Jegyzetek

Szövegforrások

Kézirat

Kosztolányi Dezső Édes Anna című regényének hiányosan fennmaradt autográfja az MTA Könyvtár és Információs Központ Kézirattár és Régi Könyvek Gyűjteményében található Ms 4614/32–44. jelzet alatt. Amint arról az intézmény katalógusa tudósít, Kosztolányi Ádámtól került a közgyűjteménybe 1969-ben a Kosztolányi-hagyaték részeként.

Jegyzet Sáfrán Györgyi, Kosztolányi Dezső hagyatéka. Kosztolányiné Harmos Ilona hagyatéka. Hitel Dénes Kosztolányi-gyűjtemény, Az MTA Könyvtára Kézirattárának katalógusai 11, Budapest, 1978, 7.

A regény első tizenöt fejezetének kézirata maradt fenn részen vagy egészben. A mottó, az első, a nyolcadik és a tizenegyedik fejezet szövege hiánytalanul megvan. A második, harmadik, negyedik, hetedik és a tizenötödik fejezetnek egy-két rövid részlete hiányzik. Az ötödik, hatodik, kilencedik és a tizedik fejezet egy-egy kéziratlapja elveszett, a tizenkettedik, tizenharmadik és tizennegyedik fejezet csupán töredékesen maradt fenn, az utolsó öt fejezetnek pedig nyoma veszett. Egy-két lap a Nero és a Pacsirta kéziratlapjai közül került elő (föltehetően az iratok rendezésekor keveredtek el). A nyolcadik fejezet egy-egy részletét (betoldását) talán maga a szerző ragasztotta tévedésből az ötödik, illetve a hatodik fejezet szövegébe. Három teljes kéziratlap és két töredék a műfordításokhoz sorolt „vegyes töredékek” című palliumból bukkant föl a jelen kritikai kiadás nyomdai megjelenése után. Ezek átírását a javított hálózati kiadásban adjuk közre.

A rétegek

Kosztolányi alkotói eljárását egyik kortársa tréfásan (de komolyan vehetően) így jellemzi:

„Mindig zöld tintával ír, apró, egészen apró betűkkel. Néha egy szót tízszer is kihúz, mindig új kifejezést keres, és amikor megtalálja, más színű – piros – tintával írja be.”

Jegyzet KálmánJenő, Helyszíni közvetítés a Színházi Élet szerkesztőségéből, Színházi Élet, 1935, XXV. évf., 43. sz.

Kálmán Jenő leírása jól szemlélteti az Édes Anna kéziratának ránk maradt állapotát. A gyakori javítások, betoldások, kihúzások, áthelyezések arról árulkodnak, hogy a szerző többször visszatért egy-egy helyhez, néhány fejezetet teljesen átírt, másokat inkább csak átszerkesztett. A kézirat fizikai jellemzői alapján próbáltuk rekonstruálni a szöveg alakulásának egyes rétegeit ahhoz hasonlóan, ahogyan az archeológusok földtani rétegek elemzésével határozzák meg egy-egy lelet korát. Esetünkben ezek a rétegek egy rendkívül bonyolult szerkezetű anyag egyszerűsített leírását segítik, nem tekinthetőek kőbe vésett, megdönthetetlen szabálynak, pusztán támpontként kezelhetők.

A kézirat tanulmányozása során három ilyen jól elkülöníthető réteget tártunk fel:

a) zöld tintával,

b) grafitceruzával,

c) írógéppel írt szövegek.

E szintekeket alapvetően a felhasznált íróeszközök alapján definiáltuk: a zöld tintával írt szövegek bizonyosan a legkorábbiak, a ceruzás lapok többnyire tisztázatnak tekinthetőek, és a gépelt lapokról is valószínűsíthető, hogy egy korábbi változat tisztázatai, melyeket aztán Kosztolányi tovább javított, többnyire ceruzával. A fennmaradt kézirat nagy részén megfigyelhető, hogy az elkészült, szétvágott, majd összeillesztett szöveget (a kor szövegszerkesztő eljárásával a kivágás ollóval, a beillesztés ragasztóval történt) egy végső fázisban az író ceruzával korrigálta. Ez az utolsó simítás jól látható a tintával és írógéppel írt textuson, de az eredendően ceruzával lejegyzett részeket vizsgálva már nem különíthető el egyértelműen.

A szövegek kollációjával megállapítható, hogy a fennmaradt kézirat olyan tisztázat, amelyen Kosztolányi számos további módosítást végzett a Nyugat-ban megjelent első publikálásig, tehát nem nyomdai kézirat. A tisztázás során egyes részeket újra lemásolt, így azok alig tartalmaznak javításokat. Valószínűleg akkor járt így el, amikor módosításait már maga is követhetetlennek, olvashatatlannak tartotta.

Másutt a megtartandó kéziratrészt levágta, és be- vagy ráragasztotta a letisztázott lapokra, vagy épp fordítva, egy szövegrészhez üres papírszeletet, esetleg teljes papírlapot ragasztott, és arra írta az átdolgozott szöveget. Számos kéziratoldal két, de akár három-négy különböző fázisban készült kettő, három vagy akár több különböző papírra írt részletből áll össze. A kötegben találunk olyan oldalt, amelyen zöld tintával, de eltérő papírra írt részeket ragasztott egymás alá, olyat, ahol ceruzás fogalmazványokat rögzített egymáshoz, és olyat is, amelyen gépelt, ceruzás és zöld tintás részek egyaránt szerepelnek.

A különböző méretű és formájú papírlapokból kivágott szeletek többnyire nem egy alapul szolgáló oldalra vannak rögzítve, hanem egyszerűen egymáshoz vannak ragasztva, ezért szabálytalan méretűek, némelyik kétszerese a másiknak. Egyes kéziratlapokról a tisztázás során Kosztolányi egyszerűen levágta a jóváhagyott részeket, így félbevágott oldalak és teljesen szabálytalan méretű papírdarabok is előfordulnak a kéziratkötegben. A kilencedik fejezet hetedik fóliójáról például [ill_001] bizonyosan tudható, hogy az előző, több összeillesztett papírszeletből álló kéziratoldal [ill_002] egyik darabjához tartozott eredetileg, a két rész ugyanis pontosan összeillik. [ill_003]

A sajtó alá rendezés elvi hátterét meghatározó vitaüléseken felmerült, hogy az íróeszköz-használat alapján sorrendiséget állítsunk föl az egyes rétegek között, és tekintsünk el az eszközök tulajdonságainak rögzítésétől. Munkánk során azonban kiderült, hogy ilyen rendet nem tudunk teljes biztonsággal felállítani, mert az egyes esetekben szembeszökő tendencia máshol már egyáltalán nem érvényesül.

Néhány helyen megfigyelhető, hogy a ceruzával írt szöveg tintával van javítva. A kilencedik fejezet első fólióján található ceruzával írt papírlap például a zöld tintával írt lap tetejére van ragasztva. A zöld tintás lap felső részét a ceruzával teleírt papírlap eltakarja, ám a zöld tintás lapon ennek a takarásnak üres hely van hagyva, tehát joggal feltételezhető, hogy a zöld tintás szöveget Kosztolányi a ceruzás után vetette papírra. Ráadásul a fölső lapon későbbi, zöld tintás javításokat találunk, melyek tovább erősítik azt a feltételezést, hogy a ceruzával írt szöveg kivételesen korábban keletkezett.

előbb ceruzával: kifosztva «feküdt a szeméten»

végül tintával: kifosztva, lelegelve

előbb ceruzával: (még vörösre mázolt villamosokat is lehetett

majd ceruzával: (akár vörösre mázolt villamosokat is lehetett

végül tintával: Vörösre mázolt villamosokat is lehetett még

előbb ceruzával: érezte,

majd ceruzával: pontosan érezte,

végül tintával: pontosan mutatta

Gépelt szövegek ritkán és szeszélyesen bukkannak fel: a harmadik fejezet második felében, a hetedik, a nyolcadik és a tizenegyedik fejezet elején. A mottó kétségkívül a legkésőbb keletkezett gépirat, az első három oldal autográf átszámozása (1/a, 1/b, 1/c) arról tanúskodik, hogy a tisztázat elkészülte után került a regény élére. Az is egyértelmű, hogy az első két lapot szúrta be utólag, hiszen a harmadik, zöld tintával írt papírlap felét fölülről levágták, a ceruzás lapszámnak is csak a margón volt hely, tehát ez egy korábbi fogalmazvány tovább javított maradéka. A második kéziratlap ceruzával készült tisztázatnak tekinthető nemcsak a fentiek alapján, de az a benyomás is erre enged következtetni, melyet az íráskép rendezettsége, a szövegjavítások viszonylag kis száma kelt.

Nehéz megállapítani, hogy a gépiratok mikor születtek. A legtöbb esetben tintával írt szövegek tisztázatairól van szó, azonban vannak kevésbé egyértelmű helyzetek. A nyolcadik fejezet egyik oldalán kétszer is tintával javított gépírás található. Ugyancsak a nyolcadik fejezetben vizsgálható meg az írógéppel és ceruzával írt rétegek közötti viszony: a fejezet első három kéziratlapja gépelt szöveget tartalmaz (nincs bizonyíték arra, hogy ne maga a szerző gépelt volna – igaz, az ellenkezőjére sem), majd a harmadik oldal első harmadában egy mondat közepén ceruzával írt szövegre vált, egyértelművé téve, hogy ebben az esetben ceruzás réteget megelőzte a gépelt. Ugyanakkor ez utóbbi rengeteg ceruzás javítást is tartalmaz. (Ez is alátámasztja azt a korábbi feltevést, hogy a szerző egy utolsó javítási fázisban ceruzával végigjavította az egész kéziratot.)

Az eddigiek alapján bátran kijelenthetnénk, hogy az író utolsó simítása a kéziraton ebben a ceruzás rétegben történt, ami ugyan nem különíthető el az eleve ceruzával írt rétegtől, a tintával írt szövegben viszont jól megfigyelhető. Ez alól is vannak azonban kivételek. A kilencedik fejezet 6-7. kéziratlapján többször is zöld tintával korrigál a ceruzás javításon:

előbb tintával: Tudjátok,

majd ceruzával: Tudjátok, – mondta –

végül tintával: Tudjátok, – mondta Drumáné, –

előbb tintával: – állapitotta meg Tatárné – hamar

majd ceruzával: gyorsan

végül tintával: elég korán

előbb tintával: Pedig azelőtt kettőt se tudott szólani. Örökké rokonok a háznál, az anyja, az apja, a nénje. Odahordaná az [… … …] – Aztán mozizik.

majd tintával: Pedig azelőtt kettőt se tudott szólani. És örökké rokonok a háznál, az anyja, az apja, a nénje. Odacsöditené az [… … …] – Aztán mozizik.

majd ceruzával: És örökké ott van a háznál az egész pereputtya.

végül tintával: És örökké a nyakamon az egész pereputtya.

A III. fejezet 17. kéziratlapján három réteg váltakozását figyelhetjük meg. Vizuálisan a ceruzával, írógéppel, tintával írt szövegek sorrendben következnek egymás után, azonban keletkezési sorrendjük nyilvánvalóan más. Ez a kéziratlap két egymásra ragasztott papírlapból áll. A ceruzával félig teleírt lap alsó részére van ráragasztva a néhány gépelt sort tartalmazó papír, melyet zöld tintás kézírás tölt meg, és félig eltakarja a ceruzás lap alsó felét (a takarás alatt nincs szöveg). A gépelt lap fölső részét, ahol feltehetőleg szintén gépelt szöveg volt, levágták, majd arra a lapra, melyre ráragasztották, ceruzával tisztázták le a levágott gépelt szöveg variánsát. Tehát a rétegek időbeli sorrendje a következő: gépirat – tintával írt – ceruzával írt réteg.

A lapszámozás

Hasznos viszonyítási pont a kéziratlapok keletkezési sorrendjének megállapításához a szerző saját kezű lapszámozásainak vizsgálata.

Ezen a lapon szemünkbe ötlik egy különös jelenség: az első fejezet címét, bár lenne rá hely a lap tetején, nem találjuk. A címet ugyanis Kosztolányi az előző kéziratlap aljára, a mottó után toldotta be ceruzával. A második kéziratlapra írta viszont a második fejezet címét folytatólagosan az előző vége után, méghozzá a papír alsó harmadában, ami szokatlan eljárás a szerzőtől. Nem is találunk több példát rá, a harmadikat kivéve. A harmadik fejezet címénél is ugyanez a furcsaság tűnik fel: a lap felénél található a fejezetcím. Ehelyütt a fejezetszám többször is át van javítva, s ezeknek a javításoknak meglehetősen bizonytalan az olvasata. Az viszont jól megfigyelhető, hogy alig egy sornyi hely maradt a két fejezet között, ami arra enged következtetni, hogy a fejezetcímet az író utólag szúrta be. Valószínű tehát, hogy a Vizyék közötti esti jelenet eredetileg a második fejezetben szerepelt.

A lenti táblázat utolsó oszlopa tartalmazza ezeket a jelöléseket, elkülönítve a kézirattári rendezés során a lapokra került jelzésektől. Fontosnak tartottuk, hogy a később törölt autográf lapszámozást is feltüntessük, hiszen ez az információ fontos támpontot ad a kézirat szerzői átrendezéseihez. A táblázat utolsó oszlopának adataiból jól látható, hogy Kosztolányi a tizenegyedik fejezetig folyamatos lapszámozással látja el a kéziratot, amint azt már említettük egy, a végső javítási fázishoz közeli, de nem a legutolsó szakaszban – az utólag betoldott lapok számozása (1/a, 1/b, 1/c) bizonyítja ezt. A további fejezetekben is találhatunk még utólagos betoldásra utaló lapszámozást (2/a, 2/b, 5/a, 5/b, 74/a, 74/b, 84/a, 84/b, és a többitől eltérő módon,a XV. fejezetben: 7/1). Ezek azt támasztják alá, hogy az anyag rendezése, a ceruzás lapszámozás beiktatása után visszatért az első három fejezethez, és még egyszer átdolgozta, letisztázta néhány lapját. Ugyanígy járt el a IX. fejezettel is.

A hiánytalanul ránk maradt tizenegyes fejezet azért érdemel külön figyelmet, mert annak szinte minden lapja zöld tintával írt teljes, A/4-es formátumú lap (kivéve a 6., 7., 8-at, ezek olyan, eredetileg A/4-es lapok, melyekből levágott kisebb-nagyobb darabot), ezek egyikén sem alkalmazza azt az egyébként igen jellemző eljárását, melynek során kisebb papírszeleteket ragaszt egymás után. A lapszámozást illetően különös, hogy ebben a fejezetben újrakezdi a számozást, méghozzá azt is zöld tintával. Érdekes még, hogy első, gépelt lapjának végén is zöld tintával írja az utolsó mondatot (ezt külön rétegként tüntettük fel a táblázatban).

A ceruzával és írógéppel írt rétegek viszonyát árnyalja például a VII., VIII. fejezet gépiratainak lapszámozása: ezekben a fejezetekben a lapszámozás is írógéppel történt, tehát már akkor gépelte le az oldalakat, amikor a ceruzás, folyamatos lapszámozást elkészítette.

A fönti példákkal igyekeztünk bemutatni a kivételes esetekre egy-egy példát, a különösen problémás helyekre hívtuk fel a figyelmet. Nincs alkalmunk teljes részletességében elemezni a teljes anyagot, csupán ízelítőt kívántunk adni a rekonstrukció lehetséges eredményeiből. Természetesen a kézirat leírása, pontos átirata, és az alábbi táblázat sem pótolhatja az autopsziát, az anyag kézbevételét. Reményeink szerint azonban sok olyan filológiai hozadéka lesz ennek a kiadásnak, mint a második fejezet egyik fontos, később kitörölt javítása, mely a szerző kereszténységhez való viszonyáról árulkodik:

előbb tintával: fölcsillogtatta

majd ceruzával: […] fölcsillogtatta

majd ceruzával: és félelmesen fölcsillogtatta

végül tintával: fölcsillogtatta

egy templom keresztjét.

Az íráskép

Írásszakértői vélemény alapján megállapítható, hogy a kézirat szövege annak betoldásaival, javításaival együtt egy kéztől származik (a kézirattári számozás kivételével). Ennek különösen nagy a jelentősége akkor, amikor a folyóirat- és a kötetkiadásban sajtóhiba áll, s a kézirat szöveghelye alapján javítjuk. Például a harmadik fejezetben – ahol Vizy Kornél a krisztinavárosi ellenforradalmi eseményekről beszél – a megjelent szövegekben a forradalom szó olvasható. A kéziratban viszont az ellen-forradalom szó szerepel, de úgy, hogy az összetétel első fele, az „ellen” utólag lett beszúrva a „forradalom” elé (48). A javítás autentikussága szempontjából távolról sem mindegy, hogy maga Kosztolányi javította-e a szöveget, vagy valaki más.

Feltűnő a zöld tintával írt szövegek sietős írásképe. A jobbra dőlő íráskép és a jobbra elrántott ékezetek a lendületes, sietős írás jellemzői. Az utólagos, ceruzával történt javítások írásképe lassúbb tempóra vall.

A gyorsírásos feljegyzések

Van még egy el nem különíthető, de megkülönböztethető réteg: a gyorsírással írt szövegek. Ezeket szinte mindig ceruzával veti papírra, sokszor a lapok hátoldalára, de egyes fejezetekben (XI., XIII.) tintával is készít gyorsírásos feljegyzést.

Igen megnehezítette a megfejtést, hogy a Kosztolányi által használt Gabelsberger-Markovits-féle gyorsírásos rendszert 1927-ben jelentősen megváltoztatták, átalakították. Az írásrendszer reformjára éppen annak bonyolultsága, az egyéni jelölésekre túl nagy teret engedő vonása miatt volt szükség, ezért is okozott nagy nehézséget a kéziratban található gyorsírásos szövegek megfejtése.

Az Édes Anna kéziratában több önálló gyorsírásos szövegrész is előfordul, ezek többnyire utólag, a lapok hátoldalára beszúrt szövegek. Két szövegrészt csak a táblázatban közlünk, mivel azok egy korábbi, általunk nem ismert rétegbe tartozhattak.

Az önálló gyorsírástöredékek esetében a fejtés során igen nagy nehézséget jelentett a kontextus hiánya. A gyakran felbukkanó marginális vagy sorok közé toldott bejegyzéseknél viszont segítséget nyújtott az a szövegkörnyezet, amiben az adott gyorsírásos jel elhelyezkedik.

Az író egyedi változtatásai olyan sokrétűek, hogy akár egy Kosztolányi gyorsírás-szótár is összeállítható lenne belőlük. Gyorsírásának legfőbb sajátossága, hogy az átlagoshoz képest nagyobb méretű jeleket rajzol, elhagy egyes betűket, szótagokat, nem formálja meg a jeleket teljesen.

Nyomtatott szöveg

Az alapszöveg

Kiadásunk – mint általában minden szövegkritikai kiadás – szövegekből és magyarázatokból áll. A szövegrész két összetevőre tagolódik: főszövegre – ezt közöljük a lap tetején – és a lap alján közölt szövegváltozatokra. A főszöveg alapja – az alapszöveg – a regény legfejlettebb, legvégső változata. Az alapszöveg hibáinak kijavításával nyerjük el a regény megbízhatónak tekinthető főszövegét.

A regény négyszer jelent meg Kosztolányi Dezső életében: először a Nyugat című folyóiratban, majd három ízben kötetben, kétszer a Genius (1926, 1929) és egyszer a Révai Testvérek kiadásában (1936).

A kézirathoz képest nagyobb mértékben változott a folyóiratközlés szövege, az utóbbihoz képest kisebb mértékben módosult az első kötetkiadásé. (Lásd bővebben a keletkezéstörténeti fejezetben.) Ezt követően viszont nem változott a szöveg, tehát ez a szerző által véglegesített szöveget tartalmazó kiadás (editio definitiva). Az 1943-as nyolcadik kiadásig ugyanezzel a szedéssel jelentek meg a kiadások. Az első kiadás sajtóhibái hiánytalanul megtalálhatók valamennyiben (lásd bővebben a kiadástörténeti alfejezetben). A lapszámozás sem változott. Jóllehet nem rendelkezünk korrektúrapéldánnyal belőle, mégis nyilvánvaló, hogy szerzői korrektúra történt, és az is bizonyos, hogy többé nem történt szerzői korrektúra. Vagyis a Genius 1926-os kiadása kell, hogy kiadásunk alapszövege legyen.

A főszöveg alapszövege, mint már tisztáztuk, az első kötetkiadás, amelyet betűhíven közlünk. Azért döntöttünk a betűhű közlés mellett, mert a helyesírási sajátságok stiláris információt is hordozhatnak. Az elmúlt évtizedek során felhalmozódott szövegromlás részben az aktuális helyesírási szabályokat követő átírásokra vezethető vissza.

Kivételt csak a sajtóhibák esetében tettünk: ezeket javítottuk, és lábjegyzetben [szögletes zárójelben] feltüntettük a sajtóhibát és a javítás alapjául szolgáló forrást (a folyóiratközlés szövegét vagy a kéziratot).

A főszöveget és a hozzá tartozó szövegváltozat-apparátust az első tizenöt fejezet esetében jobb oldalon adjuk közre, párhuzamosan a kézirat fennmaradt szövegével, amely bal oldalon található. A kéziratnak a XVI. fejezettől a regény végéig terjedő része elveszett vagy lappang, következésképp ettől a fejezettől megszűnik a párhuzamos közlés, s mindkét oldalon folyamatosan a főszöveg és apparátusa kap helyet.

A kötetkiadás és a folyóiratközlés eltérései

Amikor a főszöveghez lábjegyzetben csatolt szövegváltozat lelőhelye nincs feltüntetve – általában ez a helyzet – akkor az azt jelenti, hogy a változat a Nyugatban folytatásokban megjelent regény szövegében található.

Bár a Nyugat-közlés és a kötetkiadás helyesírásának kialakítását a szerkesztő, a nyomdai előkészítő, a szedő, a tördelő és a korrektor nagyban befolyásolta, ma már nem bizonyítható, hogy az ilyen típusú változások közül melyek múltak rajtuk, és melyek a szerzőn. Ezért nemcsak a tartalmi és stiláris eltéréseket, hanem a helyesírásban mutatkozó különbségeket is feltüntetjük. Azt, hogy a szerző helyesírási rendszerét nem lehet helyreállítani, bizonyítja a kézirat szövege, melyből kiderül, hogy Kosztolányi következetlen, különösen az írásjelhasználatban és a beszédhangok időtartamának jelölésében.

A magánhangzók időtartam-jelölése A legnagyobb fokú esetlegesség a magánhangzók hosszúsága terén jelentkezik. Kosztolányi a kéziratban ugyan sokkal többször él a rövid változattal, mint a hosszúval, de egy bekezdésen, sőt egy mondaton belül is ugyanazt a szót hol így, hol úgy írja. A Nyugat – és a kötetet kiadó Genius – nyomdáinak betűkészlete ugyan valamennyi magánhangzó esetén rendelkezett a hosszú változattal is, de használatuk terén ugyanolyan fokú esetlegesség figyelhető meg, mint Kosztolányi kézírásában (és amely esetlegesség és bizonytalanság a kor publikációinak általános jellemzője volt). Ezért egyedül ezt – a Nyugat szövegének magánhangzó-hosszúságot jelölő eltéréseit – nem hozzuk a lábjegyzetekben. Annak érdekében, hogy a ránk hagyományozott alapszöveget csak valóban indokolt esetben módosítsuk, javítsuk, a kötetkiadás szövegét a magánhangzók terén sem igazítottuk a mai helyesíráshoz, hanem ragaszkodtunk a betűhűséghez.

Nemcsak a szerző, hanem a kötet- és a folyóirat kiadója és nyomdája sem volt következetes a magánhangzók hosszúságának jelölésében. Minthogy a Nyugat – ellentétben több más lappal – olyan nyomdákban szedette a számait, amelyek rendelkeztek hosszú ékezetes betűmatricákkal, első megjelenésétől kezdve élt a hosszú és a rövid ékezetek megkülönböztetésének lehetőségével. A versek közlésénél figyeltek arra, hogy a szerző leadott kéziratát kövessék e tekintetben is, de a próza esetében már kevésbé törődtek a magánhangzók hosszúságjelölésével. A Nyugatban is megfigyelhető, hogy – még ugyanabban az írásban is – ugyanazok a szavak hol rövid, hol hoszszú ékezettel szerepelnek.

A hosszú és a rövid ékezet használatában nagyon sokszor tér el egymástól az alapszöveg és a Nyugat-változat. A ’júliusban/juliusban’ (kiadásunk 71. oldalán a 14.sorban), ’díványon/diványon’ (147:9), ’újra/ujra’ (183:9), ’úrfi/urfi’ (301:1) esetében a kötet szövege él a hosszú, a folyóiratközlés a rövid ékezettel, a ’számüzetésükből/száműzetésükből’ (213:20), ’nyujtották/nyújtották’ (233:9), ’elbujtatni/elbújtatni’ (321:5) és a ’megcsunyul/megcsúnyul’ (437:3) esetében pedig épp fordítva: a Nyugat-változat a hosszú, a kötet a rövid ékezetes változatot használja.

A kéziratban mindig ’julius’ alak áll, a ’diványon’ is következetesen rövid ékezettel szerepel. Az ’ujra’ írásmód csupán kétszer fordul elő, akkor is gépiraton (a kor írógépeinek jelkészletéből hiányoztak az í, ú, ű jelek), a többi esetben hosszú ú-val szerepel. Az ’urfi’ egyedül a XI. fejezet címében található így, később mindenütt hosszú ú-val. A ’száműzetésükből’ a kéziratban is hosszú ű-vel szerepel. A ’nyújt/ nyujt’ nagyon gyakran fordul elő különböző igekötős vagy képzett változatokban. Pl. ’nyújtotta’, ’nyújtották’ a II., IX. és XII. fejezetben, ’nyújtózkodott’ a IV-ben, de ’kinyujtotta’ a VI. és IX. fejezetben. Különös módon ’átnyújt’ a X., XI. és XV. fejezetekben, ugyanakkor ’átnyujt’ a VI. fejezetben (kétszer is). Szintén ingadozik az ’úgy’ írásmódja a kéziratban: ’ugyhogy’ szerepel a IX fejezetben, ’csakugy’ a X-ben, s mindkét fejezetben megtalálható a hosszú ékezetes ’úgy’ is.

Arra is van példa, hogy ugyanazt a szót előbb a kötet látja el rövid ékezettel és hosszúval a Nyugat (’múltak/multak’, 141:17), majd fordítva történik meg ez (439:8). Szabályszerűség tehát nem állapítható meg sem a könyvkiadó, sem a folyóirat gyakorlatában.

A tulajdonnevek

A tulajdonnevek esetében azonban kivételt tettünk, mert ez sokkal inkább számíthat a szerző figyelmére és akaratának teljesítésére.

Talán a szerzőtől ered, talán jelentősége van annak, hogy a Kun névnek a kéziratban még rövid u-ja mindkét nyomtatott változatban hosszúra változott (vö. 12:1 és 13:1).

Más a helyzet a Druma név írásával, amely a kötetkiadásban egyetlen helyen található hosszú ú-val, a IX. fejezetben (259:1). Ezt javítottuk, tekintettel arra, hogy minden más alkalommal rövid u-val szerepel, de a problémára lábjegyzet figyelmeztet.

A folyóiratközlésben szeszélyesen váltakozik a kétféle írásmód. A Nyugat szövege a IV., V., X., XVI., XIX. és XX. fejezetekben hosszú ú-val szerepelteti a nevet; a III., VII., XIV. és XV. fejezetekben röviddel; a IX. fejezetben pedig hol röviddel, hol hosszúval; a XVIII. fejezet elején röviddel, azután pedig végig hosszúval.

A kéziratban nyolcszor fordul elő a név hosszú magánhangzós változata. Egyszer a XV. fejezetben, egy olyan korai szakaszban, mely később törölve lett, így ez a hely nem hasonlítható össze a Nyugat szövegközlésével. Az V. fejezetben kétszer is előfordul a név, egyszer rövid u-val, egyszer pedig hosszúval, míg a Nyugat szövege mindkét helyen Drúma alakot hoz. A IX. fejezetben található a többi előfordulás. Ebben a részben a Druma/Drúma, Drumáné/Drúmáné névalakok összesen tizenegyszer fordulnak elő a kéziratban (a kötetben és a folyóiratban többször, mivel a kézirat erősen hiányos): hatszor hosszú, ötször pedig rövid magánhangzóval.

A folyóirat helyeivel összehasonlítva a kéziratbeli előfordulásokat, azt találjuk, hogy a két forrás a fejezet elején szinte ellentétes tendenciát mutat: ahol a Nyugat Drúmáné alakot ad (mindjárt az első előfordulásnál), ott a kéziratban Drumánét találunk. Ahol viszont a kéziratban Drúma alak áll (a fejezet elején), ott a Nyugat Druma alakot hoz. A fejezet végén azonban többször is megegyezik a két forrás, a tizenegyből hat alkalommal, tehát – ha nagyon kicsivel is, de – többször igen, mint nem.

Ha azt is megvizsgáljuk, hogy a kézirat mely rétegeiben találjuk a hosszú, melyben a rövid magánhangzós alakot, azt a tendenciát figyelhetjük meg, hogy a tintával írt, korábbi rétegben (Kt) többször (háromszor) szerepel Druma, míg a ceruzás rétegben (Kc), ami későbbi fogalmazvány, Drúma a gyakoribb: négyszer fordul elő. Szemléletesebben fogalmazva: a Drúma alak négyszer a későbbi, kétszer a korábbi rétegben található, a Druma alak háromszor a korábbi, kétszer pedig a későbbi rétegben.

Ha azt is tekintetbe vesszük, hogy a Kc-ben található két rövid u-s alak olvasata elég bizonytalan (tehát nem zárható ki, hogy ezekben

valójában hosszú a magánhangzó), akkor kijelenthetjük, hogy Kosztolányi a későbbi fogalmazványok idején tért át a Drúma névalak használatára.

A kötetkiadás – talán a rendteremtő szándék eredményeként – a rövid u-val írt változatot választotta. A név első előfordulásánál lábjegyzet tájékoztat a problémáról (93. oldal 35. lábjegyzet), a továbbiakban pedig az eltérést csak a változási pontokon tüntetjük fel.

Egyéb helyesírási kérdések Betűhű szövegközlésünk azt a nyelvi és helyesírásbeli állapotot rögzíti, ami az első kötetkiadásban és a Nyugat-folytatásokban manifesztálódott.

Így a dátum is az akkori gyakorlatot tükrözi, az évszám után nincs pont: 1919 július 31-én (15:3).

Az idegen szavakat legtöbbször mindkét változat kurziválva hozza, mint Jancsi úrfi angol szavait (313:1–2, 6). Ilyen a jazz-band (411:12), a maître d’hôtel (484:25) vagy a parfait (485:16) szedése is, sőt az olyan szójátékok is dőlt betűvel vannak, mint az off pottying (411:27), vagy a magyaros írásmódú, de idegen eredetű szavak, mint a zsánereim (441:10). Kosztolányi purista beállítottságából következik ez a megkülönböztetés, ahogy az idegen szavakat helyettesítő egy-két leleménye is, mint a telefonhívást jelölő ’fölszólítom’ (259:13) vagy a páternosztert körülíró ’körbejáró lift’ (327:5). Egy-egy szó régies írásmóddal szerepel, pl. ’droguista’ (101:4–5), mely bár idegen szó, kivételesen nincs kurzíválva egyik szövegváltozatban sem.

Van, amikor nagy valószínűséggel lehet feltételezni, hogy maga Kosztolányi ragaszkodhatott a kötetkiadásban szereplő írásmódhoz. Ahogy a kéziratban, a kötet szövegében is kizárólag a ’mingyárt’ írásmód szerepel, egyetlen kivétellel: éppen ott, ahol először fordul elő, így joggal feltételezhetjük, hogy a szedő vétette el. Ezt a ’mindjárt’ alakot ezért itt sajtóhibának tekintettük, és a főszövegben a ’mingyárt’ változatra „javítottuk” (17:10). Természetesen lábjegyzetben jeleztük eljárásunkat.

Hasonlónak látszik, valójában más a helyzet a ’lélekzet/lélegzet’ váltakozásával. A kéziratban a ’lélegzet’ alak szerepel, ezzel szemben az alapszövegben a ’lélekzet’ írásmód dominál. Ugyanakkor két alkalommal előfordul a ’lélegzet’ is, sőt a XII. fejezetben mindkét változat megtalálható (vö. 361:22, illetve 375:15). Ez is lábjegyzetet kapott.

A különírás/egybeírás terén nem mutatható ki rendszer. Az alapszövegben található változat hol közelebb áll a mai helyesíráshoz (pl. ’mind a ketten’ – 49:13), hol pedig távolabb (’másodikemeleti’ – 139:13). A folyóiratközlés valamivel gyakrabban él a kötőjeles változattal. Viszont megfigyelhető az a tendencia, hogy az alapszöveg a folyóiratban szereplő kötőszót vesszővel cseréli fel, pl. ’bőröndöket és iparkodott’ – ’bőröndöket, iparkodott’ (405:20). A tagmondatokat összekötő ’és’ előtt pedig soha nincs vessző (sem a kötetkiadásban, sem a folyóiratközlésben).

A Nyugat-változat (ahogy a kézirat is) takarékosan bánik a veszszővel. Sokszor nem teszi ki a vesszőt a gondolatjel után, pl. ’Anna

– mondta ásítva – adja ide a telefont’ (393:1). Hiányozhat a vessző akkor is, ha a tagmondat határát nem jelöli gondolatjel, pl. ’Lesz itt tánc méltóságos uram, lesz most itt tánc’ (27:18). Apróbb nyelvhasználatbeli különbségek Természetesen minden nyelvhasználati különbséget jelölünk. A hangtaniakat is, mint az e/ö, ö/ü váltakozása (pl. ’fel/föl’ (27:9), ’fölületességgel/

felületességgel’ (481:21), ’törülközőt/törölközőt’ (488:27), a stilárisakat is (’aki/ki’, ’ahol/hol’, ’amikor/mikor’). Az utóbbiak révén – mellesleg – jól követhető, hogy a kézirat és a Nyugat szövege mely esetekben áll közelebb egymáshoz, mint az alapszöveghez. A lábjegyzetelés szabályai Ahol csupán egyetlen szó hangrendi változása történik – pl. ’feltétlenül/föltétlenül’ – vagy csak egyetlen szó cserélődik le – pl. ’hullt/ borult’ (73:13); ’feleségét/életepárját’ (125:19) – ott a jegyzetpont a főszövegben az adott szóra kerül, és a lábjegyzetben csak a megváltozott szót tüntetjük fel. Így jártunk el az egyszavas stiláris és helyesírási különbségek – pl. ’ki/aki’; ’ép/épp’ esetében is. Különírás/egybeírás esetén is csak az adott szó/szókapcsolat szerepel a lábjegyzetben és

a jegyzetpont a főszövegben a különírt/egybeírt szó/szókapcsolat utolsó betűjére kerül – pl. ’császárkörtelikőrreln/császárkörte likőrrel’ (319:4), ’porba döntötten/porbadöntötte’ (165:15).

Ahol viszont két- vagy többszavas eltérés van, ott lábjegyzetünk – hogy a változás határait pontosan megjelöljük – feltünteti a változást határoló változatlan szavakat is, a jegyzetpontot pedig a változást követő első változatlan szó végére helyezzük, mely az adott lábjegyzet utolsó szava lesz. – Pl. ’Ezt a lélekmelegítőt ismerte. Katica kapta, viselte is, aztánn mikor elment, visszadobta’ › n ’ismerte. Tavaly Katica kapta karácsonyra, viselte is egész télen, aztán’ (463:11–12). E módszer szerint járunk el (a változást határoló szavak lábjegyzetbeli feltüntetésével) akkor is, amikor bekezdésbeli eltérés van (új bekezdés található az egyik változatban, de nincs a másikban), tehát a jegyzetpontot a főszövegben a változás utáni első változatlan szóra tesszük, azaz a főszövegbeli új bekezdés első szavára, vagy – ha a alapszövegben nem volt új bekezdés de a Nyugatban volt – arra a főszövegbeli szóra, amely a lábjegyzetben az új bekezdés első szava.

Ha a Nyugat nem tett ki egy írásjelet, a jegyzetpontot a főszövegben az adott írásjelre tesszük, a lábjegyzetben pedig szögletes zárójelben jelezzük a hiányt (pl. apró,n/[nincs vessző]). Fordított esetben viszont, azaz ha a kötet szöveghelyén nem volt írásjel, de a Nyugatban volt, a lábjegyzet azt a szót is hozza, melyhez az adott írásjel tapad (pl. forogvánn/forogván,). Amennyiben a változó írásjel hatására új mondat kezdődik, vagy éppen a két különálló mondatból egy mondat két tagmondata lesz, az írásjelet határoló mindkét szót feltüntetjük a lábjegyzetben, hiszen ez esetben az írásjel utáni szó írásmódja is megváltozik: nagy- vagy kisbetűvel kezdődik.

Szövegkiadások

Magyar nyelvű kiadások

Habent sua fata libelli, a könyveknek megvan a maguk sorsa – az ismert szólás tökéletesen illik az Édes Anna című regényre, mely K. D. életében négyszer jelent meg: először a Nyugat című folyóiratban, majd három ízben kötetben, kétszer (1926-ban és 1929-ben) a Genius, egyszer (1936-ban) a Révai Testvérek kiadásában (az utóbbi a Kosztolányi Dezső Összegyűjtött Munkái című könyvsorozat első köteteként). Kosztolányi először az apjának, Kosztolányi Árpádnak írt 1925. szeptember 28-i levelében említi meg, hogy új regényét a Nyugat kezdi újévi számában közölni.

Jegyzet KDLN, 516.

Egy évvel később, az ugyancsak Kosztolányi Árpádnak írt 1926. szeptember 8-i levelében esik szó először a kötetkiadásról: „Karácsonykor jelenik meg a Genius-nál könyv alakban. Alig várom, hogy személyesen nyújthassam át neked.”

Jegyzet I. h. 550.

Jóllehet a regény befejező részét közlő 1926. november 16-i Ny-számhoz időben közel, néhány nappal 1926 karácsonya előtt jelent meg az első kötetkiadás, a két szöveg nem teljesen fedi egymást. Kosztolányi időközben változtatott a szövegen. (Lásd bővebben a keletkezéstörténeti fejezetben.) Az első kötetkiadás után viszont nem változott a szöveg, annyira nem, hogy az 1943-as nyolcadik kiadásig ugyanazzal a szedéssel jelentek meg a kötetek. Az első kiadás sajtóhibái hiánytalanul megtalálhatók valamennyiben ugyanazon az oldalon. Például a 7. oldalon: „Nem érezte magát a bolsevizmus mártírjának, talán inkább a régi rend áldozatainak” [helyesen: áldozatának; a Ny-ban így is jelent meg]. Vagy az 56. oldalon: „Most hol a könyvre, hol a lányra pillantva ellenőrizte a cselédkönyv hivatalos megállapítását [helyesen: megállapításait], melyek bizony közel sem födték a leírhatatlan valóságot.” A 71. oldalon: „Aztán végzetesen következtek a csalódások. Másnap rendszerint hallgatott a »derék lány«-ról. Negyednap [helyesen: Harmadnap] foghegyről jegyezte meg, hogy »kissé lassú«, vagy »kényelmes«. Negyednap kifogásolta modorát.” A 152. lapon az angol sláger szövegében kettő sajtóhiba is szerepel (ezek megtalálhatók a Ny-ban is), közülük a második – „Sometimes you made me glade”[helyesen: You made me glad] – különösen érdekes, mert az 1929-es kiadás kijavította. (Ez az egyetlen változtatása az első kiadáshoz képest.) A harmadik kiadás viszont visszaállította az első kiadásban szereplő hibát, és a 8. kiadásig a szöveg – mint már jeleztem – változatlan szedéssel ismétlődött.

Mindebből arra lehet következtetni, hogy K. D. az első kötetkiadást követően nem változtatott a szövegen. Azt nem sikerült kideríteni, hogy ez rajta múlt-e vagy a kiadón, amelynek nyilvánvaló anyagi érdeke fűződött ahhoz, hogy ne bolygassa meg a szedést. Nem lehet tudni azt sem, hogy az 1929-es kiadás egyetlen javítását a szerző kezdeményezte vagy a kiadói szerkesztő. A Kosztolányi életében utolsó, 1936-os kiadás előkészítése idején a már halálos beteg írónak nem volt lehetősége érdemben foglalkozni regénye szövegével.

1943 és 1963 között nem jelent meg a regénynek új kiadása. Gyakorlatilag tilalomlistára került. Ebben fontos szerepet játszott az a Kosztolányi ellen indított politikai támadássorozat, amelyet 1947-ben SzabóÁrpád intézett (feltehetően felsőbb utasításra) K. D. életműve és ennek második hullámában – a Kosztolányit védők utolsó adujának számító – Édes Anna ellen. „Ez a regény is, bár részleteiben vérlázítóan forradalminak mutatkozik, nagy egészében mégis sokkal inkább ellenforradalmi, reakciós” – olvasható Szabó Árpád Írástudóknak való című vitacikkében.

Jegyzet Vö. Szabó Árpád, Írástudóknak való, Valóság, 1947. 3. sz., 205. p. – Lásd bővebben a recepciótörténeti fejezetben.

A kiadás hosszú szüneteltetésének oka elsősorban a regény nyitánya volt. A Sztálin önkényuralmának áldozatul esett, a Szovjetunióban hamis vádak alapján kivégzett Kun Béla nevét tabu volt kiejteni az 1940–1950-es évek fordulóján, a nemzetközi munkásmozgalom árulójaként bélyegezték meg. 1956. február 20-án (születésének 70. évfordulóján) jelent meg az első Kun Bélát tisztázó cikk, a Szovjet Kommunista Párt XX. Kongresszusával csaknem egy időben hivatalosan rehabilitálták őt. Az Édes Anna mégsem került le a tilalomlistáról. Kun Béla menekülésének krisztinavárosi legendájában sokan a népbiztos megrágalmazását látták. A szöveget szó szerint értelmezték, figyelmen kívül hagyva iróniáját.

Jegyzet Az érdekesség kedvéért említem meg: Illyés Gyula 1934-ben találkozott Moszkvában Kun Bélával, aki elmondta, hogy „Egy szerkesztőségben dolgozott Kosztolányival. Az Édes Anna remekmű.” (Illyés Gyula, Levelek vidékre, Pesti Napló, 1939. 178. sz. (augusztus 6.) 31. p.; Lásd még: Szónok az éjben. In: I. Gy., Ebéd a kastélyban, Budapest, Szépirodalmi, 1962, 89–99. (97.) p.) Kiss Ferenc – Illyés Gyula szóbeli közlésére hivatkozva – azt írta monográfiájában: Kun Béla úgy fogta fel a nyitófejezetet, hogy az a krisztinavárosi polgárok észjárását gúnyolja. (Kiss Ferenc, Az érett Kosztolányi, Budapest, Akadémiai, 1979, 293. p.)

(Az ellentétes elfogultságú politikai olvasatok ugyanígy túltették magukat az irodalmi szempontokon, és mintegy dokumentumként kezelték a regény nyitó fejezetét.)

BókaLászló irodalomtörténész, egyetemi tanár érdeme, hogy az Édes Anna 1963-ban ismét megjelenhetett. A kiadáshoz írt előszavában a regény keletkezésének, indítékainak és a mű drámai felépítésének, szereplőinek részletes bemutatásával igyekezett fölmenteni a művet a politikai vádak alól. Bóka László szerint a korábbi hivatalos értékeléssel ellenkező előjelű „politikai indulattól fűtött társadalmi regény” az Édes Anna, a „magatudatlan” címszereplő „ösztönösen lecsapó kése… az ellenforradalmi Magyarországot találja szíven”. Vizy Kornél ábrázolásával kapcsolatban pedig így fogalmazott: „Soha nem fogom megérteni, hogy a felszabadulás után sem fedezték fel, hogy milyen tökéletes arcképet rajzolt Kosztolányi a fehérterror legalávalóbb bürokrata-típusáról.”

Jegyzet Bóka László, Kosztolányi „Édes Anná”-ja. In: Kosztolányi Dezső, Édes Anna : Regény, Budapest, Szépirodalmi, 1963, 15., illetve 27. p.

Az új kiadás negatív hozadéka, hogy két helyen megcenzúrázták a regény szövegét. Elsőként Szörényi László irodalomtörténész tette szóvá – „delfinológiai” példái között –, hogy az ÉA tizenötödik fejezetének két mondatát az 1945 utáni kiadások rendre kihagyták.

Jegyzet Szörényi László, Szöveggondozás – magyar módra : Delfinológiai vázlat. In: Sz. L., „Multaddal valamit kezdeni” : Tanulmányok, Budapest, Magvető, 1989, 272. p.

A Horthy-féle nemzeti hadsereg 1919 végi budapesti bevonulását kommentálják e mondatok: „Csöndes, megindító viszontlátás volt. A bujdosók, mint annyiszor a magyar történelemben, hazaérkeztek.”

Jegyzet Lásd

Először az 1963-as kiadás törölte a két mondatot, a későbbi kiadások csak követték példáját.

Valójában még egy helyen kurtították meg az eredeti szöveget az 1963-as és a későbbi kiadások. A kilencedik fejezet három rövid mondata is áldozatul esett: „Lábuknál feküdt a forradalom patkánya. Döglött volt már. De azért még egyszer agyonütötték.”

Jegyzet Lásd

Erre először az általam sajtó alá rendezett 1992-es kiadásban hívtam fel a figyelmet.

Jegyzet I. m., 86. p. [A leírást ld. a 25. kiadásnál.]

Ez a kiadás vette elsőként figyelembe a regény fennmaradt kéziratát, s próbálta megtisztítani a szöveget az időközben megszaporodott sajtóhibáktól.

A kicenzúrázott részleteket tudomásom szerint először az Ács Margit-féle 1975-ös kiadás állította helyre.

Jegyzet Vö. i. m. 770., illetve 821. p. [A leírást lásd a 18. kiadásnál.] – Ez a kiadás viszont más szempontból pontatlan, például elhagyja a fejezetek sorszámának jelölését.

Sajnos még sokáig jelentek meg csonkított kiadások, a diákok számára készített kiadványok között is. Az 1992-es kiadás javításait sem vette figyelembe minden későbbi kiadás.

Az 1970-es évektől ugrásszerűen megnőtt a publikálások száma. Ennek legfőbb oka, hogy időközben a regény iskolai tananyag lett. Ahhoz képest, hogy az ÉA húsz év kihagyással először 1963-ban jelenhetett meg, már az 1968-as tanügyi reformot követően házi olvasmányként ajánlották a középiskolákban.

Jegyzet Vö. első iskolai célzatú feldolgozásait: Tedeschi Mária, Kosztolányi Dezső : Édes Anna. In: Pálmai Kálmán et al, A 20. századi magyar irodalom tanítása a középiskolában, Budapest, Tankönyvkiadó, 1969, 191–193.; Mész Lászlóné, Kosztolányi prózája. In: M. L.-né, Tanári kézikönyv : A magyar irodalom tanításához a középiskolák 4. osztálya számára, Budapest, Tankönyvkiadó, 1971, 155–156. p.

Az 1978-as új gimnáziumi tantervben pedig kötelező házi olvasmány lett.

Jegyzet Vö. A gimnáziumi nevelés és oktatás terve, Budapest, Tankönyvkiadó, 1978, 81. p.

Ebben nekem is szerepem volt: az akadémiai reformbizottság irodalommal foglalkozó csoportjának vezetőjeként véleményezhettem az Országos Pedagógiai Intézetben készült tervezetet, és befolyásolhattam annak további alakulását. Az ÉA kötelezővé emelését eredetileg az MTA Irodalomtudományi Intézetében alakult Fiatal Irodalomtörténészek Köre javasolta, amelynek tagja voltam.

Jegyzet Lásd Javaslat a középfokú oktatás irodalmi törzsanyagára, Literatura, 1976. 2. sz. 154. p. illetve Tankönyvháború : Viták a gimnáziumi irodalomoktatás reformjáról a hetvenes–nyolcvanas években, sajtó alá rend., szerk. és az összekötő szöveget írta Pála Károly, Budapest, MTA Irodalomtudományi Intézete – Argumentum, 1991, 27–88. p.

Az 1990-es évektől az ÉA csaknem minden évben megjelent, sokszor több kiadásban is. A könyvkiadók üzleti számításai (és a koordináció hiányának) következtében 2007-ben hat, 2008-ban pedig öt kiadást ért meg.

Folyóiratközlés

A regényt először a Nyugat 19. évfolyama közölte, folytatásokban, 1926. július 1-től november 16-ig (13–22. szám). [Ezzel a címmel:] ÉDES ANNA [és alatta a műfaj megjelölésével:] REGÉNY.

(1) 13. sz. július 1.: [Mottó], 1. p.; I. Kún Béla elrepül, 1. p.; II. A méltóságos úr, az elvtárs és a méltóságos asszony, 2–6. p.; III. Fanyar vacsora, 7–14. p.

(2) 14. sz. július 16.: IV. Különböző izgalmak, 98–104. p.; V. Minisztérium és misztérium, 104–110. p.

(3) 15. sz. augusztus 1.: VI. Anna, 173–182. p.; VII. Új seprő jól seper?, 182–187. p.

(4) 16. sz. augusztus 16.: VIII. A tünemény, 284–289. p.; IX. Vita a piskótáról, az irgalomról és az egyenlőségről, 289–298. p.

(5) 17. sz. szeptember 1.: X. Legenda, 342–346. p.; XI. Jancsi úrfi, 346–355. p.

(6) 18. sz. szeptember 16.: XII. Vad éjszaka, 408–416. p.; XIII. Szerelem, 416–422. p.

(7) 19. sz. október 1.: XIV. Valami nagyon keserű, 537–543. p.; XV. Tél, 543–550. p.

(8) 20. sz. október 16.: XVI. Anyag, szellem, lélek, 608–615. p.; XVII. Farsang, 616–623. p.

(9) 21. sz. november 1.: XVIII. A rémület, 687–701. p.

(10) 22. sz. november 16.: XIX. Miért…?, 734–748. p.; XX. Párbeszéd egy zöldkerítéses ház előtt, 749–751. p.

Kötetkiadások

Jegyzet A kötetkiadások jegyzékében közös római szám alatt azokat a kiadásokat hozzuk, melyek azonos szövegűek.

1. kiadás Édes Anna : Regény, [Budapest], Genius, [1926], [4] 264 [4] p.

2. kiadás (Címlapkiadás) Édes Anna, [Budapest], Genius, [1929], [4], 264, [2] p.

3. kiadás (Címlapkiadás) Édes Anna : regény, [Budapest], Révai Testvérek Irodalmi Intézet Rt., [1936], (Kosztolányi Dezső Összegyűjtött Munkái, 1), [4], 264, [2] p.

4. kiadás(Utánnyomás) Édes Anna : regény, [Budapest], Révai Testvérek Irodalmi Intézet Rt., [1937], (Kosztolányi Dezső Összegyűjtött Munkái, 1), [4], 264, [2] p.

5. kiadás (Címlapkiadás) Édes Anna : regény, [h. n.], Délvidéki Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesülete, [1940], (Defhe Könyvek), 265 p.

6. kiadás (Utánnyomás) Édes Anna : regény, [h. n.], Délvidéki Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesülete, [1941], (Magyar Regények), 265 p. [A címlapon: Tizenharmadik ezer]

7. kiadás (Utánnyomás) Édes Anna : regény, [h. n.], Délvidéki Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesülete, [1941], (Magyar Regények), 265 p. [A címlapon: Tizenötödik ezer]

8. kiadás (Utánnyomás) Édes Anna : regény, [Budapest], Révai Testvérek Irodalmi Intézet Rt. [1943], [4], 264, [4] p. [A címlapon: Kilencedik ezer]

II.

9. kiadás Édes Anna : Regény, Budapest, Szépirodalmi, előszó Bóka László, 1963, 296 [3] p.

III.

10. kiadás Édes Anna : Regény, utószó Czine Mihály, Budapest, Szépirodalmi, 1965, (Olcsó Könyvtár), 309 p.

11. kiadás Édes Anna : Regény, utószó Czine Mihály, Bratislava – Budapest, Szlovák Szépirodalmi – Athenaeum Ny., 1965, (Olcsó Könyvtár), 309 p.

13. kiadás (Címlapkiadás) Édes Anna : Regény, utószó Czine Mihály, Budapest, Szépirodalmi, 1968, (Olcsó Könyvtár), 309 p.

IV.

12. kiadás Édes Anna, Budapest, Szépirodalmi, 1967, 259 p.

14. kiadás Édes Anna, Budapest, Szépirodalmi, 1972, (Diákkönyvtár), 214 p.

VI.

15. kiadás Aranysárkány. Édes Anna, Bukarest, Kriterion, 1972, (Magyar Klasszikusok), 447 p.

16. kiadás (Címlapkiadás) Aranysárkány. Édes Anna, Bukarest, Kriterion, 1973, (Magyar Klasszikusok), 447 p.

VII.

17. kiadás Nero, a véres költő. Édes Anna, utószó Kőszeg Ferenc, Budapest, Szépirodalmi, 1974, (Magyar Elbeszélők), 544 p., 4 t.

VIII.

18. kiadás Nero, a véres költő. Pacsirta. Aranysárkány. Édes Anna, szöveggondozás Ács Margit, Budapest, Szépirodalmi, 1975, (Magyar Remekírók), 917 p.

IX.

19. kiadás Édes Anna : Regény, előszó, függelék Szőcs István, Kolozsvár, Dacia, 1978, (Tanulók Könyvtára), 233 p.

20. kiadás Nero, a véres költő. Édes Anna, Budapest, Szépirodalmi, 1978, 486 p., 1 t.

XI.

21. kiadás Édes Anna, utószó Bóka László, Budapest – Szombathely, Móra – Sylvester, 1981, (Diákkönyvtár), 237 p.

22. kiadás (Utánnyomás) Édes Anna, Budapest – Szombathely, Móra – Sylvester, 1985, (Diákkönyvtár), 209 p. [Utószó nélkül]

XII.

23. kiadás Édes Anna, Budapest, Szépirodalmi – Athenaeum, 1988, (Olcsó Könyvtár), 256 p.

XIII.

24. kiadás Édes Anna, utószó Sükösd Mihály, Budapest, Editorg, 1991, (Editorg Klasszikusok), 248 p.

26. kiadás (Címlapkiadás) Édes Anna, utószó Sükösd Mihály, Budapest, Editorg, 1993, (Editorg Klasszikusok), 248 p.

XIV.

25. kiadás Édes Anna : Regény,

Jegyzet A borítón: „Teljes, gondozott szöveg”

a kötetet szerkesztette, a mű szövegét sajtó alá rendezte, a szemelvényeket és a képeket válogatta, a jegyzeteket írta Veres András, Budapest, Ikon, 1992, (Matura Klasszikusok, 2), 207 [1] p.

27. kiadás (Címlapkiadás) Édes Anna : Regény,

Jegyzet A borítón: „Teljes, gondozott szöveg”

a kötetet szerkesztette, a mű szövegét sajtó alá rendezte, a szemelvényeket és a képeket válogatta, a jegyzeteket írta Veres András, Budapest, Ikon, 1993, (Matura Klasszikusok, 2), 207 [1] p.

29. kiadás (Címlapkiadás) Édes Anna : Regény,

Jegyzet A borítón: „Teljes, gondozott szöveg”

a kötetet szerkesztette, a mű szövegét sajtó alá rendezte, a szemelvényeket és a képeket válogatta, a jegyzeteket írta Veres András, Budapest, Ikon, 1994, (Matura Klasszikusok, 2), 207 [1] p.

32. kiadás Édes Anna : Regény,

Jegyzet A borítón: „Teljes, gondozott szöveg”

a kötetet szerkesztette, a mű szövegét sajtó alá rendezte, a szemelvényeket és a képeket válogatta, a jegyzeteket írta Veres András, Budapest, Raabe Klett, 1998, (Matúra Klasszikusok Light), 219 [1] p. [Rövidített kiadás]

38. kiadás (Elektronikus kiadás) Édes Anna, szerkesztette, sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta Veres András, Budapest, Gépeskönyv, 2001, (Hálózati Kritikai Kiadássorozat = Online Critical Editions) (Magyar Klasszikusok)

XV.

28. kiadás Pacsirta. Édes Anna, utószó Bárdos László, Budapest, Unikornis, 1993, (A Magyar Próza Klasszikusai, 4), 358 p.

XVI.

30. kiadás Pacsirta. Édes Anna, a szöveget gond. és a jegyzeteket kész. Ács Margit, Budapest, Európa, 1995, (Európa Diákkönyvtár), 404 p.

31. kiadás (Címlapkiadás) Pacsirta. Édes Anna, a szöveget gondozta és a jegyzeteket készítette Ács Margit, Budapest – Szombathely, Európa – Sylvester, 1997, (Európa Diákkönyvtár), 404 p.

33. kiadás (Címlapkiadás) Pacsirta. Édes Anna, a szöveget gondozta és a jegyzeteket készítette Ács Margit, Budapest – Szombathely, Európa – Sylvester, 1998, (Európa Diákkönyvtár), 404 p.

34. kiadás (Címlapkiadás) Pacsirta. Édes Anna, a szöveget gondozta és a jegyzeteket készítette Ács Margit, Budapest – Szombathely, Európa – Sylvester, 1999, (Európa Diákkönyvtár), 404 p.

37. kiadás (Címlapkiadás) Pacsirta. Édes Anna, a szöveget gondozta és a jegyzeteket készítette Ács Margit, Budapest – Szombathely, Európa – Sylvester, 2001, (Európa Diákkönyvtár), 404 p.

40. kiadás (Címlapkiadás) Pacsirta. Édes Anna, a szöveget gondozta és a jegyzeteket készítette Ács Margit, Budapest – Szombathely, Európa – Sylvester, 2003, (Európa Diákkönyvtár), 404 p.

43. kiadás (Címlapkiadás) Pacsirta. Édes Anna, a szöveget gondozta és a jegyzeteket készítette Ács Margit, Budapest – Szombathely, Európa – Sylvester, 2004, (Európa Diákkönyvtár), 404 p.

44. kiadás (Címlapkiadás) Pacsirta. Édes Anna, a szöveget gondozta és a jegyzeteket készítette Ács Margit, Budapest – Szombathely, Európa – Sylvester, 2005, (Európa Diákkönyvtár), 404 p.

46. kiadás (Címlapkiadás) Pacsirta. Édes Anna, a szöveget gondozta és a jegyzeteket készítette Ács Margit, Budapest – Szombathely, Európa – Sylvester, 2007, 404 p.

52. kiadás (Címlapkiadás) Pacsirta. Édes Anna, a szöveget gondozta és a jegyzeteket készítette Ács Margit, Budapest – Szombathely, Európa – Sylvester, 2008, (Európa Diákkönyvtár), 404 p.

59. kiadás (Címlapkiadás) Pacsirta. Édes Anna, a szöveget gondozta és a jegyzeteket készítette Ács Margit, Budapest – Szombathely, Európa – Sylvester, 2010, (Európa Diákkönyvtár), 404 p.

XVII.

32. kiadás Pacsirta. Aranysárkány, Édes Anna, Eger, Egri Ny., 1997, (Szép Szó : Egri Könyvek), 542 p.

XVIII.

35. kiadás Édes Anna, az előszót írta Bodnár György, Budapest – Miskolc, Talentum – Akkord, 1999, (Talentum Diákkönyvtár), 224 p.

47. kiadás (Címlapkiadás) Édes Anna, az előszót írta Bodnár György, Budapest – Miskolc, Talentum – Akkord, 2007, (Talentum Diákkönyvtár), 224 p.

64. kiadás (Címlapkiadás) Édes Anna, az előszót írta Bodnár György, Budapest – Miskolc, Talentum – Akkord, 2012, (Talentum Diákkönyvtár), 224 p.

71. kiadás (Címlapkiadás) Édes Anna, az előszót írta Bodnár György, Budapest – Miskolc, Talentum – Akkord, 2015, (Talentum Diákkönyvtár), 224 p.

XIX.

36. kiadás Pacsirta. Édes Anna, Budapest, Diáktéka – Multipress 2000 Kft., 1999, (Diák Kiskönyvtár), 344 p.

XX.

37. kiadás Édes Anna, a szöveget gondozta Papp Csaba, utószó Hafner Zoltán, Budapest, Osiris, 2000, (Millenniumi Könyvtár), 207 p.

41. kiadás (Címlapkiadás) Édes Anna, a szöveget gondozta Papp Csaba, utószó Hafner Zoltán, Budapest, Osiris, 2003, (Millenniumi Könyvtár), 207 p.

XXI.

39. kiadás Édes Anna, Kaposvár, Holló, 2002, (Holló Diákkönyvtár), 203 p.

48. kiadás (Címlapkiadás) Édes Anna, Kaposvár, Holló, 2007, (Holló Diákkönyvtár), 203 p.

XXII.

42. kiadás Édes Anna = Kosztolányi Dezső összes regényei, szerkesztette, utószó Réz Pál, Szeged, Szukits, 2003, 624 (465–610.) p.

XXIII.

45. kiadás Édes Anna, Budapest, Osiris, 2005, (Osiris Diákkönyvtár), 249 p.

XXIV.

49. kiadás Édes Anna, Budapest, Kossuth, 2007, (Metro Könyvtár), (A Magyar Próza Klasszikusai, 26), 189 p.

62. kiadás Édes Anna, Budapest, Kossuth, 2007, (A Magyar Próza Klasszikusai) [Elektronikus dokumentum Adobe Digital Editions formátumban]

XXV.

50. kiadás Édes Anna, Budapest, Studio Libri Könyvműhely, 2007, 213 p.

XXVI.

51. kiadás Édes Anna, szerkesztette, sajtó alá rendezte Veres András, Budapest, Népszabadság, 2007, (A Magyar Irodalom Remekei, 2. Sorozat, 5/16), 208 p.

XXVII.

53. kiadás Édes Anna, a tanulmányt írta Dobayné Fenyvesi Ildikó, Budapest, Mérték, 2008, (Kötelezők Mértékkel), 245 p.

XXVIII.

54. kiadás Édes Anna, a szöveget gondozta Fráter Zoltán, Budapest, Európa, 2008, (Kosztolányi Dezső Művei), 247 p.

XXIX.

55. kiadás Édes Anna, előadja Kútvölgyi Erzsébet, Budapest, Titis, 2008, (Hangos regény), 1 CD [elektronikus dok.] (7 h 40 min).

XXX.

56. kiadás Édes Anna, Déva, Corvin, 2008, (Corvin Regények, 10), 195 p.

XXXI.

57. kiadás Édes Anna, Budapest, Fapadoskonyv.hu, 2009, [2] 143 p. [Az online kiadvány nyomtatott példánya]

XXXII.

58. kiadás Édes Anna, átdolgozó Bilisics László, Budapest, Magyar Elektronikus Könyvtár, 2009.[Rovásírással] [Site: mek.oszk.hu]

XXXIII.

60. kiadás Édes Anna, a kötetet szerkesztette Veres András, a forrásokat sajtó alá rendezte Parádi Andrea, Józan Ildikó, Veres András, Sárközi Éva, Lipa Tímea, Pozsony, Kalligram, 2010, (Kosztolányi Dezső Összes Művei : Kritikai Kiadás), 914 p., XVI. t.

XXXIV.

61. kiadás Édes Anna, Budapest, eKönyv, 2010. [Elektronikus dokumentum E-Book olvasóra optimalizált formátumban]

XXXV.

63. kiadás Édes Anna, Székesfehérvár, Árkád-Könyvek, 2011, 213 p.

XXXVI.

65. kiadás Édes Anna, Gyula, Digi-Book Magyarország Kiadó, 2012, 201 p. [Elektronikus dokumentum E-Book olvasóra optimalizált formátumban]

XXXVI.

66. kiadás Édes Anna, Budapest, Quattrocento, 2013. [Elektronikus dokumentum Adobe Digital Editions és Mobipocket Reader formátumban]

XXXVII.

67. kiadás Édes Anna, Budapest, Content 2 Connect, 2013. [Elektronikus dokumentum Adobe Digital Editions formátumban]

XXXVIII.

68. kiadás Édes Anna, felolvasó Sudár Annamária, közreműködik Vörös Andor, Budapest, Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2013. [Hangoskönyv]

XXXIX.

69. kiadás Nero, a véres költő. Pacsirta. Édes Anna, Budapest, Magyar Közlöny, 2014, 535 p.

XL.

70. kiadás Édes Anna, Budapest, Kossuth, 2015, (Életreszóló regények, 17), 239 p.

Idegen nyelvű kiadások

Kosztolányi életében az Édes Annának két fordítása jelent meg. Elsőként 1929-ben németül, Stefan J. Klein

Jegyzet A fordító neve kétféle formában is ismert: Stefan I. Klein és Stefan J Klein. Második keresztneve Joseph volt.

fordításában. E kiadást a magyar irodalmi közvélemény figyelemmel kísérte, több méltató kritikát is kapott.

Jegyzet Lásd: [Szerző nélkül], Desider Kosztolányis: Anna Édes, Pester Lloyd Abenblatt, 1929. 267. sz. (november 23.), 7. p.; Mohácsi Jenő, Anna Édes : Kosztolányi Dezső regénye németül, Nyugat, 1929. 24. sz. (december 16.), 749–750. p.; Turóczi-Trostler József, Anna Édes : Kosztolányi Dezső regénye németül, Új Idők, 1930. 22. sz. (május 25.), 677. p.

Jelentőségét csak növeli, hogy a lengyel és a holland nyelvű fordítás nagy valószínűséggel ennek alapján készült.

Jegyzet Erre lehet következtetni abból, hogy a német fordítás számos fordulata, megoldása kísért a lengyel és a holland kiadásban is.

Másodikként lengyelül jelent meg – 1930-ban folyóiratközlésben,

Jegyzet Az MTA Kézirattárában őrzött Kosztolányi-hagyaték Ms 4619/109 jelzetszámú palliumában megtalálható a 10. folytatás újságkivágata.

1931-ben könyv alakban – Józef Gabriel Mondschein fordításában. Kosztolányi úgy tudta (egy 1932-ben készült interjúban beszélt erről), hogy a lengyel fordító állítólag oroszból fordította.

Jegyzet Bálint Jenő, Írók beszélnek : Kosztolányi Dezső, A Reggel, 1932. 23. sz. (június 6.), 9. p.

Valójában az ÉA 1972-ig nem jelent meg oroszul. A téves információt bizonyára félreértés okozta: az ÉA-t fordító Mondschein Kosztolányi másik regényét, A véres költőt is lefordította lengyel nyelvre, s azt oroszból – a Nero-regény pedig valóban megjelent 1927-ben Leningrádban a Vremja Kiadónál.

Bár az ÉA nem jelent meg francia nyelven az író életében, levelezése arról tanúskodik, hogy ezt ambicionálta leginkább. A latin műveltségére büszke Kosztolányi minden tőle telhetőt megtett, hogy elősegítse regénye francia kiadását.

Jegyzet Elsőként Madácsy Piroska foglalkozott Kosztolányi levelei és levélfogalmazványai alapján azÉdes Anna francia kiadását szorgalmazó ténykedésével (vö.: Madácsy Piroska, Kosztolányi Dezső francia kapcsolataihoz, Irodalomtörténeti Közlemények, 1985. 4–5. sz., 540–543. p.). Itt elsősorban Réz Pál jegyzeteire (és levélfordításaira) támaszkodom, aki a levelezés 1996-os kiadása számára foglalta össze mindazt, amit tudni lehet a levelekről és hátterükről (vö.: KDLN, 996–1005. p.).

Ifjabb Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi államtitkár hívta fel 1927. október 21-i levelében az író figyelmét Maxime Beaufort-ra, aki szerinte alkalmas lenne az ÉA francia tolmácsolására. Kosztolányi fel is vette a kapcsolatot Beaufort-ral, s a fordítás elkészült az 1920-as évek végére (a fordítás munkacíme Anna, la perle volt).

Jegyzet KDLN, 996. p.

Kosztolányi úgy gondolta, hogy regénye elfogadtatását előmozdítaná, ha egy elismert kortárs francia író írna hozzá előszót.

Jegyzet Pontosan ez történt A véres költő 1924-es német kiadása esetében, amelynek sikerében közrejátszott, hogy Thomas Mann ajánló sorai vezették be.

Jules Romains-ra esett a választása, akit személyesen ismert, 1927 februárjában Budapesten interjút is készített vele. Egy levél kíséretében elküldte a francia írónak az Édes Anna Maxime Beaufort által lefordított francia nyelvű gépiratát, s a fordítót bízta meg a közvetítéssel. A fennmaradt levélszövegek és fogalmazványok időpontja és sorrendje bizonytalan. Így csak valószínűsíthető, hogy a következő levelet küldte el a francia írónak:

„Uram, engedje meg, hogy segítségére siessek emlékezetének. Magyarországi utazása, mely számunkra örökre felejthetetlen epizód marad, minden bizonnyal arcok, mozdulatok és életek egyvelegét támasztja fel képzeletében. Ezért tartom szükségesnek, hogy felhívjam figyelmét arra a pontra, aki vagyok. Talán sikerül felfedeznie valahol. Egy délután Teleki Sándorné budai szalonjában beszélgettünk […] Most nagy szívességre kérem. Maxime Beaufort úr, e sorok átadója, franciára fordította egyik regényemet. Ezzel mutatkoznék be országukban, ahol – lélekben – állandóan élek. Nevemet eddig csak Németországban és Amerikában ismerik. Kérem tehát, szíveskedjék elolvasni könyvemet, és ha őszintén némileg is érdekesnek találja, kérem, írjon előszót a francia kiadáshoz, hogy ne legyek oly igen elhagyatott a világ legkiválóbb irodalmának ragyogó kavargásában. Bármiképp határoz, kérem, tudassa véleményét és döntését. Tudom, milyen nagy ez a kérés, de azt mondják, a szeretet bátorságot önt az emberbe.”

Jegyzet KDLN, 1000–1001. p. (Réz Pál fordítása.)

Jóllehet a francia író válaszolt Kosztolányi levelére, és ígéretet tett az előszó megírására, végül mégsem készült el vele. Kosztolányi később François Mauriac-ot is megkereste hasonló kéréssel, sikertelenül.

Jegyzet A Mauriachoz írt levél fogalmazványa fennmaradt, lásd: KDLN, 598–599. p. „Nem tudjuk bizonyossággal megállapítani – fűzi hozzá Réz Pál a levélhez írt jegyzetében –, hogy Kosztolányi előbb fordult-e előszóért François Mauriachoz az Édes Anna francia fordítása elé, mint Jules Romains-hez, vagy amikor ez nem írta meg az előszót, akkor kért bevezetőt Mauriactól; az utóbbi változat látszik valószínűbbnek.” – I. m., 1004.

Később, 1936-ban – azt követően, hogy kórházi ágyán George Duhamel meglátogatta őt – fölmerült benne, hogy esetleg elküldeti neki a francia nyelvű ÉA-t, hasonló célból. A fordítójának erről írt levélfogalmazványa is fennmaradt.

Jegyzet Vö.: KDLN, 758–759. p., illetve 1061. p.

Az ÉA Maxime Beaufort-féle fordítása végül csak Kosztolányi halála után jelent meg. Előbb 1937-ben a Le Temps-ban, a napilap Feuilleton du Temps rovatában közölték (vonal alatt, egy-egy újságlap alsó harmadát elfoglalva), a mottó és a XX. fejezet nélkül, 32 folytatásban, szeptember 15-től október 21-ig.

Jegyzet Az újságkivágatok ugyancsak fennmaradtak a Kosztolányi-hagyatékban az Ms 4614/45–46 jelzet alatti palliumban.

A regény 1944-ben könyv alakban is megjelent, immár a teljes szöveg; ugyanaz a fordítás, de apróbb változtatásokkal.

Még két fordítást kell megemlítenem, az olasz és az első holland kiadásokat. 1937-ben jelentek meg, az író halála után, de az előkészületekről tudomása lehetett. Az olasz kiadáshoz írt előszavában Nemes Lajos azt állította, hogy az ÉA már megjelent németül, oroszul (?) és lengyelül, s rövidesen kiadják hollandul, franciául és angolul is.

Jegyzet I. m., 7. p.– Az előszó röviden bemutatja Kosztolányi Dezső pályáját (nem mulasztva el megemlíteni, hogy ő tolmácsolta magyar nyelven Margherita Sarfatti Mussolini-életrajzát), valamint a regény témáját, problematikáját (külön kitérve az ÉA színpadi változatára és annak 1937. február 12-i bemutatójára).

A holland kiadás valóban nem sokkal az olasz után jelent meg. Az Országos Széchényi Könyvtárban található olasz és holland kiadás példányán egyaránt az szerepel, hogy második kiadás. Valószínűleg üzleti számításból tüntették fel az 1937-ben megjelent könyvek második körben kinyomtatott (utánnyomtatott) példányainak címlapján, mintha második kiadásról lenne szó.

Jegyzet Az olasz kiadás esetében ez nyilvánvaló, mert az első kiadás feltüntette, hogy 1937. április 30-án nyomták a milánói Unione Tipografica (via Pace 19. sz alatti) nyomdában, a második kiadásban pedig azt, hogy 1937. június 17-i utánnyomásról van szó.

Valamennyi fordítás az 1926-os magyar kötetkiadás alapján készült (a lengyel és a holland föltehetően a német kiadás közvetítésével). A sajtóhibák is rendre visszaköszönnek. Például a Vizy Kornél előadásában szereplő krisztinavárosi ellenforradalmi eseményeket a „forradalom” szóval foglalják össze (a III. fejezetben). Ugyanakkor javítják a Jancsi úrfi által énekelt angol slágerszöveg hibáit (a XIII. fejezetben), ez alól egyedül az olasz kiadás kivétel. A XIX. fejezetben található értelmetlenséget („Pörgött a nyelve, beszélt-beszélt fáradhatatlanul, a töretlen erejében.”) a német fordítás értelmessé alakítja („Sie sprach wie ein Wasserfall, redete und redete, unermüdlich, mit ungebrochener Kraft.”),

Jegyzet „Ömlött belőle a szó, mint a vízesés, beszélt és beszélt fáradhatatlanul, töretlen erővel.”

az olasz és a francia megkerüli. Patikárius János farsangi mulatságának baljós utalását („De szavát nem lehetett hallani. A jazz-band dobjai most oly vadul pörögtek, mint hajnalkor, a katonai kivégzéseknél.”) a német kiadás híven követi,

Jegyzet „Die Trommel der Jazzband wirbelten so wild, wie im Morgengrauen, bei militärischen Exekutionen.”

a francia pontatlan, az olasz teljesen elhagyja (az előtte álló párbeszéddel együtt). A magyar szöveg szinte túlzásig sok helyi (földrajzi és történelmi) hivatkozása mindegyik fordítás számára gondot jelentett. Még a minden tekintetben leginkább sikerült német is elhagyja a Mozdony-utcát, az Ady-matinékat pedig a semmitmondó „an literarische Matineen”-nel cseréli fel. Ugyanakkor Karinthy Frigyes neve és az Így írtok ti címe az olasz és a francia fordításban szerepel, a németből elmaradt.

Fordítások bibliográfiája

Jegyzet A bibliográfia a szerint rendezi sorba az idegennyelvű kiadásokat, hogy mely nyelven jelent meg korábban az első Édes Anna fordítás könyv alakban. Az első megjelenés után az adott nyelvű összes kiadást hozzuk, a megjelenés időrendjében.

Német nyelvű

kötetkiadások

1. Anna Édes : Roman, Einzig berechtigte Übertragung aus dem Ungarischen von Stefan Joseph Klein, Baden-Baden, Merlin, 1929, 259, [5] p.

2. Anna : Roman, übertragen von Irene Kolbe, Budapest, Corvina, 1963, 252, [8] p.

3. Anna Édes : Roman, aus dem Ungarischen übersetz von Irene Kolbe, mit einem Nachwort von Jörg Buschmann, Berlin – Weimar – Budapest, Aufbau – Corvina, 1976, 265, p.

4. (Utánnyomás, 2. kiadás) Anna Édes : Roman, aus dem Ungarischen übersetz von Irene Kolbe, mit einem Nachwort von Jörg Buschmann, Budapest – Berlin – Weimar, Corvina – Aufbau, 1976, 265, p.

6. Anna : ein Dienstmädchenroman, aus dem Ungarischen von Irene Kolbe, Nördlingen, Greno, 1987, (Die Andere Bibliothek), 283 p.

7. (Utánnyomás) Anna : ein Dienstmädchenroman, aus dem Ungarischen von Irene Kolbe, Frankfurt am Main, Eichborn, 1993, (Die Literaturkassette) 283 p.

8. Anna : ein Dienstmädchenroman, aus dem Ungarischen von Irene Kolbe, Frankfurt am Main, Fischer-Taschenbuch, 1994, (Fischer, 11998), 294 p.

9. Anna Édes : Roman, aus dem Ungarischen von Irene Kolbe, mit einem Nachw. von Tilman Spreckelsen, Berlin, Aufbau, 1999, (Aufbau Bibliothek, 6046), 219 p.

Lengyel nyelvű

folyóiratközlés

Anna Edes, Autoryzowany przekład z wegierskiego [Józef Mondschein] J. G. M., Kobieta Wspołczesna, 1930. 2–11.;13–23.; 25–44. sz.

Jegyzet A Kobieta Wspołczesna hetilap; alcíme: Ilustrowany tygodnik społeczno-literacki; megjelenési helye: Warsawa. A regény a hetilapban 41 folytatásban jelent meg; mindig két teljes újságoldalt elfoglalva, de nem kötött helyen, az 5. és a 16. oldalszámok közötti lapok valamelyikén. A 12. és 24. számban nem jelent meg folytatás. A 10. folytatás megtalálható az MTA Kézirattárának Kosztolányi-hagyatékában. Jelzete: Ms 4619/109. A folytatás a regény IV. fejezetének egy részlete, fejezetjelzés nélkül.

kötetkiadás

Grzech słodkiej Anny : powieść, z upoważnienia aut. przeł. [z węg.] Józef Mondschein, Kraków, Kraków : Wydawnictwo Literacko-Naukowe, 1931, 426 [1] p.

Jegyzet Az OSZK állományában levő példány: a szerző kézjegyével.

Olasz nyelvű

kötetkiadások

1. Anna Édes : Romanzo, trad. Ilia Stux, Franco Redaelli, intr. da Lajos Nemes, Milano, Baldini-Castoldi, 1937, 290 p.

Jegyzet Az impresszumban: Finito di stampere re 30 aprile 1937.

2. (Utánnyomás, 2. kiadás) Anna Édes : Romanzo, trad. Ilia Stux, Franco Redaelli, intr. da Lajos Nemes, Milano, Baldini-Castoldi, 1937, 290 p.

Jegyzet Az impresszumban: Finito di stampere re 17 giugno 1937.

3. Anna Édes, trad. di Andrea Rényi e Mónika Szilágyi, cura e note di Mónika Szilágyi, Milano, Anfora, 2014, 196 p.

Holland nyelvű

kötetkiadások

1. Anna Édes, vertaling Van I. Rona en Truus Eygenhuysen, met een inleiding Van I. Rona, Amsterdam, Nederlandsche Keurboekerij, 1937, 311 p.

