Aranysárkány - Jegyzetek - A REGÉNY FOGADTATÁSA

A REGÉNY FOGADTATÁSA

Jegyzet A Rövidítésjegyzékben foglalt munkákra továbbra is a szövegben, zárójelek közt álló rövidítésekkel utalunk, míg az eddig nem hivatkozott írások teljes címleírását mindenkor lábjegyzetben adjuk. Általában nem volt célunk az összes megjelenési hely föltüntetése, kiváltképp ha azok a Mellékletek fogadtatástörténeti bibliográfiájában is szerepelnek.

Egy mű fogadtatásának határai nehezen vonhatók meg, a befogadástörténet dokumentumai nem alkotnak élesen különváló tömböt. Az, hogy az Aranysárkányra történő utalások át- meg átszövik a Kosztolányi-szakirodalmat, talán annak is köszönhető, hogy szerzője viszonylag kevés regényt írt. Egy teljességre törekvő, az említések mind nagyobb hányadát vizsgálni igyekvő áttekintés nemcsak parttalanná válnék, de épp föladatát vétené el: sok mindenről képet adna, csak az Aranysárkány fogadtatásáról nem. Ezért az Aranysárkányt tárgyaló önálló, hosszabb-rövidebb írások mellett a regényekkel együttesen foglalkozó tanulmányok, illetve a Kosztolányi életművét monografikusan áttekintő könyvek bemutatását tartottuk legfőbb feladatunknak. Néhány olyan további munkát is bevontunk azonban a fogadtatástörténet rajzába, amelyek az Aranysárkányt – az életmű átfogó távlatába helyezve – röviden érintették csupán, a mű megítélését mégis releváns módon alakították.

A korai, nehezebben hozzáférhető írásokból bővebben idézünk. A világháború után született munkák a közkönyvtárak zömében elérhetőek, így ezek esetében a hangsúlyt azoknak a fő kérdéseknek a jelzésére fektettük, amelyek mentén az értekezők a műhöz közelítettek. Célunk az volt, hogy megkönnyítsük az Aranysárkány recepciójában való tájékozódást, segítsük az ebben való eligazodást. A fejezetet azonban tudatosan úgy formáltuk, hogy az eredeti művek kézbevételét és tanulmányozását megkerülhetetlenné tegyük azok számára, akik nemcsak átfogó képet kívánnak kapni a regény fogadtatásának alakulásáról, hanem behatóbban is érdeklődnek az Aranysárkány lehetséges értelmezései iránt.

Kosztolányi Dezső azAranysárkányról

Kosztolányi fönnmaradt levelezésében többször is említi az Aranysárkányt, de ritkán ír róla érdemben. Az első, a befogadástörténet számára is fontos forrásként számon tartható önértelmezést abban az 1924. március 4-én – tehát még a regény befejezése előtt – kelt levélben találjuk, amelyet az író Pókász Bélának küldött:

én most egy diákregényt írok. Valamelyik meleg, tavaszi napon szeretnék lerándulni Székesfehérvárra, hogy egy vidéki magyar város levegőjében föleleveníthessem emlékeimet, és mindössze huszonnégy órára környezettanulmányt tegyek. Ehhez azonban a Te segítségedet kérem. Azt hiszem, a Te pártfogásoddal lehetséges lesz, hogy meglátogathassam az intézetet, és esetleg incognitóban végighallgassak a VIII. osztályban egy számtan- és fizikaórát. Nagyon-nagy élmény lenne a számomra, és nagyon megköszönném Neked, hogyha az igazgatóval vagy az illető tanár úrral ezt elintéznéd. Mondanom sem kell, hogy a munkám szabadkai emlékekből táplálkozik, alakjai mind odavalók, így ellenetek még akarva sem követhetek el tapintatlanságot. (LN, 841. levél, 491–492.)

Kosztolányi a megvalósult székesfehérvári látogatás során nyilatkozatot is adott. Gál János riportja a Fejérmegyei Napló vasárnapi mellékletében 1924. március 30-án látott napvilágot, s míg egyrészről megerősítette, hogy a regénycselekmény a szabadkai emlékek világában játszódik, a Pókásznak írott „diákregény” meghatározást immár óvatosan elhárította:

Érdekes vendége volt a mult hét csütörtökjén és péntekjén városunknak: Kosztolányi Dezső jött el hozzánk, hogy tanulmányokat végezzen egy készülő, nagyszabásu regényéhez, vagy mint ő mondta: hogy megkeresse azt a levegőt, amelyben regényének meséje fog leperegni.

[…]

Az előadások után megkérdeztem tőle, hogy milyen benyomásokat szerzett látogatásai alkalmával.

– Nagyon kedves és érdekes élményeket éltem át – felelte. Azóta, hogy én diák voltam, egészen uj világ alakult ki az iskolában. A tanárfigurák kipusztultak, de ugy látszik, kiveszőfélben van az a diáktipus is, amely örökös csinytevéseken és rakoncátlan gézen-guzságokon tornázta ki az agyvelejét. Mindenki megkomolyodott és azt az erőfölösleget, mely régen humor alakjában bugyogott ki az emberekből, most felemésztik az élet nehéz gondjai. Péntek délután kimentünk a sóstói temetőbe.

[…]

Utközben a Hosszu sétányon intervjut kértem.

– Tehát miről fog szólni a készülő regény?

– A tanár és diák tragikus viszonyáról. Mert mindkettő tragikus hős: a tanár a be nem teljesedett vágyai miatt, a diák azért, mert az ő vágyainak szárnyát meg különféle fegyelmi szabályok és élettörvények nyesegetik. E tárgyból azért nem kell azt következtetni, hogy diákregény lesz. Nem. Sőt az élet legtragikusabb mélységeibe fog belenyulni.

– Mi lesz a címe?

– Az aranysárkány. A történet pedig Szabadkán játszódik le, az én kedves szülővárosomban.

Jegyzet Dr. Gál János, Kosztolányi Dezső nyilatkozik legközelebbi terveiről: A mult héten városunkban járt. – Tanulmányokat végzett egy készülő regényéhez , A Fejérmegyei Napló vasárnapi melléklete, 1924. márc. 30., 1–2; újraközli GyG, 197–19

A látogatás nemcsak az emlékek fölidézésében segített, de egyben múlt és jelen távolságát is kidomborította, a múltat mint veszteséget, mint kiveszőfélben lévőt mutatta meg. Részint ezzel is összecsengve, a regény hangütését Kosztolányi alapvetően tragikusnak mondja, ami később a befogadástörténet egyik meghatározó vélekedésévé vált. A székesfehérvári beszélgetés ugyanakkor nemcsak tragikus veszteségről, de humorról és csínyekről is említést tesz: a tragikumot átszövő-oldó irónia nyomaként.

1925. március 30-án, immár a könyv megjelenését követően, Kosztolányi édesanyjának – közvetetten egész családjának – ad „használati utasítást” a regényhez:

Az Aranysárkány-t Árpi címére elküldtem. Olvassátok el ezt a regényemet, melyben egy tanár tragédiáját írtam meg a lelkem lelkéből. Az alakokban ne keressetek élő személyeket. Öt-hat emberből formáltam egyet, mint az álomban. De amit írtam, azt hiszem, igaz. (LN, 869. levél, 507.)

A szülőkhöz, a Szabadkán élő családhoz forduló levél a mű forrásvidékét ellentétes fénytörésben láttatja, mint a Pókásznak írott sorok: a regény gimnáziumát és kisvárosát, a tanárok és diákok alakját általánosnak, mert több forrásból eredőnek állítja be. Ugyan maradéktalanul nem tagadja a lehetséges áthallásokat, a cselekményt távolítani igyekszik a szabadkai, gyermekkori emlékektől (Kosztolányi Aranysárkány-képének ellentmondásairól lásd Bengi-2)

1926 karácsonyán Somlyó Zoltán kérdezte Kosztolányit a Bácsmegyei Napló hasábjain. A keletkezéstörténetben már említett beszélgetés Aranysárkányra vonatkozó részletét itt teljes terjedelmében idézzük:

Egyszer hat éven át nem voltam otthon. Aztán Sziciliából, Nápolyból jövet, hazamentem. Karácsonykor volt. Ennél izgalmasabb utazásra nem emlékszem és ennél nagyobb élményre, pedig jártam már Párisban, Olaszországban, Németországban, Belgiumban… Egész idő alatt a perronon voltam, várom, hogy mikor tünnek föl az otthoni szőlők… Apám az ablakban vár rám… Ennek a viszontlátásnak köszönöm az „Aranysárkány” cimü regényem születését. Ezt a regényt diákkori emlékeimről irtam. A régi dolgok… a régi gázlámpa… ez jelenti nékem az otthont, az igazi életemet. A többi: csak játék. A temető… a régi uccák… ezek a fontosak: a szimbolumok, amelyek szentté válnak az emlékezésben.

– Az érettségi találkozó idejére esett ez a látogatásom otthon. A sok barát… Kisérteties megdermedése volt ez a multnak. Egy évig irtam a regényt, akkor rögtön elkezdtem a munkát. Ez a legvaskosabb regényem. Addig is sokat és folyton otthonról álmodtam és akkor láttam a külömbséget az álom és a valóság között…

– Sokat ültem az „Aranysárkány”-ban, a Városi kávéházban. Valóságos zarándoklás volt ez. Csak ott vagyok én otthon… A régi otthoni patriarkális szellemet már nem találtam: orosz menekültek, a fiatalokban bizonyos futurista tendencia… Ez furcsa volt. Én ezen már rég tulvagyok… Éreztem, hogy társtalanná lettem… (Somlyó, 40.)

A Somlyó Zoltán készítette beszélgetés egyezik az idézett székesfehérvári riporttal abban, ahogy a regényvilágot egyfelől a szabadkai diákemlékekhez köti, másrészt pedig a múltba helyezi, amely immár elveszett, a jelenben nem található, legfeljebb fölidézhető és a képzeletben (újra) megteremthető.

1927-ben, Indiszkréció az irodalomban című írásában Kosztolányi lényegében átfogó érvényűvé tágítva ismétli meg azt, amit a regényolvasás előkészítéseként szüleinek üzent:

Mindegyik alakomnak meg tudnám adni pontos lakáscímét. Gyakran több lakáscímet is, mert némelyik kettőből-háromból van összeróva. […] az Aranysárkány minden szereplője szintén él vagy élt. (NyéL, 376.)

Az Aranysárkány Kosztolányi-levelezésben olvasható rövid említései között némiképp kivételt jelent az a levél(váltás), amelyben az író műveinek olasz nyelvű megjelenését igyekszik előmozdítani – konkrétan A véres költőét, de tekintettel a fordítások lehetséges folytatására is. Ennek jegyében említi Balla Ignácnak írott 1928. szeptember 20-i levelében két regényét, a Pacsirtát és az Aranysárkányt, mely utóbbi „egy tanár históriája, a nevelő, a jóember harca a garaboncás ifjúsággal”.

Jegyzet Bíró-Balogh Tamás, „A véres költőt a Te baráti fáradozásod Itáliában is diadalra juttatja”: Kosztolányi Dezső és Balla Ignác levelezése , Jelenkor, 2008/9, 950.

A Hogy születik a vers és a regény? című írás 1931-ben már csak igen röviden tekint vissza az Aranysárkányra: „az első lökést tízéves érettségi találkozónk adhatta. Szerettem volna ismét diák lenni, és meg is valósítottam ábrándomat.” (NyéL, 469.) A szöveg – itt nem idézett – kontextusa, a részlet szűkszavúsága, az adhatta alak használata egyaránt (szándékolt) bizonytalanságot fejez ki. Míg e vallomás egyik oldalról megerősíti a regényvilágnak a diákkori emlékekkel való kapcsolatát, másik oldalról az időbeli távolságból adódó esetlegességet, az emlékezés áttételességét hangsúlyozza. Ekként csak felületes olvasatban felel meg a két idézett riport szemléletének; elbizonytalanító-távolító gesztusai inkább az édesanyának címzett levél fölfogásához közelítik, amely tagadja a közvetlen életrajzi megfeleltetések érvényességét.

Végül meg kell említeni, hogy az Aranysárkány egy enigmatikus, az életrajz ismert adatainak ellentmondó említés erejéig föltűnik Kosztolányi – részben gyorsírással lejegyzett – kései naplójának 12. oldalán, Önéletrajzi emlékek cím alatt:

Apám öngyilkossága. A gutaütés: Anyám átjön: – Nem tudom fiam, Apád olyan különös. Nem tud beszélni. Motyog. Ágyam véres a csapolástól. Az Aranysárkányt írom, nézi, aztán még berajzolja a sárkányt.

Jegyzet Kosztolányi Dezső: Napló. Igen becses kéziratok (1933–1934) , s. a. r. Kelevéz Ágnes, Kovács Ida, a gyorsírásos részeket áttette Schelken Pálma, Budapest, Múzsák Közművelődési Kiadó–Petőfi Irodalmi Múzeum, 1985, 23, a szövegkiadók jegyzete 109; újraközli LN, 815 és 1069.

A részletben egymás mellé kerül Kosztolányi gyermekkori félelme apja öngyilkosságától, valamint Kosztolányi Árpád agyvérzése, amely őt budapesti látogatása során, éppen az Aranysárkány írása közben érte.

Jegyzet Erről bővebben lásd a keletkezéstörténeti fejezetet.

A regény megjelenésének időszaka (1924–1925)

Az Aranysárkány Pesti Hírlap-beli folytatásos közlése 1924. május 11-én kezdődött. Ebből az alkalomból a Napi hírek élen rövid cikk harangozza be a regényt, Arany-sárkány: Kosztolányi Dezső regénye a Pesti Hirlapban címmel. Tekintettel arra, hogy a regény ekkor még nem jelent meg, sőt még kéziratban sem volt egészen kész, igen valószínű, hogy e hír megfogalmazója maga Kosztolányi volt. Megerősíti ezt nemcsak az, hogy fordulatai rokonságban állnak az író fönt idézett megnyilatkozásaival, hanem az is, hogy Kosztolányi – akinek nyilvánvaló érdekében állt regényét népszerűsíteni – a Pesti Hírlap belső munkatársa volt, s a hírrovatnak is rendszeres közreműködője. Ezért e beharangozó méltatást teljes egészében közöljük:

Mai vasárnapi számunkban kezdjük el közölni Kosztolányi Dezső regényét, az Arany-sárkányt. Örömmel jelentjük be az élő magyar irodalomnak ezt a sulyosan számottevő eseményét. Kosztolányi Dezső a modern irói generációnak az a messzire kimagasló alakja, aki a művésziesség és az egyéniség rendkivüli erényeitől ékes. Nyugati kulturától áthatott költő, aki irásművei lelkében csodálatosan szintiszta, szeplőtlen magyar; és az emberi lélek birodalmában való szemkápráztató otthonosságát a formaművészetnek olyan tökélyébe testesiti, amely páratlan élő irodalmunkban. A lirikus sugárzó erényeit a legtökéletesebb epikában: a regényben a mesemondásnak különös bűbája oldja fel; nemrég megjelent regénye, melyet Nero császárról irt: A véres költő, nemcsak itthon keltett rendkivüli feltünést és sikert, de a külföldet is egy csapásra meghóditotta, ami magyar regénynél meglehetősen ritka eredmény.

Az Arany-sárkány a tragikus ifjuság és a tragikus férfikor regénye; az élet nagy és tragikus feszülése a huszévesek és a negyvenévesek között. Vidéken játszik, egy lázas kisvárosban, az érettségi hónapja alatt; hőse egy tanár; az iskolatermek fülledt, titkokkal, diákreményekkel és reménytelenségekkel, küzdelmekkel és meddőségekkel teli levegője lengi át ezt a hatalmasan szép történetet, amelyen egy tragikus diákszerelem vonul végesvégig.

