Aranysárkány fejléc kép
Bibliográfiai adatok
A KRITIKAI SZÖVEGKÖZLÉS ELVEI  
Nyomtatott források  
Kosztolányi életében az Aranysárkánynak az alábbi mérvadó, a sajtó alá rendezés során figyelembe veendő nyomtatott változatai jelentek meg:  
  • Kosztolányi Dezső, Arany-sárkány: Regény , Pesti Hírlap, hetenkénti folytatásokban 1924. május 11-étől 1925. április 5-éig (az egyes részletek pontos megjelenési adatait – a közléshatárok megadásával – lásd a kiadásunk mellékletei közt található táblázatban).
  • Kosztolányi Dezső, Arany sárkány , Budapest, Légrády Nyomda és Könyvkiadó Rt., 1925.
  • Kosztolányi Dezső, Aranysárkány , Budapest, Genius, é. n. [1929]2
 
Két kiadás figyelmen kívül hagyása kíván magyarázatot. A Révai Kiadó által Kosztolányi halála évében megkezdett gyűjteményes kiadás keretében, 1936-os dátummal közölt Aranysárkány kötet – a címnegyedet leszámítva – az 1929-es második kiadás változatlan utánnyomása, ekként nem szolgál új szövegváltozattal. Az 1932-ben megjelent ifjúsági kiadás ezzel szemben olyan mértékű átdolgozás eredménye, hogy azt önálló főváltozatként kell kezelni: ennek megfelelően szövegét függelékben adjuk közre. Az Aranysárkány további kiadásai Kosztolányi halála után jelentek meg, s vagy az első és második, vagy még későbbi kiadáson alapulnak, ezért újabb releváns szövegváltozatot nem tartalmaznak (a nyomtatott kiadások listáját tájékoztatásul lásd kiadásunk mellékletei között).  
A Pesti Hírlap-beli közlés – ahogy a kézirat kapcsán erről szó esett – a regény majdnem hiánytalanul fönnmaradt autográf szedőpéldányán alapul. A lap szövege szorosan követi a kézirat végső rétegét. A különbségek jelentős része magyarázható a szedők figyelmetlenségével, illetve eltérő helyesírási gyakorlatával, valamint a kézirat nem egy helyütt többszörös átjavításaival, megtévesztő írásképével. A kézirat és a Pesti Hírlap közötti legjelentősebb rendszeres eltéréseket a hosszú ékezetek – főképp a regény első harmadában tapasztalható – ritkább használatában találjuk, továbbá közel hasonló arányban az egybe- és különírás, valamint a központozás terén.  
Az első kötetkiadás egyértelműen a Pesti Hírlap-beli közlésen alapul. A kiszedett sorok nagyfokú azonossága, ezen belül is a közös sajtóhibák (példaként néhány betűhiba a fejezetszám megjelölésével: I.: emelték helyett emlték, XVI.: kereső helyett keserő, XXII.: elfogulatanságát, megfigyelől, valmire, XXIII.: rokonszevet, Leglább, XXX.: födelén helyett föledén, XXXI.: parfümét helyett parmümét) arra engednek következtetni, hogy a könyv kiadásakor legalább részben fölhasználták a lap szedését. (Jóllehet ekkortájt statisztikailag gyakoribbak voltak a Linotype szedőgépek [Elekes, 999], Kosztolányi Nyomdász című írása nemcsak azt erősíti meg, hogy a Pesti Hírlap szedői a szerző zöld tintás kézirataiból dolgoztak, hanem az 1926-os riportszerű cikk alapján az sem zárható ki, hogy a regény szedése Monotype típusú szedőgéppel történt [BK, 300].) A Pesti Hírlap számára készült szedésről – tördelés után – úgynevezett tömöntéssel a rotációs gépre erősíthető nyomólemezt készítettek. Ezt a későbbiekben nem használták föl, ám a szedést megőrizhették a könyv összeállításához: az első kiadást megjelentető Légrády Testvérek a Pesti Hírlapnak is kiadói voltak. Ahol a szerző vagy a korrektor változtatott, ott természetesen újraszedték a módosított sorokat, sőt szükség esetén a változtatást követő sorokat is; továbbá ezeket immár nem a lap-, hanem a könyvoldalnak megfelelően rendezték el (ennek során cserélődhetett föl két sor sorrendje mind a VII., mind a XXIV. fejezetben).  
Az első kiadás nagyrészt a Pesti Hírlapban közölt szövegen alapul, de nem teljesen azonos azzal. Legfontosabbak természetesen a minden bizonnyal szerzői változtatások. Különösképp az első négy fejezetben találunk több egybefüggő sort, mondatot érintő szövegmódosítást. Emellett kisebb stilisztikai-helyesírási különbségek, a sajtóhibák javítása – a különféle változtatások nyomán pedig újabb sajtóhibák keletkezése – figyelhető meg, mígnem a XXVII. fejezettől a két közlés szövege majdnem maradéktalanul megegyezik. Ezeket a változtatásokat Kosztolányi nem vezette rá a kéziratra: a szóban forgó két nyomtatott megjelenés eltérései nem a kéziraton alapulnak, hanem a leendő könyv levonatainak javítása során keletkeztek.  
A lap- és az első kötetbeli változat közötti legjellemzőbb rendszeres eltérés az ékezethasználat terén mutatkozik: az első kiadásban – mindenekelőtt az első tizenegy fejezetben – jelentősen több hosszú magánhangzót találni, mint a Pesti Hírlapban. Tekintettel az utóbbi kapcsán mondottakra, a hosszú ékezeteknek a kézirattal összhangban történő pótlására lehet számítani. Azonban a helyzet jóval bonyolultabb. Az ékezethosszúság és helyesírás tekintetében a kézirat és a kötet – összevetésben a Pesti Hírlappal – valamelyest valóban közelebb kerül egymáshoz, de határozott különbségek is maradnak közöttük. Ugyanakkor az eltérések általában nem rendeződnek szabályos mintázatba: hosszú ékezet helyett éppúgy találunk rövidet, mint – kisebb mértékben – rövid helyett hosszút  
Az 1929-ben napvilágot látott második kiadás szövege számos ponton eltér az első kiadásétól, amely megállapíthatóan az új megjelenés alapjául szolgált. A változtatások azonban csak kivételes esetben haladják meg az egy-két szónyi terjedelmet. A legjellemzőbb különbség, hogy a Genius kiadása nem tartalmaz Í, í, Ú, ú, Ű, ű betűt. Mindössze néhány kivétel akad, amelyek azonban nem mutatnak semmiféle rendszert vagy következetességet (II.: íjat, tűt; III.: búgattak, színben, tűkre; IV.: ízes; VII.: műveleti; XIV.: szomorúfűz; XVII.: műveletlenség; XX.: szú; XXII.: fúria, háborúságtól; XXVIII.: Búgott; XXIX.: műveltséget; XXXI.: rút). A korábbi szövegváltozatokban következetesen szereplő ucca, ép(en), -kép(en) szavakat és összetételeket a második kiadás szinte maradéktalanul a mai utca, épp(en), -képp(en) alakban használja, míg a lélegzik, lélegzet szavakat rendre lélekzikre, lélekzetre módosítja. Az egybe- és különírás terén szintén jó pár eltérést találni. Ennek ellenére a második kiadás csupán módosítja, de lényegesen nem csökkenti akár a kéziratban, akár a megelőző nyomtatott megjelenésekben tapasztalható erős ingadozást. Ebben az értelemben a különbségek – akár egyazon szó írásmódját, annak változását tekintve is – következetlenek. Legfeljebb kismértékben rajzolódik ki egy kötőjelcsökkentő, illetve az egybeírás felé hajló tendencia, amely a második kiadás helyesírását több helyütt közelíti, bizonyos esetekben viszont éppen távolítja a mai írásmódtól.  
A betűkészlet részleges használatán, valamint a helyesírási eltéréseken túl számos érdemi, stiláris-nyelvhelyességi változtatás is jellemzi az 1929-es kiadást. Egy-egy kifejezés átírása mellett ismétlődő módosításokat is találni. A sem helyébe a legtöbb esetben – összetételekben is – se kerül, a volna szót szintén gyakran váltja föl a lenne. A második kiadás módosításainak számottevő része célozza a félreérthetőség elkerülését. Két egymást követő mondat alanyának változásakor a korábbi szövegváltozatokban hiányzó, új alany bekerül a mondatba (például a VI. fejezetben az „Otthonra [Tálasnak] nem maradt semmi hangja.” mondat után ez áll az első kiadásban: „Már nem ültették macskaasztalhoz, mint két évvel ezelőtt, a nagyokkal evett.” – míg a másodikban: „Hildát már nem ültették macskaasztalhoz, mint két évvel ezelőtt, a nagyokkal evett.”). A szereplői megszólalásba ékelt narrátori közlés végét pedig akkor is gondolatjel jelzi, ha ez nem mondaton belülre, hanem mondathatárra esik.  
 
Az alapszöveg  
Az Aranysárkány közlésének alapszövegéül a könyv második kiadását választottuk. Ehhez elsőként is azt kell látnunk, hogy a regény szövegleszármazási fája lineáris: az egységes kézirat volt a szedőpéldány, a Pesti Hírlaban közölt szöveg nyomán készült az első kötetkiadás, majd az utóbbi szolgált a második kiadás alapjául.  