2. (Utánnyomás, 2. kiadás) Anna Édes, vertaling Van I. Rona en Truus Eygenhuysen, met een inleiding Van I. Rona, Amsterdam, Nederlandsche Keurboekerij, 1937, 311 p.

3. Anna, vertaald door Henry Kammer, Amsterdam, Loeb, uitgevers, [1982], 206 p.

Jegyzet A köteten a szerző neve így szerepel: Dező Kostztolányi

4. Anna, vertaald door Henry Kammer, Van Gennep, 2004, 287 p.

5. Anna, vertaald door Henry Kammer, Amsterdam, Muntinga Pockets, 2006, (Rainbow Pockets), 287 p.

Cseh nyelvű

kötetkiadások

1. Služka (Édes Anna), Z maďarštiny přeložil Laco Novomeský; redigované Janem Čepem, Praha, Melantrich, 1939, 242 p.

2. Anna Édešová, přeložil Ladislav Novomeský, Praha, Práce, 1974, (Bilá Řada), 204 p.

Francia nyelvű

folyóiratközlés

Absolve, Domine… : Anna Edes, traduit du hongrois par Maxime Beaufort, Le Temps, 1937. szeptember 15. – október 20.

Jegyzet A regény – a mottó és a XX. fejezet nélkül – a napilap Feuilleton du Temps című rovatában jelent meg, 32 folytatásban, vonal alatt, mindig a 3. oldalon, egy-egy újságlap alsó harmadát elfoglalva. A regény folytatásait közlő újságoldalak lapkivágatai megtalálhatóak az MTA Kézirattárának Kosztolányi-hagyatékában. Jelzete: Ms 4614/45–46

kötetkiadások

1. Absolve Domine : Anna Edes, roman traduit du hongrois par Maxime Beaufort, Paris, Sorlot, 1944, (Les Maitres Etrangers), 251 [5] p.

2. Anna la Douce, trad. du hongrois par Eva Vingiano de Piña Martins; première lecture d’Anne Diatkine, preface d`Eve Vingiano de Piña Martins, Paris, V. Hamy, 1992, 315 p.

3. Anna la Douce, trad. du hongrois par Eva Vingiano de Piña Martins; première lecture d’Anne Diatkine, preface d`Eve Vingiano de Piña Martins, Paris, V. Hamy, 2001, 312 [1] p.

Angol nyelvű

kötetkiadások

1. Wonder Maid : Novel, Translated from the Hungarian by Adam de Hegedüs, London – New York, Stapless Press, 1947, 211 p.

Jegyzet Kosztolányinénak az angol megjelentetés érdekében írt szinopszisát lásd az alfejezet függelékében.

2. Anna Édes, translated from the Hungarian and with Introduction by George Szirtes, London, Quartet Books, 1991, (Quartet Encounters), XI, 220 p.

3. Anna Édes, translated from the Hungarian and with Introduction by George Szirtes, Budapest, Corvina, 1991, XI, 220 p.

4. Anna Édes, translated from the Hungarian and with Introduction by George Szirtes, New York, New Directions,1993, XI, 220 p.

5. Anna Édes, translated from the Hungarian and with Introduction by George Szirtes, London, Quartet Books, 2000, XI, 220 p.

Szlovák nyelvű

kötetkiadás

Slúžka : Román, prelož. Viktor Sándor, Bratislava, Obzor, (Romány pre Každého), 1969, 291 p.

Orosz nyelvű

kötetkiadás

Zhavoronok. Anna Édes, perev. O. Rossiânov, Moskva, Hudozestvenna Literatura, 1972, 349 p.

Bolgár nyelvű

kötetkiadások

1. Ana Edes : Roman, prev. Nikolina Atanasova, Szófia, Narodna Kultúra, 1973, 224 p.

2. Celuvkata : izbrani tvorbi, săst. Ûliâ Dimitrova, predg. Jonka Najdenova, prev. Jonka Najdenova, Nikolina Atanasova, Katâ Kamenova, Sofia, Narodna Kultura, 1987, 627 p, 1 t.

Lett nyelvű

kötetkiadás

Anna Edeša : Romans, tulk. Elga Sakse, Riga, Liesma, 1976, 240 p.

Litván nyelvű

kötetkiadások

1. Ana Edeš : apysaka, is vengry kalbos verté Broné Pučinskaité, Vilnius, Vaga, 1979, 251 p.

2. Ana Edeš : apysaka, is vengry kalbos verté Broné Pučinskaité, Vilnius, Vaga, 1991, 251 p.

Szerb nyelvű

kötetkiadás

Ana : Roman, preveo Josip Varga, Novi Sad, Bratstvo-Jedinstvo, 1980, 204 p.

Norvég nyelvű

kötetkiadás

Anna Édes : Roman, oversatt fra ungarsk av Kari Kemény, Oslo, Gyldendal Norsk, 1987, 207 p.

Héber nyelvű

kötetkiadás

Anah metw˙qah, mehw˙ngariyt Rw˙tiy Gliyq, Tel Aviv, Babel, 2000, 260 p.

Spanyol nyelvű

kötetkiadás

Anna la Dulce, traduccion de Judit Xantus, introduccion de Mihály Dés, Barcelona, Afluentes, 2003, 263 p.

Katalán nyelvű

kötetkiadás

Anna Édes, traducció d’Eloi Castelló, Barcelona, Proa, 2006, (A Tot Vent, 399), 281 p.

Hindi nyelvű

kötetkiadás

Pyaaree Onna, dvaara anuvaad kiya gaya Shamsharan Rai, New Delhi, Jain Commercial Publications, 1999.

Pyaaree Onna : Kostolaanyee Daishzo kai mool hangaaree upanyaas aidaish onna ka anuvaad, anuvaad, Indu Mazaladaan, Nayee Dillee [New Delhi], Vaanee Prakaashan,2011, 204 p.

Észt nyelvű

kötetkiadás

Anna Édes, Ungari keelest tõlkinud Reet Klettenberg, toimetanud Anu Saluäär-Kall, aastakäigu kujundanud Aadam Kaarma, Tallinn Kultuurileht 2014, (Loomingu Raamatukogu), 195. p.

Függelék: Kosztolányi Dezsőné szinopszisa (az angol kiadás számára)

Jegyzet MTAK Kézirattár, Ms 4614/45–46 jelzet, Kosztolányi Dezsőné: Édes Anna tartalmi kivonat. Gépirat, 2 folio. A gépirat egy borítékban van, melyre Kosztolányiné ceruzával ráírta: „Édes Anna szynopszis elküldtem Londonba.”

Az 1919-es magyarországi kommün végnapjai. Az Internacionálé dallama még felcseng Budapest utcáin egy tájékozatlan ifjusági csoport ajkán, de nyilvánvalóvá vált, hogy a bukás elkerülhetetlen.

Vizy Kornél miniszteri tanácsos és felesége felszabadul a számukra kedvezőtlen helyzet nyomása alól. Vizyné, gőgös, izgékony, hisztérikus, ötven év körüli, hervadó „méltóságos asszony”, aki egyébként is cselédkomplexumokkal küszködik, sürgősen kidobja a kommün alatt „elszemtelenedett”, erkölcstelen háztartási alkalmazottját, s a megtorlástól félő, sunyi házmestere ajánlására felfogadja annak rokonát, a fiatal, romlatlan, szerény, dolgos és csinos falusi lányt: Annát, egy tökéletes cselédlányt, egy igazgyöngyöt, egy „Perle-t”.

Vizyné örül a lánynak, dicsekszik is vele és alaposan kihasználja, ugyszólván percnyi szabad időt se enged szegény fejének, akit – ezenfelül – Vizyné unokaöccse, Jancsi, az urfi, elcsábit, éjszakánként odalopózik a lány szegényes, konyhai fekhelyéhez, teherbe ejti, majd ráveszi arra, hogy terhességét megszakitsa, azután pedig faképnél hagyja, elkerüli, észre se veszi.

A lányt egy becsületes özvegy mesterember, egy kéményseprő feleségül kéri. Anna hajlik is erre a házasságra, de urnője ezt is megakadályozza. Az özvegy ember más nőt vesz feleségül.

Anna minden keserüségével és megalázottságával magára marad, csupán a bérház orvos lakója, az öreg, beteges Moviszter doktor kiséri részvéttel sorsát.

Vizy Kornélt, a miniszteri tanácsost előléptetik, államtitkárrá. Nagy ünnepség, vendégek gyülekeznek, ünnepi vacsora, zene tánc folyik. Anna már napok óta alig-alig alhat a sok előkészülettől, munkától, most kábultan, kóvályogva figyeli az a

Jegyzet [!]

táncoló párokat az előszobából nyiló ajtórésen át, amikor egy pillanatban észreveszi, hogy Jancsi, az urfi, akihez még most is a felébresztett nemi ösztön vágyakozása köti, egy rejtett sarokban szenvedélyesen csókolja táncosnőjét.

Az estélynek vége. Anna alig áll a lábán, valósággal félálomban indul a vacsorázó asztal leszedésére. A szomszédos hálószobában a Vizy házaspár a mulatságban elfáradva már ágyban fekszik. Vizyné ingerülten szól a lányra, hogy lóduljon már, ne mocorogjon, ne zavarja őket.

Anna kezében egy, a vacsorázó asztalról felvett, éles kés van s ez a csendes, alázatos, jóravaló teremtés, aki egy csirke nyakát is csak önmagával tusakodva, fejét félreforditva vágja el és oly ügyetlenül, hogy közben az ő saját, elvágott ujjából csorog a vér, most biztos mozdulattal Vizyná nyakába döfi az éles, hegyes kést, majd a vele dulakodó Vizy Kornélt is halálra sebzi, ezekután pedig leül egy karosszékbe s elalszik.

Másnap, dél felé a lakást feltörő rendőr és a ház összecsődült lakói találnak rá a még mindig alvó lányra.

A birósági tárgyaláson többek ellenében egyedül az egyre betegebb Moviszter doktor kel védelmére, aki bátran és hangosan kijelenti, hogy a szerencsétlen lánnyal komiszul, embertelenül bántak. Természetesen Annát elitélik, de az orvos szavai mégse mulnak el hatásatalanul,

Jegyzet [!]

vagy általános részvét nélkül.

Átdolgozások

Színház

Kosztolányi Dezső, Az Édes Anna szindarab tervezete, kézirat, MTAK, Ms 4617/9–10.

Hírek, cikkek az átdolgozásról:

[Szerző nélkül], Szent Johanna és Édes Anna, Az Est, 1935. 263. sz. (november 19.), 6. p. [Rovat: Az Est színháza; idézet: „A Belvárosi Színház szezónjának második felében aztán még egy érdekes új szerep vár Bulla Elmára: Kosztolányi Dezső ír drámát »Édes Anna« című nagy sikerű regényének anyagából és Annát, a gyilkos cselédlányt ugyancsak az ifjú művésznő fogja játszani.”]

[Szerző nélkül], Édes Anna: Bulla Elma, Esti Kurír, 1936. 9. sz. (január 12.), 8. p. [Rovat: film színház társaság; műfaj: hír; idézet: „Az Édes Anna dramatizálására Bartsch a regény kiváló szerzőjét, Kosztolányi Dezsőt kérte fel.”]

Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona, Édes Anna szinpadi változat, gépirat, MTAK, Ms 4617/11.

Hírek, cikkek az átdolgozásról:

[Szerző nélkül], Kosztolányi Dezső felesége megirta beteg férje helyett az Édes Anna szinpadi változatát, Esti Kurír, 1936. 183. sz. (augusztus 11.), 9. p.

[Szerző nélkül], Édes Anna a színpadon : Kosztolányi Dezsőné megírta beteg férje helyett a legkiválóbb Kosztolányi-regény színpadi változatát, Napló , 1936. 222. sz. (augusztus 14.), 4, p. [Interjú Kosztolányi Dezsőnével]

[Szerző nélkül], Társszerzés az otthon négy fala között, Délibáb, 1936. 35. sz. (augusztus 23.), 34–35. p. [Interjú Kosztolányi Dezsőnével]

Lakatos László, Édes Anna : Kosztolányi Dezső regénye 3 felvonásban, 10 képben, MTAK, Ms 4617/11.

Bemutató: 1937. február 12. Belvárosi Színház (Budapest). Rendező: Bársony István, díszlettervező: Gara Zoltán, főbb szerepekben: Bulla Elma (Édes Anna), Fenyő Emil és Peéry Piri (Vizy-házaspár), Boray Lajos (Moviszter), Básthy Lajos (Jancsi).

Hírek, cikkek a bemutatóról:

[Szerző nélkül], Édes Anna, A Hét , 1936. 21–22. sz. (november 7.), 5. p.

[Szerző nélkül], Kosztolányi Dezső „Édes Anná”ja a Belvárosi Színházban, Magyar Színpad , 1937. február 3–9.

Szerző nélkül, Édes Anna, Pesti Hírlap, 1937. február 7.

[Szerző nélkül], Édes Anna : Kosztolányi Dezső dramatizált regénye a Belvárosi Színházban, Magyar Színpad , 1937. 41–47. sz. (február 10–16.), 1. p.

[Szerző nélkül], Bulla Elma, Pesti Hírlap, 1937. február 11.

[Szerző nélkül], Édes Anna a színpadon : Lakatos László a regény darabváltozatáról, Napló, 1937. 43. sz. (február 12.), 14. p.

[Barabás Gyula] b. gy., Kosztolányi Dezső – Lakatos László: Édes Anna : Bemutató a Belvárosi Színházban, Népszava, 1937. február 13., 6. p.

[Hajó Sándor] H–o, Édes Anna : A Belvárosi Színház bemutatója, Az Est, 1937. február 13., 6. p.

Hunyady Sándor, Édes Anna : Főpróba a Belvárosi Színházban, Magyarország, 1937. február 13., 6. p. In: H. S., Álmatlan éjjel : Cikkek, karcolatok, Budapest, Szépirodalmi, 1970, 247–249. p.

Kárpáti Aurél, Édes Anna, Pesti Napló , 1937. február 13., 13. p.

[Máriáss Imre] M. I., Édes Anna : Bemutató a Belvárosi Színházban, Budapesti Hírlap, 1937. február 13., 8. p.

Papp Jenő, Édes Anna : Dráma, Új Magyarság, 1937. február 13., 13. p.

Pünkösti Andor, Édes Anna : Kosztolányi–Lakatos bemutató a Belvárosi Színházban, Újság, 1937. február 13., 11. p.

B. A., Édes Anna : Kosztolányi bemutató a Belvárosiban, Virradat, 1937, február 15.

[Szerző nélkül], Édes Anna él : Kosztolányi egy krisztinavárosi cseléd történetét írta meg, Az Est, 1937. február 18.

[Szerző nélkül], Külföldi érdeklődés az „Édes Anna” iránt, Pesti Hírlap, 1937. február 18.

[Szerző nélkül], Édes Anna a Belvárosi Színházban, Pesti Tőzsde,1937. február 18.

[Szerző nélkül], A halálos sikoly : Ki játssza a rémületet a szinfalak mögött Peéry Piroska helyett, Az Est, 1937. február 19.

Possonyi László, Korunk drámája a belvárosban, Új Kor, 1937. február 18., 11. p.

Hatvany Lili, Színházi levelek, Színházi Élet, 1937. 9. sz. (február 21.), 8–9. p.

Hámos György, Édes Anna, Új Idők, 1937. 8. sz. (február 21.), 278. p.

Kuthy György, Édes Anna látogatóban…, Színházi Élet , 1937. 10. sz. (február 28. – március 6.), 24–25. p.

[Thurzó Gábor] tg., Belvárosi színház: Édes Anna, Élet, 1937. 2. sz. (február 28.), 246–247. p.

Máthé Lajos, Színházi szemle, Magyar Kultúra, 1937. 1. kötet, 123. p.

Schöpflin Aladár, Színház, Nyugat, 1937. 3. sz. (március), 232–235. (233–235.) p.

Schöpflin Aladár, Színházi tükör : Édes Anna a Belvárosi Színházban, Tükör, 1937. 3. sz. (március), 39. p.

Szira Béla, Színház, Katolikus Szemle, 1937. 3. sz. (március), 178–181. (180–181.) p.

Vajthó László, Színházi szemle, Protestáns Szemle, 1937. 3. sz. (március), 155–157. (157.) p.

Muhoray Elemér, Kosztolányi és Bulla, Magyar Írás, 1937. március 3., 81–83. p.

Rédey Tivadar, Édes Anna : Kosztolányi Dezső regénye Lakatos László színpadi átdolgozásában a Belvárosi Színházban, Napkelet, 1937. 4. sz. (április 1.), 271–272. p.

[Szerző nélkül], Édes Anna : Kosztolányi Dezső regénye négy felvonásban, 10 képben. Színpadra átdolgozta Lakatos László, Színházi Élet, 1937. 16. sz. (április 11.), 35. p.

[Thurzó Gábor] tg., Kosztolányi Dezső: Édes Anna : Tragédia, Belvárosi Színház, Élet, 1937. 9. sz. (szeptember), 246–247. p.

Illés Endre, Édes Anna : Kosztolányi Dezső regénye a Belvárosi Színházban, 1937. In: I. E., Halandók és halhatatlanok : Kiadatlan esszék és kritikák, válogatta és sajtó alá rendezte Kónya Judit, Budapest, Szépirodalmi, 1990, 412–413. p.

Majthényi György, Író a színpadon és a kínpadon, Napkelet, 1938. 2. kötet, 46–48. p.

Kolozsvári Papp László, A színész örökre hal meg : Bulla Elma visszaemlékezése, Pesti Műsor, 1976. 10. sz. (március 4–10.), 24. p.

A Lakatos László átdolgozás további bemutatói:

Bemutató 2.: 1937. április 14. Szegedi Városi Színház. Rendezte: Mészáros Béla, Anna: Bulla Elma (vendégjáték).

Hír a bemutatóról: [Szerző nélkül és cím nélküli kis hír], Előre, 1937. 16. sz. (április 18.), 8. p. [Bulla Elma Szegeden vendégszerepelt az Édes Anna címszerepében.]

Bemutató 3.: 1937. szeptember 27. Szolnok. Rendezte: Forgács Sándor, Anna: Mészáros Ági.

Hír a bemutatóról: Szolnoki Szinházi Újság, 1937. szeptember 24.

Bemutató 4.: 1937. november 1. Szegedi Városi Színház. Rendezte: Forgács Sándor, Anna: Mészáros Ági.

Bemutató 5.: 1940. május. Dunabánság.

Hírek a bemutatóról: t, Édes Anna : Kosztolányi Dezső drámájának bemutatója a dunabánsági szinházban, Napló, 1940. 148. sz. (május 29.), 10. p.; [Szerző nélkül], Édes Anna, a hűséges, Napló, 1940. 164. sz. (június 14.), 7. p.

További színházi feldolgozások és bemutatók:

Felkai Ferenc (színpadi változat); Budapest, Déryné Színház, 1969. (bemutató).

Korcsmáros György (színpadi változat, rendező); Budapesti Gyermekszínház, 1982. (bemutató).

Gyurkovics Tibor (szövegkönyv); Horvai István (rendező); Veszprém, Petőfi Színház, 1983. (bemutató). [Gyurkovics Tibor, Édes Anna : dráma két részben : Kosztolányi Dezső regénye nyomán = Gy. T., Ölni, ölelni : Drámák, Budapest, Magvető, 1985, 175–275. p.]

Harag György (színpadra átdolgozta, rendező); Lengyel Gábor (dalok szerzője); Újvidék, Magyar Színház, 1983. (bemutató).; felújítás: 1989. (bemutató).

Vidovszky György (színpadi változat, rendező); Budapest, Vörösmarty Mihály Gimnázium drámatagozata, 1994. (bemutató).

Bezerédi Zoltán (színpadi változat, rendező), Merényi Anna (dramaturg); Kaposvár, Csiky Gergely Színház, 1995. (bemutató).

Tasnádi István (színpadi változat); Léner András (rendező); Horváth Barbara (dramaturg); Palásti Pál (dalok szerzője); Budapest, Madách Színház, 1997. (bemutató).

Tasnádi István (színpadi változat); Tasnádi Csaba (rendező); Győr, Nemzeti Színház, 1999. (bemutató).

Solténszky Tibor (átdolgozó, dramaturg); Zsákovics László (dalok szerzője); Gali László (rendező); Komárom, Jókai Színház, 2001. (bemutató).

Solténszky Tibor (átdolgozó); Gali László (rendező); Marosvásárhely, Tompa Miklós Társulat, 2003. (bemutató).

Thuróczy Katalin (színpadra alkalmazta); Árkosi Árpád (rendező); Budapest, Gózon Gyula Kamaraszínház, 2003. (bemutató).

Bíró Kriszta (szövegíró); Orbán Eszter (dramaturg); Guelmino Sándor (rendező); Székesfehérvár, Vörösmarty Színház, 2005. (bemutató).

Thuróczy Katalin (színpadra alkalmazta); Soós Péter (rendező); Demény Attila (dalok szerzője); Debrecen, Csokonai Színház 2006. (bemutató).

Dobák Lívia (dramaturg); Valló Péter (rendező); Veszprém, Petőfi Színház, 2008. (bemutató).

Keresztes Attila (rendező); Szeged, Nemzeti Színház, 2011. (bemutató).

Thuróczy Katalin (színpadra alkalmazta); Soós Péter (rendező); Demény Attila (dalok szerzője); Pécs, Nemzeti Színház, 2011. (bemutató).

Závada Pál (színpadra alkalmazta); Hargitai Iván (rendező); Tatabánya, Jászai Mari Színház, 2013. (bemutató).

Kovács Henrietta (dramaturg); Mokány Csaba (rendező); Budapest, KoMod Éjszakai Színház, 2013. (bemutató).

Lendvai Zoltán (színpadra alkalmazta, rendező); Csíkszereda, Csíki Játékszín, 2014. (bemutató).

Tóth Ádám (színpadra alkalmazta és rendezte); Horváth Zsolt Hozsó (zeneszerző); Budapesti Showszínház, 2015. (bemutató) (musicalváltozat).

Gyarmati Kata (dramaturg); Czajlik József (rendező); Szabadkai Népszínház Magyar Társulata, 2015. (bemutató).

Harag György (színpadra átdolgozta); Csiszár Imre (rendező); Győr, Nemzeti Színház, 2015. (bemutató).

Gajai Ágnes (színpadra alkalmazta, szereplő); Nagyvárad, Borostyán Produkció, 2016. (bemutató) (monodráma).

Film és televízió

Játékfilm: Bacsó Péter (forgatókönyvíró); Fábri Zoltán (rendező, forgatókönyvíró); 1958. (bemutató).

Tévéjáték: Esztergályos Károly (forgatókönyvíró, rendező); 1990. (bemutató).

Játékfilm: Pacskovszky József (forgatókönyvíró, rendező), 2009. (bemutató).(Cím: A vágyakozás napjai. A forgatókönyvet Pacskovszky József az Édes Anna cselekményét felhasználva írta.)

Rádió

Rádiójáték négy részben: Kosztolányiné Görög Ilona (Kosztolányi Dezső regénye alapján írta); Marton Endre (rendező); Elhangzott: 1947. szeptember 6. 22:20-kor a Szombatéji rádiószínház keretében.

Rádiójáték: Lékay Ottó (rádióra alkalmazta), Varga Géza (rendező); 1965. (bemutató).

Felolvasószínház: Varga Géza (rendező); Gábor Miklós (felolvassa); 1977. (bemutató).

Az Édes Anna című regényből számos átdolgozás született. Színpadra állították legtöbbször, de film, tévé- és rádiójáték változatát is ismerjük, amelyek jelentős sikert arattak. Itt csak arról a három színpadi átiratáról lesz szó a következőkben, amelyek Kosztolányi Dezső életében, illetve tudtával készültek el. Alfejezetünk elején találja az olvasó a Belvárosi Színházban nem sokkal Kosztolányi halála után bemutatott színpadi változat recepciójának dokumentumait, valamint a Kosztolányi Dezsőnével készült interjúkat az általa készített, de bemutatásig nem jutott színpadi átiratáról.

Kosztolányit pályája kezdetétől vonzotta a színház, rendszeresen írt kritikákat,

Jegyzet A színházi tárgyú írásokat először Illés Endre gyűjtötte össze, majd Réz Pál szerkesztésében jelent meg a gyűjtemény kibővített változata. Lásd: Kosztolányi Dezső, Színház, összegyűjtötte és bevezette Illés Endre, Budapest, Nyugat, 1940, (Kosztolányi Dezső Hátrahagyott Művei, 11).; K. D., Színházi esték, 1–2. kötet, összegyűjtötte a szöveget gondozta és a jegyzeteket írta Réz Pál, Budapest, Szépirodalmi, 1978.

ugyanakkor kevés színpadi művel jelentkezett. Számos elképzelése csupán terv maradt, melyekről leveleiből, nyilatkozataiból, publicisztikájából és felesége emlékezéseiből tudunk. Például az Édes Annával egy időben dolgozott a Mostoha című művén – amelynek témájából regényt és drámát is készült írni –, de csak vázlatai, töredékei születtek meg és maradtak fenn.

Jegyzet A Mostoha kéziratát először Dér Zoltán rendezte sajtó alá, majd Réz Pál is közölte, K. D. összegyűjtött színpadi művei függelékében. Lásd: Kosztolányi Dezső, Mostoha és egyéb kiadatlan művek, bevezette, jegyzetek Dér Zoltán, Novi Sad, Forum, 1965.; K. D., Lucifer a katedrán : Kosztolányi Dezső színpadi játékai, sajtó alá rendezte, utószó Réz Pál, Budapest, Balassi, 1997.

1927 elején két interjúban is beszélt arról, hogy egy három felvonásos pesti tragédián dolgozik (valószínűleg a Mostohán),

Jegyzet [Bíró-]Balogh Tamás, „Új regényen dolgozik Kosztolányi Dezső” : Az el nem készült „Mostoha” keletkezéstörténete, Holmi, 2004. 11. sz. (november), 1401–1415. p. A darabot – a Literatura egyik kis híre szerint – a Vígszínház mutatta volna be.: [Szerző nélkül], Kosztolányi Dezső darabot ír, Literatura, 1927. 11. sz. (november), 390. p.

amelyben a figurák megrajzolása emlékeztetni fog arra a módszerre, amellyel az Édes Annában kísérletezett: „a közönségnek olyan tükrözését adni és a cselekedeteknek olyan összefüggését megmutatni, mint az Édes Annában”,

Jegyzet [Szerző nélkül], Mi készül?, Magyar Hírlap, 1927. 35. sz. (február 13.), 15. p.

illetve a regény új „emberszemléletét” kívánja itt is alkalmazni.

Jegyzet [Virágh Ferenc] -ágh, Kosztolányi Dezsőnél [interjú], Pásztortűz, 1927. 5. sz. (március 13.), 117. p. Az „új emberszemlélet”-ről lásd a keletkezéstörténeti fejezetet.

Az elkészült alkalmi jelenetek, mesejátékok, bábjátékok és a Lucifer a katedrán című egyfelvonásos játék ránk maradtak ugyan, de közülük nem mindegyik került színpadra –Kosztolányi életművében alighanem ez a legkevésbé sikeres műfaj. Talán ezért vetődött fel benne, hogy az Édes Anna színpadi változatát elkészítse, azt remélve tőle, hogy a sikeres regény a színpadon is megállja a helyét. Kései szerelmének, Radákovich Máriának írt, 1935. december 13-i levelében már mint közeli tervét említi: „Tervezgetem a darabomat, az Édes Anná-t, s újra elolvastam regényemet, mindig arra gondolva, hogy hathatott rád egy-egy mondata. Magam is meghatódtam olykor, mennyire hű lélek vagyok. Igen, én tudtam és tudok szeretni, valójában csak ezt tudok. Meg fogod látni. Semmit se felejtek el. Amint nem felejtettem el Édes Anna egyetlen mozdulatát sem, évek, évtizedek múlva, azonképpen nem felejtem el ezt a pillanatot, amikor itt sebbel-lobbal beszélek hozzád”.

Jegyzet KDLN, 752. p.

A regény első német fordítójának, Stefan J. Kleinnek 1936 elején írt levelében pedig utal arra, hogy elkezdte írni az Édes Anna színpadi változatát: „Szeretném, ha Édes Anná-val történnék valami, már csak azért is, mert darabot írok belőle, s ez külföldre is ki fog kerülni. […] Ami Édes Anna német címét illeti, rád bízok mindent. Nem volna jó ez: Die Perle? Dönts te.”

Jegyzet KDLN, 755. p.

Az Akadémia Kézirattárában őriznek egy 4 sima lapra, ceruzával gyorsírással – és helyenként folyóírással – írt, ceruzajavításokkal ellátott kéziratot, amelyről megállapítható: kétséget kizáróan Kosztolányi saját kezű munkája. A következő címet viseli (ugyancsak az ő kézírásával): „Az Édes Anna szindarab tervezete!”. A gyorsírásos részek a rá jellemző sajátos gyorsírásjelekkel készültek. A tervezet szövegét fejezetünk függelékében közöljük.

Jegyzet Kiadásunk számára a gyorsírásos részeket Lipa Tímea tette át, aki Schelken Pálmától sajátította el Kosztolányi gyorsírásos jeleinek megfejtését. A szöveget Parádi Andrea gondozta.

Valószínűnek látszik, hogy a már idézett, Radákovich Máriának írt levélhez közeli időpontban született. Nemcsak a levélben olvasható hivatkozás, az Édes Anna bevonása kettejük szerelmébe utal erre, hanem a színdarab-tervezet koncepciójának beállítása, ilyen irányú áthangolódása is. A regényhez képest itt jóval hangsúlyosabb és romantikusabb színezetű Jancsi úrfi és Édes Anna románca, melyet Kosztolányi egyenesen Rómeó és Júlia szerelméhez hasonlít, és szükségesnek látja kiemelni: „A boldogság beteljesülése”, amit kétszeri aláhúzással tesz még nyomatékosabbá. Egy helyen kifejezetten meghökkentő a megfogalmazás: „A törvényszéki gyűlés, a szerelem a vádlottak padján.”

Kosztolányi súlyos betegsége, mely végül a halálát okozta, az orvosi feljegyzések szerint 1933 júniusának elején kezdődött. Kosztolányi egészségi állapota hol jobbra, hol rosszabbra fordult. Radákovich Máriával 1935 júniusában ismerkedett meg. Az idézett 1935. december 13-i levelét a tátraszéplaki szanatóriumból küldte. Felesége szerint ekkoriban jobban érezte magát.

Jegyzet Kosztolányi Dezsőné, Kosztolányi Dezső, Budapest, Holnap, 1990, 282. p.

Lehet, hogy ekkor még úgy tervezte, maga fog a színpadi változat megírásába. 1936 januárjában azonban ismét kiújult betegsége, februárban újabb kezelésre utazott Stockholmba, ahol először állapították meg, hogy menthetetlen. Az utolsó év műtétek és műtétek közötti szünetek sorozata. 1936. augusztus 8-án sipoly támadt a nyelőcsövében, s gégevizenyő lépett fel. Az Új Szent János Kórházba szállították, ahol az inspekciós orvos gégemetszést végzett rajta, hogy megmentse a fulladástól. Hangját elveszítette, s innentől kezdve beszélgetőlapokon keresztül kommunikált környezetével.

Jegyzet Lásd„most elmondom, mint vesztem el” : Kosztolányi Dezső betegségének és halálának dokumentumai, szerkesztette, a forráskiadást sajtó alá rendezte, a jegyzeteket készítette, Arany Zsuzsanna, Pozsony, Kalligram, 2010.

Az Édes Anna színpadra állításának feladata Kosztolányinéra szállt át. De még a kórházi ágyán is foglalkoztatta az írót, beszélgetőlapjainak egyik helyén rákérdez: „Tegnap este (egy óra hosszat) szinte jól éreztem magam. Ádám szerint valaki a Magyarságban nagy cikket irt rólam. Eltettétek? Régen. Mi van Édes Annával? […] Első darab lesz?”

Jegyzet MTAK Kézirattára, Ms4620/141/36 jelzet – Grafitceruzás autográf; nagy-jegyz.tömb-bordó.

Egy másik helyen pedig tréfásan eljátszik azzal a gondolattal, hogy családi vállalkozás lesz az Édes Anna: „Milyen a seb? Gyanús rész nincs? Gyanús rész nincs? Csunya? Van kevert por? Nagy öröm. Mit írnak a lapok? A műtétet megirták? Jó? Nincs sok javítanivaló? Édes Anna Irta: K D. Szindarab: irta Görög Ilona, Moviszter és Druma irta: K Á.

Jegyzet Célzás arra, hogy Kosztolányi Ádámtól származik a két szereplő neve.

[…] Kiosztották a szerepeket? Első darab lesz? Mivel töltöd napjaid? Ennek örülök”.

Jegyzet MTAK Kézirattára, Ms4620/141/38 jelzet – Grafitceruzás autográf; nagy-jegyz.tömb-bordó.

Az „első darab” emlegetése föltehetően azzal kapcsolatos, hogy a Belvárosi Színház igazgatója, Bárdos Artúr, miután már előbb fölvette az Édes Annát a színház programtervei közé, talán az őszi évad első bemutatójának jelölte a darab előadását (vagy legalább Kosztolányi így tudta).

Mindez arra is utal, hogy a színpadi változat elkészítése már meglehetősen előrehaladt. Ekkor már a sajtó is hírt adott arról, hogy Kosztolányi – betegsége miatt – nem tudja tovább folytatni az Édes Anna szövegkönyvének megírását, és felesége vette át férjétől a színpadra alkalmazás munkálatait, illetve közösen dolgoznak rajta. Két olyan interjút találtunk Kosztolányi Dezsőnétől, amelyben még férje – 1936. november 3-án bekövetkezett – halála előtt nyilatkozott a közös munkáról:

[riporter:] Odakerült a pont annak a színdarabnak végére, amely Kosztolányi Dezső egyik legszebb és legkedveltebb regényét, az Édes Anná-t eleveníti majd meg a színpadon.

[Kosztolányi Dezsőné:] […] egy éve annak, hogy a terv megszületett. Bárdos Artúr dr. színház igazgató is a legnagyobb lelkesedéssel fogadta az ötletet és az Édes Anna már úgy, terv alakjában, még mielőtt elkészült volna egyetlen jelenete is, bekerült a Belvárosi Színház programtervei közé. […] Mintegy hat hétig tartott a munka, de sokszor voltak napok, amikor csak úgy bírtam dolgozni, hogy sokszor percenként ugrottam fel az íróasztaltól és siettem férjem betegágyához. A darabnak férjem volt az első kritikusa. Úgy kritizálta meg a darabot, mintha színházban látná egy teljesen idegen szerző művét, mint lapjának kiküldött kritikusa. Mondhatom, drukkoltam, mikor olvasta. Azután határtalanul megörültem, amikor kijelentette, hogy nagyon tetszik neki a munka. A darab pontosan követi a regényt. Sok helyen a regény párbeszédei teljes érintetlenségben mentek át a színdarabba. Természetesen a regény tempoját hozzá kellett igazítani a színpad tarka mozgást kívánó világához.

[riporter:] Az Édes Anna tehát készen várja a bemutatót. Kosztolányi Dezső – amint egészségi állapota lehetővé teszi – még a darab próbái előtt még egyszer átnézi és azután az Édes Anna megkezdheti pályafutását a színpadon.

[Szerző nélkül], Édes Anna a színpadon : Kosztolányi Dezsőné megírta beteg férje helyett a legkiválóbb Kosztolányi-regény színpadi változatát,

Napló , 1936. 222. sz. (augusztus 14.), 4, p. [Interjú Kosztolányi Dezsőnével.]

Bár az interjú még az előtt készülhetett, hogy Kosztolányit az Új Szent János Kórházba szállították, néhány nappal később jelent meg. (A beszélgetés Budapesten készült, az interjút közlő lap pedig szabadkai, tehát a tudósítónak még haza kellett utaznia a fővárosból, hogy a cikket nyomdába adja.) Kosztolányiné úgy fogalmaz, férje „kijelentette, hogy nagyon tetszik neki a munka”, de Kosztolányi a gégemetszés után elveszítette beszédképességét, és ilyen tartalmú beszélgetőlap nem maradt fenn. De hitelesnek tekinthető; Kosztolányi (mint az a beszélgető lapokból idézett szövegekből is kiderül) még a kórházban is élénk figyelemmel kísérte a róla és a készülő darabról szóló híradásokat. Felesége aligha kockáztatta volna meg, hogy olyan szavakat tulajdonítson a férjének, amit az nem mondott. A következő interjú közvetlenül az író halála előtt készült és jelent meg:

[riporter:] Kosztolányi Dezső, a magyar költőgárda egyik legkimagaslóbb alakja, megbízást adott egy pesti írónőnek, hogy Édes Anna című regényét színpadra alkalmazza. Az írónő nem más, mint a felesége, Kosztolányiné Harmos Ilona. […] a költő felesége, Kosztolányiné Harmos Ilona mostanában csak lopott percekre, negyedórákra tartózkodhat otthon. Azontúl minden pillanatot férje betegágya mellett tölt az egyik szanatóriumban.

Kosztolányi Dezső már régen foglalkozott azzal a gondolattal, hogy nagysikerű regényét, az Édes Annát színpadra alkalmazza. A dramatizálás előmunkálatait be is fejezte, s már-már hozzáfogott a három felvonás megírásához, amikor a költőt súlyos betegség támadta meg, amely még ma sem engedi, hogy elhagyja az ágyat.

[Kosztolányi Dezsőné:] – Tudtam, hogy férjemet nagyon fájdalmasan érinti, hogy egyelőre félbe kellett szakítani a színdarabírást. Éppen az Édes Anna volt az, amivel az utóbbi időben a legszívesebben foglalkozott, mondhatnám az Édes Anna a legkedvesebb lelki gyermeke. Úgy szerette volna már a színpadon megelevenedve látni!

A megirandó színmű anyagát, férjem elképzeléseit, elgondolásai teljes egészében ismertem – folytatja az írónő. – Gondoltam, megpróbálom, talán sikerül megírnom helyette.

[riporter:] És Harmos Ilonának sikerült. Olyan tökéletesen, hogy a darab ma már Bulla Elma kezei között van, akinek Kosztolányi a főszerepet szánta.

– A darab filmesítési jogát is megvették már tőlünk – jegyzi meg örömmel Harmos Ilona. – Sót, a tél folyamán osztrák és angol színpadon ugyancsak előadásra kerül Paula Wesselyvel és Bergnerrel. Hat hét alatt készültem el a három felvonással, kilencven gépírott oldallal – meséli kérdésünkre.

Hogy könnyen ment-e az írás? Elképzelhető, milyen idegállapotban voltam! Arról szó sem lehetett – ahogy mondani szokták – hogy koncentráljam magamat és órákig elmélyedjek az íróasztal mellett. Mert közben a férjemet ápoltam, s amikor már szanatóriumba vonult, akkor is, a munkára szánt rövid időben minduntalan a telefonhoz űzött a nyugtalanság. Persze, nem hallgathatom el, hogy írásközben gyakran voltak kételyeim, ugyan azt írom-e, amit a férjem leírt volna, s hogy fog-e neki tetszeni? Ilyenkor úgy tettem, mint az olimpikonok, Nekivágni, gondoltam, a végén majd csak kiküzdök valami eredményt…!

[riporter]: Harmos Ilona, hogy férjének kedvenc eszméjét megvalósítsa, betegápolás közben, hat hét alatt megírt egy háromfelvonásost. […]

Kosztolányi Dezső, még ott a szanatóriumi ágyon elolvasta a dramatizált Édes Annát.

[Szerző nélkül], Társszerzés az otthon négy fala között,

Délibáb, 1936. 35. sz. (augusztus 23.), 34–35. p. [Interjú Kosztolányi Dezsőnével]

Amikor a színdarab változatot – 1937. február 12-én – bemutatták, Kosztolányi már nem élt.

Az MTA Kézirattárában őrzik a Kosztolányi Dezsőné által írt szövegkönyv gépiratát is. Az interjúban szereplő három felvonástól eltérően a dráma 4 felvonásból áll, pontosabban „IV rész”-ből, és csak 66 gépelt lap található az Ms 4617/11 számú jelzet alatt. A gépirat sima géppapírra íródott, javítások nem láthatók rajta, viszont a beszélő szereplők nevei és a járásokra, gesztusokra vonatkozó zárójeles szerzői utasítások piros ceruzával alá vannak húzva.

A Kézirattár Kosztolányi-családi hagyatékában megtalálható – újságkivágat formájában – a Lakatos László-féle átirat is.

Jegyzet A darab szövegkönyvét aSzínházi Élet című hetilap 1937-ben közölte – 16. sz. (április 11–17.), 103–126. p. –, ezzel a fejléccel: Édes Anna. Kosztolányi Dezső regénye 3 felvonásban, 10 képben. Színpadra átdolgozta: Lakatos László. A darab előadási joga kizárólag a Bartsch János színpadi kiadóvállalat kft.-től. Bársony István rendezésében előadták a Belvárosi Színházban – először 1937. február 12-én.; A Kosztolányi-hagyatékban jelzete: Ms 4617/11.

Röviden áttekintjük és összehasonlítjuk K. D. színpadi tervének és a két átiratnak szereplőit és kulcsjeleneteit. K. D. kézirata felsorolja a személyeket: Vizy Kornél, Vizyné, Katica, Ficsor, Ficsorné, Moviszter Miklós, Druma Szilárd, Etel, Stefi, Drumáné, Moviszterné, Patikárius János Jancsi, Anna – mintegy a színrelépés sorrendjében. Sem K. D.-né, sem Lakatos darabjában nem játszik Druma és Drumáné, viszont Moviszterné mindkettejüknél kap egy keresztnevet – mégpedig ugyanazt a nevet! – Béby. (Az utóbbi névválasztás világos jelzése a figurát lebecsülő értelmezésnek.)

Kosztolányi azon az oldalon, ahol tervezett darabja szerepeit veszi számba, még a felsorolás előtt (és mellett), pár szavas jellemrajzokat és ötleteket is feljegyez: Vizy csalja a feleségét, kislányuk halála, Vizynét ez teszi beteggé, Vizyné és a spiritiszta, Katica a száját pirosítja és a Trieszti nőben mulat a hajóslegényével, Hack Lajossal, az első felvonásban elhanyagolt lakás a másodikra ragyog, tiszta minden, ez nem lop és nem fog majd férjhez menni. Sem a jellemrajzoknál, sem a személyek felsorolásánál nem szerepel viszont Báthory, róla csak a negyedik oldalon találtunk említést, Katica pedig csak az utolsó sorban szerepel, már a következő oldalon.

A Kosztolányi-kézirat második oldala vázolja mind a három tervezett felvonást. Az első felvonás 2 képből áll, az elsőben Vizyné meglepetten hallja, hogy jövendő cselédjét Édes Annának hívják, és zárójelben ott áll: „ez az ő végzete”. Kosztolányi behoz itt egy rezonőr szerepet is, hogy a különböző típusú cselédek ismertetését megoldja. A második képben jelenik meg maga Anna. A II. felvonás 3 kép, a III. szintén. A II. felvonás első képe szerelmet ígér: „Rómeó és Júlia erkély jelenet” és – bár sajnos bizonytalan a gyorsírás olvasata – mintha valahogy úgy alakulna a kapcsolat, mintha Anna vinné be a szobájába Jancsit. A második képben Jancsi egyedül találja Annát a konyhában, de úgy tűnik, a jelenet kiinduló helyszíne még kétséges, hiszen aztán ez olvasható ki: „Behurcolja az előszobából”. A kapcsolat még a 3. képben is tart, sőt itt van a „boldogság beteljesülése”. A III. felvonás első képe a vendégség, ahol Anna nem szolgálhat fel. A gyilkosságról ez a lap nem jegyez fel semmit, de annyit megtudunk, hogy a kés már Annánál van. A III. felvonás 2. képe már a tárgyalás, és itt egy olyan mondat szerepel, ami egészen más megvilágításba helyezi az indokokat, mint a regény: „a szerelem a vádlottak padján”. A 3. képben pedig egy új cselédről [!] van szó, s „Ő mondja el a színdarab morálját”.

A kézirat következő két oldala újratervezi, illetve részletezi a II. és III. felvonást. Az első képben nem is esik szó Annáról, csak a Vizy család társadalmi kapcsolatairól. Jancsi és Anna együttlétére csak a második felvonás 2. képében kerül sor, mégpedig úgy, hogy Jancsi a konyhában támadja le Annát, és onnan hurcolja be a cselédszobába, miközben Moviszterné felettük zongorázik. A harmadik képben történik Anna beparfőmözése, majd a lány egyedül maradván imádkozik. A III. felvonásban Vizyék hazajövetele után az úrfi már nem törődik Annával, másoknak udvarol, a Club de Parisiensbe jár. Anna a pepitaruháját viseli, elveteti a gyereket, Báthory udvarol neki, karácsonyra lélekmelegítőt kap, Vizyné lebeszéli a férjhezmenetelről, de aztán Anna felmond véglegesen [!], majd az államtitkári vacsora… és a gyilkosságról nem tudunk meg semmit, a végén csak ennyi szerepel: „védőbeszéd, védőbeszéd” és „Katica, Stefi, Etel, Ficsor”.

Nagyon hasonlóan kezdődik Kosztolányiné és Lakatos darabja, a vöröskatonás jelenettel, s Anna megjelenéséig a regényhez is egyformán hűek, annyi csak a különbség, hogy Lakatosnál van egy jelenet a cselédszerző irodában, amely Kosztolányinénál hiányzik.

Amiben mindkét – nem szerzői – átirat szinte szó szerint azonos, ugyanakkor nagyon más, mint a regény, és K. D. színpadi tervének kéziratában sincs ilyen utalás, a következő jelenetek: Amikor Katica elmegy, Vizyné csak annyit ír be a cselédkönyvébe, hogy egészségesen távozott. Katica kéri: írjon be még valamit, hogy hűséges vagy kifogástalan, különben nem kap többé rendes helyet. Vizyné pedig beírja: „Szolgálatában hűséges és megbízható.” Megjegyzi ugyan, hogy: „Életemben nem hazudtam még ekkorát.”, de utána azt mondja: „Isten áldja, Katica… /küzd magával/ Ne haragudjon…

Katica: /szinte rémülten/ Hogy tetcik azt gondolni, hogy ne haragudjak a méltóságos asszonyra?

Vizyné /zavartan/ Hát csak ugy… Én nem akartam magát… Na mindegy…

Katica: Kezitcsókolom, méltóságos asszony /el/.”

Jegyzet Az idézet Kosztolányiné átiratából való.

A lakásban volt cselédszoba, Katica ott aludt, de mikor Anna beáll, Vizyné azt mondja, a konyhában kell aludnia, mert ő gardrobe-ot akar belőle csinálni.

A Jancsi–Anna együttlétek lényegében megegyeznek mindhárom átiratban és a regényben (kivéve a Rómeó és Júliával való hasonlatot).

Kosztolányinénál és Lakatosnál is: Jancsi nem lumpol, hanem eljegyzése [!] lesz. Anna pedig közli Báthoryval, hogy gyereket vár, s azt mondja neki, hogy nem veteti el, de Báthory így is elvenné. Aztán csak a karácsonyi vacsora következik, a házbeli vendégekkel, s nincs estély a kinevezés alkalmából, a miniszterrel. Anna pedig elmondja Vizynének, [!] hogy terhes lett Jancsitól, s az adott egy port, amitől a gyerek elment, majd összevitakoznak, és ekkor öli meg. (Vizyt viszont nem!) Kosztolányinénál nincs tárgyalás, még rendőr se jelenik meg a színen, de ennek az lehet az oka, hogy (a fentebb idézett interjúnak megfelelően) valóban 90 oldalból állt a gépirat, és az utolsó jelenet(ek) nem maradt(ak) fenn.

Kosztolányiné változatában Anna a gyilkosság után azt mondja a doktornak: „Kovászt kell kevernem doktor úr kérem… A méltóságos asszony megparancsolta, hogy reggelire friss kalácsot adjak neki a kávéjához.” S előtte magyarázattal szolgál a gyilkosságra a doktornak: „én ma már másodszor gyilkolok doktor úr kérem. Az én gyerekem, Jancsi úrfi adta a keserűt, a méltóságos asszony meg nem engedett férjhez menni, nem kell nekem a lélekmelegítője, én arra jó voltam, hogy sikáljak látástól vakulásig, vásott a ruhám […]” Majd Jancsi menyasszonyáról beszél, és arról, hogy Vizyné megütötte, amikor megmondta, hogy terhes lett Jancsitól, és ő mindig szót fogadott, s most is mennie kell a konyhába kalácsot sütni.

Lakatosnál viszont megérkezik a rendőrség, és Anna nem mesél hosszan Moviszternek, csak annyit mond, hogy nem engedték felmondani. Aztán jön detektív és a rendőrtanácsos, és jön Jancsi, [!] aki „tenni akar valamit a szegény lányért”! A vége pedig: „Jancsi átszellemült, földöntúli nézéssel Anna után bámul”. [!]

Arra nem találtunk semmilyen adatot, hogy a Belvárosi Színház végül miért nem a Kosztolányiné által írt változatot adta elő, ahogy arra sem, hogy mikor, miért és hogyan került sor Lakatos László bevonására a regény színdarab változatának írásába. Annál kevésbé érthető Lakatos László szerepe (valamint az, hogy a színlapokon már egyáltalán nem szerepelt Kosztolányiné neve), mert az átiratok összehasonlítása alapján az állapítható meg, hogy a két változat nagyon hasonlít egymásra, sokszor szó szerint megegyezik egymással.

A regény keletkezése

A megírás időpontja

Az első híradás az Édes Annáról KosztolányiDezső 1925. szeptember 28-i levele, amelyben legfrissebb munkáiról számol be apjának: „Én – szíves érdeklődésedre közlöm – egyszerre kaptam most egy regénybe, melyet a Nyugat az újévi számában kezd közölni, s egy háromfelvonásos drámába, melyet a Nemzeti Színház szeretne előadni. Tárgyáról csak annyit árulhatok el, hogy polgári, modern prózai darab, és Budapesten játszik. Hogy mint halad majd a munka, az az Istentől függ. Sohasem merek biztosat ígérni. Hiszen az alkotás útja, létrejötte igazán titokzatos. A Téli regé-t a Nemzeti Színház mutatja be januárban.”

Jegyzet KDLN, 515. p.

A híradásnak két figyelemre méltó vonását érdemes kiemelni. Többet ír készülő drámájáról (föltehetően a Mostoha című darabról van szó), mint a regényéről, tehát az utóbbi mintha kevésbé foglalkoztatná. Egyúttal megadja az Édes Anna folyóiratbeli közlésének helyét és időpontját. Mindkettő arra utal, hogy a regényével már előbbre juthatott, mint a drámájával, és (legalábbis a levél megírásának időpontjában) úgy vélte, hogy hamarosan elkészül vele.

Jegyzet Így értette Kosztolányi Árpád is, aki 1925. október 3-i levelében ezt válaszolta:„Örömmel olvastuk, hogy új regényt írsz a Nyugat számára és kívánjuk, hogy méltó párja legyen ez az Arany Sárkánynak. Az embrióban levő színdarabról is szíves voltál annyit-amennyit velünk tudatni; ezt a keveset is köszönjük.” (DÉR, 222. p.)

Nem így történt. A Nyugat csak az 1926. július 1-ji számában kezdte el folytatásokban közölni az Édes Annát.

Az apjával folytatott levelezése egyfelől betekintést ad az alkotás gyötrelmesnek bizonyuló folyamatába, másfelől – Kosztolányi szavaival élve – „igazán titokzatos”-nak mutatja azt. Nyolc hónapon át nem említi a regényt.

Jegyzet Legalábbis K. D. fennmaradt leveleiben nincs nyoma, hogy foglalkozna vele.

Csak az 1926. június 1-ji levelében bukkan fel újra, mintegy mellékesen, s mind a korábbi levél, mind az egy hónappal később induló Nyugat-közlés ismeretében egyaránt talányos módon: „Egy regényen dolgozom, s amíg – augusztusig – be nem fejezem, nem is utazunk el sehová. Aztán Franciaországba megyünk, nem Amerikába, amint terveztük.”

Jegyzet KDLN, 541. p.

Tehát úgy véli, hogy legalább két hónap kell még a regény befejezéséhez. Ehhez képest nyolc nappal későbbi levelében a munka felgyorsulásáról ír, s megadja az első folyóiratközlés pontos időpontját (valamint – először – a regény címét is): „Különben nagy gőzben [?] vagyok.

Jegyzet Bár nem erre, hanem Kosztolányiné levelére válaszol, mindenesetre a következőket írja Kosztolányi Árpád az 1926. június 21-i levelében: „Ilona leveléből örömmel olvastuk, hogy lázas sietséggel készülő új regényed: az »édes Anna« már júl. 1-én kezd megjelenni a Nyugat hasábjain folytatásokban; mi is reméljük és kívánjuk, hogy ez úgy erkölcsi, mint anyagi tekintetben is méltó folytatása legyen a Véres költőnek és az Arany sárkánynak.” (DÉR, 277. p.)

A Nyugat-ban július 1-jén indul meg nagy regényem, melynek hősnője egy cseléd. Címe: Édes Anna.”

Jegyzet KDLN, 542. p.

Majd eltelik három hét, és a június 28-i levelében bejelenti, hogy elkészült regényével; sőt a folyóiratközlés és a kötetkiadás valószínű időpontját is ismerteti: „Én most hagytam abba a regényírást, mely napom minden óráját leköti. Regényem, melynek címe: Édes Anna, elsején jelenik meg a Nyugat-ban, körülbelül karácsonyig tart folytatásokban, s ugyanakkor jelenik meg könyv alakban is. A július hónapot mindenesetre Budapesten kell töltenem, mert csak itthon dolgozhatom nyugodtan.”

Jegyzet Uo.

Az utolsó mondat nem feltétlenül az Édes Annára vonatkozik.

Jegyzet Kosztolányi Árpád azonban így értelmezte. 1926. július 1-ji levelében ugyanis ezt írta: „E legutóbbi levélből is örömmel értesültünk arról, hogy az»Édes Anna« ma kezdi gyönyörködtetni a Nyugat olvasóit egész karácsonyig, midőn könyvalakban is áll majd, jó cselédhez illően a közönség szolgálatára. – Közöld, édes fiam velünk, hogy mennyit írtál meg belőle eddig meg [!] és mennyi van még hátra; befejezheted-e ezt a nagy munkát júliusban és így legalább némileg nyugodtabb munkában töltheted-e az augusztus hónapban kezdődő vakációdat?” (DÉR, 279. p.)

Gellért Oszkár, a Nyugat egyik szerkesztőjének emlékezése szerint az Édes Annát „közlése előtt Kosztolányi reggeltől estig a lakásán” olvasta fel Osvátnak és neki, „harsányan s elfúlva, olykor-olykor a zokogással küzdve. Ilyenkor kifutott a szobából, s mi szótlanul és meghatottan vártuk, míg lecsillapodva visszatér.”

Jegyzet Gellért Oszkár, Egy író élete : A Nyugat szerkesztőségében 1926–1941, Budapest, Gondolat, 1962, 32. p.

Nem valószínű, hogy befejezetlen állapotban a Nyugat megkezdte volna a regény közlését.

Kosztolányi további levelei azonban a munka folytatásáról számolnak be. Előbb (az 1926. július 24-i levelében) azt írja apjának: „Ősszel mindenesetre meglátogatunk benneteket. Addig regényem szövegét csiszolom.”

Jegyzet KDLN, 544. p.

Öt héttel később (az 1926. augusztus 31-i levelében) viszont azt, hogy „erősen dolgozom a regényemen, mely a Nyugat-ban csak november közepén fejeződik be, s karácsonykor jelenik meg könyv alakban. Ezért nem is rándulhatunk le hozzátok, bármennyire is vágynálak már benneteket látni. Halasszuk el a viszontlátást karácsonyra, mikor majd nyugodtan ünnepelhetünk.”

Jegyzet Uo., 548. p.

Ez meglepte KosztolányiÁrpádot is, annyira, hogy az 1926. szeptember 4-i levelében külön kitért erre: „Meglepetéssel olvastam, hogy még most is nagy, új regényeden kell dolgoznod, holott elutazástok előtt azt írtad, hogy az egész készen van már, csak csiszolgatnod kell még a meg nem jelent részleteket. Én értettem-e félre valamit, vagy pedig csakugyan november közepéig erősen kell dolgoznod ezen is. – Fődolog persze az, hogy november derekáig a csiszolással együtt készen legyen a nagy mű és karácsonykor könyvalakban is gazdagodjék az irodalom értékes munkáddal és mi is élvezettel olvashassuk akkor azt; ez lesz nekünk a legszebb karácsonyi ajándék és – ami fő – itt is marad nálunk karácsony után is, nem távozik majd el tőlünk, mint ezt ti lesztek kénytelenek tenni, hasonlóan a szép karácsonyfa-díszekkel.”

Jegyzet DÉR, 293. p.

Válaszlevelében (1926. szeptember 8-i keltezéssel) Kosztolányi nem felel apja kérdésére, csupán megerősíti, hogy művével még nem készült el teljesen: „Regényem a Nyugat-ban november elsején fejeződik be, addig bizony keményen kell dolgoznom rajta. Karácsonykor jelenik meg a Genius-nál könyv alakban. Alig várom, hogy személyesen nyújthassam át neked.”

Jegyzet KDLN, 550. p.

Az utolsó folytatás csak a Nyugat november 16-i számában jelent meg; a kötetkiadás valóban a karácsony előtti napokban. De a könyvet már nem nyújthatta át édesapjának: Kosztolányi Árpád 1926. december 3-án meghalt.

A levelekben megjelenő ellentmondást úgy lehet feloldani, hogy feltételezzük: már a Nyugat-közlés előtt is létezett ugyan egy teljes változat, de Kosztolányi még tovább dolgozott a szövegen. A fennmaradt kézirat alátámasztani látszik ezt. K. D. alkotásmódját éppen az jellemezte, hogy előbb hosszabb részeket megírt, amelyekhez utóbb visszatért, és javította-kiegészítette azokat (sőt nem egyszer újratisztázott rövidebb-hosszabb részeket). Föltehetően a folytatások szövegén is változtatott menet közben, az pedig a folyóirat- és a könyvváltozat összehasonlítása alapján bizonyosnak tekinthető, hogy a Nyugatban megjelent változatot elejétől végéig javította, amikor előkészítette a kötetkiadást.

A könyvváltozat megjelenése alkalmából Somlyó Zoltán készített interjút Kosztolányival, aki ekkor azt nyilatkozta, hogy az Édes Annát „egy álló évig” írta, „éjjel-nappal”.

Jegyzet Somlyó Zoltán, Kosztolányi Dezső házatájáról [A költő nyilatkozik…], Bácsmegyei Napló, 1926. 352. sz. (december 25.), 40. p.

A levelezés alapján megállapítható, hogy több mint egy éven át dolgozott regényén, (legalább) 1925. szeptemberétől (legalább) 1926 szeptemberéig. Más kérdés, hogy három változat is készülhetett: az első még a Nyugat-közlés előtt, a második, amelyet a folyóiratban publikált, a harmadik pedig a kötetben megjelent változat. A levelek megerősítik azt is, hogy a munka intenzív volt (legalábbis egyes időszakokban), föltéve, ha az „éjjel-nappal” formula a megírás feszített tempójára utal. Ha viszont azt jelentené, hogy minden más irodalmi tevékenységét fel kellett függesztenie a regény miatt, az állítás írói túlzásnak tekinthető. Ő maga nyilatkoztaa Magyar Hírlapban megjelent június 23-i interjúban: „Ne higgye […] hogy ez a regény minden időmet betölti. Sokat dolgozom mostanában, egészen áttértem a szabad verselésre.”

Jegyzet [Ormos László] (O. L.), Kosztolányi Dezső – Édes Annáról, a krisztinavárosi szentről, Magyar Hírlap, 1926. 139. sz. (június 23.), 4. p.

Ekkor írt levelei és publikált művei alapján jól követhető, hogy az Édes Anna mellett még mi minden foglalkoztatta Kosztolányit.

Az alapötlet

A regény alapjául szolgáló ötlet kipattanásának történetét Kosztolányiné részletesen elbeszéli a férjéről írt regényes életrajzában:

„Egy téli vasárnap délután a szobája díványán heverésztem, ő pedig az íróasztalnál ült, cigarettázott és dolgozott.

Most mindjárt azt fogja mondani, Manyikám, adj egy kis sötét kávét – gondoltam magamban, pedig álmos vagyok, semmi kedvem fölkelni, kimenni a konyhába, kávét készíteni. Vasárnap délután van, a lány nincs idehaza, mégis nekem kell megcsinálnom azt a kávét, s ki tudja, még hányszor ma délután. Ábrándozni kezdtem. Arra gondoltam, milyen jó volna egy olyan cselédlányra szert tenni, aki sohase megy el vasárnap délután, s aki, mint valami gép, egyéni életének és kívánalmainak legkisebb jele nélkül, mindig mindent tökéletesen elvégez. Eszembe is jutott egy lány, akit egy kicsit ilyennek képzeltem, a házunkkal szemközt lakó színész házaspárAnna nevű, mindig szelíden, engedelmesen mosolygó, hazulról soha el nem járó szlovák cselédje.

A pamlagon fekve, nappali álmodozásomban különböző helyzeteket színezgettem erről a tökéletesen engedelmes, mindig szolgálatkész leányról, egyúttal azonban próbáltam beleélni magamat a lány helyzetébe, és egyszerre hirtelenül felvillant bennem az a gondolat, hogy ilyen leányt nem mernék a házamban tartani, mert aki ennyire öntudatlan, az éppen öntudatlanságábanvalami rémült cselekedetre képes.

– Te, egy novellatéma jutott az eszembe – szóltam. – Egy tökéletes cselédlány, aki végül is meggyilkolja a gazdáit.

– Nagyszerű – mondta rá Dide azonnyomban. – Nagyszerű novellatéma. Mindjárt fel is jegyzem – és fogta az előtte lévő naptárát, arra írt gyorsírással néhány jelet.

Azonnal annyira magáévá tette ennek az elképzelt folyamatnak minden mozzanatát, rögtön megérezte jelképes és általános mivoltát. Ő maga is – akárcsak én – hányszor lázadozhatott már, gyilkos kívánságokkal mindenféle elnyomatás, gépesítés ellen, egyúttal azonban milyen sokszor tűzhette maga elé, önmagára vonatkoztatva is a gépi tökéletesség elérhetetlen eszményét, és kissé messzemenő következtetés talán, de arra kell gondolnom, hogy mindketten, talán egymással szemben is átélhettük már ezt a lelkiállapotot.

Én félve, bizonytalanul pendítettem meg az ötletet, s magam is elcsodálkoztam, milyen elragadtatással fogadta. Nyilván szunnyadó hangok pendültek meg benne.

Jegyzet Kosztolányi Dezsőné, Kosztolányi Dezső, Budapest, Révai, 1938, 273–274. p.; illetve: Budapest, Holnap Kiadó, 1990, 228–229. p. (A továbbiakban az 1990-es kiadásra hivatkozom.)

A szakirodalomban kevesen kérdőjelezik meg Kosztolányiné elbeszélésének hitelességét, de vannak, akik másképp tudják. Például Baráth Ferenc, aki szerint „valóságanyagból indult ki, mert Édes Anna tényleg élő cseléd volt (Schmidt Anna). Cselédkönyve hosszú ideig Kosztolányi íróasztalának a fiókjában volt.”

Jegyzet Baráth Ferenc, Kosztolányi Dezső, Zalaegerszeg, Pannónia, 1938, 91. p.

(Baráth Ferenc tulajdonképpen Kosztolányi két különböző hivatkozását hozta itt közös nevezőre.) Devecseri Gábor pedig ezt írta: „A jó cseléd hirtelen, váratlanul és »minden ok nélkül« megöli jó gazdáit. Így számolt be maga Kosztolányi a kis napihírről, mely benne a regényt kibontakoztatta.”

Jegyzet Devecseri Gábor, Az élő Kosztolányi, Budapest, Officina, 1945, 61. p.

Nem tudni, hogy vajon Kosztolányi személyesen számolt-e be neki, hiszen nincs írásos nyoma. Rónay László is azt állítja, hogy „a regény ötletét újsághír adta Kosztolányinak”,

Jegyzet Rónay László, Jegyzetek az Édes Annáról = R. L., Szabálytalan arcképek : Tanulmányok, Budapest, Szépirodalmi, 1982, 236. p.

de nem adja meg forrását.

Nem meglepő, hogy időről időre felmerülnek kétségek, amelyek irodalmi ihletésűek. Például Bori Imre 1986-os könyvében így fogalmaz: „Kosztolányi Dezsőné 1938-ban írta le asaját verzióját, s magának tulajdonítja az alapötletet.” Bori – aki magát a regényt is modern legendának tartja – kétségeit kiterjeszti az íróra és feleségére: az Édes Anna megszületése utáni „tíz esztendőben az író és felesége megköltik a regény legendáját is, amely azóta is növekszik, duzzad, most már vélt vagy valódi irodalomtörténeti adalékokkal is gazdagodik.”

Jegyzet Bori Imre, A „példás cseléd” legendája = B. I., Kosztolányi Dezső, Újvidék, Forum, 1986, 155–157. p.

Az efféle feltételezések mögött (egyelőre) nem áll filológiai bizonyíték. Nyilván Kosztolányi is, felesége is minden tőle telhetőt megtett a regény népszerűsítése érdekében, de ebből nem következik, hogy kitalált eseményeket és élményeket adtak volna elő. Tanúságtételüket nem hagyhatja figyelmen kívül az irodalomtörténész; más kérdés, hogy szövegkritikával kell fogadnia minden olyan esetben, ahol logikai vagy adatbeli ellentmondás mutatkozik.

Kosztolányi nyilatkozatai nem erősítik meg a felesége által elbeszélt történetet. Igaz, nem is cáfolják. Az első olyan interjúban, ahol Kosztolányi konkrétumokat is mond regényéről, kiemeli a mese paradox voltát, azt, hogy a címszereplő, „a szent cseléd, a földre szállt kis szolgáló-angyal” egy éjszaka „belopózik a szobába és legyilkolja az egész famíliát”.

Jegyzet [Ormos], I . m., 4. p.

Az alapötletben rejlő ellentmondás hangsúlyos szerepet kapott a Somlyó Zoltánnak adott, 1926 karácsonyán megjelent interjúban is. Magában a regényben is található utalás arra, hogy Anna tökéletessége (éppúgy, mint a némasága) voltaképpen fenyegető jelenség: eleve túlzás, nem emberi léptékű vonás. Nem véletlenül adja a regény legrokonszenvesebb szereplője, Moviszter doktor szájába a következő szavakat: „Higgye el: nem is olyan jó az a nagyon jó cseléd. Legyen olyan, mint a többi: jó is meg rossz is.”

Jegyzet Lásd

Anna tökéletessége és gépiessége végső soron összefügg egymással.

Az Édes Anna keletkezéséről szóló legrészletezőbb vallomásában Kosztolányi talán kissé félreérthetően fogalmaz: „Az élmény, mely ennek a munkámnak alapja, szintén tisztázatlan előttem. Nyilván én is sokszor olvastam az újságokban megjelenő kis napihírt, mely arról szól, hogy egy jó cseléd »minden ok nélkül« agyonverte jó gazdáit.” Ám a továbbiakban kiderül, hogy valójában mire gondol: „Regényem megjelenése után tényleg levelet kaptam egy budapesti ügyvédtől, aki nem kis ámulatomra azt közölte velem, hogy Édes Anna tényleg él, ő védte azt a cselédleányt, aki gazdáját baltával ölte meg, ezt is Annának hívják, Schmidt Annának s most a márianosztrai fegyházban raboskodik, akár az én hősnőm. Ez csak véletlen lehet.”

Jegyzet Kosztolányi Dezső, Hogy születik a vers és a regény? : Válasz és vallomás egy kérdésre, 2., Pesti Hírlap Vasárnapja, 1931. 11. sz. (március 15.), 4. p. = K. D., Ábécé, sajtó alá rendezte és a bevezetőt írta Illyés Gyula, Budapest, Nyugat, [1942], (Kosztolányi Dezső hátrahagyott művei, 5), 150. p.; K. D.,; Nyelv és lélek, válogatta és ajtó alá rendezte Réz Pál, Budapest, Osiris, 1999, 458. p. – A továbbiakban az 1942-es kiadás lapszámait adom meg.

Tehát nem arról van szó, hogy egy „kis napihír” adta volna a regény ötletét, hanem éppen fordítva áll a dolog: még ha olvasta is, nem figyelt fel az újságokban megjelent híradásra, amely egy hasonló, valóban megtörtént esetről szólt. Az egyezés a véletlen műve.

K. D. több vele készült interjúban megemlítette, hogy a valóságos eset utólag jutott tudomására. Először aNemzeti Újság 1926. augusztus 1-ji számában beszélt erről: „A regényem főhősnője életből merített alak. Egy itt, a Krisztinavárosban szolgált cselédleány adta az első impulzust a regényemhez. De ez nem az a lány volt, aki tényleg megölte a kommün bukása után a gazdáit. Csak most amikor már befejeztem a regényemet, tudtam meg, hogy csakugyan megtörtént ez az eset. A leány is egészen olyan jellemű volt: ahogy én megírtam. A hivatalból kirendelt védőügyvédje írt nekem. Elmondotta a részleteket. A leány, a fogságban is, folyton elragadtatottan mosolygott. Olyan volt, mint az alvajáró. Amikor halálra ítélték: eszméletlenül esett össze a bírák előtt. Az ítéletet később hétévi fegyházra változtatták. Ezt a leányt tényleg Annának hívták. Ugye különös. Amikor a regényemet írtam: sokáig haboztam, hogy miként nevezzem el a cselédleányt.”

Jegyzet [Berend Miklósné] [szerző nélkül], Kosztolányi Dezső nyilatkozik, Nemzeti Újság, 1926. 172. sz. (augusztus 1.), 21. p.

A hasonmás történet felbukkanása már csak azért is különös, mert a budapesti ügyvéd, aki megkereste Kosztolányit, kizárólag a Magyar Hírlapban megjelent június 23-i interjúból értesülhetett arról, hogy az Édes Anna című regényben valami hasonló történik, mint ami az életben megesett a kommün idején. A regény folyóiratbeli közlése ugyanis még az elején tartott.

Úgy látszik, mégis ez történt. A „készülő regény terve” elegendő volt ahhoz, hogy Vámos Henrik ügyvéd (Budapest, Váci utca 34. II. 10.) még aznap, június 23-án levelet írjon Kosztolányinak, amelyben nemcsak beszámol az esetről, hanem felajánlja szolgálatait Kosztolányinak (a levél fennmaradt az író hagyatékában):

„Igen tisztelt Uram!

Olvasom készülő regénye tervét, az Édes Anná-t. Nem írnék Önnek, ha ennek az édes Annánakélő alteregó-ját közelebbről nem ösmerném. Ha jól emlékszem Smidt Annának hívják. Német leány volt, (szintén cselédleány), ki a Pester Lloydegy főmunkatársának feleségénél szolgált s úrnőjét valami kis dorgálás miatt – Anna épen fát vágott a konyhán – fejszecsapásokkal meggyilkolta, a tett elkövetése után pedig ész nélkül rohant ki a folyosóra és segítségért kiáltott. Ez esetről a Kommün alatt a Kriminál psychologiai intézetben környezet tanulmányt készítettem, mely most is a törvényszék iratai között van egy kiváló psychiater tanulmányával együtt, melyben együttesen megállapítottuk Smidt Annáról, hogy lénye az ártatlanság, a szelídség, a jóság, ő a Szűz Mária, aki teljesen idegenül áll ama cselekménnyel szemben, melyet elkövetett.

Jelen voltam ama főtárgyaláson (a Kommün alatt), melyen a szerencsétlen leányt halálra ítélték. Az ítélet kihirdetésekor a leány összeesett és vagy egy félóráighisztériás görcsökben vonaglott. Íme az eset kulcsa. Hisztéria. De ami itt csak egy szó, az a hivatott írónak végtelen lehetőség, határtalan út befelé a dosztojevszkiji mélységek felé.

Smidt Anna akkor kegyelmet kapott, majd a Kommün után újra tárgyalták ügyét, sok évi

fegyházra ítélték. Úgy tudom a fegyházból megszökött, férjhez ment, boldogan élt pár esztendeig, míg felismerik, elfogják s visszaviszik Mária Nosztrára.

Ha önt az eset érdekli – a budapesti Kir. bttő törvényszék elnökének módjában áll Önnek megengedni az iratok tanulmányozását. Bizonyára ott lesz az iratok között úgy a környezet tanulmány, mint a psychiater gondos tanulmánya az esetről. Az ügy kikutatásában szívesen rendelkezésére állok Önnek – a jövő hét bármely napjának délelőttjén. Utóvégre az olvasó is tartozik valamivel az írónak.Fogadja a készségemet ismeretlen adósai jelentkezéseképpen.”

Jegyzet Lásd az MTAK Kézirattárában az Ms 4625/152–153 jelzet alatt.

Nincs nyoma annak, hogy Kosztolányi élt volna Vámos Henrik ajánlatával, viszont szívesen hivatkozott rá. Ehhez képest nincs túl nagy jelentősége, hogy némelykor pontatlanul fogalmazott:„Amikor az »Édes Anna« című regényem megjelent, [!] levelet kaptam egy ügyvédtől, amelyben tudatja velem, hogy az »Édes Anna« története az életben szóról-szóra megismétlődött. [!] A nőt az életben is Annának hívták, szintén cselédleány volt és ugyancsak hasonló körülmények között gyilkolt is. Sőt az egyénisége is ugyanolyan volt, mint ahogy én azt elképzeltem és megrajzoltam. Annál megdöbbentőbb volt ez számomra, mert az egész regény fantáziám szüleménye volt és a könyv megjelenéséig nem is tudtam az igazi Anna létezéséről.”

Jegyzet Szilágyi Ödön, A Parnasszus tetején : Kosztolányi Dezső, Délibáb, 1928. 35 sz. (szeptember 1.), 5. p.

A szakirodalom elfogadja a hasonmás történetet úgy, ahogy Kosztolányi előadja (végül is az ügyvéd csak az írót kereste meg), ami közvetve alátámasztja Kosztolányiné ötletadó szerepét is.

Az alkotásmód néhány sajátosságáról

Az interjúkból, szerzői nyilatkozatokból sokat megtudhatunk Kosztolányi alkotásmódjáról is. Arról, hogy milyen fontosnak tartja a kidolgozást, a mű „hogyan”-ját, már az 1926. június 23-i interjúban beszélt: „Nehéz dolog készülő munkáról nyilatkozni, különösen nehéz akkor, ha olyan műről van szó, amelyben nem a téma, vagy a mese adja meg az alkotás súlypontját, hanem a kidolgozás, a forma, a stílus, az elmélyülő ötvöző művészet minél tökéletesebb világra álmodásába veti magát bele, szívvel, aggyal, minden kis idegszállal az alkotó író. Nézetem szerint különben sem fontos az irodalmi műnél, miről van benne szó. Az irodalmi mű lényege az: hogyan írják meg.”

Jegyzet [Ormos], I . m., 4. p.

Először az 1926. augusztus 1-ji interjúban beszélt bővebben a regényben alkalmazott módszeréről, a pszichoanalízishez való viszonyáról, az írói programszerűség (irányzatosság) elutasításáról és a realizmus megkerülhetetlenségéről:

„Ön azt kérdezi tőlem […], hogy az érzelmek ambivalenciája foglalkoztatott-e, amikor Édes Anna történetét megírtam. Ön az érzelmek kétértékűségére vagy kétjelűségére gondol. A chemiai igazságot, hogy bizonyos elemek lehetnek pozitív vagy negatív töltésűek is: a modern lélekkutató tudomány átvitte az érzelmekre. Amelyek egymással szemben állanak. Ismerem ezt a teóriát. De én, amikor írtam, nem törődtem vele. Az író épp ellenkező metódusokkal dolgozik, mint a tudomány. […] Nem, én semmit sem törődtem írásközben a psycho-analitikus eljárásokkal.

Jegyzet 1936-ban egy körkérdésre adott válaszában K. D. egész életművére vonatkozóan így nyilatkozott a pszichoanalízisről és a vele való kapcsolatáról: „A lélekelemzéssel már koraifjúságomban megismerkedtem. Ezt tartom lelkiéletünk természettudományának. Hatása oly óriási, mindent átfogó és beitató, hogy immár észre se vesszük. Ennél nagyobb szellemi forradalom a hitújítás óta nem zajlott le. Sok értékes megismerést köszönhetek neki. De munkásságomra legfeljebb csak a külsőségekben hathatott, mert az irodalmi alkotás a lelki élet oly tudattalan mélységeiből táplálkozik, ahová még a lélekelemzés se jutott el.” Lásd: A pszichoanalízis hatása írókra és irodalomra, Emberismeret, 1936. 1. sz., 108. p.

A művészet naiv. Az ember belemélyed az előtte lepergő életbe és látásközben tudja meg, hogy mit akar mondani. Sem regénynél, sem versnél nem szabad előzetes programot alkotni. A programszerű irányirodalom silány és megvetendő. Ön azt kérdezi, hogy a jelen nehéz viszonyok között lehet és szabad-e tisztára »l’art pour l’art« irodalmat csinálni. De hiszen nincsen is tiszta »l’art pour l’art« irodalom. Nem is lehet, mert függünk saját konstituciónktól, születésünk ezer körülményétől. Az ember determinált: tehát akarnia kell valamit. De én nem akarok programszerűen hatni az emberekre. Ma nagyon nehéz még akarni is, amikor az egész világon zűrzavaros bizonytalanságban gomolyog minden. Épp ezért nem is lehet igazi drámát írni ma. Az emberek világnézete chaotikus: nem teljesedhetik drámai cselekménnyé. A nemrégiben oly divatos fantasztikus irodalom pedig nem egyéb, mint gimnazista játék. A határtalanba való elrugaszkodott csapongás. Ott kezdődik az érdekesség, ahol emberi korlátokról és határokról van szó. A realizmus az örök ugródeszka marad, melyről az írónak indulnia kell. Hogy mik az igazi írói feladatok? Amit a psycho-analitikus nem tud kioldani: azt érdemes csak megírni. Az igazi művészet az, ami a vallás: Ahol imádkozni kezdünk, ott kezdjünk csak írni. Az igazi művészet Isten kezéből való és hivatása: A megoldhatatlan problémák, az emberek között levő bonyolult viszonyok észleltetése.”

Jegyzet [Berend], I. m., 21. p.

A „megoldhatatlan problémák” bemutatását kívánja elérni a regény „új emberszemlélete”, amellyel Kosztolányi különösen sokat foglalkozott az interjúk során. Már a legkorábbi, 1926. február 28-án publikált nyilatkozatában – amikor még javában dolgozott regényén – ezt tartotta szükségesnek kiemelni: „Tudja, a terveimről beszélni nem igen szeretek, mert ami ma esetleg kész terv, az holnap már megsemmisülhet. De dolgozom most egy regényen, amit nyáron a „»Nyugat« hoz le s majd a »Genius« is kiadja. Ez egész új emberszemléletet tükröz s ez az emberszemlélet az, hogy mi nem vagyunk külön-külön, hanem egymásban, a valóság nem megfogható, az emberek igazán csak egymás képzeletében élnek. Ez a regény tükörszoba, ahol minden alak száz és száz változatban rémlik. Hogy mi az igazság s hogy milyenek az emberek: bizonytalan. – Erről szól a regényem. A témája, a tartalma, ugye, azt egyelőre magamnak tartom meg, de nagyon érdekel.”

