NYOLCZADIK SZÍN.
(Prágában. A császári palota kertje. Jobbra lugos, balra csillagász-torony,
előtte tágas erkély Kepler iróasztalával, székkel, csillagász-eszközökkel.
LUCIFER mint Kepler famulusa az erkélyen. A kertben udvaronczok s hölgyek
csoportokban sétálnak, közöttük ÉVA is, mint BORBÁLA, Kepler neje. - RUDOLF
császár ÁDÁMMAL mint KEPLERREL beszédbe mélyedve áll. A háttérben egy eretnek
máglyája ég. Estve, később éj. KÉT UDVARONCZ az előtéren elmenve.)
ELSŐ UDVARONCZ.
Ki az megint, ki ottan fűtözik,
Eretnek vagy boszorkány?
Nem tudom.
Nincs már divatban, hogy még érdekeljen,
Csak söpredék gyül a máglyák köré.
S nem őrjöng az sem már öröm miatt,
Csak hallgatag néz és morog magában.
Az én időmben ünnep volt az ílyes,
Ott volt az udvar, a nemes világ.
Ah, így fajúlnak el a jó idők. -(Elhaladnak.)
Ily hűvös estve a tűz jól esik,
n
Jegyzet A 63 tűz” alakja visz.
sh., ezért jav.
Bizon bizon már jó régen melenget.
De félek, hogy kialszik nem sokára.
Nem férfias határzattól eloltva,
Nem új nézetnek engedvén helyet,
De e közönbös korban nem leend
Ki új hasábot verne a parázsra,
S én fázhatom. - Minden nagy gondolatnak,
Hiába, ily kicsínyes a bukása. -(El a toronyba.)
Állitsd fel, Kepler, horoskópomat,
Rosz álmam volt az éjjel, rettegek
Mi conjuncturákban van csillagom.
Baljóslatú jel tűnt fel udvarában
Már múltkor is, ott a kigyó fejénél.
Meglesz uram, a mint parancsolod.
Ha majd e climactericus napok
Elmúltak, a nagy műt is újra kezdjük,
Mely a minap sikertelen maradt.
Átnéztem újra Hermes Trismegistust,
n
Jegyzet Tris megistus = háromszor a legnagyobb, vö. a sor
tárgyi magyarázatával!
Synesiust, Albertust, Paracelsust,
Salamon kulcsát és más műveket,
Mig rátaláltam az ejtett hibára.
A mint izzasztók a vénhedt királyt,
Feltűnt a holló s a veres oroszlány,
Utánuk a kettes mercur kifejlett
A két planéta egyesült hatásán
S leszállt az érczek bölcseletsava.
De elhibáztuk a nedves tüzet,
Száraz vizet s azért nem létesűlt
A szent menyegző, a dicső eredmény,
Mely ifjuságot önt az agg erébe,
Nemességet visz át a szürke érczbe.
Értem, felséges úr.
Egy szóra még.
Rósz hír kering az udvarban felőled,
Hogy új tanoknak hívéűl szegődtél,
Rostálod a szentegyház tétéit;
Sőt most, midőn anyád mint rút boszorkány
Legsúlyosb vád alatt börtönben űl.
Méltó gyanúba jösz te is, midőn
Olyan nyakasan s ernyedetlenűl
Igyekszel őt kiszabadítani.
Felséges úr! hiszen fia vagyok.
A szentegyház, fiam, igazb anyád.
Hagyd a világot, jól van az, miként van,
Ne kívánd kontárúl javítani. -
Nem halmozálak-é kegyekkel el,
Atyád, tudod jól, korcsmáros vala
S nemességed kétség-fölűl helyeztem,
Pedig bizony elég bajomba telt.
Fölemelélek trónomhoz s csak így
Jutál Müller Borbála szép kezéhez,
Azért, ismétlem, légy, fiam, vigyázó.(El.)
Nézd, mint mereng ismét a csillagász.
A féltés bántja szüntelen szegényt,
Hiába, nem tud új körébe szokni,
Kirí belőle mindig a paraszt.
Nem fogja fel, hogy az igaz lovag,
Bár istenség gyanánt imádja a nőt,
Vérét odadni volna érte kész,
Ha rágalom érintené erényét; -
Ő kódolásban mellék czélt gyanít.
Ah menj, lovag, - az istenért kegyelmezz,
Tréfáidon halálra kell nevetnem. -
Nézd, itt e két úr mily szörnyű komoly. -
Talán megszállott már titeket is
Az újitásnak átkos szelleme?
