Aranysárkány fejléc kép
Bibliográfiai adatok
KELETKEZÉSTÖRTÉNET  
Az Aranysárkány keletkezésfolyamatának problémája több, igen eltérő kérdést foglal magában, s ennek megfelelően jelentősen különböznek azok a források is, amelyek e kérdések megválaszolását lehetővé tehetik vagy segíthetik. A regény megírásának menete mellett mérlegelhető a források, minták, életrajzi kapcsolatok és életművön belüli motivikus összefüggések problémacsoportja. Az utóbbi kérdések mindinkább a szöveg értelmezéstörténetének képezik részét, jóllehet világosan látni kell, hogy a legerősebb pozitivista igénnyel fölvázolt keletkezésfolyamat is interpretáció, vagyis valamely mértékben elkerülhetetlenül függ megalkotójának értelmező távlatától. Alábbiakban az Aranysárkány létrejöttének textológiai-filológiai összefüggéseire helyezzük a hangsúlyt, a további kérdéseket pedig röviden és további szakirodalom megjelölésével érintjük. A szóba jöhető legfontosabb források közé tartoznak a kéziratok és nyomtatásban megjelent szövegváltozatok, Kosztolányi levelezése és nyilatkozatai, Kosztolányiné által közölt – elveszett vagy lappangó – gyerekkori naplója, de az életrajzi összefüggések terén változó relevanciájú és eltérő megbízhatóságú adalékokkal szolgálnak Csáth Géza és részben Jász Dezső naplói, valamint a kortársak emlékezései.  
 
Az alapötlet  
A regény befejezése után másfél évvel, 1926 karácsonyán Kosztolányi a Bácsmegyei Napló hasábjain így nyilatkozott az őt kérdező Somlyó Zoltánnak:  
 
Egyszer hat éven át nem voltam otthon. Aztán Sziciliából, Nápolyból jövet, hazamentem. Karácsonykor volt. […] Egész idő alatt a perronon voltam, várom, hogy mikor tünnek föl az otthoni szőlők… Apám az ablakban vár rám… Ennek a viszontlátásnak köszönöm az „Aranysárkány” cimü regényem születését. Ezt a regényt diákkori emlékeimről irtam. […] – Az érettségi találkozó idejére esett ez a látogatásom otthon. A sok barát… Kisérteties megdermedése volt ez a multnak. Egy évig irtam a regényt, akkor rögtön elkezdtem a munkát. (Somlyó, 40.)  
 
A sorok bácskai megjelenése is motiválhatta, hogy Kosztolányi az Aranysárkány alapötletét elsősorban szülővárosához, Szabadkához és saját gimnáziumi emlékeihez kötötte. Ettől függetlenül a megírás egyetlen évére tett utalás egyértelművé teszi, hogy a beszélgetésben az író 1923-as bácskai látogatásáról és húszéves érettségi találkozójáról van szó. Ugyan némiképp lebegtetve, de Kosztolányiné életrajzi könyve is ehhez köti a regény közvetlen ösztönzését: „1923. Húszéves érettségi találkozó az elszakított Szabadkán. Megírja az Aranysárkány-t.” (KDné, 252.)  
A szóban forgó látogatást kellemetlen események is beárnyékolták: a házaspár felolvasó és szavaló matinét tartott volna. A szabadkai Hírlap ennek ürügyén rövid beszélgetést közöl az íróval  
 
Rendkivül nagy szeretettel jöttem haza, mert ennek a városnak minden rögéhez szeretet füz. Itt játszódik le sok-sok novellám, legujabb regényem [a Pacsirta] és ezekhez a kövekhez és fákhoz kötődik a „Szegény kisgyermek panaszainak” minden sora, [!] És örülök, hogy viszontlátom osztálytársaimat. Beck Salamon pesti ügyvéddel jöttünk együtt, a tizéves találkozó óta legtöbb osztálytársamat nem is láttam. […] A matinét – mondja – teljes egészében a modern verseknek szenteljük. […] Én a legujabb irodalmi és müvészi irányok lélektanával szeretnék foglalkozni. (Matiné-1, 5.)  
 
A matinét végül a helyi hatóságok nem engedélyezték (KCsaL, 94– 96. levél, 138–146; LN, 862. levél, 501; Kolozsi, 208). A betiltásról a szabadkai és a fővárosi sajtó is beszámolt.  
 
Betiltották a Kosztolányi matinét. Vasárnap délelőtt 11 órára hirdették Kosztolányi Dezső matinéját. Kosztolányi husz éves érettségi találkozóra érkezett Szuboticára és ebből az alkalomból volt tervbevéve a matiné. A rendőrség megadta az engedélyt az előadások megtartására és a jegyek árusitását meg is kezdték. Vasárnap délelőtt Kosztolányi Dezsőt megidézték a rendőrségre és közölték vele, hogy az engedélyt a rendőrség visszavonja. A rendőrhatóságnak ez az intézkedése a városban sok kommentárra adott okot. (Matiné-2, 3; lásd még Matiné-3, 6.)  
 
Az tehát bizonyos, hogy Kosztolányi 1923 szeptemberében Szabadkán járt, s családja meglátogatását az érettségi találkozón való részvétellel is egybekötötte.  
Ehhez képest meglepő s ellentmondásos, hogy Kosztolányi öt évvel később, 1931-ben, Hogy születik a vers és a regény? Válasz és vallomás egy kérdésre című írásában már ekképp nyilatkozott a sárszegi gimnázium körül szövődő regény alapötletéről: „Az Aranysárkány-hoz az első lökést tízéves érettségi találkozónk adhatta.” (NyéL, 469.) Annyiban ez a nyilatkozat egybehangzik a korábbival, hogy a regény ösztönzését egy érettségi találkozóhoz köti. Jelenlegi tudásunk szerint azonban semmi nem utal arra, hogy Kosztolányi éppen tíz éven keresztül hordozta volna magában az Aranysárkánynak mint regénynek az ötletét. Elképzelhető, hogy az 1931-es megfogalmazást a regény cselekménye – az utolsó két fejezetet megelőző időbeli ugrás – befolyásolta. Mindenesetre tekintetbe kell vennünk, hogy az Aranysárkány megjelenéséhez időben közelebb eső nyilatkozat a húszéves érettségi találkozót mutatja a regény ötletadó élményének. (A források időbeli ellentmondásainak részletesebb elemzését lásd Bengi-1, 91–95, 132.)  
 
Életrajzi források  
Akármelyik érettségi találkozó adta is az Aranysárkány alapötletét, általa nyomatékot kap a fölidézés helyzetének, a diákévek emlékeinek a regény létrejöttében játszott szerepe. Amennyire botorság lenne túlhangsúlyozni a mű életrajzi gyökereit, éppoly hiba lenne maradéktalanul figyelmen kívül hagyni a biográfiai párhuzamokat jelző forrásokat és emlékezéseket.  
Maga Kosztolányi ellentmondásosan nyilatkozott: hol szabadkai diákélményeit hangsúlyozta, hol távolítani igyekezett regényét annak életrajzi forrásvidékétől (bővebben lásd Bengi-2). Utóbbira példa Kosztolányi 1925. március 30-án keltezett, édesanyjának írott levele:  
 
Olvassátok el ezt a regényemet, melyben egy tanár tragédiáját írtam meg, a lelkem lelkéből. Az alakokban ne keressetek élő személyeket. Öt-hat emberből formáltam egyet, mint az álomban. De amit írtam, azt hiszem, igaz. (KCsaL, 117. levél, 193; LN, 869. levél, 507.)  
 
Az édesapa 1925. április 27-én papírra vetett sorai megerősítik a fiú sugallta olvasásmódot: Kosztolányi Árpád figyelmét sem a regény múltból visszaköszönő alakjai és eseményei nem kerülték el, sem az, ahogyan ezek a mű kitalált világában eltávolodtak életrajzi mintáiktól (KCsaL, 122. levél, 204). Kosztolányi 1927-ben, Indiszkréció az irodalomban címmel – immár általánosítva és nyilvánosan – hasonló vélekedésnek adott hangot:  
 
Mindegyik alakomnak meg tudnám adni pontos lakáscímét. Gyakran több lakáscímet is, mert némelyik kettőből-háromból van összeróva. […] az Aranysárkány minden szereplője szintén él vagy élt. (NyéL, 376.)  
 