Az bizonyos, hogy az 1925-ös kiadás szövegét Kosztolányi átnézte és javította: a változtatások természete mellett erre következtethetünk abból az 1924 júniusának végén Kuncz Aladárnak írt levélből is, amely a regény felének elküldését ígéri „teljesen hibátlanul kiszedve” (LN, 844. levél, 493). Szintúgy bizonyos, hogy a második kiadás is Kosztolányi tudtával készült, ám ennek körülményeiről jóval kevesebbet tudunk. Annak ellenére azonban, hogy az 1929-es kötet nem gondosan készített kiadvány, és számos sajtóhibát tartalmaz (a kiadóról lásd Szíj, 392–397), módosításait Kosztolányihoz lehet kötni. A tendenciaszerű változtatások jelentős része ugyanis jól érzékelhetően megfelel azoknak a kívánalmaknak, amelyeket Kosztolányi ekkortájt született, az írás kérdését tárgyaló esszéi megfogalmaznak. Ez teremti meg az alapot az ultima manus elvének érvényesítéséhez, amely önmagában nem lenne elegendő az alapszöveg-választás igazolására.  
A Genius-kiadásnak a mondat alanyát egyértelművé tévő pontosításai összecsengenek az 1927-es Kis nyelvtan második részében kifejtett fölfogással: „Úgy kell írni, hogy azonnal megértsék, mit akarunk mondani. Ma valahol ezt olvastam: »Az emberek levertek és félénkek lettek.« A mondat közepén egyszerre megtorpantam. Itt valami zökkenő van. Eleinte azt hittem, hogy az emberek levertek valamit, szóval, hogy a levertek állítmány és nem állítmányi kiegészítő. Helyesebb ez: »Az emberek levertek lettek és félénkek.« Minap magamat is hasonló botláson kaptam rajta. Valami színpadi utasításba ezt írtam: »A levelet fogja, betűzi kabátujja hajtókájába.« Később a betűzi szót ezzel helyettesítettem: beszúrja. A színész esetleg – egy pillanatra – azt vélhette volna, hogy a levelet fogja és betűzi, vagyis silabizálja. Az olvasót egy másodperc ezredrészéig sem szabad bizonytalanságban tartanunk.” (NyéL, 69–70; lásd még 152.) Az esszé harmadik része a létige főnévi igenévi formájáról szólva pedig olyan végkövetkeztetésre jut, amely a volna-lenne cserékben tükröződik: „a volna és lenne nem mindegy. Az egyik a múlt föltételes módja, a másik a jövőé. Íróink a kettőt lépten-nyomon összetévesztik, önkényesen váltogatják. A nép soha” (NyéL, 70).  
A szintén 1927-ből való Ábécé a nyelvről és lélekről című írás Világosság része – miközben megismétli a Kis nyelvtan olvasói bizonytalanságot elvető esztétikai alapvetését – a határozatlan névelőnek azokban az esetekben való elhagyását kifogásolja, amelyet a regény második kiadása is javítani igyekszik: „Bizonyos írók, akik hallottak harangozni erről-arról, egyes nyelvészeti tilalmakról, ma már zavarba jönnek, s mindentől félnek. Mindenekelőtt a határozatlan névelőtől, a baljós egy-től. Ezért így írnak: »Darabig várt, aztán kért pohár vizet.« Helyesen csak így: »Egy darabig várt, aztán kért egy pohár vizet.« […] Tanuljuk meg, hogy az olvasót tilos – csak egy másodpercig is – bizonytalanságban hagynunk. Az írás egyetlen ékessége a világosság.” (NyéL, 77–78; lásd még 269.)  
A sem és se alakok – az előbbi javára – a kéziratban és az első nyomtatott megjelenésekben is váltakozást mutatnak, de az 1929-es kiadás egyik jellegzetessége, hogy igen sok esetben a sem szócskát se formára cseréli. Erről a kérdésről A Pesti Hírlap Nyelvőrében, melyet Kosztolányi szerkesztett, Balassa József A helyes magyarság szótárában így nyilatkozik: „a se tiltó szócska, a sem tagadó”, majd rögvest – példákkal megtoldva – hozzáteszi, hogy „azonban a köznyelv és az irodalmi nyelv a se szócskát is használja sem helyett” (PHNy, 90). Kosztolányi maga ugyanebben az évben egyértelműen a különbség elhomályosulását hangsúlyozza az élő (és élő irodalmi) nyelvben, amikor Supka Gézának a nyelvművelést és Négyesy László nyelvhasználatát becsmérlő cikkére válaszolva írja: Supka „nem veszi figyelembe, hogy a sem és a se közötti különbség kopóban van, a nép már alig különbözteti meg, ennélfogva sok író a sem helyett következetesen se-t használ a mássalhangzók előtt, a szép hangzás kedvéért” (NyéL, 156). Bár teljes következetességről túlzás beszélni, de világosan ez az elgondolás érvényesült már az Aranysárkány 1929-es kiadásában is.  
A lélegzik igének és származékainak lélekzik alakon alapuló használatát – jóllehet hiba lenne a korban kivételesnek hinni – Kosztolányi szintén szorgalmazza. Igaz, ebben a formában csak 1933-ban fogalmazta meg azt a gondolatot, hogy az ember „leheletével beszél, a lélegzésével, melyet az ősnépek lélek-nek hívtak” (NyéL, 216; vö. Gombocz Zoltánnak A Pesti Hírlap Nyelvőrében közölt soraival: PHNy, 28, valamint Szemere, 112–113).  
Végül éppen a második kiadás számos sajtóhibája szolgál erős érvvel amellett, hogy a Genius kiadása egy Kosztolányi által módosított szövegen alapul. Ha ugyanis a kiadó – a végeredményből láthatóan – nem fordított gondot a kötet igényes megjelentetésére (még az is kétséges, a kötetnek volt-e akár szerzői, akár belső szerkesztői korrektúrája), akkor részéről puszta pénz- és időfecsérlés lett volna olyan munkatársat bízni meg a szöveggondozással, aki néha árnyalatokat érintő stiláris-nyelvi javításokat eszközöl. Ezért a – nem szövegromlás eredményeként előálló – változtatások mögött sokkal inkább föltételezhető Kosztolányinak a regény kiadását előkészítő törekvése, semmint a kiadónak a beérkezett szöveget gondosan átfésülő erőfeszítése. Ezt erősíti meg az is, hogy a stiláris-nyelvi módosítások mellett nemcsak bizonyos következetlenségek, de olyan sajtóhibák is átöröklődnek az első kiadásból, amelyek kijavítása egy kiadói szerkesztő legfontosabb feladata lett volna – míg a szerző szeme könnyebben átsiklik ezeken, elsősorban a stiláris jellegű módosításokra összpontosítva.  
Mindezen érvek alapján állíthatjuk tehát, hogy az Aranysárkány 1929-es kiadása az első kötetkiadás Kosztolányi által átolvasott és továbbalakított példánya alapján készült, és ekként joggal lehet a kritikai kiadás alapszövege.  
 
A helyesírás modernizálásának elve  
A Kosztolányi-regények kritikai kiadási gyakorlata a betűhű közlést részesíti előnyben. Az Aranysárkány első kötetkiadásának esetében teljesen indokolt lenne ennek az eljárásnak az átvétele, csakhogy ezzel a kritikai szövegközlés olyan változatot tüntetne ki, sőt mutatna mintegy véglegesnek, amelyet szerzője még több ponton továbbalakított. A második kiadás alapszövegül vétele viszont erősen kétségessé teszi a betűhű közlés lehetőségét, illetve értelmét. Az Aranysárkány filológiai helyzete ugyanis jelentősen eltér a többi regényétől. A Pacsirta Kosztolányi életében egyszer jelent meg, az Édes Anna ugyan kétszer – másodjára éppen az Aranysárkány 1929-es kiadásával egy időben –, de második kiadása az elsőnek utánnyomása. A Nero első kiadását szintén a Genius által megjelentetett 1929-es közlés követte, ám a Révai-féle összegyűjtött munkák más változatot, javított kiadást bocsátott közre (erről bővebben lásd Nero, 852–853). Ez az, amire az Aranysárkány esetében – alighanem Kosztolányi betegsége és halála miatt – már nem kerülhetett sor. Így ez a mű éppen közötte van egyfelől a Nerót, másfelől a Pacsirtát és az Édes Annát jellemző kiadástörténeti szituációnak. Ez az oka annak, hogy a kritikai kiadás a szövegközlés más elveit – a helyesírás modernizálását – teszi szükségessé, ami ugyanakkor megfelel az MTA Textológiai Munkabizottsága által összeállított alapelveknek is: „1905 utáni szövegekre a mai helyesírási szabályzat vonatkozik. Az egyéni írássajátosságokat […] fokozottan figyelembe kell venni.” (Alapelvek, 328.)  
Az alapszövegül szolgáló második kiadás mintegy legkiugróbb, szembeötlő sajátossága az Í, í, Ú, ú, Ű, ű betűk szinte maradéktalan hiánya. Ez a Genius több kiadványára is jellemző – köztük a Nero első két kötetkiadására –, de nem mindegyikre – például az Édes Anna, az Esti Kornél, de akár az Aranysárkány ifjúsági kiadása is használja az összes hosszú magánhangzót. Föltehető ugyanakkor, hogy Kosztolányi tudott az Aranysárkány új kiadása során alkalmazott szedési egyszerűsítésről, hiszen például a Nero első kiadása – akkor még A véres költő címen – 1921-ben szintén így jelent meg. A jelenséget mégsem lehet megalapozottan a szerző kifejezett szándékának betudni. Hiszen az Aranysárkány második kiadásával egy időben megjelenő két másik regény a korábbi – az ékezethosszúság jelölése terén éppen ellentétes – szöveg változatlan utánnyomása (a Nero esetében a cím és az előszó változott, a szűken vett szöveg maga nem). Kosztolányi a kiadói kapacitás korlátozottsága folytán, legvalószínűbben a három regény új kiadásban történő megjelentetésének pénzügyi korlátai miatt fogadhatta el az utánnyomás tényét a másik két regénynél, valamint a hanghosszúság jelölésének részlegességét az újonnan kiszedendő Aranysárkánynál (a Genius anyagi helyzetére és ezzel összefüggésben kiadványai megjelenésére talán ha túlozva is, de sokatmondóan utal Kosztolányi 1931 nyarán Tevan Andornak írt levelében: LN, 1104. levél, 626).  