Ritka élvezetet szerzünk Kosztolányi regényével olvasóinknak, kiknek ezt a nagyszerü művet, – melyet vasárnaponként fogunk közölni – különös figyelmébe ajánljuk. (KDPH-1, 13.)

A nagyrészt Kosztolányit fényező cikk – a Gál Jánosnak adott nyilatkozathoz hasonlóan – egyaránt tragikusnak láttatja a tanár és diák helyzetét, illetve nemzedéki jellegű egymásnak feszülését.

A Pesti Hírlap legközelebb 1924. november 16-án foglalkozott a regénnyel, amikor Arany-sárkány: Kosztolányi Dezső uj regényéről címen lényegében tartalmi összefoglalót közölt az addig megjelent fejezetekről:

(A Pesti Hirlap vasárnapi számaiban folytatásonként közöljük Kosztolányi Dezső regényét, az Aranysárkányt, [!] mely a szülők és gyermekek, a negyvenévesek és huszévesek, a felnőttek és az életbe kilépő fiatalság küzdelmét rajzolja. Két hőse van: a férfikor, mely nem érti az ifjuságot s az ifjuság, mely nem érti a férfikort. Uj előfizetőink nagy tábora számára ismertetjük az eddig megjelent folytatások meséjét, a regény főbb mozzanatait.)

…Május elseje van, Sárszeg, az alföldi kisváros, a majális hajnalán ismeretlen várakozás lázában ég. Csoportostól tódulnak ki az emberek az erdőbe, hogy megüljék a tavasz ünnepét.

Künn, a fák alatt majálisozik a diákság is, leányokkal elvegyülve, de különösen a nyolcadik osztály, az érendők, kiknek az iskola, a tanulás már nyüg. Szorongva gondolnak arra a pillanatra, mikor innen be kell menniök a gimnázium hüvös, barátságtalan épületébe. Liszner Vili, a helyi füszeres bajnok-fia, ki a budapesti tornaversenyen is dicsőséget szerzett városának, a tavaszi előtréninget tartja[,] fut, készül az évvégi tornaversenyre. Neki különösen fájdalmas elszakadni a természettől, mert nehéz feje van, rossz tanuló.

Amíg a többiek itt mulatnak, vagy sopánkodnak a közelgő érettségi miatt, mely már hónapok óta nyugtalanitja mindnyájukat[,] egy mellékuccácskán titokban találkozik egymással Csajkás Tibor, az elegáns, előkelő nyolcadikos és Novák Hilda, Novák Antalnak, a nyolcadik osztály főnökének, a számtan és fizika tanárjának tizenhatesztendős leánya. Évek óta találkoznak igy. Régi szerelmesek módjára haladnak egymás mellett. Hilda közli a fiuval, hogy délután beszélni szeretne vele, fontos mondanivalója van.

Az iskolába menő diákok már az erdőben fölengednek egy óriási sárkányt, az aranysárkányt, melyet a házak felett vonnak maguk után, lármázva és visongva. Nem lehet velük birni. Akkor sem ül el a zenebona, mikor megjelennek a tanárok s csak Novák Antal feltünése vet véget a diákok forradalmas jókedvének, kik az aranysárkányt egy fához kötve besietnek osztályaikba.

Benn még mindig a mai nap emlékeiről folyik a szó s a nyolcadikosok üvöltenek, mintha vesztüket éreznék. Liszner Vili tombol[,] Novák Antal, ki a fizikai szertárba tart, megáll a küszöbön, rendre utasitja őt. Ez az intelem mindnyájuknak szól, eszükbe juttatja a valóságot, a kötelességet, melyet gyülölnek és az érettségi rémét, melyet féktelen zajukkal hiába akartak elhessegetni.

Novák Antal jó ember. Igazi nevelő, igazi tanár. Szereti az ifjuságot. De épp ugy szereti nevelői hivatását s két nehéz tárgyát, a számtant és fizikát, melyet könyörtelenül megkövetel minden növendékétől. Alakja legendaként lebeg diákjai felett. Ábrándoznak róla, mulatnak rajta. Azt a gyülöletet[,] melyet ez a két elvont tárgy kelt, átháritják reá is s humorosan szemlélik, csufondárosan tisztelik, rettegve becsülik. Bármennyire igyekszik közeledni hozzájuk, ellenségüket látják benne.

Negyvennégy éves, özvegy. Egyemeletes házában lakik, melyet boldogult felesége hagyott rá, az az asszony, ki nem szerette őt s nyilván meg is csalta. Itthon minden gondja egyetlen leánya, Hilda. Nem ismeri őt. Fogalma sincs, micsoda romboló erők lakoznak ebben az igénytelennek látszó, kis hisztérikában, micsoda regény játszódott le háta mögött, tudta nélkül. Hilda alattomosan, női ösztöne felsőbbségével uralkodik rajta.

A gyönyörü májusi nap délutánján rábirja apját, hogy feküdjön le aludni. Ő elszökik a tilos légyottra, hol Csajkás Tibor már várja s idegesen, zokogva tudatja vele azt a titkot, mely egy felnőttet is elsápasztana. Csajkás Tibor a férfi tragikus felelősségével veszi ezt tudomásul.

Csajkás Tibor, kit grófnő-anyja egy másik tanárhoz adott kosztosnak s már nyolc éve él Sárszegen, kétségbeesetten vivódik önmagával, hogy mit tegyen. Egy tizennyolc éves fiu tisztaságával imádja e kócos, furcsa, bohém leányt, kit az egyetlen, igaz szerelemnek lát. De tépelődését elnémitja a parancs, hogy tanulnia kell. Egy délután felmegy Liszner Vilihez[,] a füszeres fiához. Itt nagy diáktársaságot talál, mint minden nap. Az általános zürzavarban Csajkás Tibor véletlenül meglátja, hogy egyik osztálytársa a kezében Hilda levelét lobogtatja. Megcsalta őt, mint az édesapját, mint mindenkit.

Ezt régóta sejtette. De magának sem merte bevallani. Egy álmatlan éjszaka után végre elhatározza, hogy szemébe vágja aljasságát, otthagyja, szakit vele. Este el is megy tanárja lakására, miután meggyőződött, hogy Novák Antal nincs otthon s a fizikai szertárban dolgozik. Csakhogy a ház kapuja csukva van. Csajkás Tibor az ablakon mászik be. Hilda a szemrehányására vállat von, közönyös. Épp ez téveszti meg a fiut. Késő estig marad vele együtt. Novák Antal valamivel előbb érkezik s igy történik, hogy Tibort abban a pillanatban lepi meg, mikor kiugrik leánya ablakából.

A tanár, ki első indulatában végig akart vágni botjával a diák arcán, mérsékli magát s beinti őt a holdfényben uszó kertbe, hogy komolyan beszéljen vele. A tanár szavaiból kitetszik, hogy ő maga is szenved Hilda miatt, a diák egy másik férfit lát az apában, kinek könnyezve nyujtja kezét s becsületszavára fogadja, hogy többet sohasem keresi fel leá nyát. Hilda, mikor apja felelősségre vonja, mindent tagad. Átlátszó hazugságokkal védekezik. Novák Antal ennyi vásottság láttán ugy érzi, hogy egész életének nevelői munkája omlott össze, kijön a béketürésből, arcul üti őt, mire Hilda az iróasztalon levő körzőt ragadja meg, hogy tulajdon szivébe döfje. Duzzogva fekszik le, anélkül, hogy bármit elintéztek volna. Éjszaka rosszul lesz. Apja másnap ki akarja békiteni, de a leány hajthatatlan s akkor sem szólal meg, mikor tanácstalanságában orvost hivat. Mindenki tehetetlen vele.

Viharos, fülledt ez a délután. A diákok remegve várják a tanárjukat. Novák Antal Liszner Vilit szólitja ki felelni, a leggyengébb tanulóját, hogy „javitson”. De az meg se tud mukkanni. Novák Antal próbálja vezetni, pirongatni, mindhiába. Az otthoni jelenettől is nyugtalan, éjjel alig aludt. Csak ennek tulajdonitható, hogy ez a különben higgadt tanár elveszti lába alól a talajt s mikor a rossz diák körül sugó kamaszok kezében megpillantja leányának, Hildának arcképét, vad szókkal támad Liszner Vilire. A bajnok visszafelesel. Test test ellen állnak ők ketten. Mikor a tanár kimegy a tanteremből, Vili öklével megfenyegeti őt s olyasmit mond, amin két bajnoktársa halálra kacagja magát.

Elérkeznek az érettségi hideglelős napjai. Csajkás Tibor is „megérik”. Bucsut vesz Hildától s a leány szenvedése annyira meghatja, hogy az érettségi lakoma után édesanyja sopronmegyei birtokára szökteti.

Novák Antal az érettségi lakoma után a lakást üresen találja. Most ocsudik csak arra, hogy tulajdonképen mi történt. Tudni sem akar többé leányáról. Öreg unokanénjét, Pepikét veszi magányos házába, egy kedves, szelid vénkisasszonyt, hogy háztartását vezesse. Az iskolaévnek vége. Velencébe készül.

Liszner Vili az érettségin épp ugy nem tudott egy szót sem, akár az utolsó órán s Novák Antal, bármennyire szerette volna megmenteni, kénytelen volt elbuktatni, mind a két tárgyból. Vili a bukását csak neki tulajdonitja. Két barátját keresi fel, Farkas Cézárt, kit valaha a gimnáziumban Prófétának neveztek és Czeke Bélust, a bohém gyógyszerészsegédet. Mindketten „áldozatai” Novák Antalnak, mert évekkel ezelőtt őket szintén elbuktatta. Ezek lovalják föl Vilit, hogy az öreget legjobb lesz éjjel, sötétben, amint ez Sárszegen már ősidők óta szokás, elverni. Novák Antal észreveszi, hogy valami készülődik, a három rettenetes alak folyton körötte setteng, Vili kerékpárjával hol előtte, hol mögötte tünik fel s beszélni óhajtana vele. De már nyiltan cigarettázik az utcán is, bottal jár, nem köszön. Egy éjszaka aztán, mikor a tanár a fizikai szertárból jön, Vili és Próféta végrehajtja a régóta tervezett és posványosodó merénylettervet: hátulról, orvul megtámadják Novák Antalt, a földre teperik, agyba-főbe verik. A tanár vérbe fagyva marad ott a mellékuccán, felkel és saját lábán hazavánszorog.

Itt kezdődik lelki történetének másik, uj fejezete… (KDPH-2, 37.)

A cikk fölütése a regény indulásakor megjelent beharangozót visszhangozza – új elemként jelenik meg benne tanár és diák kölcsönös egymást nem értése –, ám a tartalomismertetés elég száraz és gépies, néhol nem is egészen pontos. Talán ezt is Kosztolányi készítette, éppen csak kevesebb törődéssel, de más is könnyen összekompilálhatta. Az írás kétszeres (ön)reklám: közvetetten éppúgy tudósít a lap olvasottságának növekedéséről, vagyis sajtóéletben betöltött rangjáról, mint ahogy a két hasábot kitevő ismertetés a regénynek és szerzőjének megbecsülését, azaz irodalmi rangját is jelzi.

Eltérve az időrendtől, a regény megjelenését követő ismertetések előtt a fogadtatás egy személyes dokumentumát idézzük, az édesapa fiához írott sorait. Kosztolányi az Aranysárkányt a regény körültekintő beharangozása mellett küldte el öccsének. A testvér – föltehetőleg először maga olvasván a könyvet – nem sietett azt apjuknak átadni, így április 5-én Kosztolányi Árpád még csak arról számolt be: „Az Arany Sárkányt öcséd megkapta, mi még nem olvashattuk, talán husvéti piros tojásként juthatunk majd hozzá.” (KCsaL, 118. levél, 194.) Az április 14-én kelt levél szerint így is történt (KCsaL, 119. levél, 196). 1925. április 27-én pedig az édesapa a szöveg olvasásáról, értelmezéséről és értékeléséről írhatott fiának:

A diákélettel kapcsolatban be akarok számolni azon élvezetről, melyet nekem az Arany sárkány olvasása szerzett. Rövid 3 nap alatt olvastam el azt, ami az én öreg szemeimnél rekord számba megy, mert alig tudtam egyes szakasznál félben hagyni az olvasást, különösen akkor, midőn a „seregszámlá”-n már túl voltam és a változatos és izgató események megkezdődtek szép lélektani rajzokkal. Nem is csoda, hogy engem ennyire érdekelt ez az értékes és nagy műved, nemcsak azért, mert te írtad, hanem azért is, mert én 50 esztendőt töltöttem el a gimnáziumban (8-at mint diák, 42-t pedig mint tanár, igazgató és újra tanár). Csak egy dolog hatott eleinte kissé zavarólag reám: nem tudtam eléggé magamat emancipálni attól, hogy a szereplőkben ne keressem a te diákévidben [!] valósággal élt egyéneket, habár előzetesen figyelmeztettél, hogy a szereplők legtöbbje két-háromból összeszőtt alak. – Csak akkor, midőn a cselekmény kezdett összetömörülni Novákra, Nyegrére [!], Vilire és társaira és a megtörtént dolgokat a képzelet alkotásai váltották fel, vagyis midőn a Novák ellen a merénylet megtörtént már, ekkor szabadultam föl a reminiscentiák hatásaitól teljesen. Természetesen az, ki az itteni régi körülményeket nem ismeri és így a szereplőkben csak fantázia-alkotta egyéneket lát, ilyen átmeneten nem megy keresztül olvasás közben. De azért e kis, zökkenés szerű változás nem hatott zavarólag nálam sem az élvezésre. Legfölebb annyit tudnék még megjegyezni, hogy a végén hiányzik a régi regényeknél szokásos erkölcsi elégtétel-adás, vagyis Vilinek és társainak bűnhődése (beleértve az Ostor szerkesztőjét is), de ez, sajnos, manapság azzal indokolható, hogy az ilyen cudar merényletek legtöbbször megtorlatlanul maradnak. – Még egyszer köszönöm neked, édes fiam, azt a lelki üdülést, melyet e nagy alkotásod olvasása nekem, öcsédnek és húgodnak is okozott, ezután fog az kézről-kézre vándorolni családunk többi tagjai között. […]

Fenyves megkapta az Arany Sárkányt és ismertetés végett Haraszti munkatársnak adta át, ki a napokban tért vissza Olaszországból; ő fog róla legközelebb cikket írni. (KCsaL, 120. levél, 198–199.)

Az édesapa sorai alapján hatásos volt Kosztolányi igyekezete, hogy az Aranysárkányt mindinkább eltávolítsa a szabadkai gyermekkor emlékeitől. Arról ugyan szó sincs, hogy Kosztolányi Árpád figyelmét elkerülték volna a diákévek múltbéli alakjai, a történetben visszaköszönő események. De igazolja fia érvelését, hogy a regény kitalált világát nem szerencsés az életrajz puszta fölelevenítésének, a személyes emlékek egyszerű újraélésének tekinteni. Az édesapa elismerő-lelkendező beszámolójára adott választ nem ismerjük, csak Kosztolányi Árpád május 9-ei levelét:

Édes fiam, május 4-én kelt és 6-án érkezett kedves leveledből örömmel olvastam, hogy az Arany Sárkányról eddig a fővárosi lapokban 3 szép és hosszú kritika jelent meg. […]

Azt hiszem, nem kerülte el figyelmedet az, hogy a Fenyves újságjának május 5-én megjelent 120-ik számában is megjelent a 4-ik kritika Milkó Izidor szép tollából. Engem meglepett, hogy ezt nem a Fenyves által jelzett Haraszti írta, de természetesen nagyon örültem, hogy neves és érdemes iróbarátunk vállalkozott szívesen erre ki irói érdemeinél és koránál fogva is kompetensebb erre, mint a kezdő újságíró. (KCsaL, 121. levél, 200.)