A korabeli, diákkori naplókkal, a levelezéssel, a visszaemlékezésekkel való összevetés megerősíti, hogy Kosztolányi szabadon bánt diáktársai és tanárai alakjával, vonásaikat és történetüket szétválasztva, átrendezve, kiegészítve használta csak föl regényszereplői megformálásához (bővebben lásd Bengi-1, 125–153; Parádi, 319–327).  
Kosztolányiné könyve a regény és Szabadka világa között fönnálló szoros kapcsolatot hangsúlyozza. Az Aranysárkányra vonatkozó sorok az Apuska halála című fejezetben szerepelnek: „Öregedő apjára gondol, diáktársaira és önmagára” (KDné, 252). A feleség kötete azonban már korábban, a gyerekkorról szóló fejezetben is említi a regényt:  
 
Hatodik osztályba jár, amikor a gimnázium egy bukott diákja agyonlövi magát. Az eset, az „Aranysárkány” esete, feldúlja a várost. Névtelen, fenyegető levelekkel árasztják el az új igazgatót, helybeli lapok durván támadják, vádolják. Dide most először találkozik a kivülről behatoló, kiszámíthatatlan és veszélyes élettel s ez megzavarja. Egy ebéd után hirtelen benyit az ebédlőbe s az ebédlődívánon ott látja feküdni édesapját mozdulatlanul, fehéren, lecsüngő kezében forgópisztolyt szorongatva. A pisztoly piros bőrtokja, kibontott inge között csupasz mellén hever. Dide sikoltozni kezd, a többiek berohannak, apuska felriad álmából. Pisztolynak, bőrtoknak sehol semmi nyoma.  
[…]  
Belső harcaitól függetlenül, Dide most nyiltan apja mellé áll. Amíg erősnek, keménynek látta apját, félt tőle, haragudott rá, olykor, be nem vallottan, gyűlölte. Gépiesnek, modorosnak érezte, tréfás, tanáros kiszólásai sokszor gyötörték érzékeny fülét. Ridegnek gondolta. […] Apuska nem olyan hibátlan-erős, mint amilyennek fia véli. (KDné, 40; lásd még Csáth, 286–290, valamint 356–357.)  
 
Az édesapa vélt vagy valós öngyilkossági gondolatának homályba vesző esete – amely kézenfekvően összefüggésbe hozható Novák végső tettével – utalásszerűen, kifejtetlenül megjelenik egy 1932-es visszaemlékezésben is:  
 
Úgyszólván egész kamaszkorom azzal telt el, hogy féltettem őt. Attól tartottam, hogy valami veszélyes kísérlet közben életét veszti, hogy elmegy hazulról és többé nem jön vissza, hogy egy „rejtélyes” ok miatt öngyilkosságot követ el. Ha vacsorára volt híva, hajnalig virrasztottam ágyamban, csak akkor aludtam el, miután hazatért. (BK, 387.)  
 
Novák Antal, valamint a tanár és gimnáziumigazgató Kosztolányi Árpád között kibontakozó összefüggést néhány további apró hasonlóság is megerősíti: az önmagával sakkozás jelenete (BK, 386), a zivatarfigyelés feladata (Kiss, 201), a lombfűrészelés és barkácsolás szeretete (BK, 386, 388; KDné, 27), sőt az apa íróasztalán heverő tárgyak leírása is (BK, 386).  
A szabadkai emlékek másik – igaz, nem kifejezetten diákkori – kulcsfigurája Lányi Hedda lehet: „Az Aranysárkány tanárkisasszonyának alakjában, első nagy szerelmének arcképét rajzolgatja.” (KDné, 252, a Hedda-szerelemről lásd 171–176.) A Hilda alakjához kapcsolódó szellemidézések nyoma fölrémlik a Heddához írt levelekben is (LN, 169. levél, 159; vö. a Domokos Lászlóhoz írt 1926- os levéllel: Lengyel, 19), de különösképp a szakítás során felszínre kerülő – talán már a maga idejében is irodalmi minták nyomán értelmezett, sőt túlzásaiban talán regényesített (vö. LN, 275. levél, 209) – események és feszültségek vetíthetik előre a regény szerelmi szálának nem egy motívumát. A szakítás körülményeiről Kosztolányi hosszú levélben tájékoztatja Brenner Józsefet, azaz Csáth Gézát 1910. június 12-én (Jász, 149–151). Ebben a levélben megjelennek a beteljesedett, intenzív testi kapcsolatnak, különösen is a szájnak és nyálnak a motívumai, a fiú aggódása és éjszakai látogatásai, a folyamatos, ám a szakításig elrendeződő féltékenységi jelenetek, a lány hisztérikus viselkedése, fizikai állapotának – hangulatait követő – gyors változásai, könnyeinek hazug volta, illetve az egyszerre több fiúval folytatott szerelmes levelezés lelepleződése és az életének megmentésére irányuló szándék s elhatározás (az utóbbit kifejezésre juttató fordulat – nem mellesleg – már abban az Istenítélet című korai tárcanovellában is szerepelt, amely Kosztolányi 1908-as Boszorkányos esték kötetében is megjelent). Ama olvasó számára, aki az életrajzi adalékokra kíván figyelni, mindezek a jellemvonások és cselekményelemek, sőt levélbeli elbeszélésük nyelvi-stiláris fordulatai is fölfedezhetőek az Aranysárkány szövegében.  
A Csáthnak írt hosszú levél szót ejt egy ifjú ügyvédjelöltről, akit Hedda szintén tönkretett, s aki ezért már elhanyagolva tanulmányait a szabadkai kávéházakban züllik. E némiképp fölstilizált alakban a regény Biró Gyurkájának egyik előképét is láthatjuk. Ezzel pedig már a tanárok és diákok életrajzi forrásaira térünk át. (Közülük értelemszerűen a szabadkai gimnázium tanárairól tudunk többet, adataikat egybegyűjtötte: Hicsik, különösen 12–43.) Lányi Viktor Kosztolányi halála után a szabadkai gimnázium tanárait is fölidézve írta:  
 
Ismertem többet közülük: a szépbajuszu, szépbeszédű Toncs Gusztávot, a tagbaszakadt Révfy Zoltánt, a szikár Loósz Istvánt, Prokesch Ignácot, a fizikust. (Az „Aranysárkány” tanárfiguráiban hol tisztán, hol elmosódva földerengenek külső-belső jellemvonásaik.) (Lányi, 9; újraközli BHD, 531.)  
 