Tekintettel arra, hogy a betűkészlet hiányossága legföljebb kényszerű kompromisszum következménye, ebben az esetben nem volt indokolható a betűhű közlés gyakorlata, sőt megtévesztő lett volna egy esetleges nyomdai hiányosságnak a szerzői változat szintjére emelése. Kosztolányi 1929-es helyesírását pontosan rekonstruálni illuzórikus és merőben hipotetikus vállalkozás lett volna. A kézirat és/vagy az 1925-ös kiadás ékezését érvényesíteni a második kiadásban – túl számos nehézségen – olyan kontaminációt eredményezett volna, amely helyesírási állapotokat kever, és éppen Kosztolányi írásmódjának 1925 és 1929 közötti változásáról nem vesz tudomást. Leghelyesebbnek a helyesírás – alább megjelölt mértékű – modernizálása, mai gyakorlathoz való igazítása-közelítése mutatkozott. Különösen, hogy Kosztolányi eredeti írásmódjáról a kiadás páros oldalain betűhűen közölt autográf kézirat amúgy is tájékoztat.  
A helyesírás modernizálásának elve legalább két további kérdés mérlegelését követeli meg. Egyfelől meghatározandó, hogy az írásmód mely területeire terjedhet ki a modernizálás, másrészről pedig az, hogy mi tekinthető megőrzendő egyéni írássajátosságnak.  
Elsőként látnunk kell, hogy Kosztolányi helyesírása időben nem állandó. Akár még egyetlen hosszabb mű kéziratán belül is változást mutathat: az Aranysárkány első felének mingyárt formája mellett az egységes számozású kézirat második felében jelennek meg a mindgyárt alakok. Más példát hozva: az ucca szó mind az előző regény kéziratában, a Pacsirtában, mind az Aranysárkányt követőben, az Édes Annában utcaként szerepel. (A Pacsirta kötetkiadásában viszont – akár Kosztolányi írásmódjának megváltozását kiváltó tényezőként – ucca szerepel. De tudjuk, hogy ebben aligha lehet Kosztolányi szándékát látnunk. A könyvet megjelentető Athenaeum ekkor már Az Est-lapok tulajdonában volt, és a számára Balassa József által 1922-ben összeállított helyesírási útmutatóhoz igazodva ucca alakot használt [Szemere, 24–25, 119]. Az Édes Anna kéziratának korábbi rétegeiben még szintén előfordul az ucca.) Ezzel szoros összefüggésben tekintetbe kell vennünk, hogy Kosztolányi helyesírása egyébként is – egyetlen művön, sőt akár egy-két soron belül! – erős ingadozást mutat (a kéziratban két–hat sor különbséggel a XIII. fejezetben rezgőmozgás és rezgő mozgás, a XIV.-ben – picit elmosódott a-val – márványangyal és márvány-angyal, a XXII.-ben és XXIII.-ban paedagógusok és paedagogusok, illetve paedagogiára és paedagógiai, a XXV.-ben ügyvédbojtár és ügyvéd-bojtár szerepel). Ezt részben érthetővé teszi a kort az egységesülés folyamata ellenére is jellemző helyesírási megosztottság, részben pedig az a tény, hogy Kosztolányi még Simonyi Zsigmond Iskolai helyesírásának 1903-as megjelenése előtt járt gimnáziumba (ehhez lásd Szemere, 18–20). Ugyanakkor az egyetemen Kosztolányi találkozott a helyesírási vitákban részt vevő nyelvtudósok, köztük Simonyi fölfogásával, és tudjuk, hogy a jeles nyelvész Magyar Nyelvőrben közölt cikkeit is figyelemmel kísérte (LN, 364. levél, 252; 1922-es följegyzésként lásd NyéL, 43). Az Akadémia 1922-es új szabályzatát, amely a helyesírás egységesítésének reményében beemelte és elfogadta az 1903-as kiadvány főbb újításait, Kosztolányi még megjelenése évében önálló cikkben üdvözölte: elvei „erősen haladóak, lépést tartanak a nyelvgyakorlattal, a mindennapi élettel. A szavak írásában többnyire a kiejtés az irányadó, s a szóelemzést és hagyományt csak másodsorban védelmezi” (NyéL, 48). E Cz című cikk a helyesírási gyakorlat korábbi ellentmondásaira is rámutat: „Mi még váltig írtuk [a cz-t] az iskolánkban. Leveleinkben azonban már nem. 1913-ban [valójában 1903-ban] az iskolából is kiszorult. Az újságok sem éltek vele. […] Apám élete derekáig használta a cz-t, de negyvenötön túl leszokott róla. Én csak halványan emlékszem rá, kamaszéveimből és iskolai gyakorlataimban látom viszont.” (NyéL, 49–50.) Kosztolányi tehát tisztában volt a nyelvszokás változásával, és hajlott a kiejtés szerinti írásmód előnyben részesítésére. Elsősorban ezt a szándékát mutathatja az ucca és mingyárt alakok – a korban természetesen közel sem egyedülálló – használata az Aranysárkányban. Ugyanakkor Kosztolányi az ejtés szerinti írást világosan helyesírási kérdésnek tekintette, és ebből adódóan nem kívánta föltétlen érvényesíteni, amit az is mutat, hogy idővel s fokozatosan igazodott a több elvet is követő akadémiai helyesírás általánossá váló formáihoz. Ezt mutatja az utca visszatérése ucca helyett, de a helyesírás szóelemző elvének elismeréséről vall az is, hogy Kosztolányi a lélegzik helyett későbbi műveiben a lélekzik alakot alkalmazta.  
Másodjára az is megállapítható, hogy Kosztolányi írásmódjának (állandó) egyéni sajátosságait nem egyszerűen azért nem ismerhetjük behatóan, mert a szerző kéziratainak jelentős része nem maradt fönn, hanem részint éppen azért nem, mert fönnmaradtak nagyobb kézirategyüttesek. Köztük a legterjedelmesebb anyagot az Aranysárkány kéziratai adják. Márpedig ezekből egyértelműen az látszik, hogy Kosztolányi még a szedés számára készült kéziratban sem fordított különösebb gondot a világos kiolvashatóságra, hanem a szedő éles szemére, gyakorlatára és bizonyos mértékben nyelvi szokására bízta magát. A kézirat általános jellemzőjének mondható, hogy nem vagy alig lehet benne különbséget tenni rövid és hosszú ékezetek között, amelyek Kosztolányi kézírásában nem különülnek el egymástól egyértelműen. Sőt ugyanez a helyzet az egybe- és különírás terén is. A kéziratban néha a szavak közepén találunk szóköznyi szüneteket, olykor folytonos vonal köt össze másutt egyértelműen különírt szavakat (esetenként, de közel sem mindenütt Kosztolányi maga is jelzi, hogy ezeket mégis két szóban kell írni), némely esetben pedig oly sűrűn állnak a papíron a szavak, hogy a szóközök és egyes betűk között természetesen képződő térközök különbsége elenyészik. A kézirat utolsó rétegét képező ceruzás javítások-megerősítések részben ugyan a szedőnek szánt egyértelműsítő jelzések, ám ezek messze nem tüntettek el minden bizonytalanságot, inkább csak a különösképp nehezen kibetűzhető vagy ellentmondásosnak érzett helyeket tisztázták. Kosztolányi láthatólag alig ügyelt arra, hogy a szedő számára pontosan és egyértelműen olvasható szöveget biztosítson. Akár téves következtetések is adódhatnak abból, ha ezt nem vesszük figyelembe, és a betűhű közlés kialakítása során hozott elkerülhetetlen döntéseket – amelyek az olvasat bizonytalanságának igen széles skáláját lényegében eltüntetik – úgy vesszük, mintha a kézirat egyértelmű és szerzőtől szándékolt írássajátosságait tükröznék. Ennek fényében tehát nem lehet minden megszorítás nélkül úgy hivatkozni Kosztolányi saját kezű kézirataira, mint amelyek egyértelmű döntést tennének lehetővé a szerzői írásmód megállapítása során.  