Az apa következő levele végül a regény fogadtatásának egy apró személyes adalékáról számol be:

Az Arany Sárkányt Józsi bácsi már elolvasta és elragadtatással nyilatkozott róla; kritika gyanánt legyen elég most veled csak annyit közölnöm, hogy a terjedelmes regényt egy nap alatt átolvasta, annyira leköttötte [!] minden részlet a figyelmét. (KCsaL, 122. levél, 204.)

Az Aranysárkány hatását a rá következő munkák sem oltották ki a család körében, de ez már csak említések formájában, leginkább más művek apropóján tükröződik a levelezésben (KCsaL, 135. és 181. levelek, 222 és 277).

Szilágyi Géza 1925. április 15-én a Magyarország hasábjain ismertette Kosztolányi új regényét. Elsőként arról szólt, ahogy a lírikus elsőbbségét a regényíróé váltotta föl, majd A véres költő és a Pacsirta említése után tért rá az új mű bemutatására:

Magyar vidéki kisvárosba ment a költő most is, hogy az Aranysárkány romantikamentes, de dús érzéstartalmánál fogva mégis rendkívüli történetét hozza elénk. […] elejétől végig, miközben lelkünkön átsiet történetük, a költő – éppen ez az ereje – velük mosolygó és könnyező közösséget tartó embertestvérekül bűvöl oda bennünket alakjainak szívbeli szomszédságába.

[… Kosztolányi a regénybeli kisvárosban] kincsesedő emlékképeit eleven jelenné tudja feltámasztani és mibelénk is áthullámoztatni.

„Az élet tragikus és kedves ötleteit” sűrítette bele bőkezűen hangszerelt regényébe, amelynek kettős – mégsem zavaros – hatása az, hogy, mint maga az élet: egyben tragikus és kedves.

Jegyzet Szilágyi Géza, Kosztolányi Dezső új regényéről: Aranysárkány , Budapest, 1925, Magyarország, 19

Szilágyi a Kosztolányi-regények hangütését kettősnek látja, nem tisztán tragikusnak, és bár az Aranysárkány világát az író emlékeihez köti, kiemeli azok költői megelevenítését.

A Pesti Hírlap április 26-i számában – Hetes névaláírással – Herczeg Ferenc mutatta be a lap hasábjain közölt regényt. A cikk a cselekmény emlékezetes mozzanatainak fölidézése mellett arról az „édes szenzációról” szól, ahogy az Arany-sárkány újra átélhetővé tette Herczeg ifjúságát, fehértemplomi diákéveit. „A könyv egyébként a nevelés – nem az oktatás! – szomorú csődjét illusztrálja."

Jegyzet Hetes [Herczeg Ferenc], Arany-sárkány, Pesti Hírlap, 1925. április 26., 3.

A Pesti Napló Könyvespolc rovatában Kárpáti Aurél írt az Aranysárkányról. A regény emlékeken alapuló, önéletrajzi vonásait ő is hangsúlyozza – olyannyira, hogy Sárszeget egyenesen mint „bácskai kisvárost” említi, Hilda helyett pedig vagy véletlenül, vagy freudi elszólásként Kosztolányi ifjúkori szerelmének, Heddának a nevét írja le. Másfelől Szilágyi Gézához hasonlóan, de nála is erőteljesebben emeli ki az elbeszélői távlat emlékektől függetlenedő, kiszélesedő és az olvasók felé megnyíló jellegét:

Olyan az egész, mint egy fanyar-édes emlék. Sugaras multból, habzó, forrongó ifjúságból megőrzött színes kép, amelynek naiv távlatába – mert már férfifejjel, messziről nézzük – beleszélesedik a magunk teljes, elpergő élete. […] a tiszta kékségben, mint föl-fölsejlő szimbólum, úszik, lebeg a vissza nem térő fiatalság aranysárkánya.

Jegyzet K. A. [Kárpáti Aurél], Az Aranysárkány: Kosztolányi Dezső új regénye, Pesti Napló, 1925. ápr. 30., 10.

Kárpáti az Aranysárkányt szintén beilleszti az életmű összefüggéseibe: „a Pacsirta közeli rokona”, „több szólamra átírt folytatása az előző tételnek”. Egyfajta többszempontúságot vél érvényesülni a kompozícióban is, amelynek középpontjában Novák Antal áll, s a főbb és kevésbé fontos szereplők is „csak azért vannak körülötte, hogy őt magyarázzák, apró szenvedéseit, lassú fejlődését megmutassák”.

A kritika ebből a megoldásból vezeti le egység és lazaság sajátosan kettős-ellentmondásos olvasói tapasztalatát:

A tanár természetrajza, – ez volt a kitűzött írói feladat, amelyet Kosztolányi mesteri módon oldott meg Az aranysárkány-ban [!]. Éppen e célkitűzés teszi érthetővé: miért maradt ki a regényből a kompozíciónak az a zártsága, amely Kosztolányi írásait általában jellemzi. Ebben a koncentrált beállításban az eleven élet közvetlen visszaadása, megéreztetése nem tűrt meg több, feszesebb, merevebb szerkezeti elemet, mint amennyi magában a valóságban feltalálható. Ezért itt-ott talán terjengőssé is válik a hatalmas könyv némelyik fejezete. De ha teljes egészében tekintjük át a regényt, észrevesszük: mennyire elősegíti az első pillantásra henyének tetsző aprólékos részletrajz, az író szándékának kihangsúlyozását.

Jegyzet Uo.

A kritika általánosító zárlata: „Kesernyés, sőt keserű könyv.”

Szintén a korai recenziók közé tartozik Az Érdekes Újság Könyvesház rovatában közölt – az író zengő, pompázatos stílusát és a kötet formás kiállítását egyként dicsérő – könyvajánló, amely Kosztolányi „lirai egyénisége” felől olvassa a diákkorról, az öregséget összetörő „győzedelmes, könyörtelen, erős fiatalságról” írott „lirai époszt”. Ebből a képletből, fiatalság és öregség szükségszerű meg nem értéséből következik Novák mint „drága, csupa sziv” „legjobb ember” tragédiája és pusztulása: „Talán megsemmisülten elpusztulni a magunk óságában: ez is lehet az élet legszebb célja, példázza Kosztolányi tanár figurája.”

Jegyzet (b. a.), Kosztolányi Dezső: Aranysárkány , Az Érdekes Újság, 1925. máj. 1., 19. Gulyás Pál álnévszótára 1923-ban Balla Antalként oldja föl a lap B. A. rövidítését, de a Pesti Hírlappal való kapcsolat miatt nem zárható ki a Bónyi Adorjánként való azonosítás sem.

Milkó Izidornak a Bácsmegyei Naplóban 1925. május 5-én közölt kritikája azért is érdekes lehet, mert következtetni enged arra a visszhangra, amelyet a regény Kosztolányi szülővárosában kelthetett.

Elsőre azonban a címnek mint szimbólumnak a magyarázatával indul:

Az „Arany Sárkány”, amelyet május elsején küldenek föl a sárszegi gimnázium növendékei a levegőég felé, Kosztolányi Dezső új regényének az elején vonul fel, s szimbólumot jelent. Az egyik tanár, aki nézi, fitymálva állapítja meg, hogy „papírsárkány”, mert papirosból készült, de a másik professzor […] aranysárkánynak mondja, arról, ami a legnemesebb rajta, amellyel a fiúk a szárnyait befestették. Ez utóbbi a matematika és fizika tanára ugyan, de vannak hevületei és illúziói, amelyekkel mindenben a szebbet látja. Ennek a vonásának köszönheti sok csalódását s a tragikus sorsát. Az elbeszélés végén s az élete utolsó órájában, amikor halni készül, a tanári szoba ablakából kitekint az utcára, oda, ahol ama májusi reggelen látta a sárkányt repülni.

Jegyzet Milkó Izidor, Kosztolányi új regénye = M. I., Harun al Rasid és egyéb írások , vál. Szeli István, Szabadka, Forum, 1966, 144 (Milkó Izidor hátrahagyott írásai, II).

E felütést követően Milkó Kosztolányit mint Szabadka dicső szülöttét állítja a helyi olvasók elé, akire joggal lehetnek büszkék, hisz minden könyvével egyre különbet alkot. E fejlődéselvű pályarajzba simulva az Aranysárkány sem „szokványregény”, hanem „nívómegállapító könyv. A szerző nívójáé.” Ennek az írni tudásnak egyik eleme, hogy Kosztolányi regényes események nélkül, alig néhány és nemegyszer kisszerű történésből, „magában véve mind csupa köznapos dologból” alkot nagyszabású és érdekes regényt. Ez a megállapítás egyúttal fölvezetése annak, ahogy Milkó elismerő bírálata nyomatékosan ellene is szegül a Szabadkát Sárszeggel azonosító – ezáltal pedig a bácskai településre nem éppen előnyös fényt vető – olvasatoknak. Szinte rögeszmésen ismételgeti, hogy az Aranysárkány gimnáziuma, kisvárosi terei és alakjai általánosak, mindenhol megtalálhatóak, és bárki bárhol saját környezetére ismerhet bennük:

Május elsejének a városerdőben való ünneplésével kezdődik a történet, s ez a részlet mindjárt olyan életszerű, hogy nem lesz város, ahová a könyv eljut, amelyben nem a maga városligetére s a saját májusi ünnepére ismer az olvasó. A gimnáziumi élet, a tanárok és diákok mentalitása és sürgés-forgása olyan realisztikus festésben kerül ki az ecsetje alól, hogy – fogadni merek – minden városban azt fogják hinni, az ő gimnáziumukról van szó. S a diákok és tanárok rajza annyira plasztikus, hogy ezek mindegyike, ha magára nem ismer, a kollégái közt fogja azokat keresni, akikre a rajz illik. S a Liszner fűszeresboltja olyan fűszeresbolt, aminőt minden vidéki városban láthatni. Az író szerencsés és kiválóan okos szeme mindenben azokat a vonásokat födözi fel, amelyek közösek és tipikusak, s e tekintetben hasonlatos – bár stilben és koncepcióban fölülmúlja – a realisztikus magyar regény inaugurálójához: Tolnai Lajoshoz, akit elfeledtek, már nem olvasnak, de – meg merem jósolni – újból divatba fognak hozni. […] Ez a regény is sok helyt fogja azt a hitet kelteni, hogy róluk szól az írás. S ez a legnagyobb bizonyíték, hogy nem róluk. Hanem mindegyikről és mindenkiről.

Jegyzet Uo., 145–146.

Milkó mintha mindenki számára ismételné, amit Kosztolányi édesanyjának írt a regény helyes olvasásmódjáról, az írói múlt és a regény világa közti különbségtevés szükségéről. Ekként is igazolva, hogy Kosztolányi bár Szabadka szülötte, de mint író: egyetemes jelentőségű és világirodalmi rangú.

A Magyar Hírlapban – melyet ekkor szoros kapocs fűzött a Pesti Hírlaphoz – Fóthy János írt rövid tudósítást az Aranysárkányról. A regényben – egyesítvén az emlékezés frissességét az egyéni dolgok finom általánosításával – „az egész mai nemzedék ifjusága támad életre”, de meglátható benne „az emberi lélek örök és változatlan, nemzedékről-nemzedékre megujuló ábrázata” is.

Jegyzet (f. j.) [Fóthy János], Az arany sárkány: Kosztolányi Dezső uj regénye , Magyar Hírlap, 1925. máj. 8., 3.

A Ma Este névtelen kritikusa szerint az Aranysárkány „nemcsak jó regény, de valóban regény is”, miközben nem hazudtolja meg írójának költő voltát, hiszen „részleteiben, tiszta lirai vallomása egy örök-gimnazistának, aki negyvenesztendős korában is csak diáktréfákon tud felfrissülni”. Jóllehet a regény úgy hat, mintha az olvasó emlékeit idézné, mindeközben

az Aranysárkány még sem ugyanaz, ami a mi életünk volt, aminthogy nem hasonló a világirodalom előző diák-tanár regényeihez sem. Heinrich Mann butácska-kedveske Ronda tanárja olyan idegen az Aranysárkány Novákjától, mint a germán lélek a magyartól. Mert Kosztolányi regénye a magyarság regénye, az uj, modern külön utakon járó, néha visszatekintő magyar ember irása, néha sirása.

De nincs benne semmiféle politikum, és nincs benne iránymutatás, célkitüzés, l’art pour l’art regény az Aranysárkány, élvezetes és maradandó, egyéni és utánozhatatlan. S azt hisszük, az iró legsajátosabb megnyilatkozása.

Jegyzet [Szerző nélkül], Aranysárkány: Kosztolányi Dezső regénye , Ma Este, 1925. máj. 21., 14.

Az ajánlást Kosztolányi fényképének közlése teszi teljessé.

A Világ 1925. május 31-én hosszabb recenzióban üdvözölte Kosztolányi regényét:

Kosztolányi most megjelent új regénye, az Aranysárkány kétségkívül érdekes és fontos eseménye a magyar irodalomnak és akadnak ugyan törések, vagy egyenetlenségek a regény folyamán, de azért Kosztolányi most nemzetközi mérték szerint is a regényírás műfajának reprezentatív képviselői közé emelkedett.

Jegyzet [Szerző nélkül], Aranysárkány , Világ, 1925. máj. 31., 13.A Magyar Könyvesház rovat végén olvasható P. M. alighanem Pásztor Mihályt jelöli, ám nem egyértelmű, hogy ez az egész rovat jegyzéseként olvasandó, vagy csak az utolsó kritikára vonatkozik.

A kritika abban azonban elüt az eddigi értelmezésektől, hogy az Aranysárkány központi problémájának nem Novák alakját vagy tragédiáját látja, hanem Hilda és Tibor viszonyát:

Az Aranysárkány témája igen merész: szerelem, erős flört, talán szerelmi viszony […]. A fiúnak és a lánynak talán még olvasnia sem volna szabad arról, amit tesznek, de mind a ketten megnőnek és megérnek szerelmük által. Főleg a fiú. […]

A fiú alakja azért elmosódik kissé, és néha háttérbe szorul, olyan gazdag az apa alakja, és Hildáé. Pedig Hilda nem beszél sokat. […] Hilda még egyszer feltűnik a regény végén, most is szép, sőt egyénien szép, de már rajta van a vidék árnyéka, és elmult róla az érdekesség. Talán csak lányos hisztéria volt az, ami érdekességnek látszott, vagy pedig múlékony az érdekesség, és nem kíséri el a nőket az életen át. Az életnek van néhány érdekes éve: néhány évig érdekes egy nő, és azután nem az többé, talán előbb veszítve el az érdekességet, mint a szépséget, és akár a fiatalságot.

Jegyzet Uo.

A recenzens hangsúlyozza Novák Antal jó szándékát, szeretetét leánya és diákjai iránt, egyúttal azonban tehetetlenségét is: „nem találja meg az útat hozzájuk, és tanári pályája sem kevésbé tragikusan omlik össze, mint apai szeretete”. Kosztolányi eredeti módon mutatja meg a tanárok „különös életét”, amelyet hatalom jellemez a gimnázium falai között, de kívülről „az élet szürke kishivatalnokainak” látszanak. Ekként az Aranysárkány „tanár-regénynek is gazdagabb, többrétű, emberibb, mint Heinrich Mann híres tanár-regénye”, a Ronda tanár úr.