Prokesch Ignác osztályfőnöke is volt Kosztolányinak, s talán az ő keménysége is belejátszott Novák igazságosnak mondott, egyúttal azonban rettegett alakjába (Kiss, 211). Ezáltal az Aranysárkány tanár főhősének mintája már nem csupán Kosztolányi Árpádban kereshető (jóllehet utóbbi is híres volt szigorúságáról: Kiss, 219; indulatosan és elég levágólag Csáth, 286–287, 305, 353–355).  
Csáth Géza naplója – általában is egyoldalúan helyezve előtérbe a tanárok negatív jellemvonásait – ugyanakkor úgy rajzolja meg Prokesch képét, hogy abból Fóris rendpárti, a diákok rendreutasítására ok nélkül is alkalmat kereső vonásai emelkednek ki (Csáth, 431–432), amelyek ugyanakkor Kosztolányi Új Nemzedék-beli szereplésének emlékét is őrizni látszanak. Mindeközben Prokesch beszédének Csáth által megidézett népies jellege a regény öreg Ábris igazgatójára rímel. Jól látható tehát, hogy az életrajzi személyek írásos emlékezetben megőrzött jellemzői több regényalakkal is kapcsolatba hozhatók, s viszont: a szereplőknek több valós mintájára is lehet gyanakodni.  
Kosztolányiné az ifjúkori naplóban említett Sziebenburger Károlyhoz, a történelem és földrajz tanárához fűz zárójeles megjegyzést: „Színésznők körül kuncsorgó tanár, az Aranysárkány egy alakja.” (KDné, 54; lásd még Kiss, 137–141.) A tanár föltételezhető erélytelensége az öreg Tálas Béla megfáradt engedékenységével rokon (vö. KDné, 61; LN, 777; nehéz mozgásához lásd Balogh, 79), ám a színésznők körüli kuncsorgás inkább Biró Gyurka említett elzüllésével áll párhuzamban (vö. Csáth, 392). Az sem elképzelhetetlen azonban, hogy elírásról van szó, s Sziebenburger a másik sárszegi regényben, a Pacsirtában föllépő Szunyoghnak közvetlenebb előképe.  
Bibó Bige György fiatalsága, kedélyessége s nevének hasonlósága folytán Biró Gyurkának lehetett egyik mintája (KDné, 64, 68; LN, 779, 782; vö. Csáth, 175, 217, 507). Érdemes még vele kapcsolatban megemlíteni, hogy Csáth beszámolója szerint 1901 végén Bigét és Haverda Mátyást – ugyan nem tanári működésük miatt, hanem a városi képviselőválasztás során – megverték, s ebben a diá kok mindkét részről, támadóként és védelmezőként is részt vettek (Csáth, 325). A tanárok Aranysárkányhoz készült legkorábbi kéziratos karakterrajza alapján Haverda, aki Kosztolányi Árpád előtt a gimnázium igazgatója volt, az erélytelenebb Ábrisnak is előképe, míg szőlője Nyerge Lázárral rokon alakot sejtet benne. Utóbbihoz viszont Loósz István is hasonlít annyiban, amennyiben kosztosokat tartott (Csáth, 159), miközben vele esett meg – s ezt iskolai anekdotaként Kosztolányi is hallhatta –, hogy Csáth osztálya kinevette sapkáját (Csáth, 238–239).  
Iványi István ugyan nem volt Kosztolányi tanára, mert szembaja, majd megvakulása miatt már korábban nyugdíjazták. Ha nem is személyiségével, de a gimnáziumnak folytonos gondot jelentő romló látásával, majd annak elvesztése miatt kényszerű nyugdíjba vonulásával a szintén megvakuló Fóris Ferenc előképe is lehet (Dér, 15).  
A Novákot naponta látogató Barabás doktorban könnyű a gyermekkori Wilheim Adolf emlékét (is) sejteni (KDné, 23, 72, 99; LN, 786, 829). Alakjának mintegy ellenpontja a regényben Bélus, a züllött gyógyszerészsegéd, akinek egyik előképe Ángyán Béla lehetett (KDné, 33; LN, 81. levél, 101; Csáth, 220, 258, 278, 304). Ő szintén fölbukkan Kosztolányi diákkori naplójában:  
 
Aztán átvonult az egész kompánia Ángyán Bélához, ki gyakornokoskodik a patikában. Semmi szabályosság, de semmi jellemző vonás nincs arculatján. Azok közé tartozik, kik nem sokat törődnek az élettel. Jól élnek, kávéházba járnak, s lányokkal vigan élnek stb. (KDné, 64; LN, 778; ellenben Szabó Bélát említ Csáth, 214.).  
 
Mind Kosztolányi, mind Csáth naplója – utóbbi bővebben és kottát is lejegyezve – megőrizte az ekkor tartott mulatságon, illetve a másnapi kárlátón tanult diáknótákat (KDné, 64; LN, 778; Csáth, 214–215), amelyek az Aranysárkány VII., illetve XIX. fejezetében olvashatók.  
A nevek puszta egyezéséből vagy hasonlóságából botorság messzemenő következtetéseket levonni. Kosztolányi az Aranysárkányban is nemegyszer létező, diákkorából ismert személyek neveiből meríthetett ötletet. Csajkás Tibor neve nemcsak a tanár Csajkás Mihályéval cseng egybe, hanem a gimnazista Csajkás Balázséval is (Jász, 57; vö. KCsaL, 58. levél, 66), de alakjához hasonlít Loósz gazdag kosztosa, Basch Imre is, kinek apja szintén meghalt (Csáth, 159). Glück Gézát Csáth mint stréber osztálytársat említi (Csáth, 340), s Kosztolányinak volt Jámbor István nevű tanulótársa is. Végül a „csillagász” becenév – amelyet a regényben Zöldy, a leendő újságíró visel – az író gyermekkori barátjáé, Sztrókay Kálmáné volt, aki később természettudományos ismeretterjesztő cikkeket is közölt (például LN, 300. levél, 220, 834; KDné, 186).  
Kosztolányi számára a tanárok és diákok személyiségétől függetlenül is meghatározó, közel sem pusztán pozitív élmény volt a gimnázium. Önmagában is lelki terhet jelentett számára, hogy édesapja a középiskola tanára és igazgatója. Korai naplója számtanhoz fűződő félelméről ad hírt (KDné, 56; LN, 772). Önképzőköri konfliktusa végül ahhoz vezetett, hogy nyolcadikosként „kizárják a gimnázium kebeléből” – „talán egyik oka annak is, hogy örökre diák marad, nagy diák a nyolcadik osztályhoz rögzítve, valamivel az érettségi előtt” (KDné, 107). Az érettségiről, a nevelési elvekről fiatal újságíróként többször is szólt a középiskolát követő években (ÁÓ, 79–80, 114–116, 287–291), miközben Szekundák alkonyán című cikke a Minerva aranybaglyával díszített, titkos jelekkel vezetett, rettegett tanári zsebnaptárt is fölidézi (ÁÓ, 288).  
Az Aranysárkány életrajzi forrásait számba véve azonban közel sem csupán Kosztolányi kisebb-nagyobb mértékben és hitelességgel dokumentált diákkori emlékeire kell figyelnünk, hanem a regény megírását megelőző időszak tapasztalataira is. Bizonyosan tudjuk, hogy az író nem csak emlékezetére támaszkodott az Aranysárkányban. Ugyan munkája szabadkai gyökereit hangsúlyozza, 1924 tavaszán mégis arra kéri rokonát, a gimnáziumi tanár Pó kász Bélát, a székesfehérvári középiskolában legyen segítségére egy „környezettanulmány” megszervezésében: „Azt hiszem, a Te pártfogásoddal lehetséges lesz, hogy meglátogathassam az intézetet, és esetleg incognitóban végighallgassak a VIII. osztályban egy számtan- és fizikaórát.” (LN, 841. levél, 491.) Hogy a látogatás sikerrel megvalósult, azt bizonyítja az a beszélgetés, amelyet a Fejérmegyei Napló munkatársa ebből az alkalomból készített Kosztolányival (GyG, 197–200; Dér Zoltán hagyatékában fönnmaradt Pókász Béla kézírásos visszaemlékezése Kosztolányi székesfehérvári tartózkodására, amely megerősíti a Gál János által jegyzett riport állításait).  
A Novákot lejárató, nevét besározó szennylapban, az Ostorban szintén nem csupán a tanárokat kipécéző századfordulós szabadkai sajtó vadhajtásait lehet látni. Belejátszhattak Kosztolányi keserű tapasztalatai, az, ahogyan ő megélte, amikor a sajtó egy része az Új Nemzedéknél játszott szerepe miatt személyében támadta őt. Az Ostor dühe különösen Göndör Ferenc Az Ember című lapjával vonható ebben a tekintetben párhuzamba – legalábbis az író szemszögéből (lásd Király, 104–106; vö. Hattyú, 264–265).  
 