Harmadikként figyelembe kell venni, hogy nemcsak a kéziratban, hanem a nyomtatott forrásokban olvasható alakok is ingadoznak. A kézirat bizonytalan olvasatú és szintén ingadozó írásmód tekintve ez természetesen nem csoda. Ugyanakkor azt is jelzi, Kosztolányi a korrektúra során nem fordított különösebb gondot ezek egységesítésére, az ingadozások kiiktatására vagy akár a figyelmes olvasás által a kéziratból kikövetkeztethető alakok visszaállítására. (Ahogy említettük, bizonyos, hogy az Aranysárkány első kötetkiadásának volt szerzői korrektúrája.) Továbbá érdemes figyelemmel lenni arra is, hogy miközben számos szó írásmódja minden forrásban ingadozik, az egyes szövegváltozatokban ugyanaz a szó leggyakrabban nem ugyanúgy, nem ugyanolyan arányban teszi ezt. (Olyannyira, hogy erre a kézirat eltérő rétegeiből is hozható példa. Fóris fekete szemüvege – amelyet a második kiadás különír – a kézirat korábbi rétegeiben erős ingadozást mutat. A XXIII. fejezetben először mind a négy alkalommal kötőjellel szerepel, amelyek közül Kosztolányi kettőt változatlanul hagy, kettőt viszont még a kéziratban különírásra javít. Részben ebből adódik, hogy a kézirat végső rétegében a kifejezés két szava általában külön van írva. Csakhogy összességében nem ilyen egyértelmű a javítások iránya: Kosztolányi a teljes kéziratban háromszor javít a különírt változatra, egyszer azonban a kötőjelet éppen ellenkezőleg, egybeírásra módosítja. Mind a négy javítást szabályos korrektúrajelekkel jelzi, az egybeírás jelét a II. fejezetben ceruzával, a különírásét a XXIII. és XXX. fejezetekben tollal szúrva be.) A módosításokat sorra véve esetenként fölfedezhető valamilyen irányú tendencia, más esetekben azonban az ingadozások szinte teljes összevisszaságot mutatnak (ez közel sem csupán az Aranysárkány sajátossága: vö. például ÉA, 624–628). A mind a kettő/mindakettő, valamint a bal és jobb előtagú szavak – elsősorban testrészek – a kézirattól a második kiadás felé egyre többször olvashatók különírva, ám mindig találunk ezzel ellentétes irányú módosításokat is. Hogy a kép sokkal bonyolultabb, semmint azt a (modernizáló) szövegromlás és az ezt ellensúlyozni igyekvő szerzői (visszajavítási) igyekezet dichotóm képlete sugallaná, az is mutatja, hogy a helyesírás maihoz közelítése hol eltávolodást jelent a kézirat ma már régies írásgyakorlatától, hol viszont épp ellenkezőleg: a kézirat föltételezhető írásmódját állítja vissza. Összességében a megjelenésenként egymásra rakódó szerzői változtatások, szedői tévesztések és „igazítások”, szerkesztői beavatkozások és (nem minden esetben üdvös) korrektori javítások lényegében szétszálazhatatlanul keverednek a szövegalakulás folyamatában (a nyomtatás szövegalakító hatásának szövevényes útjairól a Babits-versek kapcsán részletes képet ad Kelevéz, 26–38). Ezzel szemben az az igény, mely az alkotó „eredeti”, „romolatlan” írássajátosságainak rekonstrukcióját, szövegromlás és szándékolt változtatás egyértelmű elkülönítését tűzi célul, szilárd és határozott szerzői írásgyakorlatot föltételez. Ezt a föltevést azonban illuzórikussá teszi, hogy a kézirat és a nyomtatott kiadások helyesírása mind önmagán belül, mind egymáshoz képest ingadozást mutat.  
Negyedszerre komoly óvatosságra inthet, hogy az egyéni írássajátosságok megállapítása függ attól, azokat mely nyelvi, stiláris vagy éppen ortográfiai normához képest értelmezzük. Teljesen más eredményre vezethet a jelenkori olvasó nyelvi tudatának naiv érvényesítése, mint a korabeli írásgyakorlat(ok) figyelembevétele. Vagyis az egyéni jelenségek különválasztása és megőrzése során tekintettel kell lenni arra, hogy ezek helyi értéke igen más lehetett a maguk korában, mint egy modernizált szövegben. Egy olyan nyelvi közegben, amely jóval nagyobb közömbösséget mutatott a hanghosszúság jelölése iránt, mint a mai helyesírás (Szemere, 94–104, különösen 100–101), sokkal kevésbé föltűnő akár az ékezethasználat ingadozása, akár egy jelenbeli olvasó számára már szokatlan vagy régies alak. Az Aranysárkány szövegváltozataiban – még a kötőjelcsökkentő tendenciát mutató 1929-es kiadásban is – több kötőjeles összetételt találunk, mint a modernizált szövegben. Kosztolányi a tanár előtagot például számos esetben nem egybeírja, hanem kötőjellel kapcsolja az összetétel utótagjához. Ennek a mai értelmező tulajdoníthat ugyan jelentőséget, érvelhet azzal, hogy ez a mű tanárregény jellegét emeli ki, ám ezt a regény szövegében is kódolt értelmezésnek betudni sokkal inkább érzékcsalódás, amely annak szem elől tévesztéséből fakad, hogy ezek az alakok jószerével beleolvadtak bármely korabeli szövegváltozat kötőjellel írt összetételeinek – mai szemmel nézve: – sokaságába (vö. Szemere, 149). Az egyéninek vélt írássajátosságok efféle mérlegelést nélkülöző megőrzése így könnyen kompilációnak bizonyulhat: egy olyan jelenség karakteres kiemelésének, amely az eredeti írásgyakorlat felől legalábbis jóval kevésbé szúrhatott szemet. Ezért a helyesírás modernizálásának elvét abból a feltételezésből kiindulva érvényesítettük, hogy a helyesírási eltérések eredendően nem egyéni írássajátosságok következményei, ha mégis azok, akkor azt meggyőző érvekkel szükséges alátámasztani. Azt őriztük meg, illetve állítottuk vissza, ami az eredeti szövegváltozatok alapos összevetése alapján is egyéni, szokatlan, de legalább következetesen érvényesülő írássajátosságnak tűnt föl.  
A régies ortográfia önmagában nem jelent stílusértéket. Abból, hogy a kéziratban vagy az alapszövegben szereplő változatnak ma föltétlen stílusértéke lenne, nem következik szükségszerűen, hogy akár a korabeli, akár a kéziraton belül érvényesülő szokástól eltérő, egyéni megoldásról van szó. Természetesen minden bizonytalanság és ingadozás ellenére az Aranysárkány kézirataiból kirajzolódik Kosztolányinak a maitól eltérő – de a korban közel sem oly egyedi – helyesírása, amelyet a kézirat páros oldalakon olvasható közlése megfelelő módon be is mutat. Kosztolányi – hol több, hol kevesebb következetességet mutatva – a maitól eltérő hanghosszúsággal írta az -it képzőt (vö. Szemere, 94–95), valamint olyan szavakat, mint például viz, papir, nyilik, bir, ir (főleg továbbképzett formáiban), hiv, mig, kiván, igy, szin, ám dícsér, vígasz, vídám; mulik (különösen mulva), junius, de koldús, bábú, újj (mint ujj); tünik, szünik, ür, viszont szűkség; lehell, szőllő, vajjon, perron, ezzel szemben szégyel, rosszal (mint ige). A modernizálás ezeket a – korban a helyesírás fölgyorsult sztenderdizációja ellenére is sokkal kevésbé érzékelhető – jellegzetességeket kétségkívül eltünteti. Föltétlen látnunk kell azonban, hogy ez a folyamat a kéziratot követően (vagy akár a kéziratban!) rögvest megindult, már a szerző életében megjelent és általa (legalább részben) korrigált nyomtatott kiadásokban. Kosztolányi pedig az általa eredetileg leírt változatokat nem állította vissza mint különösképp fontosakat. A Pesti Hírlaphoz képest az Aranysárkány első kiadása – ha következetlenül is, de – nem egy ékezetet hosszúra javít; ám például a kéziratban majdnem egyöntetűen írt, tehát bizonyosan Kosztolányi helyesírási gyakorlatát tükröző szűkség mégis maradt a maival egyező szükség. (Érdemes megemlíteni egy közel tíz évvel korábbi, 1916-os levélváltást Kner Imrével. Kosztolányi fölhívja a nyomdász figyelmét arra, hogy a Tinta háromszor átnézett kefelevonatában korrigálta számos magánhangzók hosszúságát, egyúttal azonban arra is kéri Knert, hogy az általa észre nem vett hibákat javítsa ki. Egy másik küldeményből viszont arra is fény derül, nem ragaszkodott föltétlen saját helyesírási gyakorlatához, hanem figyelembe vette Kner javaslatát: „A rövid és hosszú magánhangzókra vonatkozó megjegyzését helyesnek ítélem, s aszerint javítottam ki a kefét.” Lásd LN, 585. és 587. levelek, 362–363.)  
Ha áttekintjük Kosztolányi prózaköteteit életének utolsó tíz évéből, kifejezetten az a benyomásunk támadhat, hogy az író legalábbis elfogadta a helyesírás részleges módosítását, általában – kiadásunk jelene szempontjából – modernizálását. Az Aranysárkány 1925-ös első kiadását, az Esti Kornél 1933-as szövegét és az 1936-os Tengerszemet egymás mellé állítva azt tapasztaljuk, hogy a helyesírás mind jobban közelít a ma érvényben lévőhöz. Mégis tévedés lenne ezt olybá venni, mintha a kiadások Kosztolányi helyesírásának – közel sem ilyen mértékű – modernizálódását tükröznék. A kötetek olyan esetekben is egységesítik, a maihoz közelítik a prózai szövegek írásmódját, ahol ezzel eltérnek a kései kéziratok helyesírási jellemzőitől – rávilágítva a szerzői és a szerző által elfogadott szöveg, illetve helyesírás különbségére. Miközben a húszas évek végén és még inkább a harmincas években megjelent kiadásokban a mai helyesírásnak megfelelő formák jutnak többségbe, Kosztolányinak a gégemetszését követően írt beszélgetőlapjai határozottan kisebb elmozdulást mutatnak a szerző korábbi írásgyakorlatától. Nem lenne ezért helyes a szövegek helyesírását egy napjaink felé vezető cél elvű folyamat részének látni. Ugyanakkor az utolsó tíz esztendő prózakötetei arra engednek következtetni, hogy maga Kosztolányi megengedő álláspontot foglalt el a helyesírás élő nyelvgyakorlatot, változó helyesírási normát követő – és ebben az értelemben modernizáló – átigazításával kapcsolatban.  