Úgy el szememből! Nem szenvedhetem
E fajt, mely olly epés, bús felfogással
Megírigyelte ezt a csillogó
Nyugodt világot tőlünk s újat eszmél.
Minket nem illet e vád, drága hölgy,
Ki vágyna ílyen körben változásra.
De, hogyha nem csalódom, ottan áll
Egy férfi, arczán e sötét jelek.
Férjem szegény?- az istenért, urak,
Kiméljétek meg őt az ily gyanútól
Előttem, kit hozzá szent kötelék
Csatol. - Hisz ő beteg, - nagyon beteg.
Betegje tán e súgárzó szemeknek?
Valóban, a mit senki nem merészel,
Ő sértné-é meg féltékeny gyanúval? -
Oh, bár lehetne lovagod gyanánt
Szemébe keztyűt dobnom a merésznek.
Ah mester! ép’ jó, hogy találkozunk,
Jószágaimra kívánnék utazni,
Idő-jóslást szeretnék.
Én pedig
Fiamnak vágynám csillagát kitudni.
Éjfél után, múlt éjjel, jött világra.
Reggel mindkettő készen vár, urak.
A társaság oszol, menjünk mi is.
Lépcsője itt van - jó éjt asszonyom.
(Súgva.) Egy óra múlva.
Jobbra a lugosban.
(Fent.)Jó éjt urak. - Jőj kedves Jánosom.
János, nekem szükségem volna pénzre.
Egy fillérem sincs, mind elhordtad immár.
Örök szükséget tűrjek-é tehát?
Az udvarhölgyek pávaként ragyognak,
Szintúgy szégyellek köztük megjelenni.
Valóban, hogyha egy-egy udvaroncz
Felém hajolva, mosolyogva mond,
Hogy a királyné köztük én vagyok,
Szégyenkezem miattad, a ki a
Királynét igy állítod udvarába.
Nem fáradok-e éjet és napot,
Elárulom tudásomat miattad,
Megfertőzöm, midőn haszontalan
Időjóslást, horoskópot csinálok,
Eltitkolom, mit lelkem felfogott
És hirdetem, mit jól tudok, hamis.
Pirúlnom kell, mert rosszabbá levék,
Mint a sibyllák, kik hivének abban
A mit jósoltak, míg én nem hiszek.
De megteszem, hogy leljem kedvedet.
Hová teszem, mit bűndijúl kapok?
Hisz nékem nem kell semmi a világon,
Csak az éj és tündöklő csillaga,
Csak a szférák titkos harmóniája,
Tiéd a többi. - Ámde ládd, ha a
Császár pénztára többnyire üres,
Sok kérelemre rendetlen fizetnek.
Tiéd lesz most is, mit reggel kapok,
S te hálátlan vagy, ládd, ez fáj nekem.
Szememre hányod, hogy mit áldozasz,
S nem áldozék-e én is eleget,
Miattad? én nemes háznak leánya,
Midőn kétséges rangodhoz csatoltam
Jövőmet, és nem általam jutál-e
Jobb társaságba? Hálátlan, tagadd el. -
Kétséges rang-e hát szellem, tudás?
Homályos származás-e a sugár,
A melly az égből homlokomra szállt?
Hol van nemesség más ezen kivűl?>
A mit ti úgy neveztek, porlatag
Hanyatló báb, mit lelke elhagyott,
De az enyém örök-ifjú, erős. -
Oh nő, ha te meg bírnál érteni,
Ha volna lelked oly rokon velem,
Minőnek első csókodnál hivém,
Te büszke lennél bennem s nem keresnéd
Kivűl a boldogságot körömön,
Nem hordanál mindent, mi benned édes,
Világ elé s mindent mi keserű,
Nem tartanál fel házi tűzhelyednek. -
Oh nő, mi végtelen szerettelek.
Szeretlek most is, ah de keserűen
Fulánkos a méz, mely szivembe szállt.
Fáj látnom, mily nemessé lenne szűd,
Ha nő lehetnél; a sors semmivé tett,
Mely a nőt báb-istenként tartja még,
Mint istenűl tartotta a lovag kor,
De akkor hittek benne, nagy idő volt,
Most senki sem hisz, törpe az idő,
S a báb-istenség csak vétket takar. -
Elválnék tőled, szívemet kitépném.
Ha fájna is, tán nyúgodtabb lehetnék
n
Jegyzet A 63 „nyugodtabb” alakja ritmikai szövegromlás, ezért a K
-K l és a 61 alapján jav.
S te is nélkűlem boldogabb lehetnél;
n
Jegyzet A 63 ’nélkülem’ alakja ritmikai szövegromlás, ezért a K -K
l és a 61 alapján jav.