Motivikus összefüggések  
Az Aranysárkánynak nemcsak Kosztolányi – akár korábbi, akár későbbi – élettörténetében kereshetők az előzményei, hanem az írói életmű motívumai között is. A regény motivikus előzményei más oldalról is ráirányítják a figyelmet arra, hogy a műben nem célszerű közvetlen személyes emlékeket keresni: a motívumok és cselekményelemek nem kis része már a korábbi írások sorában alakult és irodalmivá formálódott. Kosztolányi az Aranysárkány megírásakor ezért egyszerre támaszkodhatott életútjának és műveinek történetére – mint ahogy regénye is ennek a hagyománynak részévé vált, s későbbi írásokban is érzékelhető hatása. Olvasói ismeretek és távlat kérdése is, ki hol húzza meg egy-egy motívum alakulástörténetének határait. A vizsgálat könnyen parttalanná válhat, ezért e keletkezéstörténeti vázlat keretében csak a legfontosabbnak ítélt életműbeli szövegösszefüggésekre utalunk. (Bővebb motivikus kapcsolatrendszert mutat be Szilágyi; Mohai; Bengi-1, 120–153.)  
Kosztolányi az Aranysárkányban nem először fordul gyermekkori emlékei és szülővárosa felé. Szabadkai nyomok című 1916-os recenziójában azt vallja, hogy A szegény kisgyermek panaszai „a húsz, huszonöt évvel ezelőtti Szabadka képeiről, tájairól, embereiről festett – halovány vízfestékkel – néhány akvarellt” (GyG, 53). A versfüzér és a regény kapcsolatát a köztük lévő motivikus átfedés folytán nehéz lenne tagadni, ám éppen ez emelheti ki a két mű igen jelentős különbségét is. Az emlékezés és önéletrajziság eltérő műnemi formái, szövegalkotási és identitásképző törekvései arra is rávilágítanak, hogy bennük nem lehet pusztán egy letűnt gyermekkor visszaidézését látni: az életrajzi megfeleltetésekben kielégülést lelő olvasásmódok mindkét szövegkorpusz esetében a művek irodalmiságát, teremtő nyelvi erejét vétik el.  
Az Akárcsak egy kormos szénégető… kezdetű versben éppúgy érezhető az apához fűződő kettős érzelmi viszony, mint az apa öngyilkosságától való félelem:  
 
Úgy szeretem s félek vacogva tőle
és félek, hogy egyszer a fegyverével
ennen-koponyáját loccsantja széjjel,
vagy elmegy innen, nem jő sose vissza
s vérben, halálban omlik el a titka. (SZKP, 67.)
 
 
Csakhogy nem árt megfontolni, hogy mindez a regényben ekként nem jelenik meg: Novákot ugyan többször és többen is kettős fénytörésben látják, ám ez gyermekével való viszonyának igen egyoldalú leírását jelentené; a tanár valóban öngyilkos lesz, de cselekedete a külvilág számára váratlan és előre nem sejthető. A szegény kisgyermek panaszai ciklusnak A sakk… föliratú darabja az önmagával sakkozó apa képét rajzolja föl, Barabás doktor alakja A doktor bácsi… soraival vonható párhuzamba (vö. még KCsaL, 263. levél, 358, továbbá 422), a patikai üveg légyfogó pedig a Künn a sárgára pörkölt nyári kertben soraiban is föltűnik.  
Sárszeg többször is megjelenik az életműben: az Aranysárkány mellett legfontosabb szerepet az előző regényben, a Pacsirtában tölt be, de megjelenik a Gőzfürdő későbbi szövegváltozatában, az Esti Kornél harmadik fejezetében, valamint Cseregdi Bandi történetében. Túl azon, hogy Sárszeg valós településnevekkel is összefüggésbe hozható, s rokon vonásokat mutat Szabadka topográfiájával, Kosztolányi munkáiban közvetlen előzménye lehet a Gőzfürdő korábbi, Oligocén és eocén, valamint Bácska szövegváltozatában olvasható Szegvár, a Mátyás menyasszonyában található Sárosvár, illetve a Pacsirta kéziratában szereplő Sárvár (lásd Soltész, 53; Horváth, 423–428, különösen 424–425; Fried, 142; Pacsirta, 622–623).  
Sárszeg sok szempontból a poros kisváros archetípusa (vö. LN, 18. levél, 25–27), de nem föltétlen mentes az otthon meghittségétől s bizalmas természetességtől sem. Emblematikussá lett A szegény kisgyermek panaszai füzér Ez a beteg, boros, bús, lomha Bácska kezdetű verse, amely éppúgy párhuzamba is állítható a későbbi sárszegi elbeszélésekkel, mint az 1910-es Alföldi porcímű cikk kérdésfelvetése (ÁÓ, 465–467, lásd még 307–310, 424–426; LF, 290–291; Pacsirta, 101). A sárszegi léttapasztalat formálódása során emellett alighanem számolni kell további hatásokkal és mintákkal is: Széchenyi István eszméit, Eötvös József A falu jegyzője című regényét (vö. ÍB, 122–123), az orosz irodalomból különösen is Csehov és Turgenyev munkáit, valamint Flaubert látásmódját említhetjük (Zágonyi, 83–85; SzMM-2, 134–135).  
Az 1908-as Naplótöredék, későbbi címén Néhány levél a „Zöld Napló”-ból történetében kitüntetett szerepet kap az öngyilkosság családi végzete. A naplóíró maga is arra készül, hogy főbe lője magát, és eközben hasonlóan beszéli el apjának öngyilkossági szándékát, mint ahogy azt A szegény kisgyermek panaszai, majd Kosztolányiné életrajzi könyve is tette. Hasonló motívum az Aranysárkány utáni Kosztolányi-művekben is fölbukkan: az Esti Kornél második, gyermekkorról szóló, 1929-es fejezetében vagy az 1930-as Házi dolgozat elbeszélőjének gyermekkori apaképében.  
A korban bevett gyakorlat volt az írások többszöri közlése. Hogy a húszas évek közepén Kosztolányi éppen mely szövegét vette ismét elő, részben gyakorlati okokkal magyarázható, azonban a fölelevenített szövegek könnyen nyomot hagyhattak a készülő regényeken. Az 1917-es Legendát 1924 februárjában, alig valamivel az Aranysárkány hírlapi folytatásai előtt Az Érdekes Újság is megjelentette. 1925 májusának végén pedig – rájátszva, ráerősítve a regény hatására – a Pesti Hírlap közölte, immár Vékony Pál élete és halála címmel. (S hozzátehetjük, Kosztolányi egyik első, 1905-ös György, majd Halál után című novelláját dolgozta át 1917-ben.) A Legenda fölütése rögvest egy tanuló öngyilkosságát jelenti be, amely itt is érthetetlennek bizonyul: a tett különböző, egymásnak ellentmondó magyarázatokat hív életre, a diák alakja pedig az évek múlásával – az Aranysárkány utolsó előtti fejezetére emlékeztetve – legendává olvad, fikcionalizálódik.  
Motivikusan kevésbé szorosan, de a történetmondás és a nézőpont alakítása révén lényegi módon kapcsolódik az Aranysárkányhoz az az 1921-es öngyilkosság-elbeszélés, amely már ekkor Öngyilkosságként, majd Tizenegy percként is megjelent. Egy hónappal a regény folytatásos közlése előtt, 1924. április 6-án A küszöbön címváltozattal látott napvilágot a hamarost az Aranysárkánynak is otthont adó Pesti Hírlap hasábjain. (Végül az elbeszélés Kosztolányi utolsó kötetének, az 1936-os Tengerszem első ciklusának is részét képezi, immár negyedik címén, mint Hogy is történt?)  
 
Már elkészült a fájdalomra is. Fájdalmat érez majd, mely talán egy másodpercig a legnagyobb fájdalom lesz, de hasonló a többihez, amit már érzett, bár kihatásában ki tudja, milyen utak és tájak felé vezet, ki sejti, milyen következményekkel jár. […]  
Most zajt hallott, rettenetes zajt, olyant, mint még soha. Mindenütt hallotta ezt a zajt. Fülében, szájában, orrában, torkában, mellében, hasában, megrepedő csontjaiban és véres-cafatos husában, egész testében, mintha belülről jött volna és nem kivülről, körülötte a szobában, a városban is, minden városban, ahol csak járt, az egész világon, a földgolyón, a csillagok közt hallotta, hallotta, még mindig hallotta a pisztolydurranást, mely már nem is idegen volt, hanem ő volt, egy volt megszülető hirtelen halálával és érezte az utolsó szagot is, melyet várt, de nem tudta, hogy ilyen erős lesz, a puskapor vad, tolakodó szagát, mely elöntötte a szobát és befelhőzte a boldogtalan ágyát. A kin majdnem olyan volt, mint amilyent elképzelt, de az, ami utána következett, már egészen más volt, mindentől különböző volt, amiről eddig olvasott vagy értesült s az ezen való csudálkozás azonnal kiült arcára, annak a merev mosolynak alakjában, melyet minden halotton észlelni, mi azonban, kik kivülről szemléljük őket, nem vagyunk képesek megfejteni. Most ő is tudta azt, amit sok százmillió ember, ki a világ teremtése óta született és meghalt. Órája pontosan hármat mutatott.  
Néhány mozdulatot tett még kezével, lábával, majd nyugodtan maradt. Feje alighogy oldalt billent. Halántékából lassan, aztán mintegy megijedve, gyorsan bugyogott a vér. (Küszöbön, 5.)  
 