1927-ben, az Ábécé a nyelvről és lélekről esszé Szegény szavak alcímű részében Kosztolányi úgy ír némely hosszú mássalhangzós szavakról (a köppeny és porcellán említésével), mint „melyek a szegénység orrfacsaró szagát árasztják” a „zsúfolt, kispesti villamosokban” (NyéL, 76). Ugyan „az ilyen beszéd” jobban jellemzi az embereket, „mint egy rossz regényfejezet”, az Aranysárkány szereplői között nem olyan alakok tűnnek föl, akik „ágyra járnak, vagy csak szoba-konyhás lakásuk van” (NyéL, 76). Akár ez is lehet az oka, hogy az 1929-es második kiadásban kevesebb ilyen jellegű mássalhangzó-kettőzést találunk, mint az 1925-ös első kiadásban (ahol még szőllő és porcellán állt). Csakhogy 1933-ban, a Schöpflin Aladárral folytatott nyelvművelési vitában Kosztolányi már éppen azért kárhoztatja a színpadi beszédet, mert a „kettős mássalhangzók eltűntek, következetesen egyet ejtettek helyettük” (NyéL, 202). Ezek az elejtett megjegyzések nemcsak arra utalnak, hogy Kosztolányi jelentőséget tulajdonított a kérdésnek, hanem ellentmondásukban és változásukban arra is, hogy az író tisztában volt a beszélt nyelvnek a változásával, és közvetve annak visszahatásával a helyesírásra. Az 1933-ban megfogalmazott fönntartás bizonyos mértékben újfent ráérthető az Aranysárkány második kiadására is, amely szintén tanúsítja a kettős mássalhangzók rosszallóan említett rövidülésének tendenciáját. Ezzel egyfelől igazodni látszik az ejtés normájához, másrészről viszont az idővel módosuló vélekedések tükrében arra is fölhívhatja a figyelmet, hogy Kosztolányi nem föltétlen szántszándékkal köti szövegeit egy idejétmúlttá váló helyesírási szokáshoz. Sarkítottan fogalmazva úgy tűnik föl, Kosztolányi regényei esetében nem állt ellen az írásmód modernizáló átigazításának – amint azt akár az Aranysárkány ifjúsági kiadása, akár a Nero, a véres költő Révai-féle összegyűjtött művekben megjelent (s a kritikai kiadás alapszövegéül választott) változata is mutatja. Természetesen nem arról van szó, hogy a jelen kiadás helyesírásilag modernizált közlését úgy szeretnénk föltüntetni, mint ami kifejezetten a szerző szándékából következne. Arról viszont igen, hogy a szerző életében megjelent változatok nyelvállapota nem mindenben és nem maradéktalanul azonosítható a szerzői szándék merevnek és változatlannak gondolt fogalmával. Vagyis a betűhű kiadás éppúgy nem a szerző szándékát tükrözi – mert eltekint annak változó, alakuló, tendenciákban gondolkodó és dinamikus jellegétől –, mint ahogy mindenben egy modernizált helyesírású kiadás sem felelhet annak meg. Kiadásunk a lehetőség szerint betűhűen átírt kéziratnak és a több ponton modernizált helyesírású kritikai szövegnek a párhuzamos közlésével részben ezt a feszültséget kívánja érzékeltetni.  
 
A szövegközlés eljárása  
1. Az 1929-es kiadásból – a fent fölsorolt szavak kivételével teljesen – hiányzó Í, í, Ú, ú, Ű, ű betűket a ma érvényes helyesírás szerint, jelölés nélkül pótoltuk.  
2. Az ó, ő hosszúságának jelölésében a második kiadás majdnem mindig egyezik a mai helyesírási gyakorlattal. Néhány kivételt – a 8. és 9. pontban pontosan elősorolt eseteket leszámítva – a helyesírás modernizálásának elve szerint, jelölés nélkül megváltoztattunk. Érdemes fölhívni ezenközben a figyelmet arra is, hogy míg a mai írásmódtól eltérő í, ú, ű betűk második kiadásbeli röviddé válásakor nem dönthető el egyértelműen, hogy a betűkészlet hiányossága vagy szándékos (de nem föltétlen szerzői) módosítás vezetett a ma szokásos alakokhoz (például a bábú vagy az újj szavaknál), addig az ó, ő 1929-ben tapasztalható, napjaink helyesírási gyakorlata felé közelítő rövidülését nem lehet a szedés fogyatékosságával magyarázni. A második kiadásban a szalón és szalónkabát helyére következetesen szalon, illetve szalonkabát kerül, a cső v-s változatú tövének magánhangzója pedig megrövidül (például csővet helyett csövet áll). A korábban domináns pósta szintúgy a hangzórövidülés tendenciáját mutatja, úgy azonban, hogy ez a hosszú és rövid magánhangzós alakok ingadozásához vezetett, amelyet kiadásunkban a mai alakra egységesítettünk. Egy esetben a jodot két analógiás hely alapján jódra változtattuk. Akár sajtóhibának is lehetne vélni az V. fejezet csókoloznak, a IX. bántodásod és a XXVII. reáfonodó szavait, ha a kéziratban nem fordulna elő – igaz, más helyen, de szintén az V. fejezetben – a csókoloztak alak, valamint ha a reáfonodó változat nem a kézirattól fogva öröklődne módosulás nélkül egészen a második kiadásig. Ám még az utóbbi esetben sem találtunk meggyőző érvet a rövid magánhangzós írásmódnak mint nem pusztán ortográfiai jelenségnek a megőrzésére, ezért e három esetben az ékezetet szintén jelölés nélkül pótoltuk. Sem a kézirat, sem a nyomtatott szövegforrások nem tesznek különbséget elöl és elől között. A helyesírás (részleges) modernizációjának keretei között azonban olyan mértékben következetlennek találtuk volna ezt a jelenséget, hogy azon a két helyen, ahol az a mondat jelentéséből világosan következett, az elől helyébe elöl alakot írtunk (XX. és XXX. fejezet).  
3. Az előző két ponthoz hasonlóan jártunk el a mássalhangzók hosszúságának – a mai helyesírástól amúgy is kisebb mértékben eltérő – jelölése terén. Az első kiadás ép(en) és -kép(en) formáit a második kiadás egyértelműen az épp(en) és -képp(en) alakokra módosítja (vö. Szemere, 88–89); a néhány tévedésből megmaradt alakot jelölés nélkül az utóbbiakra egységesítettük. Az 1925-ös kötetbeli szőllőt és porcellánt 1929-ben a mai helyesírásnak megfelelő szőlő és porcelán váltja föl, míg a korábbi lehell(et) és származékai helyébe az egy, illetve kettős mássalhangzós alakok ingadozása lép, amelyet a mainak megfelelő lehel(et)ként egységesítettünk. A második kiadás cigarettázatok szavában sajtóhibát gyaníthatnánk, ha a kézirat nem azonos alakot tartalmazna, ám mind a felszólító módú igék analógiája, mind a korábbi megjelenések a modernizálás mellett szóltak. A kiadásokban egységesen szereplő nyilal, szégyel, rosszal, sülyeszt, csengetyű, valamint pelengér szavak mássalhangzóit szintén jelölés nélkül megkettőztük, míg a vajjon alakot vajonra, a köhhentgetet köhentgetre, a nőjjeneket nőjenekre, a perront peronra módosítottuk (vö. Szemere, 84–85)  
4. A körülményes és könnyen félreérthető jelölés mellőzésével javítottuk a VII. fejezet elején olvasható képletet, amelyben a π helyére – vagy a szedő tévedése, vagy a görög betűkészlet hiánya folytán – a második kiadásban n került.  
5. Az Aranysárkány kéziratában és hírlapi, majd első kötetbeli közlésében néhány szó írásmódja a ma szokásos szóelemző helyett az ejtés szerinti helyesírási elvet követve szerepel. (Az ucca, illetve mingyárt alakok jelentőségét növeli, hogy a Pesti Hírlap egy közleményeiben mindkét szót a mainak megfelelő helyesírással találjuk.) Ugyanakkor hiba lenne egyéni írásgyakorlatot látni e két szóban: azok más orgánumokban rendre előfordulnak az ejtés szerinti helyesírással. Az ucca szót és összetételeit az 1929-es kiadás utcára módosítja; a véletlenségből változatlanul hagyott eseteket jelölés nélkül egységesítettük. A mingyárt alak a második kiadásban is megmarad, sőt a Genius-kiadás erre javítja az első kiadás némely következetlenségét. Ellenben a harmincas évek visszahozzák a húszas évek első felének, például a Pacsirtának az írásmódját: az 1932-es ifjúsági kiadásban, az 1933-as Esti Kornélban, az 1936-os Tengerszemben egyaránt a mainak megfelelő mindjárt formát találjuk. Ezt figyelembe véve a mingyárt alakot jelölés nélkül szintén modernizáltuk (vö. Szemere, 134–135).  