Jegyzet Szombathy Viktor, Kosztolányi Dezső az irodalomról, Európa csődjéről s a mai ember iránynélküliségéről, Prágai Magyar Hírlap, 1926. 49. sz. (február 28.), 9. p.

Lényegében ezt a gondolatot ismétli meg egy-egy fontos kiegészítéssel az 1926. június 23-i és az 1926. augusztus 1-ji interjúkban: „Ebben a művemben, hogy úgy mondjam, valami új emberszemléletet igyekszem megvalósítani. Azt akarom megértetni és bizonyítani, hogy nem élünk külön életet, hanem egymásban és egymás által élünk mi emberek. A magunk egyénisége, a mi lényegünk embertársaink lelkében tükröződik. Azt mondom, hogy minden bizonytalan, csak egy bizonyos van és ez az egy: az irgalom.”,

Jegyzet [Ormos], I . m., 4. p.

illetve „Én az embereket úgy igyekszem bemutatni, ahogy egymásban tükröződnek és magukban tulajdonképpen nincsenek is. Az egyén annyiféle alakban létezik, ahányszor látjuk. Írás közben alakok jelentkeznek. Ezek mennek maguktól megmásíthatatlan sorsuk felé. Írás közben ismerem meg őket. A filozófiát a kész munkából szűröm le.”

Jegyzet [Berend], I. m., 21. p.

Nyilvánvaló, hogy az „új emberszemlélet” igénye, az emberek kiismerhetetlenségéből való kiindulás szorosan összefügg az alapötlet talányosságával. A regényalakok „önjáró” viselkedése az egymásról való ismerethiányt terjeszti ki magára az íróra is, az „irgalom” pedig mint megoldás éppen a kiküszöbölhetetlen bizonytalanságot próbálja meg áthidalni. Ehhez az állásponthoz képest akár radikális szemléletváltásként is lehet értelmezni a kötetkiadással egyidős, 1926. december 25-én megjelent nyilatkozatát, amelyben Kosztolányi nem kevesebbet állít, mint hogy az új emberszemlélet „választ ad” a talányra (arra, hogy a mintacseléd miért gyilkolja le gazdáit), s egyúttal egy „bátor” és „vigasztaló erkölcsöt hirdet” (föltehetően azt, hogy nem szabad még a cselédeket sem embergépként kezelni):

„Egy furcsa emberszemléletet akartam ebben megírni. Azt, hogy az emberek kiismerhetetlenek, egymás mellett élnek és sohasem láthatnak egymás igazi lelkébe. Regényem egy cselédleány megrázó tragédiája. […] Ez a mintacseléd. Hogy mi zajlik lelkében, azt nem tudják, talán nem is akarják látni gazdái. A gép, az embergép végzi a maga munkáját napról-napra. Egy éjszaka aztán ez a leány, akit a legkisebb mulasztásra és botlásra sem gondoltak képesnek, konyhakéssel kezében besurran gazdái hálószobájába s ott legyilkolja mindkettőjüket. Hogy miért történik ez, arra ád választ a regény, mely egy új emberszemléletet, egy bátor s egyszersmind vigasztaló erkölcsöt hirdet, feltárva a huszadik századbeli ember mélységes meghasonlottságát…”

Jegyzet Somlyó, I. m., 40. p. – Figyelemre méltó, hogy az összes interjú közül egyedül itt, az idézett szövegrész után kap említést az, hogy K. D. önmagát is beleírta a regénybe.

Ennek az álláspontjának csupán még egyszer adott hangot Kosztolányi, az Ady-revízió zaklatott légkörében – igaz, ekkori véleményét ő maga nem publikálta.Az írástudatlanok árulása. Különvélemény Ady Endréről című, 1929-es vitairatát követő parázs vitára akart eredetileg válaszolni (Diktatúra és irodalom címmel), de utóbb nem készült el vele. A válaszcikkhez készült gyorsírásos jegyzeteit halála után megfejtették, és Illyés Gyula közzétette őket a Kosztolányi hátrahagyott művei harmadik köteteként megjelent Kortársak című válogatás függelékében. Ezek között található az alábbi gondolatmenet: „egyik támadóm többek között azt is szememre lobbantja, hogy az »Édes Anna« című regényből, amelyben leginkább kifejtettem politikai meggyőződésemet is, »nem mertem levonni szociális következtetéseket«. Hiszen ennek minden sora éppen azt hangoztatja, hogy nincsen szociális következtetés, csak emberség van, csak jóság van, csak egyéni szeretet van és a gyilkosságnál is nagyobb bűn, ha valaki embertelen, ha valaki durva, ha valaki fennhéjázó, amiért egy kés se elég megtorlás és a legnagyobb erény a lényegbe ható, figyelmes tisztaszívűség [?], mert többet, gyökeresebbet [?] úgysem tehetünk itt a földön.”

Jegyzet A több kötetesre tervezett gyűjteményből végül csak az első kötet készült el. – Kosztolányi Dezső, Kortársak (1), sajtó alá rendezte és bevezető Illyés Gyula,Budapest, Nyugat, 1940, (Kosztolányi Dezső hátrahagyott művei, 3), 300. p.; Kosztolányi Dezső, Tükörfolyosó : Magyar írókról, szerkesztette és a jegyzeteket írta Réz Pál, Budapest, Osiris, 2004,727. p.

Meglehetősen túlélezett megfogalmazás, hogy Kosztolányi elfogadhatónak tartja még a gyilkosságot is az embertelenség megtorlására. Az ő logikája szerint Vizyné viselkedése is felér egy gyilkossággal, hiszen cselédjével úgy bánik, mint tulajdonával, tekintet nélkül annak emberi méltóságára, és teljesen tönkreteszi Annát, visszaélve teljes kiszolgáltatottságával. (Ha úgy vesszük, sajátosszimmetria érvényesül Vizyné és Anna kapcsolatában, előbbi a lelket öli meg a lányban, amiért az utóbb fizikailag semmisíti meg őt.)

A regényalakok önállósága és a hozzájuk való viszony más összefüggésben – a költő és a regényíró eltérő lehetőségei felől mérlegelve – kapnak szerepet másutt. Az Édes Anna megjelenését követően készült, 1927. március 13-án megjelent interjúban arra a kérdésre, hogy miért tért át a regényírásra, Kosztolányi ezt válaszolta: „Nem tértem át teljesen […] ez így adódott. Nézetem, hogy a fiatalember par excellence lírikus és mikor egészen meglátta magát, kifelé fordítja a tekintetét és meglátja az embereket. Azonban a regényírónak külsőleg részvéttelennek kell lennie, hogy részvétet tudjon ébreszteni. Minden irodalmi közlés indirekt, ha a mondanivalómat közvetlenül kimondom, akkor a puskapor elfüstölög.”

Jegyzet [Virágh Ferenc] -ágh, Kosztolányi Dezsőnél, Pásztortűz, 1927. 5. sz. (március 13.), 117. p.

Legrészletesebben a Hogy születik a vers és a regény? : Válasz és vallomás egy kérdésre című cikkének második részében írt erről:

Jegyzet Bár a problémákról s a maga eljárásáról és tapasztalatairól általánosan szól, példáit döntően az Édes Annából veszi.

„A költő ihlete pillanatokig, vagy órákig tart, aztán ellobban, csak pörnyéje marad ott. Merőben különbözik ettől a regényíró ihlete. Az hosszú távra szól, gyakran évekre is kiterjed. Amíg a regényíró dolgozik, változik körötte az élet s a regényíró is változik az életben. A hőmérő süllyed és emelkedik, eső esik, hó hull, kivirágzanak a fák, majd rekkenő kánikula következik, ő maga pedig soványodik vagy kövéredik, csalódik vagy megbetegszik. Munkájában mégis olyannak kell lennie égaljnak, légkörnek, időjárásnak, világnézetnek, vérmérsékletnek, mintha minden egyszerre, varázsütésre keletkezett volna. Ez az egység teszi remekművé a regényt.

Azok a tárgyak, melyek alakjait körülveszik, szintén nem közönyösek neki. Ezekről nem vezet leltárat. Szükségtelen minden holmit fölsorolni. Előfordulhat, hogy egész regényében egyetlenegyet sem emleget. De azért pontosan tudja, hogy milyen bútorok állnak itt vagy ott s ha megkérdeznék tőle, hogy abban a szobában, ahol ez vagy az a jelenet lejátszódott, volt-e szobahőmérő, vagy a kandalló előtt kaparóvas, ő határozottan bólintana, vagy határozottan rázná a fejét. Általában napokig tudna még beszélni hőseiről, akár legjobb ismerőseiről, függetlenül a cselekménytől. Nem mond el róluk mindent, csak azt, ami legfontosabb. Ezért művészi a munkája.

[Édes Anna] arcát az első pillanattól fogva határozottan láttam. Szöghajú volt, kékes-szürke szemű. Talán egy falusi cselédleány lehetett mintája, akit évekkel ezelőtt egy nyári délelőtt lestem meg az utcán, valami budai ház kapujában, amint fehér fogával beleharapott egy zöld almába. Akkor önkéntelenül eltűnődtem, milyen lehet ennek az élete és sorsa. Ez az almába harapó lány gyakran kísértett. Valószínűleg ez a kristályosodási pont. Köréje rakódhattak le később a jegecek. Ilyenkor az ember folyton álmodozik. Terv és cél nélkül jeleneteket kohol, mondatokat sző. A folyamatot nem lehet megállítani. Akkor is folytatódik, mikor lefekszünk, mosdunk, vagy a fogorvos székében ülünk s az a fogunkat fúrja. Eleinte tiltakozunk a megírás ellen, mert az gyötrelem. Miután az anyag fejünkre nőtt, könnyebbség ez a gyötrelem is. Természetesen a papíron dől el minden.”

Jegyzet Kosztolányi, Hogy születik…= K. D., Ábécé, 147–150. p.

Arról, hogy az „alakjait körülvevő tárgyakat” mennyire komolyan vette Kosztolányi, külön tanulmány szólhatna. A Macquart-csokortól a Mária-éremig, a porcelánnadrágtól a himalájakendőig, a kürtőkalaptól a pathefonig egy gondosan körülhatárolt történelmi időszelet bámulatosan gazdag tárgyi világa tárul elénk a regényből. Egy olyan tárgyi világ, amely nagyobb részben a mai szemhatáron túl helyezkedik el, más szóval jórészt elmerült a feledés ködében. Kosztolányi általában elsőrangú szerepet szánt a modális-atmoszferikus tényezőknek. Például ebben a cikkében külön kitért a mottónak választott halotti imádság szerepére a mű megszületésében: „Azt is megemlíthetem, hogy én az Édes Anna írása alatt – nem tudom miért – mindig a temetési szertartás latin verseit mondogattam és énekeltem. Ez azonnal visszazökkentett hangulatomba. Ez volt az alaphangja. A fönséges, ókori versekből merítettem erőt.”

Jegyzet Uo., 150–151. p.

A „nem tudom miért” bizonytalansága legfeljebb a regény írása közben állhatott fenn. Kosztolányi utóbb nagyon is tudatában volt a mottó jelentőségének. A halotti ima funkciójának kérdése fölmerült a levelezésben is. Kosztolányi Árpád – miután a regény első folytatását elolvasta – nem értette a latin imádság szerepeltetését, és az 1926. július 19-i levelébenrákérdezett erre: „Én csak azt nem tudom most még megérteni, hogy mi célból írtad az első közlemény élére azokat a latin psalmusokat, miket a katolikus vallású halottak fölött a temetéskor kell énekelni. Kíváncsian várom a magyarázatot.”

Jegyzet DÉR, 283. p.

Az író azonnal válaszolt (az 1926. július 24-i levelében), de itt még csak általánosságban jelölte ki a mottó funkcióját: „Az Édes Anna előtti halotti imát én iktattam oda, mert jelezni akartam vele a regény filozófiáját.”

Jegyzet KDLN, 545. p.

Részletesen az 1926. augusztus 1-jén megjelent interjúban tért ki erre: „A filozófiát a kész munkából szűröm le. Hogy mi a regényemben megnyilvánuló gondolat? Hiszek az áhítatban és a szeretetben. Nincs kollektív élet. Csak egyéni élet van. Az embereket ugy lehet megmenteni és boldoggá tenni, ha szeretjük őket. A regény szereplői jó emberek a társadalmi rend szempontjából nézve. De nem a krisztusi gondolat értelmében véve jók. Ezért kell bűnhődniök. A regényemben őskeresztény kicsengés van. A mottója a katolikus halotti ima: a Circumdederunt. Írásközben folyton ezeket a latin verssorokat mondogattam és a Rituale Romanumot olvastam. A lelkek közösségéről van itt szó, amit hirdet maga az egyház is: Hogy minden ember, aki a földön él, vagy élt, nagy közösséget alkot. És aki ez ellen a közösség ellen vét: az már itt, e földön, pokolba jut. Csak ebben a keresztényi közösségben látom a kollektív probléma megoldását. Nem pedig intézményes, vagy gazdasági reformokban. Bármily nagy összeget adtunk valamely árvaház javára: nem tettünk oly igaz, Krisztusnak tetsző jót, mintha egy árvát magunkhoz fogadunk és szeretetben felnevelünk.”

Jegyzet [Berend], I. m., 21. p.

A regényben legnagyobb nyomatékkalMoviszter doktor

Jegyzet Moviszter katolikus hite a regényben eleve nagy hangsúlyt kap.

bírósági tanúskodása kapcsán szerepel az őskereszténység pozitív „kicsengése”: „Kiálts – dobogott benne a lélek –, kiálts úgy, mint a te igazi rokonaid, az őskeresztények hősi papjai, akik föllázadtak a pogányság ellen és a temetőkben, a koporsók mellől kiáltottak az égbe, pörölve a legnagyobb Úrral is, az igazságos, de nagyon szigorú Istennel, irgalmat követelve a gyarló embereknek.”

Jegyzet

Kosztolányi életművében korántsem magától értetődő ez a beállítás. 1904-ben drámát akart írni Julianus apostatáról, melyben „két vérszomjas és szorító párt” küzdelmeként akarta bemutatni „a héber és görög, a keresztény és pogány világ közt küzdő eszmeharcok”-at.

Jegyzet Vö.: KDLN, 68–69. p.

Az 1922-es Nero-regényben és az 1920-as évek végén pedig különféle írásaiban (mindenekelőtt az 1929-es Marcus Aurelius című költeményében) a pogányság képviseli a pozitív, a keleti misztikával hírbe hozott kereszténység pedig a negatív értéket.

Jegyzet Kosztolányi egy magánlevelében még nyíltabban fogalmazott, amikor − Komlós Aladárnak válaszolva − pontosította, hogy milyen pozíciót foglalt el Az írástudatlanok árulása című, Ady-ellenes különvéleményében, mit értett „latin műveltség”-en: „a latin műveltségen oly világnézetet értek, mely távol áll a zsidó-keresztény mithikától [misztikától?], a bibliától, mely számomra mindig idegen volt. Ezt természetesen nem fejthettem ki a nyilvánosság előtt.” (Kiemelések a szerzőtől.) Vö. Kosztolányi Dezső Komlós Aladárnak, Budapest, 1929. szeptember 16.: KDLN, 584–585. Komlós csak 1955-ben publikálta a levelet – lásd Komlós Aladár: Adalékok a „Toll” Ady-vitájához 1. : Kosztolányi három írása az Ady-vitáról. Irodalomtörténeti Közlemények, 1955. 1. szám, 112.

Más modális-atmoszferikus tényezők is jelentős szerepet kapnak Kosztolányinál. Több helyen ír a nevek hangzásának

Jegyzet A nevek gondos megválasztására később fogok visszatérni.

és az illatok inspiráló hatásának fontosságáról. Az utóbbi sem tekinthető puszta kuriózumnak. Egy tréfás kedvű körkérdésre felelve adta az itt következő, távolról sem tréfásnak szánt válaszát: „Elsősorban és feltétlenül el kell szívnom naponta negyven cigarettát, ha dolgozom. Erős cigarettákat. De ott áll még erre a célra az íróasztalomon tíz különféle színű üvegecske, különféle illatokkal. Vannak köztük modern francia parfőmök és gyöngyvirág, szegfűszeg, kámfor illat, sőt éther is. Ezeket az üvegeket szagolgatom, ha erősebb hangulatra van szükségem. Hol egyiket, hol a másikat. Az »Édes Anna« című regényem írásánál például, a szerelmi fejezetnél a szegfűszegeset szagolgattam, míg az utolsó fejezetnél, amelyikben a gyilkosság történik, az étheres üvegre került a sor.”

Jegyzet Mi a rothadt almája? [körkérdés],Színházi Élet, 1927. 51. sz. (december 18–25.), 8. p.

Egy másik interjúban is beszélt az illatokról: „[Riporter:] Íróasztalán mintegy tíz mélylila színű üvegcse sorakozik egymás mellett katonás glédában. Megkérdem mik ezek. – Illatok. Szegfűszeg, éther… illatokhoz kapcsolódnak élményeim… Regényeim egyes fejezeteit egy-egy illat hatása alatt írtam…”

Jegyzet Bálint Jenő, Írók beszélnek : Kosztolányi Dezső, A Reggel, 1932. 23. sz. (június 6.), 9. p.

A regényalakokról

Elsőként ismét Kosztolányiné életrajzi regénye kínálkozik kalauznak. A korábban idézett szövegrész így folytatódik: „Alakok nőttek ki, emberek elevenedtek, életek, sorsok dőltek el. Úgy bámultam őt, mintha a Teremtőt láttam volna sárból embereket gyúrni és lelkeket lehelni beléjük. Anna, az Anna név, az engedelmes mosoly, a seszínű haj megmaradt az eredeti minta elgondolásból, egyébként azonban Bözsi, a régi dajka szép kék szeme, karcsú alakja, balatoni bája volt előtte, amikor írta, és talán annak a hajdani, Szabadka környéki tanyai lánynak öntudatlansága, akihez diákkorában többször kilopódzott, s aki egy szép napon szótlanul, sírva elhagyta a házukat. Jancsi alakját egy rokonukról s kissé önmagáról mintázta. A Patikárius név régi családi emlékeket idézett. Moviszter alakjában is önmagára gondolt, meg két másik barátunkra, egy kitűnő idegorvosra s egy kedves, emberséges gondolkozású iparoktatási főigazgató barátjára. A Moviszter és Druma neveket kisfiunk találta ki, amikor még egészen apró volt. Ő játszott képzeletben ennek a két soha nem létező családnak az életével. »A Moviszterék kutyuja« – mondogatta, ha meglátott egy kajla fülű, barna szőrű kiskutyát. »A Drumáék házmestere« – mutogatott egy kapuban ácsorgó emberre. Moviszterné alakját egy budai orvos ismerősünk feleségéről mintázta. Vizyné modellje Bella néni volt, a keresztanyja s egy közelünkben lakó tanár felesége, de kicsit minden polgári asszony, akit valaha ismert, és Ficsor, a házmester alakját is régi könyvtárszolgák, házmesterek emléke mozgatta. A regény elkészült, olyan teremtő erővel, hogy Édes Anna, Moviszterék, Drumáék, Vizyék és a többiek is mind, hamarosan eleven valósággá váltak még az én számomra is, és azt éreztem, régi valódi ismerőseim ők, akik körülöttem mozognak, élnek.”

Jegyzet Kosztolányi Dezsőné, I. m., 229. p.

Feltűnő, hogy a regényalakok lehetséges mintáinak anekdotikusan előadott felsorolása hogyan elegyíti egymással az intimnek tetsző információkat és a semmitmondó általánosságokat. A fiúgyermekük közreműködésével született családnevek elbeszélése például nem több, mint egy jópofa gyerekszáj-történet, még akkor is, ha hitelességében nem kételkedhetünk. (Hiszen a regényben mindkét név „beszélő”, és funkció rendelődik hozzájuk. Ráadásul a Druma név írásképe ingadozást mutat a kéziratban és a folyóirat-változatban – gyakran szerepel hosszú ú-val, Drúma alakban is –, ami valamifajta bizonytalanságot, belső műhelygondot jelez.) Az pedig, hogy maga az író egyszerre szolgált mintául Jancsi úrfi és Moviszter doktor megformálásához, elsősorban Kosztolányi személyiségrajzához nyújthat értékes adalékot.

Még a regényben szereplő történelmi nevek (Kun Béla, Pogány József, Kosztolányi Dezső) esetében sem tűnik lényegesnek a valóságos modellnek való megfeleltetés, sőt éppen az derül ki a szövegből, hogy az emberek csak a legendák nyelvén tudják megjeleníteni-kifejezni a – végső soron ismeretlen-kiismerhetetlen – személyiséget. A nyitó fejezet ironikusan bemutatja, hogyan képzelik-mesélik el a derék krisztinavárosi polgárok a kommün összeomlása után a kommunista vezér, Kun Béla menekülését. A záró fejezet pedig azokat a rágalomként megélt támadásokat gyűjti csokorba, s adja ellenszenves regényalakjai, Druma ügyvéd úr és két kortese szájába, amelyek őt – a regény világába bevont Kosztolányi Dezső nevű hírlapírót és költőt – politikai kétkulacsossággal vádolják. Mindkét esetben rosszindulatú vagy legalább bizonytalan hitelű legendákról van szó. De magát a címszereplő Édes Annát is hasonlóképp övezi előbb magasztaló, később gyalázkodó szóbeszéd, amely épp olyan gyorsasággal enyészik el, mint ahogy született. Erre a jelenségre bizonyosan vonatkoztatható az, amit K. D. az emberek igazi arcának megismerhetetlenségéről, illetve a mások képzeletében tükröződő látszat-létezésükről nyilatkozott, és amit az „új emberszemlélet” révén kívánt megragadni.

Kosztolányi csupán egyetlen regényalakjával foglalkozott az interjúkban: Édes Annával. Meglepte őt, és (mint láthattuk) többször is visszatért annak ismertetésére, hogy a valóságban is éltegy, a hősnőjéhez hasonló sorsú és nevű cselédlány. Föltehetően nem vagy nem csak a kuriózum kedvéért járt el így. Nem annyira a bizarr egyezés miatt érdekelte a megtörtént eset, mint inkább azért, mert váratlan valóságfedezethez juttatta a regény valószerűtlen alapötletét. Kosztolányinak az első pillanattól kezdve számolnia kellett azzal a véleménnyel (amely még baráti körben is előfordult),

Jegyzet Jól érzékelteti ezt a Kosztolányihoz közel állóKárpáti Aurél recenziója az Édes Annáról a Pesti Napló 1926. decemberi 31-i számában. (Édes Anna: Kosztolányi Dezső új regénye, 298. sz., 10. p.)

hogy nem fogadják el a gyilkosságot kellőképpen motiváltnak, illetve azt, hogy Anna képes volna ilyen cselekedetre. Nem véletlenül tért ki újra a problémára egy viszonylag kései, 1930. június 28-án megjelent interjúban, és állította be úgy az ilyen kétségek fölmerülését, mint a cselédsorstól való távolság függvényét: „Az »Édes Anná«-nál érkeztek hozzám tömegesen levelek, még pedig csupa kérdező levél. »Miért ölte meg Édes Anna gazdáit? « – ezt a kérdést szögezték ellenem. Az érdekes az volt, hogy a közönség nívósabb része intézte hozzám a kérdést. Viszont biztos tudásom van arról, hogy a cselédek, akik kilopták gazdáiktól ezt az ő életüket nagyon is érintő könyvet, minden kommentár nélkül érezték meg és fogadták el.”

Jegyzet Holló Magda, Amikor a közönség beleavatkozik az író dolgába [riport], Délibáb, 1930. 26. sz. (június 28.), 8–10. p.

Talán ez is közrejátszott abban, hogy Kosztolányi előszeretettel hivatkozott Édes Anna életbeli modelljére. Az interjúkból az sem derül ki egyértelműen, hogy egyvalakire utalt-e vagy esetleg többre. „A regényem főhősnője életből merített alak. Egy itt, a Krisztinavárosban szolgált cselédleány adta az első impulzust a regényemhez”

Jegyzet [Berend], I. m., 21. p.

– nyilatkozta előbb. [Édes Anna] „arcát az első pillanattól fogva határozottan láttam. Szöghajú volt, kékes-szürke szemű. Talán egy falusi cselédleány lehetett mintája, akit évekkel ezelőtt egy nyári délelőtt lestem meg az utcán, valami budai ház kapujában, amint fehér fogával beleharapott egy zöld almába. Akkor önkéntelenül eltűnődtem, milyen lehet ennek az élete és sorsa”

Jegyzet Kosztolányi, Hogy születik…= K. D., Ábécé, 150. p.

– írta később. Mindezzel nehéz összeegyeztetni azt a – talán legismertebbé vált – kijelentését, hogy „»Édes Anna« cselédkönyvét íróasztalom fiókjában őrzöm.”

Jegyzet Kosztolányi Dezső, Indiszkréció az irodalomban : A Nyugat ankétja, Nyugat, 1927. 6. sz. (március 16.), 457–458. p. – A különféle hivatkozások együtt megerősítik Kosztolányiné feltételezését, hogy a regény címszereplőjének több modellje is volt.

Érdemes az utoljára idézett mondatot teljes szövegkörnyezetében olvasni. Előbb valamennyi regényének főszereplőjéről mint valóságos személyről beszél, de azután hozzáteszi: csak akkor döbbent rá, hogy azok, amikor már megírta őket. „Mindegyik alakomnak meg tudnám adni pontos lakáscímét. Gyakran több lakáscímet is, mert némelyik kettőből-háromból van összeróva. »A rossz orvost«-t, mint gyermek vidéken láttam, Nero császárral egy budapesti kávéházban feketéztem, »Pacsirta« annyira közel van szívemhez, hogy a regény megjelentetése előtt – lelkiismeretem nyugtatására – sürgönyöket váltottam hozzátartozóival s noha ők határozottan lebeszéltek közzétételéről, mégse fogadtam meg tanácsukat, az »Aranysárkány« minden szereplője szintén él, vagy élt. »Édes Anna« cselédkönyvét íróasztalom fiókjában őrzöm. Minderre csak munka közben, vagy azután jöttem rá, mikor alakjaim már a lelkemben is éltek.”

Jegyzet Uo.

Tehát az elképzelt regényalakok életbeli megfelelőjére (illetve a megfelelések fennállására) csak utólag ébredt rá. E megfogalmazásban egyszerre van benne, hogy képzeletbeli alakokról van szó, és az, hogy ugyanakkor nagyon is valóságos, élő emberek. Ebben a kettős, akár metaforikusnak is felfogható értelemben emlegette az íróasztalában őrzött cselédkönyvet.

Mások szó szerint vették. Kosztolányiné szerint az eredeti minta, a szemben lakó „mindig szelíden, engedelmesen mosolygó, hazulról soha el nem járó szlovák cseléd” mellett – akiből a regényben csak a „seszínű haj” maradt meg – elsősorban „Bözsi, a régi dajka szép kék szeme, karcsú alakja, balatoni bája” lebeghetett az író szeme előtt.

Jegyzet Uo. – Egy évtizedekkel későbbi interjúban Kosztolányiné más személyt, Balázs Ferencné Tamás Gizellát jelölte meg Édes Anna modelljeként; vö.: Kolozsvári Papp László, A színész örökre hal meg – Bulla Elma visszaemlékezése, Pesti Műsor, 1976. 10. sz. (március 4–10.), 24. p.

„Nyilván ugyanaz a dajka – teszi hozzá Kosztolányi monográfusa –, akiről a Meztelenül egyik legszebb verse, az Édes Annánál másfél évvel korábbi Régi dajkánk egyetlen öröme című költemény szól. E feltevést erősíti Bulla Elma visszaemlékezése, mely szerint amikor Édes Anna alakítására készült,

Jegyzet Aregény színpadi változatának előadásában Bulla Elma alakította Édes Annát.

meglátogatta a beteg költőt, aki fölhívta vidékről az igazi Annát, »az Édes Anna modelljét«.”

Jegyzet Idézi:Kiss Ferenc, Az érett Kosztolányi, Budapest, Akadémiai, 1979, 271. p. – Kiss Ferenc szerint Kosztolányi 1925-ös a Boris könyve című karcolatában a lány cselédkönyve azonos lehet az íróasztalban őrzött cselédkönyvvel.

Márai Sándor viszont – aki az 1920-as években Kosztolányi közelében lakott – másképp tudja, hogy ki lehet a mű címszereplőjét ihlető személy: „Amikor elhaladt a házunk előtt, a házmesterlakásba tért be” gyakorta Kosztolányi. A házmester felesége „volt Édes Anna modellje. És a ház, ahol a regény játszik, a mi házunk volt. Kosztolányi ritkán ment el a ház előtt, hogy – jövet vagy menet – be ne térjen a házmesterékhez. Ott ültek, hárman; nem ettek, nem is ittak, csak beszélgettek. Milyen magány, belső számkivetettség elől menekült a házmesterlakásba? […] A beszélgetésekből később regény lett – az egyetlen magyar társadalmi regény, amely az osztályharcot úgy érzékeltette, ahogy kell: »szocialista realizmus« nélkül, végzetes, emberi valóságában.”

Jegyzet Márai Sándor, Föld, föld!... : Emlékezések, Torontó, Vörösváry-Weller, 1972, 99–114. p.; Budapest, Akadémiai – Helikon, 1991, 121–122. p.

Kosztolányi szemében a regényhősök életszerűségének a találó névválasztás a legelső feltétele. Már idézett vallomásában viszonylag részletesen kitért arra, hogy a regényíró számára a nevek „együtt jelennek meg alakjaikkal. Ha van nevük, akkor már élnek is.”

Jegyzet Kosztolányi, Hogy születik…= K. D., Ábécé, 149. p.

Két alkalommal is hivatkozott Édes Anna nevére. „Amikor a regényemet írtam: sokáig haboztam, hogy miként nevezzem el a cselédleányt. Azután egyszerre elhatároztam, hogy csakis Annának nevezhetem.”

Jegyzet [Berend], I. m., 21. p.

Az 1931-es írásában pedig részletesen szólt arról, hogy e név mit jelent számára: „Édes Anna neve is ilyen hallucináció. Jólesett mondogatnom, leírnom. Talán azért tudtam vele annyi szeretettel foglalkozni. Én az Anna nevet régóta szerettem. Mindig a mannát hozta eszembe, azon kívül egy kacér és nagyon nőies föltételes módot is. A vezetéknév, mely ösztönösen társult melléje, nem egyéb, mint e hódolatom kifejezése. A kettő együtt – vezeték és keresztnév – a maga lágy zeneiségében egy másik, ősi és végzetes szókapcsolatot idézett föl bennem: az édesanyát. Most, miután időben eltávolodtam regényemtől, így elemzem a szóvarázst, mely mindjárt a kezdetben megbabonázott, de amíg dolgoztam, nem is sejtettem, hogy mi tart rabul.”

Jegyzet Kosztolányi, Hogy születik…= K. D., Ábécé, 149–150. p. – Talán az is szerepet játszott Kosztolányi választásában, hogy az Anna név héberül Isten kegyeltje, egyik mellékjelentése pedig: bájos, kedves. A vele kapcsolatba hozott „manna” pedig „az Ujszövetség eucharisztikus lakomájának – az áldozati eledelnek – az előképe”. Vö. Kovács Árpád, A költői beszédmód diszkurzív elmélete = A szótól a szövegig és tovább… Tanulmányok az orosz irodalom és költészettan köréből, szerk. Kovács Árpád, Nagy István, Budapest, 1999, 22–23. p.

Kosztolányi itt adott értelmezése – legalább részben – olvasható magában a regényben is, Jancsi úrfi szerelmi önképzése során: „Halkan ismételgette a nevét, a legszebb női nevet, melyben az örök ígéret van, kacér föltételes módban.”

Jegyzet – A kéziratban még így szerepel: „Aztán csak a nevét mondogatta, tetszelegve, a keresztnevét, a legszebb női nevet, melyben igéret van, örökös igéret, visszautasitás is, kacér foltételes[!] módban. Anna. Anna.” – vö.

A regény negyedik fejezetében pedig (mintegy előkészítésképpen) ez olvasható: „Anna – ismételte Vizyné, s a puha, kedves nőnevet rokonszenvesnek találta, mert eddig sohase volt Anna nevű cselédje, sem Anna nevű rokona, ami föltétlenül zavarta volna. – Anna – mondta még egyszer, s a szó megnyugtatta, úgy hullt rá, mint valami fehér, mint a manna.”

Jegyzet Míg Kosztolányi elsősorban hősnője keresztnevét értelmezte, a regényről szóló irodalom újabban előszeretettel foglalkozik a vezetéknevével. Szitár Katalin összefüggésbe hozza az ’íz’ értelmében vett édességekkel, a nevezetes piskótával a IX. fejezetben és a „sok-sok süteménnyel” a XVIII-ban. A hozzá legközelebb álló Moviszter doktor szerepét minősítő motivikus kört is az „édes” jelentés uralja, hiszen a doktor legszembetűnőbb jellemzője a cukorbaj. Az „édes” másik jelentése a szerelmi szál szempontjából fontos: Jancsi tudatában az érzéki gyönyör metaforája, amely a piszokkal és a termékenységre utaló mélységgel is asszociálódik. Az „édes” harmadik jelentése a ’kedves’ értelmében játszik szerepet, s az anyaság és a gyermeknevelés fogalomköréhez kapcsolódik a regényben (pl. krumplicukrot visz Bandikának stb.). Vö. Szitár Katalin, A név és a metafora mint motívumképző tényezők : Édes Anna = Sz. K., A prózanyelv Kosztolányinál, Budapest, ELTE, 2000, (Asteriskos, 1), 153–158. p. E megközelítés szerint Édes Anna neve olyan szimbólumértékű motívum, ami egész sorsát magába foglalja, s a regénytörténés voltaképp a nevében benne rejlő jelentéslehetőségek narratív kifejtéseként is felfogható.

Kosztolányi (mint pártfogoltja, József Attila is) hitt a névvarázs-elméletben, tehát abban, hogy a nevek mintegy kijelölik viselőjük karakterét és asszociációs lehetőségeit más nevekkel-személyekkel.

Az Anna név különösen kedves volt Kosztolányinak. 1920-ban írt kisregényében,A rossz orvosban is Annának hívják a tiroli cselédlányt, akit a fiatal házaspár felfogad, s akár jelképesnek is tekinthető, hogy a fiatalok az esküvő után a mennyasszony házához, a Szent Anna Gyógyszertár elé hajtatnak. 1928-ban írt szabad verse, az Anna hat sorban foglalja össze egy reményvesztett élet történetét. Aligha lehet véletlen, hogy Kosztolányiné éppen az Édes Anna név magyarázatánál tér ki férje nevek iránt érzett vonzalmára: „Névben, minden névben őskori, babonás varázst érzett, és reggelente, ha az újságot kinyitotta, először a halálozás és házasság rovatot nézte, hátha valami különös és érdekes, sokatmondó névre bukkan. A temetőkben is mindig kereste a furcsa neveket. Jegyzőkönyvébe is bejegyezte, beragasztotta a felötlő neveket: »Keserű Zsuzsanna, Lassú Katalin, Kása Ilona, Csecs Böske, Nyers Szidónia, Eper Erzsike.«”

Jegyzet KosztolányiDezsőné, I. m., 229–230. p.

Az Édes Anna valósággal tobzódik a különféle „beszédes” nevekben. Kosztolányinak ezek a „gyűjtései” kivált az olyan esetekben jöhettek kapóra, mint amikor Vizyné szemlét tart emlékeiben a korábbi cselédjei között. Az ő nézőpontjából látjuk a csak villanásnyira megjelenő neveket, amelyekkel egy-egy jellegzetes rossz tulajdonság társul: Héring Lujzika lopott, mint a szarka; Varga Örzsi parasztlány volt, szorgalmas és falánk; Karolin tót volt, tehát buja, két szeretőt is tartott egyszerre; a rút Lidiről pedig csak sokára derült ki, hogy ő volt a krisztinai boltosinasok démona; Mennyei Margit viszont finomkodott, holott hihetetlenül piszkos volt stb. stb. Akad olyan cseléd is, mint Rózsás Böske, akiből csak a neve maradt meg.

Jegyzet

Kosztolányi már idézett gondolatmenetében azt is állítja: „Téves azt hinni, hogy a regényíró neveket keresgél nekik s tetszése szerint ennek vagy annak hívja őket. Csak az életben lehet miniszteri engedéllyel nevet változtatni. A képzelet birodalmában ez még sohase sikerült.”

Jegyzet Kosztolányi, Hogy születik…= K. D., Ábécé, 149. p.

A tüzetes szövegvizsgálat inkább az ellenkezőjét igazolja. Névválasztásai kifejezetten tudatosak. A törtető és sikeres ügyvéd, Druma Szilárd családi

Jegyzet A Druma név úgy is értelmezhető, mint a „duma” és a „drusza” szavak összevegyítése, kontaminációja.

és keresztneve egyaránt fontos jellemvonását jelöli viselőjének. Nem nehéz értelmezést fűzni Vizy Kornél vezetéknevéhez sem, amely egyszerre jelez nélkülözhetetlenséget és jellegtelenséget.

Jegyzet Természetesen még sok mindenre lehet asszociálni. Mint például: „Vizynek, ennek a már nevével is a vízhólyagra, a belső ürességre emlékeztető, öntelt figurának…” –Király István, Kosztolányi : Vita és vallomás, Budapest, Szépirodalmi, 1986, 132. p.

A Kornél esetében a szociális távolság jelzése a fontos: Édes Annának és a parasztból lett rendőrnek egyaránt fenn kell akadniuk a számukra furcsa, idegenül hangzó néven.

Jegyzet illetve

Vizy feleségének keresztneve viszont ironikus játék, hiszen az Angéla, illetve az Angyal (ahogy férje gyöngéd pillanataiban nevezi őt) nem igazán illik valódi természetéhez. Jancsi úrfi esetében a vezetéknév, a Patikárius bizonyul célzatos választásnak, különös tekintettel az Annának szerzett keserű orvosságra. Enyhe irónia lengi be Moviszter Miklós nevét (és alakját) is.

Jegyzet „Régi, magyar humanisták emlékét idézte a maga latinos-németes csengésével ez a vezetéknév, a Zwittingerre emlékeztetett s belecsengett a latin moveo (’megindítva érzem magam’), valamint magister (’mester’) szó. S régi szenteket idézett a Miklós keresztnév.” – Király , I. m., 139. p. – Úgy vélem, hogy a moveo elsődleges jelentése (’mozgat’, ’indít’) is értelmezhető, és talán fontosabb.

A doktor ugyanis korántsem mozgékony, hanem súlyosan beteg, sőt a társaságban is fölöttébb nehezen mozgó ember, akit ugyanakkor éppen az erkölcsi mozdíthatatlansága avatja a regény legrokonszenvesebb szereplőjévé. Kosztolányi játékos kedvére vall, hogy Jancsi alkalmi farsangi partnerének éppen az Ilona nevet (saját feleségének nevét) adományozta.

Figyelemre méltó az is, amikor Kosztolányi megváltoztatja szereplői nevét. Katica lovagja, a mulatni vágyó hajóslegény Beck Lajosból lett fölcserélve Hack Lajosra. A házmester neve először a semmitmondó Fűtő volt,

Jegyzet Nagyon nehezen olvasható a név, fölmerültek más lehetőségek is. Lásd:

ezt váltotta fel a visszataszítóan hangzó Ficsorral.

Jegyzet Nyilvánvaló a rájátszás a vicsorít igére. Bár a Ficsor név valóságos név.

Félig-meddig a névcseréhez tartozik az is, hogy Kun Bélának a kéziratban helyesen írt vezetéknevét utóbb megváltoztatta: a Nyugat- és a kötetváltozatban egyaránt hosszú magánhangzóval szerepelteti. Bizonyos, hogy e változtatás szándékosan történt, de a jelentését illetően csak találgathatunk. Lehet, hogy a Kún írásmóddal a politikus zsidó származását akarta hangsúlyozni, ami beleillett a krisztinavárosi polgárok ellenszenvét tápláló motívumok közé.

Előzmények

Hagyomány a Kosztolányiról szóló irodalomban, hogy az Édes Anna kapcsolódását az életmű más szövegeihez nem korlátozza a cseléd-problémára, jóllehet (érthető módon) ez áll a középpontban. A cselédtéma iránti érdeklődés egész pályáján végigkísérte az írót. Még kései, 1933–1934-es naplójában is felidézi első szerelmének, egy Maris nevű cselédnek egész életére kiható élményét.

Jegyzet KDLN, 815. p.

(A napló egyébként tele van cselédekről szóló novella-ötletekkel.)

Jegyzet Pl.: Uo., 813–815., 832., 834. p.

AzÉdes Anna egyik korai előzménye Kosztolányinak a Liliom című Molnár Ferenc-darab 1909-es bemutatójáról írt kritikája, amelyben először bukkan fel a szavak nélkül szerető kiscseléd alakja: „Molnár Ferenc eddig a siheder várost figyelte. [...] A gyermeket szerette benne. [...] Egészséges erejét, bátorságát és vásottságát. Minden gyermekben egy csirkefogó alszik. Most egy csirkefogót visz a színpadra. Ebben pedig újra a gyermeket kelti fel, és lírát ír róla és legendát. [...] Csupa lágyság, könny és mély, büszke szentimentalizmus. [...] A csirkefogó arisztokrata. Kemény, kegyetlen szeretetet prédikál. Inkább üsd meg, akit szeretsz, de ne nyavalyogjál. A házmesterek beszélnek, és a boldog hordárok érzelegnek. Csak légy erős és hideg. Akkor az ütésed is olyan, mint a csók. [...] Nem reánk tartozik a beszéd. A tiszta kiscseléd és a piszkos városligeti hintás is beszéd nélkül szeret. »Sok akácifák vannak itt...« Ennyi a vallomás. Nem több. A többi csak akkor buggyan ki a kiscseléd szájából, mikor Liliom úr már meghalt, érette halt meg, magába fojtva könnyet és szerelmet, hősiesen, mint a régi rómaiak, akik lángot nyeltek. A lány pedig így szól: »Szerbusz.« Csak ennyit: »Te komisz, te piszkos, te… édes…« Aztán megint: »Te komisz…«”

Jegyzet Liliom, egy csirkefogó élete és halála, (1909) – Kosztolányi Dezső, Színházi esték (1–2), összegyűjtötte, a szöveget gondozta és a jegyzeteket írta Réz Pál, Budapest, Szépirodalmi, 1978, 1. kötet, 740–741. p.

A némaság Édes Annát is jellemzi, s nem akármilyen lélektani és dramaturgiai funkciója van.

Jegyzet Anna némasága egyszerre védekezés és távolságtartás környezetével szemben – amiben egyenesen imponáló, hogy nem vesz részt az egymást kibeszélő cselédek és urak párhuzamos társasjátékában. De (legalább részben) éppen a hallgatása vezet tragédiához – tehát az, hogy nem beszéli, illetve nem beszélheti ki magából sérelmeit –, hiszen végső soron a gyilkosság is artikuláció.

Még fontosabb előzmény (melyet a Kosztolányi-irodalom régóta számon tart) az 1921-ben megjelentEgy pohár víz című karcolat, amely a cselédekről folyó vitát előlegezi az Édes Anna nevezetes uzsonna-jelenetében. Egy látszólag jelentéktelen helyzet (vizet kér a gyermeklány cselédtől) nyújt alkalmat Kosztolányi számára, hogy kifejtse a szociális kiszolgáltatottság iránt érzett iszonyatát és lelkifurdalását: „Természetellenesnek tartom, hogy kiszolgáljanak. Őseim, nagyapám és apám még pattogva tudtak parancsolni, nem érezték ezt, s lehet, hogy fiam és unokám sem érzi már. Én azonban állandóan érzem, úgy, hogy sokszor aludni se tudok tőle.

Jegyzet E tekintetben olyan erősen élt Kosztolányiban az irtózás, hogy még a grammatikai parancsoló módot is kiiktatta szövegeiből: felszólító mondatai végén pont áll a felkiáltójel helyén.

Világos pillanataimban lelkemhez ölelem egy szegény embertestvéremet, s ebben az érzésben vagy akár érzelgésben több irgalom és részvét van, mint a világ összes tudálékos könyveiben. De tudom, hogy a kérdésnek – a nagy pörnek – nincs megoldása és orvossága, csak az a mélység, bibliai pesszimizmus, hogy mindnyájan siralomvölgyben vagyunk, és aszerint kell cselekednünk, annak is, aki vizet kér, és annak is, aki vizet hoz. A siralomvölgyet kicsinosíthatják, föl is parcellázhatják, de azért csak siralomvölgy marad. Ezt az igazságot homályosították el utóbb az ostoba gazdagok, kik arannyal áttört brokátjukkal páválkodnak, és ma is rabszolgákat akarnának tartani, de az ostoba szegények is, kik nemesi címert csinálnának abból, hogy nincs nemesi címerük, és tüntetnek arisztokratikus rongyaikkal.”

Jegyzet Kosztolányi Dezső, Füst, az írásokat összegyűjtötte és a szöveget gondoztaRéz Pál, Budapest, Szépirodalmi, 1970, 537. p.

Az utolsó mondat második fele az akkor még közelmúltnak számító kommün „világtörténelmi szerepcseréje” felé próbál vágni. A kommün okozta társadalmi felfordulás a regény uzsonna-jelenetében is a legfőbb hivatkozási pont.

Az 1920-as évek elején megszaporodnak Kosztolányi művei között az olyan helyzet- és jellemképek, tollrajzok és versek, amelyek a szegénység lehangoló jeleiről és képviselőiről rögzítenek villanásnyi pillanatképet. Ezek között tartjuk számon aSíró nő a körúton (1922), Öregnénike és a macska (1924), A kalauz sírt!… (1925), A legnyomorultabb (1925) és a Boris könyve (1925) című tollrajzokat, illetve a Meztelenül kötetből a Szegények (1924), az Özvegy a villamosban (1924) és a Kalauz (1925) című verseket.

Jegyzet Vö. Kiss, I. m., 270. p.

Két műve érdemel megkülönböztetett figyelmet. A Kanári című színpadi jelenet először a Nyugat 1924. március 16-i számában jelent meg.

Jegyzet Modern kiadása: Kosztolányi Dezső, Lucifer a katedrán : Kosztolányi Dezső színpadi játékai, sajtó alá rendezte és az utószót írta Réz Pál, Budapest, Balassi, 1997, 141–161. p.

A darab bonyodalmát az okozza, hogy a ház asszonya nyelvtanulás céljából francia nevelőnőt fogad kisfia mellé, ami voltaképpen árulás Bözsivel, a dunántúli (!) cselédlányukkal szemben. Bözsi hat éve, a kommün óta (!) gondozza gyermeküket (sőt egy évig egyedül ő nevelte, mert az asszonyt szanatóriumban ápolták). A megérkező francia nevelőnő igen ellenszenvesen viselkedik; szemlátomást fontosabb neki a kanárija, mint a gyerek. Az apa mindvégig ellenérzéssel, ironikusan viszonyul a helyzethez, akisfiú pedig ragaszkodik Bözsihez, és ellenséges a jövevénnyel szemben. Bár az asszony úgy képzelte, hogy Bözsi folytatni fogja munkáját az új körülmények között is, a cselédlány – önérzetében megsértve – azonnal felmond, visszaadja a korábban kapott ajándékokat is. A színdarab azzal végződik, hogy egy óvatlan pillanatban Bözsi szabadon engedi a kanárit. A számos életrajzi elemet tartalmazó színpadi jelenet Bözsijének természete csak látszólag ellentétes Édes Annáéval. Sőt inkább egyfajta párhuzam áll fenn a tökéletes gyanútlanságuk, elárultatásuk és lázadásuk egymást követő fázisai között. Csakhogy a Kanári esetében még jóval kisebb a háziak vétsége (az apáé legfeljebb annyi, hogy nem akadályozza meg felesége tervét), és a végkifejlet sem fordul tragédiába – Bözsi beéri azzal, hogy szimbolikusan éli ki bosszúját.

A Pesti Hírlap Vasárnapja 1925. szeptember 27-i számában megjelent Boris könyve című helyzetkép

Jegyzet Kötetkiadásai: Kosztolányi Dezső, Ember és világ, sajtó alá rendezte és a bevezetőt írta Illyés Gyula, Budapest, Nyugat, [1942], (Kosztolányi Dezső hátrahagyott művei, 6), 113–116. p.; K. D., Hét kövér esztendő, összegyűjtötte és a szöveget gondozta írta Réz Pál, Budapest, Szépirodalmi, 1981, 10–13. p.

(ekkoriban fogott Kosztolányi az Édes Anna megírásába) közvetlen előképe a regénynek. Leplezetlen iróniával ábrázolja, hogy még egy cselédkönyv kiváltása is mennyi fölösleges, értelmetlen megaláztatással jár. A hivatalnok, „ki nem volt rossz ember, csak a törvényt képviselte”, szerepéből adódóan természetesnek veszi, hogy fontoskodjon és éreztesse hatalmát. Az elbeszélő többnyire szenvtelen előadásmódja egy-két alkalommal nyílt gúnyba vált át: „Most a hivatalnok fölállt. Fölállt és bal kezében az egyik fényképpel, biztos lépésekkel közeledett. Jobb kezével hirtelenül megragadta Boris állát s a lány fejét fölfelé tolva, hosszan szemlélte, szemben, oldalvást, egyik szemével a fényképre, másik szemével az arcra sandítva, hogy a valóságot és annak mását összehasonlítván megállapíthassa a hasonlóságot. Ha a lány helyébe egy kalandor milliomosnő akarna betolakodni, szándéka meghiúsulna. Nem oly könnyen lehet az ember cseléd.”

Jegyzet Kosztolányi, Ember és világ, 115. p.

A cselédsors bemutatása itt is összekapcsolódik az elgépiesedés és az érzéketlenség elleni tiltakozással.

Nemcsak a tematikus kapcsolatok és előzmények tanulságosak, hanem a motívum- és retorikai egyezések is. Például a regény tizedik fejezetében ez olvasható Édes Anna városbeli sétája során: „Az ötödik vasárnapon maga [Vizyné] küldte el [Annát], hogy menjen kicsit, nézzen szét a városban. [...] Ácsorgott a kapuk előtt, majd a Lógodi-utcán ténferegve cél és terv nélkül kiért egy térre, ahol egy templom volt meg egy kórház és olyan lárma, mint mikor ősz végén az égben varjak kárognak. Cselédlányok korzóztak itten, sváb cselédek vihogtak, pusmogtak, egymásba karolva povedáltak ismeretlen nyelvükön, akár a falujukban, együtt, mindig együtt. Láncot formáltak a gázlámpák körüli járdaszigeteken, föltartották a járókelőket, megakasztották a forgalmat. A villamosoknak is erősebben kellett csöngetniök, hogy tovább haladhassanak. Ő egyedül bandukolt közöttük.”

Jegyzet

Az Anna magányát hangsúlyozó jelenet az Együtt, mindig együtt című, 1924-es tollrajzból lett átemelve: „Vasárnap, sötét alkonyatkor ballagok a hegy alján, budai kis utcákban, egyikből ki, másikba be. Egyedül. Nem tudom, merre járok. [...] Végre a sikátorból kikerülök s a régi Szent János-kórház táján egy rosszul világított térre érek. Tömegeket látok magam előtt, homályosan mozgó alakokat, leányokat. Száz, kétszáz, ötszáz, ezer sváb cselédleány beszélget egymással. Ez a cselédkaszinó. Állnak, összefogódzva tízen, huszan, harmincan. Fogják a kezüket, a gázlámpa járdaszigetén kört alkotnak, nem törődve az idegen várossal, akár a falujukban, táncolnak. [...] Mindegyik sváb leány önmagában is egyesület, testület, szövetség. A mieink, szegények, ott szédelegnek a járdán, akár mi, sátorlakók, gőgös-urasan, külön-külön. Ők azonban együtt-együtt. Mindig együtt, lélekben. Micsoda láncot fűznek, karjaikból. Eszterlánc? Acéllánc. Eleven forgalmi akadály. Megáll az utca. Megáll a villamos. Megállok én is.”

Jegyzet Pesti Hírlap, 1924. május 11. – Kosztolányi Dezső, Ember és világ, 84–85. p.; K. D., Hattyú, sajtó alá rendezte Réz Pál, Budapest, Szépirodalmi, 1972, 241–242. p. – A kapcsolatra a következő tanulmány hívta fel figyelmemet: Arany Zsuzsanna, Szövegkiadási és értelmezési kérdések Kosztolányi utóéletében, Erdélyi Múzeum, 2007, 1–2. sz. 120. p.

A regény tizenhatodik fejezetének végén, amikor Vizynének sikerül Annát maradásra bírnia, és hirtelen megéhezik, a spanyolmeggy befőttről korábbi cselédje, Katica jut eszébe: „Vizyné a papírcímkén fölismerte Katica szálkás betűit s így szólt: – Ez még tavalyi, a Katica csinálta. És ekkor, hosszú idő multán rágondolt. Míg kanalazta a sötétpiros levet és a magokat kiköpte egy tányérkára, a régi cselédje járt eszében, mintha ebbe a befőttesüvegbe, mint egy energiatartályba belefojtotta volna munkája feszítőerejét s az most kirobbant volna. Még több napig tartott a spanyolmeggy. Valahányszor evett belőle, fölrémlett valami, de mikor a papírcimke szemétre került és az üveget kiöblögették, nem jutott eszébe többé.”

Jegyzet , 476:13–22.

A testi valójában távol levő cselédlány alakja, aki munkája révén mégis jelenvaló, már egy 1925-ös karcolatban megjelenik, méghozzá egy ironikus-elismerő rezümé kíséretében: „Felbontottunk egy üveg befőttet, melyet még nyáron készített egy azóta eltávozott cselédünk. Amíg ettük, őróla beszéltünk. Láttuk, amint a cseresznyét kicsumázza, megmossa, cukorlébe áztatja, éreztük két keze munkáját, mellyel a hólyagpapírt az üveg szájára szorítja, aztán erősen körülkötözi zsineggel. A cseléd nem volt ott, de mégis ott volt. Lásd, ennyi egy cseléd örökkévalósága. Belefér egy befőttesüvegbe.”

Jegyzet Emberek címmel, Pesti Hírlap, 1925. január 4. – Kosztolányi Dezső, Ákom-bákom, sajtó alá rendezte és a bevezetőt írta Illyés Gyula, Budapest, Nyugat, [1943], (Kosztolányi Dezső hátrahagyott művei, 7), 35. p.; Kosztolányi, Hattyú, 292. p. – A két szöveg összefüggéséről lásd: Rónay László, Kosztolányi Dezső, Budapest, Gondolat, 1977, 172. p.

Hasonló egyezés található a regény egy harmadik részlete és Kosztolányi 1923-as írása, A hír sebessége között. Előbb a korábbi szöveget idézem: „Bementem a városba, de zúgó fejjel tértem vissza. Kalandos hírekkel fogadott mindenki. Jól ismerem ezeket. Évekkel ezelőtt tudományosan tanulmányoztam. Sőt kísérleteztem is, hogy megállapítsam terjedési sebességüket. [...] Megállapítottam, hogy az a valami [ti. a hír] az első kerületből kiindulva beszáguldta az összes kerületeket s a város környékét, a Várhegyről átugrott az Istenhegyre és Orbánhegyre, onnan a Sashegyre és Gellérthegyre, a Ferenc József-hídon lerohant az Üllői-úton a Tisztviselőtelepre, innen a Józsefvároson át a Dunapartra, végigröpült a köztemető sírjai között és felébresztette a halottakat, majd a Lipótvárosba rontott, míg végül szabályos körfutását befejezve, alig félóra múlva a városligeti tóhoz érkezett vissza, hozzám. Mire hazamentem, ezzel fogadtak s minden percben csöngött a telefonom.”

Jegyzet Pesti Hírlap, 1923. január 14. – Kosztolányi Dezső, Felebarátaim, sajtó alá rendezte és a bevezetőt írta Illyés Gyula, Budapest, Nyugat, [1943], (Kosztolányi Dezső hátrahagyott művei, 9), 21–23. p.; Kosztolányi, Hattyú, 118–120. p.

A regénynek tizedik fejezetében a következő leírást kapjuk: „A hír meglepő gyorsan száguldott. Előbb csak a legközelebbi Krisztinát hódította meg, az Attila-utcát, a Krisztina-teret, a Krisztina-körút és az Attila-körút egyes pontjait, majd a Pauler-utcát, Mikó-utcát, Lógodi-utcát és Tábor-utcát is. De egy hétbe se telt, fölszárnyalt a Várba, az Úri-utcába, ahol Tatárék laktak, a Bástya-sétányra, a Ferdinánd-térre, a Bécsikapu-térre, s befészkelve magát nők, férfiak agyvelejébe, nőtt-növekedett. Egy példás cselédről beszéltek. Sokan nem is látták még. Csak a keresztnevét tudták. [...] Miután a hír megfutotta körpályáját, visszaérkezett hozzájuk.”

Jegyzet , 297:8–20. – E példa is szerepel Arany Zsuzsanna tanulmányában, vö. i. m. 120–121. p.

A méretek és a földrajzi nevek mások ugyan, de a jelenség leírásának felépítése teljesen azonos. Igaz, a regényben található leírás rájátszik A sevillai borbély híres rágalomáriájának szövegére is.

Természetesen nem meglepő, hogy a nagyobb lélegzetű munkájának írásakor a szerző támaszkodik korábbi szövegeire. Az viszont ritkábban szokott előfordulni, hogy utóbb az író visszatérjen regényének egyik-másik részletéhez, és újraírja rövidebb cikk formájában. AzÉdes Anna esetében erre is akad példa. A Moviszter doktor által előadott példázat (Vizyné betegágyánál) a hetvenhat éves pácienséről, aki angolul kezd tanulni,

Jegyzet , 472:1–6.

megismétlődik a Pesti Hírlap 1934. február 18-i számában (Kosztolányi Ember és világ című rovatában) megjelent, A szó hatalma című karcolatában.

Jegyzet Kosztolányi, Ákom-bákom, 249–250. p.; Kosztolányi Dezső, Sötét bújócska, szerkesztette és a jegyzeteket írta Réz Pál, Budapest, Szépirodalmi, 1974, 165–166. p. – Először az 1992-es Édes Anna-kiadásban mutattam be A szó hatalma című karcolat kapcsolódását a regényhez: vö. K. D., Édes Anna : Regény : [teljes, gondozott szöveg], a kötetet szerk., a mű szövegét sajtó alá rend., a szemelvényeket és a képeket vál., a jegyzeteket írta Veres András, Budapest, Ikon, 1992, 140. p.

Csak annyi a változás, hogy a fölöttébb optimista vállalkozó egy hatvanéves öregúr, az elbeszélő vidéki rokona, és franciául tanul.

Olyan művek is születtek azÉdes Anna után, amelyek tematikus rokonságban állnak vele. A legismertebbek közülük a Számadás ciklusban Három szatíra címmel összesített Közéleti kitűnőség, Úriasszony és Forradalmár című versek (mindhárom 1930-ban született). Az első egy olyan közéleti nagyság torzképét adja, aki hasonló Vizy Kornélhoz, de nála is magasabb rangú és presztízsű. (Egyébként a regény is bővelkedik a komikus és szatirikus elemekben, amikor bemutatja Vizy méltóságos urat.) Figyelemre méltó a vers zárlatának radikalizmusa: „Lelketlen arca földszinű. Megérett / a földre már. Nem értem, mire vártok? / A földbe véle. Temessétek el.”

A második szatírához a regény egyik mondata szolgálhat kulcsként: „Valahogy csak el kell tölteni az időt” – mondja Moviszter a betegségbe menekülő Vizynének.

Jegyzet , 472:6.

Az Úriasszony a céltalan és üres időtöltést gúnyolja ki. A vers zárlata mintegy csattanóként hat, hiszen a cselédhez fellebbez asszonyával szemben: „Hogyha olykor / teára hív, künn az előszobában / megcsókolom a szobalánya száját /és elmenőben is mindenkoron / a szobalánynak csókolok kezet.”

AForradalmár című szatírában Kosztolányi egyik különösen kedves gondolata kap részletesebb kifejtést: „A célja nem kisebb és nem nagyobb, mint: / az Emberiséget megváltani. / Csak ezt imádja. Mit neki család, / mit gyermek és mit árva asszonya, / olyan goromba véle, mint a pokróc, / s az anyja is padlásszobába kuksol, / míg ő utazgat és habot zabál. / Az Emberiség szent barátja ő. [...] Úgy látszik, ők ketten megértik egymást. / Az Emberiség végtelen szerény, / nem nyit be hozzá, nem kér tőle pénzt, / cipőt, meleg ruhát, mint Péter és Pál, / s így véle ő békésen éldegél.” A vers előképeAz emberiség barátja című 1925-ös jellemkép: „Van egy ismerősöm, ki az emberiséget szereti. Én szeretem a fiamat, enyéimet, egy-két barátomat is, aztán a zöld tintát is szeretem, mellyel ifjúkorom óta írok [...] de ismerősöm egyes egyedül az emberiséget szereti. [...] Míg én elkótyavetyéltem szeretetemet az útfélen, erőmet szétosztottam azok közt, kikkel együtt élek, ismerősöm, mint az emberiség csöndes barátja dúsgazdagon nősült, elhaladt a koldusok mellett, kiket végre nem ismert [...] az emberiséget fogadta örökbe [...] Ez a rokon kellemes. Semmi esetre sem túlságosan tolakodó. Nem kopog ajtaján, nem kér kenyeret, nem kell neki télikabát, dicsfénnyel homlokán tisztes messzeségből ragyog feléje. Senki sem léphet szobájába ezzel: »Én kérem az emberiség vagyok.« Mindenki vagy Péter, vagy Pál, de nem az emberiség. [...]”

Jegyzet Pesti Hírlap, 1925. október 25. – Kosztolányi, Felebarátaim, 74–76. p.; Kosztolányi, Hattyú, 375–376. p. –A gondolatmenet egy része még korábbi, már 1916-ban felbukkan: „Csak emberek vannak, Péterek, Jánosok, az emberiség csak papírosfogalom. Péterért, Jánosért kár. Az emberiségért nem kár.” – Kosztolányi Dezső, Tinta, Gyoma, Kner Izidor, 1916, 212–213. p.

Az érvelés részben szinte szó szerint hangzik el Moviszter doktor szájából is, aki Tatár Gábor kérdésére, hogy „Ön, ugyebár, szereti az emberiséget?”, ezt válaszolja: „Nem szeretem, mert még sohse láttam, mert nem ismerem. Az emberiség holt fogalom. És figyelje meg, tanácsnok úr, hogy minden szélhámos az emberiséget szereti. Aki önző, aki a testvérének se ad egy falat kenyeret, aki alattomos, annak az emberiség az ideálja. Embereket akasztanak és gyilkolnak, de szeretik az emberiséget. Bepiszkolják családi szentélyeiket, kirúgják feleségeiket, nem törődnek apjukkal, anyjukkal, gyermekeikkel, de szeretik az emberiséget. Nincs is ennél kényelmesebb valami. Végre semmire se kötelez. Soha senki se jön elém, aki úgy mutatkozik be, hogy én az emberiség vagyok. Az emberiség nem kér enni, ruhát se kér, hanem tisztes távolban marad, a háttérben, dicsfénnyel fennkölt homlokán. Csak Péter és Pál van. Emberek vannak. Nincs emberiség.”

Jegyzet , 267:13–24.

A visszatérő motívumok és gondolatmenetek arra utalnak, hogy a regényben fölvetett nyugtalanító kérdések még évekkel később is foglalkoztatták Kosztolányit.

A történelmi háttér

Az Édes Anna egyik legfeltűnőbb, a kortársakat meglepetésként érő vonása, hogy cselekménye a történelmi közelmúltban játszódik. Maga Vizy Kornél hangsúlyozza, hogy milyen nevezetes, „történelmi nap” 1919. július 31., a kommün bukásának tényleges időpontja,

Jegyzet Formálisan egy nappal később, 1919. augusztus 1-jén mondott le a Forradalmi Kormányzótanács.

amikor a regény cselekménye kezdődik. (A továbbiakban szó esik a háború és a kommün idejéről is, a legrészletesebben a június 23–24-i ellenforradalmi eseményekről.)

Jegyzet , 47:14–51:13.

Augusztus 4-én foglalták el a román csapatok Budapestet, november 16-án vonult be nemzeti hadserege élén a fővezér, Horthy Miklós – a regényben mindkét esemény nagy hangsúllyal szerepel. Augusztus 14-én lépi át Édes Anna Vizyék lakásának küszöbét. Az emlékezetes uzsonna valamikor szeptember elején, Patikárius János érkezése pedig szeptember második felében történik. Az egri szüret négy napja és Jancsi úrfi elköltözése októberre esik. Az 1919-es évet az Attila utca 238. számú ház lakóinak bensőséges karácsonya zárja. Nem sokkal később, Háromkirályok napján (azaz január 6-án) derül ki Vizyné számára, hogy Annának komoly udvarlója akadt. Február elején Anna felmond, röviddel utána tör ki asszonya hisztérikus rohama, amely kikényszeríti a felmondás visszavonását. Patikárius János február 16-án látja vendégül barátait egykori törzshelyén. (Ugyanezen a napon ült össze az új parlament, illetve ekkori nevén a nemzetgyűlés.) Húsvét napján közlik az újságok Vizy Kornél helyettes államtitkári kinevezését. Május 28-án tartják meg Vizyéknél a végzetesnek bizonyuló estélyt. (Pontosan egy héttel később írták alá a trianoni békediktátumot.) Csak november közepén kerül sor Édes Anna perének tárgyalására. 1921 januárjában szállítják Márianosztrára, a női fegyházba. Az utolsó fejezet (amely nagyobb távlatból számol be az újabb fejleményekről) 1922 őszét nevezi meg a beszámoló időpontjának. Az egyetlen jelentős politikai esemény, melyet megemlít, Csonka-Magyarország Népszövetségbe való felvétele 1922. szeptember 18-án történt.

Túlságosan pontos ez az időrend ahhoz, hogy ne feltételezzünk mögötte gondos tervezést.Valószínű, hogy Kosztolányi előzetes kronológia-vázlatot is készített. 1930 körül írt egyet, amely fönnmaradt. Amikor a tragikus sorsú unokatestvérének, Csáth Gézának életéről szóló Mostoha című, töredékben maradt könyve írásába fogott, szabályos „történelmi tabellát” állított össze 1918 októberétől (Wekerle miniszterelnök számos lemondásának egyikétől) 1920. január 15-ig (a békekonferencia feltételeinek átnyújtásáig).

Jegyzet Szörényi László találóan állapította meg: „Az időrendi tábla azÉdes Anna regényvilágát idézi. Kosztolányi – úgy látszik – új, tervezett regényének írása közben ragaszkodott ehhez az apokaliptikus időszakhoz, Magyarország bukásának hónapjaihoz, és talán a Mostoha befejezetlenségének oka az is, hogy képtelen volt összeegyeztetni a Csáth gyermekkorában lejátszódott tragédiát, az édesanya elvesztését azzal a történelmi tragédiával, amelynek részeként tekintette unokaöccse gyászos pusztulását is.” – Szörényi László, Kosztolányi regényeinek motiváló tényezői, Literatura, 1985. 1–2. sz. (január–június), 88. p. = Sz. L. „Multaddal valamit kezdeni” : tanulmányok, Budapest, Magvető, 1989, (JAK füzetek, 45), 231–232. p.

Szinte valamennyi fontos politikai esemény szerepel benne Károlyi Mihály hatalomra kerülésétől és Tisza István meggyilkolásától a népköztársaság, majd a kommün kikiáltásán és a nemzetiségek elszakadásán át Peidl Gyula szakszervezeti kormányának megalakulásáig, illetve József főherceg kormányzóvá és Friedrich István miniszterelnökké kinevezéséig, végül Horthy Miklós budapesti bevonulásáig:

Jegyzet Az időpontok megadásában becsúszott néhány apró pontatlanság.

„Wekerle 1918. október 15. London.

Október 25. – (lógós katonák).

Október 30. katonák hosszú temetése a Rákóczi úton.

1918. okt. 31. Károlyi. – Tisza meggyilkolása, wilsoni elvek.

Nov. l6. Népköztársaságot kiáltják ki.

Dec. 1. Románok kihirdették Romániát.

Dec. 4. Csehek Csehszlovákiát.

Dec. 10.Vörös Újság megjelent.

Mindenki meghal most. A halottasházakban nincs hely, siettetik a

temetéseket, a koporsókat egymásra rakják, mint gyárakban a

szivardobozokat, tombol a halál nagyüzeme, s a sírásók tenyere

megkérgesedik, egymás után dőlnek ki ők is, nem bírják a munkát.

1918 novemberét írták.

Jegyzet Kosztolányi itt az 1918-as spanyolnátha-járványra utal.

….

4 hónap.

138 nap

1919. március 21. Tanácsköztársaság.

Május 23. román

Június 6. Kassa felszabadulása.

1919. júl. 21.

1919. júl. 31. Peidl Gyula.

Aug. 3. románok. – Aug. 7. József főherceg, Friedrich.

1919. nov. 16. Horthy.

1920. jan. 15. békeszerződés aláírása.”

Jegyzet Kosztolányi Dezső, Mostoha és egyéb kiadatlan művek, a bevezetőt, „Az önképzőkör tagja” című fejezetet és a jegyzeteket írta Dér Zoltán, Novi Sad, Forum, 1965, 17–18. p.

Korábbi regényeiben Kosztolányi nem merészkedett ennyire közel a történelmi jelen időhöz, sőt az elsőben,A véres költőben

Jegyzet Az eredeti, a Nyugatban közölt változatnak címe még ezt volt: A véres költő. Csak a könyv második, 1929-es kiadásától egészült ki a cím Nero nevével: Nero, a véres költő.

még ókori díszletek közé helyezte a kifejezetten aktuális politikai célzattal megírt alakjait és jeleneteit is.

Jegyzet Például a regényben nyilvánvaló módon anakronisztikus és ironikus a „Római Citerások Egylete”, amellyel Kosztolányi az Otthon kört parodizálja.

A Pacsirta és az Aranysárkány cselekménye a századforduló idején játszódik (némi időeltolódással), az isten háta mögötti kisvárosban, Sárszegen. A cselédlét gépszerűsége a nagyváros személytelenebb viszonyai között nyilván jobban ábrázolható. A regény időpontjának megválasztása nehezebben magyarázható, de több nyomon is elindulhatunk.

Az első a mű témájához kapcsolódik. Az Édes Anna archaikus problémára kérdez rá: az úr-szolga viszonyra. A cselédkérdés úgy, ahogy a regényben megjelenik, a 20. században meglehetősen anakronisztikusnak tűnik egy magát tüntetően európainak hirdető országban. A mű ideológiai tetőpontja a kilencedik fejezet, amelyben az úri lelkek uzsonnával egybekötött kitárulkozásán Tatár Gábor – a többiek helyeslésétől kísérve – kinyilatkozza, hogy „Nincs emberi egyenlőség. Csak emberi különbözőség van [...] mindig voltak urak és mindig voltak szolgák. Ez mindig így volt és mindig így lesz. Punktum. Ezen mi nem változtathatunk. Hát csak maradjanak ők a cselédek.”

Jegyzet , 263:20–24.

A nemrég elbukott kommün vétkei közé tartozik, hogy ezt a „természetes” világrendet megpróbálta felforgatni. „Persze, hogy ezt akarják – füstölgött Tatár –, egy világtörténelmi szerepcserét. Titeket leszállítani innen a pincelakásba, a házmesteréket pedig fölszállítani ide. Körbe-körbe. Mint a kút két vödre. Hát én nem kétkedem, hogy a házmesterekből is kitűnő gentleman válnék. Ehhez azonban legalább három évszázadra lenne szükség. [...] Közben mi is szépen megszoknók a pincelakást meg a paszulyt s elcsenevészednénk. Csakhogy ez kicsit sokáig tartana. És mi értelme lenne az egésznek?”

Jegyzet , 269:12–22.

Már a „világtörténelmi szerepcsere” lehetősége is, melyet a tanácsköztársaság ideig-óráig megteremtett, fenyegetést jelent Tatár Gábor és hasonszőrű társai világára.

Láthattuk, Kosztolányitól alkatilag idegen volt az úr-cseléd viszonyban érvényesülő alá-fölévetettség, nem fogadta el annak „természetességét”. Így keresve sem találhatott jobb példa-értékű helyzetet, mint a kommün bukása után visszarendeződő, de a magától értetődöttségét elvesztő társadalmi hierarchiát. Az úr-cseléd viszony a regényben szükségképpen kölcsönös kiszolgáltatottságot eredményez. Vizyék is szerencsétlenek a maguk módján (az asszony pedig egyenesen szenvedélybetege a cselédtartásnak). Társadalmi szerepeik az embereket végzetesen megosztják ugyan, és szembeállítják őket egymással, de mert kölcsönösen egymásra vannak utalva, enyhíthetnék, elviselhetővé tehetnék életüket – nemcsak a másokét, hanem a sajátjukét is. Például úgy, hogy méltányosan, irgalommal közelednek egymáshoz, az embert látják-tisztelik egymásban, és kevésbé veszik komolyan szerepeiket. Ám a regény világában (a szó szoros értelmében) halálosan komolyan veszik a szerepeket. A kommün idején is, a kommün bukása után is.

Ha teheti, a házmester, Ficsor elvtárs éppúgy hatalmaskodik, mint a háziúr, Vizy Kornél méltóságos úr. Nem akármilyen kivételes történelmi pillanat, nagypolitikai fordulat kell ahhoz, hogy ők ketten „világtörténelmi udvariassággal” társalogjanak egymással.

Jegyzet , 25:15.

Nem csak az a baj a kommünnel, amit a Tatár Gáborral vitába szálló Moviszter doktor mond róla, hogy „egyetlen ideált se szabad megvalósítani”.

Jegyzet , 265:20–21.

A „világtörténelmi szerepcsere” azért sem megoldás, mert csak megfordítja a társadalmi igazságtalanságot, de nem orvosolja. Maga az ideál is hamis, mert a meghirdetett egyenlőség valójában újfajta egyenlőtlenséget takar.

De nem csak ezért választotta Kosztolányi a kommün bukása utáni heteket, hónapokat. Már az is meglehetősen szokatlan, hogy magát szerepelteti a regényben. Nem akármilyen indulatokat jelez ez, a szerző nagyfokú személyes érdekeltségét bizonyítja a korszak megidézésében. Az 1918–1921 közötti évek adták –a világháború elvesztése, forradalmak, ellenforradalom, spanyolnátha-járvány s végül a történelmi Magyarország szétesése – Kosztolányi életének talán legerőteljesebb politikai impulzusait.

Jegyzet Természetesen a háborúval kezdődött a későbbi széthullás. Igen árulkodó, hogy amikor a gyilkosságáért Druma felelőssé teszi a kommunista propagandát, Moviszter még a háborút is. Vö.: , 509:25.

Itt csak vázlatosan foglalhatom össze a legfontosabb életrajzi eseményeket. Sema Károlyi-kormány idején, sem a kommün alatt nem zárkózott el attól, hogy feladatokat vállaljon az irodalmi életben. A Vörösmarty Akadémián és a Nyugat írói által alapított rendezvényeken, fórumokon mindenütt számítottak rá. Kun Bélával valamikor egy szobában dolgozott a Budapesti Naplónál, ezért még a Károlyi-érában személyesen kereste fel őt, hogy tájékozódjék. Kosztolányiné könyve szerint férjét Kun Béla durván megfenyegette.

Jegyzet Kosztolányi Dezsőné, I. m., 192–193. p.

Az író kései naplóbejegyzése nem őriz ilyen emléket, sőt inkább megértőnek mutatkozik Kun akkori helyzete iránt.

Jegyzet KDLN, 827. p.

Nem túl valószínű, hogy Kosztolányit elfogadták volna a nemcsak nyelvtudást, hanem politikai megbízhatóságot is igénylő feladat elvégzésére, a Marx Tőkéjének fordítására alakult csapat tagjaként, ha a tanácskormány első emberének fenntartásai lettek volna.

Jegyzet Vö.: KDLN, 430. p.

A kommün bukása után kirobbant nacionalista és antiszemita indulatok Kosztolányit is magukkal ragadták. A történelmi Magyarország szétesése és szűkebb pátriájának elcsatolása különösen érzékenyen érintette őt. Saját kezdeményezésében irredenta antológiát szerkesztett, ami Trianon másnapján érthető volt.

Jegyzet Az antológia Vérző Magyarország. Magyar írók Magyarország területéért címmel jelent meg 1920-ban, Horthy Miklós kormányzó előszavával. Oláh Gáborhoz írt levelében Kosztolányi így foglalta össze „az első magyar irredenta könyv”-nek készült vállalkozás szerkesztői koncepcióját: „Eszközében szigorúan irodalmi. Céljában harcos. A legelső írók írják.” – KDLN, 437. p.

Hamarosan a politikai szélsőjobb oldalán tűnt fel. 1919 őszén egyik szervezője a Szabó Dezső vezetésével alakult Magyar Írók Nemzeti Szövetségének, majd a keresztény-nemzeti kurzust harcosan támogató Új Nemzedék belső munkatársa lett, annak hírhedt, vitriolos-epés hangon vádaskodó glossza-sorozatát, a Pardon rovatot szerkesztette és részben írta.

Jegyzet A rovat névtelenül megjelent cikkeit nem egyedül írta, de szerkesztőként felelősség terheli valamennyi cikk megjelenéséért. Azt is számításba kell venni, hogy nemcsak a Pardon rovattal volt jelen a lapban, hanem belső munkatársként számos írást is publikált ott.

Nem akármilyen fordulat volt, hogy a korábban liberális elveket valló, szabadkőműves lapba író és páholytag Kosztolányi azonosította magát új lapjának liberális-, szabadkőműves- és zsidóellenes álláspontjával.

Jegyzet Amikor Kosztolányinét 1921-ben Bécsben az emigráns körök provokálták, és ebből Kosztolányinak kellemetlensége támadt, Fenyő Miksa nyilvánosan védelmébe vette őt. Ezt követően Kosztolányi felkereste Fenyőt, aki utóbb így emlékezett meg találkozásukról: „Kosztolányi eljött hozzám, nagyon megköszönte, s olyan becsületes magyarázatát adta a pardon-írásoknak, hogy utólag is igazoltnak látom kiállásomat: »Mondjam azt, hogy sajnálom, hogy a Pardon-cikkeket írtam?« mondotta Kosztolányi. »Inkább megvallom, hogy miért írtam. Mert gyáva vagyok; féltem, menteni igyekeztem magamat.« Szimpatikus volt őszintesége, aminthogy az egész ember az volt.” Fenyő Miksa, Feljegyzések és levelek a Nyugatról, Fenyő Miksa visszaemlékezéseit és levelezését sajtó alá rendezte, bevezette, jegyzetelte Vezér Erzsébet, Budapest, Akadémiai – MTA Irodalomtudományi Intézete – PIM, 1975, (Új magyar múzeum, 10.), 196. p.