A helyszín, a pisztolylövés robaja, a puskapor szaga, az öngyilkos utolsó pár mozdulata, testének végső rángásai, majd teljes elnyugvása egyaránt olyan motívumok, illetve apró cselekményelemek, amelyek közösek a regény és a novella elbeszélésében. Az utóbbinak az ember eredendő nevetségességét állító sorai, ha távolabbról is, de az Aranysárkány III. fejezetével csengenek össze.  
Nem egész két héttel a regény közlésének megindulása után, a Pesti Hírlap 1924. május 23-i számában – az 1914-től Szappan, illetve főként Borotva címen publikált – Az öngyilkos látott napvilágot: a novella, mintegy ellenpontjaként az Aranysárkány történetének, egy meg nem valósult öngyilkosság gondolata köré épül. Ez az írás közvetlenül tehát nem kapcsolódik a regényhez, az újraközlés módja és ideje alapján mégis abba a sorba illeszkedik, amely az öngyilkosság témájának körüljárását eredményezte a Pesti Hírlap 1924–1925-ös évfolyamában. Ennek legerőteljesebb jelzése az az Öngyilkosság című tárca, amely 1925. március 8-án egy számban jelent meg a Novák Antal tettét leíró bekezdésekkel (újraközli Hattyú, 312–313). Természetesen az öngyilkosság motívuma számos további Kosztolányi-írásban föllelhető, közülük talán kiemelkedik a Tinta kötetbe is fölvett Öngyilkosok (Füst, 231–234; vö. még ÁÓ, 201–202), valamint a füzér népszerűsége folytán A szegény kisgyermek panaszainak Én öngyilkos leszek… kezdetű verse.  
A Kosztolányi-életmű motivikus kapcsolatai természetesen nem korlátozhatók sem az életrajzi vonatkozásokkal bíró, sem a hosszabb szövegegyezést mutató részletekre. Különösen a cím fölidézte, az arany, sár, sárkány szavakkal jelölhető, de számos további kapcsolatot létesítő motívumkörök érdemelnek említést (lásd Szilágyi, 92–105; Bengi-1, 152–153). Az Őszi koncertnek A nő szól jelzetű helyei közül az első Hilda és Tibor szerelmével állítható párhuzamba, a Meztelenül kötet részévé lett Tömeg a regény I. fejezetének május elsejéjével mutat több egyezést, míg a Vidék nappal, éjszaka verssorai az Aranysárkányban kétszer is megjelenő csillagokat, a Szíriuszt és az Aldebaránt említik.  
A tragédiába torkolló Tréfa című novella a forradalmas diákizgalmak, az „ugratások” által, a Leányok pedig főhősének, Gyulának a – sok leánytestvére folytán Oláh Gyusziéhoz hasonló – helyzete révén vetítheti előre az Aranysárkány néhány mozzanatát. Gergelyt, az iskolaszolgát a kötetmegjelenés előtt Glück Laci olyan házmesterhez hasonlítja, aki az Édes Anna Ficsorjára emlékeztet. A Petronius Arbiterről írt portré a klasszikus gimnázium üvegszekrényben porosodó gipszszobraival a regény iskolai előcsarnokát előlegezi (ÉM, 11, vö. még 488).  
A Pacsirta kedves, de félszeg Mályvádyja – akinek egyik előképe egyébként Kosztolányi Árpád diákja, majd fizikatanár kollégája, Csajkás Mihály lehetett – csak részben, kísérletező tanítási módszerével rokona Novák Antalnak (vö. Pacsirta, 255). Az Alakok sorozat Tanár portréja 1927-ben, az Aranysárkány megírása után született. Bár a két mű témájából adódóan tartalmaz rokon motívumokat, a múltban játszódó regény nevelőivel szemben a portré a tanárság nyomorúságos és tekintélyvesztett helyzetéről számol be. A cikk megkeseredett alakja leginkább Fórissal vág egybe (BK, 283–287).  
 