6. Az egybe- és különírást szintén a mai írásgyakorlathoz igazítottuk. Ahogy korábban említettük, a szövegforrások mindegyike önmagán belül éppúgy, mint egymáshoz képest nagymértékű ingadozást mutat. Ezt a következetlen helyesírási állapotot ellentmondásos lett volna megőrizni az ékezethosszúság jelölését a mai normákhoz igazító szövegközlésben. (Minthogy a konkrét esetek között szövevényes analógiás kapcsolatok állnak fönn, a különösebb modernizálást nélkülöző egységesítés végigvihetetlen feladatnak bizonyult.) Ráadásul a nagyfokú ingadozás következtében erős túlértelmezés lenne az egybe- és különírásnak mint egyéni írássajátosságnak tulajdonítani fokozott jelentőséget. Jól mutatja az ingadozás mértékét a címadó motívum. Mint legsérülékenyebbek, az egységes kézirat első és utolsó lapjai elvesztek (esetleg lappanganak), de a Pesti Hírlapban következetesen kötőjellel írt cím alapján föltehető, hogy az a kéziratban is így szerepelt. Ezt a szó szedőpéldánybeli előfordulásai is megerősíteni látszanak, ám – amint arról a kéziratról szóló fejezet beszámolt – a helyzet ennél jóval ellentmondásosabb. Mivel Kosztolányi a kéziratot nem egyszerre adta át a nyomdának, kezdetben annak egyes lapjaira (piros ceruzával) ismét ráírta a regény címét. Jóllehet az egybe- vagy különírást illetően az olvasat nem teljesen egyértelmű, az bizonyos, hogy ezekben az esetekben kötőjel nélkül írta a címadó szót. Így már jószerével nem is okoz meglepetést, hogy míg az első kötetkiadás szövegében mindannyiszor arany-sárkány áll, a könyv címlapján – talányos módon, esetleg a szimmetria végett – a kifejezés két sorban szedett két szóeleme közül elmaradt a kötőjel. A fedőlapon viszont – talán szintén tipográfiai-esztétikai okokból – ismét más alak, a meghatározóvá lett Aranysárkány szerepel, márpedig aligha hihető, hogy a kötetei külső megjelenésére gondot fordító Kosztolányi ne látta volna a saját lapja kiadóvállalatánál készülő borítót (különösen a Tevan Andorral folytatott levelezésben mutatkozik meg a címlapképre fordított gond, a Kner Imrének írott sorok látszólag többet bíznak a könyvkiadóra: lásd például LN, 336–337., 339., 378–379., majd 568. és 574. levelek, 238–240, 258–259 és 353, 356). A második kiadás megőrzi az ellentmondást: az egybeírt cím a szövegben kötőjellel olvasható. Ha elfogadjuk a cím szerzői hitelességét, akkor talán figyelmetlenség következménye, hogy az 1929-es kötetben megmaradt az alapjául szolgáló első kiadás kötőjeles változata. Az ifjúsági kiadás az első, amely következetes az egybeírásban, de Kosztolányi halála előtt maga is egy szóban írta le a regény címét, amikor összegyűjtött műveinek sorozatát tervezgette (MTAK Ms 4620/136, közreadja: BHD, 456). Ez alapján indokolatlannak látszott a címadó motívum ingadozó írásmódjának megtartása, és alátámaszthatónak az összetett szavak helyesírásának modernizálása. Két típusnál tettünk kivételt, amikor Kosztolányi viszonylag következetesen alkalmazott kötőjelet: a tagadószóval, valamint a határozószóval képzett összetételek kötőjelét – mint egyéni írássajátosságot – meghagytuk.  
7. Bár csak egyetlen betűt érint, megőriztük a második kiadásnak a – korábbi, mainak megfelelő változat helyébe lépő – lélekzik alakját és származékait, amelyeket Kosztolányi ezután élete végéig használt. Ahogy fentebb utaltunk rá, itt Kosztolányi nemcsak a szóelemző írásmódot véli érvényesíteni az egyébként általa is előtérbe helyezett ejtés szerinti elvvel szemben, hanem tudatos szemantikai kapcsolatot hoz létre lélegzés és lélek között.  
8. Az eltérő stílushatású, de a nyelvhasználatban vagy az irodalmi nyelvben egyaránt jelen lévő, hagyományozódó szóalakokat nem egységesítettük, hanem az alapszövegnek megfelelően megőriztük. A változatok közötti stiláris távolság esetről esetre eltérő, sőt azt is meg kell említenünk, hogy napjainkban általában erősebben érzékelhető, mint a húszas évek ingadozó alakjainak (helyesírási) kontextusában. Ráadásul történetileg és nyelvi regiszter szerint is változik, mi számít a szabályzatokban elfogadott, mi az élő beszédben is használt, mi írásban őrződő, mi régies, mi elavult, és mi szinte teljesen elfeledett, ezért hibának érezhető kettősségnek (vö. Szemere, 106–108). Ezért is látjuk szükségesnek a kiadásunkban megtartott kettős alakoknak, illetve típusaiknak teljességre törekvő számbavételét. A nehány-néhány, kollega-kolléga párokból a kéziratban egyértelműen az előbbi, a nyomtatott szövegforrásokban inkább az utóbbi változat a meghatározó. A lévő viszont alig fordul elő levő alakban. Elég gyakori az e-ö váltakozás (például fel-föl, gyenge-gyönge), jóval ritkábbak – és a kézirat erős olvasati bizonytalanságával terheltek – az u-o és ü-ö párok (rajtuk-rajtok, közülük-közülök, törülköző-törölköző), illetve a z-dz kettősség (például lopózott-lopódzik, ám a korábbi források kéredzkedik alakját a második kiadásban mindháromszor kérezkedik váltja). Az aztán mellett elvétve fordul elő az azután, a gyerek-gyermek, illetve és-s váltakozás inkább kiegyensúlyozottnak mondható, míg a két kiadás között egy irányba tartó elmozdulás tapasztalható a lány-leány, és a sem-se párok esetében, az utóbbiak javára. A Kosztolányi más műveinek kiadásaiban is bőven megfigyelhető változatok oka vagy motivációja sokszor nem egyértelmű: éppúgy látható bennük a szedők és korrektorok modernizáló törekvése, mint ahogy a szerzőnek arra a szándékára is következtetni lehet belőlük, hogy szövegeinek megjelentetése során az élő-eleven – és nem a mindinkább régiessé vagy tájnyelvivé váló, esetleg kifejezetten elavuló – szóhasználatot kövesse. A kéziratban kivétel nélkül korcsma és képzett alakjai olvashatók, a nyomtatott megjelenések a köznapibb kocsma felé tartanak. Igen hasonló a helyzet a régies virstli és szappanyos szavakkal, amelyek ma is használt alakjukkal együtt fordulnak elő, miként az érettségezni forma is. A mész helyett álló mégysz esettel rokon jőjj variánst – amellett, hogy a kézirat igen következetesen él vele, s még a második kiadásnak is domináns formája – ellentmondásossága is kiemeli: kizárólag felszólító módban fordul elő, miközben a jő tőnek egyébként nincs nyoma. Végül, egyfajta határesetként, idetartoznak az Aranysárkány minden forrásban egyöntetűen használt régies alakjai. Ezek mai helyesírású párja még a második kiadásban sem jelenik meg, és a korcsma vagy jőjj variánsok megőrzése is modernizálásuk ellen szól. Ezért szintén nem változtattunk az egyszer előforduló kalarábé, tekenősbéka, megrőkönyödött és kómikus, valamint a kétszer szereplő zsemlye, lapda és bógáncs alakokon.  
9. Megőriztük a klasszikus műveltségben gyökerező idegen szavak régies írásmódját, illetve átírását: mathematika, logarithmus, mithológiai (a második kiadás előtt mythologiai), leviathán, pergament, egyptomi, asymetria, kronológikusan, kodex, axioma, variatio, permutatio, combinatio, sinus, cosinus, hydrogén, petroleum, mehanika, anarhia, osteria, karriér, valamint olyan gyógyszerészeti kifejezések mint tinctura, aspirin, aether, árnicás. A kéziratban következetesen szereplő fotografia, sajtóorganum és gimnazista alakok a második kiadásban már ingadozás nyomait mutatják, ekképpen őriztük meg a fotografia-fotográfia, sajtóorganum-sajtóorgánum és gimnazista-gimnázista párokat. (A kéziratban két helyütt álló atletikai a nyomtatott megjelenésekben két lépcsőben, a második kiadásban tehát már mindkét helyen mint atlétikai jelenik meg.) Külön említést érdemelnek a kéziratban leggyakrabban paedagógia és paedagógus alakban szereplő szavak, amelyek az erős ae-e és ó-o ingadozás következtében szinte minden lehetséges formájukban előfordulnak. Habár elképzelhető, hogy az ellentmondásos írásmódból következő szövegromlás vezetett a ma szokásos alakok előtérbe kerüléséhez, az alapszövegbeli formákat itt is meghagytuk. A hibásan vagy következetlenül írt tulajdonneveket szintúgy nem javítottuk (például a kézirathoz képest is felemásan írt Szaturnus, a kétféleképpen szereplő Cassiopéa-Cassiopeia és Aldebarán-Aldebaran párok, Toricelli, Meyer). Eljárásunkat elsősorban nem az idegen szavak bizonytalan írásmódjának bemutatása ösztönözte (az ezzel kapcsolatos vitákról lásd Szemere, 207–233). Az Aranysárkány kéziratában, első kiadásában – mint láttuk – több esetben is jól érzékelhető a kiejtés szerinti írás ortográfiai elvének érvényesítése. Ehhez képest tulajdonítható jelentőség annak, hogy Kosztolányi már a kéziratban is kisebb mértékben él az idegen szavak magyaros alakjaival, mint az eredeti, illetve latinos formákkal. Ezért az idegen szavak régies, latinos lejegyzése korfestő jelleggel is bír, részint a klasszikus nyelveket oktató gimnázium világát elevenítve meg, részint arra az időbeli távolságra utalva, amely a cselekményt a regény megírásának idejétől elválasztja. (Érdemes lehet megemlíteni, hogy az 1932-es ifjúsági kiadás a regény helyesírását erősen modernizálja, beleértve a kiadásunkban az alapszövegnek megfelelően megőrzött régies és idegen szavakat. Azonban nem véletlenül kerültük ennek érvként való érvényesítését a modernizálás mellett. Még ha maga Kosztolányi volt is a szöveg átdolgozója, sőt a helyesírás átigazításának kezdeményezője, ezt könnyen indokolhatta a megcélzott középiskolás célközönség és az ifjúsági regénnyel szemben támasztott könyvészeti-formai elvárások köre. Ebből is fakadhat, hogy ilyen szempontból az 1933-as Esti Kornél helyesírása leginkább közötte áll az Aranysárkány második, illetve ifjúsági kiadásának. Ám az is igaz, hogy az 1936-os Tengerszem a maihoz igen közeli helyesírási gyakorlatot érvényesít.)  