Ugyanakkor ragaszkodott a Nyugathoz is, sőt ekkor kötelezte el magát végképp vele. Amikor 1920 májusában a Petőfi Társaság kizárta tagjai sorából Babits Mihályt és MóriczZsigmondot a forradalmak alatti tevékenységük miatt, Kosztolányi közösséget vállalt velük, és kilépett a társaságból. A Nyugat toleranciájáról és pluralizmusáról, valamint a maga pozíciójáról ezt írta Tolnai Vilmosnak egy 1922 eleji levelében: „A Nyugat, mely igazán szabadelvű, apolitikus lap, nem törődik semmiféle politikai felfogással, az enyémmel éppoly kevéssé, mint másokéval, s helyet ad az én újszerű verseimnek, akár egykor Halász Gyula konzervatív írásainak. Azt is tudják rólam, hogy hajlamomnál fogva egyenesen maradi, reakcionárius vagyok, mert nem hiszek az emberiség gyökeres haladásában, sem a demokráciában, sem a »világot megváltó« szocializmusban, amelyet mint pesszimista az újkor legszomorúbb kabaréjának látok. Mindez természetesen nem akadályozza, hogy az irodalomban őszintén ne érezzem magamat újítónak, vagy ha úgy tetszik, forradalmárnak. Hiszen a politikai és irodalmi forradalom legtöbb írónál nem esik egybe, sőt majdnem mindig szöges ellentétben áll.”

Jegyzet A Réz Pál szerkesztésében megjelent KDLN 470–471. lapján található szöveg csonkított változat; javítottam a Lengyel András által közölt (az egyik 2008-as aukción felbukkant) autográf levél szövege alapján. Lásd: Lengyel András, Kosztolányiról, avagy „művészet, érdek, politika” viszonyáról : Válasz Szegedy-Maszák Mihálynak, Kalligram, 2009. 4. sz. (április), 97. p. (Kiemelések az eredetiben.)

Lehet, hogy éppen a Nyugathoz való hűsége, a köztes szerep fenntartása váltotta kiSzabó Dezső goromba támadását,

Jegyzet Szabó Dezső a Nemzeti Újság 1920. október 31-i számában megjelent nyilatkozatában kétkulacsosságot vetett Kosztolányi szemére. Maró gúnnyal szólt arról, hogy míg nappal Kosztolányi újságírói körben kifakad a zsidók ellen, otthon mégis öt zsidóval vacsorázik együtt – nyilván azért, hogy „a sémi faj érelmeszesedését elősegítse”. (Szabó Dezső: A pozitív irodalmi munkáról. Részben idézi: Kosztolányi, Tükörfolyosó, 737–738. p.)

amire Kosztolányi fölényes iróniával és Az elsodort falu megsemmisítő stíluskritikájával válaszolt.

Jegyzet Kosztolányi, Tükörfolyosó, 738–739., illetve 418–422. p.

Újabbnyilatkozatában Szabó Dezső Kosztolányi 1919-es múltját is felhánytorgatta, és nyilvánosan megszellőztette a Pardon rovatban betöltött szerepét. Az Est 1920. november 4-i számában megjelent cikkben szinte valamennyi vádpont fölmerült, amivel Kosztolányit később jobboldalról támadták. (Tulajdonképpen ezeket mondja fel Druma Szilárd és két kortese az Édes Anna utolsó fejezetében.) Szabó Dezső támadását követően Kosztolányi kilépett a Magyar Írók Nemzeti Szövetségéből, majd ott hagyta az Új Nemzedék szerkesztőségét is. 1921 augusztusától már a konzervatív liberális Pesti Hírlap belső munkatársa. Ahogy a Pardon rovat miatt a baloldal, most kilépéseivel a szélsőjobb haragját vonta magára. Szükségképpen elszigetelődött, és előbb a Nero-regény, majd évekkel később az Édes Anna megírásával próbálta tisztázni és védeni a maga külön utas, sehova sem csatlakozó álláspontját. Igyekezett maga mögött hagyni a Pardon-korszakot, a húszas évek derekán már vállalhatatlan volt számára. Nemcsak a kortársi emlékezet tanúskodik emellett,

Jegyzet Példaképpen Somlyó Zoltán 1937-es emlékezéséből idézek: „Az történt, hogy közvetve felajánlották neki, előkelő rangjának, a félelmes antisémita lap publicista állását. Persze azzal a mandátummal, hogy ütni kell a zsidót. Megtántorodott. Tudta, hogy csak tollából élhet meg. […] Én négy álló évig haragot tartottam vele. De épp én tudom, hogy azután hónapokig alig járt ki hazulról, és szinte naponta sírás fogta el. Nagyon megbánta ezt a kiruccanását, és szégyellte.” –Somlyó Zoltán, Kosztolányi és a zsidóság, Múlt és Jövő, 1937. 2. sz., 37–38. p.

hanem Kosztolányi szövegeiben is kimutatható a jelentős szemléleti változás.

Az Édes Anna című regényében ment el a legtovább új politikai krédójának képviseletében. A mű érzelmi indítékainak összetettségét mutatja, hogy szerzője egyszerre élt régi és új megfigyeléseivel, vélekedéseivel. Az Új Nemzedéktől egyáltalán nem állt távol, hogy szóvá tegye a szociális feszültségeket; például Kosztolányinak már idézett karcolata, az Egy pohár víz 1921-ben a lap újévi számában jelent meg. Az is belefért e kör radikalizmusába, hogy egyben-másban bírálja a berendezkedő ellenforradalmi rendszert, amely a zsidó tőkével kiegyező, az ő szemükben csak szavakban keresztény-nemzeti úri osztályt (a Vizy-féléket) támogatta és emelte hatalmi pozícióba. De az már teljesen összeegyezhetetlen az Új Nemzedék politikai vonalával, hogy az Édes Anna kimondatlanul is párhuzamot sejtet a kommün és a címszereplő helyzete között,

Jegyzet Kodolányi János így fogalmazta meg ezt 1927-es recenziójában: „S amikor a cselédkéből [!] minden tisztaságot és minden emberi szabadságot kiöltek, amikor az úrfi szeretője lesz, feláldozva szűz, egészséges testét, hogy utána félrelökjék, amikor a méltóságos asszony meghiúsítja a házasságát is, kiűzi a csendes, polgári élet minden lehetőségéből és álmából, akkor egy éjjel,maga sem tudja: hogyan és miért, a konyhakéssel megöli a gazdáit; mint ahogy az örökös rabszolgamunkával géppé süllyesztett proletariátusban, amely a háború kényszerzubbonyába préselve emberségének utolsó szikráját is elvesztette, benne rejtőzött az ösztönzés, hogy egy nap, maga sem tudta: hogyan és miért, konyhakést ragadjon. […] Édes Anna tragédiája tehát nem egyéni, hanem tömegtragédia.” – Kodolányi János, Kosztolányi Dezső: Édes Anna, Pandora, 1927. 1. sz. (január), 48. p.

s éppen a regény legrokonszenvesebb alakja, a meggyőződéses keresztény Moviszter doktor mutat nagyfokú megértést a cselédlány embertelen sorsa és a kommün társadalomjavító ábrándja iránt. Jóllehet maga Kosztolányi torzító tükörben szerepel a regényben, de hogy egyáltalán szerepel, méghozzá ebben a méltatlannak tudott kétkulacsos beállításban, önmagában is vallomás-értékű.

AzÉdes Anna bonyolult értékstruktúrával rendelkezik; olyan rétege is akad, ahol Kosztolányi épp az ellenkezőjére fordítja a Pardon-korszakában képviselt álláspontot. Például Patikárius Jancsi idétlen gyászjelentésének időpontja: 1920. február 16.

Jegyzet , 479:17.

Aligha lehet véletlen, hogy egyetlen nappal előzi meg a korabeli közvéleményt fölrázó hírhedt Somogyi–Bacsó-féle gyilkosságot. Távolról sem könnyelmű vagy erőszakolt ez a feltételezés, ha felfigyelünk a regény apró utalásaira. Így arra, hogy az átmulatott éjszakát követő hajnalon, amikor Jancsi hiába próbál beszélgetni barátjával, ez olvasható: „szavát nem lehetett hallani. A jazz-band dobjai most oly vadul pörögtek, mint hajnalkor, a katonai kivégzéseknél”.

Jegyzet , 487:1–2. – Még további hasonlóképp célzatos egyezések mutathatók ki a regénycselekmény egyes epizódjai és fontos történelmi események között.Nem zárható ki az a feltételezés, hogy a regény elé illesztett halotti ima nem is annyira Vizyéknek vagy Édes Annának szól (az utóbbi is élőhalott), mint inkább a háború és Trianon sújtotta Magyarországnak.

Ritka tudatos motívum- és jelképválasztás jellemzi a regényt, s persze nem csak a politikai történések síkján.

Jegyzet A regény irodalmában különösen sokat vitatott kérdés, hogy azÉdes Anna meggyőzően tárja-e az olvasó elé a gyilkosság lehetséges indítékait. Holott igen aprólékosan jelzi a különböző motívumokat (kivált Annának a Jancsi úrfival megszakadt kapcsolata utáni fázisokat vagy azt, hogy a gyilkosság napján menstruál), s még arra is van gondja, hogy utaljon rá: a tettek nem mindig magyarázhatók egy vagy több ésszerű okkal. A tárgyalás elnökének szájába adja ezt: „Az elnök sejtette, hogy itt lehet valami, egy titok, melyet közülük senki sem tud, talán maga a vádlott sem. De tovább haladt. Tudta, hogy egy tettet nem lehet megmagyarázni se egy okkal, se többel, hanem minden tett mögött ott az egész ember, a teljes életével, melyet az igazságszolgáltatás nem fejthet föl. Ő, aki már hozzászokott ahhoz, hogy az emberek nem ismerhetik meg egymást, teljesítette kötelességét.” – , 524:5–11. – Feltűnő, hogy az elnök gondolkodásmódja mennyire hasonlít arra, amit Kosztolányi az interjúkban mond az „új emberszemlélet”-ről.

Az Édes Anna tehát számvetés, sőt engesztelés is.

Jegyzet Nem is tévesztette el hatását a baloldalon, amely ekkor kezdett megenyhülni Kosztolányi iránt.

De mindezt a lehető legnagyobb tárgyi hűségre és a politikai történések iránti elfogulatlanságra törekedve próbálja megvalósítani. Ritkán tapasztalható precizitással idézi fel a történelmi eseményeket és színhelyeket; még arra is súlyt helyez, hogy az utcák a korabeli nevükkel szerepeljenek. Tehát: Koronaherceg utca,

Jegyzet , 480:23.

holott már 1923 óta – vagyis a regény megírása idején is – Petőfi Sándor nevét viselte. Vagy: Mozdony utca,

Jegyzet , 45:11.

pedig ezt 1920-ban a Lenin-fiúk által kivégzett Ferry Oszkár csendőr altábornagyról nevezték el.

Jegyzet S hogy az utcaneveknek is megvan a maguk sorsa, mutatja, hogy 1945 után viszont a nyilasok megtorlásának 1944-ben áldozatul esett Kiss János altábornagy lett a névadója.

Néha Kosztolányi szabadjára engedi játékos-csúfondáros kedvét, mint amikor Patikárius János kétes hírű bécsi lakhelyének címeként a (valóságos) bécsi hercegérseki palotáét adja meg.

Jegyzet , 482:23. – Erre az egyezésre Szörényi László hívta fel figyelmemet.

Arra is nagy gondot fordított, hogy ne kötelezze el magát egyik politikai irány mellett sem, hanem egyensúlyozzon közöttük. Jó példa lehet erre a második fejezet, amelyben a regény egyik értelmezője szerint „pontosan, szinte patikamérlegen kimérve” vannak adagolva a kommünt pozitívan és negatívan minősítő elemek.

Jegyzet Gondos Ernő, Olvasói ízléstípusok, Budapest, Kossuth, 1975, 99. p. – Gondos Ernő részletesen bemutatja, hogy miképp váltakoznak egymással ezek a szövegelemek. Előbb az utcán sétáló vöröskatona, „már oly egyedül és elhagyatottan, hogy nem is gerjesztett gyűlöletet”. Majd következik a Vérmező „lesült, agyontiport gyöpének” látványa és egy templomnak az alkony fényétől „jelentősen felcsillogtatott” keresztje. („A jelentősen határozó azoknak a figyelmetlen olvasóknak szól, akiknek a felcsillanó kereszt nem elég.”) A bénult nyugalomnak mintegy ellenpontja Berény Róbert ismert plakátja, „az a vad, őrült matróz, aki egy lobogót rázott hihetetlen lendülettel […] s úgy kitátotta csontos száját, mintha el akarta volna nyelni a világot”. Ezután viszont a Zugliget felől vágtat egy teherautó, a tömegkirándulásról érkező ifjúmunkásokkal, inasgyerekekkel, akik „igazán önzetlen tájékozatlansággal fújták most, amire megtanították őket, az Internacionálét”. („Az írói jelrendszerben ennek a rozzant teherautónak szerepe van: a kommün gyermekvédelmi intézkedéseire utal”.) – Vö.: , 19:7–23:6., illetve: Gondos , I. m., 99–100. p.

Az még magyarázható Vizy Kornél elfogultságával, hogy „terroristákat” emleget,

Jegyzet Méghozzá „fekete, göndör terroristák”-at, lásd: , 51:2.

de az elbeszélő is magától értetődően él ezzel a szóval.

Jegyzet „Bilincsbe vert, sápadt terroristákat kísértek, akik fejüket mélyen lecsüggesztették. Megkezdődött a tánc, a nagy tánc, melyről Ficsor beszélt.” Lásd: , 91:17–19.

A Horthy-féle nemzeti hadsereg 1919 végi budapesti bevonulását rokonszenvvel kommentálja: „Csöndes, megindító viszontlátás volt. A bujdosók, mint annyiszor a magyar történelemben, hazaérkeztek.”

Jegyzet , 429:8–10.

Ugyanakkor másutt alig rejtett fricskát kap Horthy Miklós. „Jancsi fehér volt, tetőtől talpig fehér, mint egy ellentengernagy.” − olvashatjuk a XI. fejezetben.

Jegyzet „Jancsi fehér volt, tetőtől talpig fehér, mint egy ellentengernagy.” – , 305:12.

Akilencedik fejezetben pedig leplezetlen ellenszenvvel beszél az úri társaság kommün elleni indulatáról: „Lábuknál feküdt a forradalom patkánya. Döglött volt már. De azért még egyszer agyonütötték.”

Jegyzet , 269:23–24. – Érdekes, hogy ez a három mondat is áldozatul esett a cenzúrának az 1963-as kiadásban, holott itt Kosztolányi tulajdonképpen lovagiasan jár el az elbukott kommünnel szemben. Talán az volt a húzás oka, hogy megengedhetetlennek tartották egy döglött patkánnyal társítani a forradalmat.

Egyenesen írói bravúr, amikor a regény első fejezete úgy vádolja meg Kun Bélát tolvajlással és rablással, hogy egyúttal elbizonytalanítja-hitelteleníti is a vádat.

Jegyzet Kezdve ott, hogy úgy állítja be, mintha repülőgépen menekült volna, holott (akkor) közismert volt, hogy Kun Bélát és a népbiztosok csoportját különvonat szállította Bécsbe.

Hasonló egyensúlyozó szándék érvényesül a bírósági főtárgyalás jelenetében is. „Gépet csináltak belőle […] Embertelenül bántak vele. Cudarul bántak vele” – jelenti ki Moviszter a tárgyaláson.

Jegyzet , 532:12–13.

Az elnök viszont, aki távolról sem elvakult ember, s figyelmesen, „tűnődve” hallgatja a doktor tanúvallomását, így foglal állást: „Azért nem kellett volna elkövetni ezt a szörnyűséges bűnt […] Erre nincs mentség.”

Jegyzet , 532:7–8.

Mindkét vélekedés akceptálható, a kettő alighanem együtt fejezi ki az elbeszélő álláspontját. Ami annál inkább figyelemre méltó, mert Moviszter doktor a regényben nem egyszer az író szócsöveként viselkedik.

A tárgyilagosságra és egyensúlyra törekvést Kosztolányi részben műfaji követelménynek tartotta: „a regényírónak külsőleg részvéttelennek kell lennie, hogy részvétet tudjon ébreszteni. Minden irodalmi közlés indirekt, ha a mondanivalómat közvetlenül kimondom, akkor a puskapor elfüstölög.”

Jegyzet [Virágh], I. m., 117. p.

De valójában érintett és elfogult volt hősnője iránt. Amikor azt mondják rá, hogy tökéletes cseléd, akkor eszköz-voltát dicsérik és nem emberségét, nem jellemét, kedélyét, azaz leszűkítik emberségét a szolgai funkciójára. A paradox alapötlet mélyén egy másik paradoxon húzódik: Édes Anna teljes emberségét veti latba azért, hogy méltatlan alávetettségben éljen. Hősnője sorsát Kosztolányi több szempontból is rokonnak érezhette a magáéval. Ő is embertelen robotként élte meg az újságírói hajszát, a „szellemi cselédséget”, amely elvonta őt az alkotástól, és arra kényszerítette, hogy napról napra szállítsa a megrendelt cikket, lehetőleg minél tökéletesebbet.

Jegyzet Az effajta párhuzam korántsem ritka Kosztolányi írásaiban, például lásd az előzmények között felsorolt A legnyomorultabb című 1925-ös tollrajzát: Kosztolányi, Felebarátaim, 70–72. p.

Érdemes újra idézni Kosztolányiné kitűnő megfigyelését: „Ő maga is – akárcsak én – hányszor lázadozhatott már, gyilkos kívánságokkal mindenféle elnyomatás, gépesítés ellen, egyúttal azonban milyen sokszor tűzhette maga elé, önmagára vonatkoztatva is a gépi tökéletesség elérhetetlen eszményét.”

Jegyzet Kosztolányi Dezsőné, I. m., 228. p.

De nem csak erről van szó. Már azEgy pohár víz című írásban is – szinte vallásos-biblikus hangnemben – tiltakozik Kosztolányi a beskatulyázás és a címkézés ellen: „Jaj, ha tudnátok ti, kik kényelmesen elskatulyázzátok az embereket osztályokba, s ti is, kik még csak nem is skatulyáztok, sohase gondolkoztok, csak éltek, gőgösen vagy dölyfösen, mit szenved a nap minden órájában az, aki nem tud cédulát ragasztani az emberek homlokára, hanem egyszerűen embernek tekinti őket. Boldog az, aki nem néz arcukba.”

Jegyzet Kosztolányi, Füst, 537. p.

Ugyancsak 1921-ből való az a verse, amely felpanaszolja, hogy „Beírtak engem mindenféle Könyvbe / és minden módon számon tartanak. / Porzószagú, sötét hivatalokban / énrólam is szól egy agg-szürke lap. / Ó, fogcsikorgatás. Ó, megalázás, / hogy rab vagyok és nem vagyok szabad. / Nem az enyém már a kezem, a lábam / és a fejem, az is csak egy adat.” Kosztolányi előszeretettel nevezte anarchistának a maga személyiséget féltő álláspontját.

Bóka László vetette fel, hogy Édes Anna sorsa párhuzamot mutat Kosztolányiéval, s részben hasonló indulat mozgatja a regényt, mint az 1929-es Ady-ellenes vitairatát. A „tökéletes cseléd” besorolása éppúgy beskatulyázza és semmibe veszi a személyiséget, mint ahogy az Adytól származó „irodalmi író” címke ráfagyott Kosztolányi művészetének megítélésére: „hiába volt népszerű, elismert író, éreznie kellett, hogy beleszorították egy olyan írói kategóriába, amelyből már régen kinőtt. […] Még mindig a Négy fal között, a Szegény kisgyermek panaszai útkereső, kicsit szenvelgő, Rilkét utánérző költőjét látták benne, s nem vették észre, hogy közben egyik legnagyobb lírikusunkká, s a magyar próza klasszikus mesterévé nőtt. Féltékeny indulatban fogant, igazságtalan Ady-kritikáját többek közt a saját megítélése elleni tiltakozás fűtötte, s a pamflet befejező sorai nem csak Adyra vonatkoznak: »Tapasztalat szerint nálunk nemigen szokták átértékelni az irodalmi ítéleteket. Egyes költők megrögződnek azon a helyen, ahová egyszer beskatulyázták őket.«”

Jegyzet Bóka László, Kosztolányi „Édes Anná”-ja = Kosztolányi Dezső, Édes Anna, előszó B. L., Budapest, Szépirodalmi, 1963, 10–11. p.

Nem hagyható figyelmen kívül, hogy a magát politikamentesnek nyilvánító Kosztolányi politikai regényként értelmezte művét: „Azt akarom megértetni és bizonyítani, hogy nem élünk külön életet, hanem egymásban és egymás által élünk mi emberek. A magunk egyénisége, a mi lényegünk embertársaink lelkében tükröződik. Azt mondom, hogy minden bizonytalan, csak egy bizonyos van és ez az egy: az irgalom. Regényemet bizonyos tekintetben politikai regénynek is nevezhetem. Én, aki soha életemben nem nyilatkoztam meg a politika dühöngő, aláaknázott és fülledt fórumán, ebben a művemben hitet teszek arról, hogy mi a politikai meggyőződésem.”

Jegyzet [Ormos], I . m., 4. p.

Amikor az irgalmat javasolta megoldásként a társadalmi távolságok leküzdésére, tisztában volt ennek politikai konzekvenciáival is. Abból indult ki, hogy az emberi kapcsolatok kényszerű aszimmetriája („a nagy pör”) mégis csak alárendelt jelentőségű az emberi lét átfogó tragikumához képest. Érdemes egymás mellett olvasni alábbi két jegyzettöredékét, melyeket az Ady-vita során készített:

„Mennyire érthetetlenül állhatok az emberek köztudatában én, ha annyi munkásságom után még ezt kell fejtegetnem, és egyik támadóm többek között azt is szememre lobbantja, hogy az Édes Anna című regényből, amelyben leginkább kifejtettem politikai meggyőződésemet is, »nem mertem levonni szociális következtetéseket«. Hiszen ennek minden sora éppen azt hangoztatja, hogy nincsen szociális következtetés, csak emberség van, csak jóság van, csak egyéni szeretet van, és a gyilkosságnál is nagyobb bűn, ha valaki embertelen, ha valaki durva, ha valaki fennhéjázó, amiért egy kés se elég megtorlás […]”

Jegyzet Kosztolányi, Tükörfolyosó, 727. p. – A kiemelések tőlem – V. A.

„mindig, mindenkoron volt annyi közöm a szegényhez, a szenvedőhöz, az elnyomotthoz, mint bármely pártpolitikai tagnak, és meg is tettem értük a kötelességemet, mint ember, amikor hozzám fordultak, és mint író, amikor írtam. Minden írásom, minden észrevételem nekik szól. Azoknak, akik szenvednek, de én részvétemet nem tagadom meg a gazdagtól sem, és ha egy pohos bankigazgató kubektikus [!] arccal megy el mellettem, és azt hallom, hogy rákja van, nemigen tudok örülni, mert ő is embertársam és nem becsülöm túl a vagyont. A nagy szenvedésben mindnyájan találkozunk.”

Jegyzet Uo., 724. p.

Függelék: A mottóról

Jegyzet Ld. még a Kosztolányi Dezső az Édes Annáról és A regény keletkezése című fejezeteket.

Az Édes Anna elején, az első fejezet előtt álló latin nyelvű mottó a római katolikus liturgia szerinti gyászszertartás szövegét idézi. Ennek a mottónak nagy jelentősége van a mű értelmezése szempontjából. Kosztolányi apja, miután a regény első folytatását elolvasta a Nyugatban, egy levelében 1926. július 19-ei levél, ld. A Kosztolányi család levelezéséből, a leveleket válogatta, az előszót, az utószót és a jegyzetek írta Dér Zoltán, Szabadka, Veljko Vlahović Munkásegyetem, 1988, (Életjel könyvek, 39), 283–285. p. (A továbbiakban: Dér 1988.) megkérdezte: „Én csak azt nem tudom most még megérteni, hogy mi célból írtad az első közlemény élére azokat a latin psalmusokat, miket a katolikus vallású halottak fölött a temetéskor kell énekelni. Kíváncsian várom a magyarázatot.” Dér 1988, 283. p. Kosztolányi így válaszolt: „Az Édes Anna előtti halotti imát én iktattam oda, mert jelezni akartam vele a regény filozófiáját.” 1926. július 22-ei levél, ld. Dér 1988, 285–286. (286.) p. Az ima szövegéből ihletet merített a regény megírása közben: „én az Édes Anna írása alatt – nem tudom miért – mindig a temetési szertartás latin verseit mondogattam és énekeltem. Ez azonnal visszazökkentett hangulatomba. Ez volt az alaphangja. A fönséges, ókori versekből merítettem erőt.” Kosztolányi Dezső, Hogy születik a vers és a regény? : Válasz és vallomás egy kérdésre, 2. rész, Pesti Hírlap Vasárnapja, 1931. 10. sz. (március 8.), 4–5. p. Az ima szavaiból merít erőt tanúvallomásához a XIX. fejezet bírósági tárgyalásán Moviszter doktor is: „Kiálts – dobogott benne a lélek – kiálts úgy, mint a te igazi rokonaid, az őskeresztények hősi papjai […] Hiszen te minden nap elmondod magadban a halotti imát. […] Ne tradas bestiis animas confidentes tibi. […]”. A regény elé helyezett idézetet maga Kosztolányi nevezte a mű mottójának. Egy 1926 augusztusában megjelent interjúban fogalmazott így: „mottója a katolikus halotti ima: a Circumdederunt. Írásközben folyton ezeket a latin verssorokat mondogattam és a Rituale Romanumot olvastam.” [Berend Miklósné] [szerző nélkül], Kosztolányi Dezső nyilatkozik, Nemzeti Újság, 1926. 172. sz. (augusztus 1.), 21. p.

Az imádság idézett szövege alatt a megjelent kiadásokban – a Nyugat- és a kötetváltozatokban egyaránt – valamint a már említett interjúban is, Kosztolányi a „Rituale Romanum”-ra hivatkozik. A regény fennmaradt kéziratában Gépirat, autográf javításokkal, Kosztolányi sajátkezű lapszámozásával, részletes leírását ld. a Szövegforrások című fejezetben. azonban a latin nyelvű idézet alá először az „Officium Romanum” címet gépelte (illetve diktálta és gépeltette), s ezt ceruzával áthúzva változtatta „Rituale Romanum”-ra. A regény szövegközlésekor figyelembe vett változatok, azaz a Nyugat folyóiratban folytatásokban olvasható szöveg és a Kosztolányi haláláig megjelent három kötetkiadás Genius (1926, 1929); Révai 1936. a mottó tekintetében nem mutatott eltérést. A kézirat azonban – amellett, hogy néhány helyen javítást, átírást is tartalmazott – három szöveghelyen eltért a megjelent kiadásoktól.

Kézirat: „Domine Jesu misere ei.” Folyóirat és kötetek: „Domine Jesu miserere ei.”

Kézirat: „Et clamor meus ad te venial.” Folyóirat és kötetek: „Et clamor meus ad te veniat.” a nyomtatásban.

Kézirat: „Misere mei Deus.” Folyóirat és kötetek: „Miserere mei Deus.” a nyomtatásban.

Ahhoz, hogy kiderítsük a változások szövegromlásnak, sajtóhibának tekintendők, vagy az idézetet pontosító szerzői javításnak, szükségünk volt a szertartás egy hitelesnek tartható latin nyelvű szövegére. Bár egy filológusnak lehetőleg polihisztornak kell lennie, rendszeres teológiai, vallástörténeti és latin nyelvi tanulmányokat a sajtó alá rendezők egyike sem folytatott. A latin szövegkritika tekintetében Szörényi László és Horváth Iván, a szövegforrás azonosításában Diós István segítségét vettük (Sárközi Éva, Veres András) igénybe. A kritikai kiadásban megjelent mottómagyarázat egyes részei kiegészítést, illetve javítást igényeltek, melyeket a jelen változat már tükröz. A jegyzetek pontosításának szükségességére egy a magyarázatot érintő kritika is felhívta a figyelmet, ld. [Rihmer Zoltán] R. Z., Édes Anna és az esztergomi rítus : Avagy Veres András esete Dobszay Lászlóval, Capitulum Laicorum Blog, 2011. szeptember 11. (http://capitulumlaicorum.blogspot.hu). A digitális kiadás mottómagyarázatát Sárközi Éva és Varga Benjamin írta. Veres András az Édes Anna egy korábbi kiadásában Édes Anna : Regény, a kötetet szerkesztette, a mű szövegét sajtó alá rendezte, a szemelvényeket és a képeket válogatta, a jegyzeteket írta Veres András, Budapest, Ikon, 1992, (Matura Klasszikusok), 13. p. közreadta e mottó fordítását, Sík Sándor és Schütz Antal Imádságoskönyv, egyszersmind kalauz a lelki életre a tanulóifjúság számára című műve alapján. 5. kiadás, Budapest, Szent István Társulat, 1922, 310–314. p. Már ebből kiderült, hogy a mottó csak töredékesen idézi a szertartásszöveget, azonban a fent említett Imádságoskönyv a latin nyelvű szöveg pontosításának tekintetében nem volt alkalmas forrás.

A forráskutatás kiindulópontja természetesen az a két cím volt, melyet Kosztolányi a mottó alá írt: „Officium Romanum”, majd „Rituale Romanum”. Azonban kiderült, hogy e hivatkozások mégsem egy konkrét műre vonatkoznak, csak azt jelzik, hogy a szerző a római zsolozsmából, illetve a római szertartásból idéz.

A halotti ima szövege többféle liturgikus könyvben is fellelhető, a halál és a temetés körül ugyanis a római liturgia mindhárom fő szertartástípusa szerepet kap. Ld. pl. Dobszay László, Mi az a „Ritus Romanus”?; A római officium. In: D. L. Válogatott írásai : 1995–2010, 2. kötet, Liturgia – kultúra – közélet, Budapest, Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Egyházzenei Kutatócsoport, 2010, 9–17.; 58–70. p. A halottvirrasztásban és a templomi szertartásban a zsolozsma, A zsoltárok szabott rendben történő elmondásán alapuló őskeresztény gyökerű napi imádság. a gyászmise/temetési mise során maga a mise, A római egyház áldozati rítusa. a halott elföldelésekor pedig a rituale. Az officium szó – ha jelző nélkül áll – az egyházi latinban egyszerűen ’istentisztelet’-et jelent, de gyakorta használják szűkebb értelemben, a napi zsolozsmát, a zsoltáros istentiszteletet értve alatta. A zsolozsma szövegeit az újkorban a „breviárium” típusú könyvek közlik. Vö. pl. Kajtár Edvárd, A római rítus könyvei, Új Ember, 2012. május 13. Az Officium Romanum („római zsolozsma”) címtípus csak itáliai kiadványok jellemzője, melyekben a római helyi szokást követő zsolozsmát közlik. Ld. pl. a Giovanni Castiglione által 1518-ban, Milánóban kiadott breviáriumot, vagy és egy 1520-as velenceit, mely kalendáriumot is tartalmaz. A végleges szövegváltozatbeli címben szereplő, „Rituale” tágabb gyűjtőfogalom: azokat a miséhez és zsolozsmához nem kötött rítusokat takarja, melyek végzéséhez nem szükséges püspök jelenléte. Ilyenek az ember életének határpontjait jelentő eseményekhez kapcsolódó szertartások, mint a keresztelés, a bérmálás, az esketés, az utolsó kenet, a temetés stb. A szertartások szövegét és menetét közlő könyvtípus neve is „rituale”, mely szó általában szerepel is az újkori egyházi kiadványok címében. Mindezekről ld. pl. Földváry Miklós István, Liturgikus könyvek. In: Ars sacra : A liturgikus művészet kézikönyve, Budapest, Szent István Társulat, megjelenés előtt. (Szövegét ld. az ELTE BTK Latin Tanszék honlapján: http://class-phil.elte.hu/ a szerző aloldalán.) Az első szerkönyvet, mely a Kosztolányi által idézett Rituale Romanum A továbbiakban RR. címet viseli, V. Pál pápa adatta ki az 1545–1563 között megrendezett tridenti zsinat után, Rómában, 1614-ben, azzal a szándékkal, hogy az egész egyház mintája legyen. Azonban az ebben szereplő halotti zsolozsma nem egyezik meg a Kosztolányi által közölt szöveggel. A legújabb kiadású szertartáskönyvek vonatkozó része pedig még nagyobb mértékben eltér a Kosztolányi-szövegtől.

Tovább kellett keresni tehát azt a szövegváltozatot, melyen Kosztolányi mottója alapul, ezért későbbi és más kiadási helyű könyveket is bevontunk a vizsgálatba. Tanulmányoztuk az 1640-es és az 1816-os római kiadású RR-t is, továbbá egy 1740-es németországit, egy 1795-ös spanyolországit és egy 1853-as párizsit. Végül már tucatnyi különböző országban és időben kiadott RR temetési ordója állt rendelkezésünkre. Az említettek mellett római, ferrarai, párizsi, lyoni, madridi, barcelonai, antverpeni, baseli, passaui, monacói kiadásúak. Csak igen csekély mértékben egyeztek az Édes Anna elején szereplő idézettel, de egymásnak lényegében megfeleltethetők voltak. Az 1614 után kiadott latin nyelvű Rituale Romanum címet viselő szerkönyvek tartalma a 18. század közepéig változatlan maradt, azaz az új kiadások, kiadási évtől és helytől függetlenül, lényegében az 1614-es utánnyomásai, illetve címlapkiadásai. 1752-ben kiegészítésekkel, 1884-ben függelékkel látták el ezt a központi szerkönyvet. Új editio authentica csak 1913-ban készült. Ismét új kiadást tett szükségessé az 1917-ben megjelent új egyházi törvénykönyv, a Codex Iuris Canonici. Az 1925-ös és 1952-es változtatásokat az ebben az egyházi törvénykönyvben szabályozott rendhez való hozzáigazítás tette szükségessé. Az 1952-es az utolsó teljes editio typica Vö. pl. a Katolikus lexikon vonatkozó szócikke; Rihmer Zoltán, Megjegyzések az editio typica kifejezés fogalmáról és fordításáról, 1. rész, Praeconia, 2006. 1. sz., 100–158. p. RR, mert bár a liturgia rendjén és szövegén a második vatikáni zsinatot (1962–1965) követő reform sokat változtatott, az új rítusszövegeket tartalmazó könyvek más címet viselnek, Rituale Romanum címmel nem adtak ki ezután szerkönyvet.

A magyarországi egyházi könyvtárak állományában fellelhető RR-ek közül a legtöbb római, velencei vagy pádovai kiadású. A magyar kiadású ritualék legtöbbjének viszont nem Rituale Romanum a címe, hanem az adott egyházmegye latin nevét Rituale Strigoniense (1625), Rituale Iaurinense (1666), Rituale Agriense (1666), Rituale Weszprimiense (1772). (vagy azt is) Pl. Rituale Romano-Jaurinense (1731), Rituale Romano-Zagrabiense (1731), Rituale Romano Colocense (1738), Rituale Romano-Weszprimiense (1750). viselik, ezzel is jelezve, hogy nem (vagy nem csak) a római anyagot közlik újra. Rituale Romanum címen Magyarországon nyomtatott szertartáskönyvet legkorábbról csak 1888-ast találtunk, egy budapesti kiadású, közvetlenül a kalocsai főegyházmegye számára rendelt négynyelvű változatot (ez azonban szintén közöl a római anyag mellett hazait is). A latin mellett egyes részek magyar, német és horvát nyelven is: Rituale Romanum, Pauli V. pontificis maximi jussu editum et a Benedicto XIV. auctum et castigatum cui ad usum cleri provinciae Colocensis accedunt 1. rituum particularium et instructionum 2. adhortationum et precum, Budapestini, Typ. Athenaeum, 1888. Viszont a magyar kiadású rituálékban megtalált halotti szertartás szövege végre hasonlított ahhoz, amelyet Kosztolányi az Édes Anna elejére illesztett. A magyarországi temetési rítus ugyanis egészen sajátos. Alapvető szerkezeti vonásokban, s az alkalmazott énekelt tételek és könyörgések terén is eltér a római szokástól. Az összehasonlító elemzés azt állapította meg, hogy az Édes Anna mottója a zsinat előtti esztergomi rítusú liturgiával mutat textuális egyezést.

Itt szükséges egy terminológiai kitérőt tenni arról, hogy mit jelent a „Ritus Romanus”, azaz a „római rítus”. A római rítus mint gyűjtőfogalom, a nyugati római katolikus Nyugaton is eleven többé-kevésbé néhány nem római eredetű latin rítus (pl. a milánói ambrozián, a toledói mozarab és a bragai érsekség saját rítusa), és használ nem római rítust több részegyház is (bizáncit a görög katolikusok, örményt az örmény katolikusok stb.), s ezek is mind tagjai a katolikus egyháznak. egyház egész liturgiájára vonatkozik. Ennek része a „római úzus”, Azaz római szokás. mely a római rítus helyi – Róma városi – változata. Ezen belül helyezhető el a „kuriális úzus”, mely a pápai udvar saját hagyománya. A római helyi gyakorlat, és különösen a pápai udvar szikárabb „hivatalnokliturgiája” az egész hosszú középkoron át soha nem élvezett olyan rangbeli vagy befolyásbeli elsőbbséget, mint jelenleg, azaz a tridenti zsinat után, a megszigorított központi szabályozás eredményeként. A középkori Európában a római rítuson belül, a római és a kuriális úzussal párhuzamosan, sok egyházmegyés és szerzetesi szokás alakult ki. A „római rítus” ilyen lokális változata az esztergomi, de van sevillai, bázeli, erfurti, prágai, stb. rítus is. A helyi változatok bőségéről képet alkothatunk az ELTE Liturgiatörténeti Kutatócsoportja által fejlesztett adatbázist megtekintve: http://usuarium.elte.hu/origins. A hagyományok tovább éltek a középkor után, de változtak, alakultak is az idők folyamán. Mindebből következik, hogy még azok a szerkönyvek sem egyformák, melyek esztergomi ritualét közölnek, mert az egyházmegyék, illetve a főpapok időről időre változtattak a szövegen.

Megállapítottuk, hogy a mottó forrása a Rituale Strigoniense, azaz az esztergomi rituále 1625-ös, Pázmány-féle változatának valamelyik kiadása. Ez a vállalkozás a központi római szerkönyvet, a Rituale Romanumot volt hivatva összebékíteni az esztergomi hagyománnyal, hogy autentikus szövegű és ugyanakkor Róma-hű és szavatoltan katolikus szertartáskönyv álljon a papság rendelkezésére. Bár Pázmány – különösen a temetési rítusban – a középkori hagyományok megőrzésére törekedett, elsősorban közvetlen elődjére, Telegdi Miklós püspök 1583-as Agendariusára támaszkodott, amely erősen redukálva közli a korábban jóval hosszabb esztergomi temetési rendet, pl. a teljes halottvirrasztásból csak jelképes maradvány szerepel benne, és az elföldelés rítusa is szűkített a középkori előzményekhez képest. Vö. még Varga Benjámin, Magyarországi rituálék az újkorban, 1625-től : Szakdolgozat, Budapest, ELTE Latin nyelv és irodalom szak, 2012. (Site: vallastudomany.elte.hu). – a továbbiakban: Varga 2012.; Dobszay László, A középkori magyar temetés maradványai az erdélyi néphagyományban. In: „Mert ezt Isten hagyta…” : Tanulmányok a népi vallásosság köréből, szerkesztette Tüskés Gábor, Budapest, Magvető, 1986, 189–210. p.

Miután lokalizáltuk a mottó eredetét a Pázmány-féle hagyományban, megkíséreltük azt is tisztázni, hogy azon belül vajon mely kiadvány lehetett a közvetlen forrás. E rituálénak 1625–1909 között tíznél több központi főegyházmegyei kiadása volt (teljes és kivonatos változatok), továbbá számos más egyházmegyében kiadott variánsa – kalocsai, győri, veszprémi, egri.

Már említettük, hogy a kézirat javítások utáni szövege két szó írásmódjában eltér a kötetben és a Nyugatban megjelenttől: ’misere/miserere’ és’venial/veniat’. A szerkönyvekben itt ’miserere’ és ’veniat’ szerepel, azaz a megjelent szöveg a helyes írásmód. A ’confidentes’ szó a szerkönyvekben ’confitentes’, de Kosztolányi megoldása nyelvtanilag nem helytelen, csak a két szó mást jelent (szabad fordításban): ’Ne tradas bestiis animas confidentes tibi.’ = Ne add a vadaknak a lelkeket, kik benned bíznak.’; ’Ne tradas bestiis animas confitentes tibi’ = ’Ne add a vadaknak a lelkeket, kik téged dicsérnek/vallanak’ Kosztolányi ’pauperorum’-ot ír a szerkönyvekben általánosan használt és nyelvtanilag is helyes ’pauperum’ helyett, azonban a hibás ’pauperorum’ is gyakran előfordul az egyházi latinban. Az utolsó mondatban is előfordul egy hiba, Kosztolányinál ’requiscant’ szerepel a helyes ’requiescant’ helyett.

Több ponton pedig következetlen Kosztolányi latinja. Egyrészt a j/i használata terén. A ’j’ használata az intervokális és szó elején magánhangzó előtt álló ’i’ helyett humanista szokás, nem minősíthető helytelennek: pl. Jesu/Iesu, judicium/iudicium, ejus/eius, de egy szövegen belül elvárható volna a következetes megfeleltetés, azaz ’Jesu – judicium – ejus’ vagy ’Iesu – iudicium – eius’, viszont Kosztolányi váltogatja a j/i írásmódot, tehát nála ’Jesu’ és ’judicium’ mellett ’eius’ van, nem ’ejus’. Másrészt következetlen az ’ae/æ’ és ’ ë/e’ írásmódja terén is. Az ’æ’ ligatúrát ’e’-nek kell kiejteni: pl.’æternam’ (ejtsd ’eternam’), de lehet két betűvel is írni, így: ’aeternam’. Ha viszont az ’a’ és ’e’ hangot is ki kell ejteni, akkor az egyik megoldás szerint trémát tesznek az e fölé, pl.: ’Israël’ (ejtsd ’iszrael’), a másik szerint pusztán a külön betűvel jelölés – ’Israel’ – mutatja, hogy itt nem egy hangról van szó, viszont ez esetben az ’e’-nek ejtendő ligatúrát ’æ’-vel kell jelezni. Azaz helyesen ’aeternam’-ot írunk, és ’Israël’-t, vagy ’æternam’-ot és ’Israel’, de ’aeternam’ mellett ’Israel’-t írni következetlen, sőt helytelen.

Még egy problémát szükséges kommentálnunk, az ’A porta inferi Erue Domine animam eius.’ szöveghelynél. A mondat a szertartásban párbeszédként hangzik el, az ’inferi’-t még a pap mondja, ’Erue’-t már a kántor, vagy a kar, illetve a hívek. Ezért helyes a nagybetű használata, a szerkönyvekben így szerepel. S mivel ez mégis egy mondat, nyelvtani okból nem kell pont az ’Erue’ nagybetűje elé. Valamilyen jel használata azonban szükséges, a dramaturgia miatt. A szerkönyvekben mindig szerepel valami a két szövegrész között, vagy csak egy kettőspont, vagy kiírják azt, hogy kinek kell beszélnie. Hasonló funkciót tölt be a Circumdederunt-antifónában alkalmazott kettőspont, mely mellé a modern szerkönyvek csillagot is tesznek. Itt a kettőspont azt jelenti, hogy minden második ismétléskor csak a kettősponttól ismétlendő az antifóna.

A szövegforrást illetően – a fent ismertetett sajátos helyesírást figyelembe véve –kijelenthető, hogy olyan szertartáskönyv nagy valószínűséggel nem létezik, mely betűhűen megegyeznék a Kosztolányi által közölt szöveggel.

Az összehasonlító szövegelemzés a különböző Rituale Strigoniense-kiadások és előzményeik szövegében számos eltérést regisztrált. Az eltérések összehasonlító elemzését ld. Varga 2012. A fellelt és átnézett kiadások közül a legnagyobb mértékű egyezést a mottóval az 1858-as Scitovszky-érsek által kiadott teljes RS mutatta. Az ebben közölt szertartásszöveg-változat az egyetlen, mely csak a fent ismertetett sajátos latinságú szavak tekintetében tér el a mottóban idézett szövegtől. A valószínű forrás mégsem ez az 1858-as teljes kiadás, hanem annak valamelyik későbbi, kivonatos változata. Teljes rituále kötetre egy nem egyházi személynek nem volt szüksége, s nagyon valószínű, hogy Kosztolányi könyvtárában sem volt ilyen, egy kivonatos változat azonban a birtokában lehetett. A Scitovszky-féle szerkönyv alapján két kivonatos kiadás készült, melyek csak a legfontosabb szertartások rendjét közölték. Az egyiket 1859-ben Budán nyomtatták ki először, s a keresztelés, a betegek áldoztatása, az utolsó kenet és az esketés szertartásszövegeinek egyes részeit a latin főszöveg mellett magyarul, németül és szlovákul is közli, a temetési szertartási szövegeket és az általános feloldozást azonban csak latinul.

Jegyzet Már a Pázmány-féle 1625-ös kiadás is négynyelvű egyes helyeken (keresztelési skrutínium, házassági fogadalom stb.). Ezt a sajátosságot az RS minden kiadása megtartotta, tekintettel az egyházmegyében leggyakrabban használatban lévő nyelvekre. Népnyelven is közlik azokat a dialógusokat, melyekben pl. a keresztszülők vagy a házasulandók maguk is részt vesznek, az esketési fogadalom szövegét stb., tehát amit nem a celebráns, hanem az érintettek szájába ad. A temetési rítus „érintettje” a halott, aki a szertartásban csak mások által könyörög, „saját” szövege nincs, a temetésnél ezért nem ad a szerkönyv népnyelvű anyagot.

Ismereteink szerint ez volt az egyik legkönnyebben hozzáférhető rítuskönyv a korban. 1907-ig sokszor újra is nyomtatták, nagyon sok példányban (az első, teljes kiadás évét feltüntetve a címlapon, az utánnyomás évét nem jelezve). Miután megjelent a korszerű igényeknek megfelelő új, Vaszary Kolos-féle kiadás, egyházi használatból kivonták, de példányai antikváriumokban és könyvesboltokban továbbra megvásárolhatók voltak. A második kivonatot 1876-ban adta közre a Győri Egyházmegye, Zalka János püspök előszavával. A népnyelvű rész ebben magyar, német és horvát. A közölt szertartásszövegek mindkét kivonatos kiadásban betűhíven megegyeznek a Scitovszky-féle 1858-as szerkönyvvel. A budai kiadású kivonat azért valószínűbb forrás, mert kisebb méretű könyv, és nagyobb példányszámban terjesztették. A temetési ordo Ordo (lat. ’szabály, rendtartás’): tág értelemben egy liturgikus cselekmény szerkezete, szoros értelemben a liturgikus szabálykönyv, mely meghatározza a rítust, imádságokat, olvasmányokat és énekeket. teljes szövegét – mely az 1859-es kivonatban a 62–73. oldalakon olvasható – a mellékletben közöljük.

Hátramarad az a kérdés, hogy miért írta Kosztolányi a mottó alá azt, hogy „Rituale Romanum”, holott nem abból származik a szöveg, hanem az esztergomi rituáléból. Úgy véljük, Kosztolányit valószínűleg a „római hagyomány kontra helyi hagyomány” egész problematikája nem érdekelte, s ha ismerte is a kérdést, jelentőséget nem tulajdonított neki, nem úgy, mint kora papsága vagy a mai liturgiatörténész. Számára a katolikus egyház „római”, a Rituale is római (Romanum), még ha történetesen esztergomi változatban is. Ha kezében volt is a Rituale Strigoniense címmel ellátott szerkönyv, akkor is könnyen juthatott arra a döntésre, hogy a nagyközönség előtt ismeretlen latin helymegjelölés helyett egy mindenki által könnyen beazonosítható címet ír a mottóhoz, egyszerűen „római rítuskönyv”-et értve alatta.

Végül érdemes kitérni arra, hogy melyek a magyar liturgikus hagyományú halotti szertartás sajátos vonásai. A zsolozsma matutínuma Virrasztó imaórája. nem a nemzetközileg ismert és elterjedt „Regem, cui omnia vivunt, venite adoremus” „A királyt, akié minden élő, jöjjetek, imádjuk” (ld. 30. lábjegyzet)., hanem a „Circumdederunt me gemitus mortis” „Körülvettek engem a halál nyögései” (ld. 30. lábjegyzet). kezdetű antifónával (gör. antiphoné, ’ellenhang’) keretvers, melyet zsoltár előtt és után énekelnek a zsolozsmában. indul. A Circumdederunt gyakorlatilag összeforrott a magyar hagyományban a halotti rítussal, annak mintegy jelképe, első szava pedig megnevezésének szinonimájaként használatos. Már említettük, hogy a nyugati keresztény liturgia története nagyon változatos, sokszínűen burjánzó helyi variánsokkal teli. A középkor egyházi vezetői számára az volt a természetes, hogy a liturgikus „választékhoz” alapvetően készletszerűen és kreatívan, szerkesztői szemlélettel álltak hozzá. Különösen igaz ez az identitásformáló periódusokban, amikor egy-egy helyi hagyomány kialakult, illetve megszilárdult. A szent szövegeknek ugyanabból a nagy készletéből, dallamkincséből, gesztus- és mozzanatrendszeréből mást és más rendben hasznosítottak például a prágai úzusban, mint amit az esztergomiban. Mindenütt saját alkotásokkal is bővítették a liturgikus anyagot, főleg a helyben kedvelt szentek kapcsán. Ebből következően az Árpád-kori kreatív liturgikus hagyományteremtő korszakban a temetésnek is kialakult a sajátosan hazai szokásrendje. Vö. pl. Dobszay László, Az esztergomi rítus, Budapest, Új Ember, 2004.; Földváry Miklós István, Az esztergomi benedikcionále : Irodalom és liturgia az államalapítás-kori Magyarországon, Budapest, Argumentum ELTE BTK Vallástudományi központ Liturgiatörténeti Kutatócsoport, 2014. (Műhelytanulmányok, 1).

Esztergom ráadásul a gregorián két nagy dallamtartománya közül az ún. pentaton dialektushoz tartozik – Németországgal, Csehországgal és Lengyelországgal együtt –, tehát a dallamvilága is más, mint a diaton nyugati gregoriáné – Itália középső részei, Franciaország, Anglia, Skandinávia. A helyi hagyományokban variánsokban éltek a dallamok is, a „Circumdederunt”-nak is megvannak a sajátosan esztergomi dallamvariánsai. A liturgikus sokszínűség, a helyi változatok identitásképző és identitásjelölő ereje magától értetődő valóság volt az újkorig egész Európában.

A variálódásról, a helyi hagyomány alakulásáról bővebben ld. a már hivatkozott szakirodalomban, de egyetlen – mottónk szempontjából jelentős – példát azonban kiemelünk: a Circumdederunt-antifónáét. A zsolozsma virrasztó imaórája a legtöbb hagyományban az ún. invitatóriummal, az „imára hívó, imára szólító” 94. zsoltárral kezdődik: „Jöjjetek, örvendezzünk az Úrnak, vigadjunk a mi szabadító Istenünknek! Járuljunk az ő színe elé hálaadással, és zsoltárok dicséretével vigadozzunk néki!” Nem nehéz belátni a tartalmi összefüggést, s hogy miért megfelelő ez a zsoltár a virrasztó imaóra nyitányaként, mellyel a nap zsolozsmája kezdődik (eszmei, ideális helyén az éjszaka közepén, a hajnalt váró virrasztásban). Ennek a zsoltárnak, mint a zsolozsmában más zsoltároknak is, van keretverse, antifónája, ami időszakonként és alkalmanként változik, és ami egészen, vagy csak a második fele, minden egyes zsoltárvers után újra elhangzik (az ismétlődésnek jelentősége van). A halotti zsolozsmában az invitatóriumot a nemzetközi gyakorlatban általánosan elterjedt módon az említett Regem cui omnia vivunt antifóna keretezi. Célja, hogy a liturgiázó hívőt ráébressze arra, hogy a halotti zsolozsma is csak zsolozsma, az imádatra szólítás ugyanúgy a helyén van a gyász idején is. Az esztergomi megoldás azonban ehelyett a Circumdederunt-antifónát alkalmazza ugyanebben a szerepben („Körülvettek engem a halál nyögései, az alvilági fájdalmak körülfogtak engem”), Ld. 39. lábjegyzet. amit verzikulusként (felelgetős párversként) ismer más hagyomány is, de ebben a szerepben kivételes. A gyászról a gyászoló szerepéből szóló antifóna így sajátos feszültségbe kerül az imádatra szólító zsoltárral, annak minden egyes versét újra és újrakeretezve:

Körülvettek engem a halál fájdalmai, pokolbeli kínok körülvettek engem.

Jertek, énekeljünk vigan Istennek, örvendezzünk megtartó Istenünknek: menjünk szine elé hálaadással, és énekkel dicsérjük őt.

Körülvettek engem s a t. Ld. 39. lábjegyzet.

A sajátos liturgikus tételválasztás az antifóna és a zsoltárversek látszólag paradox témája között szinte tapintható feszültséget hoz létre, melyet nem követ feloldás, ezért különösen megrendítő hatást kelt. Mintha a halál, a gyász kínjai is olyasvalamik volnának, amiért végső soron ugyanúgy hálával, imádattal tartozunk, mint az örömteli eseményekért. Akik az esztergomi hagyomány szerint imádkozták-imádkozzák a halotti zsolozsmát, azoknak ez a feszültségterhes szövegkapcsolat a tudattalanban rögzült, mélyen átélt személyes élmény. Ez a magyarázata annak, hogy Kosztolányi a Circumdederunt-ra hivatkozik, amikor regénye mottójáról nyilatkozik.

Kosztolányi a mottóban kivonatos keresztmetszetet ad a temetési szertartásból. Figyelemreméltó, hogy mely részeket idéz, s miért éppen ezeket. A mottó több részlete versiculus, azaz felelgetős párvers. A páros szerkezetű mondat első fele a szoros értelemben vett vers (versus), melyet a pap mond, a második fele a válasz (responsum), a jelenlévők kórusától. Kosztolányi nem jelzi a párbeszédet, ezért az alábbiakban a megfelelő helyeken feltüntetjük a beszélőket a liturgiában használt V. és R. rövidítésekkel. Ld. KD. Mellette közöljük a fordítást Radlinszky Endre fordítása. A temetési egyházi szertartás és ennek magyarázata. In: Mennyei hangok : Oktató, szertartásos, életrajzi és énekes imakönyv, keresztény katholikus hivek használatára szerzette és kiadta Radlinszky Endre, Pest, Boldini Róbert Könyvnyomdája, 1859, 357–361. p. Ld. F. A fordító – a címlap szövege szerint – „Esztergomfőmegyei áldozár, a sz. m. és bölcsészet tudora”. A fordítást Scitovszky János hagyta jóvá, aki a forrásszövegként azonosított RS kiadója volt: „Bibornok herczeg-prímás s esztergomi érsek ő főmagassága jóváhagyásával”. és a forrásszöveget Rituale Strigoniense, pro sacris functionibus frequentius occurrentibus, Budae, typis, et sumptibus typographiae Caesareo – Regiae Universitatis Pestiensis, 1858 [1859], 62–74. p. Ld. RS. is.

A gyászszertartás első szakaszának helyszíne az elhunyt otthona, vagy a halottasház, ahol a ravatal áll. A pap liturgikus ruhába öltözve, kísérőivel a ravatalhoz lépve égő gyertyát vesz a kezébe (ahogy minden jelenlévő), és az alábbi szavakkal nyitja meg a temetési szertartást, melyre a válasz énekelve hangzik el:

[V.]

Oremus pro fidelibus defunctis.

[R.]

Requiem aeternam dona eis

Domine et lux perpetua luceat eis.

[Pap:]

Imádkozzunk a megholt hivekért.

[Kar:]

Örök nyugodalmat adj nekik, Uram! és az örök világosság fényeskedjék nekik.

Interim Parochus vel alter Sacerdos incipit:

Oremus pro fidelibus defunctis.

Chorus prosequitur:

Requiem aeternam dona eis Domine; et lux perpetua luceat eis.

A szertartásban – és az Édes Annában is – ezt az invitatórium zsoltárát keretező antifóna követi, ami az előbbiben énekelve hangzik el. Szövegét a 17. zsoltár két egymást követő verséből veszi (szó szerint fordításban a „halál nyögései” vettek körül, illetve „az alvilági fájdalmak”). Kosztolányi csak ennyit idéz az egész invitatóriumból, a zsoltár elmarad. A forrásszövegben és magában a temetési rítusban is rövidítés történik, ugyanis ezt a zsoltárt kellene kövesse maga a virrasztó imaóra a zsoltáraival, antifónáival, responzóriumaival és egyéb kellékeivel. Az újkorra mindössze ennyi maradt meg belőle, egy hosszabb halottvirrasztást van hivatva jelzésszerűen érzékeltetni, illetve pótolni:

[R.]

Circumdederunt me gemitus mortis: Dolores inferni circumdederunt me.

[Kar:]

Körülvettek engem a halál fájdalmai, pokolbeli kínok körülvettek engem.

Postea inchoatur absolute Invitatorium:

Circumdederunt me gemitus mortis: Dolores inferni circumdederunt me.

Ezután a szertartásban a 94. zsoltár következik, mely Kosztolányinál nem szerepel. A következő idézett részlet már a virrasztó imaórával együtt mondandó imaórának, a hajnalinak, azaz a laudesnek a végén helyezkedett el a középkori, hosszabb változatban. Az azt záró evangéliumi kantikumzsoltárt, Zakariás pap hálaénekét – a Benedictus-t – keretezi. Ennyi maradt meg itt az újkorra a temetési rítusban a halotti zsolozsma ötzsoltáros laudeséből. Az antifóna szövegén hallható, hogy eredeti funkciója könyörgésszöveg, Benedictus-antifónaként való szerepeltetése megint csak esztergomi sajátság. Az antifónából a zsoltár előtt csak az intonáció hangzik el, azaz itt az első két szó, a dallam és a tónus felidézésére, teljes terjedelmében csak a zsoltár elhangzása után hangzik majd el az antifóna is. Kosztolányi a zsoltárt első versének első felével jelzi:

[V] Absolve Domine. [R] Benedictus Dominus Deus Israel.

[Pap:] Szabadítsd föl, Uram! [Kar:] Áldott az Izraelnek ura Istene, A mondat második – Kosztolányinál nem szereplő – felének fordítása: mert meglátogatá és megváltást szerze az ő népének.

Qua decantuto, Sacerdos incipit antiphonam

Absolve Domine.

Cantium Zachariae. Lucae 1.

Benedictus Dominus Deus Israël*: quia visitavit, et fecit redemptionem plebis suae.

Ezután a mottóban egy nagyobb szövegrész kimarad, a précesz Verzikulusokból, felelgető párversekből álló sorozatot. megelőző Kyrie eleison, illetve a némán mondott Pater noster (Miatyánk), melynek csak utolsó mondatát halljuk a szertartásban, párversként. Ennek előtte, már az Absolve antifóna ismétlésekor a pap tömjént vesz a tömjénezőbe, és körüljárva megfüstöli a ravatalt, illetve meghinti szenteltvízzel. A füstölés után hangzanak el az alábbi párversek, melyek – kettő kivételével – Kosztolányinál is szerepelnek:

[V.] Et ne nos inducas in tentationem [R.] Sed libera nos a malo.

[V.] A porta inferi [R.] Erue Domine animam eius.

[V.] Ne tradas bestiis animas confidentes tibi. [R.] Et animas pauperorum tuorum ne obliviscaris in finem.

[V.] Domine Jesu Christe miserere ei. [R.] Christe parce ei.

[V.] Domine exaudi orationem meam. [R.] Et clamor meus ad te veniat.

[Pap:] És ne vigy minket kisértetbe. [Kar:] De szabadíts meg a gonosztól.

[Pap:] A pokolnak kapujától. [Kar:] Mentsd meg, Uram! lelkét. Az Édes Annából kimaradt párvers fordítása: [Pap:] Hiszem, hogy Isten javait meglátom. [Kar:] Az élők földjén.

[Pap:] Ne engedd martalékul a vad állatoknak tisztelőid lelkeit. [Kar:] És nyomorultjaid lelkeiről ne feledkezzél meg örökre.

[Pap:] Krisztus! irgalmazz neki. [Kar:] Krisztus! bocsáss meg neki.

[Pap:] Uram! hallgasd meg könyörgésemet. [Kar:] És az én kiáltásom jusson elődbe. Az kimaradt párvers fordítása: [Pap:] Az Úr legyen veletek. [Kar:] A te lelkeddel is.

V. Et ne nos inducas in tentationem (quod clare dicitur:)

R. Sed libera nos a malo.

V. A porta inferi.

R. Erue Domine animam eius.

V. Credo videre bona Domini.

R. In terra viventium.

V. Ne tradas bestiis animas confitentes tibi.

R. Et animas pauperum tuorum ne obliviscaris in finem.

V. Domine Iesu Christe miserere ei.

R. Christe parce ei.

V. Domine exaudi orationem meam.

R. Et clamor meus ad te veniat.

V. Dominus vobiscum.

R. Et cum Spiritu tuo.

Ezzel a mottóban elbúcsúzunk a háznál zajló előkészületektől (a Kosztolányi által nem idézett részben könyörgések hangzanak el a halottért, majd a Szent Mihály-szuffrágium), és a gyászolók elindulnak a templomba. A menet az 50. zsoltárt – a latin liturgia egyik legfontosabb bűnbánati zsoltárát – énekli, majd az esztergomi hagyományban egy a mottó által szintén nem idézett zsoltár, a Libera következik, míg a gyászmenet elér a templomba, a gyászmisére. Mindebből a mottó csak az 50. zsoltár kezdőszavait idézi:

[R.] Miserere mei Deus.

[Kar:] Könyörülj rajtam, Isten!

Psalmus 50.

Miserere mei Deus *: secundum magnam misericordiam tuam.

A gyászmise után vagyunk már, az abszolúció absolutio (lat. ’feloldozás’): a bűnbánat szentségének egyik lényeges mozzanata, mellyel a pap feloldozza a bűnöst. A gyászmise után következő szertartás, bár a neve szintén absolutio, nem tényleges szentségi feloldozás, hiszen az csak élőnek adható, hanem az egyház közbenjáró imája az elhunytért. A rítus magyarázatát részletesebben ld.: Kovács Ervin Gellért, Absolutio super tumulum : Feloldozás a jelképes sírnál, Capitulum Laicorum Blog, 2009. október 29. (http://capitulumlaicorum.blogspot.hu). szertartásánál, annak fő könyörgését – melyet a pap mond – idézi a mottó, mégpedig csak nőnemű változatban utalva Isten szolgájára, akit temetnek. A szerkönyvben mind a nőnemű, mind a hímnemű latin formula szerepel. Az, hogy Kosztolányi csak a nőnemű formulát idézi be, arra enged következtetni, hogy a feloldozás nem a Vizy-házaspárra, hanem Édes Annára vonatkozik:

[V.] Non intres in judicium cum famula tua Domine.

[Pap:] Ne idézd szolgádat itéleted elé, A mondat második – Kosztolányinál nem szereplő – felének fordítása: mert egy élő sem találtatik ártatlannak előtted, ha csak minden büneit meg nem bocsátod.

Non intres in iudicium cum servo tuo / famula tua Domine, quia nullus apud te iustificabitur homo, nisi per te omnium peccatorum ei tribuatur remissio.

Hosszabb kihagyás következik, melyben véget ért az abszolúció énekelt responzóriumával, a précesszel és a záró könyörgéssel, és megindult a menet a temetőbe, az elföldelés helyére. A menet közben a már ismert Miserere-zsoltárt és a Libera-t éneklik a vonulók, egészen a temető kapujába való megérkezésig, és akkor hangzik el az alábbi antifóna, majd utána újabb zsoltár a sírig (De profundis), végül maga a sírbatétel, précesszel, füstöléssel, meghintéssel, könyörgéssel (eredetileg a temetésnek ez a része a korai esztergomi hagyományban jóval dúsabb volt, saját antifónákkal, könyörgések sorával). Ha van, itt hangzik el a sír fölötti beszéd (vö. „Látjátok feleim, szemetekkel, mik vagyunk”). Mindezekből Kosztolányi csak az alábbiakat idézi:

[V.]

In paradisum deducant te Angeli: et cum Lasaro quondam paupere vitam habeas sempiternam.

[Kar:]

A paradicsomba vigyenek az angyalok, hol a szegény Lázárral, legyen lakozásod.

Finita Oratione, corpus defertur ad sepulchrum. Et dum portatur Chorus cantat:

Aniph: In paradisum deducant te Angeli, et cum Lazaro quondam paupere, vitam habeas sempiternam. Cum Psalmo: De profundis, post quemlibet versum repetendo Antiphonam: In Paradisum etc.

Ezután némileg különös eljárást alkalmaz a mottó: meghagyja az „Oremus” rituális felszólítást, mely a latin liturgiáiban a hallható könyörgéseket szokta megelőzni a pap szájából („Könyörögjünk!), és amely annak a kifejezése, hogy a könyörgést ugyan hallhatóan csak a celebráns mondja, de vele együtt az egész hívő nép, melynek élén áll, könyörög. Ezt idézi a mottó, de magát a könyörgést nem. Utána pedig a temetési szertartást lezáró formula következik, amit a pap mond, és a nép feleli rá az Áment. Ez a formula egyébként némi változtatással minden egyes zsolozsmaóra végén elhangzik, nem csak a halottas zsolozsmában, hanem minden áldott nap:

[R.] Oremus. Anima eius et animae omnium fidelium defunctorum per misericordiam Dei requiscant in pace.

[Pap:] Könyörögjünk. […] Az ő és minden hivek lelkei Isten irgalmassága által örök békességben nyugodjanak.

Oremus.

[…]

Anima eius, et animae omnium fidelium defunctorum per misericordiam Dei requiescant in pace.

Ez a szertartás utolsó része, s így a mottó mintegy körbeöleli az egész temetési rítust a halottasházban felállított ravataltól a sírba tételig, az első mondattól, az utolsóig.

Kutatásaink szerint a Rituale Strigoniense-nek az Édes Anna megjelenését megelőzően azonos főcímmel megjelent kiadásai és változatai az alábbiak (időrendben): Varga Benjámin és Sárközi Éva gyűjtése. A bibliográfiai leírásokban a címek írásmódját (kisbetű/nagybetű, egybeírás-különírás, „j” használata) az eredetikhez képest csekély mértékben normalizáltuk és egységesítettük.

Rituale Strigoniense, seu formula agendorum in administratione sacramentorum ac ceteris Ecclesiæ publicis functionibus, iussu et authoritate illustrissimi ac reverendissimi domini Petri Pazmany, archiepiscopi Strigoniensis etc., nunc recenter editum, Posonii, in aula archiepiscopali, anno Domini 1625, [8] 327 p. [RMK, 2. kötet, 439.] [a latin mellett egyes részek itt és a további kiadásokban magyar, német, szlovák nyelven is] [Példány: OSZK, Régi Nyomtatványok Tára, jelzet: RMK II. 439]

Rituale Strigoniense, seu formula agendorum in administratione sacramentorum ac ceteris Ecclesiæ publicis functionibus, primum quidem iussu et authoritate eminentissimi quondam cardinalis Petri Pazmany, archiepiscopi Strigoniensis etc., denuo vero illustrissimi ac reverendissimi principis Georgii Lippay de Zombor, archiepiscopi Strigoniensis, Sedis Apostol(icæ) legati nati, primatis Ungariæ etc. editum, Tyrnaviæ, typis Academicis, excudebat Melchior Wenceslaus Schneckenhaus, 1656, [8] 299, 27 p. [RMK, 2. kötet, 859.] [Példány: OSZK, Régi Nyomtatványok Tára, jelzet: RMK II. 859]

Rituale Strigoniense, seu formula agendorum in administratione sacramentorum ac ceteris Ecclesiæ publicis functionibus, primum quidem iussu et authoritate eminentissimi quondam cardinalis Petri Pázmány, archiepiscopi Strigoniensis etc., denuo vero illustrissimi reverendissimi ac celsissimi principis Georgii Szelepcheny, archiepiscopi Strigoniensis, Sedis Apostol(icæ) legati nati, primatis Ungariæ etc. editum, [Pottendorf], 1666, [4] 328 p. [Példányt nem leltünk fel, az adat forrása: RMK, 3. kötet, 2358/b.]

Rituale Strigoniense, seu formula agendorum in administratione sacramentorum ac ceteris Ecclesiæ publicis functionibus, primum quidem iussu et authoritate eminentissimi quondam cardinalis Petri Pazmany, archiepiscopi Strigoniensis editum, nunc vero denuo recusum authoritate et sumptibus illustrissimi ac reverendissimi domini, domini Francisci Leonhardi Szegedi, episcopi Agriensis, comitatuum Hevesiensis et utriusque Szólnok perpetui supremi comitis ac sac(ratissimæ) cæs(areæ) regiæque maiestatis consiliarii, pro succursu multiplicatarum sub eiusdem illustrissimi auspiciis, singulari Dei gratia parochiarum s(anctæ) Romanæ ecclesiæ in Hungaria Superiori. Cassoviæ, excudebat Ericus Erich, 1672, [8] 246 p. [RMK, 2. kötet, 1292.] [Példány: Tiszántúli Református Egyházkerület Nagykönyvtára, jelzet: RMK664]

Rituale Strigoniense, seu formula agendorum in administratione sacramentorum ac ceteris Ecclesiæ publicis functionibus, primum quidem iussu et authoritate eminentissimi quondam cardinalis Petri Pázmány, archiepiscopi Strigoniensis etc., denuo vero illustrissimi reverendissimi ac celsissimi principis Georgii Szelepcheny, archiepiscopi Strigoniensis, Sedis Apostol(icæ) legati nati, primatis Ungariæ etc. editum. Tyrnaviæ, typis Academicis, excudebat Mathias Srnensky, 1682, [8] 298 [2], 27 p. [RMK, 2. kötet, 1512.] [Példány: OSZK, Régi Nyomtatványok Tára, jelzet: RMK II. 1512]

Rituale Strigoniense, seu formula agendorum in administratione sacramentorum ac ceteris Ecclesiæ publicis functionibus, iussu et authoritate celsissimi ac reverendissimi principis domini, domini Georgii Szecheny, archiepiscopi Strigoniensis etc. recusum. Tyrnaviæ, typis Academicis, per Ioan. Adam Friedl., 1692, [8] 298 [1], 27 p. [RMK, 2. kötet, 1723.] [Példány: OSZK, Régi Nyomtatványok Tára, jelzet: RMK II. 1723]

Rituale Strigoniense, seu formula agendorum in administratione sacramentorum ac ceteris Ecclesiæ publicis functionibus, iussu et auctoritate eminentissimi ac serenissimi s(anctæ) R(omanæ) e(cclesiæ) presbyteri cardinalis domini, domini Christiani Augusti, nationis Germanicæ protectoris, archiepiscopi Strigoniensis et S(acri) R(omani) I(mperii) principis, ducis Saxoniæ, Iuliæ, Cliviæ, etc. etc. Tyrnaviæ, typis Academicis per Fridericum Gall, 1715, 264 p. [Példány: OSZK, jelzet: 314.990/1]

Rituale Strigoniense, seu formula agendorum in administratione sacramentorum ac ceteris Ecclesiæ publicis functionibus, iussu et authoritate celsissimi, ac reverendissimi S(acri) R(omani) I(mperii) principis, domini Emerici e comitibus Eszterházy de Galantha, archiepiscopi Strigoniensis, Sacræ Sedis Apostolicæ legati nati, primatis regni Hung(ariæ) etc. etc. Tyrnaviæ, typis Academicis, 1745, [6] 320, 28 [2] p. [Példány: OSZK, jelzet: 606.923]

Rituale Strigoniense, seu formula agendorum in administratione sacramentorum ac ceteris Ecclesiæ publicis functionibus, iussu et authoritate celsissimi, ac reverendissimi S(acri) R(omani) I(mperii) principis, domini Emerici e comitibus Eszterházy de Galantha, archiepiscopi Strigoniensis, Sacræ Sedis Apostolicæ legati nati, primatis regni Hung(ariæ) etc. etc. Editio secunda, Tyrnaviæ, typis Collegii Academici Soc(ietatis) Jesu, 1772, [6] 320, 28 [8] p. [Példány: OSZK, jelzet: 604.210]

Rituale Strigoniense, seu formula agendorum in administratione sacramentorum ac ceteris Ecclesiæ publicis functionibus, iussu et authoritate celsissimi, ac reverendissimi S(acri) R(omani) I(mperii) principis, domini Emerici e comitibus Eszterházy de Galantha, archiepiscopi Strigoniensis, Sacræ Sedis Apostolicæ legati nati, primatis regni Hung(ariæ) etc. etc. Editio tertia, Budæ, sumptibus et typis Typographiæ Regiæ Universitatis Pesthiensis, 1801, 320, 28 [8] p. [Példány: OSZK, jelzet: 315.083]

Rituale Strigoniense, seu formula agendorum in administratione sacramentorum ac ceteris Ecclesiæ publicis functionibus, iussu et authoritate celsissimi, ac reverendissimi S(acri) R(omani) I(mperii) principis, domini Emerici e comitibus Eszterházy de Galantha, archiepiscopi Strigoniensis, Sacræ Sedis Apostolicæ legati nati, primatis regni Hung(ariæ) etc. etc. Budæ, typis et sumptibus Typographiæ Regiæ Universitatis Hungaricæ, 1818, [8], 418, [6], XLVII p. [Példány: OSZK, jelzet: 609.160]

Rituale Strigoniense, seu formula agendorum in administratione sacramentorum ac ceteris Ecclesiæ publicis functionibus, iussu et auctoritate eminentissimi ac reverendissimi Sanctæ Romanæ Ecclesiæ tit(ulo) S(anctæ) Crucis in Ierusalem presbyteri cardinalis domini domini Ioannis Bapt(istæ) Scitovszky de Nagy-Kér archiepiscopi Strigoniensis, Sacræ Sedis Apostolicæ legati nati, principis primatis regni Hungariæ etc. etc. Budæ, typis et sumptibus Typographiæ Cæsareo-Regiæ Universitatis Pestiensis, 1858, XXIV, 457 p., 1 t. [Példány: OSZK, jelzet: 606.897]

Rituale Strigoniense, pro sacris functionibus frequentius occurrentibus, Budæ, typis, et sumptibus typographiæ Cæsareo-Regiæ Universitatis Pestiensis, 1858 [1859], [2] 102 [2] p. [Példány: OSZK, jelzet: 66.878]

Rituale Strigoniense, seu formula agendorum in administratione sacramentorum ac ceteris Ecclesiæ publicis functionibus, iussu et auctoritate eminentissimi ac reverendissimi Sanctæ Romanæ ecclesiæ tit(ulo) S(anctæ) Crucis in Ierusalem presbyteri cardinalis domini domini Ioannis Bapt(istæ) Scitovszky de Nagy-Kér archiepiscopi Strigoniensis, Sacræ Sedis Apostolicæ legati nati, principis primatis regni Hungariæ etc. etc. Budæ, typis et sumptibus Typographiæ Cæsareo-Regiæ Universitatis Pestiensis, 1859, XXIV, 457, 7 p., 1 t. [Példány: OSZK, jelzet: 195.654]

Rituale Strigoniense, pro sacris functionibus frequentius occurentibus in usum Dioecesis Iaurinensis, Ioannes Zalka, Iaurini, typis Victoris Sauervein, 1876, 115 [1] p. [a latin mellett egyes részek magyar, német, horvát nyelven is] [Példány: OSZK, jelzet: 410.377]

Rituale Strigoniense, seu formula agendorum in administratione sacramentorum ac ceteris Ecclesiæ publicis functionibus, primum quidem iussu et auctoritate eminentissimi quondam Petri cardinalis Pázmán archiepiscopi Strigoniensis, dein sæpius aliorum archiepiscoporum Strigoniensium editum, nunc vero iussi et auctoritate eminentissimi ac reverendissimi domini, domini Claudii Francisci s(anctæ) R(omanæ) E(cclesiæ) tit(ulo) S(ancti) Sylvestri et Martini in Monte presbyteri cardinalis Vaszary ordinis S. Benedicti, archiepiscopi Strigoniensis, inclyti Regni Hungariæ principis primatis etc. etc. recognitum. Strigonii, in cancellaria archiepiscopali, Ratisbonæ, typis Friderici Pustet, S(anctæ) Sedis Apost(olicæ) et S(acræ) Rit(uum) Congr(egationis) Typogr(aphus), 1907, VI, 362, 91 p. [Példány: OSZK, jelzet: 630.340]

Rituale Strigoniense, seu formula agendorum in administratione sacramentorum ac ceteris Ecclesiæ publicis functionibus, primum quidem iussu et auctoritate eminentissimi quondam Petri cardinalis Pázmán archiepiscopi Strigoniensis, dein sæpius aliorum archiepiscoporum Strigoniensium editum, nunc vero iussi et auctoritate eminentissimi ac reverendissimi domini, domini Claudii Francisci S(anctæ) R(omanæ) E(cclesiæ) tit(ulo) S(ancti) Sylvestri et Martini in Monte presbyteri cardinalis Vaszary ordinis S. Benedicti, archiepiscopi Strigoniensis, inclyti Regni Hungariæ principis primatis etc. etc. recognitum. Ratisbonæ, Romæ, Neo Eboraci et Cincinnati, sumptibus et typis Friderici Pustet, S(anctae) Sedis Apost(olicae) et S(acrae) Rit(uum) Congr(egationis) Typogr(aphus), 1909, VI, 488, 122 p. [Példány: OSZK, jelzet: 320.677]

De Exequiis Rituale Strigoniense, pro sacris functionibus frequentius occurrentibus, Budae, typis, et sumptibus typographiae Caesareo – Regiae Universitatis Pestiensis, 1858 [1859], 62–73. p.

Constituto tempore, quo corpus ad Coemeterium vel Ecclesiam deferendum est, ex Ecclesia Parochiali, vel alia, iuxta loci consuetudinem Parochus, vel alius Sacerdos indutus superpellicio, et stola nigra, vel etiam pluviali eiusdem coloris, Clerico, vel alio aliquo praeferente Crucem, et alio aquam benedictam cum aspersorio portante, ad domum defuncti una cum aliis procedit.

Postquam illuc pervenerit, intortitia vel cerei distribuuntur, et accenduntur.

Interim Parochus vel alter Sacerdos incipit:

Oremus pro fidelibus defunctis.

Chorus prosequitur:

Requiem aeternam dona eis Domine; et lux perpetua luceat eis.

Postea inchoatur absolute Invitatorium:

Circumdederunt me gemitus mortis: Dolores inferni circumdederunt me.

Cum Psalmo 94.

Venite exultemus Domino, iubilemus Deo salutari nostro: praeoccupemus faciem eius in confessione, et in Psalmis iubilemus ei.

Circumdederunt me gemitus mortis: Dolores inferni circumdederunt me.

Quoniam Deus magnus Dominus, et Rex magnus super omnes Deos: quoniam non repellet Dominus plebem suam, quia in manu eius sunt omnes fines terrae, et altitudines montium ipse conspicit.

Dolores inferni circumdederunt me.

Quoniam ipsius est mare, et ipse fecit illud, et aridam fundaverunt manus eius: venite, adoremus, et procidamus ante Deum: ploremus coram Domino, qui fecit nos, quia ipse est Dominus Deus noster: nos autem populus eius, et oves pascuae eius.

Circumdederunt me gemitus mortis: Dolores inferni circumdederunt me.

Hodie si vocem eius audieritis, nolite obdurare corda vestra, sicut in exacerbatione secundum diem tentationis in deserto: ubi tentaverunt me patres vestri, probaverunt, et viderunt opera mea.

Dolores inferni circumdederunt me.