A regényírás időszaka  
Pontosan nem tudjuk, Kosztolányi mikor kezdett el dolgozni az Aranysárkányon. Ha a mű alapötlete valóban a húszéves érettségi találkozótól ered, akkor 1923 kora őszén. Az is elképzelhető, hogy a volt osztálytársakkal való szabadkai találkozás már szervezésével, mint még csak közelgő esemény adott ösztönzést a regény alapvetésének formálódásához. Ebben az esetben a Pacsirta munkálatainak lezárása, 1923 tavasza jelöli ki azt az időpontot, amely előtt – tekintettel az író egyéb kötelezettségeire és vállalásaira – az új regény ötlete, még ha megfogalmazódott is, nem juthatott a megvalósítás szakaszába (a Nyugatban – és vele részben párhuzamosan az erdélyi Ellenzékben – 1923 májusától jelentek meg a Pacsirta fejezetei). Akárhogy nézzük is, az Aranysárkány gyorsan, feszített tempóban íródott.  
A mű első egyidejű, levelezésbeli említései sokkal későbbről, 1924 márciusából valók. Bizonyos azonban, hogy a regény ekkor már előrehaladt állapotban volt. Annak kapcsán, hogy a megírás hozzávetőleges első fél évében miképpen alakult az Aranysárkány szövege, más dokumentumok híján leginkább csak a kéziraton alapuló föltételezésekbe bocsátkozhatunk.  
A regény kéziratáról a megfelelő fejezet részletesen tájékoztat. Ez alapján világos, hogy a megírás két nagy szakaszra tagolódott: az egyes részletek, fejezetek előzetes kidolgozására, majd a regény rendezett és egységes – a szedés alapjául szánt – kéziratának a lejegyzésére. Azt nem állíthatjuk bizonyosan, hogy e két szakasz időben nem fedett át egymással, ám státuszukban – mind céljukban, mind a velük szemben érvényesíthető elvárásokat tekintve – ettől függetlenül is jelentősen eltértek (például a szedőpéldányban magától értetődően nem lehetettek vázlatnak szánt vagy gyorsírásos részletek).  
Az első nagy fázis, alighanem természetéből adódóan is, heterogén volt. A fönnmaradt kézirat alapján valószínű, hogy Kosztolányi az előzetes vázlatok során elsősorban a szereplők karakterére, a történet kulcsjeleneteire fordított nagyobb figyelmet, kevésbé a mű majdan véglegessé váló kompozíciójára. Erre utal, hogy nem ismerünk részletes cselekményvázlatot, továbbá hogy az egyes részleteket az író többé-kevésbé önmagukban álló, külön egységekként dolgozta ki.  
Az Aranysárkány kéziratos alakulása során többször változott a hősök köre és jelleme. A hittantanár figurája például még a szedőpéldány korábbi rétegeiben is szerepelt, az iskolaszolga alakja pedig a Pesti Hírlapban jóval negatívabbnak tűnt föl, mint amilyenné a korai fejezetek húzása révén az első kötetkiadásban vált. Ezek a változások a regényírás korai szakaszában jóval nagyobbak voltak. A legkorábbi kéziratos vázlat alapján a regény menetében jelentősen nagyobb és talán aktívabb szerepet töltöttek volna be a tanárok, mint a diákok (Parádi, 324, 326). Igaz, az sem zárható ki, hogy a diákok jellemrajzait – a megjelent szöveg végül huszonháromból tizenöt tanulót tart név szerint számon – egy másik, eldobott vagy elveszett lap fogta egybe (a szóban forgó lap is csupán egy másikhoz ragasztva vált a kéziratcsomó részévé). A korai fogalmazványokban rendre előforduló átnevezések nemcsak arról vallanak, hogy Kosztolányi mekkora jelentőséget tulajdonított a neveknek, hanem azt is jelzik, ahogy az egyes alakok tulajdonságai a regény formálódásának elasztikusabb szakaszaiban szétválnak, másra ruházódnak, vagy eltűnnek, bizonytalanná és még rugalmasan alakíthatóvá téve a szereplők közt húzódó határokat.  
Föltehető, hogy a regény ötletének és fő alakjainak – részint vázlatos, részint talán le sem jegyzett, és még semmiképpen sem véglegesnek tekintett – körvonalazódása után Kosztolányi rögvest a mű egyes jeleneteinek kidolgozásába fogott. Az, hogy ezekben a fogalmazványokban némelykor alig találni javításokat, arra utalhat, hogy gyorsan és egyhuzamban készültek, az átolvasást és csiszolást tudatosan későbbre hagyva. Más esetben a kidolgozottabb sorokat olyan közbeékelt vagy hozzátoldott megjegyzések tarkítják, amelyek világossá teszik, hogy egy-egy részlet sietősebb, még további alakításra szánt lejegyzéséről van szó.  
Kétséges, hogy a jelenetek önálló kidolgozása szabályosan követte volna a cselekmény menetét. A korábbi fogalmazványokat az író az egységes kézirat kialakítása során rendezte, esetenként szinte szó szerint lemásolta, és csak később, az újbóli átnézések során módosította. A kidolgozás különböző fázisaiban a munkamódszer ennyiben hasonlónak mondható: Kosztolányi az egyes jeleneteket ki-, illetve kisebb-nagyobb mértékben átdolgozta, ennek során folyamatosan bővítette, szétválasztotta és újrarendezte. Ez más esetben is módszere lehetett: a Pacsirta „őskézirata” szintén jelentős bővítésen ment keresztül (Pacsirta, 620), s a Csók – az Esti Kornél későbbi harmadik fejezete – is minden bizonnyal hosszabb kidolgozásban létezett, mielőtt a ma ismert kézirattöredék, majd a lapokban közölt változat létrejött volna (EK, 412–423). Kosztolányi a kéziratok tanúsága alapján nem túloz, amikor – igaz, évekkel később – azt írtja: „minden készülő kéziratomat ötször-hatszor átolvasom” (ÉM, 456).  
A megjelenésre szánt szöveg kompozíciójának kialakítása és az egyes fejezetek végleges formába öntése tehát egyidejűleg, egymással szoros kölcsönhatásban történt. Az egységes kézirat megformálása során Kosztolányi éppúgy bővített, mint húzott, s ezzel együtt át is helyezett szövegegységeket – ezt a kézirat rétegei jól mutatják. E második nagy munkafázis ezért maga is tagolt folyamat volt: a lineárisan haladó írást már a lejegyzés során meg-megszakíthatták a korábbi részekhez visszatérő módosítások és javítások.  
Az egységes kézirat papírra vetése közben végrehajtott átrendezésekre ad példát a VI. fejezet vége, amelynek hűsítést nem küldő éjszakája a XX. fejezetbe Novák megveretése után került – a korábbi helyet Kosztolányi ceruzával törölte, míg új helyére a fejezet folyamatos kidolgozása során, zöld tintával írta le. Hasonló viszonyt lehet látni a XI. és XIII. fejezet, vagyis az utolsó felelés és az érettségi között: a diákok félelemtől gyötört arcának leírása éppúgy az érettségi elé került, mint ahogy az a megjegyzés is, amely Vili nehézfejűségét egyéb érdemeivel menti – ám míg előbbi esetben ez általánosan a tanári karnak volt tulajdonítva, az érettségi vizsga folyamán Novák fordul vele a főigazgatóhoz. A bővítés következménye lehet, hogy egyes fejezeteket Kosztolányi egy idő után kettéoszt. A szedőpéldányban például így választja le – ceruzás írással – a IX. fejezetről a másnap reggel játszódó, rövid X. fejezetet. Ez a döntés azonban föltehetőleg nem rögtön született meg: a X. fejezet létrehozása után Kosztolányi szintén ceruzával javít minden további fejezetszámot egészen a XXI. résszel bezárólag.  
Érdemes megemlíteni, hogy az egységes kézirat zöld tintával írt rétegében először csak a XXIII. fejezetben jelenik meg Sárszeg neve. A legelső, I. fejezetbeli előfordulásnál a kézirat hiányos, így változata nem ismert, ám ezen a helyen még a Pesti Hírlapban sincs szó Sárszegről, majd csak a kötetkiadásban. Másodjára, az V. fejezetben, a 25. szerzői számozású kéziratlap Sárszeg helyett az ide határozószót tartalmazza, amit Kosztolányi minden bizonnyal a levonatban módosított, ugyanis a Pesti Hírlapban már Sárszeg áll. Ezután, de még a XXIII. fejezet előtt háromszor jelenik meg Sárszeg, a kéziratban mindhárom alkalommal csupán a ceruzás módosítások rétegében. Ebből arra lehet következtetni, hogy az Aranysárkány sokáig nem a Pacsirtát mintegy folytató „sárszegi” regénynek készült, hanem egy meghatározatlan alföldi kisvárosban játszódott volna.  
Egyes szereplők szedőpéldánybeli átnevezése arra vall, hogy Kosztolányi a kézirat jelentős részét legalább egyszer egészében is átnézte. Pepikének és Lenkének, Hilda barátnőjének a neve ugyanis kizárólag a grafitceruzás rétegben található meg: a zöld tintával írt sorokban Pepike egyszer – első említésénél a VI. fejezet legelején – még mint Lujzi, majd egyébként mint Jozefin fordul elő, Lenke pedig mindenütt Alma néven szerepel. A Jozefin és Alma névváltozatok zöld tintával még a legutolsó két fejezetben is jelen vannak. Vagyis Kosztolányi csak akkor döntött átnevezésükről – hisz különben miért használta volna továbbra is a korábbi neveket –, amikor már elkészült a szedőpéldány első rétegével, de még lehetősége volt a kéziraton módosítani. Kivétel azonban az V. fejezet, ahol Lenke először jelenik meg a regényben, s a kéziratban, a 28-as számú lapon megmaradt a zöld tintás Alma név. A Pesti Hírlapban viszont itt is Lenke áll: az író éppúgy a levonatban módosíthatta a nevet, mint ahogy a Sárszegre történő utalást is ekkor toldotta be. Azt valószínűsíthetjük tehát, hogy Kosztolányi az első öt fejezetet már azelőtt átadta szedésre, mielőtt a kézirat alaprétegének végére ért, de legalábbis mielőtt meggondolta magát az Alma névvel kapcsolatban. Minthogy grafitceruzás módosítások ezekben a fejezetekben is jócskán találhatók, így a kéziratnak ez a rétege annak ellenére sem jöhetett létre egyszeri munkafázis eredményeként, hogy magában foglalja azokat a ceruzával írt javításokat is, amelyek kifejezetten a szedést előkészítő-segítő egyértelműsítéseknek és kiemeléseknek tekinthetők.  
Hogyan helyezhetők el időben a leírt munkafolyamatok, és milyen viszonyban állnak a keletkezéstörténet egyéb dokumentumaival? Az első ma ismert levél, amelyben Kosztolányi az Aranysárkányt említi, 1924. március 4-én íródott Pókász Bélának, abból a már említett célból, hogy rokona segítségét kérje a székesfehérvári gimnázium meglátogatásához (LN, 841. levél, 491). A megvalósult látogatásról a Fejérmegyei Napló március végi riportja is beszámol, a műnek meséje mellett már címét is közölve (GyG, 198). Ekkor másfél hónappal járunk a regény hírlapi közlésének májusi megkezdése előtt. E közeli időpont azt valószínűsíti, hogy a látogatásra nem az Aranysárkány afféle előtanulmányaként volt szükség, hanem a mű tisztázásához – különösen a XI. fejezet véglegesítéséhez, amely a nyolcadik egy óráját, Liszner Vili feleletét beszéli el. Ebből igen óvatosan arra lehet következtetni, hogy a rendezett, folyamatos számozású kézirat kialakításához Kosztolányi 1924 márciusában, székesfehérvári látogatása táján, esetleg valamivel korábban foghatott hozzá.  
Kosztolányi – már csak anyagi érdekeltségei: húszas évekbeli bácskai publikációi miatt is – rendszeres levelezésben állott családjával. Az író levelei közül ugyan kevesebb ismert, de édesapjának sorai bőséggel maradtak fönn az 1924–1925-ös esztendőkből, amelyek alapján Kosztolányi tudósításainak tartalma részben visszakövetkeztethető. A családi levelezésben a regényre történő első egyértelmű utalás a Pókászhoz intézett levéllel egyidejű. 1924. március 9-én Kosztolányi Árpád föltehetőleg a levél elején említett, „március 4-én kelt” sorokra válaszolva írhatta:  
 