Kállay Miklós a Nemzeti Újság június 14-ei számában ismertette az Aranysárkányt, amelynek címe „szimbólum, talán a verőfényben csapongó és hamar a kietlen mindennapiságba zuhanó ifjuság szimbóluma, talán a merész magasságok felé szárnyaló álmoké”.

Letargikus és kissé lehangoló Kosztolányi Dezső regényének szomoru vége, de ez a szomoruság egyben megható, sőt mélyen meginditó. Innen visszapillantva kezdjük igazán megérteni és szeretni a regény hősét, Novák Antal tanár urat […].

[…] Kosztolányi sehol sem keres olcsó eszközöket és a legnehezebb müfajt választja, a tiszta analitikus regényt.

Az ujabb magyar irodalomban nem is tudunk ebben a müfajban tökéletesebbet. A legjobb franciákra emlékeztet ez a magyar regény: valami Flaubert és François Mauriac közt, csak Kosztolányiban több a költői melegség […].

Jegyzet Kállay Miklós, Aranysárkány: Kosztolányi Dezső regénye , Nemzeti Újság, 1925. jún. 14., 20.

Kállay – Kárpáti Aurélhoz hasonlóan – úgy látja, a „regény főalakja Novák Antal”, akiről „az iró tökéletes lélekrajzot ad”. Ez a sajátosság indokolja a cselekmény történetté szervezésének látszólagos aránytalanságait is:

Minden csak érte és az ő történetével kapcsolatban történik. A regény sok szereplője is csak annyiban fontos, amennyiben az ő történetével van összefüggésben […].

Mint az ibseni alakok legnagyobb részének, Novák tanár urnak is előélete van. Valami homályos, nehéz tragédia huzodik meg a látszólag harmonikus csöndben borongó exisztencia hátterében. […]

Kezdetben olyan, mintha a regény Hilda és Tibor szerelmi történetének indulna. De Kosztolányi tudatosan elejti ezt a történetet, amely tulajdonképpen csak előjátéka a tanár drámájának, mihelyt a főhős analizise szempontjából már nem fontos.

Jegyzet Uo.

A tanár megveretését követő lelki folyamatok rajzát Kállay olyannak látja, mint a balzaci, „abszolut irodalmi és teljesen művészi eszközökkel készült detektivregényt”. Az Aranysárkány egyúttal azonban „diákregény” is, amelyben „Kosztolányi benyomásokra érzékeny lelkének minden diákkori emléke benne van”.

A Napkelet júniusi füzetében Dóczy Jenő foglalkozott a regénnyel, akinek szempontjai rendre párhuzamosak a Kállay Miklóséival, de mérlegét tekintve szigorúbban ítél, mint a Nemzeti Újság kritikusa. Dóczy szerint Kosztolányi „novelláiban és regényeiben is a franciák, a naturalisták és impresszionisták tanítványa”, s bár „erősen kifejlett művészi egyéniségen szűri át a nagy mesterektől kapott irányító elveket és hatásokat”, azok „azért rendre kimutathatók nála”:

Az érzékeltetés művészete, a pillanatnyi impressziók megragadása és lehető teljes kifejezése, az írói személytelenségre és a tárgyias alakításra való törekvés (impersonnalité és impassibilité), a kis, jelentéktelen emberek világába való elmerülés, jellemzésben az analitikus módszer, az élet összevisszaságának és logikátlanságának megéreztetése és naturalisztikus ábrázolása, ennek folytán persze a regény kompozíciójának elhanyagolása; ez mind, mind a Goncourtok, Flaubert és Guy de Maupassant hagyománya és Kosztolányi hű követője e hagyományoknak. De lirikus természetét, meleg, érző szívét nem tagadja meg s nem téved sem a naturalisták rútság-kultuszába, sem erotikába. Ezen felül mérsékelten hajlik a szimbolizmusra és az élet hiábavalóságainak szimbolikus megsejtetésére. S így végül is, megint csak összetalálkozik francia mestereivel, kiknek műveiből csak úgy árad a désillusion, a kiábrándultság, az a „lelki szárazság”, melyről már Szent Ágoston is tudott, s mely a mindennapiság tarlójáról száll és ragad át az affektusokra szomjazó kedélyre s kiszikkasztja a szívet. Kosztolányi pesszimizmusát azonban érző szív, részvét és a humorra való hajlandóság enyhíti. Nála a pesszimizmusból melancholia lesz.

Jegyzet Dóczy Jenő, Aranysárkány: Kosztolányi Dezső regénye , Napkelet, 1925/6, 57.

A diákkor „friss, élő emlékezetét” fölélesztő regény középpontjában Novák Antal áll, s az ő különféle helyzetekre adott reakciói. Ám míg „a főalak jellemzése analitikus, a többieké impresszionista, vázlatos”. Ekként magyarázható a regény szerkezete is:

A regénynek nincs is folyamatos meséje. Gyorsan pergő vagy stagnáló helyzetrajzok sorozata az egész, Novák Antal személye a kapocs, mely összetartja a szituációkat.

Jegyzet Uo., 59.

Ezzel indokolható az is, hogy a megkezdett szerelmi szál nincs kibontva, csakhogy pusztán a főhős lélekrajzát szolgáló mozzanatként túl hosszúra nyúlik. Ráadásul a szerelem és megveretés

nem függ organikusan össze s a regény e két tengelyen nem gördül jobban. Egyik akasztja a másikat. Vajjon mit akart ezzel Kosztolányi? Azt hiszem: naturalizmust. Az élet buta összevisszaságát, zavaró logikátlanságát akarta kiemelni és talán azt a finom tapasztalatot, hogy a lényegileg fontosabb dolgok kivonulhatnak a tudatból a lényegileg haszontalanabb miatt.

Jegyzet Uo.

Ugyanakkor bármennyire analitikus is Kosztolányinak ez a regénye, a „belülről kifelé való jellemzés […] a léleknek olyan homályos zugait is megvilágítja, hova az analizis eszközeivel nem lehetne eljutni”. A mű melankolikus szemléletének megfelelően végül csak az emlékezet marad, és a napok szürke egymásutánja.

A Nyugat összevont júliusi száma egyszerre két írásban is tárgyalta az Aranysárkányt. Fenyő Miksának a lap fő részében elhelyezett esszéje Móricz Zsigmond Pillangóját követően tér rá Kosztolányi regényére, amelyet felvezetésképpen úgy állít be, mint egy fejlődő, folyton magasabb fokra lépő pálya új eseményét. Az Aranysárkányban az író „emlékezései gyermeksége idejére” oly elevenek, hogy a regény szinte fölkínálja magát a beleélő olvasásra: annak világában „minden mi vagyunk”. A műnek ugyan „kissé a hibája”, hogy „két részre esik”, melyek közül a diákokkal, Hilda és Tibor szerelmével foglalkozó „első rész az érdekesebb”. A második „Novák tanár tragédiájáról szól”: „ennek a derék paedagogusnak összeroppanását az író mesterien csinálja meg”. A „művészien kigondolt utolsó jelenet” pedig – amely egyébként a Háború és béke zárlatát idézi föl Fenyőben – „nagyobb mélységekbe enged bepillantást, mintegy jelezvén, hogy semmisem fejeződik be, sehol nincs pont és megállás, mert azontúl új regény van, új problémákkal”.

Jegyzet Fenyő Miksa, Két regény , Nyugat, 1925/12–13, 73–74.

Túróczi-Trostler József hosszabb kritikája ugyanezen Nyugat-szám Figyelő rovatában jelent meg, s – „a heroikus történeti evokáció (Nero) s az anekdotikus kispolgári idill (Pacsirta) után” – a regényforma autonómiájáért folytatott küzdelem „egyik legtisztább eredményét” méltatja az Aranysárkányban. Az „idillikus mag” itt mindaddig nő, „amíg végre elég tág és elég mély lesz ahhoz, hogy szimbolikus értelmet kaphassanak a benne folyó események s az események hordozói”, s a regényben nem marad „szakadék a töredékes eleven élet és a kikerekített logikus lét között”. A mű alapellentéte a megállapodott felnőttek és a még csupa lehetőség ifjúság között feszül:

Már most ott a forma, itt a forma ideája válik problematikussá: elvesztik értelmöket. Valami idegen, romboló, rosszindulatú esztelenség keríti hatalmába s eredendő törvényszerűségükkel ellentétes álmetamorfozisra kényszeríti őket.

Jegyzet Túróczi-Trostler József, Kosztolányi új regénye, Nyugat, 1925/12–13, 91.

Novák és Liszner is küzd a deformálódás ellen, de „a problematikusság itt is, ott is akcióra váltja a passzivitást: a diák megveri tanárját, a tanár öngyilkos lesz”. E két egymást feltételező aspektus súrlódása adja „a regény belső cselekményét”. A főalak természetesen Novák, s ez szorosan összefügg tanár voltával: „a dogma és meggyőződés, a megkötöttség és szabadság, az elmélet és valóság, a póz és igazság, az önáltatás és őszinteség éles határmesgyéjén jár állandóan”. Az örökös válaszúton levés, ember és tanár kényes egyensúlyi helyzete Novák alakjában pedig nemcsak azért fontos, mert magyarázza, miért is látják őt furcsának ifjak és felnőttek egyaránt, hanem azért is, mert „csak ennek a tipusnak vannak tragikus lehetőségei”, ha benne

az ember és tanár felbontja a kompromisszumot, különválik, sőt élet-halálharcot kezd egymással két idegen világ. Ennek a harcnak a démonizmusa ólálkodik Kosztolányi tanárja körül. […] mivel azonban a tanár és ember elválaszthatatlanul él benne, a tanár sebébe az embernek is bele kell pusztulnia. […] Novák Antal halálában a szenvedő ember ül diadalt a tanár életformáján. Ezen a ponton kinő környezetéből s tág, szimbolikus távlatokat kap.

Jegyzet Uo., 92.

Az Aranysárkányt – mely Kosztolányi nyelvművészetét is „magasabb fokon mutatja” – immár kevésbé a lírai ösztönzések mozgatják. A lírizmus „már csak távoli, halk zenei atmoszféraként fogja körül az embereket és tárgyakat”: a lírikus emlékezetét az epikusé váltja föl, „amely körvonalakban s összefüggésekben lát mindent”.

A Kelet Népében ifj. Halmai Elemér ír néhány soros, ambivalens kicsengésű ismertetőt:

Ha ezt a regényt nem Kosztolányi írja és nem visz bele lírát és szerelmet, akkor talán unalmas história lenne. […] Elég mélyre szállott az emberi lélekbe, de korántsem mondjuk, hogy nem szállhatott volna még mélyebbre. Kosztolányi divatos író […]. Ez a munkája meglehetősen tekintélyes kötet, négyszáz oldal.

Jegyzet Ifj . Halmay Elemér, Kosztolányi Dezső: Arany sárkány , Kelet Népe, 1925/5–7, 59.

Az Új Nemzedék 1925 augusztusának végén alaposabban foglalkozott Kosztolányi munkájával. Császár Elemér ugyan azok véleményét osztja, akik az Aranysárkányt nem tartják megfelelőképp egységes avagy kiegyensúlyozott műnek, de Kosztolányinak a regényben tükröződő törekvését azért értékeli:

A hosszu regényeknek nincs ma közönségük. […] Rendjén van-e ez, ne kutassuk; az iró, ha van praktikus érzéke, elfogadja a tényt és alkalmazkodik hozzá. […]

Dicsérem Kosztolányit, hogy volt bátorsága szembeszállni a divattal. […] az a költői föladat, amelyet meg akart oldani, megköveteli az alapos, minden oldalról való megvilágitást. Ez a komoly irói becsvágy jele – s a komoly törekvés megköveteli az elismerést, ha nem járt is teljes sikerrel.

Jegyzet r. r. [Császár Elemér], Az aranysárkány: Kosztolányi Dezső uj regénye . Bpest, Légrády, 1925. 458 l., Új Nemzedék, 1925. aug. 30., 4. Minimális eltérésekkel Erdélyben is megjelent: ua., Pásztortűz, 1925. szept. 20., 418–419.

Az „alapjában véve egyszerü és szegényes” történetet, mely „két mederben is hömpölyög a főhős mellett”, Császár nem önmagában kifogásolja, hanem elsősorban azért, mert így „az aranysárkány szépen beállitott szimbóluma mögött nem rejlik semmiféle mélyebb jelentés, az olvasó még csak egymásra sem tudja vonatkoztatni a képet és a mesét”. Novák „lelki vivódásainak rajza […] mindvégig érdekes” ugyan, de a belőle fakadó „pesszimisztikus tanulság szegényes s egy esetből bajosan általánositható életbölcseséggé”. Ráadásul a „mesére aggatott” epizódok döntő része, a regény „nagy apparátusa” „alapjában szükségtelen” „a szegény Novák Antal tragédiájának pszichológiai megértéséhez”.

Jegyzet Az Új Nemzedék változatát a Pásztortűz alapján egy ponton módosítottuk.

A szöveg jó részét ebből a szempontból „ki lehetne húzni”, jóllehet ennek „kárát látná az olvasó”: az Aranysárkány alapgondolata ugyan a kidolgozás során „elsorvadt és mélysége eltünt, de részleteiben talál az olvasó kárpótlást az elmaradt értékekért”.

Az első kritikák sorát 1925 novemberében, a Protestáns Szemle lapjain Gulyás Sándor írása zárja, amely még Császár Elemér szigorúbb hangú bírálatánál is negatívabb ítéletet formál a regényről. Igaz, Gulyás tekintettel van arra az eltérő tapasztalatra, amelyet a folytatásos folyóiratközlésben és a könyv alakban történő olvasás nyújt:

Az egyfolytában való olvasás mintha élénkítené a cselekvénynek olykor lassú menetét s így kevésbbé tünik fel a bonyolításnak helyenként való nehézkessége. A szerző lírai egyéniségéből következik, hogy e terjedelmes epikai alkotásban nincs elég drámaiság és elevenség […]. Alapos ismeretről, de meglehetősen egyoldalú szemléletről tanuskodó képet rajzol egy alföldi gimnázium s a vele összekapcsolt sorsú emberek életéről.

Jegyzet Gulyás Sándor, Kosztolányi Dezső: Arany sárkány , Protestáns Szemle, 1925/9, 655.

A „jóravaló, derék tanár lehangoló, csendes tragédiája” pesszimizmust áraszt. Kosztolányi „megkapóan kedves melancholiáján átszűrődő szubjektiv életszemlélete meglehetősen sivár világnézetté objektiválódik”, amely szerint „nincs különbség a jó és rossz között”. Mivel Gulyás Sándor tisztán pozitívnak véli Novák alakját, ráadásul az ellene elkövetett bűnnek sem látja büntetését, alapvetően hiányolja „annak a belső harmóniának megéreztetését, amely elviselhetővé teszi az életet az irracionális sorstényezők ellenére is”:

Jobban szeretnők, ha az ilyen úgynevezett diákregény inkább építő világnézetet hirdetne az erkölcsi világrend diadalának bemutatásával. Akkor nem félnénk attól, hogy az „Arany sárkány” esetleg diákok kezébe is talál jutni.

Jegyzet Uo., 657.

Ennek élét kevéssé enyhíti, hogy „általában élvezetes érdeklődéssel olvassuk végig e regényt”. Ennek oka ugyanis nem kis részben az, hogy az Aranysárkányban „a lírai költővel találkozunk” – azzal a Kosztolányival tehát, amelyet Gulyás egyértelműen az epikus fölé helyez.