De ott van újra a már meglevő rend:
Az a tekintély, - egyházunk szava;
S együtt kell tűrnünk, míg a sír felold.
n
Jegyzet A 63 ’sir’ alakja nem indokolható, ezért a K -K l és a
61 alapján jav.>
No Jánosom, oly gyászosan ne vedd,
Ha mondok is egyet-mást néha-néha,
Nem akarálak búba ejteni.
De ládd, az udvar oly csodálatos,
És hölgyei oly büszkék, gúnyosak,
Mit kezdjek én daczolni ellenök?
Nincs már közöttünk, úgy-e bár, harag, -
Jó éjt - reggelre ne feledd a pénzt.
Minő csodás kevercse rosz s nemesnek
A nő, méregből s mézből összeszűrve.
Mégis miért vonz? mert a jó sajátja,
Mig bűne a koré, mely szülte őt.
Hej, famulus!
Parancsolsz, mesterem?
Időjóslatra és nativitásra
Vagyon szükségem, készíts íziben.
Természetes, csillámlót, fényeset;
Ki venne pénzeért rideg valót.
De ne olyant, mely szinte képtelen.
Olyat nem is bírnék tán feltalálni
Min megbotránkoznának a szülők,
Nem messiás-é minden új szülött,
Fénylő csillag, mely feltünt a családnak
S csak későbben fejlik szokott pimaszszá.(Ír.)
Mi rég epesztesz itten, oh kegyetlen.
n
Jegyzet A megszólaló
szereplő neve előtti, csak itt előforduló névelőt elhagytuk.
Talán neked nagy már az áldozat
Az éj hüvös szelét kiállani,
Mig én egy jó, nemes férjet csalok meg,
Az ég átkát, világ itéletét
Vonom magamra éretted lovag?
Ah, az ég átka, a világitélet
Nem hat titkába e sötét lugosnak.
Kivántam kort, mely nem küzd semmiért,
Hol a társas rend megszokott nyomát,
E megszentelt előitéletet
Nem bántja senki, hol nyugodhatom
És egykedvű mosolylyal hagyhatom
n
Jegyzet A 63 ’egykedvü’ alakja ritmikai szövegromlás, ezért a K -K l
és a 61 alapján jav.
Hegedni hosszú harczaim sebét. -
Megjött a kor s mit ér, ha e kebelben
A lélek él, - e kínos szent örökség,
Mit az egekből nyert a dőre ember, -
Mely tenni vágyik, mely nem hágy nyugodni
S csatára kél a renyhe élvezettel. -
Hej, famulus! hozz bort, úgy reszketek,
Fagyos világ ez, kell, hogy feltüzeljem.
E törpe korban így kell lelkesűlni
És elszakadni mocskoló porától. -
Oh tárd ki, tárd ki végtelen nagy ég,
Rejtélyes és szent könyvedet előttem;
Törvényidet ha már-már ellesém,
Felejtem a kort és mindent körűlem.
Te örökös vagy, míg az mind múlandó,
Te felmagasztalsz, míg amaz lesújt. -
Borbála, oh ha az enyém lehetnél!
Ha isten elszóítná férjedet,
Hogy az eget jobban fel bírja fogni,
Miért éltében mindig fáradott.
Hallgass, lovag, úgy sajnálnám szegényt,
Hogy könnyeim közt csók nem jutna néked.
Te tréfát űzesz.
Sőt valót beszélek.
Ki érti ezt a rejtélyes kedélyt?
Borbála! hisz te így nem is szeretsz.
Vagy mondd, ha volnék számüzött, szegény,
Mit volnál képes tenni hívedért? -
Valóban, azt mostan nem tudhatom.
Oh, jő-e kor, mely e rideg közönyt
Leolvasztandja, s mely új tetterővel
Szemébe néz az elavúlt lomoknak,
Bíróúl lép fel, büntet és emel.
Nem retten vissza a nagy eszközöktől,
Nem fél a rejtett szót kimondani,
Mely majd hatalmas görgeteg gyanánt
Haladni fog a végzetes uton,
S lezúzza tán azt is, ki őt kimondta.
Oh hallom, hallom a jövő dalát,
Megleltem a szót, azt a nagy talizmánt
Mely a vén földet ifjuvá teszi:
n
Jegyzet A sorvégi kettőspontot a K
alapján visszaállítottuk. Csak így van értelme ugyanis a IX. színt nyitó
„(folytatva)” szerzői utasításnak.
[I-VIIL szín összesen: 2116 sor]