Meleg érdeklődéssel kísérjük 20 íves regényed megjelenését is, melynek közlését a Pesti Hírlap vasárnaponként ápril hónapban kezdi meg. Talán megtehetnéd azt, hogy a vasárnapi számokból a te regényed hasábjait kivágnád és levélborítékokban hozzánk juttatnád; így aztán mi is olvashatnánk nagy művedet, mert a Pesti Hírlapot itt kapni nem lehet. (KCsaL, 71. levél, 102.)  
 
A terjedelem meghatározása éppúgy része lehetett a Pesti Hírlappal való előzetes megegyezésnek, mint a folytatásos közlés megkezdésének időpontja. Ennek említése azonban azt sejteti, Kosztolányi tarthatónak vélte a kitűzött időpontot, megerősítve a föltételezést, hogy március elején az író vagy elérkezettnek látta az időt a regény egységes kidolgozásának megkezdéséhez, vagy netán már hozzá is fogott ehhez.  
A március 27-éről keltezett levél nyíltan nem utal a készülő regényre, de Kosztolányi Árpád fiának egy olyan – elveszett vagy lappangó levélben megfogalmazott – kérésére válaszol benne, amely akár az Aranysárkány írásával is kapcsolatba hozható:  
 
Az 1902/3. iskolaévvégi Értesítőt (amikor te a 8-ik osztályt elvégezted) már kivettem az intézet könyvtárából és ha a jó Isten engedi, személyesen akarom neked húsvétkor átadni a notesszel együtt, mert anyáddal szándékozunk benneteket pár napra meglátogatni. (KCsaL, 72. levél, 107.)  
 
Az apa ezt követő rövid levelei a közeli viszontlátás jegyében fogantak: a szülők április közepén Budapestre utaztak, ahol az édesapát agyvérzés érte (lásd például KCsaL, 73–78. levelek, 109–115). Ez is közrejátszhatott abban, hogy Kosztolányi áprilisban mégsem fejezte be az Aranysárkányt. Az anya és Mariska levélben köszönik meg az író segítségét, idejének és nyugalmának föláldozását ottlétükkor és azt követően is (KCsaL, 78. levél, 115).  
Az agyvérzésből lábadozó apa 1924. június 8-ai levelében már a regény Pesti Hírlap-beli megjelenése felől érdeklődik (KCsaL, 77. levél, 114), s mivel választ nem kap, június 16-án ismét rákérdez a regény befejezésére (KCsaL, 79. levél, 118). Kosztolányi június 18-án kelt levelében nyugtathatta meg apját a munka bevégzését illetően, ugyanis Kosztolányi Árpád június 22-én már a regény sikeres befejezésén örvendezik (KCsaL, 80. levél, 119). A Tilkovszky Bélának június 25-én küldött levél szintén múlt időben szól a regényírásról, ahogy az ugyanezen a napon Kuncz Aladárnak címzett sorok is a munka közelmúltbeli elkészültét állítják (LN, 843–844. levelek, 492–493).  
Kosztolányi tehát föltehetőleg márciusban kezdi el írni a majd szedőpéldányul is szolgáló rendezett kéziratot, amelyet végül június közepén zár le. Hogy haladt a munkával e három-négy hónap alatt? Jóllehet a Pesti Hírlap májusban megkezdi a regény folytatásos közlését, valószínű, hogy Kosztolányi ekkor még nem végzett az egységes kézirat zöld tintás alaprétegének lejegyzésével, azaz még nem ért el az utolsó fejezetig. Alighanem ebből is adódik, hogy kezdetben csak néhány oldalanként adta át az Aranysárkányt a Pesti Hírlap szedőinek, amint azt a 18. és 25. kéziratlapra írt megjegyzések és számok sugallják. A leadott részeket Kosztolányi előre átolvasta: így jöhetett létre – még az írás befejezése előtt – a kézirat eme részeinek utolsó, ceruzás, de teljes bizonyossággal nem elkülöníthető rétege. Csakhogy a regény egésze ekkor még formálódóban volt. Aligha véletlen, hogy a Pesti Hírlapban megjelent szöveg könyvvé formálásakor hosszabb, a mű koncepcióját is érintő változtatások lényegében az első négy fejezetben fordulnak elő, vagyis éppen azokban a részekben, amelyek még a kézirat végleges lezárása, azaz június közepe előtt jelentek meg. Az V. fejezet, pontosabban a 25–28. szerzői számozású kéziratlapok – mint a Sárszeg és Lenke nevek lapbeli megjelenése, valamint a 25. lap tetejére írt jelzés valószínűsíti – szintén a munka befejezését megelőzően kerülhettek a szedőkhöz, de ennek a résznek a levonatát az író már a szedőpéldány lezárása után vagy az utolsó simításokkal egy időben korrigálhatta. Az ezt követő részeket pedig Kosztolányi bizonyosan egészében látta és javította, amit a fönt jelzett nevek VI. fejezettől az utolsóig ívelő következetes átírása is jelez.  
Végül röviden szólnunk kell a gépirat kérdéséről (Bengi-1, 106– 108). Írásait Kosztolányi a Nyugathoz legépelve juttatta el (vö. LN, 793. levél, 464). Ennek megfelelően mind A véres költő, mind a Pacsirta, mind az Édes Anna esetében számolni kell a fönnmaradt kéziratokat követően, azok alapján készült gépirat létezésével. Egy Kosztolányival készült riport alapján – és összhangban az említett regények kéziratának státuszával – föltételezhető, hogy a gépies tisztázástól idegenkedő író regényei gépbe mondásakor is alakított a szövegen (GyG, 245). Az Aranysárkány viszont a Pesti Hírlapban jelent meg először, ahol Kosztolányi belső munkatársként dolgozott. Újságírói kötelezettségének javarészt a költséges és időigényes legépeltetést mellőzve, kézírással tett eleget. (Talán legterjedelmesebb regényének tapasztalata is hozzájárult ahhoz, hogy 1924 őszén saját írógépet vásárolt, s megpróbálkozott annak használatával: lásd KCsaL, 100. levél, 154; LN, 865. levél, 502–503; vö. Hattyú, 266.) Az Aranysárkánynak tehát nem készült gépirata. Szedése a rendezett kézirat nyomán történt, amit a kézirat – annak kapcsán részletesen bemutatott – sajátosságai is tanúsítanak, és amelyet ezért nevezhettünk már az eddigiekben is joggal szedőpéldánynak.  
 