Az első áttekintések korszaka (1927–1947)

Amikor Földi Mihály a Nyugat hasábjain 1927 derekán elsőként közölt átfogó értekezést Kosztolányi Dezső regényeiről, nem tudhatta, hogy a vitatott műfajú Esti Kornélt leszámítva az író összes regényét tekinti át. Aki azonban önálló elemzést vagy összevető értékelést vár a tanulmánytól, csalódni fog: Földi a regényíró Kosztolányi világszemléletét mint általános művészetfilozófiát tárgyalja, s maguk a művek csak mint példák, mint a sokszor cím nélküli idézetek forrásai kerülnek elő.

A tanulmány érzés és értelem, érthető és érthetetlen, látható és megfoghatatlan kettősével jellemzi Kosztolányi regényeit, amelyek úgy szórakoztató olvasmányok, hogy közben titkot rejtő és megértésre szólító hieroglifák is:

Egyik oldalon az erkölcsi nihilizmus, másik oldalon az őrület. Belül izgalmas, forró, infantilisan éber érdeklődés a világ iránt, kint az irracionális élet. Belül: alaktalan szenvedélyek, romantikus nagy vágyak, nyugtalan törekvések, a kéj és kín hánykolódásai, kint a sívárság, a csalódás, a kiábrándultság, az üresség, az unalom. Bejáratnál az élet, kijáratnál a halál. E kérdőjelek, e válságok, ez izgalmak, e megoldhatatlanságok közül menekül Kosztolányi Dezső a racionalizmusba. A megfogható, a megtanulható, az adatokkal dolgozó, a megmagyarázható világba; ez az ő mikrokozmosza, ahová visszahúzódik az ellenséges világ elől.

Jegyzet Földi Mihály, Kosztolányi Dezső regényei, Nyugat, 1927/15, 185.

Földi Mihály szerint Kosztolányi modern racionalizmusának felel meg tiszta, világos és lényegre törő stílusa, amely azonban zaklató érzéseket, kínzó problémákat rejt: „mindenfelé váratlan örvények nyílnak”.

Jegyzet Uo., 180.

A világ mint őrület tapasztalatához kapcsolódik az Aranysárkányról tett talán legkonkrétabb megállapítás is: „egy inzultus patológikus lelki következményeit” bonja ki.

Jegyzet Uo., 182.

Ignotus Pál számára az adta az ötletet a Nero, a véres költőnek és az Aranysárkánynak az egymás mellé állításához, hogy a Genius 1929 könyvhetére mindkét regényt – sőt az Édes Annát is – új kiadásban jelentette meg. Igaz, ez alighanem Kosztolányi összegző szándékát is tükrözte. A recenzens szerint bármennyire különbözzék a két regény hőse – Nero „félember”, míg Novák „minden szerénysége, passzivitása, szürke külső megnyilvánulásai mellett is egész ember” –, középpontban álló tragédiájuk párhuzamos.

Ez a két regénye is sötét irás, nagyon sötét; ha [Kosztolányi] hangja mindig nyugodt is, ha modora mindig szabatos és megfontolt is, ha distanciát tart is maga és az alakjai közt, mégsem lehet észre nem venni rajta a halál- és még inkább életfélelemnek látomásos riadtságát, amely a definiálásban, megfigyelésben, hüvösségben keres menekülést.

Jegyzet Ignotus Pál, Két Kosztolányi regény, Literatura, 1929/9, 323.

Ignotus Pál egyszerre ismeri el író és szereplők távolságát, és olvassa a regényt egy félelemtől áthatott írói világtapasztalat megnyilvánulásaként. Ekként a tanár „egész ember” alakja is árnyalható: a szerénység „gyenge pajzsnak” bizonyul, s az apa és nevelő bukásához vezet, hogy nem tud elég szelíd, elég megértő lenni. Alighanem ennek is köszönhető a végkövetkeztetés, mely szerint a Nero és az Aranysárkány „érdekes, meggyőzően igaz, előkelő müvészettel megirt regények”

A Magyar Szemle Könyvmelléklete az Uj könyvek rovatban rövid ismertetőket közöl, 1929 októberében az Aranysárkányt is ajánlja. Finom és nemes könyve alapján „Kosztolányi azok közül a ritka írók közül való, akik bátran merik beszéltetni a tanult, művelt embert, a nélkül [!], hogy karikatúrát csinálnának belőle, vagy unalmas, szakszerű előadásokat adnának szájába”.

Jegyzet [Szerző nélkül], Kosztolányi Dezső: Aranysárkány, Magyar Szemle, VII, 1929/2, Könyvmelléklet, XII.

Az Aranysárkány ifjúsági átdolgozása 1932 végén jelent meg, s ha más módon is, de ismét több figyelmet irányított a regényre. A Pesti Hírlap Napi hírek rovatában (elég eldugottan) megjelent hír érdekességét ismét az adhatja, hogy talán Kosztolányi tollából született. Teljes terjedelmében idézzük a tömörítés erényét, a nyelv tisztaságát, a kiállítás tetszetősségét hangsúlyozó cikket:

Kosztolányi Dezső átdolgozott, ifjusági kiadásban jelentette meg Aranysárkány cimü regényét. A karácsonyi könyvpiac éppoly érdekes, mint értékes nevezetessége lesz ez a pompás könyv, amely eredetileg felnőtteknek iródott; történet az életnek arról a különös határmesgyéjéről, ahol a már érett fiatalság lelke, bucsuzóban a diákos ifjuságtól, összeütközik a férfilélek komolyságával vagy inkább komorságával, összeütközik azzal a lélekkel, amellyé majd az ő lelke is lesz, amely majd az ő sorsa is lesz. Ez a mélyen emberi történet a sárszegi nyolcadikosokról az ifjusági kiadásban lerövidült, elhullajtotta a szélesebben analizáló részleteket. Igy, kissé pucérabban, még jobban látszik szinte az a tragikum, amely az iró elgondolását átfütötte és amely költőien finom okultság azoknak a fiataloknak, akik a tanárjukban hajlandók ellenséget látni. Meghatóbb irást kevesebbet olvasni, mint annak a komoly, szigoru, de jóságos tanárnak a történetét, aki elbuktat egy nyolcadikost és miután a fiu szedettvedett cinkosaival egy este véresre veri őt, magányosan küzd ennek a szégyennek minden fájdalmával, mint a megütött sziv, tovább dobogna csendesen, de az eset nyilvánosságra kerül s ő nem mer többé emberekkel találkozni, öngyilkos lesz. Az élet szalad tovább, csak egy jó és igaz embert rugott félre az élet lelkiismeretlensége. Az élő egyszerüség nemessége, gyönyörü nyelvi tisztasága és gondossága jellemzi e könyv irói stilusát. Külső formájának szépsége is méltó a regény értékességéhez: pompás a kiállitása. Jaschik Álmos illusztrálása: igaz művészmunka. Genius kiadás.

Jegyzet [Kosztolányi Dezső?], [cím nélkül], Pesti Hírlap, 1932. dec. 22., 8. Lásd még Balogh, 70–71.

Bresztovszky Ernő már a Pesti Hírlap előtt bemutatta a Genius három új ifjúsági regényét: Móra Ferenc Dióbélkirályfi és társai, valamint Baloghné Hajós Terézia A tornyos villa lakói című könyveivel együtt a Kosztolányi-kötet is üdítő, bár sajtóhibáktól sem mentes kivétel a silány gyermekkönyvek áradatában. Az ifjúsági átdolgozás „Heinrich Mann »Ronda tanár ur«-ához ad magyarázatot: megeshetik, hogy a legkegyetlenebbnek látszó tanár igazában csupa jóakarat, csupa megértés”.

Jegyzet (ky) [Bresztovszky Ernő], A gyermek és a betű, Népszava, 1932. dec. 4., 8.

A Literatura névtelen ajánlója azt emeli ki, hogy az átdolgozás révén „a felnőttek örömét megosztják majd a gyerekek is”, ugyanis a könyv „nem nagyképű pedagogiával kiagyalt történetet rejt, hanem élő valóságízt nyújt”.

Jegyzet [Szerző nélkül],Kosztolányi Dezső: Aranysárkány, Literatura, 1933/1, 31–32.

Végül érdekes lehet a Néptanítók Lapjában megjelent rövid ismertetés, amely Novák iránti kartársi rokonszenvvel foglalja össze a könyv történetét, ám úgy véli, a „mai kor díjbirkózó, sportoló ifjúságának a cinizmusig menő sivár lelkivilágát […] az író túlzottan, túlságosan nyers, rideg materializmussal” rajzolja, s rokonszenvéből még a jó tanuló típusának sem jut. Elismerve egyúttal a regény nyelvének, az élet rajzának és a jellemábrázolásnak az érdemeit, a lap nevelői végkövetkeztetése: „A mű legfeljebb 17 évtől kezdve adható a fiatalság kezébe.”

Jegyzet [Szerző nélkül], Kosztolányi Dezső: Az aranysárkány, Néptanítók Lapja, 1933/2, 57–58.

Kosztolányi pályájának utolsó évtizedében egyre többször találkozni életművét áttekintő írásokkal, illetve munkásságát a korszak irodalmában elhelyező történeti földolgozásokkal, amelyek vegyes képet mutatnak abban a tekintetben, hogy említik-e az Aranysárkányt vagy sem. Németh László 1929-es pályaképe egy-egy bekezdést szentel az író minden regényének – kivéve a kiadásunk tárgyát képezőt, melyről tudni sem látszik.

Jegyzet Németh László, Kosztolányi Dezső, Erdélyi Helikon, 1929/3, 184–190. Ua. = N. L., Két nemzedék: Tanulmányok, Budapest, Magvető–Szépirodalmi, 1970, 108–116.

Röviden érinti viszont a kötetet Szegő Endre 1933-as portréja, amely a valódi találkozások hiányának, „az egymásnak futó örökidegen rendszerek” egyértelműséget kizáró kereszteződésének fölvetése mellett a könyvet „egy tisztalelkű tanár zajtalan végzettragédiájának” látja.

Jegyzet Szegő Endre, Kosztolányi Dezső, Erdélyi Helikon, 1933/2, 122.

Juhász Gézának az újabb magyar regényeket szemrevételező 1928-as dolgozata „az élet rideg irgalmatlanságát” fölmutató tárgyilagosság jegyében egy tanár nagy együttérzéssel ábrázolt tragédiáját látja az Aranysárkányban.

Jegyzet Juhász Géza, Forma és világkép az új magyar regényben, Debreceni Szemle, 1928/7, 382. Ua. = J. G., Bevezetés az új magyar irodalomba: 1900–1928, Budapest–Debrecen, Csáthy Ferenc, 1928, 28. Juhász véleményét idézi később a Kosztolányi-életműnek szinte minden rétegét röviden érintő Konsza Samu, Kosztolányi Dezső, Erdélyi Múzeum, 1938, 34, 37.

Várkonyi Nándornak a modern magyar irodalmat bemutató 1929- es könyve – az Édes Annával együtt – a megjelenítő erő ellenére is elbicsakló szerkesztés példájaként hozza föl a regényt.

Jegyzet Várkonyi Nándor, A modern magyar irodalom, Pécs, Danubia, é. n. [1929], 204. Még rövidebben, freudi keretbe helyezve Uő, Az újabb magyar irodalom 1880– 1940, Budapest, Szukits, 1942, 205. A regényről szintúgy pár sorban közöl tartalmi kivonatot Pintér Jenő, Századunk magyar irodalma, Budapest, Pintér Jenőné kiadása, 1943, 731.

Szerb Antal egyetlen mondatban, megrázó tragédiaként mutatja be a könyvet.

Jegyzet Szerb Antal, Magyar irodalomtörténet, Budapest, Magvető, 1978⁶, 519.

Egyáltalán nem említi viszont az Aranysárkányt Schöpflin Aladár 1937-es összefoglalása, jóllehet Kosztolányi többi, a Nyugat lapjain megjelent regényét érdemben tárgyalja.

Jegyzet Schöpflin Aladár, A magyar irodalom története a XX. században, Budapest, Grill Károly, 1937, 196–197.

Kosztolányi 1936-os halála – némiképp hasonlóan már betegsége idejére eső ötvenedik születésnapjához – a méltatásra és átfogó értékelésre, kevésbé az egyes művek részletező elemzésére kínált leginkább alkalmat. Nemegyszer az ember, az írások életrajzi összefüggései kerültek előtérbe. Lányi Viktor az Aranysárkány tanár alakjainak szabadkai előzményeire emlékezett vissza (Lányi, 9; újraközli BHD, 531). Hasonlóképp a diák- és kamaszkor fölidézését értékelte a regényben a Kosztolányi Emlékbizottság füzete, amely ugyanakkor nemcsak Novák bukását, de kis tragédiák sorát, mikrokozmoszok összeomlását látta az Aranysárkányban.

Jegyzet Kosztolányi Dezső: Az élő költő: Szemelvények műveiből, életrajza, méltatása, h. n., Kosztolányi Dezső Emlékbizottság, 1936, 17. Lásd még Bognár Gyula, Kosztolányi, a szabadkai diák, Forrás, 1943/8, 249.

A sort érthető módon Kosztolányi Dezsőné férjéről írott életrajzi könyve tetőzi be. Az Aranysárkányra tett elszórt utalások – szemben a családi levelezésben megfogalmazott távolító gesztusokkal – a regény és Szabadka szoros kapcsolatát sugallják (lásd a keletkezéstörténeti fejezetet), ám – ellensúlyozva az egyöntetűen tragikus hangütést – az özvegy az emlékek két oldalról látását is kiemeli (KDné, 252).

Kosztolányiné 1938-as könyvével egy évben két Kosztolányimonográfia is napvilágot látott, amelyek – átfogó igénnyel közelítvén az írói pályához – az Aranysárkány rövid bemutatását sem kerülhették meg. Az első monografikus földolgozást Baráth Ferenc készítette. Ennek érdeme, hogy Kosztolányi szépírói munkásságát nem szakítja élesen el a hírlapírói és műfordítói tevékenységtől. Ugyanakkor az egységes tárgyalás ára az értekezés fejlődéselvű szemlélete. Baráth – Horváth János jegyzetétől is megtámogatva – hosszabban szól a Kosztolányit ért Ady-hatásról, amelyet ráadásul nemcsak a lírában, de a prózastílust jellemző ismétlésszerkezetekben is kitapinthatónak vél.

Jegyzet Baráth Ferenc, Kosztolányi Dezső, Zalaegerszeg, Pannonia Könyvnyomda, 1938, 51–53.

Igaz, ez a szempont az elbeszélő művek tárgyalása során kevéssé jelenik meg, inkább csak a (nem kis részben újságírásból születő) lírai próza és a tiszta epika szétválasztásában fedezhető föl. Az utóbbin belül Baráth megkülönbözteti a korai romantikus és nagyjából a regényektől számítható klasszikus szakaszt. Az Aranysárkány pedig az író „realista regényművészetének egyik legkiválóbb alkotása”, miközben „mint regény, nem tartozik Kosztolányi legsikerültebb művei közé”.

Jegyzet Uo., 83 és 87.

A biográfiai olvasat nem szükségszerű, mégis „lehetetlen benne nem meglátni az életrajzi célzásokat”. Kosztolányi az emlékeit „nem következetesen egy szereplőben rajzolta meg”; a szülőföld rajza ellenére „Sárszeg: elméleti hely”. Az események sem térben, sem időben nem lokalizálhatóak egyértelműen, miáltal „egészen szimbolikus hatásúvá” válnak.