Quadraginta annis proximus fui generationi huic, et dixi, semper hi errant corde: ipsi vero non cognoverunt vias meas, quibus iuravi in ira mea, si introibunt in requiem meam.

Circumdederunt me gemitus mortis: Dolores inferni circumdederunt me.

Requiem aeternam dona ei Domine: et lux perpetua luceat ei.

Dolores inferni circumdederunt me.

Circumdederunt me gemitus mortis: Dolores inferni circumdederunt me.

Quo decantato, Sacerdos incipit Antiphonam:

Absolve Domine.

Cantium Zachariae. Lucae 1.

Benedictus Dominus Deus Israël *: quia visitavit, et fecit redemptionem plebis suae.

Et erexit cornu salutis nobis *: in domo David pueri sui.

Sicut locutus est per os Sanctorum *: qui a saeculo sunt, Prophetarum eius.

Salutem ex inimicis nostris *: et de manu omnium, qui oderunt nos.

Ad faciendam misericordiam cum Patribus nostris *: et memorari testamenti sui sancti.

Iusiurandum, quod iuravit ad Abraham patrem nostrum *: daturum se nobis.

Ut sine timore de manu inimicorum nostrorum liberati *: serviamus illi.

In sanctitate et iustitia coram ipso *: omnibus diebus nostris.

Et tu puer, Propheta Altissimi vocaberis *: praeibis enim ante faciem Domini, parare vias eius.

Ad dandam scientiam salutis plebi eius *: in remissionem peccatorum eorum.

Per viscera misericordiae Dei nostri *: in quibus visitavit nos Oriens ex alto.

Illuminare his, qui in tenebris, et in umbra mortis sedent *: ad dirigendos pedes nostros in viam pacis.

Requiem aeternam.

Antiphona. Absolve Domine animam famuli tui / famulae tuae ab omni vinculo delictorum, ut in resurrectionis gloria, inter Sanctos tuos resuscitatus / resuscitata respiret.

Postea Sacerdos dicit:

Kyrie eleison. Christe eleison. Kyrie eleison. Pater noster. Secreto.

V. Et ne nos inducas in tentationem (quod clare dicitur:)

R. Sed libera nos a malo.

V. A porta inferi.

R. Erue Domine animam eius.

V. Credo videre bona Domini.

R. In terra viventium.

V. Ne tradas bestiis animas confitentes tibi.

R. Et animas pauperum tuorum ne obliviscaris in finem.

V. Domine Iesu Christe miserere ei.

R. Christe parce ei.

V. Domine exaudi orationem meam.

R. Et clamor meus ad te veniat.

V. Dominus vobiscum.

R. Et cum Spiritu tuo.

Oratio pro uno defuncto.

Inclina Domine aurem tuam ad preces nostras, quibus misericordiam tuam supplices deprecamur, ut animam famuli tui N. quam de hoc saeculo migrare iussisti, in pacis ac lucis regione constituas, et Sanctorum tuorum iubeas esse consortem. Per Christum Dominum nostrum. Resp. Amen.

Oratio pro una defuncta.

Quaesumus Domine, pro tua pietate miserere animae famulae tuae N. et a contagiis mortalitatis exutam, in aeternae salvationis partem restitue. Per Christum Dominum nostrum. Resp. Amen.

Post Orationem pro defunctis cantatur Antiphona:

Michael Praepositus Paradisi, quem honorificant Angelorum cives.

V. Stetit Angelus Domini iuxta aram templi.

R. Habens thuribulum aureum in manu sua.

0remus.

Deus, qui miro ordine Angelorum ministeria, hominumque dispensas: concede propitius; ut, a quibus tibi ministrantibus in coelo semper assistitur, ab his in terra vita nostra muniatur. Per Christum Dominum nostrum. Resp. Amen.

Mox ordinatur Processio; et pueris, ac scholaribus praecedentibus, sequuntur Tribus, deinde Confraternitates, tandem Regulares, si adsunt, quos sequitur postea Clerus saecularis per ordinem: binique procedunt praelata Cruce, Parocho praecedente feretrum cum luminibus.

Parochus vero, vel alter Sacerdos, priusquam efferatur cadaver, aspergit illud aqua benedicta; et si aderit thuribulum, thurificat.

In Processione devote cantatur Responsorium: Libera me Domine: vel Psalmus Miserere usque ad Templum, vel Coemeterium.

R. Libera me Domine, de morte aeterna, in die illa tremenda: Quando coeli movendi sunt, et terra: Dum veneris iudicare saeculum per ignem.

V. Tremens factus sum ego, et timeo, dum discussio venerit, atque ventura ira: Quando coeli movendi sunt, et terra.

V. Dies illa, dies irae, calamitatis, et miseriae, dies magna, et amara valde: Dum veneris iudicare saeculum per ignem.

V. Requiem aeternam dona ei Domine, et lux perpetua luceat ei.

R. Libera me Domine, etc. usque ad primum Vers. vel cantetur.

Psalmus 50.

Miserere mei Deus *: secundum magnam misericordiam tuam.

Et secundum multitudinem miserationum tuarum *: dele iniquitatem meam.

Amplius lava me ab iniquitate mea *: et a peccato meo munda me.

Quoniam iniquitatem meam ego cognosco *: et peccatum meum contra me est semper.

Tibi soli peccavi, et malum coram te feci *: ut iustificeris in sermonibus tuis, et vincas, cum iudicaris.

Ecce enim in iniquitatibus conceptus sum *: et in peccatis concepit me mater mea.

Ecce enim veritatem dilexisti *: incerta,et occulta sapientiae tuae manifestasti mihi.

Asperges me hyssopo, et mundabor *: lavabis me, et super nivem dealbabor.

Auditui meo dabis gaudium et laetitiam *: et exultabunt ossa humiliata.

Averte faciem tuam a peccatis meis *: et omnes iniquitates meas dele.

Cor mundum crea in me Deus *: et spiritum rectum innova in visceribus meis.

Ne proiicias me a facie tua *: et spiritum sanctum tuum ne auferas a me.

Redde mihi laetitiam salutaris tui *: et spiritu principali confirma me.

Docebo iniquos vias tuas *: et impii ad te convertentur.

Libera me de sanguinibus Deus, Deus salutis meae *: et exultabit lingua mea iustitiam tuam.

Domine labia mea aperies *: et os meum annuntiabit laudem tuam.

Quoniam, si voluisses sacrificium, dedissem utique *: holocaustis non delectaberis.

Sacrificium Deo, spiritus contribulatus *: cor contritum, et humiliatum Deus non despicies.

Benigne fac Domine in bona voluntate tua Sion *: ut aedificentur muri Ierusalem.

Tunc acceptabis sacrificium iustitiae, oblationes, et holocausta *: tunc imponent super altare tuum vitulos.

Requiem aeternam dona eis Domine *: et lux per- petua luceat eis.

Si Missa erit pro defuncto cantanda (feretro in medio Templi deposito, ita, ut defuncti pedes, si fuerit Laicus, sint versus Altare maius; si vero fuerit Sacerdos, ut dictum est, caput sit versus ipsum Altare) statim Sacerdos cum ministris paratur ad celebrandam Missam pro Defunctis.

Finita Missa, Sacerdos deposita casula, seu planeta, et manipulo, accipit pluviale nigri coloris, et Subdiaconus accipit Crucem, et accedit ad feretrum, et se sistit ad caput defuncti cum Cruce, medius inter duos Acholythos, vel Ceroferarios, cum candelis accensis; Diacono et aliis ministris illi assistentibus cum thuribulo, et navicula incensi; item cum vase aquae benedictae, et aspersorio, et Acolytho seu Clerico, tenente librum Ritualem, absolute dicit sequentem Orationem:

Non intres in iudicium cum servo tuo/famula tua Domine, quia nullus apud te iustificabitur homo, nisi per te omnium peccatorum ei tribuatur remissio. Non ergo eum / eam, quaesumus, tua iudicialis sententia premat, quem / quam tibi vera supplicatio fidei christianae commendat, sed gratia tua illi succurrente, mereatur evadere iudicium ultionis, qui / quae dum viveret, insignitus / insignita est signaculo Sanctae Trinitatis. Qui vivis, et regnas in saecula saeculorum. Resp. Amen.

Deinde incipit Responsorium: Libera me Domine, etc. ut supra pag. 66. quod dum a Choro cantatur, Sacerdos, Acolytho, seu Diacono ministrante, accipit incensum de navicula, et ponit in thuribulum, et finito Responsorio, dicit:

Kyrie eleison. Christe eleison. Kyrie eleison.

Mox Sacerdos subiungit alta voce:

Pater Noster.

Et secreto dicitur ab omnibus: et ipse interim accipit a Diacono vel Acolytho aspersorium aquae benedictae; et ministris utrinque fimbrias pluvialis levantibus, circumiens feretrum, (si transit ante SS. Sacramentum, genuflectit,) aspergit corpus defuncti: deinde reversus ad locum suum, accipit thuribulum: et eodem modo circumit feretrum, et corpus incensat, ut asperserat. Postea reddito thuribulo ei, a quo acceperat, stans in loco suo, Acolytho, vel alio ministro, tenente librum apertum ante se, dicit:

V. Et ne nos inducas in tentationem.

Sed libera nos a malo.

V. A porta inferi.

R. Erue Domine animam eius.

V. Requiescat in pace.

R. Amen.

V. Domine exaudi orationem meam.

R. Et clamor meus ad te veniat.

V. Dominus vobiscum.

R. Et cum Spiritu tuo.

Oremus.

Deus, cui proprium est misereri semper, et parcere, te supplices exoramus pro anima famuli tui / famulae tuae N. quam hodie de hoc saeculo migrare iussisti: ut non tradas eam in manus inimici, neque obliviscaris in finem: sed iubeas eam a sanctis Angelis suscipi, et ad patriam Paradisi perduci; ut, quia in te speravit, et credidit, non poenas inferni sustineat, sed gaudia sempiterna possideat. Per Christum Dominum nostrum. Resp. Amen.

Finita Oratione, corpus defertur ad sepulchrum. Et dum portatur, Chorus cantat:

Antiph In Paradisum deducant te Angeli, et cum Lazaro quondam paupere, vitam habeas sempiternam. Cum Psalmo: De profundis, post quemlibetl versum repetendo Antiphonam: In Paradisum etc.

Psalmus 126.

De profundis clamavi ad te Domine *: Domine exaudi vocem meam.

In Paradisum deducant te Angeli, etc.

Fiant aures tuae intendentes *: in vocem deprecationis meae. In Paradisum.

Si iniquitates observaveris Domine *: Domine quis sustinebit? In Paradisum.

Quia apud te propitiatio est *: et propter legem tuam sustinui te Domine. In Paradisum.

Sustinuit anima mea in verbo eius *: speravit anima mea in Domino. In Paradisum.

A custodia matutina usque ad noctem *: speret Israël in Domino. In Paradisum.

Quia apud Dominum misericordia *: et copiosa apud eum redemptio. In Paradisum.

Et ipse redimet Israël *: ex omnibus iniquitatibus eius. In Paradisum.

Requiem aeternam dona ei Domine *: et lux perpetua luceat ei. In Paradisum.

Quando disitur Officium Defunctorum, vel unum saltem Nocturnum, aut non cantatur Missa pro defuncto, neque habetur Concio; tunc statim fit progressus ad sepulchrum: et corpore defuncti aqua benedicto asperso, cantatur: In Paradisum etc. Cum Psalmo: De profundis.

Quibus decantatis, dicitur:

Kyrie eleison. Christe eleison. Kyrie eleison. Pater noster. etc.

Et ne nos inducas in tentationem etc.

V. A porta inferi etc. Cum reliquis Versiculis, et Orationibus, eodem ordine, quo ante domum defuncti, usque ad Orationem: Deus qui miro ordine etc.

Qua Oratione finita, dicatur:

V. Requiem aeternam dona ei Domine.

R. Et lux perpetua luceat ei.

V. Requiescat in pace.

R. Amen.

Deinde a sepultura in Ecclesiam, vel in Sacristiam revertentes, dicant sine cantu Antiph. Si iniquitates etc. cum Psalmo: De profundis etc. Requiem aeternam dona eis Domine etc.

Quibus finitis, recedit Clerus.

Quodsi corpus tunc ad sepulturam non deferatur: omisso: In Paradisum fiat Officium, ut sequitur. Antiphona: Ego sum resurrectio. Cantium: Benedictus Dominus Deus Israël etc. ut supra pag. 64.

Quo decantato, repetitur Antiphona:

Ego sum resurrectio, et vita; qui credit in me, etiamsi mortuus fuerit, vivet: et omnis, qui vivit, et credit in me, non morietur in aeternum.

Postea Sacerdos dicit:

Kyrie eleison. Christe eleison. Kyrie eleison. Pater noster.

Interim corpus aspergit:

V. Et ne nos inducas in tentationem.

R. Sed libera nos a malo.

V. A porta inferi.

R. Erue Domine animam eius.

V. Requiescat in pace.

R. Amen.

V. Domine exaudi orationem meam.

R. Et clamor meus ad te veniat.

V. Dominus vobiscum.

R. Et cum Spiritu tuo.

Oremus.

Fac, quaesumus Domine! hanc cum servo tuo defuncto / famula tua defuncta misericordiam, ut factorum suorum in poenis non recipiat vicem, qui / quae tuam in votis tenuit voluntatem: ut, sicut hic eum / eam vera fides iunxit fidelium turmis, ita illic eum / eam tua miseratio societ Angelicis choris. Per Christum Dominum nostrum. Resp. Amen.

V. Requiem aeternam dona ei Domine.

R. Et lux perpetua luceat ei.

V. Requiescat in pace.

R. Amen.

Anima eius, et animae omnium fidelium defunctorum per misericordiam Dei requiescant in pace.

A regény befogadástörténete

Kosztolányi Dezső valamennyi szépprózai műve közül – jelenlegi ismereteink szerint, amennyire meg lehet becsülni – az Édes Anna kapta a legtöbb értelmezést. Kétségtelen, az író egyik legnépszerűbb műve, de abban, hogy ennyi cikk és tanulmány született róla, nyilván szerepet játszott a társadalmi és politikai üzenete, valamint a hősnője által elkövetett gyilkosságot körüllengő homály mellett az a prózai ok is, hogy a mű iskolai tananyagként széles körben vált ismertté és alkalmassá arra, hogy példaként hivatkozzanak rá sokféle irodalmi és irodalmon túli probléma elemzésében. A továbbiakban igyekszem bemutatni az általam és a szakirodalom által legtöbbet idézett, legfontosabbnak tartott magyar nyelven megjelent munkákat. Gyakorlatilag egy válogatott szöveggyűjteményt kap kezébe itt az olvasó. A kevésbé hozzáférhető és (vagy) az időközben „klasszikussá” vált értelmezések esetében (kivált a recepció korai szakaszaiból) teljes vagy csaknem teljes terjedelemben ismertetek szövegeket. Ugyanígy járok el magának Kosztolányinak az Édes Annával kapcsolatos nyilatkozatai, interjúi, megjegyzései esetében, amelyek jelentős mértékben hozzájárultak a regényről alkotott ismereteinkhez, tehát részei a mű befogadás-történetének. Tulajdonképpen Kosztolányi Dezső tekinthető a regény első értelmezőjének.

Munkatársam segítségével összeállítottunk egy irodalomjegyzéket, s ezzel kezdjük a befogadás-történet ismertetését. Természetesen nem mondható teljesnek még a magyar szerzők és kiadványok esetében sem. Az idegen nyelvű szövegek pedig csak esetlegesen szerepelnek, de amiről tudunk, arról nem akartunk lemondani, mert még így, hiányosan is segítik a tájékozódást. A bibliográfiát tagoltuk műfajok szerint is (pl. külön csoportba kerültek a tananyagok és a kézikönyvek). Számos olyan tétel szerepel, amelyben csupán utalás történik a regényre, de fölvettük, mert ennek is lehet informatív értéke. Természetesen az ilyen szövegek nem kapnak bemutatást a kommentár során.

A regény recepciójának bibliográfiája

A) A regényre, kiadásaira és fordításaira vonatkozó szerzői nyilatkozatok, körkérdésre adott válaszok, riportok, jegyzet

Szombathy Viktor, Kosztolányi Dezső az irodalomról, Európa csődjéről s a mai ember iránynélküliségéről, Prágai Magyar Hírlap, 1926. 49. sz. (február 28.), 9. p. [riport]

[Ormos László] (O. L.), Kosztolányi Dezső – Édes Annáról, a krisztinavárosi szentről, Magyar Hírlap, 1926. 139. sz. (június 23.), 4. p. [riport]

[Berend Miklósné] [szerző nélkül], Kosztolányi Dezső nyilatkozik, Nemzeti Újság, 1926. 172. sz. (augusztus 1.), 21. p. [riport]

Somlyó Zoltán, Kosztolányi Dezső házatájáról, Bácsmegyei Napló, 1926. 352. sz. (december 25.), 40. p. [riport]

[Szerző nélkül], Mi készül?, Magyar Hírlap, 1927. 35. sz. (február 13.), 15. p. [Válasz a körkérdésre.]

[Virágh Ferenc] -ágh, Kosztolányi Dezsőnél, Pásztortűz, 1927. 5. sz. (március 13.), 117. p. [riport]

Kosztolányi Dezső,Indiszkréció az irodalomban, Nyugat, 1927. 6. sz. (március 16.), 457–458. p.[Hozzászólás A Nyugat ankétján.]

[Szerző nélkül],Mi a rothadt almája?,Színházi Élet, 1927. 51. sz. (december 18–25.), 8. p. [Válasz a körkérdésre.]

Szilágyi Ödön, A Parnasszus tetején : Kosztolányi Dezső, Délibáb, 1928. 35 sz. (szeptember 1.), 4–5. p. [riport]

Kosztolányi Dezső gyorsírásos jegyzete, 1929, elsőként közli: Illyés Gyula. In: Kosztolányi Dezső, Kortársak, 1– kötet, sajtó alá rendezte és bevezeti Illyés Gyula,Budapest, Nyugat, 1940, (Kosztolányi Dezső Hátrahagyott Művei, 3), 1. kötet, 300. p. [A többkötetesre tervezett gyűjteménynek csak az első kötete jelent meg.]; K. D., Tükörfolyosó : Magyar írókról, szerkesztette és jegyzeteket írta Réz Pál, Budapest, Osiris, 2004, 727. p.

[Szerző nélkül], A magyar író sorsa : A csillagos cikkek írója és a magyar írók – Kavarodás Kosztolányi Dezső beszéde körül – A Népszava és a mázolósegédek, Budapesti Hírlap, 1930. 30. sz. (február 6.), 5. p. [riport]

Holló Magda, Amikor a közönség beleavatkozik az író dolgába, Délibáb, 1930. 26. sz. (június 28.), 8–10. p. [riport]

Kosztolányi Dezső, Hogy születik a vers és a regény? : Válasz és vallomás egy kérdésre, 1–2. rész, Pesti Hírlap Vasárnapja, 1931. 10–11. sz. (március 8–15.), 3–4.; 4–5. p.; [A regényre vonatkozó rész:] 1931. 11. sz. (március 15.), 4–5. p. In: K. D., Ábécé, sajtó alá rendezte és a bevezetőt írta Illyés Gyula, Budapest, Nyugat, 1942, 142–151. (147–151.) p.; K. D., Nyelv és lélek, válogatta és sajtó alá rendezte Réz Pál, Budapest, Osiris, 1999, 453–459. (457–458.) p.

Helyes volt-e felmenteni Hofer Kunó gyilkosát? : Kosztolányi Dezső, Gaál Franciska, Füst Milán, Erdős Reneé, Karinthy Frigyes és Décsi Imre nyilatkozatai, Esti Kurir, 1931. július 18., 9. p. [Nyilatkozatok, újságírói bevezetővel.]

Bálint Jenő, Írók beszélnek : Kosztolányi Dezső, A Reggel, 1932. 23. sz. (június 6.), 9. p. [riport]

Rónay Mária, Négyszem közt : Kosztolányi Dezső beszél önmagáról, Literatura, 1935. 11. sz. (június 1.), 161–164. (162.) p. [riport]

B) Ismertetések, kritikák, tanulmányok, cikkek

1926

Ignotus, A kis szolgáló, Magyar Hírlap, 1926. 259. sz. (november 14.), 5. p.

Lengyel Menyhért, Milyen filmet kell írni, Pesti Napló, 1926. 271. sz. (november 28.), 36. p.

[Szerző nélkül], Három új nagy magyar regény, Literatura, 1926. 10. sz. (december), 6. p.

[Feleky Géza] (f. g.), Egy krisztinavárosi cselédlány véres legendája, Magyar Hírlap, 1926. 279. sz. (december 8.), 1. p.

[Farkas Zoltán] F. Z., Édes Anna: Kosztolányi Dezső regénye, Magyar Újság, 1926. 162. sz. (december 15.), 8. p.

Fábry Zoltán, Írók és irodalom Szlovenszkón : 4. Budapest?, Kassai Napló Vasárnapja, 1926. december 19. In: F. Z., Összegyűjtött írásai, 1–2. kötet, jegyzetek Fónod Zoltán, F. Kováts Piroska, a bibliográfiát összeállította Reguli Ernő, Budapest – Pozsony, Szépirodalmi – Madách, 1982, 2. kötet, Újságcikkek, tanulmányok : 1926-1929, 130–134. (133.) p.

[Radó István] R. I., Édes Anna : Gondolatok egy könyv olvasása közben, Pesti Hírlap, 1926. 288. sz. (december 17.), 6. p.

[Németh Andor] n. a., Kosztolányi Dezső: Édes Anna, Esti Kurír, 1926. 290. sz. (december 18.), 11. p.

[Szász Károly] sz. k., Édes Anna : Kosztolányi Dezső új regénye, Budapesti Hírlap, 1926. 292. sz. (december 23.), 1–2. p.

Sebestyén Károly, Literarische Rundschau : Seltsame Begegnungen : Zwei Ungarische Naturalisten, Pester Lloyd Abenblatt, 1926. 293. sz. (december 24.), 5. p.

Kárpáti Aurél, Édes Anna: Kosztolányi Dezső új regénye, Pesti Napló, 1926. 298. sz. (december 31.), 10. p.

Turóczi-Trostler József, A magyar regény európaizálódásához, Századunk, 1925–1926. 9–10. sz., 434–436. p.

Erényi, Gusztáv, Anna Édes, Die Literatur, 1926–1927. 29. sz., 359–360. p.

1927

[Szerző nélkül], Genius : 1920–1926, Nyugat, 1927. 1. sz. (január 1.), 22–24. (23–24.) t.

[Szerző nélkül], Kosztolányi Dezső: Édes Anna, Irodalmi Értesítő, 1927. 1. sz. (január 1.), 3. p.

Kodolányi János, Kosztolányi Dezső: Édes Anna, Pandora, 1927. 1. sz. (január), 47–50. p.

Csapó György, Kosztolányi Dezső: Édes Anna, Magyar Kultúra, 1927. 1. sz. (január 5.), 44. p.

Dóczy Jenő, Élet és irodalom : Új magyar regények, Magyarság, 1927. 4. sz. (január 6.), 17. p.

Elek Artúr, Édes Anna : Kosztolányi Dezső regénye, Nyugat, 1927. 2. sz. (január 16.), 200–202. p.

[Szerző nélkül], Édes Anna : Kosztolányi Dezső uj regénye. Génius-kiadás, Budapest, Bácsmegyei Napló, 1927. 21. sz. (január 23.), 11. p.

Szász Károly, Kosztolányi Dezső: Édes Anna, Irodalomtörténet, 1927. 1–2. sz., 42–45. p.

Dóczy Jenő, Édes Anna : Kosztolányi Dezső regénye, Napkelet, 1927. 2. sz. (február), 156–158. p.

Komlós Aladár, A magyar irodalom 1926-ban : A magyarországi magyar irodalom, Korunk, 1927. 2. sz. (február), 81–86. (84.) p.

[Bresztovszky Ede] (Br.), Kosztolányi Dezső: Édes Anna, Népszava, 1927. 26. sz. (február 2.), 9. p.

Németh Andor, Két regény : Kosztolányi Dezső: Édes Anna; Hatvany Lajos: Zsiga a családban, Láthatár, 1927. 2. sz. (március–április), 30–31. p. In: N. A., A szélén behajtva : Válogatott írások, Budapest, Magvető, 1973, 181–183. (181–182.) p.

[Szerző nélkül],Édes Anna : Kosztolányi Dezső új regénye, Színházi Élet, 1927. 10. sz. (március 3–10.), 52. p.

[Husztiné Révhegyi Rózsi] H. R. R., Édes Anna, Széphalom, 1927. 4–6. sz. (április–június), 194. p.

Szentgyörgyi Ferenc, Amit a párizsi padlásszobák mesélnek, A Pesti Hírlap Vasárnapja, 1927. 132. sz. (június 12.), 45. p.

[Szerző nélkül], Kosztolányi Dezső első drámája, Literatura, 1927. 7. sz. (július), 239. p.

Földi Mihály, Kosztolányi Dezső regényei, Nyugat, 1927. 15. sz. (augusztus 1.), 170–185. (178., 182.) p.

Somlyó Zoltán, Négyszem közt Kosztolányi Dezsővel, Literatura, 1927. 9. sz. (szeptember), 307–309. (307.) p.

Tóth Aladár, Új magyar szellem és a Halálfiai : Jegyzetek Ignotus „Jegyzetek Babits új regényéhez” cikkéről : 1, Nyugat, 1927. 20. sz. (október 16.), 542–550. (545.) p.

[Szerző nélkül], Mi készül? : Körséta a budapesti könyvkiadók műhelyeiben, Ex Libris, 1927. 20. sz. (október 25.), 3. p.

1928

[Szerző nélkül], A kilenc múzsa : Kilenc magyar író felesége nyilatkozik férjéről, Színházi Élet, 1928. 17. sz. (április 22–28.), 14–16. (16.) p.

Dánielné Lengyel Laura, Kosztolányi Dezső: Édes Anna, Budapesti Szemle, 209. kötet, 606. füzet, 1928. 318–320. p.

[Zelk Zoltán] Z. Z., Kosztolányi Dezső előadása a miskolci joghallgatók kultúrestjén, Magyar Jövő, 1928. 271. sz. (december 2.), 10. p.

[Szerző nélkül], Mi készül? Magyar Hírlap, 1928. 279. sz. (december 8.) 25. p. [az Édes Anna német kiadásáról]

1929

[Szerző nélkül], Mi készül? Magyar Hírlap, 1929. 40. sz. (február 17.) 19. p. [az Édes Anna új kiadásáról]

Németh László, Kosztolányi Dezső, Erdélyi Helikon, 1929. 3. sz. (március), 184–190. (189–190.) p. In: N. L., Készülődés : A tanú előtt, 1–2. kötet, Budapest, Magyar Élet, 1941, 1. kötet, 311–320. p.; N. L., Két nemzedék : Tanulmányok, Budapest, Magvető – Szépirodalmi, 1970, 108–116. (113–115.) p.

[Szerző és cím nélküli hirdetés], Literatura, 1929. 6. sz. (június), 1. t. [A könyvnapra megjelenő könyvek listája, benne Alakok, Aranysárkány, Édes Anna, Nero, a véres költő.]

[Szerző nélkül], Újonnan megjelent könyvek, Corvina, 1929. 30. sz. (július 28.), 152. p.

Karinthy Frigyes, Regényíró gyilkos, gyilkos regényhős : Martin Lampel és Molnár Erzsébet, Pesti Napló, 1929. 262. sz. (november 17.), 35–36. p.

[Szerző nélkül], Desider Kosztolányis: Anna Édes, Pester Lloyd Abenblatt, 1929. 267. sz. (november 23.), 7. p.

Trostler József, Édes Anna : Kosztolányi Dezső regénye németül, Bácsmegyei Napló, 1929. 341. sz. (december 15.), 38. p.

Mohácsi Jenő, Anna Édes : Kosztolányi Dezső regénye németül, Nyugat, 1929. 24. sz. (december 16.), 749–750. p.

1930

Hankiss, János –Juhász, Géza, Littérature Hongroise, Paris, Kra, 1930, (Panoramas des Littératures Contemporaines), 182–189. (185.) p.

Gergely Jenő, Egészség és betegség az irodalomban, Tolnai Világlapja, 1930. 8. sz. (február 19.), 28–29. (29.) p.

Gara László, Magyar irodalom Franciaországban, Nyugat, 1930. 10. sz. (május 16), 810–812. (812.) p.

Turóczi-Trostler József, Anna Édes : Kosztolányi Dezső regénye németül, Új Idők, 1930. 22. sz. (május 25.), 677. p.

Kuncz Aladár, Magyar regények külföldön, Erdélyi Helikon, 1930. 6. sz. (június–július), 533–535. (534–535.) p.

Bálint György, A magyar irodalom kalandja Franciaországban két magyar szerző jóvoltából, Pesti Napló, 1930. 146. sz. (július 1.), 14–15. (14.) p.

1933

Szegő Endre, Kosztolányi Dezső, Erdélyi Helikon, 1933. 2 sz. (február), 118–123. (122.) p.

Illés Endre, A történelmi regény konjunktúrája : 2, Nyugat, 1933. 6. (március 16.), 364–371. p.

Németh László, Kosztolányi Dezső [Bevezető szerzői estjén], Tanu, 1933. 4. sz. (április), 245–248. (247.) p.; Kalangya, 1936. 3. sz. (március), 171–173. (172.) p. In: N. L., A minőség forradalma, 1–4. kötet, Budapest, Magyar Élet, 1940, 3. kötet,Magyar szellem, 99–102. (100.) p.; N. L., Két nemzedék : Tanulmányok, Budapest, Magvető – Szépirodalmi, 1970, 118–121. (120.) p.

Ijjas Antal, Irodalmi élet : Kosztolányi Dezső: Esti Kornél. Genius. Budapest, Magyar Kultúra, 1933. 11. sz. (június 1.), 515–517. (516–517.) p.

1934

Kovalovszky Miklós, Az irodalmi névadás, 2. rész, Magyar Nyelv, 1934. 7–8. sz. (szeptember–október), 210–233. (217.) p. In: K. M., Az irodalmi névadás, Budapest, Magyar Nyelvtudományi Társaság, 1934, (A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai, 34), (15.) p.

[Szerző nélkül], A modern leány : Bródy Ernőné, Kosztolányi Dezsőné és Muráti Lilly nyilatkozatai, Esti Kurír, 1934. 234. sz. (október 17.), 4. p.

1935

Hegedűs Géza, Kosztolányi Dezső ötven esztendős, Keresztmetszet, 1935. 2. sz. (február), 23. p.

[Szerző nélkül], Kosztolányi Dezső ötven éves, Újság, 1935. 72 sz. (március 29.), 10. p.

[Szerző nélkül], Kosztolányi Dezső, PestiHírlap, 1935. 71. sz. (március 28.), 4. p.

Karinthy Frigyes, Az ötvenéves Kosztolányi, Nyugat, 1935. 4. sz. (április), 265–272. (271.) p.

[Szerző nélkül], Édes Anna, Magyar Hírlap, 1935. 79. sz. (április 6.), 4. p.

Erényi Gusztáv, Budapest, Nyugat, 1935. 8. sz. (augusztus), 87–93. (88.) p.

Kállay Miklós, A magyar társadalmi regény, Katolikus Szemle, 1935. 8. sz. (augusztus), 461–469. (467.) p.

1936

Császár Elemér – Alszeghy Zsolt – Szinnyei Ferenc, Jelentés a Weiss Fülöp-jutalomról, Akadémiai Értesítő, 46. kötet, 1936. 1. sz., 75–81. (79.) p.

Eckhardtné Huszár Irén, Freudista regények, Asszonyok Leányok , 1936. 3. sz. (március), 41–42. p. [Recenzió Márai Sándor Válás Budán ésKosztolányi Dezső Édes Anna című művéről és Földi Mihály regényeiről.]

Schöpflin Aladár, Kosztolányi Dezső, Kalangya, 1936. 3. sz. (március), 174–175. (175.) p.

Bálint György, Cselédkérdés, Pesti Napló, 1936. 69. sz. (március 22.), 36. p. In: B. Gy., A toronyőr visszapillant : Cikkek, tanulmányok, kritikák, 1–2. kötet, szerkesztette Koczkás Sándor és Magyar István, Budapest, Magvető, 1961, 1. kötet, 519. p.

[Szerző nélkül], Magyar regényírók sikere külföldön, Pesti Napló, 1936. 114. sz. (május 17.), 18. p. [Kis hír az Édes Anna holland kiadásának előkészítéséről.]

[Szerző nélkül], Magyar könyvek sikere külföldön, Pesti Napló, 1936. 190. sz. (augusztus 20.), 18. p. [Kis hír az Édes Anna holland kiadásának várható megjelenéséről.]

Bálint György, Kosztolányi és a nép, Gondolat, 1936. 9–10. sz. (szeptember–október), 497–500. p. In: B. Gy., A toronyőr visszapillant : Cikkek, tanulmányok, kritikák, 1–2. kötet, szerkesztette Koczkás Sándor és Magyar István, Budapest, Magvető, 1966, 2. kötet, 290–295. p.

Ignotus Pál, Kosztolányi Dezső, Szép Szó, 1936. 9. sz. (november), 97–111. (104–105.) p. In: I. P., Kosztolányi Dezső, Budapest, Cserépfalvi, 1936, 8–9. p.

Németh Andor, Kosztolányi Dezsőről, Szép Szó, 1936. 9. sz. (november), 111–114. (114.) p. In: N. A., A szélén behajtva : Válogatott írások, Budapest, Magvető, 1973, 264–266. (265.) p.

Illés Endre, Kosztolányi Dezső, Budapesti Hírlap , 1936. 252. sz. (november 4.), 7–8. p.

Kárpáti Aurél, Az elnémult költő, Pesti Napló , 1936. 252. sz. (november 4.), 1–2. p. In: Kosztolányi Dezső : Az élő költő, Szemelvények műveiből, életrajza, méltatása, Budapest, Kosztolányi Dezső Emlékbizottság, 1936, 43–45. p.

Márai Sándor, Kosztolányi Dezső meghalt, Újság, 1936. 252. sz. (november 4.), 7. p. In: Kosztolányi Dezső : Az élő költő, Szemelvények műveiből, életrajza, méltatása, Budapest, Kosztolányi Dezső Emlékbizottság, 1936, 40–41. p.

[Szerző nélkül], Meghalt Kosztolányi Dezső, Népszava , 1936. 251. sz. (november 4.), 7. p.

Babits Mihály, Kosztolányi, Nyugat, 1936. 12. sz. (december), 395–401. (400.) p. In: B. M., Írás és olvasás : Tanulmányok, Budapest, Athenaeum, 1938, 358–367. (366.) p.; B. M. Esszék, tanulmányok, 1–2. kötet, a szöveget gondozta Belia György, Budapest, Szépirodalmi, 1978, 2. kötet, 516–524. (523.) p.

Gyergyai Albert, A stílusa, Nyugat, 1936. 12. sz. (december), 438–443. p.In: Gy. A., A Nyugat árnyékában, Budapest, Szépirodalmi, 1968, 183–191. p. [Kosztolányi stílusa címen.]

Vas István, Hódolat Kosztolányi Dezsőnek, Válasz , 1936. 12. sz. (december), 657–660. p.

Keresztury Dezső, Kosztolányi Dezső, Magyar Szemle, 28. kötet, 1936. 4. sz. (december), 343–351. p. In: K. D., Örökség, Budapest, Magvető, 1970, 486–500. p.

Kosztolányi Dezső : Az élő költő, Szemelvények műveiből, életrajza, méltatása, Budapest, Kosztolányi Dezső Emlékbizottság, 1936, 7–8., 17–18., 33–34., 41., 44. p.

1937

Nemes, Lajos, Introduttivo. In: Kosztolányi Dezső, Anna Édes : Romanzo, tradotto da Ilia Stux, Franco Redaelli, introduttivo da L. N., Milano, Baldini-Castoldi, 1937, 5–8. p.

Rona, Van I., Kosztolányi. In: Kosztolányi Dezső, Anna Édes, vertaling Van I. Rona en Truus Eygenhuysen, met een inleiding Van I. Rona, Amsterdam, Nederlandsche Keurboekerij, 1937, 5–10. p.

Kovalovszky Miklós, Édes Anna : Kosztolányi Dezső és a nevek, Pesti Napló, 1937. 48. sz. (február 28.), 43. p.

Neufeld Béla, Édes Anna és Gyurik Anna, Magyar Nap, 1937. 72. sz. (március 26.), 3. p.

[Szerző nélkül], Édes Anna, Napló, 1937. 109. sz. (április 20.), 2. p.

Németh Andor, Mit illik Kosztolányi Dezsőről tudni, Újság, 1937. 293. sz. (december 25.), 75. p.

1938

Baráth Ferenc, Édes Anna. In: B. F., Kosztolányi Dezső, Zalaegerszeg, Pannónia, 1938, 87–91. p.

Baráth Ferenc, Kosztolányi katolicizmusa, Vigilia, 1938. 6. sz. (június), 477–484. (479–484.) p.

Kosztolányi Dezsőné, Édes Anna – Esti Kornél. In: K. D.-né, Kosztolányi Dezső, Budapest, Révai, 1938, 273–277. p.; Budapest, Holnap, 1990, 228–231. p.

Szegzárdy-Csengery József, Kosztolányi Dezső, Szeged, Magyar Irodalomtörténeti Intézet, 1938, (Értekezések a M. Kir. Ferencz József Tudományegyetem Magyar Irodalomtörténeti Intézetéből, 18), 91–92. p.

Konsza Samu, Kosztolányi Dezső, Erdélyi Múzeum, 1938. 1. sz., 27–42. (34., 37–38.) p.

1939

Semjén Gyula, A regényíró Kosztolányi, 2. rész, Vigilia, 1939. 4. sz. (április), 246–253. (251–253.) p.

Opravil, Antonín, Služka : Édes Anna, Naše Řeč, 1939. 8. sz. (augusztus), 249–253. p.

Illyés Gyula, Levelek vidékre, Pesti Napló, 1939. 178. sz. (augusztus 6.) 31. p. In: I. Gy., Ebéd a kastélyban, Budapest, Szépirodalmi, 1962, 89–99. (97.) p. [Szónok az éjben címmel.]

1940

Barta János, Vázlat Kosztolányi arcképéhez, Esztétikai Szemle, 1940. 1. (január–március), 49–65. p. In: B. J., Klasszikusok nyomában : Esztétikai és irodalmi tanulmányok, Budapest, Akadémiai, 1976, 436–451. (446–450.) p.

Illés Endre, Kosztolányi, a tanulmányíró : „Lenni, vagy nem lenni”, Nyugat, 1940. 6. (június), 280–284. (283.) p.

[Szerző nélkül], Édes Anna, a hűséges, Napló, 1940. 164. sz. (június14.), 7. p.

1941

Devecseri Gábor, Kosztolányi könyvei közt, Diárium, 1941. 1. sz. (január), 21–22. (21.) p.

1943

[Szerző nélkül], Kosztolányi Dezső: Édes Anna, Esti Magyarország, 1943. 216. sz. (szeptember 24.), 6. p.

[Szerző nélkül], Kosztolányi Dezső: Édes Anna, Magyar Kulturszemle, 1943. 10. sz. (október), 234. p.

Örley István, Kosztolányi olvasása közben, Magyar Csillag, 1943. 19. sz. (október 1.), 423–428. (425.) p. In: Ö.I., A Flocsek bukása : Válogatott írások, válogatta, szerkesztette és az utószót írta Pergel Ferenc, Budapest, Magvető, 321–332. (325.) p.

[Szerző nélkül], Kosztolányi Dezső: Édes Anna, Pest, 1943. 224. sz. (október 4.), 5 p.

[Féja Géza] [Szerző nélkül], Kosztolányi Dezső: Édes Anna, Reggeli Magyarország, 1943. 229. sz. (október 10.), 5. p. In: F. G., Lelkek párbeszéde : írók, művek, viták, Budapest, Mundus, 2002, 157–158. p.

[Szerző nélkül], Édes Anna : Kosztolányi Dezső regénye, Új Világ, 1943. 39. sz. (október 7.), 12. p.

[Szerző nélkül], Kosztolányi Dezső: Édes Anna, Ünnep, 1943. 20. sz. (október 15.), 2. p.

Szabó Zoltán, Irodalmi krónika : Kosztolányi Dezső: Édes Anna, Magyar Nemzet, 1943. 234. sz. (október 16.), 9 p.

Lőrincz László, Édes Anna : Kosztolányi Dezső könyve, Révai kiadása, 1943, Erdélyi Helikon, 1943. 11. sz. (november), 664–666. p.

Bóka László, Irodalmi krónika : Kosztolányi Dezső: Édes Anna című regénye a Révai Rt. új kiadásában, Magyar Nemzet, 1943. 251. sz. (november 6.), 9 p.

[Kühár Flóris] –r., Kosztolányi Dezső: Édes Anna, Katolikus Szemle, 1943. 12. sz. (december), 383–384. p.

Szalay Mátyás, Kosztolányi Dezső: Édes Anna, regény, Révai, Magyar Kultúra, 1943. 23. sz. (december 5.), 162. p.

1944

[Szerző nélkül], Édes Anna : Kosztolányi Dezső regénye, Közgazdasági és Közlekedési Tudósító, 1944. 4. sz. (február 24.), 4. p.

Kenyeres Imre, Kosztolányi Dezső: Édes Anna, Révai, Diárium, 1944. 1. sz. (Húsvéti szám), 10. p.

Hoffmann László, Neue Ungarische Literatur im Spiegel deutscher Übersetzung, Pester Lloyd Morgenblatt, 1944. 80. sz. (április 9.), 13. p.

1945

Devecseri Gábor, Édes Anna. In: D. G., Az élő Kosztolányi, Budapest, Officina, 1945, (Officina Könyvtár, 80–81), 60–70. p.; D. G., Lágymányosi istenek, Budapest, Szépirodalmi, 1967, 235–242. p.

1946

Reményi, Joseph, Hungarian homo aestheticus, American Slavic and East European Review, 1946, 188–203. p.

1947

Vas István, Irodalmunk időszerű kérdései, Magyarok, 1947. 1. sz. (január), 57–61. (58–59.) p.

Vas István, Kosztolányi : Halálának tizedik évfordulójára, Új Magyarország, 1947. 2. sz. (január 11.), 2. p.

Szabó Árpád, Kosztolányi-renaissance?, Magyarok, 1947. 2. sz. (február), 144–145. (145.) p.

Jegyzet A szerző – Kosztolányi Dezsőt élesen támadó, és vitát keltő – cikksorozatának második része. A sorozat első része, mely még nem tartalmaz az Édes Annára vonatkozó utalást: Szabó Árpád, Polgári költészet, népi költészet : 1. Kosztolányi, Valóság, 1946. 11. (november), 1–24. p. A sorozat harmadik része szerepel bibliográfiánkban: Írástudóknak való. A vitához kapcsolódó további cikkek bibliográfiánkból (1947): Vas, Irodalmunk…; Szabó Z., Kézmozdulat…; Lukács, Régi…; Kolozsvári Grandpierre, Kórlelet…. – A vitához kapcsolódó, de az Édes Annára nem utaló cikkek: Szemlér Ferenc, Elég a szakmai tolvajnyelvből : Két javaslat, Utunk, 1947. 3. sz. (március), 4. p.; Kolozsvári Grandpierre Emil, Az irodalom öntudata, Magyarok, 1947. 6. sz. (június), 389–397. p.; Fazekas László, Még egyszer Kosztolányi, Magyarok, 1947. 8. sz. (augusztus), 448–454. p. – A vitáról lásd még bibliográfiánkban (1987.): Király – Standeisky, A magyar…, 76–79. p.

Szabó Zoltán, Kézmozdulat és vélemény, Valóság, 1947. 2. sz. (február) 125–129. p.

Lukács György, Régi és új legendák ellen, Forum, 1947. 3. sz. (március), 203–210. (207.) p. In: L. Gy., Irodalom és demokrácia, Budapest, Szikra, 1947, 160–168. (165–166.) p.

Szabó Árpád, Írástudóknak való, Valóság, 1947. 3. sz. (március), 199–207. p.

[Szerző nélkül], Kis tükör, Diárium, 1947. 1. sz. (április 6.), 49. p. [Kis hír az Édes Anna angol fordításáról.]

[Kolozsvári Grandpierre Emil] K. G. E., Kórlelet : Historizmus és népszerűsítés, Magyarok, 1947. 8. sz. (augusztus), 591–594. (592–593.) p.

1957

Lamont, William H. F., 40 magyar remekmű, Hírünk a Világban : Magyar Kulturális Figyelő, 1957. 1–3. sz. (január–március), 3–4. p.

Heller Ágnes, Az erkölcsi normák felbomlása : Etikai kérdések Kosztolányi Dezső munkásságában, Budapest, Kossuth, 1957.

1958

Román J. István, Kosztolányi exisztencializmusa, Kortárs, 1958. 7. sz. (július), 87–90. (90.) p.

1961

Bóka László, Kosztolányi Dezső : Vázlatok egy arcképhez, Irodalomtörténet, 1961. 3. sz., 255–272. (268–269.) p. In: B. L., Arcképvázlatok és tanulmányok, Budapest, Akadémiai, 1962, 391–422. (414–419.) p.

Koczkás Sándorhozzászólása Bóka László előadásának vitáján, összefoglalta Pálmai Kálmán, Irodalomtörténet, 1961. 3. sz., 272–275. (274–275.) p.

1962

Gellért Oszkár, Egy író élete : A Nyugat szerkesztőségében 1926–1941, Budapest, Gondolat, 1962, 32–33. és 69–70. p.

1963

Bóka László, Kosztolányi „Édes Anná”-ja. In: Kosztolányi Dezső, Édes Anna, szerkesztette B. L., Budapest, Szépirodalmi, 1963, 5–40. p. [előszó]; Budapest – Szombathely, Móra – Sylvester, 1981, (Diákkönyvtár), 201–236 p. [utószó]

[Bajai Ferenc], B. Gy. F., Kosztolányi Dezső: Édes Anna, Népszava, 1963. 197. sz. (augusztus 24.), 2. p.

1964

[Szerző nélkül], Az Édes Anna németül, Nagyvilág, 1964. 12. sz. (december), 1917. p.

1965

Czine Mihály, Utószó. In: Kosztolányi Dezső, Édes Anna : Regény, utószó Cz. M., Budapest, Szépirodalmi, 1965, (Olcsó Könyvtár), 305–308. p.

Benedek Marcell, Kosztolányi: Édes Anna, Népszabadság, 1965. 75. sz. (március 30.), 8 p.

Sőtér István, Kosztolányi Dezső, Kritika, 1965. 4. sz. (április), 26–34. p. In: S. I., Tisztuló tükrök : magyar irodalom a két világháború között, Budapest, Gondolat, 1966, 131–146. p.; S. I., Gyűrűk : Tanulmányok a XX. századról, Budapest, Szépirodalmi, 1980, 177–194. p.

Soltész Katalin, J., A címadás nyelvi formái a magyar irodalomban, Magyar Nyelvőr, 1965. 2. sz. (április–június), 174–187. (179.) p.

Hollweg, Eva-Marie, Dezső Kosztolányi : Anna, Bücherei und Bildung, 1965. 7–8. sz. (július–augusztus), 616–617. p.

1968

[Szerző nélkül], Indiai folyóirat a magyar irodalomról, Nagyvilág, 1968. 2. sz. (február), 317. p.

1969

Kiss Ferenc, Az Édes Anna, 1–2. rész, Jelenkor, 1969. 7–8. sz. (július–augusztus), 745–752. p.; 9. sz. (szeptember), 825–835. p. In: K. F., Az érett Kosztolányi, Budapest, Akadémiai, 1979, (Irodalomtörténeti Könyvtár, 34), 267–302. p.

1970

Juhász Ferencné, Kosztolányi Dezső bátorsága, Kritika, 1970. 5. sz. (május), 22–26. p.

1971

Bori Imre, Kosztolányi Dezső regényei. In: Tanulmányok, 3. füzet, szerkesztette B. I., Újvidék, Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete,1971, 71–95. (86–90.) p.; B. I., Fridolin és testvérei : Tanulmányok, Újvidék, Forum, 1976, 335–369. p.

Dér Zoltán, Lukács György és Kosztolányi, Üzenet, 1971. 1. sz. (szeptember), 59–71. (65–69.) p.

1972

Márai Sándor, Föld, föld!... : Emlékezések, Torontó, Vörösváry-Weller, 1972, 99–114. p.

Illés Endre, Dialógusok : Vázlatok, krétával, Kosztolányi Dezsőről, Üzenet, 1972. 6–7. sz. (június), 372–376. p.

Belohorszky Pál, Tragikus öröklét a pillanatban : Gondolatok Kosztolányi Dezső prózájáról, Világosság, 1972. 11. sz. (november), 677–683. p.

1973

Crossan, John Dominic, In Parables : The Challenge of the Historical Jesus, New York, SCM-Canterbury, 1973. 9. p.; San Francisco, Harper & Row, 1985.; Sonoma, Polebridge, 1992.

Salyámosy Miklós, Német visszhang a korabeli magyar irodalomra. In: S. M., Magyar irodalom Németországban : 1913–1933, Budapest, Akadémiai, 1973, 79–140. (105–109.) p.

Mezei József, A magyar regény, Budapest, Magvető, 1973, 612−615. p.

[Szerző nélkül], Az Édes Anna bolgárul, Élet és Irodalom, 1973. 31. sz. (augusztus 4.), 6. p.

1974

Kőszeg Ferenc, A csendtől a kiáltásig. In: Kosztolányi Dezső, Nero, a véres költő. Édes Anna, utószó K. F., Budapest, Szépirodalmi, 1974, (Magyar Elbeszélők), 483–545. p.; Bratislava, Madách, 1974, 511–545. p.

1975

Gondos Ernő, Kosztolányi „Édes Anná”-jának jelentése és befogadása. In: G. E., Olvasói ízléstípusok, Budapest, Kossuth, 1975, 86–120. p.

Herczeg Gyula, A modern magyar próza stílusformái, Budapest, Tankönyvkiadó, 1975, 69–70., 154., 161. p.

Dér Zoltán, Illyés Gyula Kosztolányiról, Üzenet, 1975. 2–3. sz. (február–március), 77–86. p. [Interjú Illyés Gyulával.]

Kiss Dénes, Kosztolányi átváltozásai : Pacsirta „a szegény kisgyermek” késői megtestesítője, Üzenet, 1975. 2–3. sz. (február–március), 151–153. p.

Zay László, „Lélek reszket a mozgóképen” : Kosztolányi-regények filmen, Üzenet, 1975. 2–3. sz. (február–március), 154–157. p.

Kiss Ferenc, A 90 éves Kosztolányiról, Népszava, 1975. 75. sz. (március 29.), 8. p.

Taxner-Tóth Ernő, Nero, a véres költő; Pacsirta; Aranysárkány; Édes Anna, Könyvvilág, 1975. 6. sz. (június), 8. p.

Belohorszky Pál, A „szép” morálja : Kosztolányi Dezső regényei, Irodalomtörténet, 1975. 3. sz., 552–590. p.

Krausz Magdolna, Kosztolányi Dezső: Édes Anna. In:Tanulmányok, 8. füzet, szerkesztette Bori Imre, Újvidék, Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete,1975, 191–199. p.

1976

Buschmann, Jörg, Nachwort. In: Kosztolányi, Dezső, Anna Édes : Roman, aus dem Ungarischen übersetzt von Irene Kolbe, mit einem nachwort von J. B., Budapest, Corvina, 1976, 259–266. p.; Berlin, Aufbau, 1999, (Aufbau Bibliothek, 6046).

Rónay László, Kosztolányi nagy regényei, Irodalomtörténeti Közlemények , 1976. 1. sz., 54–71. p. In: R. L., Kosztolányi Dezső, Budapest, Gondolat, 1977, 145–187 p. [A középosztály válságának epikus ábrázolása: a nagy regények címmel.]

B. Juhász Erzsébet, Elek Artúr könyvtárának sorsa, Magyar Könyvszemle, 1–2. sz., 1976. 145–149. (148.) p.

Juhász Erzsébet, Kosztolányi Dezső regényei : Édes Anna, Hungarologiai Közlemények, 1976. 29. sz. (december), 69–81. p.

1978

Balogh Zoltán – Kamarás István, Élményalakzatok : 150 irodalmi mű olvasottsága, kedveltsége és az élményalakzatban elfoglalt helye a közművelődési könyvtárakat használók körében, 1–2. kötet, Budapest, Népművelési Propaganda Iroda – Múzsák, 1978, 1. kötet, 18, 208–209. p., 2. kötet, 28, 115. p.

Szőcs István, Előszó. In: Kosztolányi Dezső, Édes Anna : Regény, előszó, függelék S. I., Kolozsvár, Dacia, 1978, (Tanulók Könyvtára), 5–19. p.

Németh G. Béla, A románcostól a tragikusig : Műfajváltás és szemléletalakulás Kosztolányinál, Jelenkor, 1978. 11. sz. (november), 1058–1065. p. In: N. G. B., Küllő és kerék : Tanulmányok, Budapest, Magvető, 1981, (Elvek és Utak), 206–221. p.; In: Valóság és varázslat : Tanulmányok századunk magyar prózairodalmáról Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára, szerkesztette Kabdebó Lóránt, Budapest, Petőfi Irodalmi Múzeum – Népművelési Propaganda Iroda,1979, 149–157. p. [Lényegében azonos szöveggel, Egy disszertációs vita alkalmával alcímmel.]

1979

Broné Pučinskaité, Trumpai apie autoriu ir knyga. In: Kostolanis, Dežė, Ana Edeš : apysaka, is vengry kalbos verté Broné Pučinskaité, Vilnius, Vaga, 1979, 250–251 p.; 1991.

1980

Dér Zoltán, Kosztolányi a lukácsi aspektusból. In: D. Z., Ikercsillagok, Újvidék, Forum, 1980, 196–210. p.

1981

Vass Éva, Effektusok és utalások Kosztolányi Édes Anna című regényében. In: Tanulmányok, 14. füzet,szerkesztette Bori Imre, Újvidék, Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete, 1981,131–139. p.

1982

Kosztolányi Árpád, Az Édes Annáról. In: A csönd városa, szerkesztő bizottság Koncz István et al, Újvidék, Forum, 1982, 106–107. p.

Rónay László, Jegyzetek az Édes Annáról. In: R. L., Szabálytalan arcképek : Tanulmányok, Budapest, Szépirodalmi, 1982, 230–246. p.

1983

Hunyadi Brunauer, Dalma –Brunauer, Stephen, The Last Full–Length Novel: Édes Anna. In: H. B, D. – B., S., Dezső Kosztolányi, München, Universität München, 1983, 157–170. p.

Hermann István, A lelkiismeretfurdalás regénye. In: H. I., Veszélyes viszonyok : Esszék tanulmányok, Budapest, Szépirodalmi, 1983, 160–176. p.

Szabó T. Ádám, Az Édes Anna hollandul, Nyelvünk és Kultúránk, 52. füzet, 1983. 102. p.

1984

Király István, Individuáletika – társadalometika : Egy fejezet a Kosztolányi recepció történetéből, Valóság, 1984. 8. sz. (augusztus), 16–31. (27.) p. In: K. I., Kosztolányi : vita és vallomás, Budapest, Szépirodalmi, 1986, 352–380. (373.) p.

1985

Boros Gábor, Moviszter Miklós : Részvét és szeretet. In: Számadás : Kosztolányi Dezső születésének 100. évfordulójára, szerkesztette Fráter Zoltán, Budapest, ELTE, 1985, 61–66. p.

Fráter Zoltán, Előszó Kosztolányihoz. In: Számadás : Kosztolányi Dezső születésének 100. évfordulójára, szerkesztette F. Z., Budapest, ELTE, 1985, 8–13. (11–12.) p.

Rónay László, „Ki volt ez a varázsló?”, Budapest, Kozmosz, 1985, 107–113 p.

Csapláros István, Kosztolányi Dezső és a lengyel irodalom, Irodalomtörténet, 1985. 1. sz., 175–189. (187–189.) p.

Tamás Attila, A lélektani motiválás tényezői Kosztolányi Édes Annájában, Studia Litteraria, 23. kötet, 1985. 113–120. p. In: T. A., Értékteremtők nyomában : művek, irányzatok, elméleti kérdések, Debrecen, Csokonai, 1994, (Csokonai Könyvtár, 3), 100–107. p.

Szörényi László, Kosztolányi regényeinek motiváló tényezői, Literatura, 1985. 1–2. sz., 87–100. p. In: Sz. L. „Multaddal valamit kezdeni” : tanulmányok, Budapest, Magvető, 1989, (JAK Füzetek, 45), 230–249. p.

Pomogáts Béla, Kosztolányi-képünk változásai, Üzenet, 1985. 2–3. sz. (február–március), 163–168. p.

Fráter Zoltán, A fénykereső, Kritika, 1985. 3. sz. (március), 14. p.

Király István, Az emberválság regénye : Kosztolányi Édes Annája, Tiszatáj, 1985. 3. sz. (március), 47–67. p. In: K. I., Kosztolányi : vita és vallomás, Budapest, Szépirodalmi, 1986, 122–155. p.

Lukács, János, Történetírás és regényírás: avagy a múlt étvágya és íze, Történelmi Szemle, 1985. 2. sz., 280–288. (288.) p. = Korunk, 1999. 1. sz. (január), 44–55. (55.) p.

Poszler György, A homo ludens hősiessége : Öt vonás Kosztolányi arcképéhez, Jelenkor, 1985. 5. sz. (május), 465–470. p. In: P. Gy., Az eltévedt lovas nyomában, Budapest, Balassi Kiadó, 2008, 666–672. p.

Lengyel Balázs, Elemi szerkezetek Kosztolányi prózájában, Kritika, 1985. 7. sz. (július), 12–14. p. In: A rejtőző Kosztolányi : Esszék, tanulmányok, szerkesztette Mész Lászlóné, Budapest, Tankönyvkiadó, 1987, 38–48. p.

[Nyerges Judit] Ny. J., Emlékülés Kosztolányi Dezső születésének 100. évfordulóján 1985. május 15-16., Hungarológiai Értesítő, 1984, 3–4, 290–292. p.

Jegyzet Az MTA I. Osztálya, a Magyar Írók Szövetsége és a Magyar Irodalomtörténeti Társaság közös emléküléséről szóló beszámolót tartalmazó kötet 1984-es évszámmal jelent ugyan meg, de valójában csak 1985 őszén.

Sőtér István, A rejtőző Kosztolányi, Új Írás, 1985. 11. sz. (november), 3–8. p. In: A rejtőző Kosztolányi : Esszék, tanulmányok, szerkesztette Mész Lászlóné, Budapest, Tankönyvkiadó, 1987, 7–15. p.

Németh G. Béla, Szerep, játék, föltételesség : Kosztolányi fölfogásának néhány eleme, Új Írás, 1985. 11. sz. (november), 18–25. p. In: A rejtőző Kosztolányi : Esszék, tanulmányok, szerkesztette Mész Lászlóné, Budapest, Tankönyvkiadó, 1987, 16–27. p.; N. G. B., Hosszmetszetek és keresztmetszetek, Budapest, Szépirodalmi, 1987, 222–231. p.

Bodnár György, Lélek és lét, Új Írás, 1985. 11. sz. (november), 26–32. (31–32.) p. = Literatura, 1986. 1–2. sz., 3–8. (7–8.) p.[Regény és lélektani regény címmel.]

Szávai János, Très bien princesse : Rendszertelen gondolatok Kosztolányi humoráról, Új Írás, 1985. 11. sz. (november), 107–109. p.

Balassa Péter, Kosztolányi és a szegénység : Az Édes Anna világképéről, Új Írás, 1985. 11. sz. (november), 110–116. p. In: B. P., A látvány és a szavak : Esszék, tanulmányok 1981-1986, Budapest, Magvető, 1987, 115–134. p.; A rejtőző Kosztolányi : Esszék, tanulmányok, szerkesztette Mész Lászlóné, Budapest, Tankönyvkiadó, 1987, 104–116. p.; B. P., Kosztolányi et la misère : Réflexions sur Édes Anna. In: Regards sur Kosztolányi, Textes réunis publiés par Bertrand Boiron, Paris – Budapest, ADEFO – Akadémiai, 1988, 21–27. p.; Balassa Péter, Kosztolányi Dezső: Édes Anna, Bücher aus Ungarn, 1988. 3–4. sz., 22–23. p.

Csányi László, A tragikus Kosztolányi, Új Írás, 1985. 11. sz. (november), 124–128. p.

Madácsy Piroska, Kosztolányi Dezső francia kapcsolataihoz, Irodalomtörténeti Közlemények, 1985. 4–5. sz., 533–545. (540–543.) p.

1986

Bori Imre, A „példás cseléd” legendája. In: B. I., Kosztolányi Dezső, Újvidék, Forum, 1986, 155–184. p.

Bori Imre, Az Édes Anna egy lehetséges nézőpontjáról, Literatura, 1986. 1–2. sz., 56–60. p. In: B. I., Prózatörténeti tanulmányok, Újvidék – Budapest, Forum – Akadémiai, 1993, 164–167 p.

Gerold László, Konfliktushelyzetek az Édes Annában, Literatura, 1986. 1–2. sz., 61–67. p.

Szegedy-Maszák Mihály, Körkörösség és transzcendencia a Pacsirtában, Literatura, 1986. 1–2. sz., 27–42. (41–42) p.

Wlachovský, Karol, Kosztolányi prózája a fordítás tükrében, Nagyvilág, 1986. 5. sz. (május), 732–735. p.

Herczeg Gyula, A prózaíró Kosztolányi, Magyar Nyelvőr, 1986. 4. sz. (október–december), 432–449. (445–447.) p.

Hima Gabriella, Az egzisztencializmus és Kosztolányi, Irodalomtörténeti Közlemények, 1986, 6. sz., 694–704. (702.) p.

Domonkos László, Kosztolányi szerbhorvátul, Élet és Irodalom, 1986. 49. sz. (december 12.), 8. p.

1987

Najdenova, Jonka, Pszihologija na sztraganieto i sasztieto. In: Kosztolányi, Dezső, Celuvkata : Izbrani tvorbi, predgorod J. N., prevedena J. N., Nikolina Atanasova, Kata Kamenova, Sofia, Narodna Kultura, 1987, 5–21. p. [előszó]

Papp István, Csend és kiáltás : Megjegyzések az Édes Annához, Dunatáj, 1987. 2. (február), 37–45. p.

Károlyi Csaba, Halálközeli létezésmámor : Az érett Kosztolányi világlátásáról, Jelenkor, 1987. 7–8. sz. (július–augusztus), 677–680. (680.) p.

1988

Kepes, Sophie, Néron, le poète sanglant et Absolve Domine : Enquête sur l’histoire de deux traductions. In: Regards sur Kosztolányi, textes réunis publiés par Bertrand Boiron, Paris – Budapest, ADEFO – Akadémiai, 1988, 109–119. p.

Szegedy-Maszák Mihály, Esti Kornél comme antiroman. In: Regards sur Kosztolányi, textes réunis publiés par Bertrand Boiron, Paris – Budapest, ADEFO – Akadémiai, 1988, 155–166. p.

Herczeg Gyula, A prózaíró Kosztolányi mondatszerkezetei, Magyar Nyelv, 1988. 3. sz., 296–313. p.

1989

Magyarlaky Józsefné, Kosztolányi névválasztása novelláiban. In: Névtudomány és művelődéstörténet : A 4. Magyar Névtudományi Konferencia előadásai Pais Dezső születésének 100. évfordulóján, szerkesztette Balogh Lajos et al, Zalaegerszeg, Városi Tanács, 1989, 303–306. p.

Hima Gabriella, The best hungarian novel of the inter-war period : Dezső Kosztolányi: Édes Anna / Sweet Anna, Acta Litteraria, 1989. 1–2. sz., 49–78 p.

Herczeg Gyula, A prózaíró Kosztolányi mondatszerkezetei, Magyar Nyelv, 1988. 3. sz., 296–313. p.

Hima Gabriella, Példázat a kiszolgáltatottságról : Kosztolányi Dezső Édes Annájáról és az orosz irodalom párhuzamairól, Studia Russica, 13. füzet, 1989. 260–291. p.

1990

Szegedy-Maszák Mihály, Az irodalmi mű alaktani hatáselméletéről, Literatura, 1990. 1. sz., 30–76. (66–71.) p.

Veres András, Az irodalmi mű értékalakzatai, Irodalomtörténeti Közlemények, 1990. 2. sz., 185–212. (197–198.) p. In: A strukturalizmus után : Érték, vers, hatás, történet, nyelv az irodalomelméletben, szerkesztette Szili József, Budapest, Akadémiai, 1992, 239–310. (296–297.) p.[Irodalomértelmezés és értékorientáció címmel.]

1991

Fenyvesi András, Kosztolányi Dezső: Édes Anna. In: F. A., Írók, művek, tanulmányok, Sárospatak, Grafik, 1991, 198–212. p.

Sükösd Mihály, Utószó. In: Kosztolányi Dezső, Édes Anna, utószó S. M., Budapest, Editorg, 1991, (Editorg Klasszikusok), 242–247. p.

Szirtes, George, Introduction. In: Kosztolányi, Dezső, Anna Édes, translated from the Hungarian and with Introduction by George Szirtes, London, Quartet Books, 1991, (Quartet Encounters), V–IX. p.; Budapest, Corvina, 1991.; New York, New Directions,1993.; London, Quartet Books, 2000.

Hima Gabriella, A sorsregénytől a példázatig, Irodalomtörténet, 1991. 1. sz., 1–34 p. In: H. G., Kosztolányi és az egzisztenciális regény : Kosztolányi regényeinek poétikai vizsgálata, Budapest, Akadémiai, 1992, 137–172. p.

1992

Vingiano, Eva – Martins, Piña, Anna Édes, Anna la Douce. In: Kosztolányi, Dezső, Anna la Douce, traduit du hongrois par E. V. de P. M., première lecture d’ Anne Diatkine, preface d’ E. V. de P. M., Paris, V. Hamy, 1992, 7–17. p. [előszó]; 2001.

Nemes Lívia, Kosztolányi Édes Annájának pszichoanalitikus értelmezése, Magyar Pszichológiai Szemle, 1992–1993. 1–2. sz., 31–41. p. In: N. L., Alkotó és alkotás, Budapest, Animula, 1998, 11–30. p.

Bagdy Emőke hozzászólása Nemes Lívia tanulmányához, Magyar Pszichológiai Szemle, 1992–1993. 1–2. sz., 41–42. p.

Orbán Ottó, Adam Bodor leinti Mustafa Maupassant kamionját, Holmi, 1992. 2. sz. (február), 275–280. (279.) p. In: O. O., Cédula a romokon : Esszék és egyéb arcátlanságok, Budapest, Magvető, 1994, 87–96. (95.) p.

Kálmán C. György, Így gondozd a szöveget! (Katona József: Bánk Bán, Kosztolányi Dezső: Édes Anna.), Beszélő, 1992. 3. sz., 44–45. p.

Tötösy de Zepetnek, Steven, An analysis of Kosztolányi’s Anna Édes in light of neglected medical evidence, Neohelicon, 1992. 2. sz., 69–85. p.

1993

Bárdos László, Utószó. In: Kosztolányi Dezső, Pacsirta. Édes Anna, utószó B. L., Budapest, Unikornis, 1993, (A magyar Próza Klasszikusai, 4), 351–355. (354–355.) p.

Fenyvesi András, Édes Anna : regény, 1926, műelemzés. In: F. A., Írók, művek, tanulmányok, 2. javított, bővített kiadás, Nyíregyháza, Art-east, 1993, 100–103. p.

Esterházy Péter, A csokornyakkendős ember : Kosztolányi Dezsőről, Kortárs, 1993. 10. sz. (október), 116–119. (117.) p.

1994

Karátson Endre, A szorongás és a részvét esztétája : Kosztolányi Dezső. In: K. E., Baudelaire ajándéka, válogattaCsordás Gábor, Pécs, Jelenkor, 1994, 75–97. (93–95.) p.

1995

Ádám Péter, Deux faits divers, Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei, 22. kötet, 1995. 129–135. p.

Olasz Sándor, A regényíró Kosztolányi, Tiszatáj, 1995. 5. sz. (május), Diákmelléklet, 1–12. p.

Vauthrin, Caroline, Kosztolányi et la rencontre avec la mort : Étude comparative des scenes de mort dans Néron, le poete sanglant, Le cerf-volant d’or, Anna la Douce, Cahiers d’Études Hongroises, 1995. 7. sz., 151–169. p.

1997

Gyáni Gábor, A cselédkép változatai a századforduló diskurzusában. In: Szerep és alkotás : Női szerepek a társadalomban és az alkotóművészetben, szerkesztette Nagy Beáta, S. Sárdi Margit, Debrecen, Csokonai, 1997, 227–233. (232–233.) p.

Bárány László, Korkép és transzcendencia Kosztolányi és Camus mono-dialógusa, Irodalomtörténet, 1997. 1. sz. 187–217. (190–203.) p.

Veres András, Kosztolányi Édes Annája : Egy sajtó alá rendezés tapasztalataiból , Alföld, 1997. 6. sz. (június), 59–69. p. In: Tanulmányok Kosztolányi Dezsőről, szerkesztette Kulcsár Szabó Ernő – Szegedy-Maszák Mihály, Budapest, Anonymus, 1998, (Újraolvasó), 133–142. p.; V. A., Távolodó hagyományok, Budapest, Balassi, 2003, 90–91. p.

Kemenes Géfin László, Nem is olyan Édes Anna : A női szexualitás problematikája Kosztolányi Dezső regényeiben, Kortárs, 1997. 8. (augusztus), 79–85. p. In: K. G. L. – Jastrzębska, Jolanta, Kiűzetés a szerelem kertjéből : Kosztolányi Dezső: Édes Anna. In: K. G. L. – J., J., Erotika a huszadik századi magyar regényben : 1911–1947, Budapest, Kortárs – Windor – Argumentum, 1998, 91–106. p. [Lényegében azonos szöveggel.]

Németh G. Béla, Egy életszerető „nihilista” , Világosság, 1997. 8–9. (augusztus–szeptember), 129–146. p. In: N. G. B., Írók, művek, emberek, Budapest, Krónika Nova, 1998, 5–25. p.

Judas-Stévenard, Blandine, Kosztolányi romancier: le langage inopérant, Cahiers d’Études Hongroises, 1997–1998, 65–74. p.

1998

Barabás Judit, Édes Anna. In: Tanulmányok Kosztolányi Dezsőről, szerkesztette Kulcsár Szabó Ernő – Szegedy-Maszák Mihály, Budapest, Anonymus, 1998, (Újraolvasó), 143–157. p.

Bodnár György, A lélektan, a fantasztikum és a regény igazsága. In: B. Gy., Jövő múlt időben, Budapest, Balassi, 1998, 30–38. p.

Bodnár György, A pszichológiai ábrázolástól a létregényig : Kosztolányi Dezső regényei. In: B. Gy., Jövő múlt időben, Budapest, Balassi, 1998, 40–50. p.

Tamás Attila, Kereszténység és „latinos” pogányság Kosztolányi Dezső műveiben. In: A magyar művelődés és a kereszténység = La civiltá ungherese e il cristianesimo, 3. kötet, szerkesztette Jankovics József et al, Budapest – Szeged, Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság – Scriptum, 1998, (Congressi dell’ Associazione Internaziole di Studi Ungheresi = A Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság Kongresszusai), 1347–1353. (1351.) p. [A Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus előadásai, Róma – Nápoly, 1996. szeptember 9–14.]

Tötösy de Zepetnek, Steven, Comparative Literature : Theory, Method, Application, Amsterdam – Atlanta, Rodopi, 1998, (Studies in Comparative Literature, 18), 108–120. p.

Magyar Miklós, L’acte gratuit chez gide et Kosztolányi, Neohelikon, 1998. 1. sz., 151–159. p. In: M. M., Írók és művek közelről : Tanulmányok, Budapest, Könyvműhely, 2012, 25–33. p.

Sherwood, Peter, Crater into Well : Sex and Violence in Dezső Kosztolányi’s Édes Anna and Its English Translation, Hungarologische Beiträge, 11. kötet, 1998. 51–66. p.

Lengyel András, Miért gyilkolt Édes Anna?, Korunk, 1998. 4. sz. (április), 89–98. p. In: L. A., Játék és valóság közt : Kosztolányi-tanulmányok, Szeged, Tiszatáj, 2000, (Tiszatáj Könyvek), 123–143. p.

Franc Klaudia, Édes Anna, a „lázadó robot”, Képes Ifjúság [Becse], 1998. Különszám (április 17–19.), 12–13. p.

Kántor Lajos, Ady, Kós, Kosztolányi (meg Kuncz), Korunk, 1998. 5. sz. (május), 55–64 (63) p.

Lackó Miklós, A két világháború között, Budapesti Negyed, 1998. 2–3. sz. (nyár–ősz), 173–240. (230.) p.

Németh G. Béla, Folyóiratok karaktere és szerepe 1945–47 között, Kortárs, 1998. 7. sz. (július), 92–98 p.

Lengyel András, Kosztolányi, Hollós István és a nyelv pszichoanalitikus fölfogása, Új Forrás , 1998. 8. sz. (augusztus), 52–65. p. In: L. A., Játék és valóság közt : Kosztolányi-tanulmányok, Szeged, Tiszatáj, 2000, (Tiszatáj Könyvek), 144–163. p.

András Sándor, Kosztolányi Dezső és a művészet öncélúsága, Kortárs, 1998. 9. sz. (szeptember),59–72. (61–62.) p.

1999

Bodnár György, Előszó. In: Kosztolányi Dezső, Édes Anna, az előszót írta B. Gy., Budapest – Miskolc, Talentum – Akkord, 1999, (Talentum Diákkönyvtár), 5–8. p.

Kovács Árpád, A költői beszédmód diszkurzív elmélete. In: A szótól a szövegig és tovább... : Tanulmányok az orosz irodalom és költészettan köréből, szerkesztette K. Á., Nagy István, Budapest, Argumentum – ELTE Orosz Irodalmi és Irodalomkutatási Doktor Iskolája – Eötvös József Collegium Szlavisztikai Műhelye, 1999, 23. p.

Spreckelsen, Tilman, Nachwort. In: Kosztolányi, Dezső, Anna Édes : Roman, aus dem Ungarischen übers. von Irene Kolbe, mit einem nachwort von Tilman Spreckelsen, Berlin, Aufbau, 1999, (Aufbau Bibliothek, 6046), 214–219. p.

Mohai V. Lajos, Felesége könyve, Új Forrás, 1999. 2. sz. (február), 94–100. p.

Vallasek Júlia, Igen és nem : Hallgatásról és szavakról Kosztolányi Dezső Édes Anna című regényében, Helikon (Kolozsvár), 1999. 8. sz. (április 25.), 13–14. p. In: V. J., Lassú utazások könyve : Esszék, kritikák, Kolozsvár, Komp-Press – Korunk Baráti Társaság, 2005, 184–193. p.[A hallgatás szava címmel.]

Szegedy-Maszák Mihály, A Nyugatés a világirodalom, Alföld, 1999. 5. sz. (május), 54–70. (64.) p. In: A magyar irodalom történetei, 1–3. kötet,szerkesztette Szegedy-Maszák Mihály, Veres András, Budapest, Gondolat, 2007, 2. kötet,1800-tól 1919-ig, 705–722. (716.) p.[Világirodalmi távlat megteremtése címmel.]

Győry Erzsébet, A kiadók és a könyvtárak, a könyvtárak mint kiadók, Könyv, Könyvtár, Könyvtáros, 1999. 9. (szeptember), 12–22. (13.) p.

Veres András, Olvasatok Heller Ágnes Kosztolányi-könyvéről : Értelmezéstörténet, hét tételben, 2000 [Kétezer], 1999. június, 48–56. (50–52.) p. In: Diotima : Heller Ágnes 70. születésnapjára, szerkesztette Kardos András, Radnóti Sándor, Vajda Mihály, Budapest, Osiris – Gond, 1999, 535–551. (540–544.) p.

Krausz Katalin, Művészet és freudizmus, Iskolakultúra, 1999. 11. sz. (november), 26–32. (31.) p.

2000

Neubauer, John, Heteroglossia and Revolution : A Bakhtinian Reading of Dezső Kosztolányi’s Édes Anna. In: Under Construction : Links for the Site of Literary Theory : Essays in Honour of Hendrik van Gorp, edited Dirk de Geest et al, Leuven, Leuven University Press, 2000, 69–82. p.

Hafner Zoltán, Utószó. In: Kosztolányi Dezső, Édes Anna, a szöveget gondozta Papp Csaba, utószó H. Z., Budapest, Osiris, 2000, (Millenniumi Könyvtár), 201–207. p.; 2003.

Somi Éva, Az Édes Anna szerkezetéről, Magyartanítás, 2000. 1. sz. (január 1.), 10–14 p.

Szitár Katalin, A név és a metafora mint motívumképző tényezők : Édes Anna. In: Sz. K., A prózanyelv Kosztolányinál, Budapest, ELTE, 2000, (Asteriskos, 1), 150–167. p.

Mohai V. Lajos, Egy mindenki ellen : Kosztolányi – a hősies önérzet drámája, Új Forrás, 2000. 5. sz. (május), 41–47. p.

2001

Varga Mátyás, Én tudom szeretni az égboltot : Tolnai Ottó Balkáni babér című kötetének bemutatójára, Új Forrás, 2001. 8. sz. (augusztus), 65–67. (66.) p.

2002

Zsadányi Edit, A csend retorikája : Kihagyás-alakzatok vizsgálata huszadik századi regényekben, Pozsony, Kalligram, 2002, 77–95. p.

Görömbei András, Irodalom és a nemzeti önismeret, Hitel, 2002. 8. sz. (augusztus), 66–77. (71.) p.

Rónay László, Követségben a szellem fejedelme : Kosztolányi és Európa, Kortárs, 2002. 8. sz. (augusztus), 90–104. (99.) p.

2003

Dés, Mihály, Introduccion. In: Kosztolányi, Dezső, Anna la Dulce, traduccion de Judit Xantus, introduccion de Mihály Dés, Barcelona, Afluentes, 2003, 7–17. p.

Réz Pál, Utószó. In: Kosztolányi Dezső összes regényei, szerkesztette, utószó R. P., Szeged, Szukits, 2003, 611–620. (616–620.) p.

Yoo Jin-Il, Kosztolányi prózájának konfliktusmotívumai, Budapest, Littera Nova, 2003.

Szecsődi Tamás, Édes Anna : Kosztolányi Dezső regényének és Fábri Zoltán filmadaptációjának összehasonlítása, Módszertani Lapok, 2003. 3–4. sz. (március–április), 23–26. p.

Czigány György, Tuttifrutti Ottlik asztaláról, Kortárs, 2003. 4. sz. (április), 124–128. (127.) p.

Gulyás József, Éjszakai feljegyzések 1999, 3. rész, Híd, 2003. 11. sz. (november), 1271–1284. (1280.) p.

2004

Szilágyi Zsófia, Az irodalom rendőrei és a befejezett tény : Az Aranysárkány-kézirat vizsgálatának tanulságai, Irodalomtörténet, 2004. 3. sz. 402–420. (404–405.) p. In: Sz. Zs., A féllábú ólomkatona : Irodalmi mű-hibák, Pozsony, Kalligram, 2005, 33–57. (36–37.) p.[A tökéletes szöveg illúziója : Kosztolányi Aranysárkányának példáján címmel.]