A regény első nyomtatott megjelenései  
A regény folytatásos közlése – szemben az édesapa március eleji leveléből kiszűrhető információval (KCsaL, 71. levél, 102) – nem kezdődött el áprilisban. Ennek egyik lehetséges oka az volt, hogy Kosztolányi a tervezettnél lassabb ütemben haladt regényével. A másik ok prózaibb: 1924 áprilisában komoly szedősztrájk volt a fővárosban. A Pesti Hírlap április 8. és 15. között, majd – egy szerdai és csütörtöki lapszámot követően – április 18. és május 4. között nem jelent meg. A sztrájk utáni első lapszám május 6-án, kedden jött ki a nyomdából, s az erre következő vasárnap, tehát 1924. május 11-én el is indult az Aranysárkány közlése. Ebben a számban a Napi hírek rovat élén rövid – föltehetőleg Kosztolányi által írott – cikk hívta föl a figyelmet a regény kezdetére (KDPH-1; lásd a befogadástörténeti fejezetben). A folytatások vasárnaponként, általában az első oldalakon jelentek meg (éles kivétel az 1924. október 5-én közölt rész, amely az újság vasárnapi számának ekkor még nem önálló mellékletében látott napvilágot; lásd a kiadásunk mellékletei közt található táblázatban).  
A Pesti Hírlap folytatásos közlése a tisztázás munkájának befejezése előtt bő egy hónappal indul, s amint arról fentebb szóltunk, a regény részleteit Kosztolányi kezdetben elaprózva adhatta át lapjának. Azonban a szedés alapvetően nem hétről hétre készült. Kuncz Aladárt az Aranysárkány közelmúltbeli befejezéséről is értesítő június 25-ei levél már a regény felének kiszedett és korrigált levonatával számol:  
 
Remélem azonban, hogy […] meg tudunk egyezni majd regényemre vonatkozóan. Tíz napon belül elküldhetem majd neked a felét, teljesen hibátlanul kiszedve, s ti olyan adagokban közölhetitek, amint nektek tetszik. Kérlek azonban, hogy azonnal küldj valami pénzt, mert a római költséget több helyről kell összekaparnom. […] Regényemmel a múlt héten lettem teljesen kész. Szeretném, ha elolvasnád. Azt hiszem, ilyet még nem sikerült írnom. (LN, 844. levél, 492–493.)  
 
A szintén Kuncznak íródott július 1-jei levél immár azt ígéri: „Regényem kézirata 10 nap múlva kezeid között van.” (LN, 845. levél, 493.) Talán fogalmazásbeli túlzásról vagy egyszerűsítésről van szó, de az sem zárható ki, hogy Kosztolányi július elején már úgy látta, néhány napon belül az Aranysárkány teljes levonata rendelkezésre áll. A szedést közelgő olasz útja miatt is sürgethette. Akárhogy történt is, az Ellenzék – szemben a Pacsirtával – végül nem közölte az új regényt.  
A Pesti Hírlap legközelebb 1924. november 16-án foglalkozott a regénnyel, amikor lényegében tartalmi összefoglalót közölt az addig megjelent fejezetekről (KDPH-2; lásd a befogadástörténeti fejezetben). Az Aranysárkány befejezésekor, 1925. április 5-én viszont pusztán ennyit találunk a Napi hírek sorjázó írásai közt eldugottan:  
 
Az Aranysárkánynak [!], Kosztolányi Dezső regényének befejező folytatását közli a Pesti Hirlap mai, vasárnapi, száma. A regény legközelebb a Légrády Testvérek kiadásában, könyvalakban, jelenik meg. (KDPH-3.)  
 
A rövidséget magyarázhatja, hogy az Aranysárkány ekkor már megjelent könyv alakban: a szegedi Egyetemi Könyvtárban őrzött ügyészségi kötelespéldány szerint 1925. február 27-én (Balogh, 52, 72; lásd még KCsaL, 117. levél, 193; LN, 869. levél, 507; a Corvina című lap viszont csak 1925. április 25-i számában tünteti föl az Aranysárkányt az újonnan megjelent könyvek listájában, egyúttal azt is jelezve, a kötet borítékrajzát Jaschik Álmos készítette).  
A megjelenés folyamatáról további információkkal szolgálhat a Pesti Hírlap-beli közlés és az első kötetkiadás között található különbségek tendenciaszerű változása, amelyet az 1. ábra mutat. Ennek alapján megkockáztathatjuk, hogy Kosztolányi nemcsak olaszországi útja előtt korrigálta a regény soron következő (esetleg összes) fejezetét, hanem a kötet megjelenése előtt az egész szöveget (ismételten) átnézte és módosította. Láttuk ugyanis, hogy Kosztolányi még a hírlapi megjelenés előtt, levonatban módosítja az V. fejezet két helyét, ám a Pesti Hírlapban közölt szövegen további változtatásokat is eszközöl, amint azt a kötet eltérései mutatják. Szintén látható, hogy a könyv előkészítésének szerzői, korrektori, szedői munkái 1925. február 1. előtt befejeződtek. Ezután már csak három különbséget lehet találni a két szöveg között: egy esetben a folytatásos közlés szakaszhatára vezetett módosításhoz, a két legutolsó részben pedig a Pesti Hírlap korrektora javított egy-egy sajtóhibát. Érdemes megfigyelni azt is, hogy a magánhangzó-hosszúság jelölésében mutatkozó eltérések száma folyamatosan csökken, ám a Kosztolányi Olaszországból hazatérte után megjelent részekben válnak szükségtelenné az ilyen típusú további javítások.  
A nyomtatott szöveg alakulástörténete természetesen az író életében, majd halála után is folytatódott. Kosztolányinak az 1929-es második kiadásban, majd az 1932-es ifjúsági átdolgozásban való közreműködéséről a Jegyzetek előző fejezetében szóltunk részletesen. A második – számos hibát, de az író változtatásait is tartalmazó kiadás – a Nero, a véres költővel és az Édes Annával együtt jelent meg 1929 könyvhetére a Geniusnál. Egymondatos hírben harangozza ezt be a Magyar Hírlap Mi készül? rovata 1929. február 17-én, majd a kötetek megjelenéséről a Literatura 1929-es 6. számának májusban megjelent könyveket fölsoroló bibliográfiája, illetve a Corvina 1929. július 28-i száma ad hírt. Az Aranysárkány ifjúsági kiadásáról a Corvina 1932. november 27-én, a Színházi Élet – Ifjúsági könyveink cím alatt – 1932. december 11–17-ei számában számol be. Mindkét esetben azt olvassuk a Jaschik Álmos színes és fekete képeivel illusztrált Genius-kötetről: „Tanárok és diákok regénye, tele megértéssel, szeretettel.” A mondat minden bizonnyal a kiadói reklámanyag része volt. (Az átdolgozásról lásd még Balogh, 52–72; SzMM-2, 260–262.)  
Kosztolányi élete végén nagy lelkesedéssel tervezte összegyűjtött műveinek kiadását a Révainál. Fennmaradt egy tíz kötettel számoló, de erősen hiányos lista, amelynek az Aranysárkány a nyolcadik helyén szerepel (BHD, 456). Később a sorozat terve tizenkét kötetre módosult (BHD, 169, 368–369). Ebben az Aranysárkány 1936-ban jelent meg, a címnegyedet leszámítva a második kiadás változatlan utánnyomásaként. Ha Kosztolányi tervezte is a regényszöveg alapos átnézést, erre alighanem már nem maradt ideje.  
n
Jegyzet 1. ábra Az Aranysárkány Pesti Hírlap-beli folytatásos közlései és első kötetkiadása között mutatkozó eltérések számának alakulása. A megjelenések változó hosszúsága miatt az eltérések számát elosztottuk az adott részt alkotó hasábok számával, hogy az egyes adatpontok jobban összevethetővé váljanak. Az eltérések közül különválasztottuk azokat, amelyek a rövid i, u, ü betűk hosszú megfelelőikre cseréléséből fakadnak. Utóbbit a telt szimbólumok jelzik, míg a folytonos vonal az egyéb eltérések változását mutatja. Az első két függőleges vonal azt az időszakot határolja, amikor Kosztolányi családjával Olaszországban nyaralt, míg a 42. és 43. Pesti Hírlap-beli részlet között húzott függőleges szakasz a regény első kötetkiadásának megjelenését jelöli. A folytatásos közlések vízszintes tengelyen jelzett sorszáma megfelel a kiadásunk mellékletei közt ezt összefoglaló táblázat első oszlopában föltüntetett sorszámnak.