A mű „a vidéki miliő s a mélységes emberi részvét” pillérjeire épül. Baráth Ferenc Novákot „erélytelen, passzív, majdnem szenvelgő hősnek” látja, akit engedékenysége, ebből fakadó következetlensége tesz minden szerepben ellentmondásossá, végső soron sikertelenné. Vili hasonlóan ítélhető meg: egyfelől „romlatlan jellem”, de „passzív alak”, aki ekként környezete által kísértésbe vihető. „A tragikum menetét Kosztolányi freudi alapon rajzolta meg”, az „öntudatlan és az öntudatos élet” küzdelmeként, olyan szerkesztésmódot követve, amely a főhőst – jelleméből és a körülményekből fakadó – „dilemmák sorozatába” állítja. Sőt „Novák pszichoanalízist végez önmagán”, amit Baráth leginkább úgy ért, hogy helyzetek elképzelésével próbálja értelmezni és megoldani belső konfliktusait. Szerkezetileg a regényt Kosztolányi mégsem „tudta egy síkban tartani”: a Hildaés a Vili-szál viszonya tisztázatlan, a „Hilda-mese epizódnak sok, főcselekvénynek kevés”.

Jegyzet Uo., 83-87.

A regény – bármily tragikus – „a diákokat megértő humanitással”, „humorral, néha gúnnyal, vagy szatírával szól” a középiskola idejétmúlt rendszeréről. Kosztolányi stílusának összegző jellemezésekor pedig Baráth Ferenc a komikus hatású névválasztásokra hoz két példát is az Aranysárkány mellékszereplői közül.

Jegyzet Uo., 84–85, 112.

A másik monografikus áttekintés Szegzárdy-Csengery Józsefé, amelynek célja stílustörténeti fejlődésrajzot adni Kosztolányi írói munkásságáról.

Jegyzet Szegzárdy-Csengery József, Kosztolányi Dezső, Szeged, Magyar Irodalomtörténeti Intézet, 1938, 9 (Értekezések a M. Kir. Ferencz József Tudományegyetem Magyar Irodalomtörténeti Intézetéből, 18).

A regényfejezeten kívül a legtöbbet az Aranysárkányt említi: hangulatát „elvágyódás és érzékenység keveréke színezi”; Sárszegben a szabadkai élményeket bontja ki; a humorban „a legnagyobb emberi szeretetet” látja; a regényben oly fontos játék pedig „mindig az életet jelképezi”.

Jegyzet Uo., 13–14 és 82–83.

Annál rövidebb az Aranysárkány önállóan tárgyalása: a „regény finom lélekrajzzá mélyül”; „a tovatűnő ifjúság lázának jelképe az aranysárkány”; az élet „tele van ellentmondással”.

Jegyzet Uo., 90–91.

Semjén Gyula Kosztolányi-regényekről írt kétrészes tanulmánya az Aranysárkányt határozottan az író gyerekkori élményeihez köti, egyúttal azonban igen hangsúlyos módon szól a regényt átható iróniáról mint „az érzelmi és értelmi ellentétben élő ember tipikus kifejezési formájáról”, „a védekezés és támadás eszközéről”.

Jegyzet Semjén Gyula, A regényíró Kosztolányi, Vigilia, 1939/3, 182–183 és 1939/4, 246–249.

Barta János pályaképe az Aranysárkányt és az Édes Annát „szerkezet- és eseménytípusban” rokon regényeknek mondja, Novákot pedig tipikus Kosztolányi-hősnek, aki az első csapásokat a vegetatív-vitális életegyensúly fenntartásával igyekszik elviselni, azonban az emocionális visszahatás gyöngesége folytán nem tudja elkerülni az összeroskadást.

Jegyzet Barta János, Vázlat Kosztolányi arcképéhez, Esztétikai Szemle, 1940, 57–58. Ua. = B. J., Klasszikusok nyomában: Esztétikai és irodalmi tanulmányok, Budapest, Akadémiai, 1976, 444

A Révai Kiadó 1936-tól kezdve az Aranysárkányt többször is megjelentette. Az 1942-es kiadást a sajtó komoly figyelemmel övezte, még ha csak rövid ismertetések és ajánlók formájában is. A lapok egy része szinte szó szerint azonos véleményt fogalmazott meg: alighanem kiadói reklámanyag nyomán dolgozott Az Újság, az Esti Kurírés az Ünnep. Talán az Esti Magyarország névtelen recenzensét is ebben a csoportban lehet említeni, de az itt megjelent pár soros ajánló szerzője egyénibben fogalmazott. A Népszava M. betűvel jegyzett ajánlója sem ad a regényről több érdemi információt, mint az előbbi ismertetések, ám legalább önálló írás.

Jegyzet A megjelenési adatokat lásd a tájékoztató bibliográfiában.

Értelemszerűen nagyobb igénnyel készültek a névvel jegyzett, bár hasonlóképp rövid recenziók.

Szabó Zoltán szerint a regény „válság és veszély kettős csillagzata alatt született”, és „homályos, hamuba halt családi tragédiák” háttere előtt játszik. A balzaci hagyományvonalba állított művet Kosztolányi szerencsés módon nem az öngyilkossággal zárja, ahogy ügyetlen regényírók tennék.

Jegyzet Szabó Zoltán, Könyvek mellett, Magyar Nemzet, 1942. nov. 29., 8.

Kenyeres Imre szintén a francia prózával állítja párhuzamba az Aranysárkányt, s Kosztolányi páratlan jellemző erejét, plasztikus képeit, rapszodikus jelenetezését dicséri.

Jegyzet Kenyeres Imre, Két Kosztolányi regény, Diárium, 1942/12, 280.

Nagy Miklós Kosztolányi újra megjelenő műveinek sorába állítja a művet, kiemeli annak „lélektani különösségét” és élő stílusát, de bírálatot is megfogalmaz:

A regény egészében véve torzó, de részleteiben a megfigyelések meglepő gazdagsága tárul az olvasó elé. […] világnézete lehangolóan szürke, épp ezért a szereplők vagy tehetetlen vagy nyugtalan apró bogarakként nyüzsögnek, élnek és pusztulnak. Ha a lélek ereje kifejezésre jutna bennük, a regény drámaírója [!] egyszerre átizzanék, alakjai megnőnének. Igy azonban a művész érdekes marionett-játéka marad minden kiválósága ellenére.

Jegyzet Nagy Miklós, Kosztolányi Dezső: Aranysárkány, Magyar Kultúra, 1943/1, 16.

A regény értelmezése nem maradt független a kiadás évének történelmi eseményeitől. A szélsőjobboldali Új Európa névtelen recenzióját ennek szomorú dokumentumaként, a fogadtatás egy sötét fejezeteként idézzük:

Az író először 1925-ben megjelent regényének új kiadása ez. A regény tárgya miatt nem tartjuk szerencsésnek máma a könyv újbóli kiadását, mert mi szükség van arra, hogy a Glück Lacikat, a koraérett, de a magyar diákoknál semmivel sem értelmesebb zsidó tanulókat úgy tüntessük fel, mintha azok kitünőbbek, jobbak, mélyebb érzésűek lennének a magyar fiúknál. Az élet ugyanis nem ezt mutatja. Valóban az iskolapadokban ülő fiúk közül kiválnak a Glück Lacik, de csak a zsidó faj koraérettsége, felszínes tudása, mozgékonysága által, de ez nem jogosít arra, hogy őket a magyarság elé állítsák. Szívesebben olvasnánk olyan regényt, amelyben a magyar őstalajból sok viszontagság és szenvedés között feltörő, valóban tehetséges magyarok életét tárnák a magyarság elé, mert minket nem a Glück Lacik, hanem a Kovács Istvánok sorsa érdekel.

Jegyzet [Szerző nélkül], Kosztolányi Dezső: Aranysárkány, Új Európa, 1942/12, 686.

A Jelenkor ezzel szemben éppen a világháború kegyetlenségei közepette érvel az Aranysárkány aktualitása mellett:

Talán még élesebben, ragyogóbb fényekben csillognak a regény színei, mint valaha, mikor először olvastuk. Mert azok a problémák, amelyeket az Aranysárkány fölvet, azóta félelmesen megnőttek s talán éppen ezekben az időkben váltak igazán jelentőssé. […] Kosztolányi nem a pubertás természetrajzát írja le, nem a realista író eszközeivel megközelíthető világot; a regény ennél fájóbb mélyrétegekbe nyúl, szinte az emberi létforma kérdését veti fel. A gáttalan ösztönösség folytatja itt harcát a rend, a forma ellen, melynek el kell pusztulnia, mert elvesztette táplálóerőit. […]

[Kosztolányi] adott nevet azoknak a mélységből feltörő erőknek, amelyek napjainkban rombolják szét az ember eddigi életformáit. S ez a mély gondolat bele van ágyazva az élet, a magyar társadalom realitásába. A regény nem elvont gondolatok harcának szimbolikája; Kosztolányi a költő mély érzékenységével látta meg egy alföldi kis város sívár és eseménytelen hétköznapjaiban az új erőknek, a lázadó ösztönöknek azt a kezdeti forrongását, mely azóta világméreteket öltött s talán most érte el csúcspontját.

Jegyzet [Kelemen János?], Kosztolányi Dezső: Aranysárkány, Jelenkor, 1942/23, 12. Nem egyértelmű, hogy a Könyvek rovat következő bírálata alatt álló Kelemen János ennek az írásnak is szerzője-e.

Az Aranysárkány ezért lehet „egy messze jövőbe mutató komoly figyelmeztetés”.

Devecseri Gábor immár a világháború után megjelent szép Kosztolányi-könyvecskéje nem rendszerező monográfia. Az Aranysárkány rendre fölbukkan benne, sőt önálló fejezetet is kap. Benne a tanárok és diákok körét a „félbemaradt emberek” alvilága teszi teljessé, amely a rossznak sem elég rossz Liszner Vilit is mozgatja. Devecseri őt látja egyedül igazi kamasznak, mint amilyen Nero volt A véres költőben, Ignotus Pálhoz hasonlóan vonva párhuzamot a két regény között. „Kosztolányi alakjainak megszámlálhatatlan sokasága egynehány erőteljesen megmutatkozó tipusra redukálható”, ami annak is köszönhető, hogy az író „az embereket nemcsak egymás mellett, hanem egymásban is látta”. Az Aranysárkány egyik oldalról drámai jelenetezésű elbeszélés, másfelől atmoszféra-, illetve szimbolista regény: végig egy hangulatot őriz, amelyben a szavak – mint a cím is – immár nem csak önmagukat jelentik.

Jegyzet Devecseri Gábor, Az élő Kosztolányi, Budapest, Officina, é. n. [1945], 34–45, 57. A Neróval vont párhuzamhoz lásd még Uő, Kamaszok és félemberek. A magyar kamaszregényről, Magyarok, 1948/2, 70–7.

Végül 1947-ben kiadott munkájának egyik utolsó fejezetében Rónay György azt fejtegeti, ahogy az Aranysárkányból „az élet boldogtalansága” rajzolódik ki; „minden élet külön élet”, és így a megértés kölcsönössége sem több ködképnél. Ezért „Novák Antalban az erkölcsi szándék bukik el a természettel, a nyers élettel szemben”, helyet adván a látni és láttatni képes művészet igazságának, amely azonban mégiscsak erkölcsi igazság:

Elhárítja ugyan magától a „mindig vitatható igazságot” – azt, amelyet a mindenkori rendszerek fogalmaznak meg mindenkori érdekeik szerint –, de nem hárítja, s mint igazi művész, nem is háríthatja el a mindig érvényes erkölcsi igazságot – mint az Édes Anna példája mutatja.

Jegyzet Rónay György, Kosztolányi Dezső: Aranysárkány = R. Gy., A regény és az élet: Bevezetés a 19–20. századi magyar regényirodalomba, Budapest, Magvető, é. n. [1985]², 466 (Rónay György Művei).

Ekként értelmezheti egymást Moviszter keresztény etikája és Novák tragédiája Rónay Györgynek az Aranysárkánytól a Kosztolányiregények átfogó poétikájához jutó gondolatmenete szerint.

Változó Kosztolányi-értékelés (1956–1984)

A Révai Kiadó 1947-ben még megjelentette az Aranysárkányt, címlapja szerint a tizenharmadik ezret. Ezután a regény közel tíz évig, 1956-ig nem látott nyomtatásban napvilágot.63 Kosztolányi műveinek politikai indíttatású háttérbe helyezését előre sejtethette Lukács György Írástudók felelősségecímű könyvének Moszkvában, 1944 márciusában keltezett előszava, amely „tudatos és rosszhiszemű”, így „sokkal veszélyesebb” írót látott Kosztolányi Dezsőben a „naiv reakciósokhoz” képest.64 Ugyanakkor az Aranysárkánynak közel sem jutott olyan kitüntetett szerep a Kosztolányi-értékelés világháború utáni hullámzásában, mint a Nerónak, az Édes Annának vagy az Esti Kornélnak.

Heller Ágnes könyve csak futólag érinti az 1925-ös regényt. A „szerelem fiziológiai kapcsolattá váló szűkítése” mellett a kis jelenségek iránti realista érzéket és a regény önéletrajzi jellegét említi. (Érdemes megemlíteni, hogy bármennyire vitatható is álláspontja, Heller jelentősen eltér a szokványos biografikus értelmezésektől: a nagyobb lélegzetű elbeszélő művek életrajzi ösztönzését nem az írói alkotóműhely üres közhelye felől magyarázza, hanem az etikai normák felbomlásából mintegy szükségszerűen levezethető következményként láttatja.)

Jegyzet Heller Ágnes, Az erkölcsi normák felbomlása: Etikai kérdések Kosztolányi Dezső munkásságában, Budapest, Kossuth, 1957, 88, 99, 101.

Az 1956-os új kiadás nyomán lassan megélénkülő figyelmet jelzi Makay Gusztáv hosszabb írása: „Az AranysárkányKosztolányinak kétségtelenül legszebb regénye.” Makay elsősorban Novák és Hilda alakját, a Sárszegben megnyilvánuló társadalmi erőket, valamint a sűrítő-drámai szerkesztésmód sajátosságait vizsgálja. A regényt ugyan pesszimistának véli, de ezt az ellenforradalom keltette kiábrándultsággal magyarázza.

Jegyzet Makay Gusztáv, Két tanár-regény új kiadása: Kosztolányi Dezső: Aranysárkány – Móra Ferenc: Hannibál föltámasztása, Irodalomtörténet, 1958/2, 299–304.

A megírás történeti ideje Szabó György 1964-es utószavában is hasonló funkcióban jelenik meg: az Aranysárkányt mint korának társadalomkritikáját és évtizedek szörnyűségének előrevetítését olvassa.

Jegyzet Szabó György, Utószó = Kosztolányi Dezső, Aranysárkány: Regény, Budapest, Szépirodalmi, 1964, II, 217–221 (Olcsó Könyvtár). A társadalom cinkosságát emelve ki lásd még (H. S.) [Huszár Sándor], Kosztolányi Dezső: Aranysárkány, Utunk, 1964. szept. 18., 6.

József Farkas viszont – a Pacsirta és az Aranysárkány megjelenésének ürügyén – inkább a részvét fogalmát állítja írása középpontjába.

Jegyzet József Farkas, Két Kosztolányi-regény margójára = J. F., Írók, eszmék, forradalmak, Budapest, Szépirodalmi, 1979, 459–465.

A művek kiadásával párhuzamos volt Kosztolányi átfogó irodalomtörténeti értékelésének változása, a rá irányuló kérdés jogosságának elismerése. Ennek ha nem is egyedüli, nem is előzménytelen, de mindenképpen fontos állomása volt Bóka Lászlónak a Magyar Irodalomtörténeti Társaság soproni vándorgyűlésén elhangzott előadása, valamint az azt követő vita. Bóka tanár-hős és kisszerű világ ellentéte révén illesztette pályaképébe az Aranysárkányt, azonban úgy tartotta róla, hogy „mint regény, talán a leghalványabb a négy jelentős regény közül”.