10. Az alapszöveg központozásán – jóllehet a vesszők használatában eltér a mai gyakorlattól – általában nem változtattunk, a sajtóhibák javítását minden esetben jelöltük. Néhány hiányzó gondolatjelet a második kiadás számos analóg helye alapján pótoltunk. Négy igen zavaró helyen és alig indokolható módon kitett vesszőt öröklődő tollhibának tekintettünk, és ekként javítottunk, egy esetben pedig egy vesszőt pótoltunk ilyen módon. Mindezekre a változtatásokra a maguk helyén jegyzetben hívjuk föl a figyelmet. Némi kétséget ébreszthet a felkiáltójelek második kiadásbeli elszaporodása, amennyiben Kosztolányi igencsak tartózkodott ennek az írásjelnek a használatától. Az 1933-as Irodalmi levél ugyanakkor nem általánosságban ítéli el a felkiáltójelek használatát, hanem azok nyakra-főre alkalmazása ellen emel szót: „Ha valaki unos-untalan hangulatkeltő három ponttal él, valószínű, hogy hamarosan az érzelgősségbe fullad, s ha valaki unos-untalan két fölkiáltójelet használ, valószínű, hogy a könyve közepén már bereked.” (ÉM, 456.) A kéziratban még csak három esetben, mindenkor idézőjelen belül találjuk meg ezt az írásjelet (a XII., XIX. és XXXI. fejezetben), a második kiadás néhányszor már a párbeszédes részekben is él vele. A jelenség azonban nem példa nélküli az életműben – találkozunk vele a Nero, a véres költőlapjain is –, ezért a szóban forgó helyek emendálását nem találtuk megalapozottnak.  
11. A második kiadás kizárólag fordított francia idézőjeleket (»…«) használ, amelyeket külön jelölés nélkül a – korábbi kiadásokban is szereplő – szokásos idézőjelre („…”) cseréltünk. Mint pusztán szedési hibát, jelölés nélkül javítottuk azt az öt esetet, amikor a III., XXII., XXIX. és XXXII. fejezetekben az írásjel nem az őt megelőző, hanem az őt követő szóhoz tapad. Hasonlóképp külön nem tüntettük föl azt, hogy a többivel szemben a VIII. fejezet nem kezdődik új lapon.  
12. Az alapszöveg sajtóhibáinak emendálására – a modernizálás körébe eső jelenségek kivételével – mindig jegyzetben és sh. jelöléssel hívjuk föl a figyelmet. Amennyiben a javítás alapja világosan a korábbi szövegváltozatokban szereplő alak, ezt külön nem hangsúlyozzuk. Megfontoltan jártunk el akkor, amikor a kézirat és a nyomtatott szövegváltozatok tértek el egymástól. Hiszen éppúgy szó lehet szövegromlásról, mint arról, hogy Kosztolányi módosított a szövegen, mikor a kézirat lezárása és az első kiadás megjelenése között legalább egyszer, de akár többször is átnézte a levonatokat. Különösen némely kihagyásoknál nehéz eldönteni, hogy sajtóhibáról van szó, vagy a Kosztolányira egyébként jellemző tömörítésről (vö. NyéL, 171; Pacsirta, 673). Továbbá azért is csínján bántunk a kézirat alapján történő emendálással, mert Kosztolányinak az az eljárása, hogy a későbbi megjelenésekhez a megelőző nyomtatott szöveget vette alapul, és dolgozta némiképp át, a kijavítatlan szedői tévesztéseket (például egy-egy szó vagy jelző kimaradását egy halmozásos szerkezetből) részben mintegy utólag hitelesítette. Elsősorban akkor éltünk mégis a szövegjavítás lehetőségével, amikor a kézirat írásképét félrevezetőnek találtuk – vagyis joggal föltételezhettük, hogy a szedő hibázott –, továbbá az így létrejött szövegváltozat első vagy felületes olvasásra nem tűnt föl értelmetlennek, hanem csak az éberebb szem számára bizonyult furcsának vagy logikátlannak – és így könnyen elkerülhette a szöveg átfésülését végző szerző figyelmét. Ha végül indokoltnak láttuk a kéziratban található variáns főszövegbe emelését, ezt minden esetben jelöltük.  
 
A jegyzetelés elvei  
A szövegváltozatokat lapalji jegyzetekben adjuk. A nyomtatott megjelenések mellett a jegyzetekbe belefoglaltuk a kézirat utolsó rétegét is abból a célból, hogy jobban követhetővé tegyük a kézirat páros oldalakon bemutatott, szedőpéldányban végződő alakulásának és a nyomtatott szövegforrásoknak a kapcsolatát. Hangsúlyozzuk viszont, hogy a kézirat korábbi rétegeiben olvasható, tehát Kosztolányi által törölt vagy módosított változatokat sehol nem tüntettük föl a jegyzetekben jelölt szövegváltozatok között.  
A jegyzetelés során figyelembe kellett vennünk, hogy a helyesírás modernizálása folytán nem jelölhettünk meg egyesével és kivétel nélkül minden változtatást, illetve különbséget. Ezáltal olyan tömegű jegyzet keletkezett volna, amelyben az érdemi szövegváltozatok jószerével észrevehetetlenül elvesztek volna, követhetetlenné téve kiadásunkat. Ezért a kritikai szövegközlés jegyzeteiből – hacsak más jelenség nem tette szükségessé – elhagytuk a fönti 1–6., valamint 11. pont alá tartozó eltéréseket mind az alapszöveg, mind a korábbi nyomtatott szövegváltozatok, mind a kézirat végső rétege esetében. Röviden összefoglalva nem tüntettük fel tehát a hanghosszúság jelölését (sem a hangszínben nem, csak hosszúságban különböző magánhangzók, sem a mássalhangzók esetében), az utca és mindjárt szavak (és származékaik) írásmódját, az egybe- és különírás terén fönnálló, valamint a szorosabban vett technikai-tipográfiai különbségeket. A szövegforrások sajátosságai között tapasztalható eltérések miatt ezek az elvek olyan jelenségek jelöletlenül hagyásához is vezettek, amelyek az alapszöveg modernizálása során nem vagy jóval ritkábban fordultak elő, így itt szólunk róluk részletesebben.  
A hosszú í, ú, ű kisebb mérvű használata mellett a jegyzetekben a korábbi források több olyan (akár ingadozóan használt) alakja is jelöletlen marad, amely nem hangzójának rövidsége, hanem éppen hosszúsága révén tér el a mai helyesírás által elfogadott változattól (például tísztás, síkált, bábú, szűkség, de idetartoznak a Bíró vagy Ámbrís névváltozatok, amelyek az i-í különbség jelölési bizonytalanságával együtt leginkább tollhibának vélhetők). Hasonló a helyzet a második kiadásban csak kis számban, de a korábbi forrásokban gyakrabban előforduló o-ó és ö-ő eltérésekkel, illetve ingadozással, amelyet kiadásunk – a fönti 8. és 9. pont alá tartozó, az alapszöveg kettős alakjaiként megőrzött eseteket leszámítva – szintén nem jelöl (például pósta, szalón, gődény, csővet). Ezek között az eltérések között külön érdemes említeni a kéziratban több olyan rövid magánhangzójú változatát (például aggodo, reáfonodó, birkozni, jokor, fölhágon), amelyeket általában már a Pesti Hírlap a mai alakra változtat. Egy részük éppúgy tollhibából adódhat, mint azok a különbségek, amelyek nem vagy nemcsak a hanghosszúság jelöléséből, hanem hangszínbeli eltérésből fakadnak. Ezeket az eseteket a jegyzetekben is föltüntettünk, mivel hozzájuk nemegyszer jelentésmegkülönböztető szerep társul (erre jó példa a kézirat találtak alakja az értelemszerű tálaltak helyett). Az alapszövegül választott második kiadás mássalhangzó-hosszúságot érintő, jelölés nélkül modernizált eltéréseinek körét a korábbi szövegforrások szintén néhány további esettel bővítik (például töbször, torokgyuladás, illetve az analógiás helyek alapján minden bizonnyal tollhibának vélhető tanullói, füllére). Mint ortográfiai jelenséget, hasonlóképp elhagytuk a VIII. fejezetben a második kiadást megelőző forrásokban kétszer szereplő higyjen formát.  
A kéziratban az u betű olvasatának egyértelműsítését szolgáló – főként idegen szavakban található – mellékjeles ŭ-t önmagában szintén nem vettük föl a jegyzetek közé. Csak általánosságban hívjuk föl a figyelmet arra, hogy a kézirat a dőlten szedendő részleteket aláhúzással különbözteti meg (azt azonban a jegyzetek közt is külön föltüntettük, ha a nyomtatott források dőlt helye a kéziratban nincs jelölve). Egyetlen esetben, a kézirat VI. fejezetében a kihasználta szó kék tollal van aláhúzva (ennek sem okát, sem idejét nem ismerjük), amit jegyzet nem jelöl, csak a kézirat átirata. Szintén nem térünk ki külön jegyzetekben arra, hogy kézírásban Kosztolányi az idézőjelek után álló toldalékok elé általában nem tett kötőjelet – ezt a nyomtatott megjelenések rendre pótolták.  
Elhagytuk a jegyzetekből a Pesti Hírlap néhány szedési sajátosságát is: a minden lapbeli közlés élén megismételt címet és – az első tucatnyi rész után jórészt már pont nélkül szereplő – műfajmegjelölést, valamint – az utolsó rész kivételével – majdnem mindenütt zárójelben és ponttal ismétlődő „Folytatjuk”, ritkábban „Folyt. köv.” záró formulát, miként azt sem jelöltük, hogy a VII. és XIX. fejezetben olvasható versidézetek előtt és után – sem a Pesti Hírlapban, sem az első kiadásban – nincs teljes sornyi üres térköz. Végül nem tüntettünk föl három hibás elválasztást, továbbá azokat az egyértelmű eseteket, amikor a szedés során – vagy csak nyomáshibából adódóan – az elválasztásnál kimaradt a kötőjel.  