Veres András, Az Édes Anna kritikai kiadásáról, Irodalomtörténet, 2004. 3. sz. 394–401. p.

Veres András, A „homo aestheticus” : Kosztolányi Dezső vázlatos pályaképe , Literatura, 2004. 3–4. sz., 293–307. (302–304.) p.

[Bíró-]Balogh Tamás, „Új regényen dolgozik Kosztolányi Dezső” : Az el nem készült „Mostoha” keletkezéstörténete, Holmi, 2004. 11. sz. (november), 1401–1415. p.

2005

Kamarás István, Olvasásügy, Pécs, Iskolakultúra, 2005, (Iskolakultúra-könyvek, 25), 49., 54., 161., 166. p.

Vörös Boldizsár, „Szamuelli repülőgépen Oroszországba szökött” : Álhírek Budapesten a Magyarországi Tanácsköztársaság idején, Budapesti Negyed, 2005. 1–2. (47–48.) sz. (Tavasz–Nyár), 31–53. (52–53.) p.

Tverdota György, Kosztolányi és a halál : Kosztolányi fogadtatása Franciaországban, Üzenet, 2005. 3. 12–15. p. = [franciául:] Tverdota György, Kosztolányi et la mort : Néron le poete sanglant, Cahiers d’Études Hongroises, 2006. 13. sz. 75–81. p.

Győrffy Iván, Nagy könyv, nagy élvezet, Mozgó Világ, 2005. 8. sz. (augusztus), 103–105. (104.) p.

Bánki Éva, A matador íz, Holmi, 2005. 10. sz. (október), 1311–1313. (1311.) p.

Pitkäsalo, Eliisa, Hatalmas hatalom – alattomos alárendeltség : Kosztolányi Dezső Édes Anna című regényének tükrében, Hungarologische Beiträge, 2005. 17. sz., 141–158. p. In: Nők a modernizálódó magyar társadalomban, szerkesztette Gyáni Gábor – Séllei Nóra, Debrecen, Csokonai, 2006, (Artemisz Könyvek), 163–180. p.

Romeo-Vareille, Elisabetta, La réception de „Édes Anna” en France et en Italie : Esquisse d’une problématique, Rivista di Studi Ungheresi, 2005. 4. sz., 171–195. p.

2006

Czompa Gyöngyi, Az „Édes Anna” jogtörténeti vonatkozásai, Iskolakultúra, 2006. 1. sz. (január), 111–116. p.

Halász Hajnalka, Szöveg-test/(szó)beszéd az Édes Annáról, Alföld, 2006. 2. sz. (február), 71–88. p.

Grendel Lajos, Magyar líra és epika a 20. században : 8. rész Kosztolányi Dezső (1885–1936), Irodalmi Szemle, 2006. 7. sz. (július), 28–34. p.

2007

Kamarás István, Az irodalmi mű befogadása : Szociológiai és szociálpszichológiai megközelítés, Veszprém – Budapest, Pannon Egyetem BTK Antropológiai és Etika Tanszék – Gondolat, 2007, 17., 120., 122., 251., 266. p.

Almássy Balázs, A mi mindennapi hőseinket add meg nekünk ma! : Kosztolányi és Márai regényeinek mitológiai horizontjai, Mikes International, 2007. 1. sz. 37–42. (38.) p.

Arany Zsuzsanna, Kosztolányi írásai a Pesti Hírlapban, Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények [Kolozsvár], 2007. 1–2. sz., 73–88. p.

Arany Zsuzsanna, Szövegkiadási és értelmezési kérdések Kosztolányi utóéletében, Erdélyi Múzeum, 2007. 1–2. sz., 115–122. p.

Gyurisán Szabina, Kosztolányi Dezső Édes Anna című regényének szociálpszichológiai elemzése, Partitúra, 2007. 2–3. sz., 105–143. p.

Bakk Ágnes, Hiába a nyelv… : (Láthatatlan Kollégium), Korunk, 2007. 5. sz. (május), 118–119. p.

Bónus Tibor, A másik titok : az Édes Anna értelmezéséhez, Irodalomtörténet, 2007. 4. sz., 476–518. p.

Kenyeres Zoltán, Irgalom, Irodalomtörténet, 2007. 4. sz., 545–563. (545–549.) p.

2008

Kiss Anna, Áldozat vagy elkövető? : képzeletbeli forgatókönyv Schmidt – közismertebb nevén Édes – Anna vádlott első fokú tárgyalásáról. In: K. A., Bűnbe esett irodalmi hősök : jog és irodalom, előszó Finszter Géza, utószó Gáspár Ferenc, Budapest, Publ. Art Media, 2008, 23–31. p.

Bartha Eszter, Férfiak tükrében : Nőalakok Kosztolányi és Móricz regényeiben, Múltunk, 2008. 2. sz. (február), 58–90. p.

Hicsik Dóra, „Én csak abban a túlvilági életben hiszek, amit az emlékezés biztosít számunkra” : A 2008. évi Kosztolányi Dezső Napok Szabadkán, Létünk, 2008. 2. sz. (február), 172–175. (172–173.) p.

Mohai V. Lajos, A Sárszeg-téma és a bethleni konszolidáció, Új Forrás, 2008. 5. sz. (május), 68–78. p.

Mohai V. Lajos, Az otthontalanul bolygó liberális: Kosztolányi az 1920-as években : Monográfiarészlet 2, Új Forrás, 2008. 6. sz. (június), 27–49. p. In: M. V. L., Egy szín tónusai, Budapest, prae.hu, 2009, 43–70. p.

Kállay Géza, „Sok-sok sütemény” és „nagy-nagy konyhakés” : Kosztolányi Dezső: Édes Anna, Liget, 2008. 8. sz. (augusztus), 43–58. p.

Pomogáts Béla, Kosztolányi méltósága, Irodalmi Szemle, 2008. 8. sz. (augusztus), 51–54. p.

Veres András, Kosztolányi Nyugatja, a Nyugat Kosztolányija, Kritika, 2008. 12. sz. (december), 2–7. (5.) p. In: Nyugat népe : Tanulmányok a Nyugatról és koráról, szerkesztőbizottság Angyalosi Gergely et al, a szövegeket gondozta Sárközi Éva; Budapest, Petőfi Irodalmi Múzeum, 2009, 88–124. (104–107.) p. [Kosztolányi Nyugatja és a Nyugat Kosztolányija címmel; javított, bővített változat.]

Zeke Gyula, „Budapest, itt éltem én!” : Kosztolányi Dezső Pesten és Budán, Budapesti Negyed, 61. sz. 2008. (ősz), 7–40. (40.) p.

2009

Hoványi Márton, Fájdalmas Anna : Az Édes Anna újraolvasása. In: Novum : A Nemzetközi Újraírások Konferencia Junior Szekciójának tanulmánykötete, szerkesztette H. M., Budapest, Eötvös József Collegium, 2009, 135–174. p.

Kőváry Zoltán, Morfium, matricidium és pszichoanalízis. In: Csáth-járó át-járó: Csáth Géza, az irodalmi és pszichológiai diskurzusok metszéspontja, szerkesztette Csányi Erzsébet, Újvidék, Bölcsészettudományi Kar Vajdasági Magyar Felsőoktatási Kollégium, 2009, 45–86.

Bónus Tibor, Színháziasság és az érzékek topológiája, Szem(ek) : Az Édes Anna értelmezéséhez, 1–2. rész, Alföld, 2009. 2. sz. (február), 56–76. p.;Kortárs, 2009. 7–8. sz. (július–augusztus), 119–141. p.

Kamarás István, Népszerűség nép nélkül, avagy irodalmi sikerek egy szubkultúrák halmazából álló társadalomban, Alföld, 2009. 5. sz. (május), 23–35. (26.) p.

Szegedy-Maszák Mihály, Édes Anna : regény és/vagy példázat, Kalligram, 2009. 7–8. sz. (július–augusztus), 137–143. p. In: Nyugat népe : Tanulmányok a Nyugatról és koráról, szerkesztőbizottság Angyalosi Gergely et al, a szövegeket gondozta Sárközi Éva; Budapest, Petőfi Irodalmi Múzeum, 2009, 285–317. p.; Sz. M. M., Kosztolányi Dezső, Pozsony, Kalligram, 2010, 285–317. p.

Bánki Éva, „A földomláshoz minden zuhanó rög hozzá tartozik” : Történelmi fordulat és prózapoétika Kosztolányi Dezső Édes Annájában és Tormay Cécile Bujdosó könyvében, Studia Caroliensia, 2009. 4. sz., 105–119. p. = „Megszámlálhatatlan szál húzódik át a történéseken” [címmel], Múltunk, 2010. 3. sz. (március), 132–148. p.

Jeney Éva, Nem ér a nevem! A név mint kicsinyítő tükör, Literatura, 2009. 4. sz., 418–426. (419–420.) p.

Dobos István, Performativitás a XX. századi magyar regényben : A narratív előadás : Jelentő testek, Studia Litteraria, 47. kötet, 2009., 7–18. (11.) p.

2010

Lajtár István, A személy elleni bűncselekmények: Édes Anna. In: Bűntények a könyvtárszobából : Interaktív iratmintatár büntetőjogi komplex gyakorlathoz és szakvizsgához, szerkesztette Kiss Anna, Budapest, Complex, 2010, 19–60. p.

Benyovszky Krisztián, Anna, te édes, Literatura, 2010. 1. sz., 52–66. p.

Brauch Magda, Kosztolányi Dezső – a humanista, Erdélyi Toll, 2010. 1. sz., 36–42. (41.) p.

Bónus Tibor, Színháziasság és az érzékek topológiája III. : Szemek: Az Édes Anna értelmezéséhez, Tiszatáj, 2010. 3. sz. (március), 58–87. p. In: A hermeneutika vonzásában : Kulcsár Szabó Ernő 60. születésnapjára, szerkesztette B. T. et al, Budapest, Ráció, 2010. 440–473. p.

Szegedy-Maszák Mihály, Kosztolányi művei idegen nyelven, Prae, 42. kötet, 2010. 2. sz., 5–12. (7–11.) p.

Arany Zsuzsanna, Fény és árnyék : A kettős én és a Gonosz kérdésének megjelenése Kosztolányi néhány művében, Prae, 42. kötet, 2010. 2. sz. 24–32. (27–29.) p.

Kovács Árpád, Rím és katakrézis a hajnali részegségben, Literatura, 2010. 4. sz., 344–366. (364–366.) p.

2011

Gelencsér Gábor, Szolgasorsok : Egy irodalmi motívum filmtörténete, Apertúra, 2011. 4. sz. (Nyár), 3–15. p.

Dobos István, A regény performativitása : Kosztolányi: Édes Anna, 1–2. rész, Alföld, 2011. 11–12. sz. (november–december), 60−80.; 52–71. p. In: Regényművészet és íráskultúra : Tanulmányok, szerkesztette Kovács Árpád, Szitár Katalin,Budapest, Argumentum, 2012, (Diszkurzívák, 13), 193–235. p.; In: D. I., Az olvasás esemény, Pozsony, Kalligram, 2015, 139−190. p.

2012

Veres András, Kosztolányi Ady-komplexuma : Filológiai regény, az anyaggyűjtésben közreműködött Sárközi Éva, Budapest, Balassi, 2012, 252−253, 257. p.

Veres András, Az Édes Anná ról. In: Egy közép-európai értelmiségi napjainkban : Tverdota György 65. születésnapjára, szerkesztőbizottság Angyalosi Gergely et al., a szövegeket gondozta Sárközi Éva, Budapest, ELTE Bölcsészettudományi Kar, 2012, 267–276. p.

Szijártó Adrienn: Az Édes Anna feldolgozása a drámapedagógia eszközeivel, Taní-tani Online [http:www.tani-tani.info], 2012. május 28.

Görcsi Péter, Édesség és házasság : Kosztolányi Dezső: Édes Anna; Ingmar Bergman: Jelenetek egy házasságból – Pécsi Nemzeti Színház, Jelenkor, 2012. 6. sz. (június), 605–608. p.

2014

Veres András, A szerző fogalmának alakulásáról. In: A Nemzet Kalogánya : Kálmán C. György 60. születésnapjára, szerkesztette V. A., a szerkesztő munkatársa Jeney Éva Budapest, Reciti, 2014, 207–216. (213.) p.

Veres, András, Postfazione. In: Kosztolányi, Dezső, Anna Édes, tradotto Andrea Rényi, Mónika Szilágyi, postfazione V. A., Milano, Anfora, 2014, 193–195. p. [utószó]

Varga Kinga, Szövegbe zárva : Kosztolányi Édes Annája a színházi gyakorlatban. In: Átjárások – áthallások : Az Eötvös Collegium Magyar Műhely 2014. évi konferenciájának előadásai, szerkesztette Hantó Réka et al, Budapest, Magyar Műhely, 2014, 273–286. p.

Tomka Ferenc, , Budapest, Szent István Társulat, 2014, 51. p.

Fábián [T.] László, Édes Anna-legendárium : Kosztolányi korrajza és politikai reflexiói az Édes Anna című regénye kapcsán, Kortárs, 2014. 2. sz. (február), 80–85. p.

Herédi Károly, Az érzékek poétikája : Század eleji és jelenkori prózavilágok, Híd, 2014. 2. sz. (február), 40–65. p.

Bíró Béla, „Förtelmes volt és gyönyörű”, Liget, 2014. 5. sz. (május), 83–87. p.

Páji Gréta, Poliszém jelentésszerkezetek Kosztolányi Dezső Édes Anna című regényében, Névtani Értesítő, 36. kötet, 2014. 159–167. p.

Takács Miklós, Ki Pierre Janet és mit keres az Édes Annában?, Irodalom21 : A Debreceni Magyartanárok Lapja, 2014. 4. sz. (szeptember), 9–11. p.

Vas Ferenc, ifj., Édes Anna : Regényelemzés egy teológus szemével, Szolgatárs [Baptista folyóirat], 2014. 2. sz., 40–44. p.

Szirtes, George, Hét nyílt színi változás, Szabó T. Anna fordítása, Holmi, 2014. 12. sz. (december), 1589–1599. (1596.) p.

2015

Parádi Andrea, Vizyné habmerő kanala. In: „Inkább figyeld talán az irodalmat” : Írások Veres András 70. születésnapjára, szerkesztette Jeney Éva, Kálmán C. György, Budapest, Reciti, 2015, 123–126. p.

Nauhaus, Matthias, „Egyszerre eszébe jutott minden.” : Anna Édes zwischen ,cseléd’ und ,család’, Hungarológiai Évkönyv, 2015. 1. sz., 92–94. p.

C) Kézikönyvek, irodalomtörténetek, felsőoktatási jegyzetek

Benedek Marcell, Az eleve-elrendelés zúg…. In: B. M., Délsziget avagy A magyar irodalom története, Budapest, Révai, 1928, 295–352. (316–317.) p.; [átdolgozott szöveg:] Új Idők, 1948, (226.) p.

Gondán Felicián, A világháborútól napjainkig (1914– ) : Elbeszélőköltészet. In: G. F., Összefoglaló nemzeti irodalomtörténet rendszeres tételekben, Budapest, Kókai Lajos, 1929, 203–210. (208.) p.

Farkas Gyula, Új európaiság felé : Az újítók. In: F. Gy., A magyar irodalom története, Budapest, Káldor, 1934, 302–321. (316.) p.

Szerb Antal, A Nyugat lírikusai. In: Sz. A., Magyar irodalomtörténet, 1–2. kötet, előszó Makkai Sándor,Kolozsvár, Erdélyi Szépmíves Céh, 1934, 2. kötet, 201–207. (205.) p.; 2. átdolgozott kiadás, Budapest, Révai, 1935, 2. kötet, 201–207. (205.) p.; 3. kiadás, előszó Sőtér István, Budapest, Magvető, 1958, 505–511. (508.) p.

Schöpflin Aladár, A magyar irodalom története a XX. században, Budapest, Grill, 1937, 197–198. p.; sajtó alá rendezte Sebes Katalin, Budapest, Szépirodalmi, 1990, 280–282. p.

Pintér Jenő, Kosztolányi Dezső, a prózaíró. In: Pintér JenőMagyar irodalomtörténete : Tudományos rendszerezés, 1–8. kötet,Budapest, Franklin, 1930–1941, 8 kötet, A magyar irodaloma XX. század első harmadában, 1–2. kötet, 1941, 2. kötet, 730–737. (731–732., 736–737.) p.; P. J., Századunk magyar irodalma, Budapest, Pintér Jenőné, 1943. 730–737. (731–732., 736–737.) p.

Várkonyi Nándor, Kosztolányi Dezső. In: V. N., Az újabb magyar irodalom 1880–1940, Budapest, Szukits, 1942, 203–207. (205.) p.

Féja Géza, Kosztolányi Dezső. In: F. G., Nagy vállalkozások kora : A magyar irodalom története 1867-től napjainkig, Budapest, Magyar Élet, 1943, 272–280. (280.) p.

Fűr István, Kosztolányi Dezső. In: F. I., A magyar irodalom országútján, Szeged, Szukits, 1948, 211–219. (218.) p.

Juhász Géza, Édes Anna. In: J. G., A magyar irodalom története 1905-től napjainkig : 1949/50. 2. félév, Debrecen, Bölcsészettudományi Kar Tanulmányi Osztálya, 1950, 40. p. [Házi sokszorosítás.]

Bóka László, A XX. század magyar irodalma, Budapest, Felsőoktatási Jegyzetellátó Vállalat, 1952, (Eötvös Loránd Tudományegyetem Nyelv- és Irodalomtudományi Kar), 87–95. (93–94.) p.

Fábián Pál – Szathmári István – Terestyéni Ferenc, A magyar stilisztika vázlata, Budapest, Tankönyvkiadó, 1958, (Egyetemi Magyar Nyelvészeti Füzetek), 170. p.

Bóka László, A magyar irodalom története a két világháború között : 1919–1945, Budapest, Felsőoktatási Jegyzetellátó Vállalat, 1959, (Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar), 46–53. (50–51.) p.

Pataky László, Kosztolányi Dezső. In: A XX. századi magyar irodalom története, 1. kötet, szerkesztette P. L., Budapest, Felsőoktatási Jegyzetellátó Vállalat, 1959, (Pedagógiai Főiskola), 192–202. (200–201.) p.

Tóth Veremund, Kosztolányi Dezső. In: T. V., A magyar irodalom története, Buenos Aires, Kossuth, 1960, 519–524. (523.) p.

Pataky László, Kosztolányi Dezső. In: P. L., A magyar irodalom története a XX. században : 1. rész, Budapest, Tankönyvkiadó, 1961, (Tanárképző Főiskolák), 183–193. (189–191.) p.; [1967-ig évente változatlan utánnyomásban.]

Kiss Ferenc, Kosztolányi Dezső. In: Magyar irodalmi lexikon, 1–3. kötet, főszerkesztő Benedek Marcell, Budapest, Akadémiai, 1963–1965, 1. kötet, A–K, felelős szerkesztő Tamás Attila, 1963, 678–684. (680.) p.

Kiss Ferenc, Kosztolányi Dezső : Regényei. In: A magyar irodalom története, 1–6. kötet, főszerkesztő Sőtér István,Budapest, Akadémiai, 1964–1966, 5. kötet,A magyar irodalom története 1905-től 1919-ig, szerkesztette Szabolcsi Miklós, 1965, 312–318. (313–317.) p.

Klaniczay Tibor – Szauder József – Szabolcsi Miklós, A modern magyar irodalom kibontakozása. In: K. T. – Sz. J. – Sz. M., Kis magyar irodalomtörténet, Budapest, Gondolat, 1965, 199–234. (226.) p.; A kultúra világa (1–8), a szerkesztő bizottség elnöke Köpeczi Béla, Budapest, Közgazdasági és Jogi, 1964–1965, 7. kötet,Magyar irodalom. A magyar nép története, 1965, 173–200. (194.) p.

Kiss Ferenc, Kosztolányi Dezső : Regényei. In: A magyar irodalom története, 1–3. kötet,Budapest, Bibliotheca – Gondolat, 1957–1967, 3. kötet,A magyar irodalom története 1905-től napjainkig, szerkesztette Béládi Miklós, Bodnár György, Gondolat, 1967, 156–159. (157.) p.

Pál György, Kosztolányi Dezső. In: Katona Béla – Margócsy József– P. Gy., A magyar irodalom története 1905-től 1919-ig, szerkesztette Margócsy József, Budapest, Tankönyvkiadó, 1968, (Tanárképző Főiskolák), 141–154. (149.) p. [1973-ig évente változatlan utánnyomásban.]

Simon István, A Nyugat első nagy nemzedéke. In: S. I., A magyar irodalom, Budapest, Gondolat, 1973; bővített kiadás, 1979, 260. p.

Pál György, Kosztolányi Dezső. In: Az irodalom története 1905-1919 : egységes jegyzet, szerkesztette Margócsy József, Budapest, Tankönyvkiadó, 1974, (Tanárképző Főiskolák), 211–226. (218–219.) p.; 19. kiadás, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1997.

Hazánk Magyarország (1–2), főszerkesztő Erdey-Grúz Tibor, Budapest, Akadémiai, 1975, 2. kötet, 698. p.

Hegedüs Géza, Kosztolányi Dezső. In: H. G., A magyar irodalom arcképcsarnoka, Budapest, Móra, 1976, 344–348. (346–347.) p.; 2. kiadás, 1–2. kötet, Budapest, Trezor, 1992, 2. kötet, 593–596. (595.) p.

Az irodalom társadalomképe : Válogatás szociológiai szempontú tartalomelemzésekből, szerkesztette Veres András, Budapest, MSZMP Politikai Főiskola Művelődéspolitikai Tanszék, 1978, 1–5. (3–4.), 45–78. 79–104. p. [V. A., Előszó, Bóka (1963), Kosztolányi „Édes Anná”-ja, Gondos (1975), Kosztolányi „Édes Anná”-jának jelentése és befogadása.]

Tamás Attila, Kosztolányi Dezső : Regényei. In: A magyar irodalom története, szerkesztette Klaniczay Tibor, Budapest, Kossuth, 1982, 298–299. p.

Nemeskürty István, Bús férfiak panaszai. In: N. I., Diák, írj magyar éneket : A magyar irodalom története 1945-ig, 1–2. kötet, Budapest, Gondolat, 1983, 2. kötet, 815–827. (823.) p.; A magyar irodalom története 1000–1945, 1–2. kötet, Budapest, Akadémiai, 1993, 2. kötet, 854–887. (863.) p.

Görömbei András, Kosztolányi Dezső. In: G. A., A magyar irodalom rövid történte, Helsinki, Helsinki Egyetem Finnugor Tanszék, 1992, (Castrenianumin Toimitteita, 43; Folia Hungarica, 6), 97–100. (99.) p.

Rónay László, Kosztolányi Dezső. In: R. L., Erkölcs és irodalom : A magyar irodalom rövid története, Budapest, Vigilia, 1993, 230–235. (232–233.) p.

Veres András, Művek, pályák, nemzedékek : Másfélszáz év magyar irodalma 1780–1944, Budapest, Krónika Nova, 1999, 83. p.

Czine Mihály, Kosztolányi Dezső. In: Cz. M., Magyar irodalom a huszadik században, Budapest, Kortárs, 2001, 33–35. (35.) p.

Kelecsényi László Zoltán, Kosztolányi Dezső. In: K. L. Z., Atlasz : Magyar irodalom, Budapest, Athenaeum 2000, 2001, 187 p.

Hima Gabriella, Kosztolányi Dezső. In: 21. századi enciklopédia : Magyar irodalom, szerkesztette Borbély Sándor, Budapest, Pannonica, 2001, 233–242. (236–241.) p.

Gintli Tibor – Schein Gábor, Kosztolányi Dezső: Édes Anna. In: G. T. – S. T., Az irodalom rövid története, 1–2. kötet, Pécs, Jelenkor, 2007, 2. kötet, A realizmustól máig, 294–295. p.

A magyar irodalom történetei, 1–3. kötet, főszerkesztő Szegedy-Maszák Mihály, Budapest, Gondolat, 2007, 2. kötet, 1800-tól 1919-ig, szerkesztette Szegedy-Maszák Mihály, Veres András, 704., 716., 740., 745., 782. p.; 3. kötet, 1920-tól napjainkig, szerkesztette Szegedy-Maszák Mihály, Veres András, 125., 130., 236., 624. p.

D) Az Édes Anna az irodalomtanításban

Tankönyvek

Klaniczay Sándor, A naturalizmus, impresszionizmus, szimbolizmus : Ady Endre és a Nyugatosok. In: K. L., Mit kell tudni a magyar irodalomtörténetből : Összefoglaló kézikönyv a közép- és főiskolai tanulóifjúság és a nagyközönség számára, Budapest, Kókai Lajos kiadása, 1941, 282–291. (289.) p. [A regény címének említése.]

Alszeghy Zsolt et al, Kosztolányi Dezső. In: A. Zs. et al, A magyar irodalom története : 2. rész A gimnázium és a leánygimnázium 8. osztálya számára, Budapest, Szent István Társulat, 1942, 187–189. (187.) p. [A regény címének említése.]

Alszeghy Zsolt – Brisits Frigyes – Sík Sándor, Kosztolányi Dezső. In: A. Zs. – B. F. – S. S., A magyar irodalom története : 2. rész A katolikus gimnázium és a leánygimnázium 8. osztálya számára, Budapest, Szent István Társulat, 1945, 187–189. (187.) p. [A regény címének említése.]

Bóka László et al, Kosztolányi Dezső : Regényei. In: B. L. et al, Magyar irodalomtörténet : 3. rész Az általános gimnáziumok 4. osztálya számára, Budapest, Tankönyvkiadó, 1952, 76–78. (77–78.) p. [„Kosztolányi regényeiben (A véres költő, Pacsirta, Aranysárkány, Édes Anna) a társadalmi problémákat lélektani problémákká szűkíti. […] az Édes Anna vádirat a cselédnyúzó úri osztály embertelensége ellen.”]; 2. kiadás, 1953.; 3. [bővített, átdolgozott kiadás] 1954, 190–192. p.; 4., átdolgozott kiadás [valójában visszatérés az 1952-es szöveghez.], 1955, 80–81. p.

Kanizsai-Nagy Antal, Kosztolányi Dezső : Regényei – Édes Anna. In: K.-N. A., Magyar irodalom : Irodalomtörténet 3. a gimnáziumok 4. osztálya számára, Budapest, Tankönyvkiadó, 1968, 124. p.

Mohácsy Károly, Kosztolányi Dezső: Prózai írások. In: M. K., Irodalom : a szakközépiskola 3. osztálya számára, Budapest, Tankönyvkiadó, 1980, 263–265. (263.) p.

Szegedy-Maszák Mihály et al, Édes Anna. In: Sz-M. M. et al, Irodalom : A gimnázium 3. osztálya számára, Budapest, Tankönyvkiadó, 1982, 356–360. p.

Mohácsy Károly, Édes Anna. In: M. K., Irodalom : a középiskolák 3. osztálya számára, Budapest, Tankönyvkiadó, 1992, 323–328. p.

Madocsai László, Édes Anna. In: M. L., Irodalom a középiskolák 3. osztálya számára, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1996, 222–226. p.

Rónay László, Édes Anna. In: R. L., Irodalom : a középiskolák 3. osztálya számára, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1996, 193–195. p.

Szegedy-Maszák Mihály et al, Édes Anna. In: Sz-M. M. et al, Irodalom : A gimnázium 3. osztálya számára, Budapest, Krónika Nova, 1999, 304–307. p.

Eisemann György – Nagy Péter, H. – Kulcsár–Szabó Zoltán, Édes Anna. In: Irodalom : tankönyv 16–17 éveseknek, Budapest, Korona, 1999, 232–233. p.

Tarján Tamás, Kosztolányi Dezső : A regényíró. In: T. T., Irodalom tankönyv 13-14 éveseknek, Budapest, Korona, 1999, 110. p.

Kosztolányi Dezső: Édes Anna. In: Diószegi Endre – Fábián Márton, Irodalom 11. évfolyam, Budapest, Krónika Nova, 124–130. p.

Domonkos Péter, Édes Anna. In: D. P., Irodalom 3 : a négy- és hatosztályos középiskolák számára, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2003, 230–231. p.

Pethőné Nagy Csilla, Édes Anna. In: P.-né N. Cs., Irodalomkönyv 11, Budapest, Korona, 2004, 439–447. p.

Segédkönyvek az irodalomtanításhoz

Tedeschi Mária, Kosztolányi Dezső : Édes Anna. In: Pálmai Kálmán et al, A 20. századi magyar irodalom tanítása a középiskolában, Budapest, Tankönyvkiadó, 1960, 122–124- p.; 1969, 191–193. p.

Mész Lászlóné, Kosztolányi prózája. In: M. L.-né, Tanári kézikönyv : A magyar irodalom tanításához a középiskolák 4. osztálya számára, Budapest, Tankönyvkiadó, 1971, 155–160. (155–156.) p.

Tankönyvháború : Viták a gimnáziumi irodalomoktatás reformjáról a hetvenes-nyolcvanas években, sajtó alá rendezte és az összekötő szöveget írta Pála Károly, Budapest, MTA Irodalomtudományi Intézete – Argumentum, 1991, (Irányított Irodalom), 47., 75., 77. p.

Bíró Zoltán, Kosztolányi prózája. In: B. Z., Két nemzedék : A magyar irodalom két nagy nemzedéke a 20. században : felsőoktatási tankönyv, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó – Universitas, 2001, 95–98. (96–97.) p.

Pethőné Nagy Csilla, Tanmenetjavaslatok. In: P.-né N. Cs., Módszertani kézikönyv : az irodalomkönyv 9–12. és az irodalomkönyv a szakközépiskolák számára 9–12. című tankönyvcsaládhoz, Budapest, Korona, 2005, 352. p.

Olasz Sándor, Kosztolányi Dezső. In: Irodalomtanítás a harmadik évezredben, főszerkesztő Sipos Lajos, szerkesztette Fűzfa Balázs, Budapest, Krónika Nova, 2006, 367–380. (373–277.) p.

Gordon Győri János, Kosztolányi Dezső tanítása a középiskolában : Javaslat. In: Irodalomtanítás a harmadik évezredben, főszerkesztő Sipos Lajos, szerkesztette Fűzfa Balázs, Budapest, Krónika Nova, 2006, 392–394. p.

Márton János, „Harmonia cælestis” : Esterházy Péter tanítása. In: Irodalomtanítás a harmadik évezredben, főszerkesztő Sipos Lajos, szerkesztette Fűzfa Balázs, Budapest, Krónika Nova, 2006, 678–686. (678.) p.

Kappanyos András, A magyar irodalom képes atlasza, Budapest, Holnap, 2008, 141. p.

Műelemzések, tömörítvények, érettségi tételek

[Szerző nélkül], Kosztolányi Dezső: Édes Anna. In: Az új magyar széppróza tartalmi ismertetésben, összeállította a Budapesti Református Gimnázium 8. osztálya, Budapest, Bethlen Gábor Irodalmi és Nyomdai Rt., 1940, 37–43. p.

Vasy Géza, Kosztolányi Dezső: Édes Anna. In: 66 híres magyar regény (1–2), a regényismertetéseket írták Balassa Anna et al, Budapest, Móra, 1991, 2. kötet, 258–269. (259–260, 265–269.) p.

Osztovits Szabolcs, Kosztolányi Dezső: Édes Anna. In: Kelecsényi László Zoltán – O. Sz. – Turcsányi Márta, Középiskolai kötelező olvasmányok elemzése, Budapest, Corvina, 1995, 180–184. p.

Kosztolányi Dezső: Édes Anna In: Híres írók híres regényei, felelős szerkesztő Fehér Sándor, Debrecen, Black & White, 1996, 90–101. p.

Kosztolányi Dezső életműve. In: Érettségi, felvételi tételek, témakörök : irodalom, összeállította Dávid Katalin Zsuzsanna, Szeged, Szukits, 2000, 114–118. p.

Nagy Teréz, Édes Anna : Műelemzés-vázlat. In: N. T., Műelemzések logikusan, 3, Békéscsaba, Item, 2000, 114–119. p.

Herman Anna, Kosztolányi Dezső: Édes Anna. In: H. A., Kötelező olvasmányok elemzése : gimnázium harmadik osztálya : a magyar realizmus irodalmából, Nagykovácsi, Puedlo, 2001, 90–97. p.

[Kissné] Figeczky Zsuzsa, Kosztolányi Dezső: Édes Anna. In: F. Zs., Híres regények dióhéjban, Budapest, Első Vertikális Kisszövetkezet, 1990, 102–105. p.; Budapest, Aranyhal, 2001, 140–144. p.

Kosztolányi Dezső: Édes Anna. In: Kötelezők röviden, 4 : Kötelező olvasmányok a középiskolák 4. osztálya számára, összeáll. Dávid Katalin Zsuzsanna, Szeged, Szukits, 2001, 90–104. p.

Zobolyákné Horváth Ida, Kosztolányi Dezső: Édes Anna In: Z.-né H. I., Kötelező olvasmányok röviden : tartalom és elemzés egyben ; a gimnáziumok és szakközépiskolák tanulóinak, Kisújszállás, Pannon-Literatúra, 2003, 29–37. p.

Kosztolányi Dezső: Édes Anna. In: Irodalom tételek : új érettségi, összeáll. Kelecsényi László Zoltán, Budapest, Corvina, 2004,

Varga Zsuzsanna, Miért öl a lány, akit Édes Annának hívnak?. In: V. Zs., Házi dolgozatok könyve 3 : A realizmus irodalmából, Békéscsaba, Item, 2004, 104–107 p.

Kosztolányi Dezső: Édes Anna. In: Irodalmi alkotások elemzése logikusan 11. : oktatást segítő kiadvány, szerkesztette Maczák Edit, Békéscsaba, Item, 2005,

Kosztolányi Dezső: Édes Anna. In: Kötelező olvasmányok lexikona, szerkesztette Oroszlán Éva, Budapest, DFT-Hungária, 2006, 110–111 p.

Dobayné Fenyvesi Ildikó, Műfaji összefoglaló, műértelmezés. In: Kosztolányi Dezső, Édes Anna, a tanulmányt írta D.-né F. I., Budapest, Mérték, 2008, (Kötelezők Mértékkel), 227–244. p.

E) Utóélet, kultusz

Bényei József, Édes Anna, Hajdú Bihari Napló, 1958. 283. sz. (november 30.), 7, p. [vers]

Balla Ödön, „Édes Annának szólítanak” : Találkozás a regénybeli Édes Anna élő ihletőjével, Népszava, 1959. 57. sz. (március 8.), 2. p. [újságírói legendaképzés]

Kőbányai György, Édes Anna – nyugdíjban : Történelem a cselédkönyvben, Esti Hírlap, 1959. 132. sz. (június 7.), 5. p. [újságírói legendaképzés]

Kiss Ferenc, Édes Anna, Új Írás, 1964. 5. sz. (május), 579. p. [vers]

Hubay Miklós, Kosztolányi-napló , Új Írás, 1985. 12. sz. (december), 75–82. (79–81.) p. [napló]

Balázs Attila, Start : Nyúlszív őrmester és Anna, Magyar Lettre International, 1999. 2. sz., 32–34. p. [vers]

Szálinger Balázs, Édes, édes Anna, Hévíz, 1999. 5. sz. (május), 15–16. p. [vers]

Esterházy Péter, Harmonia cælestis, Budapest, Magvető, 2000, 400–401. p. [az Édes Anna első fejezetének „továbbírása”]

Jász Attila, Sajátnapló : Egy tükörkép monológjaiból, Új Forrás, 2002. 10. sz. (október), 88–96. (95–96.) p. [novella]

Fenyvesi Ottó, Halott vajdaságiakat olvasva : Kosztolányi Dezső, Kortárs, 2003. 8. sz. (augusztus), 7–12. (8.) p. [vers]

Nyilas Atilla, Édes Anna, Együtt, 2004. 6. sz. (június), 46 p. [vers]

Harkai Vass Éva, atlantisz: süllyedő városok szigetek : versvázlat, Híd, 2007. 8. sz. (augusztus), 18–28. (22.) p. [vers]

Balázsi József Attila, Petrezselymet árul, Magyar Nyelv, 2008. 12. sz. (december), 463–465. (463.) p. [szócikk a szó- és szólásmagyarázatok rovatban, egyik példamondata egy Édes Anna részlet, a 4. fejezetből]

Kritikák, ismertetések az Édes Anna kritikai kiadásáról

Csordás Lajos, Kosztolányi zöld tintája, Népszabadság Online [http:nol.hu], 2010. december 3.

N. G. M., Újra kiadják Kosztolányi életművét, Népszava, 2010. 290. sz. (december 14.), 6. p.

Arany Zsuzsanna, A Kosztolányi kritikai kiadás műhelye és fórumai , Létünk, 2010. 1.sz. (január), 135–140. p.

Bán Zoltán András, Filológiai mestermű, Revizor : A Kritikai Portál [http:revizoronline.com], 2011. január 23.

Urfi Péter, „Tisztán látni nehéz” : Szegedy-Maszák Mihály akadémikus Kosztolányiról, Magyar Narancs, 2011. 5. sz. (február 3.), 32–33. p.

[Mészáros Sándor] [szerző nélkül], Kosztolányi Dezső: Édes Anna, HVG, 2011. 9. sz. (március 1.), 43. p.

Angyalosi Gergely, Editio maior, Élet és Irodalom, 2011. 11. sz. (március 18.), 21–21. p.

Széchenyi Ágnes, Kosztolányi Dezső Összes Művei: Édes Anna, Irodalomismeret, 2011. 2. sz., 97–101. p.

Veres András, A József Attila és Kosztolányi Dezső kritikai kiadások újdonságairól, Literatura, 2011. 3. sz., 216–222. (218–222.) p.

Buda Attila, Az „Édes Anna” kritikai kiadásáról, Holmi, 2011. 6. sz. (június), 773–778. p.

Tarján Tamás, Kosztolányi Dezső: Édes Anna : A kritikai kiadás sajtó alá rendezése: Laudáció a 2011-es Szépíró Díj átadásán, Élet és Irodalom, 2011. 22. sz. (június 3.), 9. p.

Bíró-Balogh Tamás, Kosztolányi, kritikai, kiadás, Műút, 30. kötet, 2011. 8. sz. (augusztus), 45–48. p.

Veres András, A kritikai kiadás és az irodalomtörténet-írás, Alföld, 2012. 3. sz. (március), 54–60. p.

Sörös Erzsébet Borbála, Veres András (szerk.): Kosztolányi Dezső: Édes Anna, Literatura, 2012. 3. sz., 329–331. p.

Kelevéz Ágnes, „Mily nehéz a könnyű” : Kosztolányi Édes Annájának kritikai kiadásáról, Jelenkor, 2012. 7–8. sz. (július–augusztus), 814–821. p.

Mohai V. Lajos: „Ez az alkotás” : Bekezdések a kritikai kiadás Kosztolányijához, Egyenlítő, 2012. 7–8. sz. (július–augusztus), 66–70. p.

Kamarás István, Kitartó szenvedély : Veres András Kosztolányiról, Litera : Az Irodalmi Portál [http:www.litera.hu], 2015. január 14.

Kosztolányi Dezső az Édes Annáról (1926–1936)

Jegyzet A regényre, kiadásaira és fordításaira vonatkozó szerzői nyilatkozatok, körkérdésre adott válaszok, riportok, jegyzet. A vonatkozó szövegrészek közlésével. A szövegek eredeti helyesírását csak a legszükségesebb esetben javítottam. (V. A.)

Szombathy Viktor, Kosztolányi Dezső az irodalomról, Európa csődjéről s a mai ember iránynélküliségéről, Prágai Magyar Hírlap, 1926. 49. sz. (február 28.), 9. p. [riport]

[…] Nos igen, dolgozom. Tudja, a terveimről beszélni nem igen szeretek, mert ami ma esetleg kész terv, az holnap már megsemmisülhet. De dolgozom most egy regényen, amit nyáron a „Nyugat” hoz le s majd a „Genius” is kiadja. Ez egész új emberszemléletet tükröz s ez az emberszemlélet az, hogy mi nem vagyunk külön-külön, hanem egymásban, a valóság nem megfogható, az emberek igazán csak egymás képzeletében élnek. Ez a regény tükörszoba, ahol minden alak száz és száz változatban rémlik. Hogy mi az igazság s hogy milyenek az emberek: bizonytalan.

– Erről szól a regényem. A témája, a tartalma, úgy-e, azt egyelőre magamnak tartom meg, de nagyon érdekel.

Lassan, minden szót megfontolva diktálja ezeket a mondatokat ceruza alá. Látszik, nem üres téma csupán, hanem az író lelkén átszűrődött súlyos tanulság, amit most önmagából fog kivetíteni az embereknek. Életfelfogás. […]

[Ormos László] (O. L.), Kosztolányi Dezső – Édes Annáról, a krisztinavárosi szentről, Magyar Hírlap, 1926. 139. sz. (június 23.), 4. p. [riport]

(A Magyar Hírlap tudósítójától) Kosztolányi Dezső rövidesen befejezi legújabb nagy regényét. A Magyar Hírlap munkatársának Kosztolányi Dezső vonakodva bár, de halk szeretettel kezdett beszélni új művéről, amelynek befejezésén dolgozik:

– Nehéz dolog készülő munkáról nyilatkozni, különösen nehéz akkor, ha olyan műről van szó, amelyben nem a téma, vagy a mese adja meg az alkotás súlypontját, hanem a kidolgozás, a forma, a stílus, az elmélyülő ötvöző művészet minél tökéletesebb világra álmodásába veti magát bele, szívvel, aggyal, minden kis idegszállal az alkotó író. Nézetem szerint különben sem fontos az irodalmi műnél, miről van benne szó. Az irodalmi mű lényege az: hogyan írják meg.

– Új regényem címe: Édes Anna. Édes Anna egyszerű kis cseléd. Budán szolgál polgári családnál, róla szól az egész regény. A történet a bolsevizmus bukásával kezdődik és egy éven át tart. Édes Anna egy tünemény. Olyan jó lány, amilyenre nincs példa. A Krisztinavárosban, regényem színhelyén valóságos legenda támad Édes Anna jelentéktelen személyecskéje körül.

– Mindenki szereti, mindenkivel csak jót tesz, szolgál, dolgozik, súrol, mosogat és nem mulaszt el egyetlen alkalmat sem, hogy valakivel ne éreztesse a jóság isteni melegét. Egy éjszaka, amikor gazdája és házanépe nyugovóra tér és mindenki alszik, a szent cseléd, a földre szállt kis szolgáló-angyal belopózik a szobába és legyilkolja az egész famíliát.

– Ez a regényem meséje. Ebben a művemben, hogy úgy mondjam, valami új emberszemléletet igyekszem megvalósítani. Azt akarom megértetni és bizonyítani, hogy nem élünk külön életet, hanem egymásban és egymás által élünk mi emberek. A magunk egyénisége, a mi lényegünk embertársaink lelkében tükröződik. Azt mondom, hogy minden bizonytalan, csak egy bizonyos van és ez az egy: az irgalom. Regényemet bizonyos tekintetben politikai regénynek is nevezhetem. Én, aki soha életemben nem nyilatkoztam meg a politika dühöngő, aláaknázott és fülledt fórumán, ebben a művemben hitet teszek arról, hogy mi a politikai meggyőződésem.

– Az egész munkának némi lokális érdekességet is fog adni az, hogy a Krisztinavárosnak, ennek a különös bájú budai vidéknek a lelke, emberei, levegője, romantikája elevenedik meg a lapokon. Tizenöt éve lakom a Krisztinavárosban és úgy érzem, mint ahogy az ember sem egyéniségéből, sem cselekedeteiből, egész életéből nem képes kivonni szülőfalujának bizonyos lélekben oldódó atmoszféráját, ebben a regényben is benne lesz mindaz, amit tizenöt év óta a Krisztinavárosból magamba érleltem.

E szavak után Kosztolányi elhallgatott, talán Édes Annára gondolt.

– De ne higgye – folytatta felelevenedve – hogy ez a regény minden időmet betölti. Sokat dolgozom mostanában, egészen áttértem a szabad verselésre. […]

[Berend Miklósné] [szerző nélkül], Kosztolányi Dezső nyilatkozik, Nemzeti Újság, 1926. 172. sz. (augusztus 1.), 21. p. [riport]

[…] Ön azt kérdezi tőlem – mondja Kosztolányi Dezső –, hogy az érzelmek ambivalenciája foglalkoztatott-e, amikor Édes Anna történetét megírtam. Ön az érzelmek kétértékűségére vagy kétjelűségére gondol. A chemiai igazságot, hogy bizonyos elemek lehetnek pozitív vagy negatív töltésűek is: a modern lélekkutató tudomány átvitte az érzelmekre. Amelyek egymással szemben állanak. Ismerem ezt a teóriát. De én, amikor írtam, nem törődtem vele. Az író épp ellenkező metódusokkal dolgozik, mint a tudomány. A regényem főhősnője életből merített alak. Egy itt, a Krisztinavárosban szolgált cselédleány adta az első impulzust a regényemhez. De ez nem az a lány volt, aki tényleg megölte a kommün bukása után a gazdáit. Csak most amikor már befejeztem a regényemet, tudtam meg, hogy csakugyan megtörtént ez az eset. A leány is egészen olyan jellemű volt: ahogy én megírtam. A hivatalból kirendelt védőügyvédje írt nekem. Elmondotta a részleteket. A leány, a fogságban is, folyton elragadtatottan mosolygott. Olyan volt, mint az alvajáró. Amikor halálra ítélték: eszméletlenül esett össze a bírák előtt. Az ítéletet később hétévi fegyházra változtatták. Ezt a leányt tényleg Annának hívták. Ugye különös. Amikor a regényemet írtam: sokáig haboztam, hogy miként nevezzem el a cselédleányt. Azután egyszerre elhatároztam hogy csakis Annának nevezhetem. Nem, én semmit sem törődtem írásközben a psycho-analitikus eljárásokkal. A művészet naiv. Az ember belemélyed az előtte lepergő életbe és látásközben tudja meg, hogy mit akar mondani. Sem regénynél, sem versnél nem szabad előzetes programot alkotni. A programszerű irányirodalom silány és megvetendő. Ön azt kérdezi, hogy a jelen nehéz viszonyok között lehet és szabad-e tisztára „l’art pour l’art” irodalmat csinálni. De hiszen nincsen is tiszta „l’art pour l’art” irodalom. Nem is lehet, mert függünk saját konstituciónktól, születésünk ezer körülményétől. Az ember determinált: tehát akarnia kell valamit. De én nem akarok programszerűen hatni az emberekre. Ma nagyon nehéz még akarni is, amikor az egész világon zűrzavaros bizonytalanságban gomolyog minden. Épp ezért nem is lehet igazi drámát írni ma. Az emberek világnézete chaotikus: nem teljesedhetik drámai cselekménnyé. A nemrégiben oly divatos fantasztikus irodalom pedig nem egyéb, mint gimnazista játék. A határtalanba való elrugaszkodott csapongás. Ott kezdődik az érdekesség, ahol emberi korlátokról és határokról van szó. A realizmus az örök ugródeszka marad, melyről az írónak indulnia kell. Hogy mik az igazi írói feladatok? Amit a psycho-analitikus nem tud kioldani: azt érdemes csak megírni. Az igazi művészet az, ami a vallás: Ahol imádkozni kezdünk, ott kezdjünk csak írni. Az igazi művészet Isten kezéből való és hivatása: A megoldhatatlan problémák, az emberek között levő bonyolult viszonyok észleltetése.

Én az embereket ugy igyekszem bemutatni, ahogy egymásban tükröződnek és magukban tulajdonképpen nincsenek is. Az egyén annyiféle alakban létezik, ahányszor látjuk. Írásközben alakok jelentkeznek. Ezek mennek maguktól megmásíthatatlan sorsuk felé. Írás közben ismerem meg őket. A filozófiát a kész munkából szűröm le. Hogy mi a regényemben megnyilvánuló gondolat? Hiszek az áhítatban és a szeretetben. Nincs kollektív élet. Csak egyéni élet van. Az embereket úgy lehet megmenteni és boldoggá tenni, ha szeretjük őket. A regény szereplői jó emberek a társadalmi rend szempontjából nézve. De nem a krisztusi gondolat értelmében véve jók. Ezért kell bűnhődniök. A regényemben őskeresztény kicsengés van. A mottója a katolikus halotti ima: a Circumdederunt. Írásközben folyton ezeket a latin verssorokat mondogattam és a Rituale Romanumot olvastam. A lelkek közösségéről van itt szó, amit hirdet maga az egyház is: Hogy minden ember, aki a földön él, vagy élt, nagy közösséget alkot. És aki ez ellen a közösség ellen vét: az már itt, e földön, pokolba jut. Csak ebben a keresztényi közösségben látom a kollektív probléma megoldását. Nem pedig intézményes, vagy gazdasági reformokban. Bármily nagy összeget adtunk valamely árvaház javára: nem tettünk oly igaz, Krisztusnak tetsző jót, mintha egy árvát magunkhoz fogadunk és szeretetben felnevelünk. […]

Somlyó Zoltán, Kosztolányi Dezső házatájáról, Bácsmegyei Napló, 1926. 352. sz. (december 25.), 40. p. [riport]

[…] – Látogatókat fogadni csak vasárnap érek rá. Egész nap dolgozom, főleg a Nyugatnak, amely most fejezte be Édes Anna c. regényem közlését. Ez a regény most karácsonyra könyvalakban is megjelenik a Geniusznál. Ezt is egy álló évig írtam, éjjel-nappal. Egy furcsa emberszemléletet akartam ebben megírni. Azt, hogy az emberek kiismerhetetlenek, egymás mellett élnek és sohasem láthatnak egymás igazi lelkébe. Regényem egy cselédleány megrázó tragédiája. Valahol a csöndes idilli Krisztinaváros egyik polgári házában szert tettek egy mindenesleányra, aki kötelességtudó, megbízható, szerény, szorgalmas, olyan tüneményesen jó és kifogástalan, hogy hamarosan híre fut mindenüvé. Ez a mintacseléd. Hogy mi zajlik lelkében, azt nem tudják, talán nem is akarják látni gazdái. A gép, az embergép végzi a maga munkáját napról-napra. Egy éjszaka aztán ez a leány, akit a legkisebb mulasztásra és botlásra sem gondoltak képesnek, konyhakéssel kezében besurran gazdái hálószobájába s ott legyilkolja mindkettőjüket. Hogy miért történik ez, arra ád választ a regény, mely egy új emberszemléletet, egy bátor s egyszersmind vigasztaló erkölcsöt hirdet, feltárva a huszadik századbeli ember mélységes meghasonlottságát…

Magam is szerepelek a regényben névszerint. […]

[Szerző nélkül], Mi készül?, Magyar Hírlap, 1927. 35. sz. (február 13.), 15. p. [Válasz a körkérdésre.]

[…] – Kosztolányi Dezső, aki az Édes Anna rendkívüli regénysikere után most egy három felvonásos tragédián dolgozik. Érdekes ez azért is, mert Kosztolányi eddig csak néhány egyfelvonásossal szerepelt régebben, hosszabb lélekzetű [sic!] színdarabok írásával nem is próbálkozott.

– A tragédia témája?

– Budapesten pereg a darab cselekménye. A megcsinálását egész egyénien próbálja végrehajtani Kosztolányi. A figurák megrajzolása emlékeztetni fog arra a módszerre, amellyel az Édes Annában kísérletezett teljes sikerrel az író. Kosztolányi így jellemezte ezt előttünk: „a közönségnek olyan tükrözését adni és a cselekedeteknek olyan összefüggését megmutatni, mint az Édes Annában…” Tehát emberek lesznek a szó egész értelmében a tragédia alakjai. […]

Jegyzet Minden bizonnyal a Mostoha című töredékben maradt színpadi műről nyilatkozik itt Kosztolányi. Lásd Lucifer a katedrán : Kosztolányi Dezső színpadi játékai, sajtó alárendezte és az utószót írta Réz Pál, Budapest, Balassi, 1997, 203–273. p. – A Mostoha és az Édes Anna összefüggéseiről lásd: [Bíró-]Balogh, 2004.

[Virágh Ferenc] -ágh, Kosztolányi Dezsőnél, Pásztortűz, 1927. 5. sz. (március 13.), 117. p. [riport]

Kosztolányi Dezső a huszadik századbeli modern magyar irodalom nagy triászának egyik tagja. [Ady, Babits, Kosztolányi] […] Finom bánatos dallamok a versei, […] Novelláinak egy része szeszélyes ötleteken alapszik (Kain), más része a benne rejlő mélyebb – bár sokszor még mindig szeszélyes és groteszk – lélektani jelenségeket finommegfigyelések keretében adja (A rossz orvos). Regényei […] szintén lélektani történéseken épülnek föl. Aranysárkánya a diákévek remek rajza, Édes Anná-ja, mely csak az idei karácsonykor jelent meg, a forradalmak utáni időket mutatja meg egy cselédleány sorstragédiájának keretében. […] Dolgozószobájában fogad. […]

– Miért tért át újabban a regényírásra? – kérdezem.

– Nem tértem át teljesen. – feleli – ez így adódott. Nézetem, hogy a fiatalember par excellence lírikus és mikor egészen meglátta magát, kifelé fordítja a tekintetét és meglátja az embereket. Azonban a regényírónak külsőleg részvéttelennek kell lennie, hogy részvétet tudjon ébreszteni. Minden irodalmi közlés indirekt, ha a mondanivalómat közvetlenül kimondom, akkor a puskapor elfüstölög. […]

– Most egy drámán dolgozom. Három felvonásos pesti tragédia, prózában. Az Édes Anna emberszemléletében írom ezt is.

Jegyzet Lásd 2. jegyzet.

Kosztolányi Dezső,Indiszkréció az irodalomban, Nyugat, 1927. 6. sz. (március 16.), 457–458. p.[Hozzászólás A Nyugat ankétján.]

[A szerkesztő bevezetője:] A Nyugat február 16-iki számában Ignotus „Teremtő indiskréció” címen cikket írt, ismét ráirányítva a figyelmet az írói lelkiismeretnek erre az örök kérdésére. Ebből az alkalomból a Nyugat felkérte munkatársait a probléma megvitatására. A hozzászólásokat itt adjuk.

[…]

Jegyzet Az ankét résztvevői (a megjelenés sorrendjében): Babits Mihály, Elek Artúr, Földi Mihály, Kosztolányi Dezső, Laczkó Géza, Lengyel Menyhért, Moly Tamás, Nagy Lajos, Schöpflin Aladár, Szini Gyula. A hozzászólásokat egyedi cím nélkül, a szerző aláírásával közölték.

Jegyzet Kosztolányi 7 pontban fejtette ki hozzászólását.

Mindegyik alakomnak meg tudnám adni pontos lakáscímét. Gyakran több lakáscímet is, mert némelyik kettőből-háromból van összeróva. „A rossz orvost”-t, mint gyermek vidéken láttam, Nero császárral egy budapesti kávéházban feketéztem, „Pacsirta” annyira közel van szívemhez, hogy a regény megjelentetése előtt – lelkiismeretem nyugtatására – sürgönyöket váltottam hozzátartozóival s noha ők határozottan lebeszéltek közzétételéről, mégse fogadtam meg tanácsukat, az „Aranysárkány” minden szereplője szintén él, vagy élt. „Édes Anna” cselédkönyvét íróasztalom fiókjában őrzöm. Minderre csak munka közben, vagy azután jöttem rá, mikor alakjaim már a lelkemben is éltek. […]

[Szerző nélkül], Mi a rothadt almája?,Színházi Élet, 1927. 51. sz. (december 18–25.), 8. p. [Válasz a körkérdésre.]

[A szerkesztő bevezetője:] Babits labdázik, Herczeg Ferenc hajókázik, Karinthy szaladgál, Kóbor Tamás szivarozik, Heltai Jenő pipázik, Kosztolányi szagol, Nagy Endre jól kialussza magát, Szabó Dezső nem csinál semmit, Szász Zoltán zenét hallgat, Szomory kávézik, Lakatos László tejet iszik és Lengyel Menyhért Nick Cartert olvas munka előtt. Schiller rothadt almát szagolt munkaközben, Verlaine csak részegen tudott írni, Murgert a temető inspirálta, Swift Jonathan akkor irta legelmésebb szatíráit, amikor valamelyik ismerőse meghalt. A világirodalom minden nagyságának volt valami szeszélye, különcsége munka közben. A magyar iróknak is megvannak a maguk különcségei. Megkérdeztük a magyar irókat, hogy van-e rohadt almájuk, milyen szenvedélyeknek hódolnak irás közben? Meglepetten tudtuk meg, hogy minden irónknak van rohadt almája…

[…]

Jegyzet A körkérdés résztvevői a megjelenés sorrendjében: Babits Mihály, Bús-Fekete László, Faragó Jenő, Harmath Imre, Harsányi Zsolt, Heltai Jenő, Herczeg Ferenc, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Kóbor Tamás, Lakatos László, Lengyel Menyhért, Nagy Endre, Nagy Lajos, Szabó, Dezső, Szász Zoltán, Szomory Dezső, Kálmán Jenő. A válaszokat a hetilap a szerzőkről készült karikatúrákkal illusztrálta.

Kosztolányi Dezső: Elsősorban és feltétlenül el kell szívnom naponta 40 cigarettát, ha dolgozom. Erős cigarettákat. De ott áll még erre a célra az íróasztalomon tíz különféle színű üvegecske, különféle illatokkal. Vannak köztük modern francia parfőmök és gyöngyvirág, szegfűszeg, kámfor illat, sőt éther is. Ezeket az üvegeket szagolgatom, ha erősebb hangulatra van szükségem. Hol egyiket, hol a másikat. Az „Édes Anna” című regényem írásánál például, a szerelmi fejezetnél a szegfűszegeset szagolgattam, míg az utolsó fejezetnél, amelyikben a gyilkosság történik, az étheres üvegre került a sor.

Szilágyi Ödön, A Parnasszus tetején : Kosztolányi Dezső, Délibáb, 1928. 35 sz. (szeptember 1.), 4–5. p. [riport]

[…] A vár tövében áll egy múlt századból ittfelejtett, pofoncsapott tetejű házikó, egy csöpp kis kert közepén. A szobában Biedermeier-bútorok állnak. A vitrinben régi és értékes porcelánok. A falon egy zenélőóra játszik halk menüettet. Ebben a környezetben él Kosztolányi Dezső, a modern magyar líra egyik úttörő harcosa, aki így mondta el nekünk élete történetét:

– Goethe írja valahol, hogy a ki a költőt meg akarja érteni, annak a költő hazájába kell menni. A költő hazája pedig szerintem a családja, amelyet rendesen nyárspolgáriasnak képzelünk el. Pedig nem egészen úgy van. Ott születnek a legdémonibb gondolataink, amelyek később további életünket irányítják. […] A mából csak két dolgot akarok felemlíteni, hiszen a mai életemet úgyis ismerik. Amikor az „Édes Anna” című regényem megjelent, levelet kaptam egy ügyvédtől, amelyben tudatja velem, hogy az „Édes Anna” története az életben szóról-szóra megismétlődött. A nőt az életben is Annának hívták, szintén cselédleány volt és ugyancsak hasonló körülmények között gyilkolt is. Sőt az egyénisége is ugyanolyan volt, mint ahogy én azt elképzeltem és megrajzoltam. Annál megdöbbentőbb volt ez számomra, mert az egész regény fantáziám szüleménye volt és a könyv megjelenéséig nem is tudtam az igazi Anna létezéséről. A másik érdekes eset 1923-ban történt velem, amikor az Akadémia Péczely-díját megnyertem […]

Kosztolányi Dezső gyorsírásos jegyzete,

Jegyzet Kosztolányinak az Ady-pamfletet követő vita idején – egy nagy válaszcikk szándékával – papírra vetett gyorsírásos jegyzeteiből. A cikk végül nem készült el. – A jegyzeteket Kosztolányi Dezsőné a férje halála után átadta Gellért Oszkárnak. A gyorsírást Gyarmati Dezső (Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni édesapja) és Szabó Lőrinc tette át. Illyés Gyula közölte a jegyzeteket elsőként, a Kortársak című kötet jegyzeteiben. A feljegyzésekről lásd még: Gellért Oszkár, Egy író élete : A Nyugat szerkesztőségében 1926–1941, Budapest, Gondolat, 1962, 32–33. p.– G. O. emlékirataiban a szöveget kiadatlannak nevezi.

1929. In: Kosztolányi Dezső, Kortársak, 1– kötet,

Jegyzet A többkötetesre tervezett gyűjteménynek csak az első kötete jelent meg.

sajtó alá rendezte és bevezeti Illyés Gyula, Budapest, Nyugat, 1940, (Kosztolányi Dezső Hátrahagyott Művei, 3), 1. kötet, 300. p.

[…] egyik támadóm többek között azt is szememre lobbantja, hogy az „Édes Anna” című regényből, amelyben leginkább kifejtettem politikai meggyőződésemet is, „nem mertem levonni szociális következtetéseket”. Hiszen ennek minden sora éppen azt hangoztatja, hogy nincsen szociális következtetés, csak emberség van, csak jóság van, csak egyéni szeretet van és a gyilkosságnál is nagyobb bűn, ha valaki embertelen, ha valaki durva, ha valaki fennhéjázó, amiért egy kés se elég megtorlás és a legnagyobb erény a lényegbe ható, figyelmes tisztaszívűség [?], mert többet, gyökeresebbet [?] úgysem tehetünk itt a földön.

A Budapesti Hírlap keddi számában beszámoltunk a Magyar Irók Egyesületének közgyűléséről

Jegyzet [Szerző nélkül], Voinovich Géza irodalmunk helyzetéről, Budapesti Hírlap, 1930. 28. sz. (február 4.), 11. p.

s rövid kivonatban megemlékeztünk Kosztolányi Dezső beszédéről is,

Jegyzet „A közgyűlés kiemelkedő része volt Kosztolányi Dezső manifesztációja, a magyar irodalom és a magyar írók sorsáról és helyzetéről. Ma szobaleányokból és mázolósegédekből lett mozicsillagok leszorították az írót és az irodalmat az ujsághasábokról. A ma írója teljesen önmagára van hagyva, a maga mecénása és önmaga kitartottja. A nemzetköziség jazz-korszaka megölte a kegyeletet, az utókor megbecsülésébe vetett reménységet. Minden magyar halottak között a magyar irodalom hősei és halottjai vannak legmélyebbre eltemetve. A műszaki találmányok forradalma a mai korszak és elpusztulással fenyegeti a könyvet és az irodalmat. És mégis állani kell a harcot. A mai magyar író a világ írója és nekünk nem lehet kisebb becsvágyunk, mint hogy meghódítsuk az egész emberiséget. A magyar írónak ma nem szabad sokallani az áldozatot, mert nincs más hivatása, mint az, hogy a nyelvet, amit kaptunk, át kell adni sértetlenül utódainknak. Az érdekes felolvasást szűnni nem akaró tapssal honorálta a közgyűlés.”

amelyben a költő a magyar irodalom és a magyar írók sorsáról mondott néhány komoly szót s ennek során megállapította, hogy ma szobalányokból és mázolósegédekből lett mozicsillagok leszorították az írót és az irodalmat az ujsághasábokról. Mondanunk sem kell, hogy Kosztolányi Dezső szájával ezúttal minden igazi magyar író beszélt, és aligha van művelt ember Magyarországon, aki hálás ne volna neki, hogy ezt a köztudomású és tragikusan aktuális világszimptomát nyilvános és illetékes helyen szóbahozta.

Kosztolányi Dezsőnek azonban meggyűlt a baja két orgánummal, majdnem azt mondtuk; két ujsághasábbal,

Jegyzet Mindkét cikk szerzőségi közlés nélkül jelent meg, de ismert volt, hogy szerzőjük a lap belső munkatársa, rendszeres cikkírója.

amelynek egyike a Pesti Naplóban, másika a Népszavában látott napvilágot.

Az egyik cikk szerzője Szabó László,

Jegyzet Tápay-Szabó László, aki 1921–1923 között az Új Nemzedék főszerkesztője, 1925–1938 között a Pesti Napló egyik szerkesztője volt.

aki példátlanul éles kirohanást intézett csillaggal jelölt cikkében

Jegyzet A Pesti Naplóban ezek az aláíratlan cikkek a cím alatt egy csillaggal jelentek meg. A névtelen szerzőt maga a lap leplezte le egy tudósításban: „dr. Szabó László egyetemi magántanár, a Pesti Napló »csillagos« cikkeinek írója” (A szegedi Ferenc József Tudományegyetem címzetes rendkívül tanára.) – PESTI NAPLÓ, 1928. 19. sz. (január 24.), 13. p.

a magyar írók és a magyar irodalom ellen, kijelentvén, hogy ő az ilyen panaszoktól már huszonhárom év óta nincsen meghatva s nem bánja, az optánsok földjét ugyan, kifizeti, de hogy tizennégyezer írót eltartson, az ellen tiltakozik, mert ahhoz szegények vagyunk. A cikk érthető felháborodást keltett magyar írói körökben, már csak azért: is, hogy erről a tragikus témáról ilyen rosszhiszeműség[gel] és léhán tréfálózik, de ezen túlmenően azért is, mert a móka kedvéért tizennégyezer íróról beszél, amikor az a két tucat igazi talentum is nyomorban sínylődik, az a húsz vagy harminc tehetséges magyar íróember is, aki jobb sorsban talán örök dicsőségére lehetne a magyar géniusznak.

A magunk részéről nem csodálkozunk és nem háborodunk fel ezen, hiszen Szabó László, aki már írt néhány regényt s ha jól sejtjük, azt még a történtek után sem hagyja abba, büszkén vallja, hogy nem tartozik az írók közé. S ezt nem szerénységből teszi, amire voltaképpen csakugyan nincs is semmi joga, csak arról az egyszerű és túlhaladott álláspontról, amelyen némely ember azt hiszi, hogy mindig szenzációsan okos és magasrendű véleményt mondott, ha az ellenkezőjét mondja annak, amit a rajta kívül álló egész világ mond.

– Megkérdeztük Kosztolányi Dezsőt, hogy van-e valami válasza, a csillagos cikkek írójának (bocsánat az író szóért, nem sértő szándékból használtuk), Szabó Lászlónak véleményére?

Kosztolányi Dezső a következőket mondotta munkatársunknak:

A Magyar Irók Egyesületé-ben vasárnap alkalmi beszédet mondottam, melyben többek közt szóvátettem azt is, hogy sok kitűnő írónk nyomorog.

Jegyzet Kosztolányi beszéde 1930. február 2-án hangzott el a Magyar Írók Egyesületének közgyűlésén. Előadásának szövege Lenni vagy nem lenni címmel a Nyugat1930. február 16-i számában jelent meg (4. szám, 94−96. p.). Utóbb a rádióban is felolvasta Kelet Népe címmel. Lásd még: K. D., Tükörfolyosó : Magyar írókról, szerkesztette és a jegyzeteket készítette Réz Pál, Budapest, Osiris, 2004, 5−16. p.

Beszédem, – minekelőtte teljes szövegében megjelent volna, – számos helyen visszhangot keltett. Az újságok kivonatos tudósítások alapján foglalkoztak vele.

– Szabó László dr., egy lesújtóan fölényes, de előkelően elmés cikkben

Jegyzet [Tápay-Szabó László] * , Rippka és szapan, Pesti Napló, 1930. 28. sz. (február 4.), 4. p.

szememre lobbantja, hogy nekem nem igen lehet panaszkodni valóm, minthogy ebben a pillanatban nem látok szükséget s tollammal – egy élet tiszta és hősi munkájával – kerestem annyit, hogy télvízidőn nem hálok szabad ég alatt. Mindenekelőtt kijelentem, hogy a Magyar Irók Egyesületének közgyűlésén nem a magam nevében szóltam, hanem azoknak a küszködő, európai színvonalú írótársaimnak nevében, akik, nagyon jól ismerik a helyesírás, sőt a helyes írás szabályait is, de ezúttal olyan helyzetben vannak, hogy már panaszkodni se tudnak. Erről a helyzetről – szerény véleményem szerint – nem illendő kedélyeskedve, öregurasan, csibukszónál tréfálkozni. Senki sem olyan ostoba, hogy minden túlbuzgó tollforgatónak, aki egy-két verset, elbeszélést írt, kaviárt és pezsgőt követeljen e szerencsétlen országtól. Csak írókról szóltam, vagyis azokról, akik valóban írók. A csillagos cikkek írója azt állítja magáról, hogy ő nem író, noha újabban regényekkel is a nyilvánosság elé lépett. Hogy igaza van-e e tekintetben, azt nem tudom eldönteni. Spiessbürgernek is nevezi magát, maró öngúnnyal, de teljesen jogtalanul. A nyárspolgárnak tudniillik egyik jellemző vonása az alaposság, a lelkiismeretesség. Ő pedig – amint bevallja, – olyan beszédhez fűz széljegyzeteket és következtetéseket, melyet teljes terjedelmében nem hallott és nem is olvasott. Ha ez a kis alkalmi fölszólalásom hamarosan napvilágot fog látni s ha ő érdemesíti arra, hogy el is olvassa, meg fog győződni arról, hogy minden szempontot kifejtettem, még az övét is s szokásom szerint hallgatóimra bíztam, hogy maguk formálják meg véleményüket. Azt hiszem, egyoldalúsággal, elfogultsággal vajmi bajos megvádolni.

– És mi a véleménye a Népszava támadásáról?

– A Népszava cikkírója

Jegyzet Révész Béla távozása után – 1925–1933 között – Bresztovszky Ede volt a Népszava tudományos-kulturális szerkesztője. Ő vezette a Művészet, irodalom című rovatot is, melyben a Kosztolányit támadó írás megjelent. A szerzőségi közlés és jelzés nélküli tárca szerzője azonban nem ismert.

egy mondatomat veszi zokon, melyben a szobafestőkből és szobalányokból lett mozicsillagokat emlegetem

Jegyzet Vö. K. D., 2004, 10. p.

s azt írja, hogy „A Szegény kisgyermek panaszai a szobaleányok és mázolósegédek ellen”

Jegyzet [Szerző nélkül], A szegény kisgyermek panaszai a szobaleányok és mázolósegédek ellen, Népszava, 29. sz. (február 5.), 3. p.

támad, nyilván azért, mert az úriosztály gőgje, a gentrydölyf lüktet benne. „Könyveimre hivatkozva, tiltakoznom kell ez állítás és beállítás ellen is. „Édes Anna” című regényemnek, melyet már nemcsak itthon ismernek, egy cselédleány a hősnője és az a kicsengése, hogy az emberiesség a legnagyobb erény s az ellene vétkezők oly bűnt követnek el, hogy ezért a halál is kicsiny megtorlás.

Jegyzet E mondat megegyezik Kosztolányi töredékben maradt (és általa nem publikált) válaszának az előző idézetben – lásd 10. tétel – szereplő állításával.

Ismerek mázolósegédeket, akikkel szívesebben fogok kezet, mint némely kegyelmes urakkal s ismerek szobalányokat, kik lélekben fölötte állanak némely hercegnőnek. Egyelőre azonban a mázolósegédek és szobalányok szellemi színvonala, műveltsége – sajnos – nem nagyon magas. Ebben az értelemben jellemeztem a filmcsillagokat és nem – a szobalányokat. Lehet, hogy mondatom fogalmazása laza, de csak az elvakultság értheti félre. Fájlalom, hogy éppen a munkások lapja érti ezt félre akkor, mikor a nyomorgó írók ügyét védelmeztem. Én írás közben embereket látok magam előtt, nem társadalmi osztályokat.

– A Népszava – úgy látszik – éppen ellenkezőleg, mindenből osztálykérdést farag – jegyezte meg munkatársunk.

– Ebbe a hibába mások is beleesnek – folytatta a költő. – Nem beszélnék minderről oly részletesen, ha csak a magam ügye volna és nem minden írótársamé, akár jobboldali, akár baloldali és nem pecsételné meg éppen azt, amit kifejtettem: hogy irodalmunk legnagyobb veszedelme a pártok türelmetlensége s az ebből származó hallgatólagos, egymást ellenőrző, egymást támogató, tápláló pártcenzura, mely hovatovább megbénít minden tollat és lehetetlenné teszi még a szépirodalmat is. Minden osztályunk kivétel nélkül ideges. Ez némileg érthető. Mindenki sokat szenvedett. De ez az idegesség újabban az üldöztetési mánia aggasztó jeleit is kezdi mutatni. Shakespeare, aki egy sokkal kevésbbé „felvilágosult” korban élt, annakidején nyugodtan beszélhetett „gaz király”-ról s a király, ki az előadást végignézte, nem tekintette szerzőjét felségsértőnek. Az akkori üstfoldozók, ácsok, vargák, kapusok, sírásók sem indítottak ellene becsületsértési pört, mert egyiküket-másikukat kifigurázta. Nálunk azonban a minap a fogorvosok szakegylete törvény elé idéztette egyik írónkat, mert egy elképzelt fogorvost tréfásan szerepeltetett a színpadon. Ma a mázolósegédek és szobalányok miatt neheztelnek egy másik íróra, aki egy ártatlan hasonlatban emlékezett meg róluk. Holnap nem írhatja le senki, hogy „agyalágyult gróf”, csak azt, hogy „idegbeteg főúr”, nem írhatja le senki, hogy „durva paraszt”, csak azt, hogy „szenvedelmes kisgazda”, nem írhatja senki, hogy „göthös szolga”, csak azt, hogy „gyengealkatú altiszt”, nem írhatja senki, hogy „részeg viciházmester”, csak azt, hogy „ittas segédházfelügyelő.”

– Kérdezem azonban, hogyha minden osztály ennyire betegesen érzékeny, nincs-e jogunk nekünk, íróknak, akik ennek az országnak szintén nem megvetendő osztálya vagyunk, megütközni azon, hogy a gondolatszabadságot megsemmisítik s nem kell-e együttesen ragaszkodnunk függetlenségünkhöz, ahhoz, hogy a pártok kenyérharcaiban szabadon élhessünk, lélegezhessünk, dolgozhassunk? Lehetetlen minden érzékenykedés előtt meghajolnunk, eltűrnünk mindenféle gyámkodást. Különben csakhamar pusztán elcsépelt általánosságokat szajkózhatnánk. Lehetetlen minden pártot kiszolgálni. Ennélfogva egy pártot se szabad kiszolgálni. Nem szabad lemondanunk egyetlen kincsünkről: egyéniségünkről.

– Ami engem illet, továbbra is egyformán szeretek és becsülök minden embert, tekintet nélkül arra, hogy milyen osztályba tartozik: a művelt, lélekben előkelő főurat, a dolgozó gentryt, a tisztességes polgárt, a munkást, minden munkást, a mázolósegédeket éppúgy, mint a szobalányokat. Ujra ismétlem, amit beszédemben mondottam. Az írónak mindenekelőtt embernek és emberiesnek kell lenni, nyugat felé tekintő, jó európainak, ha mindjárt bolsevikinek is igyekszenek feltüntetni és magyarnak, jó magyarnak, ha ezért dölyfös gentrynek is nevezik.

Holló Magda, Amikor a közönség beleavatkozik az író dolgába, Délibáb, 1930. 26. sz. (június 28.), 8–10. p. [riport]

[…] Az „Édes Anná”-nál érkeztek hozzám tömegesen levelek, még pedig csupa kérdező levél. „Miért ölte meg Édes Anna gazdáit?” – ezt a kérdést szögezték ellenem. Az érdekes az volt, hogy a közönség nívósabb része intézte hozzám a kérdést. Viszont biztos tudásom van arról, hogy a cselédek, akik kilopták gazdáiktól ezt az ő életüket nagyon is érintő könyvet, minden kommentár nélkül érezték meg és fogadták el. Az „Édes Anná”-n kívül akadt egy kritikám, amely kihívta az olvasók levelező részének gáncsoskodását. Az irodalomnak arról a silány részéről tettem említést, amelyet Ohnet, Courts-Mahler stb. képvisel és erre útnak indultak a felháborító sorok, még pedig a legtöbb tegező formában. „Ha te olyan remekműveket tudnál alkotni, mint Ohnet vagy Courts-Mahler…” – írta az egyik ismeretlen és alaposan lehordott. És ez így ment napokig. Végül meg kell emlékeznem a dúsgazdag angolról, akinek vidéki birtokán egyszer eszébe jutott, hogy megtanul magyarul. Egyedül, szótár segítségével vitte keresztül ezt a vágyát, úgy hogy beszélni nem tudott, de kitűnően olvasott. Mindezt akkor tudtam meg, mikor egy szép napon levelet hozott a posta ettől az angoltól, akinek kezébe került egy regényem. Ezzel kapcsolatban írta nekem, hogy vannak magyar szavak, amiket nem ért és a szótárban sem tud megtalálni, írjam meg tehát neki, hogy mit jelentenek. Az ismeretlen szavak közül különösen ezek érdekelték: „eltehénkedni”, „falazni”, „Pista vagyok belé”, „Palivá tenni” […]

Kosztolányi Dezső, Hogy születik a vers és a regény? : Válasz és vallomás egy kérdésre. II, Pesti Hírlap Vasárnapja, 1931. 11. sz. (március 15.), 4–5. p. =K. D., Ábécé, sajtó alá rendezte és a bevezetőt írta Illyés Gyula, Budapest, Nyugat, [1942], 147–151. p.

Hogy születik a vers és a regény?

Válasz és vallomás egy kérdésre.

II.

A költő ihlete pillanatokig, vagy órákig tart, aztán ellobban, csak pörnyéje marad ott. Merőben különbözik ettől a regényíró ihlete. Az hosszútávra szól, gyakran évekre is kiterjed. Amíg a regényíró dolgozik, változik körötte az élet s a regényíró is változik az életben. A hőmérő süllyed és emelkedik, eső esik, hó hull, kivirágzanak a fák, majd rekkenő kánikula következik, ő maga pedig soványodik vagy kövéredik, csalódik vagy megbetegszik. Munkájában mégis olyannak kell lennie égaljnak, légkörnek, időjárásnak, világnézetnek, vérmérsékletnek, mintha minden egyszerre, varázsütésre keletkezett volna. Ez az egység teszi remekművé a regényt.

Ennek a pusztán elképzelt világnak is éppoly csodálatos, változhatatlan törvényei vannak, mint annak a világnak, melyben élünk. Két regényalak például találkozik egymással egy kávéházban. Ez a kávéház – írás közben – kényszerképzetként rémlik föl a regényíró előtt. Esetleg hasonlít valamelyikhez, amit már látott, vagy emlékeztet arra, de esetleg egyáltalán nem hasonlít semmiféle eddigi kávéházhoz. Mindenesetre egy megálmodott, ködből való kávéház ez. Mégis tökéletesen tájékozódni tud benne a regényíró. Ismeri kilincseit, ablakait, egész berendezését, hiszen ő maga építette. Ha alakjait be kell ide vezetnie, akkor habozás nélkül ajtót nyit nekik, leülteti őket valahová. Nem mindegy, hogy hová. Ezek az emberek föltétlenül a kávéház balsarkába telepednek, oda, a pénztár mögé, a nő háttal neki, úgyhogy nem is láthatja arcát, a férfi pedig vele szemben, úgyhogy láthatja arcát. Az, hogy máshová üljenek, mondjuk, a kávéház jobb sarkába, vagy mondjuk, megfordítva, a férfi háttal neki s a nő szemben vele, teljesen képtelenség. Mihelyt így próbálja megjeleníteni őket, képzelete nem működik tovább, mert egy nem ismert kódex szerint minden alaknak megvan a maga helye, akár a sakktáblán a báboknak s mihelyt vét e kódex ellen, fölborul a játszma.