Jegyzet Bóka László, Kosztolányi Dezső: Vázlatok egy arcképhez, Irodalomtörténet, 1961/3, 267 (a regényt nem érintő vitát Pálmai Kálmán összefoglalásában lásd uo., 272–275). Ua. = B. L., Arcképvázlatok és tanulmányok, Budapest, Akadémiai, 1962, 414. Ua. = B. L., Válogatott tanulmányok, Budapest, Magvető, 1966, 543.

Később hasonlóan kritikus álláspontot foglal el Németh G. Béla is: „Az Édes Anna hasonlíthatatlanul tökéletesebb alkotás, mint az Aranysárkány.”

Jegyzet Németh G. Béla, A románcostól a tragikusig: Műfajváltás és szemléletalakulás Kosztolányinál = N. G. B., Küllő és kerék: Tanulmányok, Budapest, Magvető, 1981, 216 (Elvek és utak).

Ez az erős állítás többek között Sőtér István 1965-ös pályaképének hangsúlyait vitatja: „Az Édes Anna nagyon is megérdemelt sikere […] sem szoríthatja háttérbe a Pacsirtát és az Aranysárkányt, melyeknek mondanivalója mélyebb és lényegesebb, akár a Nerónál, de még az Édes Annánál is.” Sőtér a szereplők rendszerének Novák alakját kiemelő alakításmódja, a regény szinte hibátlan felépítése, a tragédiát oldó felelet hiánya mellett a stílusnak és nyelvnek a kései novellákkal rokonítható fegyelmezett eleganciáját említi. Ebből vonja le a következtetést: „Az Aranysárkány Kosztolányinak leginkább költői regénye.”

Jegyzet Sőtér István, Kosztolányi Dezső, Kritika, 1965/4, 26–34. Ua.= S. I., Tisztuló tükrök: A magyar irodalom a két világháború között, Budapest, Gondolat, 1966, 131–146. Ua. = S. I., Gyűrűk: Tanulmányok a XX. századról, Budapest, Szépirodalmi, 1980, 177–194.

Kiss Ferencnek a közkeletűen Spenótként emlegetett irodalomtörténetben szintén 1965-ben megjelent pályaképe a regények közül ugyan az Édes Annát tárgyalja első helyen és leghosszabban, de az Aranysárkányt tartja „Kosztolányi egyik legnagyobb igényű vállalkozásának”.

Jegyzet Kiss Ferenc, Kosztolányi Dezső = A magyar irodalom története, főszerk. Sőtér István, V, 1905-től 1919-ig, Budapest, Akadémiai, 1965, 318.

Kiss Ferenc későbbi monográfiájában teljes fejezetet szentel a regénynek. Ebben részletezőn vizsgálja az Aranysárkány életműbeli helyét és motivikus kapcsolatait, de fontosabbnak ítéli az emberek közti áthatolhatatlanságnak és idegenségnek a regényben kifejeződő tapasztalatát. A konfliktus azonban krimiszerűvé hígul, mivel Kiss szerint Novák alapjában fölébe emelkedik környezetének.

Jegyzet Kiss Ferenc, Az érett Kosztolányi, Budapest, Akadémiai, 1979, 209–232.

A hetvenes években többen is foglalkoztak Kosztolányi regényírói munkásságával. Bori Imre eredetileg 1971-es tanulmánya – immár az Aranysárkány eltérő megítéléseire emlékeztetve – a mű két részének viszonyát fejtegeti, a regény bölcseleti alapját pedig az undor fogalmával látja leírhatónak, Camus Bukását hozva párhuzamként.

Jegyzet Bori Imre, Kosztolányi Dezső regényei = B. I., Fridolin és testvérei, Újvidék, Forum, 1976, 351–355.

Bori évekkel később monográfiafejezetet is szentelt a Pacsirtának és az Aranysárkánynak. Nemcsak e két „honi” regény összefüggését hangsúlyozza, hanem Neróhoz fűződő kapcsolatukat is. Így a sárszegi regények is a tudathasadásos és elfojtásokkal teli lélek mélyét búvárolják: az Aranysárkány teljessé lett holtponthelyzetet jelenít meg.

Jegyzet Bori Imre, Kosztolányi Dezső, Újvidék, Forum, 1986, 141–154.

Rónay László szintén többször foglalkozott az Aranysárkány értelmezésével. Elsőként a hetvenes évek közepén írt Kosztolányi-kismonográfiájában, mely a művet „irodalmunk egyik legcsodálatosabban megkomponált regényének”, konklúzióként pedig „kétségtelenül írójának legszebb regényének” vallja. Novák öngyilkosságát nem a külső eseményekből eredezteti, hanem annak a pesszimista-nihilista világlátásnak átérzéséből és fölismeréséből, hogy az élet alapvetően rossz. Ebből fakad az önmagába visszahúzódó személyiség „sziget-morálja”, az „esztéta-különállás” írói magatartása. Az Aranysárkány „lélektani krimijét” a monográfus ezért összefüggésbe hozza a regény korának egyén ellen ható történelmi folyamataival, miáltal az Édes Anna konfliktusát már ebben a regényben érlelődni látja.

Jegyzet Rónay László, Kosztolányi Dezső, Budapest, Gondolat, 1977, 164–171 (Nagy Magyar Írók).

A Ki volt ez a varázsló? leginkább idézeteken keresztül szól az Aranysárkányról – egy Sőtér Istvántól vett részlet mellett közli Dóczy Jenő Napkelet-beli bírálatát –, de a nyolcvanas évek közepén Rónay László önállóan is elemzi a regény motívumismétléses és emlékezetre kifuttatott szerkesztését, ambivalens bevezető képsorát, szelíd iróniáját, majd zárlatának eltávolító eszközeit.

Jegyzet Rónay László, „Ki volt ez a varázsló?” Kosztolányi Dezső vallomások és emlékezések tükrében, Budapest, Kozmosz Könyvek, 1985, 97–104. Rónay László, Az Aranysárkányról, Literatura, 1986/1–2, 49–55.

Belohorszky Pál 1975-ben közölt tanulmányt a Kosztolányi-regényekről. Az Aranysárkány kapcsán Novák alakjának összetettségét hangsúlyozta: kínos rendszeretete mögött lappangó kiszolgáltatottságot érzékelt, az apa Hildához fűződő viszonyában pedig feleség és gyermek titkos-tiltott egymásra vetülésére figyelt föl.

Jegyzet Belohorszky Pál, A „szép” morálja: Kosztolányi Dezső regényei, Irodalomtörténet, 1975/3, 574–582.

Fülöp Zsuzsanna Magyartanításban közölt írása nem a regény oktatására, hanem értelmezésére tett javaslatot, annak többféle lehetséges olvasatát fejtegetve: fő szempontjait a lélektani fejlődésrajz, a kisvárosi társadalmi lét kritikája, az egzisztenciális problematika, elsősorban abszolút és relatív (tragédiára ítélt) viszonya jelöli ki.

Jegyzet Fülöp Zsuzsanna, Kosztolányi Dezső: Aranysárkány, Magyartanítás, 1981/1, 18–30.

Együtt érdemes említeni azokat a tanulmányokat, amelyek (többek között) az Aranysárkányhoz nyelvészeti nézőpontból közelítenek. Horváth Mária Sárszeggel foglalkozó 1959-es tanulmányát már a keletkezéstörténetben említettük (Horváth, 423–428). Brauch Magda 1976-ban a nominális szerkesztésmód alakulását követi Kosztolányi életművében, és az Aranysárkányból is számos példát hoz. A vizsgált nyelvi forma funkcióját többrétűnek, esetenként változónak mondja: pontos és tömör stílus; élőbeszédszerű szűkszavúság; a párbeszédek drámaisága; nosztalgikus hangulatteremtés; lélektani motívumok érzékeltetése; a szereplőket is jellemző környezetrajz.

Jegyzet Brauch Magda, A nominális szerkesztésmód Kosztolányi Dezső műveiben = Tanulmányok a magyar impresszionista stílusról, szerk. Szabó Zoltán, Bukarest, Kriterion, 1976, 161–162.

Immár a kétezres években Lőrincz Juliannának a megtévesztés retorikáját érintő írása zárlatában az Aranysárkányból hoz néhány példát, míg Heltai Pál a nyelven belüli fordítás jelenségét elemezve, tanulmánya utolsó fejezetében az Aranysárkánynak és ifjúsági átdolgozásának viszonyát tárgyalja. Rajsli Ilona a dalmahodik szó kapcsán tér ki az onomatopoetikus (táj)szavak szerepére Kosztolányinál, különösen is az Aranysárkányban.

Jegyzet Lőrincz Julianna, Az interperszonális megtévesztés nyelvi kifejezőeszközei Kosztolányi Dezső: Aranysárkány c. kisregényében = A meggyőzéstől a manipulációig, szerk. Simigné Fenyő Sarolta, Miskolc, Miskolci Egyetemi Kiadó, 2009, 143– 147. Heltai Pál, Nyelven belüli fordítás = Nyelvi funkciók – stílus és kapcsolat, szerk. Gecső Tamás, Sárdi Csilla, Budapest, Tinta, 2011, 117–120 (Segédkönyvek a nyelvészet tanulmányozásához, 139). Rajsli Ilona, „A szavak és sorsuk”: A dalmahodik szó Kosztolányi nyelvhasználatában, Hungarológiai Közlemények, 2011/3, 108–116.

A Kosztolányi-reneszánsz (1985-től napjainkig)

A Kosztolányira irányuló érdeklődés fokozódása legalább annyira folytonos volt, mint amennyire lökést jelentett ebben az író születésének centenáriuma, majd egy évre rá halálának ötvenedik évfordulója. Az ekkor igencsak megszaporodó Kosztolányi-dolgozatok nem önmagukban, s nem is csak egymás kontextusában érdemelnek figyelmet,

Jegyzet Rónay Lászlónak és Bori Imrének az előző alfejezetben már korábbi tanulmányaikhoz kapcsolva áttekintett munkái ebben az összefüggésben is teljes joggal említhetőek.

hanem azért is, mert az érdeklődés tartósnak bizonyult: az eddigiekhez képest új értelmezési szempontok és mindegyre új írások megjelenéséhez vezetett. A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján a tudományos beszéd feltételeinek gyors megváltozása, a különböző irodalomelméleti iskolák – részben egymásra torlódó – hatása nyújtott további ösztönzést a Kosztolányi-recepciónak.

Szegedy-Maszák Mihály 1985-ös Aranysárkány-tanulmánya a regény olvasásának szerkesztésmódra, jellemekre, bölcseleti-világnézeti távlatokra összpontosító irányait egy alapvetően új szemponttal bővítette: az elbeszélés narratológiai vizsgálatának igényével. A személyiség belső meghasonlásának, a nyelvek érintkezésének és az értékszerkezetnek az elemzését a tanulmány elválaszthatatlannak, mert eltérő következtetésekhez vezetőnek mutatja az időszerkezet, a hanghordozás, valamint a nézőpont alakításának sajátos regénybeli módjaitól (SzMM-1, 64–75). „Az Aranysárkány összetettebb, mint Kosztolányi többi regényei” – állítja 2010-es Kosztolányi-monográfiájában a szerző, kiegészítve és árnyalva előző tanulmányainak állításait (SzMM-2, 255–284). A fejezet – előretekintve a kritikai kiadásra – mérlegeli a szövegváltozatok összevetéséből leszűrhető tanulságokat, és hosszabban foglalkozik a cím értelmezésének kérdésével.

Jegyzet A címről és fordításának nehézségéről lásd még Szegedy-Maszák Mihály, Kosztolányi nyelvszemlélete = Sz.-M. M., „Minta a szőnyegen”: A műértelmezés esélyei, Budapest, Balassi, 1995, 167, 172–173. Uő, Az újraolvasás kényszere, Pozsony, Kalligram, 2011, 105, 402–403, SzMM-2, 5.

Király István 1986-os Kosztolányi-könyve sok szempontból a recepciótörténet előző szakaszába illenék (például átveszi Kiss Ferenc monográfiájának több tézisét), mégis szimptomatikus jelentőségű, hogy a kutató nem Ady-monográfiasorozatát teljesítette ki, hanem Kosztolányiról, bizonyos mértékben Ady-riválisáról írt átfogó értekezést. Az Aranysárkány fejezet (Király, 103–122) az életrajzi megfeleltetések és Novák jellemrajza mellett a személyiségválság tapasztalatáról, az ösztönök és rombolás vágyától vezetett emberképről és ebből is eredően a nevelés lehetetlenségéről, a párbeszédek paradox, mert süket jellegéről ejt szót. A cselekmény tragédiáját Király szerint ironikus távolságtartás kíséri, ami a halmozásos és toldott szerkezetben is kifejezésre jut.

Juhász Erzsébet alapos regényelemzése amellett érvel, hogy a művet két, egymással mellérendelő viszonyban lévő, eltérő végkövetkeztetésekre vezető képrendszer határozza meg: elsősorban Nováké és Liszner Vilié. A tanár- és diáklét egyaránt színjátékszerűnek, a személyiség elfedésének mutatkozik, a főbb szereplők többsége pedig éppúgy bír negatív, mint pozitív tulajdonságokkal.

Jegyzet Juhász Erzsébet, Az Aranysárkány képrendszere, Üzenet, 1985/2–3, 126–140. Füst Milán Nevetőkjével összevetésben szól a Hilda–Tibor-szerelemrőlUő, Kettősségeinkről = J. E., Állomáskeresésben, Pécs, Jelenkor, 1993, 139–140.

Utasi Csaba Novák eszmélkedésében látja a tragédiára indító okokat, egyedül a tanár jellemében érzékelvén belső nyitottság és külső lefékezettség ellentétét.

Jegyzet Utasi Csaba, A bizonyosságtól a viszonylagosságig – az Aranysárkány = U. Cs., Vér és sebek: Tanulmányok, kritikák, Újvidék, Forum, 1994, 26–32.

Lőrinczy Huba az Aranysárkányt nemcsak poétikus, de paradox-antinomikus és sokszólamú regénynek mondja, s Novákban is ellentmondásos jegyeket fedez föl.

Jegyzet Lőrinczy Huba, „Formálni akarta az életet, mely végtelen és esztelen…” Adalékok az Aranysárkány értelmezéséhez, Életünk, 1985/4. 362-370.

Természetesen az Aranysárkányt nemcsak önálló tanulmányok értelmezték, hanem általános kontextusban, az életmű összefüggésében is többen utaltak rá. Szörényi László a regényt Király nyomán a polgárság értékválságaként mutatja be, s a tanári kar – nevekből kikövetkeztethető – soknemzetiségű voltát elemzi, Bodnár György a lélektani regények hagyományában helyezi el az Aranysárkány írásmódját, Fráter Zoltán esszéje pedig fény és halál motívumainak kapcsolatára világít rá.

Jegyzet Szörényi László, Kosztolányi regényeinek motiváló tényezői= Sz. L., „Multaddal valamit kezdeni”: Tanulmányok, Budapest, Magvető, 1989, 248–249 (JAK füzetek, 45). Bodnár György, Lélek és lét, Új Írás, 1985/11, 26–32. Fráter Zoltán, Előszó Kosztolányihoz = „Számadás”: Kosztolányi Dezső születésének 100. évfordulójára, szerk. Fráter Zoltán, Budapest, ELTE, 1985, 11.