Ismételten ki kívánjuk emelni, hogy a jegyzetek alapján az említett (elsősorban helyesírási) jelenségek alakulása az egyes szövegforrásokban még csak lokálisan vagy részlegesen sem rekonstruálható. A kéziratot – a jegyzetekben jelöletlenül maradó eltérésekkel és korábbi rétegeivel egyetemben – kiadásunk a páros oldalakon betűhű átiratban közli. Ellenben annak, aki a nyomtatott forrásokban kíváncsi a fölsorolt jelenségekre, vissza kell nyúlnia az eredeti megjelenésekhez, vagy a reményeink szerint megvalósuló hálózati kiadáshoz tud majd fordulni, amely – olvasói igénytől függően – az összes szövegforrás betűhű megjelenítésére módot kínál.  
A jegyzetekben egyébiránt mindig betűhűen közöljük a szövegváltozatokat. A hibák öröklődésének jelzése végett a kézirat utolsó rétegének, illetve a két korábbi nyomtatott kiadásnak az egyértelmű toll-, illetve sajtóhibáit is föltüntettük, amelyekre [!] jellel hívjuk föl a figyelmet.  
Formai szempontból a jegyzetek rövidségére és egyértelműségére törekedtünk. Alapelvünk az volt, hogy ha a szövegváltozat egyetlen szót érint, a jegyzet csak ezt tartalmazza. A tapadó írásjeleket a jegyzetelés szempontjából a szó részének tekintettük (a gondolatjelet viszont nem tekintettük önálló szóelemnek, hanem legalább az előtte álló szót is megismételtük). Az egybe- és különírás jelenségének jegyzetbeli megjelenése esetében – ha az egyértelműség elvét nem sértette – szintén tartózkodtunk a kifejezés kontextusának megismétlésétől. Rövidségre, ahol csak lehetett, azért törekedtünk, hogy minél könnyebben azonosíthatóvá, fölismerhetővé tegyük a szövegváltozatok közötti eltéréseket. Ennek ellenére természetesen gyakori, hogy valamely, különösen a hosszabb jegyzetekben egyszerre több különbség is megjelenik, ami a variánsok tanulmányozása során komoly figyelmet követel.  
Ha a szövegváltozat több szót érint, akkor a jegyzetben a változó részt megelőző és követő változatlan szót is föltüntettük. Ha ilyenkor a jegyzet elején vagy végén szereplő szavak esetében eltérés már csak valamely tapadó írásjel meglétében vagy hiányában, kis- és nagybetűben, illetve magánhangzó-hosszúságban állt fönn, akkor – az említett jelenségek megfelelő föltüntetése mellett – további szavakat nem ismételtünk meg. Így jártunk el a betoldás és a törlés, kihagyás esetében. Kivételt csupán néhány esetben tettünk, vagy az egyértelműség érdekében, vagy – elkerülendő a fejezethatáron átnyúló jegyzeteket – a fejezetek végén. A szerkesztői megjegyzéseket minden esetben szögletes zárójelbe foglaltuk.  
 
Az ifjúsági kiadás  
Az Aranysárkány átdolgozott ifjúsági kiadása évszám nélkül, 1932 végén, a második kiadáshoz hasonlóan a Geniusnál jelent meg. A könyvben jószerével nincs mondat, amely ne változott volna meg a regény korábbi szövegéhez képest. Emellett a cselekmény s vele a szerkezet, az immár önálló címmel bíró fejezetek rendje is jelentősen módosult: Hilda alakja s vele a szerelmi szál egésze – alighanem megkérdőjelezhető pedagógiai okokból – eltűnik (ekként teljesen kimarad az eredeti V., VI., VIII., IX., X. és XXXII. fejezet). Csajkás Tibor ugyan nem jut Hilda sorsára, de lényegében érdektelen mellékszereplővé zsugorodik. Novák oldalán kezdettől unokanénje, Pepike jelenik meg, ami a stilisztikai változtatásokon és húzásokon túlmenően a szövegegységek sorrendjének részleges átrendezését is szükségessé tette (a XVI. fejezet egy része a IV. fejezeten alapuló Otthon része lett). Mindezt összevéve az ifjúsági kiadás önálló műnek, különálló főváltozatnak tekintendő.  
Az ifjúsági kiadás kapcsán fölmerülő legsúlyosabb kérdés, hogy Kosztolányi munkája-e az átdolgozás. Az bizonyosan állítható, hogy a könyv Kosztolányi tudtával, bevonásával és jóváhagyásával készült. A szöveg korábbi megjelenésekhez mérten viszonylag egységes és határozottan modernizált helyesírása – szemben a regény második kiadásával – gondos szerkesztő, illetve korrektor közreműködésére utal, ám több jel mutat arra is, hogy – legalább részben – maga Kosztolányi dolgozta át művét.  
Miközben az Aranysárkány második kiadása és ifjúsági átirata egyaránt a Geniusnál jelent meg, néhány apró eltérés, illetve javítás alapján arra következtethetünk, hogy utóbbi az első kötetkiadás szövegét fölhasználva készült. Ha belső munkatárs dolgozta volna át a munkát, nyilván a kiadó saját korábbi kiadványát használta volna föl. Ebből adódó kérdés, hogy Kosztolányi választása miért esett az első kiadásra mint az átdolgozás kiindulópontjára. Nem zárható ki, puszta véletlenről van szó: ebből volt kéznél (föláldozható) példánya. Az is elképzelhető, éppen a második kiadás hiányos hanghosszúság-jelölése, vagy a kiadásban található nem kevés sajtóhiba miatt döntött a korábbi kötet mellett. Ez alapján azonban nem lehet kétségbe vonni, hogy az 1929-es kiadás változatai – mint föntebb bizonyítani igyekeztünk – javarészt Kosztolányitól származnak. Az ifjúsági átdolgozás ugyanis – amennyire az átírás kiterjedtsége ellenére megállapítható – éppen hogy igen hasonló elvek szerint módosít az első kiadás szövegén, mint tette azt a második kiadás. Utóbbi Kosztolányihoz köthető változatai nagymértékű azonosságot mutatnak az ifjúság kezébe szánt szövegvariánsokkal.  
Az 1932-es munkában akad olyan javítás is, amely egyenesen a szedőpéldány autográf változatáig nyúlik vissza, ugyanis a nyomtatott szövegek mindegyikében hibásan, egyformán szerepel. A III. fejezetben a Pesti Hírlap-beli megjelenéstől kezdve mindmáig „mindenre egyformán sötétség borult”, mikor – a történelem tanárját megtréfálandó – a nyolcadik osztály az óra előtt becsukta a terem ablakainak sötétítő tábláit. A sajtóhiba valóban föl sem tűnik, ha nem ismerjük a kéziratban szereplő, a szedő által tévesen kiolvasott részt: „mindenre egyptomi sötétség borult”. Az ifjúsági kiadás ezt a változatot állította helyre.  
Az ifjúsági kiadást szintén szövegszerűen köti Kosztolányihoz az idegen szavak nagymértékű magyarítása. Kosztolányi ebben a kérdésben egészen a húszas évek végéig jóval megengedőbb álláspontot képviselt. Ez az oka annak – és nem a szerző valamiféle gondatlansága –, hogy az 1929-es második kiadás nem kísérelt meg efféle magyarosítást. Ellenben az ifjúsági átdolgozás – különösen a regény első fejezeteiben – szinte teljes következetességgel helyettesíti magyar megfelelőivel az idegen szavakat – éppen úgy, mint ahogy arra az 1933-as Esti Kornél is számos példát ad, ha fejezeteit a korábbi, különféle folyóiratokban és lapokban megjelent változatokkal vetjük össze. Ebből a párhuzamból pedig következik, hogy a jelenséget nem magyarázza kielégítően az ifjúsági célközönség. Az átdolgozás nyelvi téren érvényesülő nevelő szándéka sokkal átfogóbb összefüggésbe illeszkedik: Kosztolányi éppen ekkor kiteljesedő nyelvtisztító álláspontjával, a részben párhuzamosan készülő s 1932 végén megjelenő A Pesti Hírlap Nyelvőre munkálataival hozható közvetlen kapcsolatba. (Tolnai Vilmos itt megjelent magyarító szótárának összeállításában Kosztolányi igen aktívan, jószerével társszerzőként vett részt, és a szótár nem egy megoldása vissza is köszön az ifjúsági átdolgozásban.) Mivel a nyelvtisztítás ügye ekkor nagy lelkesedéssel töltötte el Kosztolányit, az ifjúsági kiadásra mint ennek kísérleti terepére is tekintett: amit ekkortájt másokkal közösen kidolgozott, azt mintegy ki is próbálta, és a gyakorlatban is valóra váltotta. Ezért bár a kiadás létrejöttében alighanem fontos szerepet játszottak a pénzügyi indokok, sőt a vágy, hogy a mű – és általa szerzője – az ifjúság körében is népszerű és sokat olvasott legyen, Kosztolányi számára irodalmi szövegként, nyelvi műként is fontos lehetett az ifjúsági kiadás. Ebből adódik, hogy a változtatások közel sem mindegyike indokolható akár a rövidítés, akár az egyszerűsítés, akár a nevelés szándékával: az átdolgozás nemegyszer gördülékenyebb szöveget ad, mint az első vagy a – csekély mértékben, de szintén módosított – második kiadás. Minderre tekintettel az Aranysárkány Kosztolányi életében egyszer napvilágot látott ifjúsági átdolgozását függelékben és – gondos kiadású szövegváltozatként – betűhűen közöljük. A hibákat nem javítottuk, de azokra [!] jelzéssel hívtuk föl az olvasó figyelmét.