Számára döntők a nevek is. Ezek együtt jelennek meg alakjaikkal. Ha van nevük, akkor már élnek is. Téves azt hinni, hogy a regényíró neveket keresgél nekik s tetszése szerint ennek vagy annak hívja őket. Csak az életben lehet miniszteri engedéllyel nevet változtatni. A képzelet birodalmában ez még sohase sikerült. Egy regényem írása közben felötlött bennem a gyanú, hogy a főszereplő neve a csengésében hasonlít egy ismert emberéhez s esetleg azt a hitet keltheti, mintha rá céloznék. Elhatároztam, hogy a nevet megváltoztatom. Miután már jócskán előrehaladtam, körülbelül száz oldalon kellett visszamenőleg kitörölnöm az eredetileg önként kínálkozó nevet s egy másikkal helyettesítenem. Erre megbénult a tollam. Hetekig hevert ott kéziratom, anélkül, hogy hozzányúltam volna. Undorodtam tőle. Nem volt kedvem folytatni. Végre cselhez folyamodtam, újra visszaállítottam mind a száz oldalon az eredeti nevet s akkor megint úgy ment minden, mint a karikacsapás. Közben azzal áltattam magam, hogy hősömet majd akkor keresztelem más névre, ha kéziratomat nyomdába adom. Természetesen erre se került sor. Ezekkel az álomfigurákkal nem lehet tréfálni; bosszút állnak rajtunk.

Édes Anna neve is ilyen hallucináció. Jólesett mondogatnom, leírnom. Talán azért tudtam vele annyi szeretettel foglalkozni. Én az Anna nevet régóta szerettem. Mindig a mannát hozta eszembe, azonkívül egy kacér és nagyon nőies föltételes módot is. A vezetéknév, mely ösztönösen társult melléje, nem egyéb, mint e hódolatom kifejezése. A kettő együtt – vezeték és keresztnév – a maga lágy zeneiségében egy másik, ősi és végzetes szókapcsolatot idézett föl bennem: az édesanyát. Most, miután időben eltávolodtam regényemtől, így elemzem a szóvarázst, mely mindjárt a kezdetben megbabonázott, de amíg dolgoztam, nem is sejtettem, hogy mi tart rabul.

Az élmény, mely ennek a munkámnak alapja, szintén, tisztázatlan előttem. Nyilván én is sokszor olvastam az újságokban megjelenő kis napihírt, mely arról szól, hogy egy jó cseléd „minden ok nélkül” agyonverte jó gazdáit. Regényem megjelenése után tényleg levelet kaptam egy budapesti ügyvédtől, aki nem kis ámulatomra azt közölte velem, hogy Édes Anna tényleg él, ő védte azt a cselédleányt, aki gazdáját baltával ölte meg, ezt is Annának hívják, Schmidt Annának s most a márianosztrai fegyházban raboskodik, akár az én hősnőm. Ez csak véletlen lehet. Arcát az első pillanattól fogva határozottan láttam. Szöghajú volt, kékes-szürke szemű. Talán egy falusi cselédleány lehetett mintája, akit évekkel ezelőtt egy nyári délelőtt lestem meg az utcán, valami budai ház kapujában, amint fehér fogával beleharapott egy zöld almába. Akkor önkéntelenül eltűnődtem, milyen lehet ennek az élete és sorsa. Ez az almába harapó lány gyakran kísértett. Valószínűleg ez a kristályosodási pont. Köréje rakódhattak le később a jegecek. Ilyenkor az ember folyton álmodozik. Terv és cél nélkül jeleneteket kohol, mondatokat sző. A folyamatot nem lehet megállítani. Akkor is folytatódik, mikor lefekszünk, mosdunk, vagy a fogorvos székében ülünk s az a fogunkat fúrja. Eleinte tiltakozunk a megírás ellen, mert az gyötrelem. Miután az anyag fejünkre nőtt, könnyebbség ez a gyötrelem is. Természetesen a papíron dől el minden. Ezen a síkon az ábrándok másképp helyezkednek el, mint gomolygó állapotukban. Ott az egész anyagból sokszor csak egy ködfoszlány marad meg. Azt is megemlíthetem, hogy én az Édes Anna írása alatt – nem tudom miért – mindig a temetési szertartás latin verseit mondogattam és énekeltem. Ez azonnal visszazökkentett hangulatomba. Ez volt az alaphangja. A fönséges, ókori versekből merítettem erőt. […]

Mrs. Boulter felmentése és a felmentés indoklása óriási feltűnést keltett mind jogi, mind orvosi körökben. Hofer Kunó gyilkosa a felmentés után kijelentette:

–Boldog vagyok, nagyon örülök.

A churi bíróság azzal az indoklással mentette fel Simone Boultert, hogy beszámíthatatlan volt akkor, mikor tettét elkövette. A churi esküdtszék orvosszakértői vélemény alapján hozta meg felmentő ítéletét .

Az „Esti Kurir” itt közli erről a felmentésről több magyar író és egy ideggyógyász nyilatkozatát.

A büntetés: gyakorlati kérdés

Kosztolányi Dezső nyilatkozata így hangzik:

Az ítélet megdöbbentett és felháborított. Egy dúsgazdag, unatkozó, úgynevezett előkelő hölgyet, aki a kedvesébe öt golyót eresztett, aztán magát könnyedén megsebesítette, mintegy piros szépségflastromot ragasztva tettére - felmentettek. Az ítélet indoklása az, hogy ez a hölgy terhelt és beszámíthatatlan. Ezt a tárgyalás során többek között azzal is igyekeztek érthetővé tenni, hogy a gyilkos nő, miután ideggyógyintézetbe szállították és nem börtönbe, azonnal „könnyű diétás kosztot rendelt magának”!

Micsoda jele a kétségbeesésnek, a töredelemnek és a bűnbánatnak az, hogy valaki a gyilkosság után „könnyű diétás kosztot rendel magának”!

Bölcseleti és lélektani szempontból vitatható, vajon egyáltalán vannak-e bűnösök és egyáltalán lehet-e, szabad-e büntetni és nem helyesebb-e minden bűnözőt kórházban kezelni, mert aki ilyen módon vét közös megállapodásunk ellen, eleve terhelt és beszámíthatatlan. Miután a társadalom a büntetést gyakorlati kérdésnek tekinti és más esetekben nem mindig így jár el, a svájci bírák ítélete felzaklatja a bennem lakozó emberiességet. Azt kérdezem, hogy hasznos-e, érdemes-e folytatni ezt az átlátszó játékot.

Nem hiszem, hogy Édes Anna, az én regényhősnőm, aki csak háztartási alkalmazott volt, ilyen megértésre talált volna még a kis szabad és független Svájcban is, mely annak előtte demokráciájáról volt híres.

Jegyzet Egy másik K. D. nyilatkozat, válasz – egy ugyanezzel a gyilkossággal kapcsolatban feltett – körkérdésre: „Hogyan ítélkezne egy szerelmi gyilkosság vádlottjai felett?”

„Néhány nappal ezelőtt halálra ítéltek egy katonatisztet, mert elvakult szenvedélyében agyonlőtte volt felesége vőlegényét. Ezt megelőzően egy st. moritzi szállodában dörrent a revolver, és egy asszony ugyancsak szenvedélyből négy revolverlövéssel lelőtte a férfit, akit szeretett.

Kosztolányi Dezső:

– Előttem minden gyilkos egyforma. Az én számomra nincs lovagi morál és úri morál, csak egy: emberi morál. Mindenkit egyformán kell büntetni, aki öl, előttem minden gyikos – kezét bármi vezette is – egyformán ellenszenves. Más kérdés az, hogy vajon halállal büntetném-e? Én a halálbüntetésnek elvi ellensége vagyok, céltalannak tartom. Ölni ugyanúgy nem szabad az államnak sem, mint az embernek. De a bűnösnek bünhődnie kell…” – [Szerző nélkül], Tizenkét budapesti esküdt érdekes verdiktje a szerelmi gyilkosságok vádlottjai felett, Esti Kurir, 1931. január 27. 6. p.

Bálint Jenő, Írók beszélnek : Kosztolányi Dezső, A Reggel, 1932. 23. sz. (június 6.), 9. [riport]

[…] Íróasztalán mintegy tíz mélylila színű üvegcse sorakozik egymás mellett katonás glédában. Megkérdem mik ezek.

– Illatok. Szegfűszeg, éther… illatokhoz kapcsolódnak élményeim… Regényeim egyes fejezeteit egy-egy illat hatása alatt írtam…

Hirtelen másról kezd beszélni.

[…]

Csak az írás és a művészet érdekelt mindig, mint az élet kifejezése; politika iránt színvak vagyok…

[…]

– Szovjetirodalom? Nem sokat tudok róla. A lengyel fordítóm az „Édes Anná”-t állítólag oroszból fordította… Az sem érdektelen, hogy egy szovjet-antológiában megjelent „1917” című versem…

Jegyzet 1917 год [magyarul Háborús fohász az aggokhoz címmel jelent meg] = Венгерская Революционная Поэзия [Magyar forradalmi költészet], [szerkesztette J. Matejka, Moszkva, k. n.] 1925, 101–102. p.

Mosolyog. […]

Rónay Mária, Négyszem közt : Kosztolányi Dezső beszél önmagáról, Literatura, 1935. 11. sz. (június 1.), 161–164. (162.) p. [riport]

[…] – Azt olvastam a fiatalok egyik folyóiratában, hogy „Édes Anna” az egyetlen magyar forradalmi regény. Ezt nagy elismerésnek tekintem, abban az értelemben, hogy minden irodalmi alkotásnak forradalminak kell lennie. Természetesen nem politikailag értem ezt a forradalmiságot, hanem úgy fogom fel, mint olyan újszerűséget és bátorságot, amelyre mások – az élet gépiességében és megszokásában – nem is gondolnak és nem is mernek gondolni.

– De éppen ez a szabadságom – amelyet sohasem engedtem semmiféle pártszempontból megkötni – nem engedi, hogy politikailag állást foglaljak. Fenntartom magamnak azt a jogot, hogy minden esetben egyénenként ítéljem meg az embereket. […]

Az első kritikák (1926–1927)

Még be sem fejeződött az Édes Anna közlése a Nyugatban, amikor megjelent Ignotus cikke, A kis szolgáló a Magyar Hírlap 1926. november 14-i számában (a szerző „Olvasás közben” című rovatában). Ignotus elsősorban a cselédprobléma szociális feszültségére, a vidék és a város ellentétére hegyezte ki a regény mondanivalóját. Olvasatában a gyilkosság nem meglepő, mert bár kimondatlanul, de félreérthetetlenül halmozódnak az Annát ért sértések és sérelmek, amelyek végül szükségképpen robbanáshoz vezetnek. (Magát a gyilkosságot Ignotus meglehetősen figyelmetlenül írja le.) Szerinte az ÉA remekmű, és nagy sikert jósol neki. Elkalandozó gondolatmenetéből csak az ÉA-ra közvetlenül vonatkozó részt idézem, azt viszont teljes egészében:

[…] Városi lyány nem igen áll szolgálónak, inkább megy gyárba, hol szabad testével-lelkével, az éjszakája az övé, s nem kell felebarátját testtül [!] testhez kiszolgálnia, nem kell egy magasabb életen belül szegényebb életet élnie, s folytonos találkozásban s összehasonlításban nyelnie minden új percben a friss megaláztatást, a különbséget úr és cseléd, gazdag és szegény között. […] Az ember-állatban benne a vágy, hogy szolgáljon, s benne a düh, ha szolgálnia kell. Benne a juhádzás az úr előtt s benne a lázadás az úr ellen. Ambivalencia, mint a dicső Freud mondja, Ödipus-komplexum, mely kezet csókol és kézzel gyilkol. Puszta kezével, mint ahogy Kosztolányi Dezsőnek a Nyugat ívein most folyó regényében, az Édes Annában, ez a falusi kis szolgáló cselekszi az államtitkárrá előléptetett miniszteri tanácsosékkal, a méltóságával s a méltóságos úrral, kiknél szolgálatban van. Ahogy annak idején a Molnár Ferenc Ördögének főpróbája után, most erről a regényről is meg merném jósolni, hogy be fogja járni a világot, mint egy művészi kiszámítással kapásból eltalált szociál-zoológus remek. Amit e sorokban folyton pedzek: hogy a falusi ember más állatfajta a városihoz képest, s kész a végzetdráma, ha ez a faji különbség, mint a cselédi szolgálatban, szociális ellentéttel kereszteződik, s ugyanazon néhány szoba-konyha életközösségén belül ekrazitódik össze: az van ebben a regényben: nem elmondva, nem kimondva, sőt az a művészete, hogy szóval sem illetve, de olyan érzékletesen megtörténtetve, hogy szinte szagát érzi az ember: a kis szolgáló izzadságos és konyhaszagát, émelyedését is, mint ahogy őt émelyíti a koplalásig a naftalinszag, mit az úri lakásban talál, mikor oda beszegődik. A méltósága, akinél szolgál, se nem jobb, se nem rosszabb, mint a többi nagyságák és méltóságák; a munka, amit a cselédnek el kell látnia, se nem több, se nem kevesebb, mint egyéb középrendű házakban; maga a lyány nem érzékenyebb, nem bambább, nem is eszesebb, mint a fővárosba felsodródott többi falusi lyányok, s ami történik vele, az sem különb vagy kevesebb, mint a rendes szolgálótörténetek. Hogy szüzességét a házbeli úrfi, itt unokaöccs, veszi el, s ez hajtatja is el vele magzatát; hogy a méltósága lenézve tanítja s töri bele az úri életviseletbe, mit ne azért értsen, hogy részt vegyen benne, hanem azért, hogy kiszolgálja; hogy a méltóságáék el nem eresztenék a jó cselédet, de nem szeretetből, hanem mert ilyen jót többé nem kapnak, s a méltóságának így van szíve elkényszeríteni s elparancsolni a kis szolgálót a jóravaló mesterembertől, kihez hozzámehetne s maga asszonya lehetne: mindez így van ezerfelé, s ezen mód ismétlődik száz helyütt. S mikor a kis szolgáló egy hajnalon, mikor az úri házban nagy vacsora volt, hogy az államtitkári előléptetést megüljék, s az úrék aludni tértek: minden előzetesség, minden átmenet, minden külön bántatás és sebhedettség nélkül se szó, se beszéd: a két kezével megfojtja az asszonyt, [!] s egy kézzel leszúrja az urat, s utána bambán néz maga elé, s alszik, amíg fel nem keltik: miért történik ez, miért nem meglepő vagy erőltetett ez, miért érzi az olvasó, mikor elolvasta, hogy tulajdonképp elejétől fogva ezt várta, ha mind e sorokig nem is gondolta? Azért, amiért nem meglepő, mikor az állatkerti medve, ki hónapokon át súrolta homlokát ketrece vasrácsához, s meg sem mozdult, s vette őre kezéből a répát, egy délután, mikor ez megint répát nyújt neki, talpat emel rá és leüti. Vagy mint mikor a bolsevista megbízott kiment falura, s elmagyarázta a gazdának, hogy ezentúl a társadalom számára kell termelni, s a termés a népnek köztulajdona, s a nép az úr, s a paraszt s a munkás egyformán nép és úr: szépen meghallgatta a megbízott urat, aztán fogta a vasvillát, átszúrta vele, s dögtestét odadobta a trágyára. Vagy ahogy a Móricz Zsigmond Túri Danija egy öleléssel holttá szereti a grófnét, puskatussal leüti a grófot, s kiegyenesedik, hogy elérte, amire való: ölelt és ölt. […] Minduntalan elfeledjük, hogy emberi állatok eredendően gyilkos állatok, különböző fajtájúak, eszűek s indulatúak élünk egymás mellett, tompa gondolattalanságban, melyből mint a villám lobbanhat ki egyszerre a féktelenség.

Ignotus, A kis szolgáló, Magyar Hírlap, 1926. 259. sz. (november 14.), 5. p.

Mindenki mást megelőzve értékelte nagyra a regényt (Ignotushoz hasonlóan) Lengyel Menyhért is, aki az amerikai filmforgatókönyv-írás gyakorlatáról írt cikkében eszményi irodalmi alapanyagnak tartja az ÉA-t: „Érdekes a mindennapi élet?... Szerintem a legérdekesebb és a legromantikusabb. Az író szeme mindenesetre ki tudja választani azokat a momentumokat, melyek érdekesek, mert örök emberi ösztönökből fakadnak. Az ember azt gondolná például, hogy egy cselédleány élete igazán nem érdekes, – most azonban a Nyugatban egy regényt olvastunk egy Édes Anna nevű cseléd életéről, ami izgalmasabb, mint akármelyik császárnőé, mert igazi író mondotta el nekünk.” – Lengyel Menyhért, Milyen filmet kell írni, Pesti Napló, 1926. 271. sz. (november 28.), 36. p.

Az első recenziók alapján megállapítható: az ÉA nagyon megosztotta kritikusait. Általában elismerték a regény témaválasztásának fontosságát, a tárgyilagos, ugyanakkor eleven ábrázolás művészi értékét, de tanácstalanok voltak a gyilkosság motiválatlansága és Kosztolányi önszerepeltetése miatt (az utolsó fejezetben). A mindennapi téma és annak aprólékos ecsetelése miatt sokan úgy vélték, hogy naturalista regényről van szó. Feleky Géza szerint a jó naturalista mű végét feloldás jellemzi, az ÉA esetében azonban „ez a magasba szárnyalás kissé bizonytalan és kissé erőtlen”. – [Feleky Géza] f. g., Egy krisztinavárosi cselédlány véres legendája, Magyar Hírlap, 1926. 279. sz. (december 8.), 1. p. – A Magyar Újság recenzense, Farkas Zoltán helyenkéntirányzatosnak találta a regény beállítását: „A történet a szovjet bukása után kezdődik, ami bőséges alkalmat ád az írónak arra is, hogy a polgári felbuzdulás kisszerű önzéseit, szájaskodását maró gúnnyal rajzolja meg. Gyakran túlzásba is esik. A kelleténél sötétebben látja a hivatalnoki kaszt furcsaságait, úgy hogy nem egyszer irányregénynek látszik műve. Mindenesetre azonban meleg és mély emberszeretet rejlik e mögött a gyakran túlzott keserűség mögött.” – [Farkas Zoltán] F. Z., Édes Anna : Kosztolányi Dezső regénye, Magyar Újság, 1926. 162. sz. (december 15.), 8. p. – A konzervatív Szász Károly viszont éppen a regény első harmadát dicsérte, ugyanakkor felháborítónak találta a Jancsi úrfival folytatott románc naturalista ábrázolását, amit egyenesen „pornográfiá”-nak minősített. Minthogy Szász írása volt az első a regényt elutasítók sorában, bővebben idézem:

Semmi kétség: Kosztolányi Dezső, a sokszor szenvelgően modoros lírikus, az erős formaérzékű műfordító, – mint regényíró a legtehetségesebbek, a legérdekesebbek közé tartozik. […] Legújabb regényének, a Géniusz kiadásában megjelent Édes Anna címűnek hősnője egy faluról a fővárosba szakadt parasztleány, az egyszerű, igénytelen, szorgalmas „jó cseléd”-nek szinte eszményi típusa, akit egy hitvány úrfi gyalázatosan megejt, s aki aztán egy szinte önkívületi pillanatában kést márt érte valósággal rajongó háziasszonya szívébe, s az álmából fölriadó és rátámadó háziurat is – már magáról igazán mit se tudva – késszúrásokkal megöli. […]

A regénynek első fele igazi mestermű. Az író valószínűen munkája izgalmakkal teli második felét tartja jobbnak, értékesebbnek, – mi azonban, boldog lelki szegénységünkben, makacsul ragaszkodunk ahhoz az első benyomásunkhoz, mit hosszas utánagondolás és lelkünk mélyén való megforgatás erős meggyőződéssé keményített: hogy ennek az érdekes regénynek első fele az értékesebb. Igaz, hogy a cselédleány tragédiája a mű közepén túl kezd csak kialakulni, s persze ott is tetőződik, és a könyv első fele része jóformán nem egyéb az összeomlás után újra éledni kezdő lateiner középosztály mindennapos életének rajzánál. Nem is az egész életet rajzolja, átfogó tekintettel, csak egy bizonyos szemszögből nézi azt: a cselédkérdésnek igaz, hogy nem könnyű problémája szempontjából. De a költő meglátásai oly eredetiek és elénk tárt rajza oly mesteri, a legkisebb részletekig terjedő festésben annyi művészet nyilvánul meg, hogy ennél különbet ebben a nemben alig termelt irodalmunk. […] Nincs itt semmi szenzáció, semmi idegcsiklandozó esemény, semmi ünnepies póz és izgató lelki probléma – s mégis olyan lelki rajz alakul ki az apró vonásokból, a köznapi semmiségekből, hogy az párját ritkítja […]

A regény közepén, Anna történetének pislákoló mécse egyszerre csak fáklya füstös lobogássá válik. Megérkezik a méltóságos úrék unokaöccse, a léha, elfajzott testű-lelkű Jancsi úrfi, s érzéki vágyának zsákmányává válik a szegény ártatlan cselédleány. Természetesen nem kifogásolhatjuk magát ezt a mozzanatot, mert erre az írónak a maga művészi célja érdekében szüksége volt. Meg kell azonban rónunk az eszközöknek felettébb művészietlen voltát, mellyel céljára tör. Mert ezen fordul meg a dolog itt is. Robbanjon ki a silány férfi rút szenvedélye, bukjék el a szegény falusi leány – ezt a témát magát költői munkában csak a szemforgató álszenteskedés kifogásolhatja. De ezeket a jeleneteket úgy leírni, mint ahogy Kosztolányi teszi, a maguk művészietlen pőreségében, a fizikai jelenségeknek a legapróbb mozzanatokig terjedő durva rajzában – ez már nem a költészet feladata, ez már nem is költészet, hanem csúnya pornográfia. Ezeket olvasva, valósággal megundorodunk, de undorodásunk mellett még nagyobb a szomorúságunk, egy igazi költői tehetségnek ilyen sajnálatos eltévelyedését látva. Miért teszi ezt ez a jeles író? Magán nem tud uralkodni? Vagy mások rossz szenvedélyeit akarja felkorbácsolni? Divatos akar lenni? Ha tudná, hogy a hozzá ellenállhatatlan rokonszenvvel vonzódó, tehetségét igazán nagyra tartó komoly olvasóban mily végtelen lehangoltságot szül a regény eddigi zöld viránya után ez a sorvasztó számumtól vert kietlen homoksivatag – máskor elkerülné azt, s nem traktálna bennünket förtelmes testiséggel, mikor lelket is tud művészien rajzolni.

Azután következik a gyilkosság. Nem a gaz csábítót öli meg a szerencsétlen leány, hanem a maga ártatlan gazdáit. Miért? Ez a regény fő kérdése, igazi csomója, a valódi nagy probléma. Ebben a látszólagos földi igazságtalanságban mi talán megérezni véljük ugyan a költői nagyszerű igazságot, de bizonyos, hogy az író nem tudja azt a kellő világossággal kifejezni. Az ő szócsöve voltaképpen a beteges öreg doktor, az ideálista raisonneur, aki […] a gyilkosság törvényszéki tárgyalásán szeretné a földi igazságszolgáltatás mérlegét az isteni igazságszolgáltatás irányába billenteni, s mindegyre csak azt hajtja, hogy ezzel az öntudatlan, szerencsétlen falusi teremtéssel nem bántak a gazdái igazán emberien. Szó sincs róla: nem ütötték-verték, nem kínozták, sőt örültek neki, s a maguk önzésében boldogok voltak, hogy náluk volt – de nem úgy bántak vele, mint emberrel, hanem mint egy géppel… Ez volna hát az Édes Anna tragikumának magva? Az író is érezni látszik, hogy más indítékra is szükség van, s talán ezért told – bár csak futtában – egy röpke vonást a rajzhoz, mikor azt mondja, hogy a gyilkosságot közvetlenül megelőző estén az előszobában ácsorgó Anna észreveszi, amint az ő csábítója, a léha doktornét táncoltatva, buja csókot nyom annak nyakára. Anna „vissza akart futni a konyhába, de nekiment a falnak” – mondja az író, s mintha az ekkor „kancsal fénnyel” fellobbanó lámpa egy kurta pillanatra bevilágítana a féltékeny leány együgyű lelkének titkos mélyébe…

Így van-e? S ha így, miért mégis az ártatlan méltóságos asszony szívébe döfi néhány óra múlva a konyhakést Anna? Talán bűnösnek érzi azt is, mert az ő öccse gyalázta meg őt, vagy éppenséggel azért, mert az asszony házában történt az ő romlása, abban a házban, amelyből ő – még a nagy eset előtt – el akart menni, de az asszony nem fogadja el felmondását? Vagy talán csupán csak az a gyilkosság magyarázata, amit a ház egyik lakója úgy fejez ki, hogy a bolsevizmus megmérgezte egészséges magyar népünk lelkét, s ez a véres eset a sok aljas kommunista propagandának rettentő eredménye?... Íme, mintha a szerző se lenne egészen tisztában a maga céljaival, s bizonyos, hogy az olvasóval nem tudja felfogását egészen tisztán éreztetni. […] Az utolsó rövid fejezet egy kis szubjektíveskedés, amelynek néma, de megnevezett hőse az író maga, akit egyik szomszédja egykori kommunistának néz, a másik pedig most nagy kereszténynek ismer. Úgy véljük, hogy ez utólagos igazolás – mert talán az akar lenni, az író igazi pártatlansága mellett – fölösleges. Az efféle igazolást – ha szükség van rá – mindig maga a mű kell hogy tartalmazza, nem egy tőle úgyszólván független függelék.

Mindenképpen bizonyos azonban, hogy az Édes Annában megint nagyszerűen élveztük Kosztolányi írói talentumának fényét és erejét, de sajnálatosan éreztük a regény nagy hibáit és tagadhatatlan fogyatkozásait is.

[Szász Károly] sz. k., Édes Anna : Kosztolányi Dezső új regénye,

Budapesti Hírlap, 1926. 292. sz. (december 23.), 1–2. p.

(A szöveg megjelent változtatás nélkül az

Irodalomtörténet, 1927. évi 1–2. számában is, a 42–45. lapon.)

Csapó György sommás, lesújtó véleményéből leplezetlenül kihallható a politikai indíték, sőt a Nyugat elleni indulat is: „Ahogy vesszük: vagy egy falusi libából Pesten gyilkossá vált cselédnek története, vagy pedig a kommunizmus után fölocsúdó hónapok rajza, avagy a szerző ismételt balra való elkanyarodásának kulcsszerű magyarázata. […] Érthetetlenül állunk ennek az írásmunkának főalakjával szemben. Hűséges szolgáló, bár irtózik szolgálati helyétől; az úrfi kedvese, bár nem szalad utána; gyilkos, habár nincs semmi oka a vérengzésre. Események és tettek rajzanak benne, minden motiválás nélkül. Úgy látszik, épp ezt célozta Kosztolányi. Szerinte az élet kis és nagy érdemeit, bűneit és gonosztetteit ok nélkül is végbeviszik az emberek. Hát véleménynek vélemény ez is, de esztelen és helytelen. Erőszakos kereséssel még egy más moralitást is lehet kihámozni e munkából. Azt, amit a cukorbajos orvos hoz föl a főtárgyaláson […] Nem úgy bántak vele, mint emberrel, hanem mint géppel. A gép aztán megbomlott, és tört, életet rombolt. Bizony ez is elégtelen motiválás. Mintha ezzel akarná okadatolni Kosztolányi is az ő kommün alatti, előtti és mostani balra hajlását. […] Azt a kevés tiszta írást, amit Kosztolányi tagadhatatlanul nagy tehetsége a tisztult életfölfogás jegyében alkotott, igen megbecsülte a keresztény közönség. Mint ahogy megbecsülné […] mindenki, ha ágyjelenetek és hasonló »díszletezések« nélkül írna. A Nyugat számára készült ez a könyv. Lehet, hogy épp emiatt került bele egynehány ágyjelenet. Lehet, hogy azért ilyen fülledten erkölcstelen és vontatott…” – Csapó György, Kosztolányi Dezső : Édes Anna, Magyar Kultúra, 1927. 1. sz. (január 5.), 44. p.

Dóczy Jenő – jóllehet érthetetlennek ítélte a regényt – két recenziót is publikált róla. Előbb (a Magyarságban) élesebben fogalmazott: „mintha az író megunta volna eddigi komoly értékeit, ezúttal trükkös regényt írt, vagy talán azt is lehetne mondani: blöffre dolgozik. […] A regény maga tulajdonképpen egy aprólékos pszichológiai indoklásnak volna tekinthető, annak készült, de egyáltalában nem elégít ki. Nem tudunk annyira belátni a leány lelkébe, hogy megértenénk a dolgot, hogy el tudnánk hinni a borzalom lehetőségét. Pedig csak akkor volna értelme az egésznek. […] Mi, olvasók, csak kívülről látjuk, amit belülről kellene látnunk, hogy lássuk azt a valamit, azt a motívumot, amiért a lánynak föltétlenül és szükségszerűen gyilkolnia kellett. Miért nem mutatja meg az író? Így csak elképedünk a nem várt, elő nem készített, szenzációs, de művészietlen fordulaton, ami semmiféle organikus kapcsolatban nem áll az előzményekkel, s ami, ha bekövetkezik, tisztára pszichopatologikus esemény.” Arra a lehetséges ellenérvre, hogy a kis cselédlány tudatalatti én-je lázadt fel zsarnok elnyomóival szemben, a tudatalatti folyamat pedig nem tehető tudatossá, Dóczynak az a válasza, hogy őt nem érdekli a tudományos magyarázat, ha művészetről van szó. – Dóczy Jenő, Élet és irodalom : Új magyar regények, Magyarság, 1927. 4. sz. (január 6.), 17. p.

Dóczy Jenő másik – visszafogottabb hangnemben megírt – szemléje a Napkeletben jelent meg. Ebben reflektált Kosztolányi napokkal korábban megjelent nyilatkozatára is, amely szerint Édes Anna cselédkönyve most is ott van íróasztala fiókjában. Tehát „azok közül a szörnyű és érthetetlen esetek közül való – kommentálja Dóczy –, aminőket csak az élet, ez a rossz művész produkál”. Csakhogy az élet és az irodalom mégiscsak különbözik egymástól abban, hogy „egy jó regényben nincsenek olyan meglepetések, szenzációk, melyek bűnügyi rejtélyek vagy abszurdumok maradhatnak. A végén minden kiderül; azért van ott az író, hogy a maga hűvös lámpásával bevilágítson oda is, ahova a mi szemünk nem lát.” Miután sorra veszi a regény megírásának lehetséges indítékait, Dóczy elveti az irányregény vagy a lélekanalízis lehetőségét. Végül oda konkludál, hogy az ÉA „a kísérleti regény egy új fajtája, melynek megírására az írót az újabb lélektani kutatások, azok a divatos elméletek csábították, melyek pszichoanalízis meg freudizmus gyűjtőnevek alatt a nagyközönség előtt is többé-kevésbé ismeretesek. […] Kosztolányi a francia szürrealista költők példájára megkísérli a lélek ún. tudatalatti felét, a leláncolt ördögöt regényében szerephez juttatni. […] a kísérleti regény ezúttal is, mint már annyiszor, csődöt mondott. De sohasem mondott nagyobb csődöt, mint most. […] A regénynek ez alkati hibájáért nagyon kevéssé kárpótol a sok elevenség és közvetlenség az alakok és helyzetek rajzában, a keresetlen előadásmód és a tárgyias alakításnak az a művészete, mely sohasem sikerült talán annyira Kosztolányinak, mint éppen most.” – Dóczy Jenő, Édes Anna : Kosztolányi Dezső regénye, Napkelet, 2. sz. (február), 156–158. p.

A motiváció teljes hiányát állító és bíráló kritikusokkal szemben álló tábor még kevésbé volt egységes. Már a kritikák első körében legalább négy különböző álláspontot lehet megkülönböztetni. Az első szerint a gyilkosság teljes mértékben motivált, csak el van rejtve a szövegben. Ezt képviselte például Radó István, akinek szemléje Kosztolányi „házi” lapjában, a Pesti Hírlapban jelent meg. Ő maga siet feltenni a kérdést, hogy miképp követhet el egy szelíd, önfeláldozó, szinte biblikusan alázatos lélek „minden bevezetés, minden átmenet, minden motiváció nélkül” ilyen bestiális gyilkosságokat. „Azt felelem, hogy ennek a gyilkosságnak a magját, a kezdő motívumát éppen úgy megtalálom a regény első oldalain, Édes Anna születésében, ifjúságában, rabszolgahűségében, kis szavakban, mozdulatokban, elrévedezésekben, úrnője hisztériájában, sorsa egyhangúságában, mint ahogy a jól megkomponált opera ouverturejében ott van az utolsó felvonás nagy jelenetének vezérmotívuma. A regény olvasásának titka van: Ezt a regényt kétszer kell elolvasni. Másodszor azért, hogy az ember figyelme itt és amott újra és újra rámutasson kicsiségekre, detailokra, látszólag jelentéktelen, finom rezzenésekre, amiket hozzá kell építeni ahhoz a pár sorhoz, melyben Édes Anna fölemeli majd a kését, hogy szíven szúrja az asszonyát és lemészárolja a gazdáját.”

Radó István vetette fel elsőként, hogy az ÉA lélektani regény is: „Azt írták, és sokan azt mondják róla, hogy regény. Egy cselédlány regénye. Mások azt írták, és azt mondják róla, hogy korrajz. Hogy a magyar középosztály életének kivetítése, a magyar középosztály tragédiájának frappáns fejezete, a kommün bukását követő évek társadalmának megkapó rajza. Még nem hallottam, de bizonyosan olvasni fogom ezt a megállapítást is: lélektani tanulmány. Engedjék meg, hogy csóváljam a fejemet, és azt mondjam: egyik sem. Valamennyi egyszerre!” Radó igyekszik túllépni a regény, illetve szerzője naturalista besorolásán is: „egy naturalista író megdöbbentő részletanalízisével tud mozgalmasságot, életet, színességet, elevenséget belevinni a délutáni mosogatás mindenki más részére egészen érdektelen és gusztustalan műveletébe. Ahogyan a cselédágyat, a főzést, a mosogatást, a súrolást, a cselédpletykát, a háztartás apró-cseprő bajait, vagy éppen azt írja meg, ahogyan úriasszonyok cselédekről beszélnek, a naturalista gazdag megfigyelésére és részletekbe mélyedő miniatűrművészetre vall. […] Én pedig mégis azt mondom, hogy az Édes Anna nem naturalista regény. Egy pszichoanalitikus író megdöbbentő látása ez, a naturalista virtuóz eszközeinek gazdagságán keresztül. Ahogyan Anna a portörlő-rongyot megfogja, ahogyan a mosogatólé szagáról eszébe jut valami, ezekben a kicsiségekben az író nemcsak a naturalista megfigyelő művészetével és pepecselő részletgazdagságával mutatkozik, hanem a lélekelemző ijedten révedező szemét látjuk a detailok mesteri rajza mögött, táguló pupillával.” – [Radó István] R. I., Édes Anna : Gondolatok egy könyv olvasása közben, Pesti Hírlap, 1926. 288. sz. (december 17.), 6. p.

Németh Andor is az első, inkább csak a művet beharangozó cikkében (Radóhoz hasonlóan) a regény naturalizmusát, illetve annak meghaladását emelte ki. Ugyanakkor meg sem próbálta védeni az ÉA-t a motiválatlanság vádjával szemben, mivel éppen a gyilkosság szándékos homályban hagyását tekintette a regény egyik fő erényének: „Ez a legújabb Kosztolányi-regény egy eszméletlen, buta kis cseléd története. Legalább azt hisszük, egészen a végső lapokig. Mert addig olyannak látszik, mint egy nagyon jó naturalista regény, amely mikroszkopikus pontossággal mutatja meg egy cseléd és legszűkebb környezetének életét. És ha valóban csak ennyi lenne ez a regény, akkor is oda kell állítani a mai magyar regényirodalom élére. Mert így is rendkívüli. Ez a regény azonban sokkal több, semhogy annyi legyen, mint egy rendkívül jó naturalista regény. A kötet legvégén ugyanis a regényíró egy hatalmas mozdulattal, igen, egy pirandellói gesztussal megcsóválja a realitások precíz szőnyegét, és ebben a villanásban kinyílik a mélység: most látod, ez nemcsak egy kis cseléd gondosan kirajzolt története volt, hanem a lélek olyan régióinak megközelítése, ahová regényíró még nem sok ereszkedett le velünk. […] Ez nem egy cseléd története volt, aki legyilkolja gazdáit, mert rosszul bántak vele – ez a lélektelenné tett gépember lázadásának története. […] A regény háttere a kommün és az ellenforradalom. Édes Anna azonban e nagy rengésekről semmit sem tud. Alakja éppen ezért örök jelentőségű. […] Kosztolányi Dezső ezzel a regényével az első magyar író, akiben kiforrtak a nagy idők. Látni fogjuk: a világ nagy regényírói közé sorozzák.” – [Németh Andor] n. a., Kosztolányi Dezső: Édes Anna, Esti Kurír, 1926. 290. sz. (december 18.), 11. p.

Újabb cikkében Németh Andor „artisztikusan megcsinált, de homályos intenciójú regény”-nek nevezte az ÉA-t, „melynek homálya rögtön felderül, mihelyt az író szubjektumából vizsgáljuk (innen nézve abszolút őszinte, írójával teljesen kongruens alkotás)”. Németh itt már részletesebben érvel amellett, hogy a megjelenített világból eleve következik a gyilkosság lehetősége. Egyúttal a magyar széppróza szűkös hagyományaiból való kitörést ünnepli Kosztolányi művében:

Hogy […] művészi jelentőségét érdeme szerint méltassam, meg kell néhány szóval emlékeznem a magyar epika elmaradt és elhanyagolt állapotáról. Íróink a legvigasztalanabb naturalizmust művelik, s könyveik levegője és tárgya mindig ugyanaz a sivatag, amit hol magyar életnek, hol Életnek tout court állítanak elénk, irodalmilag átformálatlanul, szemléltetőleg demonstrálva azt a néhány szociális igazságot, amivel a magyar viszonyok minden ismerője amúgy is tisztában van. Kosztolányi regénye kivétel. Teljesítménye annál elismerendőbb, mivel regényének anyaga szintén a hétköznap, ha egy szokatlanabb, kevésbé agyonírt rétegnek – a budai hivatalnokvilágnak – hétköznapja is. Amit ábrázol: hogy mivé módosulnak Vízy Kornélnak, Vízy Kornélnénak, Drumának s a többi budai filiszternek fantáziájában az élet kis eseményei, s miként tart istenítéletet a biztonságukba beágyazott nyárspolgárok felett egy cselédlány irracionális – mert észokokból levezethetetlen – kirobbanása, azt Kosztolányi nem a naturalista minuciózus elemzésével s akadékoskodó előadásmódján közli velünk, hanem a teljes művészi fegyelmezettség öntudatos eszközeivel, az eseményeknek telített színű, a valóságnál sokkal intenzívebb szcenírozása által. Nincs helyünk arra, hogy e briliáns technika minden fineszére rámutassunk. E technika lehetővé tette Kosztolányinak, hogy mindazokat a szociológiai és pszichológiai szempontokat, mik a témával kapcsolatban természetszerűleg felmerülnek, a mű mögé rejtse úgy, hogy állandó jelenlétük az olvasóban mégis tudatossá váljék. Itt minden felület és történés, s a naiv olvasó tán észre sem veszi, mennyire deformált ez a valóság. Pedig hogy mennyire tudatos s a regény életkörének szellemét híven tükröző ez a deformáció, arra jó példa mindjárt a regény alaphangját megütő bevezető szakasz, melynek minden tárgyilagosan ható állítása szemenszedett hazugság, de atmoszférát teremt.

Ugyanennek a technikának a következménye az a különös, újfajta „impassibilité”, mely az egész regényen elömlik. A gyökeréig racionalista magyar kritika persze tanácstalanul áll ez előtt a mindent igenlő, felettébb emberbaráti, keresztény regény előtt, s csodálkozva kérdi, hogy miért gyilkol tehát Édes Anna, aki pedig az író szándéka szerint is a regény legegyügyűbb és legártatlanabb figurája, mégis kegyetlenül? Holott az ábrázolásmód feltűnő, veszedelmes simasága, a túlontúl buja kolorit – néhány itt-ott bevillogó kísérteties fényről nem is szólva – már magában elárulja, ha a kritika által sokszorosan félreértett, pedig nélkülözhetetlen apológia nem mondaná ki szinte nyíltan: hogy ez a regény rettenetes szatíra a polgári társadalom boldog harmóniájára. Ahol a problémákat kizárják az ajtón, ott bejönnek az ablakon: ahol az anyagi vagy érzelmi követeléseket nem engedik szóhoz, mert észre sem veszik őket, mert eleve non-avenuknek tekintik, ott ki kell azoknak robbannia. Mindez igen kitűnően meg van csinálva, s ezt a kegyetlen iróniát varázsolja életté a szerző, a cinikusan szentimentális s mindenekfelett „verspielt” Patikárius Jancsi alakjában, aki szerepe következtében is éppoly fontos alakja a regénynek, mint Anna, s aki úgy áll a regény világában, mint az impresszionista, érzelmi reakciókkal kísérletező művész a morális problémák közepette. Hogy a regény kicsengése nem harmonikus, az mindezek után természetes. Az olvasó, aki a mai időkben a disszonáns megoldások helyett vagy-vagyot várna, elégedetlenkedik. Kosztolányi életfeletti plaszticitással elébe állított egy nem minden szándék nélkül mozgatott szcénát, melynek jelentésére csak céloz. Egész odaadással ábrázolja meg az ellenforradalom ideológiáját, s egy utolsó ajtón kimenekül belőle holmi artista humanizmusba. Ez a regény kompozíciójának gyengéje, nem annyira művészi, mint karakterbeli fogyatékosság. Annak a jele, hogy Kosztolányi hangsúlyozott kereszténysége ellenére manicheus szemekkel nézi ezt a bizonnyal érdekes életet.

Németh Andor, Két regény, Láthatár, 1927. 2. sz. (március–április), 30–31. p.

[Kosztolányi Dezső: Édes Anna; Hatvany Lajos: Zsiga a családban]

In: N. A., A szélén behajtva : Válogatott írások, Budapest, Magvető, 1973,

181–183. (181–182.) p.

Turóczi-Trostler József is az ÉA-t „lényeges lépés”-nek tartja „azon az úton, amelynek végső, eszményi célja a magyar próza európaizálása”. A regény látszólag „sebezhető pontjai”-ról az a véleménye, hogy mégsem azok. Igaz, a motivációkat csak részben ismerjük meg. Nem egyértelmű, hogy mi az oka a gyilkosságnak, de egyértelmű, hogy oka van. „Mindenekelőtt: nem látni egészen világosan azt az utat, amelyen a cselédlány eljut a gyilkosságig, ennek az útnak vannak lélektani zökkenői, mondaná a pszichológus. De mit tud a pszichológus a lélek irracionális összetevőiről […] Vannak dolgok, amiket lehetetlen megmérni, s nem közelítheti meg más, csak hasonlatok révén a költő. […] Édes Annát elcsábítják, megmozdul benne a féltve rejtegetett ember, kifelé fordul, a mechanizmus elhagyja a maga megszokott pályáját, van egy pillanat, amikor elfogja, megvakítja az akció szenvedélye, mámora s kezébe szorítja a gyilkos kést. Utána újra visszahúzódik passzív állati tehetetlenségébe. Mi bírta rá a gyilkosságra? Felszabadított s újból tétlenségre ítélt érzékisége, megalázott primitív nőisége, az ösztön primitív lendülete? Ha akcióba lép, aktivitása nem lehet más, csak végletes, mert alakmása előbbi passzivitásának, ennek a végletnek egyetlen lehetséges formája pedig a gyilkolás. Egy névtelen néma emberi sors jutott ebben a gyilkosságban névhez és hanghoz. Úgy tetszik, mintha ezen a ponton néhány szimbolikus pillanat idejére transzparenssé válnék az életnek félhomályos, kétségbeejtően paradox kétértelműsége. Ebből a pontból mintha új derengő fény hullna erre az egész fékevesztett, sarkaiból kifordult világra, s innen nézve, olyan belső architektúrája van a regénynek, akárcsak egy tökéletes novellának.” – Turóczi-Trostler József, A magyar regény európaizálódásához, Századunk, 1925–1926., 9–10. sz., 434–436. p.

Hasonló nyomvonalon halad a Nyugatban megjelent recenzió, Elek Artúr írása is, amely szerint a látszólag indok nélküli gyilkosságban valójában az osztályellentétek által szított végzet jelenik meg. Hangsúlyozza, hogy többről van szó, mint egy kis cselédlány tragédiájáról, a konkrét történések mögött mélyebb, jelképes értelem rejlik: „Az író olyan gyorsan pergeti apró eseteit, hogy azok szinte egymásba fogódzkodnak, egyetlen mozdulattá folynak össze. A film-járás hatására emlékeztetnek. A figyelemnek nem jut alkalma az ellankadásra. Közönséges dolgokról esik szó, de minden szóban élet lüktet, és az olvasó a szavak életében részt vesz a maga életével. Sokáig nem tudja, mi az, ami annyira fogva tartja a figyelmét. Az író művészete, mesemondó lendülete, a belőle halkan szikrázó élet? Ez is, de ennél is inkább a várakozás. Észrevétlenül feszülni kezd a figyelme, egyre erősebben feszülni. Ekkora elektromossággal telült [!] levegőben valaminek végül ki kell sülnie. A rémes gyilkolás mégis teljesen váratlanul éri. Semmi sem készítette elő reá. Az író semmivel sem sejttette, hogy Édes Annában bestiális indulatok szunnyadnak. Ilyen előkészítetlenül, ilyen váratlanul csak a végzet csap szét az emberi sorsok között. A végzetnek olyanféle rettenetes zúgását érzi az olvasó, mint Móricz Zsigmond Szegény emberekjében. Elkábulva teszi le a könyvet, és néz maga elé. Itt, úgy látszik, – gondolja magában – egyébről is, többről is van szó, mint egy kis cselédlány tragédiájáról. Ez a személytelen Édes Anna és személytelen környezete: az Attila-utcai egész kis ház és benne minden lakója, a sok ember, ki mind emberformájú, de azért valójában csak a maga típusának megszemélyesítője; s a históriai adatokkal megszínesített kor, melynek minden eseményecskéje olyan jó ismerősünk, mint akár az emberek, kiket az író benne mozgat – az egész korrajz is személytelen és időtlen. Szimbóluma valami ősinek és valami öröknek. Az egész életnek, melyben egymás iránt olyan közömbösen forognak az emberek; a társadalmi megoszlások fonákságának, annak, amit szaknyelven osztálykülönbségnek, osztálygőgnek, osztályneheztelésnek, osztálygyűlöletnek és osztálybosszúnak neveznek. És szimbóluma talán egy históriai korszaknak is, melynek szereplői olyanok voltak, mint Kosztolányi e regényének mellékalakjai, ugyanazokat a jelszavakat lobogtatták, és alapjában éppoly közömbösen mentek el minden ideál mellett, mint azok.” – Elek Artúr, Édes Anna : Kosztolányi Dezső regénye, Nyugat, 1927. 2. sz. (január 16.), 200–202. p.

Az első kritikák bemutatását két kiemelkedő írással zárom. Az első Kodolányi János cikke, melyet szenvedélyes hangja, radikális politikai álláspontja élesen megkülönböztet a regény legtöbb kortárs recenziójától. Ha Kosztolányinak valóban volt önmagát tisztázó politikai szándéka az ÉA megírásával, akkor az ekkor vállaltan baloldali Kodolányi János személyében megtalálta azt, aki megértette és visszaigazolta ezt. (A Népszava recenzensétől viszont csak egy fanyalgó, színtelen írásra futotta: [Bresztovszky Ede] (Br.), Kosztolányi Dezső: Édes Anna, Népszava, 1927. 26. sz. (február 2.), 9. p.

Kodolányit elsősorban a regény társadalmi és politikai üzenete érdekelte. Hozzászólt a többi kritikában fölmerült alapdilemmákhoz is. Lényegében két párhuzamos sort feltételez a gyilkosság felé vezető okok láncolatában. Az egyik jól látható – e tekintetben a regény pontos útbaigazítást ad. A másik nem látható – mert az okok egy része szükségképpen homályban marad. De mindkét lánccal számolni kell a regény értelmezésekor. Kodolányi felfigyelt arra is, hogy a gyilkosság napjára esik Anna menstruációja (ami ismét egy ok lehet a többi közt), és Anna biológiai megtisztulását átfogó metaforává emeli: átviszi a társadalomra is. Abban is Kodolányi az első, hogy kifejezetten példázatként értelmezi az ÉA-t. (Igaz, maga Kosztolányi is így értelmezte az 1929-ben írt jegyzetében, csak hát az későbbi, mint Kodolányi szövege.) Az itt kifejtett álláspont számos követőre talált – ez lett az egyik legkedveltebb értelmezésirány. A cikk szövegéből bővebben idézek:

[…] Cselédtörténet az Édes Anna, de éppen annyira nem az, mint ahogy a primitív emberek sorsa nem egyéni sors. A kis cseléd története az egészen géppé aljasított, kiszipolyozott, minden emberségétől megfosztott és saját legelemibb kérdéseinek intézésétől elütött szegénység sorsát példázza. Ahogy ez a szimpla, szinte állati lény felkerül a fővárosba a maga tisztaságában és természetes őszinteségében, úgy kerül fel a többi ezer és ezer falusi proletárember, s a gyárak kapujába magával viszi a föld szagát, a primitív józan észt és a munka gépiességében való megbékélést. Ahogy azt a kis cselédet lassanként fosztja meg az úrnője minden emberségétől, és aljasítja automatává, úgy aljasodik el a falvakból felkerült munkásember is a csattogó gépvilágban; ahogy Édes Anna lassankint teljesen elfelejti a kukoricatáblák suttogását és a Balaton felé repdeső ludakat, s válik a Krisztina körút rabszolgájává, karján bevásárló cekkerrel és agyában a méltóságos asszony utasításaival, úgy válik rabszolgává többi testvére is. Ennek a cselédnek a primitív majmolásában, ahogy a gazdáitól eltanult mozdulattal simítja hátra a haját, kap a fejéhez, ha nem tud valamire egyenes magyarázatot adni, benne van annak a mimikrinek sok ezer változata, amellyel a proletariátus a polgári osztály némely tulajdonságát, beteg, dekadens és hiú vonását eltanulja. S amikor a cselédkéből [!] minden tisztaságot és minden emberi szabadságot kiöltek, amikor az úrfi szeretője lesz, feláldozva szűz, egészséges testét, hogy utána félrelökjék, amikor a méltóságos asszony meghiúsítja a házasságát is, kiűzi a csendes, polgári élet minden lehetőségéből és álmából, akkor egy éjjel, maga sem tudja: hogyan és miért, a konyhakéssel megöli a gazdáit; mint ahogy az örökös rabszolgamunkával géppé süllyesztett proletariátusban, amely a háború kényszerzubbonyába préselve emberségének utolsó szikráját is elvesztette, benne rejtőzött az ösztönzés, hogy egy nap, maga sem tudta: hogyan és miért, konyhakést ragadjon. Azért, hogy megszabaduljon annak a tudatától, hogy ő valakinek és valakiknek a magántulajdona, mint ahogy a kis cseléd is magántulajdona Vizy Kornélné méltóságos asszonynak, anélkül, hogy tudná valamelyikük, de viszont tudat alatt annál kényszerítőbb hatalommal. Az úrnőnek ebből a tulajdonérzetből származó hatalma beleszívódik a primitív lány egész lényébe. Mint valami kiáradó fludium, veszi körül kívül és belül, befonja, bepólyázza, megkötözi testi és lelki életét egyaránt. Nem a szabad munkaadó és vele egyenrangú szabad munkás viszonya ez, amely a törvények hideg, objektív paragrafusaiban van megmerítve, hanem a valóságos, tényleges, az életben fennálló viszony.

Édes Anna tragédiája tehát nem egyéni, hanem tömegtragédia […] úgy a külsejét, mint a lelki életét, a tömegben való gyökerezés determinálja. Kétszeresen erős ez a determináltság, nemcsak azért, mert primitív és tisztára tömegéletet élő emberről van szó, hanem azért is, mert ez az ember: nő, tehát a természetnek az a primer alakja, amely sokkal közelebb áll az ösztönélet káoszához. Édes Anna gyilkossága jobban meg van motiválva, mint ahogy racionálisan meg lehetne motiválni, úgy motiválódott ez, hogy együtt termettek a cselekvés rugói a hőssel az intuíció egyetlen világos pillanatában. A megokolást csak erősíti egy mély és finom momentum: Annának a gyilkosság éjszakáján éppen menstruációja volt. Íme a freudi teória a gyakorlatban és a művész eszközei között, egyképpen bizonyítva magának a teóriának tudományos értékét, másfelől a művész életérzését. Lélektanilag érdekesen kapcsolódik össze a tömegek felszabadulási kísérlete Édes Anna gyilkosságával. Anna tisztulásának a gyilkossággal egybeeső és azt szorosan motiváló jelensége nem hasonlít-e biológiailag a forradalmak véres tisztulásának jelenségéhez? Vajon a forradalom nem az emberiség nagy életfolyamatában lejátszódó iszonyú tisztulás periodikusan visszatérő folyamata? […] A történelmi erőkkel éppen úgy nem vagyunk tisztában, mint az egyes emberi életeket mozgató erőkkel s az egyénnek a tömeggel való viszonyában mindig megmaradnak a kifürkészhetetlen, titkos kapcsolatok.

Ezen az alapon tekintve tehát Kosztolányi Dezső regénye szociális alkotás, egyetemes emberi, sokkal inkább, mint bármelyik nagyképű mű, amely tömegek mozgatásával iparkodik dokumentálni az író szociális hivatottságát. Az a kor, amely a regény keretéül, atmoszférájául szolgál, szigorúan illeszkedik a cselekményhez. A kommün bukását követő napok ferde és izgalmas eseményei vibrálják körül, dermesztően árasztva azt a feszültséget, amelyben annyi rémség történhetett. […] De a kor, melyben esztendők óta élünk, a legvadabb ponyvaregényeket is megszégyeníti közönségesség, aljasság, szadista tombolás és kéjelgés dolgában. Aki ezt a kort vizsgálja, kell, hogy hozzá merjen nyúlni a förtelmek ijesztő tömkelegéhez, mert ezek is a történelmi hatóerők következményei és a tömegösztönük mágneses erővonalaiból pattantak elő.

A regény alakjai szintén típusok. Nem tudom, hogy [a regény] megjelenését miért hirdették a recenziók olyan beállításban, mintha a „kommün után feltámadó magyar középosztály regénye” volna, illetve annak a rajzát adná. Hát ez a könyv nem erőlködik haszontalanul azon, hogy az úgynevezett középosztály feltámadását ábrázolja. Azok a figurák, amelyek elénk sürögnek, egytől-egyig csak a korlátoltságot, önzést, nagyképűséget és gerinctelenséget demonstrálják. Vizy Kornél leghőbb vágya, hogy felkerüljön a harmadik fizetési osztályba s lehetőleg minél kevesebb baja legyen a feleségével. Vizyné méltóságos asszony minden gondja a migrénje, meg a cselédei. Azt az undorító és alacsony eszmecserét, amit egyes társaságokban folytatni szoktak, sűrítve kapjuk a regényben. Egyik cselédje piszkos, a másik lusta, a harmadik lop, a negyedik szajha és így tovább, s állandóan ezzel traktálja az urát, a barátnőit és a társaságát. Hisztériás, mániákusan babonás és hozzá van ragadva a vallás külső formáihoz. Aminthogy a többiek is mind kitűnő emberek, illedelmesek és jólneveltek, mindnek a haza sorsa fáj, s valamennyi, a nők csakúgy, mint a férfiak, egy Szamuelyt megszégyenítően vérszomjasak, bosszúállók és elvakultak. Mind bezárkózik önmagába, s csak annyiban él embertársaival összefüggő életet, amennyiben a szennyesüket vizsgálgatja, és gyönyörködik bennük. Mind különb a másiknál, s mind egyformán buta, rideg, kegyetlen. Egyformán hajtogatják a jól ismert frázisokat a forradalom patkányáról, a nemzetről és vallásról. Mind egyaránt hivatalok kreálásában, illetve megszerzésében látják az újjáépülés módját, s csak díszmagyarba öltöztetett szavakkal szolgálják a hazát. S valamennyien a legcsekélyebb megértést sem mutatják szociális kötelességeik iránt, egész társadalmi orientációjuk abban merül ki, hogy megkülönböztetnek „felsőbb” és „alsóbb” osztályokat. Ez a középosztály feltámadásának a rajza? Nem, ez a halál, az önzésbe mint koporsóba való befekvés szabályos ábrázolása, ez a korlátoltság mennybemenetelének a freskója. […]

Kosztolányi Dezső regénye egyike a magyar irodalom legderekabb alkotásainak […] Hogy sokan idegenkednek az igazmondásnak és emberábrázolásnak ettől a bátorságától és egyenességétől, az ma még érthető. Csupán a regény utolsó fejezetét sajnáljuk, ahol az író egyszerre kilép a pártatlan művész higgadtságából, s G. B. Shaw módjára, de nem olyan fölényesen és kedvesen, önmagáról beszélteti két alakját. Erre már csak azért sem volt szükség, mert mentegetőzésnek hat, noha már, – s főképpen ez után a regény után, – senki sem vádolja Kosztolányit politikai elfogultsággal s azokkal a botlásokkal sem, amelyekkel annak idején sokan félretántorodtak az egyenes útról.

Kodolányi János, Kosztolányi Dezső: Édes Anna,

Pandora, 1927. 1. sz. (január), 47–50. p.

A Pesti Napló újévi számában jelent meg az író baráti köréhez tartozó Kárpáti Aurél cikke, amely merőben más módon néz szembe a regény alapötletének talányával s az ebből fakadó értetlenség indokoltságával, illetve indokolatlanságával. Elismeri ugyan a gyilkosság indítékainak bemutatását a regényben, de nem tartja elégségesnek, s a mű belső logikáján túli tényezőben: magának Kosztolányinak etikai-pszichológiai pozíciójában jelöli meg a valódi indokot. Kárpáti írása abban is egyedül áll, hogy a regény fontos üzenetének tartja az ölés valamennyi formájának elutasítását. (Tehát szerinte nemcsak a kommün és a kommün utáni idők formálják a történetet, hanem – közvetve – a háború is.) Kárpáti Aurél nehezen hozzáférhető szövegét teljes terjedelmében idézem:

Van ebben a könyvben valami „túl az irodalmon”, ami vitatkozásra ingerli az embereket. Valami lappangva bujkáló, némelyek szerint viszont nagyon is érthetően hangsúlyozott, általánosabb elv, tétel, világnézeti vagy társadalmi probléma, amely elől, leszámolás nélkül, nem lehet kitérni. Mit akart az író, s igaza van-e? – that is the question. Legalább ezt érzi a kérdés feltétlenül tisztázandó lényegének az új Kosztolányi-kötet majd minden olvasója. Foglalkozni kell hát vele.

Külsőre: cselédtörténet. S a korlátoltság vagy rosszmájúság akár azt is megállapíthatja róla, hogy regényformába öltöztetett értekezés a háztartási alkalmazottak szociális helyzetéről, objektív felsorakoztatása a cseléd-mizériáknak, a konyha és a szalon, a szolgáló és a nagysága kettős szemszögéből nézve. Holott –– mondjam-e? – egészen másról, többről, mélyebbről, egyetemesebb emberi vonatkozású „tétel” kibontásáról és bizonyításáról van itt szó. Édes Anna története: az emberséghez való örök és megszentelt jog költői parafrázisa. Nyers naturalizmusában isszimbolikus regény, amelynek morális tanulsága abban foglalható össze, hogy senki sem veheti el büntetlenül a más emberségét, mert ez gyilkosság, amelyért méltó megtorlás a halál. Ha tehát úgy tetszik: Kosztolányi új könyve vádirat az emberevés minden modern változata ellen.

Édes Anna: típus. Típusa a kedvvel dolgozó, igénytelen kis cselédnek. Aminthogy típus cselédtartó asszonya, Vizy Kornélné is, akinek sejtelme sincs róla: micsoda végzetes konfliktust idéz fel kettőjük között, mikor Annában egy pillanatra sem látja meg az embert, hanem kizárólag a maga szolgálatára teremtett, célszerűen megkonstruált, pénzért megvehető, magántulajdonnak tekinthető, végsőkig kihasználható mosogató- és porszívógépszámba veszi. E két típusnak tipikus a története is, egészen a „költői igazságszolgáltatásig”. Édes Anna hajnaltól estig dolgozik, – egy szó elismerés nélkül. Az úrfi, Vizyék rokona, elcsábítja, – szerelem nélkül. Ő is úgy veszi birtokba, mint egy gépet, amelyet használat után „leállítanak”. Anna mindezt természetesnek találja. Egyszerű lélek, szinte semmit sem ért meg a körülötte folyó dolgokból és önmagából. Alvó ember. Szeretne férjhez menni a kéményseprőhöz, de Vizyné, aki fél, hogy elveszti a „mintacselédet”, lebeszéli. Nem tartja vissza erőszakkal, mégis terrorizálja, miközben azt hiszi: ő csak jót akar. S Anna is megnyugszik: bizonyára így a legjobb. Marad hát, és dolgozik tovább, fásultan, érzéketlenül, céltalanul, maga sem tudja, miért. Nem érzi, hogy ez rosszul van így, – az ilyen kis falusi cselédlány ostoba, – de egy éjszaka, Vizyék nagy házimulatsága után, egyszerre titokzatos, ösztönös, vad erő támad rá, parancsoló, ellenállhatatlan kényszerrel, s felébreszti benne az „alvó embert”, akit kifosztottak, megaláztak. Fölkapja a kenyérvágó-kést, belopózik gazdái hálószobájába s megöli a méltóságos asszonyt és a méltóságos urat. „Elvégzi” ezt a szörnyű „munkát” éppúgy, éppolyan öntudatlanul, majdnem akaratlanul, mint a többit, amelyet eddig gazdái szabtak elébe. Aztán fáradtan és nyugodtan elalszik, ott, a véres szobában, a hencseren. Másnap, mikor rátörik az ajtót s a harcsabajuszú rendőr rákiált: „Miért tetted? Föl fognak akasztani!” – Anna szívét „valami melegség járta át, mint tavaszi szellő, hogytegezték, hogy ez a paraszt rendőr, aki olyan volt, mint a legények az ő falujában, tegezte őt,s már nem is látta a rendőrben a hivatalos személyt, aki kötelességet teljesít, csak valakit, aki az ő vére, aki az ő atyjafia”.Szinte brutálisan világít itt rá a szerző a „tételre”, amelyet regénye „bizonyít”. S később, a bírósági tárgyalás leírása során, még világosabban, még érthetőbben sűríti bele a meggyilkolt házaspár egyik ismerősének, Moviszter doktornak a tanúvallomásába. „Az az érzésem,hogy nem bántak vele emberien. Úgy bántak vele, mint egy géppel.” Nem verték, nem éheztették, nem is igen szidták, sőt karácsonykor még „ajándékot” is adtak neki, – azt a jumpert, amelyet az előző cseléd távozásakor visszadobott asszonyának, – mégis „embertelenül, cudarul bántak vele.”

Látnivaló, hogy Kosztolányi, akinek különben is minden munkája franciásan pontos, kifejező, világos, ezúttal sem vádolható a főmotívum miértjének homályosságával. A legfontosabb kérdésre, – miért ölte meg Édes Anna a gazdáit, akik sohase bántották? – elég érthető feleletet ad: azért, amit Moviszter doktor mond. De hát akkor mivel magyarázható mégis az olvasók jelentékeny részének zavara, az „érthetetlenséget” hangoztató, kényelmetlen érzés feltámadása? Miért panaszkodnak igen intelligens és figyelmes olvasók is arra, hogy „ez a gyilkosság nem indokolt?”

Mert valami hibát csakugyan éreznek, valami fogyatékosságot helyes ösztönnel sejtenek, anélkül, hogy valójában látnák és tisztázni tudnák: hol és mi itt a bökkenő? „Indokolásról” beszélnek, pedig az indokolás teljesen rendben van. Más valami nyugtalanít, zavar itt: szerkezetbeli hiátus, a kompozíció törése. Az író motivál, de nem belülről, hanem kívülről, hátravetve, visszamenőleg, nem a gyilkos, hanem egy tanú, egy harmadik személy, önmaga érzéseivel s ez a „kiugrás” kelti az indokolatlanság látszatát. Ez az Édes Anna olyan „alvó ember”, aki nem „ébred fel”. Nem ébredhet fel, mert típusvoltában: született alvajáró. S ez az a kényes pont, amelyet átugrani nem, csak megkerülni tudott Kosztolányi költői és művészi bravúrja. Szellemesen és szinte szédítő ügyességgel, de mégse teljesen meggyőzően. Ha mélyebben nézek a regénybe, azt veszem észre, hogy a gyilkosság tényének egyenesen ellentmond Édes Anna öntudatlansága. Ilyen gyilkosság, amelyet maga a gyilkos nem tud sehogy sem megindokolni – ha egyáltalán van, – legfeljebb rendőri tudósítás anyaga lehet. A regény megkívánja a motiválást. Már most: az író, aki ezt kitűnően tudja, motivál is, de elkésve, és önmaga. A helyzetet, amely esetleg gyilkossághoz vezethet, gondosan előkészíti, az utolsó pontig kiépíti, ám választott figurája, hőse alkalmatlan arra, hogy véghezvigye a tettet, mert soha, egy pillanatra sem ébred helyzete tudatára. Vulgárisan megfogalmazva s némi túlzással: nem Édes Anna gyilkol és áll itt bosszút a maga megsértett, lealázott, eltiport emberségéért, hanem az író, aki a szemlélt igazságtalanság ellen fellázadva, emberi méltóságában megsértve, mindenkivel egyformán szolidáris érzékenységében megbántva és felháborodva, hőse helyett maga szolgáltat kegyetlen igazságot. A regényíró kilép a kötelező művészi objektivitásból, s néma hőse érdekében megszólal a lírikus, egyszerre szétrobbantva az előbb még remekbe szerkesztett konstrukció zártságát.

Ez az, amit Édes Anna annyi olvasója helyesen érez, és helytelenül magyaráz. Súlyos hiba, de szükségszerűen adva van magában a témában. Talán csak úgy lehetett volna kiküszöbölni, ha elvetve a naturalizmus módszerét, az író stilizál, a szimbólumot testetlenebb anyagból formálja ki, szóval prózai költeményt ír, amelyhez szerves végként kínálkozik a szubjektív költői igazságszolgáltatás.

Ám mindez semmit sem változtat azon a tényen, hogy Kosztolányi Édes Annája ragyogó írói munka, részleteiben szuggesztív erejű, elevenül lüktető, hatalmas költői alkotás. A kis cseléd, a méltóságos asszony, a fiatalúr, Vizyék háza, lakói, a Krisztinaváros elvillanó sziluettje, de főkép a kommün összeomlását követő hetek és hónapok átváltozásainak egy-családba tömörített rajza: mesteri. Az egész szűkszavúan sokatmondó, közvetlen, jellemző és szinte képszerűen láttató, a gyorsan pergő akció ellenére is. Az író – mondhatnám – drámaian illusztrál, akár a Véres költőben.De ami talán mindennél több: Édes Anna története nemcsak megkapó írás, hanem szívhez szóló, elgondolkoztató emberi cselekedet is. Kemény és határozott tiltakozás az ölés minden formája ellen.

Olyan gesztus, amilyennek az utolsó tíz év – sajnos – meglehetősen híjával volt.

Kárpáti Aurél, Édes Anna: Kosztolányi Dezső új regénye,

Pesti Napló, 1926. 298. sz. (december 31.), 10. p.

Kosztolányi haláláig (1927–1936)

Az első kritikák megjelenését követő és az író haláláig terjedő időszakban nem történt jelentős előrelépés a regény értelmezésében. Földi Mihály tanulmánya már félévvel az Édes Anna megjelenése után arra vállalkozott, hogy átfogó elemzést adjon K. D. valamennyi regénye bölcseleti pozíciójáról. A tanulmány egyik érdeme, hogy Schopenhauer szerepét is megemlíti az író szellemi inspirálói között (ami később háttérbe szorult, illetve feledésbe merült). Ugyanakkor Kosztolányi megoldási (kitörési) kísérletét egyfajta új (de filozófiai szempontból formális, rendpárti) racionalizmusban látja. Földi Mihályra láthatóan a Nero-regény volt a legnagyobb hatással:

[…] A siralomvölgyből sok irányba vezet a menekülés útja. A kereszténység az égbe, a hithez, a megváltáshoz vezet; India a nirvána boldogságához; Shopenhauer a gondolkodás győzelméhez; Nietzsche az új emberfölötti emberhez. Kosztolányi racionalizmusának gyakorlati kézikönyve: a filiszterségnek egy új tana. […] Végzet, véletlen, halál, nő: Kosztolányi világának alaptényei. E tényeket, mint felfoghatatlanokat és változtathatatlanokat elfogadva, Kosztolányi minden törekvése: a világ megértése és megérttetése; érteni nála annyit tesz, mint orvosságot szedni a szenvedés ellen. „A legnagyobb fájdalmak – írja az Aranysárkányban – a meg-nem-értésből származnak, csak attól szenvedünk, amit magunk nem tudunk felfogni, vagy elképzelni.” Feltétlen hite, hogy ez a törekvés – az alaptények elfogadásán túl – nem hiábavaló, hiszen minden jelent valamit, mindennek van értelme és jelentősége, talán még a spiritizmus jelenségeinek is. „Minden jelent valamit – írja az Édes Annában –, a legkisebb jelekkel is izennek nekünk, onnan túlról, kis jelekkel nagy dolgokat.” Az értelem a szenvedélyek világában a rendőr, s nem lehet komolyabb hivatásunk és akaratunk, mint hogy rendet teremtsünk az élet tébolyában. Kosztolányinak kevés a meleg szava, mikor alakjairól ír, hűvös és közönyös sorsukkal szemben, mint aki tudja, amivel ők nincsenek tisztában: sorsuk csak tragikus lehet. Egészen rendkívüli, majdnem patetikusan dicsérő szavakat talál azonban, amikor a sarki rendőrt írja le. Bármelyiket. Szűcs Antalt. Antal bácsit. „Jólesett látni – írja – az élet roppant tébolya és érthetetlensége mellett a vér e részegségében ezt az egyszerűséget és józanságot, az erő és hatalom képviselőjét, amint biztosan járt-kelt, amint csattogott a kardjával, amint annyi jaj és betegség közepette kimagasodott ez a nagydarab egészség, a széles vállával, a rendőr, a tagbaszakadt kövér rendőr, a társadalmi rend pillére.” Rendet, rendet, rendet! Rendet, kívül és belül! […] Kosztolányi racionalizmusának módja a nagy közöny. A költő és a bölcs szerinte közönyös, mint a természet. Csak az örökkévaló dolgokról van véleménye, de erre nem túlságosan kíváncsiak, azt hiszi, az emberek. Az emberek életharca hitvány és unalmas, s mi véleménye lehet a költőnek unalmakról és hitványságokról? […] A valóság a racionalizmus. Ez Kosztolányi világa, melyben megkapaszkodik. S világának határai: a nihilizmus és az őrület. Az őrület kíváncsiságával, a gyermek lázával szedi szét a világot, s reménytelenséget és nihilizmust talál benne. Poklot. A kárhozat lángjait. Az őrületet. Kosztolányi világa az őrület világa. […]

Die Welt als Wille und Vorstellung… Kosztolányi nem ismeri az akaratot. Csak a képzetet. De ez nála mindig kényszerképzet. Minden témája egy kóreset. Nero a dilettáns költő tébolya. A rossz orvos a bűntudat kényszerképzete. Az Aranysárkány egy inzultus patologikus lelki következményei. A Pacsirta a lelki és testi tehetetlenség vitustánca. Az Édes Anna egy szegény cselédlány megkínoztatásának és pillanatnyi elmezavarának története. Minden írónak vannak állandó, jellemző szavai, kifejezésmódjai, amelyek valóban a kényszerképzetek erejével üldözik. Kosztolányi leggyakoribb szavai: őrület… rögeszme… agyrém… láz… Őrülteknek érzi az embereket, mindenkit, az őrültet is, a normálisat is. Az ember őrült gép. […]

Földi Mihály, Kosztolányi Dezső regényei : 4. A világ mint őrület,

Nyugat, 1927. 15. sz. (augusztus 1.), 177–179., 182. p.

1928-ban már csak egy megkésett ismertetés jelent meg a Budapesti Szemlében, szerzője Dánielné Lengyel Laura, aki szívesen és elismerően írt Kosztolányi műveiről. Az ÉA azonban nem igazán nyerte el tetszését. Érzékeny, de felületes írása jól reprezentálja, hogy milyen a napilapok átlagos színvonalú recenziója. Dánielné számára a regény „bizonyos meglepetést jelent”.

Kosztolányi eddigi regényeiben vagy a stílusban, vagy az előadás módjában, vagy a világszemléletben mindig ott volt a lírikus, ki csak saját lelkének tükrén keresztül bírja előttünk megrögzíteni az élet jelenségeit, nem objektíve megformált képekben, ahogy az epika törvénye parancsolja. […] Új regényében azonban személytelenebbé vált; itt a lírikus csak a hangulatok, lelki rezgések színezésében árulja el magát. Egyébként az elbeszélő művész objektivitásával rajzolja egy kis cselédlány tragédiáját, ki öntudatlanul tiszta, s aki szeretőjévé lesz az úrfinak – de nem tudja, miért; elmegy a nyugodt, biztos élet mellett, mely egy becsületes mesterember oldalán várna reá – nem tudja, miért; és gyilkosa, kegyetlen gyilkosa lesz két embernek – ezt sem egészen tudja, miért. Csak hányódik-vetődik a sors kezében. A sors hullámai viszik. Szeretne valahol kikötni, de nem lehet, nincs ereje, akarata hozzá. A hullámok dobálják egyik sziklás parttól a másikra, míg véresen, összetörve, megsemmisülve gyilkosként áll a törvény elébe, hol a bíró a vádlottal együtt keresi az igazságot. A szerző azt mondja: „Mintha két összefogózott ember ment volna az éjszakában, s az egyik vezeti a másikat, a vak a világtalant.” […] A regény vonalvezetése egyszerű. Egy ember elveszett. Egy lélek a sötétségbe merült, lebukik az óceán mélyébe bűneinek súlya alatt. Egy ember. „De hát – mondja Kosztolányi – mi több mint egy ember? Se két ember, se ezer ember nem több nála.” […] Kitűnően sikerült Kosztolányinak a környezet rajza. Ez valóban a Krisztinaváros levegője. Alakjai közül nem a főalak rajza a legvilágosabb, legmélyebb; színesebb, elevenebb nála a leány úrfi csábítója, kinek könnyelműséggel összefolyó romlottsága az éretlen gyümölcs rothadására emlékeztet. A csábítás és szeretkezés részleteinek rajzában az író néhol túlmegy az irodalomban megengedett határon. […] Különös, hogy éppen a női főalak rajzában van felötlő hiányosság. […] [az író] a lány egyszerű lelkében a mozgató rúgókat az ösztön homályában hagyja. E felfogását Moviszter orvos szájába adja […] Mindez azonban nem elegendő. Úgy vagyunk ezzel, mint az elnök, mint a bírák, mint a tanúk, mint maga Édes Anna: nem látjuk tisztán a kettős gyilkosság motívumait. Ez a regény egyetlen sebezhető pontja. Az író nem tudott hidat verni a szakadék felé, mely mindig ott tátong a szándék és a tett között. […] A regény, ezt a fogyatékosságát leszámítva, művészettel, eleven élettel teli, friss vértől lüktető alkotás.

Dánielné Lengyel Laura, Kosztolányi Dezső: Édes Anna,

Budapesti Szemle, 1928. 209. kötet, 606. sz., 318–320. p.

1929-ben az Erdélyi Helikon hozta le Németh László esszéjét, amely Kosztolányi líráját és elbeszélő művészetét a pszichoanalízissel állítja párhuzamba. Kosztolányi regényeit a „tudattalan” regényeinek nevezi. Németh László is azok közé tartozik, akik hiányosnak találták a gyilkosság motiválását. Ezzel kapcsolatos frappáns megfogalmazását gyakran idézik az ÉA-ról szóló irodalomban:

Kosztolányinak nem az a fontos, ami neked. Elolvasod az újságodat, s vigyázol rá, hogy a világ „fontos” dolgait el ne szalaszd. Számon tartod a forradalmakat és békekötéseket, tájékozódsz a carta del lavoro felől, s tudod az egyfolytában-repülés világrekordját. Kosztolányit a te „fontos” dolgod nem érdekli, sőt mintha programszerűen csak a „nem fontos” dolgok érdekelnék. […] Egyik író a nyolcmillió magyar életakaratává fújja magát, a másik a paraszt és kispolgár természetrajzát akarja adni, a harmadik egy új, egyháztalan kereszténység delejével vonzza a kósza lelkeket. Kosztolányi meghatódik a gépírókisasszonyon, aki csak kopog és maga is gép már, elgondolkozik a szegényeken, akik számon tartják, hogy öt éve megsimogattad a boldogult kisfiuk szőke fejét, s regényt ír, mert az íróasztalában maradt egy gyűrött cselédkönyv. […]

Kosztolányi költészete a pszichoanalízissel párhuzamos jelenség. Jön egy tudós, aki lenyúl a tudat alá, s azt mondja, a tudat vékony és csillogó olajréteg a tudattalan mérhetetlen vizei fölött. Idegbaj, egészség, szentség, perverzitás ott terem, ahová magad sem érsz le. Freud ehhez a lelki mély réteghez az apró imponderabiliák, a „nem fontos” gondos elemzésével jutott. Ugyanez a Kosztolányi módszere. A fontos dolgokban a felület rikoltoz, a nem-fontosakban azonban a lélekmély üzen. Azért halkult el ez az üzenet, mert nehéz rétegeken szűrődött át. Kosztolányi azonban edzi a fülét, megsiketíti a kiáltásra s ráélesíti a suttogásra. Odahajolt az életre s a jelentéktelen dolgok alig hallható bányászkopogtatását figyeli. […]

Kosztolányi szellemes író. A szellemesség nem élc és nem ötlet. […] A szellemesség előre tudja, mit akar, de jelenetezi a mondanivalóját. Azokra a modern drámákra emlékeztet, amelyek egy mindent megvilágító jelenetükért vannak, gondoljunk például Pirandellóra. A „szellemesség” elsősorban forma. […] Úgy látjuk, hogy Kosztolányi egyre kevésbé lírikus s egyre inkább regényíró. […] csodálatosképp az ő sajátos komponáló módja nem szorítja meg annyira a regényt, mint a lírát. Ez valószínűtlenül hangzik, hisz a regény az amorfabb műfaj s mégis így van. Megértjük, ha megnézzük, milyen is egy Kosztolányi-regény. Nem túlozunk: az Édes Anna, A véres költő, Pacsirta s a Pesti Hírlap ablak-cikkei közt csak méretbeli különbségek vannak. Nagy regényei ugyanolyan mechanizmus szerint peregnek le, mint apró cikkei. A Kosztolányi-regény pszichológiai regény. Ne gondoljunk azonban lelki állapotok Dosztojevszkij-, vagy Flaubert-szerű feltárására. Kosztolányi nem bogoz mélyre az emberibe, s gyakran megmarad a típusoknál. De a regény fókuszában mégis egy lélektani tétel, igazság, megérzés áll (nehéz a megfelelő szót eltalálni), s az egész regény egyetlen ilyen tétel szívós elkészítése és érzékeltetése. Regényei kis terjedelműek, s mégis bőven elmond bennük mindent, ami a tárgyra tartozik, annyira egy elemre szorította ezt a tárgyat, annyira egy tétel körül csoportosít a szerkezet. A „szellemesség” mechanizmusa ez: gondos szigetelés, alapos előkészítés s a mondanivaló meglepő messze ható kicsendítése.