Mohai V. Lajos több tanulmányban is foglalkozott a sárszegi regényekkel, eredményeit két kötetben foglalva össze. Középpontba a művekben megjelenő magatartásminták s ezek megingása, a személyiség ellentmondásai kerülnek, valamint az Aranysárkány életműbeli kapcsolatrendszerei.

Jegyzet Mohai V. Lajos, Kiszolgáltatottak és szereptévesztők: A Pacsirta és az Aranysárkány regényalakjairól , Budapest, Zrínyi, 1991, 28–46 (Z-füzetek, 8); lényegében átveszi Mohai, 71–84; lásd még Mohai, 39–50.

Papp István esszéje szembehelyezkedik a megelőző évek több tanulmányának Novákról alkotott összetett képével, és – a tanár tiszta morálját és bukásra ítélt szeretetelvét hangsúlyozva – a főhős egynemű megítélése mellett szól. Ezzel szemben Karátson Endre eredetileg francia nyelvű olvasókat megcélzó írása a recepciótörténetnek ahhoz a vonulatához csatlakozik, amely szerint Kosztolányi szimpátiával, de egyúttal kritikával mutatja be az Aranysárkány egyszerre humanista és konformista, áldozattá váló és bosszúszomjas hősét, miként Utasi Csilla Kosztolányi-regényeket értelmező dolgozata is ellentmondást lát Novák alakjában.

Jegyzet Papp István, Siralomvölgy kegyelem nélkül: Bekezdések az Aranysárkányhoz , Jelenkor, 1992/2, 163–167. Karátson Endre, A tőrbe csalt humanizmus: Kosztolányi Dezső Aranysárkánya , ford. Nagy Nóra = K. E., Baudelaire ajándéka, Pécs, Jelenkor, 1994, 98–109. Utasi Csilla, Nero és Esti Kornél között: Kosztolányi regényírása = U. Cs., A fekete hold: esszék, tanulmányok, Újvidék, Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság, 1994, 107–112.

Harmat Pál a regény „freudi főmondanivalóját” emeli ki: az ösztönösség „némileg sematikusan ábrázolt” erőinek győzelmét a rend, az erkölcsi követelmények, a „felettes-én” fölött. Hima Gabriella monográfiafejezete viszont a társadalom- és lélekelemző típus helyett az emberi létezés válságos mélypontjainak bemutatásában keresi a Kosztolányi-regények sajátosságát, amelyek ekként a személyiség elidegenedettségéről s széthullásáról adnak képet. Olasz Sándor szintúgy egzisztenciális regényként olvassa az Aranysárkányt, a cím többértelműsége kapcsán a szereplők idegenségtapasztalatát állítva előtérbe. Barabás Judit az Esti Kornél-novellák összefüggésében világít rá arra, hogy Novák és Hilda a tiszta racionalitás és ösztönlét egyaránt rossz szélsőségeit jelenítik meg.

Jegyzet Harmat Pál, A sekélység és a mélység: Kosztolányi és a pszichoanalízis, Orpheusz, 1993/1–2, 32–33. Hima Gabriella, Kosztolányi és az egzisztenciális regény: Kosztolányi regényeinek poétikai vizsgálata, Budapest, Akadémiai, 1992, 91, 113–136 (Irodalomtörténeti Füzetek, 125). Olasz Sándor, A regényíró Kosztolányi = O. S., A regény metamorfózisa a 20. század első felének magyar irodalmában, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1997, 53–54; Babitscsal összevetésben lásd 45. Barabás Judit, Az Esti Kornél-történetek, Kalligram, 1995/10, 54.A regény bölcseleti-etikai összetevőit érinti Bárány László, Korkép és transzcendencia: Kosztolányi és Camus mono-dialógusa, Irodalomtörténet, 1997/1–2, 201, 203–205.Az Aranysárkányt társadalomtörténeti példaként említi Kresalek Gábor–Varga Éva, Kisvároskép századunk húszas éveinek magyar irodalmában = Mezőváros – kisváros, szerk. Mikó Zsuzsa, Debrecen, Csokonai, 1995, 235–243 (Rendi társadalom – polgári társadalom, 4).A várostörténet értelmezési keretének eltérő, kultúratudományi kidolgozására tesz javaslatot Bence Erika, Kosztolányi Dezső Aranysárkány című regénye a térségi várostörténeti diskurzusban, Hungarológiai Közlemények, 2011/4, 27–36.

Szilágyi Zsófia több tanulmányában is alaposan foglalkozott az Aranysárkány különböző aspektusaival. Első írása az arany és sár szavak motívumkörén keresztül a cím értelmezési lehetőségeit járja tágan, további motívumokat is hozzá kapcsoltan körül (Szilágyi, 92–105). Az érettségit mint az életet tagoló rituális eseményt leíró dolgozata a ciklikus és lineáris időértelmezés feszültségére, a beavatásból való kirekesztettség traumájára hívja fel a figyelmet, miközben kéziratbeli módosításokra is utal. A regény kéziratának Szilágyi Zsófia külön tanulmányt is szentelt, olyan megfigyeléseket téve a nevek és karakterek változásait illetően, amelyek a kritikai kiadás munkáját előlegezték meg.

Jegyzet Szilágyi Zsófia, Az érettségi mint átmeneti rítus az Aranysárkányban , Üzenet, 1998/3, 41–49. Uő., A tökéletes szöveg illúziója: Kosztolányi Aranysárkányának példáján = Sz. Zs., A féllábú ólomkatona: Irodalmi mű-hibák, Pozsony, Kalligram, 2005, 33–57. Lásd még Uő, „Mintha ő is zsidó volna”: Idegenség, kiközösítés 20. századi magyar iskolaregényekben = „Zsidó” identitásképek a huszadik századi magyar irodalomban, szerk. Schein Gábor, Szűcs Teri, Budapest, ELTE Eötvös Kiadó, 2013, 155–168.

Bónus Tibor tanulmánya a címnek az eltérő szövegösszefüggésekből s az elbeszélői távlat változásából adódó sokrétűsége felől közelít a regény önértelmezési ajánlataihoz, míg Katona Gergely hozzászólása arra figyelmeztet, hogy az Aranysárkány nem egy jelenetének szoros olvasása inkább az ironikus értésmód felé irányítja a mű befogadását.

Jegyzet Bónus Tibor, A kontextusra ráhagyatkozó jelentés: Az Aranysárkány értelmezéséhez és Katona Gergely, Megjegyzések Bónus Tibor írásához, Literatura, 1997/1, 29–61.

Szitár Katalin Novák karakterét nemcsak a cselekmény vonatkozásában, hanem a szöveg nyelvi elemeinek, többek között neveinek viszonyrendszerében is vizsgálandónak tartja, s így – részben ismét a cím egybefogta jelölőktől indulva – olyan motívumokra terjeszti ki az értelmezést, mint például a fény, vihar, villamosság, víz vagy a szög.

Jegyzet Szitár Katalin, A prózanyelv Kosztolányinál, Budapest, Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara, 2000, 71–121, 134–138 (Asteriskos, 1).

Fried István – különösen a regény első fejezetei alapján – az antik mitológiai hagyományra tett utalások értelmező szerepét hangsúlyozza, a három tanár alakjában pedig – a történelem antikváriusi és monumentális szemléletének nyomait is fölfedezve – három életkor, diszciplína, magatartás és pedagógiai elv megnyilatkozását látja (Fried, 139–157). Györffy Miklós azt a folyamatot követi nyomon, amelynek során Sárszeg kisvárosa létmodellé, egzisztenciális metaforává válik. Novák és Vajkay számára rokon, egyaránt ambivalens figurák; a tanár ezért sem tekinthető az igazság regénybeli letéteményesének. Sághy Miklós Novák többi szereplőhöz fűződő viszonyát a gyanakvást keltően banális hasonlatok analógiáin keresztül tárja föl, miáltal érthetővé válik a főhős öncsalását (le-) leplező elbeszélői irónia is. Kállay Géza Novák Antal bukása révén azt az ostobasággal és erőszakkal szembenálló racionalizmust látja meginogni, mely még a nyelv és az értelmes világ egybeesésében hitt: a kiszámíthatatlant és mérhetetlent minden magában hordozza, így az már nem helyezhető kívülre, vagy zárható határok közé. Benyovszky Krisztián Kosztolányi impresszionizmusának kérdéséhez csatlakozva a regény három festői, szuggesztív hangulatiságú tájleírását elemzi.

Jegyzet Györffy Miklós, Sárszeg mint létmodell: Kosztolányi Dezső:Pacsirta és Aranysárkány = Gy. M., Magyar elbeszélő szólamok, Pozsony, Kalligram, 2004, 100, 112–121. Sághy Miklós, Szövegnyomozás Novák Antal öngyilkosságának ügyében: Kosztolányi Dezső Aranysárkány című regényéről, Literatura, 2005/2, 167– 176. Kállay Géza, Sárszegről nézvést = K. G., Semmi vérjel: szövegbe helyező kísérletek, Budapest, Liget, 2008, 160–176. Benyovszky Krisztián, Kép és fordítás: Az Aranysárkány újraolvasásához , Bárka, 2005/1, 81–88.Veres András Kosztolányi-pályaképe szerint a regények „értékvesztésként megélt folyamatában” az Aranysárkány „a hanyatlás későbbi fázisát rögzíti”: Veres András, A „homo aestheticus”: Kosztolányi Dezső vázlatos pályaképe, Literatura, 2004/3–4, 300– 302.Külön nem elemzi, de számos példát vesz a regényből Yoo Jin-Il, Kosztolányi prózájának konfliktus-motívumai, Budapest, Littera Nova, 2003.

Odorics Ferenc az Aranysárkány erős erotikáját, az incesztus elfojtott vágyát, a regény kihagyások által töredezetté tett elbeszélését helyezi középpontba. Írásának címe is arra a jelenetre utal, amelyben Novák postán egy faládikát kap: az olvasó csak annyit tud meg, hogy valami ocsmányság volt benne, de hogy mi, azt a ládikát szóba hozó későbbi jelenetek is következetesen elhallgatják.

Jegyzet Odorics Ferenc, Mit rejt a ládika? Az Aranysárkány elliptikus szerkezete = O. F., A struktúra hatalma és törékenysége, Budapest–Szeged, Gondolat–Pompeji, 2012, 168–178 (Dekon-könyvek, 38).

Nemcsak Odorics, de a korabeli olvasó is provokatívnak érezhette az epizódot: Kosztolányi az ifjúság számára készített átdolgozásban egyértelműsít, és döglött patkányról ír. Ezt azért is érdemes említeni, mert fényt vet az átdolgozás rejtett hatástörténetére. Kiss Ferenc – jóllehet a kétféle kiadás összevegyítése rendkívül vitatható gesztus – alighanem erre alapozva adja meg a ládika tartalmát,

Jegyzet Kiss Ferenc, Az érett Kosztolányi, Budapest, Akadémiai, 1979, 231.

s ezt az információt vagy tőle, vagy szintén az ifjúsági kiadásból emeli át Király István (Király, 119). Egyikük sem nevezi azonban meg forrását. A Szépirodalmi Kiadó életműsorozatának jegyzetében Réz Pál ugyan említi az 1932-es kötetet,

Jegyzet Kosztolányi Dezső, Pacsirta – Aranysárkány, s. a. r. Réz Pál, Budapest, Szépirodalmi, 1989, 481.

ám ez csak akkor vált a Kosztolányi iránt érdeklődő közönség számára kézzelfogható szövegváltozattá, amikor – Bíró-Balogh Tamásnak az átdolgozást elemző utószavával (Balogh, 52–72) – 2004-ben önálló könyvként is megjelent.

Jegyzet A kötetről hírt adó rövidebb recenziók megjelenési adatait lásd a tájékoztató bibliográfiában.

Az Aranysárkány fogadtatása során többször is szó esett a regényben megjelenő tanár- és diákszerepekről.

Jegyzet Cs. Gyimesi Éva, Tanítványok és tanárok, A Hét [Bukarest], 1985. márc. 28., 4. Horváth Csaba, „Akit gyűlölnek az istenek, tanárrá teszik”: Tanárábrázolások a húszas évek magyar regényirodalmában, Kritika, 2001/2, 32–35.

Tamás Ferenc mint középiskolai tanár az ifjúsági átdolgozás újrakiadásának ürügyén írt a „felnőtt” Aranysárkány tanításának tapasztalatairól: a 14-15 éves diákok főként Hildával azonosulnak, s csak a közös órai megbeszélés során tudatosulnak bennük – esetenként katartikus ráismerésként – a lány jellemének fogyatékosságai. Eközben Novák alakját is egyre összetettebbnek érzékelik, s a vele való azonosulás kezdeti hiánya ellenére rokonszenves vonásai is előtűnnek. Így a regény tanítása – túl azon, hogy a diák- és tanárszerepek (ön)reflexióját is lehetővé teszi – azt tapasztaltatja meg, ahogy az olvasók a befogadás első, természetesnek tetsző élményétől a műértelmezés s az ehhez kötődő (részleges) újraolvasás során eltávolodnak, és az irodalom esztétikai tapasztalata révén egy összetettebb nézőponthoz és világértéshez jutnak.

Jegyzet Tamás Ferenc, Az „ifjúsági” Aranysárkányról, Taní-tani, 2004/2005. tanév, 4. sz., 94–96. Lásd még Leporoló: Kosztolányi Dezső:Aranysárkány, Beszélő, 2005/2, 104–108. (Ugyanebben a beszélgetésben Gács Anna – fölidézve Sőtér Istvánnak a regény talányosságát állító véleményét – azt hangsúlyozza, hogy közel sem világos, Novák pozitív vagy negatív figura-e a regényben.) Tamás Ferenc Hildát érintő tapasztalatát mintegy megerősíti egy gimnazista diák pályadíjas munkája: Herbut Anikó, „Keressük egymást és nem találkozhatunk soha”: Az Aranysárkány elemzése , Üzenet, 1997/11–12, 787–793.

Dobás Kata három regény átdolgozásának kontextusában szól az ifjúsági Aranysárkányról, s textológiai érvek mentén mérlegeli, hogy az 1932-es kötet mennyiben eredményezett önálló érvényű művet. Egyed Emese a kétféle kiadás viszonyából bontja ki játék és oktatás értelmezési szempontjait, érintve Kosztolányi és Weöres Sándor személyes kapcsolatát.

Jegyzet Dobás Kata, Az átdolgozások „hasznáról és káráról”, Forrás, 2009/9, 42–45, 50. Egyed Emese, Két Aranysárkány = Az emlékezés elevensége: Kosztolányi Dezső Napok a szülőföldön, szerk. Hózsa Éva, Arany Zsuzsanna, Kiss Gusztáv, Szabadka, Városi Könyvtár, 2007, 308–317.

Az összevetés más esetben is termékeny kiindulópontként szolgálhat: Hózsa Éva Marko Čudić szerb fordítására alapozva fűz kommentárokat az Aranysárkány szövegéhez.

Jegyzet Hózsa Éva, A legsárszegibb (legszabadkaibb?) regény időszerűsége = „Visszhangot ver az időben”: Hetven írás Szegedy-Maszák Mihály születésnapjára, szerk. Bengi László, Hoványi Márton, Józan Ildikó, Pozsony, Kalligram, 2013, 398–402.

Jelen kötet sajtó alá rendezőinek tanulmányai a kritikai kiadás munkálatainak tanulságaiból indultak ki, s több szempontból kiadásunk tágabb textológiai, filológiai és értelmezői horizontját törekedtek fölrajzolni (Bengi-1, 91–153; Bengi-2, 328–336; Parádi, 319–327).