Legkevésbé áll ez a jellemzés A véres költő-re. […] A másik három regény azonban dinamikájában feltűnően hasonlít, minden erőltetés nélkül egyöntetűen jellemezhető. Mind a három a tudattalan regénye. A tudatos ember mögött az ellentétes tudattalan lepleződik le, a homlokzat „fontos” jelenségei mögött az épület belsejében detonációvá összegeződő „nem-fontos” semmiségek. [Az Édes Anná-ban] a művészi feldolgozást érzem túlságosan kihegyezettnek. Az engedelmes, baromin türelmes cselédlányban a sok apró bántalom a tudattalanban gazdái életébe kerülő gyilkossággá összegeződik. Ez az összegeződés bizonyára elképzelhető. De szabad volt-e ennyire a sötétben hagyni azt a lelki réteget, amelyben a regény voltaképp történik, elhallgatni az összeadást s egyszerre az összeggel robbanni ki. A lány lelkének csak a baromi, sima homlokzatát mutatja, s csak egy pillanatra merül föl a homlokzat mögül a gyilkossá vált tudattalan. Így talán frappánsabb, élesebb, de ha a bántódások visszhangját kissé mélyebb rétegig követi, megsejteti a summákat, amelyeket a tudattalan összead, a meglepetés nem olyan kínos, majdnem elfogadhatatlan. Pedig ebben a regényében a legmeggyőzőbb az emberábrázolása, a legpompásabbak az apró részletmegfigyelések, itt rendeződik a regény legművészibben értelemadó fókusza köré.

Németh László, Kosztolányi Dezső, Erdélyi Helikon,

1929. 3. sz. (március), 184–190. p.

In: N. L., Készülődés : A tanú előtt, 1–2. kötet,

Budapest, Magyar Élet, 1941, 1. kötet, 311–320. p.;

N. L., Két nemzedék. Tanulmányok,

Budapest, Magvető – Szépirodalmi, 1970, 108–116. p.

Ugyancsak 1929-ben jelent meg az ÉA első, német nyelvű fordítása, amely a hazai sajtóban elismerő figyelmet kapott. Vö.: [Szerző nélkül], Desider Kosztolányis: Anna Édes, Pester Lloyd Abenblatt, 1929. 267. sz. (november 23.), 7. p.; Mohácsi Jenő, Anna Édes : Kosztolányi Dezső regénye németül, Nyugat, 1929. 24. sz. (december 16.), 749–750. p.; Turóczi-Trostler József, Anna Édes : Kosztolányi Dezső regénye németül, Új Idők, 1930. 22. sz. (május 25.), 677. p.; Kuncz Aladár, Magyar regények külföldön, Erdélyi Helikon, 1930. 6. sz. (június–július), 534–535. p.) Igaz, Mohácsi Jenő kritikai észrevételt is tesz: a magyar nyelvi fordulatokat túlságosan követőnek s így helyenként a német olvasó számára „idegenszerű”-nek találja a fordítást – i. m. 750. p.

A magyar irodalom történetét összefoglaló korabeli munkák mind megemlítik az Édes Annát,legalább futólag, aminek inkább gesztus-értéke volt. Vö.: Benedek Marcell, Délsziget avagy A magyar irodalom története, Budapest, Révai, 1928, 316–317. p.; Gondán Felicián, Összefoglaló nemzeti irodalomtörténet rendszeres tételekben, Budapest, Kókai Lajos, 1929, 208. p.; Farkas Gyula, A magyar irodalom története, Budapest, Káldor, 1934, 316. p.; Szerb Antal, Magyar irodalomtörténet, 1–2. kötet, előszó Makkai Sándor,Kolozsvár, Erdélyi Szépmíves Céh, 1934, 2. kötet, 201–207. (205) p.

Kosztolányi 1935. március 29-én töltötte be ötvenedik évét. Meglepő, hogy éppen az őt ünneplő Nyugat-számban megjelent írását tartotta Karinthy Frigyes (az író egyik legközelebbi barátja) megfelelő alkalomnak arra, hogy az ÉA-val szemben érzett fenntartását megfogalmazza:

[…] Akárhogy forgatom, a mű mindenképpen hibátlan, mindazzal a jófélével, amiből készült, s azzal, ami hiányzik belőle: a sok útközben felszedett limlom, amit hasonló témakörben a közepes író óhatatlanul belegyömöszöl regényébe. […] Tökéletes drámaiság a mesében, mesterien adagolt, lélektani aláfestés, s e mintaszerű erényeken túl, ami a legfontosabb, valami ingerlő, szinte illatos frissesség a környezetrajzban, emberábrázolásban, amire hirtelenjében nem is tudnék példát. És mégis, mérlegelve és olvasgatva, visszalapozva, kóstolgatva és emésztve a remek fogást, azon tűnődöm, miért nem jelentkezik a szorongató, mélységes, lesújtó és fogva tartó utóíz, ami a nagy gyilkossági regények, Raszkolnyikov

Jegyzet Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés című regénye magyarul először (1901-ben, Szabó Ede fordításában) ezzel a címmel jelent meg.

vagy akár az Amerikai tragédia elolvasása után olyan élménynél élményszerűbb szorongással és bűnbánattal töltik el az olvasót, mintha maga követte volna el a gyilkosságot? Csak azért, mert ezek súlyosabb anyaggal dolgoznak, nehezebb megemészteni őket? Egy mondatnál – isten tudja, miért épp ennél? – egyszerre mintha rájönnék a hibára. Közvetlen a gyilkosság elkövetése előtt Anna kibotorkál a sötét konyhába, „eszik egy csirkecombot és sok-sok süteményt”. A lelki kép, a maga shakespearei-zűrzavarában, szorongatóan, ijesztően életszerű, igaz és meggyőző – lenne, ha… ha Anna sültet és, mondjuk egy vagy két süteményt enne, mivel e kiexponált pillanatban, igenis, égetően nem mindegy, hogy egy süteményt evett-e vagy kettőt, ez a drámai hitel, hogy úgy mondjam, a riportázs szempontjából fontos. De Kosztolányit elragadja az anyag, pepecselni és bíbelődni kezd vele, a nyelv furcsa természete is izgatja, egy vagy két sütemény nem elég neki, bőkezű és könnyelmű lesz, sok-sok süteményt etet szegény Annával, sok-sokat (már az alliteráció kedvéért is), s a sok-sok sütemény művésziesen határozatlan bája következtében már nem hiszek el egy süteményt se. És visszamenőleg most már sejteni kezdem, hogy ezúttal, végig az egész regényen, a művész legfőbb erénye áll útjába a végső és legfelsőbb hatásnak: a téma fellázad az előadásmód művészi tökélye ellen, dadogást, látható és érezhető erőlködést és izzadást követel, különben nem hajlandó teljes meztelenségében megmutatkozni. Anyagszerelme megtréfálta a költőt, kiütközik a műből, előtérbe lép: a gyilkosságot ábrázoló pompás szoborműről azt a képzetet kelti, mintha keményre fagyasztott tejszínhabból faragták volna. Vagy sok-sok süteményből. […]

Karinthy Frigyes, Az ötvenéves Kosztolányi, Nyugat, 1935. 4. sz. (április), 271. p.

1936 elején a Magyar Tudományos Akadémia I. osztálya által kiküldött bizottság a Weiss Fülöp-jutalmat (amivel az utolsó öt évben megjelent szépirodalmi művek egyikét tüntették ki) Kosztolányi Összegyűjtött Költeményeinek ítélte oda. Az Akadémiai Értesítőben megjelent – Császár Elemér, Alszeghy Zsolt és Szinnyei Ferenc által aláírt – indoklás röviden értékeli Kosztolányi költői és írói teljesítményét, nyelvművelő tevékenységét. Az ÉA-ról és a többi regényről a következő olvasható a jelentésben (ennek alapján fogalmat alkothatunk a tudós testület beállítottságáról):

Szépprózája megmarad a misztikumnak azon a területén, amelyet lírája éreztet. Ilyen misztikum Nero lelkülete, amelyet modernné tesz belül rágódó melankóliája, művész-hajlandósága, beteggé-satnyulása. A beteg lélek titokzatossága vonzotta Kosztolányit az Édes Anna történetéhez, hogy azt a titkos erőt hangsúlyozza benne, amely egy cselédlányt érthetetlen gyilkosságba tud vinni. Ez a titokzatosság lel bizonyos magyarázatra abban a kettősségben, amely az író énjét és Esti Kornél alakját fonja regényes történetbe. […] Elbeszéléseiben innen a sok fantasztikum, a sok rejtelem, a sok titokzatosság. Nemhiába ismétli: „a világ nevetséges színjáték”, – nagyon gyakran döbben reá olvasója arra, hogy a tett mennyire mássá válik, mint volt a szándék, mennyire megszabhatatlan a jövő.

Császár Elemér – Alszeghy Zsolt – Szinnyei Ferenc, Jelentés a Weiss Fülöp-jutalomról, Akadémiai Értesítő, 1936. 46. kötet, 1. sz., 79–80. p.

1936. november 3-án elhunyt Kosztolányi Dezső. A nekrológok röviden áttekintették írói pályáját és méltatták műveit, köztük az Édes Annát is. Illés Endre „az emberi titkok és örvények Walt Whitman-i nagy prózaversé”-nek nevezte. – Illés Endre, Kosztolányi Dezső, Budapesti Hírlap , 1936. 252. sz. (november 4.), 8. p. – Márai Sándor tágabb összefüggésbe helyezte s az életmű kivételes darabjaként értékelte: „Ő, nyugodtan és öntudatosan, vállalta a vádat, a mesterséghez hű művész, a »homo aestheticus sum« vádját. S milyen különös az írói sors; ez a köznapok és időszerűségek feladataitól elfordult író, lelkiismerete és művészi érdeklődése rejtélyes parancsának engedve, megírta az Édes Annát. Egy társadalom, amely talán nevét sem ismeri majd azoknak, akik egykor számon kérték Kosztolányitól az »író felelősségét«, a »szociális kiállást«, ebből a regényből mindent megtud osztályról és emberről, amit a korunkbeli magyar életről tudni kell és érdemes.” – Márai Sándor, Kosztolányi Dezső meghalt, Újság, 1936. 252. sz. (november 4.), 7. p.

Jegyzet Márai Sándor mindvégig kitartott álláspontja mellett, „az egyetlen magyar társadalmi regény, amely az osztályharcot úgy érzékeltette, ahogy kell: »szocialista realizmus« nélkül, végzetes, emberi valóságában” – írta a Föld, föld!... Emlékezések című könyvében (Torontó, Vörösváry-Weller, 1972 99–114 p.); újabb kiadása: Budapest, Akadémiai – Helikon, 1991, 121–122. p.

– Vas István a regény utolsó fejezete alapján jellemezte K. D. alakját és politikai pozícióját: „Legszebb regénye, a tragikus és forradalmi erejű Édes Anna azzal kezdődik, hogy Kun Béla elrepül Pestről, karjain vastag aranyláncok, melyek egyike a repülőgépről a Vérmező közepére pottyan, s a végén két budai polgár megáll az író háza előtt, akiről megállapítják, hogy a kommün alatt nagy vörös volt, az ellenforradalom idején fehér terrorista, s leszögezik ítéletüket: »Mindenkivel és senkivel. Ahogy a szél fúj. Azelőtt zsidók fizették meg s az ő pártjukon volt, most meg a keresztények fizetik. Okos ember ez. Tudja, hogy mit csinál.« Már ma érezzük a réseket, melyeken át az idő beáradhat, elpörölve versét az örökkévalóságtól. Életművét mégsem kell féltenünk. Bele kell nyugodtunk abba, hogy egy-egy tízsoros Ákom-bákoma ugyanannyit ér, mint regényei s egy háromsoros ujjgyakorlata, mint a legnagyobb versei. Így is, ahogy van, egyike a legnagyobb magyar íróknak, s finom avatagsága, befejezetlensége, előkelő könnyelműsége bizonyára hozzá fog tartozni hatásához és varázsához.” – Vas István, Hódolat Kosztolányi Dezsőnek, Válasz , 1936. 12. sz. (december), 658. p.

A Népszava annyira nem tudott megbocsátani az író 1919 utáni jobboldali szereplésének, hogy a név nélkül megjelent nekrológ az ÉA-t is (részben) a Pardon-korszakához kapcsolja: „Az ellenforradalmi időkig a radikális szellemű írók között tartották számon. Az ellenforradalom kezdetén az egész irodalmi világ megdöbbenésére Kosztolányi az ellenforradalom tollforgatói között tevékenykedett. Egyik legkitűnőbb munkája, az Édes Anna is még magán viseli ennek a korszakának nyomait.” – [Szerző nélkül], Meghalt Kosztolányi Dezső, Népszava , 1936. 251. sz., (november 4.), 7. p.

A kommunista Bálint György viszont a legmelegebb szavakkal méltatta a regényt. Már a nekrológját megelőzően hivatkozott rá a Cselédkérdés című publicisztikájában: „Az utóbbi évtizedek egyik legszebb magyar regénye a mindenesekről szól: Kosztolányi Dezső Édes Annája. Olyan csodálatos erővel és finomsággal írta meg Kosztolányi a magyar mindenes tragédiáját, hogy azóta is mindig eszembe jut egy kicsit a könyve, ha cselédet látok. Fellebbezhetetlenül bizonyítja be, hogy a cselédkérdésnek mennyire nincs megoldása. Többek között ez is olyan kérdés, melyre nincs felelet: magának a kérdésnek kell megszűnnie.” – Bálint György, Cselédkérdés, Pesti Napló, 1936. 69. sz. (március 22.), 36. p. In: B. Gy., A toronyőr visszapillant : Cikkek, tanulmányok, kritikák, 1–2. kötet, szerkesztette Koczkás Sándor és Magyar István, Budapest, Magvető, 1961, 1. kötet, 291. p.

Bálint György Kosztolányi-nekrológjának is az Édes Anna a legfőbb referencia-műve, mint ahogy később, a pártállami időkben éppen Bálint György nekrológjára hivatkoztak mindazok, akik kiálltak a regény mellett. Joggal tették ezt, hiszen a cikk nemcsak szerzője, hanem a kommunisták nevében is búcsúztatta Kosztolányit, nem véletlenül jelent meg a párt népfrontos szellemű féllegális folyóiratában, a Gondolatban. Bálint György írása igen érzékletesen jelenítette meg azt az értelmezői hagyományt, amely a gyilkosság motivációját a regény kevéssé kimondott, de kétségtelenül meglévő elemének tartja:

Nem volt proletáríró, nem is baloldali író; az osztályellentétektől lecsapódó világnézeti küzdelmektől távol állott. Mégis sok köze volt a proletariátushoz. Alig van ma igazán nagy író a polgári oldalon, vagy a semlegesek csoportjában, akit valamilyen láthatatlan lelki szál ne fűzne a szegényekhez és kizsákmányoltakhoz: ha más nem, legalább a lelkiismeret-furdalás. Kosztolányi Dezső nagy író volt: az írói nagyságot nemcsak a kifejezés teszi, hanem az érzékenység ereje is. Kosztolányi érzékenysége rendkívüli volt és sokirányú. Minden hatott rá, és minden érdekelte. Elsősorban természetesen önmaga érdekelte, mint korának számos polgáríróját. Befelé figyelt, de érzékeny idegrendszere közben meg-megrezdült a külső zajoktól. Aztán egyszerre elviselhetetlennek találta a külső zajforrást, és pályája delelőjén a társadalmi kérdésektől távol élő entellektüelek hirtelen rémületével […] iszonyodva kiáltott fel: ez a felkiáltás volt az Édes Anna, a század egyik legszebb magyar regénye. […] szinte egyik napról a másikra, betört a nagyváros a magyar lírába. A versekben megjelent a korszerű Budapest, bel- és külterületeivel, társadalmi feszültségeivel, osztályválságaival. […] Míg végül, az ellenforradalom legsivárabb éveiben, az egykor progresszív polgári irodalom fagyos csöndjében egyszerre csak elhangzik az iszonyú feljajdulás, vádlóan nyers férfihangon: a nagy regény.

Természetes, hogy Kosztolányi ott érzi át a legmélyebben és a legőszintébben a proletárkérdést, a szociális kérdést, ahol polgári életében a legközvetlenebbül találkozik vele: azon a küszöbön, mely a cselédszobát a polgári előszobától elválasztja. Természetes, hogy minden emberi érzése elsősorban a cselédek sorsa ellen lázad fel, mert ez a legmegalázóbb, még a polgári erkölcs szerint is, és ez a legsivárabb, még a polgári esztétikai érzék szerint is. Kosztolányi az Édes Annában hirtelen ráébred a cseléd, a magyar mindenes valódi helyzetére. A cseléd bent él a családban, és mégis kívüle él, részt vesz életében, és mégis ki van rekesztve: a cselédszoba a lakás gyarmata, a cseléd a család bennszülöttje. Nincs elég távol a család életétől, de nem is lehet hozzá közel. A belső szobákban, az „európai negyedben”, csak akkor jelenhet meg, ha különböző szolgálatokat kell végeznie – de az ő szobája, a cselédszoba, mindig nyitva áll parancsolói előtt. A legsilányabbul fizetett üzemi munkás is hazamehet este, és magánéletet élhet – a cselédnek nincs otthona, nincs magánügye, nincs magánélete. Ő az örök kiszolgáló és az örök kiszolgáltatott. Szomorú átmenet a rabszolga és a bérmunkás között. Urai, bármilyen „jóindulatúak” is, nem veszik egész emberszámba. […]

Kosztolányi az Édes Annában csodálatos erővel örökítette meg az „ideális cselédet”, a naiv és odaadó falusi zsellérlányt, aki „felkerül” Budára, az úri házhoz, mindenesnek, nincsenek felforgató gondolatai – egyáltalában nem mer gondolkozni. Nem tesz egyebet, csak szolgál, minden erejével és becsületesen. Gazdái „jó” gazdák: nem verik, enni adnak neki, unokaöccsük pedig „demokratikus érzésében” a végsőkig is elmegy: a kis mindenes ágyáig. Aztán egyszerre váratlan és érthetetlen tragédia történik. Édes Anna, a legjobb mindenes, megöli gazdáit. A törvényszék előtt nem tudja megokolni tettét. Senki sem érti a borzalmas fordulatot, és az író egy szóval sem magyarázza. De az olvasó mégis megérti, kénytelen megérteni. Minden, ami a könyvben történik: az egész nyomott csend, az egész gépies álharmónia, ami a regényben végigvonul, csak ezt a szimbolikus bűntényt magyarázza, csak ennek az előzménye. Nem olvastam még ennél szűkszavúbb magyar regényt, ennél több balladai kihagyással – és sohasem olvastam még ennél természetesebbet, érthetőbbet. Főképpen pedig nem tapasztaltam még irodalmunkban – nem proletár, nem politizáló író részéről – ilyen spontán, kirobbanó rokonszenvet, sőt – ami sokkal több –, megértést az elnyomottak és megalázottak iránt. Nem akarok most ennek a könyvnek példátlanul szuggesztív művészi erejéről beszélni. E pillanatban csak emberi ereje, emberi szuggesztivitása tartozik ránk. Ez pedig olyan hatalmas, hogy Kosztolányit örökre a magyar munkásokhoz és szegényparasztokhoz fűzi. […]

Bálint György, Kosztolányi és a nép, Gondolat,

1936. 9–10. sz. (szeptember–október), 497–500. p.

In: B. Gy., A toronyőr visszapillant : Cikkek, tanulmányok, kritikák, 1–2. kötet, szerkesztette Koczkás Sándor és Magyar István, Budapest, Magvető, 1966, 2. kötet, 290–295.

Nem maradhat említetlen Babits Mihály búcsúja sem, amely a Nyugat 1936. decemberiKosztolányi-emlékszámában jelent meg. Az ÉA-ról csak egy rövidre zárt, vitatható állítás található benne. De Babits, aki talán a legközelebb állt Kosztolányihoz, amikor (Juhász Gyula társaságában) együtt készültek a költői pályára, szükségét érezte annak, hogy feltárja és tisztázza későbbi eltávolodásuk, illetve szembenállásuk okait, kettejük eltérő értékszempontjait és választásait. Érzékeny és találó megfigyelései nemcsak K. D. prózájának lírai karakterét világítják meg újszerűen, hanem segíthetnek a Kosztolányi-jelenség jobb megértésében is:

[…] Kettőnk közül ő volt a fölényesebb, a józanabb, s bizonyos tekintetben mégis a hősiesebb is. Hívebb az író hivatásához s keményebb és mozdulatlanabb az őrhelyen, amely a kultúra őrhelye volt, noha ő kultúra helyett talán inkább csak mesterséget mondana. […] Úgy tűnt föl nekem, hogy hűtlen lett nagyra tűzött céljainkhoz, s olcsó sikerekkel éri be. […] Kialakította stílusát, külön modorát s légkörét, melyet poétikus külsőségekkel, enyhe pózzal is hangsúlyozott, tintája színével, nyakravalója formájával, rímeinek tüntető mesterkéltségével. Én ezt nem tudtam megérteni. Én a költészetben mindig maximalista voltam, alig képzeltem költőt, aki nem a legnagyobbat akarja, amit tud, csodálkoztam e hanyag ujjgyakorlatokon. A szenvelgő, könnyű versek, hevenyészett műfordítások szinte fájtak tőle. Azonkívül mind jobban gyűlöltem a pózt, s nem akartam belátni, hogy a póz gyakran az őszinteség egyetlen lehetséges formája. […] Prózája művészetét meglátni nem volt még szemem. A prózától azt kívántam, hogy mondjon valamit; ő pedig szinte kéjelgett a témák jelentéktelenségében, miben én csak szegénységet láttam.

De egyszerre a költő nőni kezdett. Egynéhány verse, a Hitves, a Boldog, szomorú dal, az Ádám fiam útravalója váratlanul lelkembe zengett, mint a hirtelen megkondult harang. Déli harangszó volt, az emberélet szomorú teljében, mely már eszünkbe juttatja a halált. […] Egy nap elhozta hozzám Pacsirta című regényét, kéziratban. Most fedeztem fel benne a magyar próza nagyját. A regény A szegény kisgyermek helyszínét és levegőjét idézi vissza. De elhagyva mindent, ami a régi versekben olcsónak látszhatott. Puritán, szinte sivár igazsággal… És mégis költőien; ami a nyelv különös mágiáját mutatja. Nincs ebben a nyelvben semmi lírai! Csak a szokatlan pontosság és jó hangzás, a mondatok szabatossága s a szavak tisztasága – hiánya mindennek, ami henye, bősége mindennek, ami jellegzetes –, ezek árulják el a versen iskolázott írót. Aki tudvalevőleg a legjobb prózaíró. […] A költő fegyelme nem volt elég erre: a stiliszta szakfegyelme kellett, a tudós fegyelme, a nyelvész fegyelme. És mindehhez az újságíró külön fegyelme, mely bátorságot ad […] Kiben van mindez együtt? Magyarországon nem volt senkiben. Csak ha az ő prózáját olvasom, csak akkor érzem meg, milyen mélypontra süllyedt mai irodalmunk nyelve, micsoda Csáky szalmája ez, milyen bűnösök a stílus körül még legjobb íróink is. Én egy csöppet sem vagyok purista, nem hiszem, hogy az egyes nyelveknek önmagukba kéne zárkózniok, nemegyszer vitatkoztunk vele erről. De az ő fanatizmusára szükség volt: hogy eszméltessen! Egyetlen fanatizmusára ennek a fanatizmus nélküli munkásnak – a szerszáma iránt! […]

S a prózának ez a művésze mégsem igazi prózaíró. Szíve a vershez vonta, a vers izgatta őt, a versköltőket érezte vetélytársainak. Még a prózában is a vers isteni könnyűségét, tökéletességét és tartalmatlanságát kereste. Boldog író, aki a gondolat keserves súlyosságából mindig csak éppen annyit tart meg, amennyire szüksége van, hogy az ár el ne kapja hajóját; s nem kockáztatja a gyönyörű futást s tökéletes lengést valami otromba súlytöbblet terhével! Kifejezni az életet, igen; de nem az Életet, nagy É-vel; s a hangsúly inkább a kifejezésen van. Feloldatlan rögök nincsenek őnála, se nehézkes magyarázatok. Ahogy a versben a rím hozza a gondolatot… Édes Annának gyilkolni kell, nem valami bonyolult lélektani tétel kedvéért, csupán a regény irama kedvéért. Az élet igazában megfoghatatlan. Esti Kornél ellensége a mélységnek, s többre becsül egy könnyed és üres, de tökéletesen megcsinált hírlapi cikket valami mély költeménynél vagy töprengő tanulmánynál. […] Esti Kornél szavai sokszor keltettek bennem ellentmondást, olykor belső tiltakozást is, noha művészetét mindig jobban bámultam, s írásait elbűvölve kényszerültem élvezni. Az elegáns és népszerű rímelőből, fiatalságom első barátjából, szemem előtt lett nagy író és költő, ahogy már akkor tudtam, hogy az lesz; de nem éppen olyan, amilyennek akkor jósoltam és képzeltem volna a jövőről alkotott ábrándokban. Nem mentünk egymás mellett, mint „szellemi ikertestvérek”. S hiába újítottuk meg a régi barátságot, nem találtuk többé az utat egymáshoz. Őt könnyű vitorla vitte a gáncstalan művészet sima hullámán, az én hajómban pedig meggyűlt a szomorú súlyag, amelyről Esti Kornél oly megvetőleg beszél. A gondolat, a mondanivaló egyre keményebb terhe, mely oly ellensége a művészetnek, ahogy ő értette a művészetet.

Babits Mihály, Kosztolányi, Nyugat, 1936. 12. sz. (december), 395–401. p.

In: B. M., Írás és olvasás : Tanulmányok, Budapest, Athenaeum, 1938, 358–367. p.;

B. M. Esszék, tanulmányok, 1–2. kötet, a szöveget gondozta Belia György, Budapest, Szépirodalmi, 1978, 2. kötet, 520–523. p.

Már 1936 végén megalakult a Kosztolányi Dezső Emlékbizottság, amely kiadott egy kis füzetet Kosztolányi Dezső: Az élő költő címmel. Rövid ismertetés áll benne az életéről és műveiről; néhány verse is szerepel; művészetét a temetésen elhangzott gyászbeszédek, valamint Kárpáti Aurél és Márai Sándor újságban megjelent nekrológjai méltatják. A regényeket rövid szinopszisuk képviseli, az Édes Annáról a következő olvasható benne:

Mi lakozik egy kis cseléd lelkében? Ezt a mindennap elénk kerülő, de alig észrevett emberi problémát világítja át Kosztolányi regénye a lélekelemzés és emberábrázolás mesteri röntgenfényével. A forradalmak utáni zavaros időkben sikerül Vizy Kornél miniszteri tanácsos feleségének mintacselédhez jutni: Édes Annához. A vézna, de szívós kis parasztlánynak nincs senkije – csak a munkának, az éjt-napot egybeőrlő kemény házimunkának él. Úrnője széltében-hosszában dicsekedik a »főnyereménnyel«, de törődni vele, egy kis emberi szeretetet juttatni neki eszébe se jut. Lassú, de mély, rágódó keserűség, a szeretetvágy roppant hiányérzete kínozza az elhagyatott, együgyű kis cselédleány magányos életét; négy nap, négy furcsa, izzó és mégis könnyes nap jelenti a napfényes boldogság ritka, rövid időközét: Patikárius János, Vizyné vidéki unokaöccse feljön látogatóba, [!] és felhasználva Vizyék távollétét, elcsábítja a lányt. De a négy szerelmes nap után keserű, leverő fájdalom nehezedik Annára. A fiú egy-kettőre elfelejti a jelentéktelen kis cselédlányt – az pedig görcsösen ragaszkodik ehhez az egyetlen emlékhez, ami számára szépet és jót, s egyben csalárdat és gonoszat hozott. Még egy lehetősége volna Annának: a kéményseprő megkéri a kezét. De asszonya, rideg önzésében, nem akarja elengedni a mintacselédet, és végül sikerül is telebeszélnie Anna fejét a házasság nyomorúságával: a lány beletörődik, ott marad. De az öntudatlan keserűség mérge mind tovább rágódik benne; s mikor a legmélyebben érzi a szakadékot, amely közötte és a többi emberek között tátong, – azon az estélyen, amit Vizy államtitkári kinevezése alkalmából tartanak – a lefojtott, alaktalan keserűség robbanásra gyúl; – az estély után a nagy konyhakéssel megöli asszonyát és gazdáját. A szörnyű válság után mintha kilobbanna belőle minden: szinte állati közömbösségben tűri és várja az elfogatást, az ítéletet, s az élve-eltemetést a börtön falai közt.

Ezt az egyszerűnek hangzó történetet az író alakító ereje növeli tragikus feszültségű emberi drámává, amelyben egyének és osztályok, hagyományok és eszmék ütköznek össze. Édes Anna alakja szimbólummá magasztosodik, és magában hordja mai életünk egyik alig megoldható konfliktusának örök magvát. A tiszta lélekábrázolás, az emberek, erények és hibák pár vonással meghúzott, éles képe és a megírás látszólagos nyerseségében is végtelen finom érzékenysége: ezek Kosztolányi művészetének utánozhatatlan erői.

Kosztolányi Dezső : Az élő költő : Szemelvények műveiből, életrajza, méltatása,

Budapest, Kosztolányi Dezső Emlékbizottság, 1936, 33–34. p.

A regény betiltásáig (1937–1946)

Kosztolányi Dezső halálával életműve lezárult, eljött a számvetés ideje. E munka azonnal megkezdődött, s már 1938-ban jelentős eredményekhez vezetett, de a háborús évek alatt félbeszakadt. Devecseri Gábor 1945-ben megjelent kis könyve a folytatást ígérte, ám az 1947-ben kiprovokált politikai „vita” másfél évtizedre megakasztotta e folyamatot.

Schöpflin Aladár 1937-ben publikálta összefoglaló művét, melynek címe: A magyar irodalom története a XX. században, s az első Nyugat-nemzedék nézőpontjából tekintette át a századelő művészi forradalmát. Schöpflin szokatlan bőséggel ír Kosztolányi művéről, s a motiválást elfogadók véleményét osztja:

Az Édes Anna, Kosztolányi legismertebb regénye az emberi sérelmek tudat alatti összegyülemlésének és katasztrofális kirobbanásának lelki komplikációjából lett. Édes Anna, a mintaszerű cseléd, alázatosan, szó nélkül tűri urai bánásmódját […] míg azután a leány maga se tudja, hogyan és miért, egy éjszaka fejszét ragad, megöli asszonyát és annak férjét. A regény megjelenésekor voltak, akik ezt a fordulatot nem értették, és nem fogadták el. Aki tud valamit a modern lélektanból, az bámulja azt a mesteri szövést, mellyel az író a gyilkosságot előkészítette, apró, jelentéktelennek látszó okok összesűrítését, azt a jelenetről jelenetre fokozódó feszültséget, mely végül a katasztrófát előidézi. […] Kosztolányinak ez a könyve szándéka szerint lélektani regény, de – mint Márai Sándor is megállapította – erős szociális értelme van, az osztályok egymástól való szörnyű idegenségének képe van benne. A cseléd ott él egy lakásban uraival, és ezek úgy élnek vele együtt, mintha nem is volna velük egyforma ember, érzékenységgel, vágyakkal, idegrendszerrel bíró lény, csak a munkagépet látják benne. Kosztolányi állapította meg a homo politicus és a homo aestheticus ellentétét, ő az utóbbi típushoz tartozónak érezte magát, erélyesen tiltakozott az ellen, hogy az írótól politikai vagy társadalmi állásfoglalást követeljenek. Ahogy azonban a szerencsétlen cselédlány sorsával foglalkozik, önkéntelenül, talán akarata ellenére kiütközött belőle a társadalmi igazságtalanság megérzése.

Schöpflin Aladár, A magyar irodalom története a XX. században,

Budapest, Grill, 1937, 197–198. p.;

sajtó alá rendezte Sebes Katalin, Budapest, Szépirodalmi, 1990, 280–282. p.

Baráth Ferenc írt elsőként kismonográfiát Kosztolányiról (Kosztolányi Dezső, 1938.), és egy fontos tanulmányt is publikált – Kosztolányi katolicizmusa, Vigilia, 1938. 6. sz. (június), 477–484. p. – amelyben ugyancsak foglalkozik az Édes Annával. A két szöveg közül az utóbbi érdekesebb: katolicizmus és nihilizmus szoros kapcsolatát veti fel, s nem tudja eldönteni, hogy Kosztolányi szolidaritáseszménye a kereszténységben vagy a liberális eszmerendszerben gyökerezik-e. A kismonográfia ÉA-fejezete igyekszik minden tudnivalót összegyűjteni a regényről, még arra is kitér, hogy K. D. „1936 nyarán megpróbálta átdolgozni színdarabbá, azonban betegsége miatt feleségének kellett folytatnia, végül Lakatos László fejezte be, s a Belvárosi Színház Bulla Elma alakításával nagy sikerrel adta elő 1937-ben.” Úgy véli, hogy a regény „valóságanyagból indult ki, mert Édes Anna tényleg élő cseléd volt (Schmidt Anna). Cselédkönyve hosszú ideig Kosztolányi íróasztalának a fiókjában volt.” (Baráth Ferenc itt két különböző szálat vont össze eggyé.) Az Édes Annát – az Aranysárkányhoz hasonlóan – „a lélekábrázolásnak, a realizmus analizáló vonását” érvényesítő műnek tartja, amely ugyanakkor „a pszichoanalitikus regénytípus legkiválóbb alkotásai közé tartozik irodalmunkban”. Bár részletesen bemutatja, hogy az úr–szolga viszony központi problémája a regénynek, és „az emberi jogegyenlőséget kereső művészi célkitűzés” nem véletlenül választotta keretnek a kommün bukása utáni időszakot, de ezt úgy fogja fel, hogy az író éppen a kommunizmussal szemben elfoglalt álláspontját kívánta igazolni vele:

A kommunizmus bukása felé, a proletáriátus utolsó helyzeti energiája kiélésére törekszik. Ennek a forrongó, lázadó társadalmi osztálynak békés gyermeke Édes Anna is. Nem hozott magával semmi osztálygyűlöletet, lelke mélyén azonban mégis élt a hasonlítgató társadalomszemléletnek egy lekötött formája, amit még az úrfival átélt szerelme sem robbantott ki, csak elmélyített. Az egyszerű ember befelé élő, zárt ösztönéletét élte, a magyar parasztasszonynak titokzatos lelkiségét hordta magában: apró tételekben halmozta fel az események és tények hatását, míg végül a lefojtott indulatanyag kirobbanó kielégülést keresett. A tudatalattiság felszabadult. Kosztolányinak az a gondolata, hogy ezt a belső életet élő érdekeltséget a kommunizmus agóniájának a légkörébe tegye, sok mindent megmagyaráz. Ez a külső körülmény a belső cselekvésre fényt vet, ezeket támogatja. Politikai jellegű megmozdulások mellett, vagy azok ellen egy esetben sem foglalt állást. Itt azonban igazolást kíván keresni a kommunizmussal szemben elfoglalt álláspontjára. Ezt magyarázza a regény végén található, lírai függelék is, aminek a regényhez szervileg semmi köze ugyan, de a proletár- és az úri-társadalom kereteiben mozgó regény végén stílszerű. Annak idején ugyanis az egyik bécsi lapban cikk jelent meg, s ez fehérterroristának tüntette fel. A másik vélemény szerint viszont a vörösök politikájához húzott. Az igazságot a könyvben szereplő alakok Kosztolányi háza előtt folytatott beszélgetésükben nem tudják eldönteni. Tény az, hogy Kosztolányi hitt egy magasabb rendű szocializmusban. […] Emberi és költői humanitása nem tudott lemondani arról a reményről, hogy egyszer csak elkövetkezik […] a szükséges kiegyenlítődés. Éppen emberiessége zárta ki a terror-politikát. Nem akarhatott egyik oldalon vért és nyomort, csak azért, hogy a másik oldalon ugyanezt megszüntesse.

Baráth Ferenc, Édes Anna.

In: B. F., Kosztolányi Dezső, Zalaegerszeg, Pannónia, 1938, 87–91. p.

Még egy kismonográfia jelent meg ekkor, Szegzárdy-Csengery József bölcsészdoktori munkája, amelynek az ÉA-ról nincs érdemi mondanivalója. (Szegzárdy-Csengery József, Kosztolányi Dezső, Értekezések a M. Kir. Ferencz József Tudományegyetem Magyar Irodalomtörténeti Intézetéből, Szeged, Magyar Irodalomtörténeti Intézet, 1938, 91–92. p.)

Ugyancsak 1938-ben jelent meg az a könyv, amely mind a mai napig nélkülözhetetlen alapműnek számít a Kosztolányi-irodalomban: Kosztolányi Dezsőné életrajzi regénye. A magyar irodalomtörténet-írás nem sok könyvet ismer, amit jelentős alkotóról közeli hozzátartozója ehhez fogható alapossággal és hitelességgel írt.

Jegyzet Mauks Ilona emlékezése férjéről, Mikszáth Kálmánról vagy József Joláné öccséről, József Attiláról elsősorban a személyiséget és életvitelét, külső körülményeit mutatja be rendkívüli érzékenységgel és tárgyismerettel. De e szerzők nem voltak úgy, abban a mértékben szellemi társai hősüknek, mint ahogy Kosztolányiné a férjének vagy Vágó Márta a szerelmének, József Attilának.

A színésznőnek indult Kosztolányiné (eredetileg Harmos Ilona, írói művésznevén Görög Ilona) literátor vénával is rendelkezett, novellái, fordításai és emlékezései jelentek meg, már K. D. életében is. Nemcsak első számú közönsége volt az írónak, hanem szerzőtársa is egyes műveinek átdolgozásában (például az Édes Anna színpadi változatának elkészítésében). A Kosztolányi Dezső című könyv természetesen nem szakmunka, nem használ filológiai apparátust, vállalja a maga elfogult nézőpontját (újabban szemére is szokták vetni pontatlanságait, például férje kései szerelme történetének elbeszélésében), ugyanakkor teljes mértékben épít Kosztolányi gondosan összegyűjtött, imponálóan gazdag, de később, a háború alatt részben megsemmisült hagyatékára, és – az időközben előkerült dokumentumok alapján megállapítható – nagyfokú tárgyilagosságra törekedve mutatja be K. D. egyéniségét, gondolkodásmódját, életvitelét, betegségének és haldoklásának drámáját. Schöpflin Aladár teljes joggal írta a könyvről megjelent recenziójában: „Az a Kosztolányi-kép, melyet feleségének könyve elénk tár, módosulhat, bővülhet, új színeket is kaphat. Ahányan ismertük a költőt, annyiféle kép maradt bennünk róla. Ez azonban a kép hitelességén és élethűségén nem változtat. Mégis a feleség látta legközelebbről és legtöbbet. Minden további Kosztolányi-kutatásnak ebből a könyvből kell kiindulnia.” – Schöpflin Aladár: Két élet, Nyugat, 1938. 7. sz. (július), 57–58. – A regényről szóló rész az Édes Anna – Esti Kornél című fejezetben található, s elsősorban a mű keletkezéséhez ad útbaigazítást. Teljes egészében idézem:

Egy téli vasárnap délután a szobája díványán heverésztem, ő pedig az íróasztalnál ült, cigarettázott és dolgozott.

Most mindjárt azt fogja mondani, Manyikám, adj egy kis sötét kávét – gondoltam magamban, pedig álmos vagyok, semmi kedvem fölkelni, kimenni a konyhába, kávét készíteni. Vasárnap délután van, a lány nincs idehaza, mégis nekem kell megcsinálnom azt a kávét, s ki tudja, még hányszor ma délután. Ábrándozni kezdtem. Arra gondoltam, milyen jó volna egy olyan cselédlányra szert tenni, aki sohase megy el vasárnap délután, s aki, mint valami gép, egyéni életének és kívánalmainak legkisebb jele nélkül, mindig mindent tökéletesen elvégez. Eszembe is jutott egy lány, akit egy kicsit ilyennek képzeltem, a házunkkal szemközt lakó színész házaspár Anna nevű, mindig szelíden, engedelmesen mosolygó, hazulról soha el nem járó szlovák cselédje.

– Te, egy novellatéma jutott az eszembe – szóltam. – Egy tökéletes cselédlány, aki végül is meggyilkolja a gazdáit.

– Nagyszerű – mondta rá Dide azonnyomban. – Nagyszerű novellatéma. Mindjárt fel is jegyzem – és fogta az előtte lévő naptárát, arra írt gyorsírással néhány jelet.

Én félve, bizonytalanul pendítettem meg az ötletet, s magam is elcsodálkoztam, milyen elragadtatással fogadta. Nyilván szunnyadó hangok pendültek meg benne.

Másnap azután mindjárt hozzá is fogott a novella megírásához, s a novella nőtt-nőtt, és valami nagyszerű lett belőle, és amit írt, azt mindennap fölolvasta nekem, és én mindennap jobban ámultam, hogy mi lett az én szegényes elképzelésemből. Alakok nőttek ki, emberek elevenedtek, életek, sorsok dőltek el. Úgy bámultam őt, mintha a Teremtőt láttam volna sárból embereket gyúrni és lelkeket lehelni beléjük.

Anna, az Anna név, az engedelmes mosoly, a seszínű haj megmaradt az eredeti minta elgondolásból, egyébként azonban Bözsi, a régi dajka szép kék szeme, karcsú alakja, balatoni bája volt előtte, amikor írta, és talán annak a hajdani, Szabadka környéki tanyai lánynak öntudatlansága, akihez diákkorában többször kilopódzott, s aki egy szép napon szótlanul, sírva elhagyta a házukat. Jancsi alakját egy rokonukról s kissé önmagáról mintázta. A Patikárius név régi családi emlékeket idézett. Moviszter alakjában is önmagára gondolt, meg két másik barátunkra, egy kitűnő idegorvosra s egy kedves, emberséges gondolkozású iparoktatási főigazgató barátjára. A Moviszter és Druma neveket kisfiunk találta ki, amikor még egészen apró volt. Ő játszott képzeletben ennek a két soha nem létező családnak az életével. „A Moviszterék kutyuja” – mondogatta, ha meglátott egy kajla fülű, barna szőrű kiskutyát. „A Drumáék házmestere” – mutogatott egy kapuban ácsorgó emberre. Moviszterné alakját egy budai orvos ismerősünk feleségéről mintázta. Vizyné modellje Bella néni volt, a keresztanyja s egy közelünkben lakó tanár felesége, de kicsit minden polgári asszony, akit valaha ismert, és Ficsor, a házmester alakját is régi könyvtárszolgák, házmesterek emléke mozgatta. A regény elkészült, olyan teremtő erővel, hogy Édes Anna, Moviszterék, Drumáék, Vizyék és a többiek is mind, hamarosan eleven valósággá váltak még az én számomra is, és azt éreztem, régi valódi ismerőseim ők, akik körülöttem mozognak, élnek.

A Nyugat 1926. július 1-jei számában indult folytatásokban az Édes Anna.

Édes Annáról, magáról a névről a manna, az anna (=adna) s az édesanya szavak rokonságát vallotta ő maga. Névben, minden névben őskori, babonás varázst érzett, és reggelente, ha az újságot kinyitotta, először a halálozás és házasság rovatot nézte, hátha valami különös és érdekes, sokatmondó névre bukkan. A temetőkben is mindig kereste a furcsa neveket. Jegyzőkönyvébe is bejegyezte, beragasztotta a felötlő neveket: Keserű Zsuzsanna, Lassú Katalin, Kása Ilona, Csecs Böske, Nyers Szidónia, Eper Erzsike.

Meg van elégedve azzal, amit csinált. Sikerült kifejeznie magát.

Kosztolányi Dezsőné, Édes Anna – Esti Kornél.

In: K. D.-né, Kosztolányi Dezső, Budapest, Révai, 1938, 273–277. p.;

Budapest, Holnap, 1990, 228–231. p.

Barta János 1940-ben megjelent tanulmánya is a Kosztolányi-irodalom kiemelkedő, érdekes darabja. Merőben új és meghökkentő volt az a jellemzés, amit az író látásmódjáról adott. Barta szerint Kosztolányi nézőpontja és életismerete kezdetben igen szűkös volt, az élet szenzuális-vitális rétegére korlátozódott (elsősorban A szegény kisgyermek panaszai ciklusra alapozza ezt), amire utóbb sajátos filozófia-látás épült: egyfelől a mások életén érzett fájdalmas részvét, másfelől a siralomvölgy-világ tételezése egyetlen valóságként – azaz minden transzcendencia, hit és más kibúvó radikális elutasítása. Kosztolányi szemléletét Barta János részben a századforduló újpozitivista filozófusának, Machnak egydimenziós világfelfogásával rokonítja (a felület, illetve a látszat azonos magával a világgal), részben Heidegger „Geworfenheit”-fogalmával hozza összefüggésbe, az ember világba vetettségének gondolatával. Amit Babits személyes problémaként, karakterük különbségeként élt és írt meg nekrológjában, az Barta megközelítésében Kosztolányi különleges szellemi pozíciójaként jelenik meg: a transzcendencia, a kötöttségek kiküszöbölése, amely vigasztalanul sivárrá csupaszítja ugyan világát, de cserébe a kötetlenség, a szabadság és a játék ritka csodáját kínálja. Bár K. D. regényei közül éppen az Édes Annáról írta Barta János a legkevesebbet, mégis az ÉA-irodalom egyik legtöbbet idézett tekintélyévé vált. S amit elbeszélő művészetének egészéről mond, az részben vonatkoztatható erre a regényére is. Gondolatmenetének néhány fontosabb részletét idézem:

[…] Nem akarom megismételni mindazt, amit ő maga vagy felesége állandó halál-látásáról mond; megdöbbent azonban, hogy milyen korán kezdődik nála és milyen makacsul kíséri véges-végig. A „fekete semmi”-nek, megsemmisülésnek ez az állandó rettegése még abban a metafizikátlan korban is képes volt valakit legalábbis lelke mélyebb redőiben filozófussá tenni. […] És még egyszer a naplóból: „Azelőtt, ha ütött az óra, örvendeztem, hogy egy órával idősebb vagyok, most meg arra gondolok, hogy, közelebb állok a halálhoz. Nem tudom, mi az ember célja.” Azt hiszem, később sem sikerült megtudnia, s az, hogy ezt a céltalanságot és a halált szakadatlanul érzi […] – szóval ez teszi filozófussá. […] Tehetségét és egész életét eleve meghatározza az a tény, hogy lelkéből a magasabb rendű affektivitás hiányzik, vagy csak csökevényesen van meg benne. […] Nincs egyetlen alakja, akiről el tudná vagy akarná hitetni, hogy igazi, magasrendű érzelem mozgatja, nincs egyetlen igazi szenvedélytől vagy indulattól megszállott jelleme. […] Élénk, éber, világos tudat, amelynek nincs meg a legtermészetesebb kitöltője: az emocionális élet, és nincs meg az irányításra, a közbelépésre az ereje: csak nézni tud, a passzív világosság állandó szédületében és a tehetetlenség nyugalmában, apró pont gyanánt, amely az életnek igazán részesévé válni nem bír. Nem csoda, ha kiábrándult filozófia-látása egyre jobban elhatalmasodik rajta; ettől a lelki alkattól igazán csak egy lépés a világban célt és értelmet nem találó pesszimizmus. […]

Az írónál talán a legfőbb kérdés termő erének forrása és jellege; honnan, az emberi lét melyik ősrétegéből buzog fel ez a forrás Kosztolányinál? Abból a rétegből, amelyet érzéki (szenzuális, testi) vagy vitális affektivitásnak nevezhetünk. […] Van érzelmi életünknek egy olyan síkja, amely még nagyon közel áll testi, gyermeki mivoltunkhoz. Innen támadnak először is azok a belső érzékelések, amelyekben testünk organikus életét érezzük; aztán azok az alig észlelhető hangulatminőségek, amelyek érzékelésünket: látásunkat, hallásunkat stb. kísérik, aztán ennek az egész vitális életnek a külön emlékképei, főként pedig azok az ősi, minden tudatos személyiséget megelőző magatartásmódok, amelyek közvetlen reális környezetünkhöz és a benne sejtett nagyvilághoz fűznek: az otthonosság, a félelem, a védekezés, a kíváncsiság, a bámészkodás stb., stb. sokféle hangulat visszahatása. Ebbe a személyiségrétegbe helyeződik át Kosztolányi egész érzelmi élete. […] A szegény kisgyermek panaszai teljesen ennek az életérzésnek a terméke. […] Van azonban ennek a gyerek-affektivitásnak még egy jellegzetessége. Mivel állandóan ott lebeg érzés és érzékelés határán, ez a naiv, beleérző érzékelés valami kezdetleges részvét-félét fejleszt ki benne, amellyel bele tud olvadni a tárgyak, személyek külön, elzárt világába, s már akkor megsejti egy-egy ilyen idegen világ különös, egyéni légkörét. […] Élete nagy pillanata az lehetett, amikor ez a szánó-szerető, vitális lényéből fakadó részvét találkozott egyénisége másik ősi erejével: a filozófus-látással. […] Ebből az erjedő desztillációból kristályosodik ki az érett epikus Kosztolányi, az, aki idegen életstílusok, idegen egyéniségek, idegen világok, idegen környezet és érzékletesség megelevenítésében csakugyan a „mágikus realizmus” csodáit műveli. […]

Epikus műveinek tárgya tehát: jellegzetes emberek aprólékosan megérzett szenzuális-effektív egyéni világa – s ennek a kis világnak viselkedése a külső sorssal, az élet áthatolhatatlan, értelmetlen és kiismerhetetlen zajlásával szemben; a központ: a vegetatív-vitális ember, a probléma: az egész földi sorsnak, a lét nagy csapásainak vagy apró, jelentéktelen, de szakadatlan támadásainak, a földi lét letagadhatatlan bilincseinek, a „kivetettség”-nek, a „könyörtelen pogány természet”-nek az elviselése. […] A legelső párhuzam, amely eszembe jut: filozófiai – egy elfelejtett, de annak idején jelentős név: Mach neve. Kosztolányi világa édestestvére a Mach világának. Mach nagy újsága az volt, hogy a mi létünk, közvetlen átélt világunk mögül kiiktatott minden mögöttes világot – és a világképet arra redukálta, aminek látszik, szubsztanciális mag vagy háttér nélküli érzetek vékony rétegévé – amelyen se innen, se túl nincsen semmi keresnivalónk. […] Ez az életérzés maga, ha más színezéssel is, a Kosztolányié. Az ő világának egyetlen síkja ugyanúgy van fölépítve emberi-vitális affektivitásból, az élet elemi élményeiből és elemi környezetéből – de minden művében ott van a tiltakozás az ellen, hogy e mögött még más valamit keressünk, vagy hogy benne is valami lényegén túlmenőt akarjunk megtalálni: eszmét, értelmet, igazságot vagy célszerűséget. Sőt […] Kosztolányinál is van valami zord filozófia abban, ahogy ehhez az egyetlen valóságsíkhoz ragaszkodik. […]

Ezen az alapon találhatjuk meg legközelebbi író-rokonait is. Akármilyen képtelenül hangzik is, a valóságanyag (de tisztán az anyag!) szempontjából Kosztolányi a Mikszáth-féle elbeszélők családjába tartozik. […] Az ő világa is elemi vitális-affektív tényekből épül, az emberi élet és érzékelés elemi szövevényéből – és nála is ugyanígy egysíkú. Persze nem lehet letagadni a nagy különbséget sem. […] Mikszáthé a férfi vitalitása, Kosztolányié az alig serdült gyermeké. Ezért van az, hogy Mikszáthnál állandóan, de igen finoman belevegyül az élet ízébe a szekszualitás fűszere is. Kosztolányinál pedig majdnem hiányzik – ahol pedig megvan, ott tisztára beteges jellegű (Édes Anna). […] Mikszáth vagy Móricz egyszerű, közvetlen módon éli át a maga vitalitását, úgy, hogy maga is vele sodródik hullámaival, Kosztolányinál azonban a vitalitás élménye nem naiv, nem egyszerű, nem közvetlen. […] A magasabb rendű érzelmi élet hiánya, ahogy már mondtam, üressé teszi Kosztolányi világát. Azt veszi el tőle, ami szép, értékes […] és csak azt hagyja meg, ami teher és siralom benne: az elemi-effektív életjelenségeket, a maguk nyomasztó céltalanságában, az anyagnak-kiszolgáltatottság egész súlyát. Hogy lehet ezt a rettentő világot elviselni? Akik emberek vagyunk, mindezt valamennyien érezzük, valamennyien viseljük azt, amit Kosztolányi „könyörtelen pogány természet”-nek nevez, a német bölcselő pedig kivetettségnek („Geworfenheit”, Heidegger) – de valahogy mégis elviseljük, mert nem élünk tisztán és egészen benne. […] Túlvilág, isteni világrend, kultúra, embertársak világa rétegeződhet rá kivetett emberi létünkre – és mindjárt elviselhetővé is teszi. De Kosztolányi számára minden ilyesmi csak szó, csak árnyék az affektív testi élet egyetlenségével szemben – nem enyhítheti hát sehogy se rettentő benyomását. Hogyan viseli el hát mégis? Mások azért viselik el a „siralomvölgyet”, az anyagi lét vigasztalanságát, mert hisznek rajta kívül másban is. Ő azért tudja elviselni, mert nem hisz. […]

Ha mindazt, amit eddig kifejtettem, elfogadhatjuk és megtaláljuk is nála, marad valami benne, amit eddig nem vettünk figyelembe […] amelyet legsikerültebb alkotásaiban valódi kosztolányisnak érzünk. Mi a forrása ennek a bűvöletnek? […] A hitetlenség fonákja Kosztolányi lelkében a szabadságnak, a metafizikai függetlenségnek olyan különös élménye, amelyet rajta kívül kevesen érezhettek Magyarországon. Tudjuk, hogy minden hit kötelez. Amiben hiszünk, annak rabjai vagyunk, s a legsúlyosabb bilincseket éppen a leggazdagabb világnézet és a legmélyebb valóságon túli élmény rakja ránk. […] Az én, a szellem nincs lekötve nála. Nem rabszolgája egy világnak, hanem egyjogú polgára valamennyi lehetőnek. Lehetőség, veszély, alakoskodás, játék, az élményi csapongás minden változata nyitva áll előtte. Szabad és könnyű, amilyen csak az lehet, akit semmi metafizikai élmény nem köt le – s azt a fegyelmezett sivárságot, amelyet a kivetettség, a siralomvölgy átélése jelent, a játékos szabadság esztétikai kiélése felejteti el. […] Nem kötelező ránézve semmiféle eszmei béklyó vagy romantikus metafizikai lidércnyomás. Így szabadul fel Kosztolányi lelke is, a gyermek, a zsonglőrök, a költők szabadságával. […] Összevág a mondottakkal az, hogy – amint megállapítható – könnyen alkot. Jellemző, hogy az Édes Anna tegnap fölvetett témájának ma már a kidolgozásához fog hozzá. Érthető is ez, hiszen az ő témáinál nemigen van szó valami bonyolult komplexumok kitagolásáról; alkotóereje csak egy síkhoz igazodik és ennek az egy síknak, a vitális-vegetatív rétegnek spontán képgazdagsága és termékenysége szabadon bontakozik ki nála. Azoknak a fél-virtuózoknak a könnyűsége ez, akik erősen egysíkú világélményre születtek, s így nem kell egy többdimenziós életközeg vagy világélmény ellenállásával megküzdeniük. Valami távoli rokonság köti össze – de inkább csak alkotásmódjában, nem egyéniségében, irodalmunk nagy virtuóz-típusaival: Kazinczyval és Jókaival. […]

Barta János, Vázlat Kosztolányi arcképéhez,

Esztétikai Szemle, 1940. 1. (január–március), 49–65. p.

In: B. J., Klasszikusok nyomában : Esztétikai és irodalmi tanulmányok,

Budapest, Akadémiai, 1976, 436–451. p.

Az 1940-es évek elején már az Édes Anna címe bekerült a tankönyvekbe (a K. D. művészetét bemutató rövid összefoglalásban).

Jegyzet Klaniczay Sándor, A naturalizmus, impresszionizmus, szimbolizmus : Ady Endre és a Nyugatosok. In: K. L., Mit kell tudni a magyar irodalomtörténetből : Összefoglaló kézikönyv a közép- és főiskolai tanulóifjúság és a nagyközönség számára, Budapest, Kókai Lajos kiadása, 1941, 289. p.; Alszeghy Zsolt et al, A magyar irodalom története, 2. rész : A gimnázium és a leánygimnázium 8. osztálya számára, Budapest, Szent István Társulat, 1942, 187. p.; Alszeghy Zsolt – Brisits Frigyes – Sík Sándor, A magyar irodalom története, 2. rész : A katolikus gimnázium és a leánygimnázium 8. osztálya számára, Budapest, Szent István Társulat, 1945, 187. p.

Szerepelt Pintér Jenő (1941), Várkonyi Nándor (1942) és Féja Géza magyar irodalomtörténetében (1943) is.

Jegyzet Pintér Jenő, Kosztolányi Dezső, a prózaíró. In: Pintér Jenő Magyar irodalomtörténete : tudományos rendszerezés (1–8) : A magyar irodaloma XX. század első harmadában, 1–2. kötet, Budapest, Franklin, 1941, 8/2, 731–732. p., 736–737. p.; P. J., Századunk magyar irodalma, Budapest, Pintér Jenőné, 1943. p.; Várkonyi Nándor, Kosztolányi Dezső. In: V. N., Az újabb magyar irodalom 1880–1940, Budapest, Szukits, 1942, 205. p.; Féja Géza, Kosztolányi Dezső. In: F. G., Nagy vállalkozások kora : A magyar irodalom története 1867-től napjainkig, Budapest, Magyar Élet, 1943, 280. p.

Féja Géza szükségesnek tartotta, hogy felhívja a közönség figyelmét a regény új, 1943-as kiadására is. Cikke mintha Kodolányi János 1927-ben írt szavait visszhangozná:

A napokban jelent meg Kosztolányi Dezső »Édes Anna« című regényének új kiadása. Kosztolányi újjászületését éli, legapróbb cikkecskéit is kiadják, áradozó tanulmányok tömege jelenik meg róla, annál furcsább, hogy az »Édes Anna« új kiadásáról szót se hallunk. Első kiadását sem kísérte hozsánna, holott ama Kosztolányi művek közé tartozik, melyek megmaradnak, mert múlhatatlan az emberi mondanivalójuk. […] Kosztolányi polgári világának nem volt ablaka a polgár-alatti s a polgáron-túli társadalom számára, csak azt látta meg, akit ez a polgári társadalom bebocsátott a népből: a cselédet. Édes Anna: budai cselédlány, abból az átlagos fajtából, mely benépesíti a polgári háztartásokat. Sorsának ábrázolása komoly erőpróba volt Kosztolányinak, talán legsúlyosabb írói erőpróbája, mert ebben a regényben dőlt el sűrítőkészségének foka és ereje. […] A polgár s a nép között meredező szakadékot talán senki sem ábrázolta a magyar irodalomban ennyire egyszerűen, ilyen félelmetes pontossággal és fenntartásnélküli bátorsággal. Ez a regény bizonyítja, hogy Kosztolányit nagyon foglalkoztatták a közelmúlt társadalmi válságai és küzdelmei, bár sohasem árulta el ilyen irányú töprenkedéseinek súlyosságát és mélységét. Olyan korban élt, midőn elvek, népek s birodalmak omlottak össze és támadtak fel. Forradalmak, ellenforradalmak, megváltó igényű elméletek és véres cselekedetek portyázták a földet. […] E nagy zavarban Kosztolányi a vajúdó nagy kérdés lélektanába pillantott be, az annyiak számára érthetetlen rejtélybe: a tömegek nagy kitöréseinek és véres történelmi cselekedeteinek okába. Édes Annának, a szegény kis budai cselédlánynak alakjában azt példázta, hogy milyen esendő a nép tudata s milyen zsúfolt, erős és félelmetes a tudatalattija. A tudatával könnyen megbirkózhat bárki, tudatalatti lényének elfojtott vágyai, szándékai és szent terhessége: tele van végzetes biztonsággal, tetterővel, visszafojthatatlan cselekedetekkel. […] Egyetlen lényegtelen mondat sincsen ebben a könyvben. Nem kell magyaráznia, körülírnia, nincs szüksége szokványos irodalmi eszközökre, mert tisztult, fölényes művészetteltársadalmi osztályok lelkiállapotát rögzíti meg. […] A mai reménytelen könyvözönben különösen érdemes dolog ennek a könyvnek új kiadása. Egyben cáfolat azok ellen, akik Kosztolányit forgácsokat farigcsáló művésznek szeretnék feltüntetni, mert íme: szembenézett a legnagyobbal is és rebbenés nélkül állotta kemény tekintetét…

Féja Géza, Kosztolányi Dezső: Édes Anna,

Reggeli Magyarország, 1943. 229. sz. (október 10.), 5. p.

IN: F. G., Lelkek párbeszéde : írók, művek, viták, Budapest, Mundus, 2002, 157–158. p.

Talán a háborús háttérrel magyarázható, talán mással – pl. Lőrincz László „egyre fokozódó Kosztolányi-kultusz”-t emleget, vö.: Lőrincz László, Édes Anna : Kosztolányi Dezső könyve, Révai kiadása, 1943, Erdélyi Helikon, 1943. 11. sz. (november), 664. p. – , de az 1926-os első kiadás óta nem fordult akkora érdeklődés az Édes Anna felé, mint az 1943-as kiadását követően. Ekkor írt a regényről először Bóka László, akinek rövid figyelemkeltő ismertetőjét már csak azért is idézem, mert később alighanem ő foglalkozott a legtöbbet és a legtöbbször ezzel a művel:

Kosztolányi Dezső „Édes Anna” című regényét adta ki újra a Révai Rt. Nem szűnő álmélkodással figyeljük azt a nemes versenyt, ami a versíró és a prózaíró Kosztolányi között folyik halála óta. Ma már egyre többen vannak, kik a prózaíró Kosztolányi kedvéért feledni tudnák a költőt. Vajon igaza van ennek az átértékelésnek? Nem hisszük. Éppen Kosztolányi egyik legtökéletesebb prózája, az „Édes Anna” keltette fel kétségeinket. Milyen zsúfolt líra feszül ebben a remek kis regényben, mennyire lírai fogantatású, s milyen tiszta lírizmussal zeng ki. Ha ezt lefejtjük róla, mi marad belőle? Egy freudi tétel, egy psychologiai közhely, mint ahogy versek mélyén sem marad más, mint a lélek közhelyei. A lírai kompozíció, a szavak rendjének édes ritmusa, a közkeletű fogalmak bizarr jelentésváltozása fogja meg Kosztolányi olvasóját, akár prózáját, akár verseit olvassa. De ez a próza a vers felé lendül, szárnyat az indulat, a meghatottság ád neki, szépsége merő stilisztika. A prózaíró Kosztolányi csak az utolsó nagy versek költőjének volt szálláscsinálója.

Bóka László, Irodalmi krónika : Kosztolányi Dezső: Édes Anna című regénye a Révai Rt. új kiadásában, Magyar Nemzet, 1943. 251. sz. (november 6.), 9. p.

Természetesen bíráló, sőt elutasító hang is vegyült ebbe a kórusba: „Kosztolányinak 1926-ban megjelent regénye került új kiadásra. Részben szociális, részben detektívregény. A »részben« szó a tárgyra és a poétikai megszerkesztésre egyaránt értendő, mert itt valóban kettős a téma és szerencsétlenül kettős a feldolgozás, és a két rész között benső összefüggés nem jut érvényre. […] A Kosztolányi-féle szép nyelvezettől és leíró művészeti készségtől eltekintve, ez a munka nem érték.” – Szalay Mátyás, Kosztolányi Dezső: Édes Anna, regény, Révai, Magyar Kultúra, 1943. 23. sz. (december 5.), 162. p.

1945-ben vékony kötet jelent meg Devecseri Gábor tollából Az élő Kosztolányi címmel. Könnyed, olvasmányos stílusban vezeti be az olvasót K. D. művészetének világába. A regények önálló fejezetet kapnak. Ahhoz képest, hogy műfaját tekintve leginkább az olvasónaplóhoz áll közel, nemcsak szellemes, hanem alapos is. Az Édes Anna esetében a regény szinte valamennyi fontos tematikus sajátosságára kitér. Devecserinek nem egy ötletét csak jóval később tudatosította és építette tovább a Kosztolányi-irodalom (pl. azt, hogy Vizyné tulajdonképpen „öngyilkosságot” követett el, amikor kiprovokálta Anna gyilkosságát, vagy azt, hogy valójában Druma és Moviszter a regény igazi főszereplői).

Jegyzet Elképzelhető, hogy Druma és Moviszter regénybeli pozíciójában Devecseri hasonlóságot látott azzal, amit Naphta és Settembrini tölt be Thomas Mann A varázshegy című regényében.

A regény megszületését egy megtörtént esetről szóló napihírhez köti, s ebben az írót nevezi meg forrásának. Devecseri Gábor esszéjének néhány figyelemre méltó gondolatát idézem:

Sétálsz a Krisztinában. Kit látsz? Moviszter doktort és Drumát, az izgága ügyvédet. Hol születtek? A hároméves Kosztolányi Ádám álmában. Onnan az apa íróasztalára kerültek. Nem jártak nagy utat. De úgy felélénkültek utána, mint a betegek az orvos által rendelt hosszú külföldi utazás után. […] Ők az Édes Anna főszereplői. Ők ennek a csendesen, de hatalmas erővel vádoló könyvnek titkai, kulcsai is. Mert nemcsak az emberek – a környezet, a bútorok, az események is mind szájaló Drumák itt és hallgatag Moviszterek. Nem veszekszenek egymással, csak léteznek egymás mellett. De ez éppen elég. Kettőjük harca remeg a levegőben. Ezért állandó a történet feszültsége. Valósággal megkönnyebbül az olvasó, mikor a gyilkosság bekövetkezik. Most, most végre megmutatkozik a mélyben rejtőző seb, – gondolja, – most nyílik alkalom az igazságszolgáltatásra.

A jó cseléd hirtelen, váratlanul és „minden ok nélkül” megöli jó gazdáit. Így számolt be maga Kosztolányi a kis napihírről, mely benne a regényt kibontakoztatta. De van-e véletlen? – ébred föl benned a kérdés. Nincs, sehol nincs, és a Kosztolányi-novellákban van legkevésbé. A történetekben a főszereplő mindig a véletlen ellenlábasa, a véletlen álruhájában föllépő, báránybőrbe bújt farkas: a végzet. Kosztolányi történetei végzet-drámácskák. Közöttük a legszívenütőbb az Édes Anna. Végzet-dráma. Nem véletlen, hogy annyi munkája közül éppen ebből lett színdarab is. […]

De a regényben minden köd és pára, minden annak a sejtelmességnek szegődik szolgálatába, mellyel a regény át van itatva, hogy mélyebben hatoljon szívünkbe. És hogy aztán ebből a sejtelmességből támadjon a legkeményebb vád, a leghatározottabb vádirat. Édes Anna […][úgy kerül Vizyékhez, hogy] mennie kell, mert rokona Ficsor, a házmester a forradalom leverése után érdemeket akar szerezni Vizyéknél, a háziúréknál. Így szól bele a háborúk és forradalmak apparátusával dolgozó történelem egy kis cseléd sorsocskájába. […] [Édes Anna már az első pillanatban menekülne, s a kámfor bűzét] még előbb érezzük, mielőtt szó volna róla: Édes Anna és a rettenetes úrnő első találkozásakor. Anna kezet csókol az elgyötört, cselédeitől megkínzott, hisztériás nőnek, akinek most ő lett mindene, mert Vizyné az utóbbi időben mással sem foglalkozott […] most pedig itt van előtte az eszményi lány, akit Ficsor beharangozott, s ezt is vonzza, de ezt úgy bűvöli, mint a kígyó a nyulacskát. Édes Anna pedig azt teszi, amit egy nyulacska sem: ijedtében bekapja a kígyót. Aztán újra az lesz, ami volt, szelíd, egykedvű; nem érti, mit tett; a gyilkosság után édesen alszik. […] De ki ébresztette fel, ki hívta elő Édes Anna lelkének alsó tárnáiból? Vizyné. Vizyné megölette magát Édes Annával. Ilyenformán öngyilkos lett. De – mert életét a cseléd-probléma nyűgözte le – a cseléd által. Halálát ő maga választotta magának. Nem olyan szemmel láthatóan, mint Kosztolányi novellájának (kétségkívül legragyogóbb novellájának), Caligula arcképének hőse: a hóbortos, vézna szörnyeteg, a titokban okos császár, aki szinte Szondi Lipót elméletének pontos irodalmi ábrázolása: kiszemelt gyilkosával enyeleg, sejtetően tréfál, és végül egy folyosón úgy halad át, hogy a végén találkozhassék vele, – nem olyan nyilvánvalóan, de éppolyan bizonyosan. És ne feledjük el, hogy ő még bosszút is áll, – a férjén áll bosszút, Vizy Kornél miniszteri tanácsos úron. A tanácsos úr szórakozottan felelgetett, mikor ő a cselédeket szidta, szégyenletesnek tartotta, hogy valaki egy cseléd miatt így fölizgassa magát. Úgy? Hát akkor most nézze meg, hogy ő is a cseléd keze alatt pusztul el, akit annyira jelentéktelennek tartott! Méghozzá politikai és társadalmi előlépésének éjszakáján. […]

Ez a könyv az érett író alkotása. Kosztolányi érdeklődése ifjúkori elbeszéléseiben a betegek, a neuraszténiások felé fordult. […] víziókat és legendákat írt, a lélek vízióit és legendáit, azok területéről ereszkedett alá a földre, hogy mindent szemügyre vegyen. És most a hétköznapi embereket mutatja meg: itt van, lássátok, ilyenek a normálisak, akik nem ütnek el a többiektől. Borzadva futunk ki ebből a szörnyűséges panoptikumból! […] A valóságot közli. De azért ez a könyv is egy legendával kezdődik, mert a legendák, mint legendák, szintén a valósághoz tartoznak. Vastag aranylánc pottyant a Vérmező kellős közepére; ott „egy öreges úr, régi krisztinai polgár, adófizető, hivatalnok a Várban, a Szentháromság-téren, valami Patz nevezetű – Patz Károly József – meg is találta.” Itt meg kell állnunk. Hogyan születnek a legendák? És hogyan lesznek érvényesek, hitelesek? Így. Hogy sok apró realitás tapad rájuk. Az, hogy Kosztolányi a megtalálónak mindjárt két keresztnevét is közli, és megmondja, hol lakik, hova jár hivatalba, – hoffmanni fogás. E. T. A. Hoffmann a kísérteteknek és szellemeknek lehetőleg kíhívóan szürke polgári nevet ad, foglalkozásukról és lakcímükről is fölvilágosít, apró szokásaikat, rigolyáikat is tárgyalja. Így teszi őket még félelmetesebbé, még légiesebbé, szellemibbé. Hordoztatja velük ellentétüket, a vaskos világot, – a rikító különbséget így minden pillanatban éreztetheti. Patz Károly Józsefről mindent megtudtunk, amit róla tudnunk kell. Pedig róla alighogy két szó esett.

De megismerjük, ha elénk kerül, az utcán Patikárius Jancsit is, az Édes Anna „elcsábítóját”. […] Milyen szánalmas kis csábító. Az úrnő unokaöccse, aki, mint Kázmér Zách Klárát, megejti a félénk lányt. Arcképével Kosztolányi nem sokat vesződik, a „kubista ötszög”-arc, a vékony ajkak, felületes, hencegő jókedv, a peremtelen fülek eléggé bemutatják. De még ezeknél is jobban jellemzi, amit a könyv végén hallunk meg róla, hogy parkett-táncos lett, Lengyelországban. Ezt szinte előre tudtuk. […] „Az ifjúság nihilizmusa”, melyet az író Jancsival kapcsolatban emleget, híján van a részvétnek, „mely egy idegen életet is éppoly végzetesen szükségszerűnek érez, mint az önmagáét”. […] Mindenki mellékalak és senki sem az. „Mert nyájas és rokon velem a rész.” Az író a nyájas és vissza nem húzódó anyagnál fogva ragadja meg az egészet. „S ne a törtet tekintsd és csonka részét, / de az egész nem osztható egészét. / Ki senkié sem, az mindenkié.” A két idézet nem mond ellent egymásnak. Csak a sorrendet jelzi. Az egyik a módszert határozza meg, a másik az eredményt villantja fel. Az egész látomásához úgy jutunk el, ha egyetlen legapróbb részletet sem tartunk kicsinek ahhoz, hogy foglalkozzunk vele. Így emelkedik föl e könyvből a vád is a társadalom ellen. Kosztolányinak a lélek titkai felé futó és a lélek titkain keresztül a cselekvő részvétet célozó írásai között az Édes Anna a vízválasztó. 1926 óta figyelhető meg, hogy nagyobb csoportokról gondolkozik […] az író figyelő szemét a társadalomra veti. Az Aranysárkány-nyal búcsúzik a csak egyéni tragédiáktól. […] Kosztolányi a méhtől jutott el a méhkasig és nem a méhkassal kezdte. A legfinomabb eszközökkel dolgozik, azokkal ébreszti föl bennünk a lelkiismeretet. […] Lelkiismeret és lélekismeret, két eredetileg egyjelentésű szó nagyon szétvált egymástól. Kosztolányi ismét egyesíti őket. És a méhkastól újra visszamutat a méhre. […] Druma hangja végül belevész a kutyaugatásba. Sovány, szomorú vigasz: a kutyaugatásba és nem az ellenvéleménybe.

Devecseri Gábor, Édes Anna.

In: D. G., Az élő Kosztolányi, Budapest, Officina, 1945, 60–70. p.;

D. G., Lágymányosi istenek, Budapest, Szépirodalmi, 1967, 235–242. p.

A tilalom feloldásáig (1947–1963)

1945 után gyökeresen új politikai helyzet állt elő. A koalíciós időszak publicisztikájában nem véletlenül állt a viták középpontjában a vállalható hagyomány keresése – az irodalmi élet válaszút elé került: a régi kereteit építse újjá, vagy merőben újakat teremtsen? De a választ rá a pártállami fordulat adta meg.

A polgárinak ítélt-bélyegzett irodalom kiszorításának viszonylag korai fázisában, 1947-ben került sor a Kosztolányi Dezső személye és életműve elleni támadásra. Ebben több szempont is közrejátszhatott. Kosztolányi igen népszerű író volt, sőt azt lehet mondani: talán ekkor volt a legnépszerűbb. Átfogó („országos” vagy az olvasók jelentős részére kiterjedő) kutatásban utoljára 1947-ben szerepelt a legolvasottabb és legkedveltebb szerzők és művek között.

Jegyzet Nem szerepel sem Kosztolányi, sem azÉdes Anna az 1964-es, az 1978-as, az 1986–87-es, az 1996-os és a 2000-es országos reprezentatív kutatás 25 legolvasottabb és legkedveltebb szerzője és műve között. Vö.: Gereben Ferenc, Könyv, könyvtár, közönség, Budapest, Országos Széchényi Könyvtár, 1998.; Gereben Ferenc, Olvasáskultúra és identitás, Budapest, Lucidus, 2005.

A Magyar Közvéleménykutató Intézet 1947-es budapesti adatfelvételében Kosztolányi a hetedik helyen van a fővárosi felnőtt népesség legutoljára olvasott olvasmányainak szerzői között, az Édes Anna pedig a 10. helyen a legkedvesebb öt könyv között.

Jegyzet Levendel Ádám, Tallózás a Magyar Közvéleménykutató Intézet jelentéseiben (1945-1949), Jelkép,1984. 4. sz. 124. p.; Gereben, Könyv, könyvtár, …, 98., 117. p.

Bár nem rendelkezünk hasonló adattal arról, hogy az írótársadalomban mekkora volt a presztízse, valószínűsíthető, hogy nagy – amit alátámaszt a vita is, pontosabban az, hogy milyen sokan vették védelmükbe Kosztolányit.

A másik, kézenfekvő indíték az lehetett, hogy baloldali körökben nem felejtették el és nem bocsátották meg Pardon-korszakát, s ez viszonylag könnyű prédává tette őt. Nem véletlen, hogy még Lukács György is – aki egy cikk erejéig kapcsolódott be közvetlenül a vitába – elsősorban a Pardon-rovatra hivatkozott, s bár látszólag árnyaltan-megengedően fogalmazott, a hangsúlyt mégiscsak erre tette:

[…] itt a legendák ellen kell harcolni. Legenda például az, hogy az ellenforradalmi korszakban Kosztolányi Dezső, állítólag éppen úgy, mint Babits Mihály, mindig tiszta humanista álláspontot foglalt el. Nem lehet a Kosztolányi életéből a Pardon-rovat korszakát kiradírozni. Ez a korszak kitörölhetetlenül létezik, és maga Kosztolányi próbál rá lélektani magyarázatot adni az Édes Anna bevezetésében és befejezésében. Babits és Kosztolányi magatartása között emberileg éppen itt látható a különbség, s egy helyes, mélyreható elemzés ezt a magatartásbeli különbséget műveikben is ki fogja egyszer mutatni. De itt esztétikai és irodalomtörténeti problémával állunk szemben, nem pamflet-anyaggal. Amilyen élesen tiltakozunk a Kosztolányi-legenda ellen, olyan élesen kell szembefordulni egy olyan felfogással, mely a Pardon-rovatból akarja „levezetni” Kosztolányi egész életművét és írói egyéniségét. Kosztolányi jelentékeny költő annak ellenére, hogy a Pardon-rovatot csinálta, de ennek az időnek, ennek az állásfoglalásnak, ennek a magatartásnak – mint vonásnak – nem szabad hiányoznia az ő írói arcképéből.

Lukács György, Régi és új legendák ellen, Forum, 1947. 3. sz. (március), 207. p.

In: L. Gy., Irodalom és demokrácia, Budapest, Szikra, 165–166. p.

A felszínen látszólag valódi vita alakult ki, jóllehet a támadás politikai következményei már akkor eldőltek, amikor az első írás megjelent.

A klasszika-filológus Szabó Árpád vállalkozott arra, hogy rendet teremtsen a Nyugat vállalható és nem vállalható örökségének elválasztásában, illetve kijelölésében. Az Ady és Kosztolányi között fennállt ellentétet kihasználva támadt rá Kosztolányira. A költészetét denunciáló cikkét, amely csak első volt a sorban – Szabó Árpád, Polgári költészet, népi költészet : 1. Kosztolányi, Valóság, 1946. 11. (november), 1–24. p. –, többen visszautasították. Vas István éppen az Édes Annárahivatkozva, gúnyosan cáfolta a Kosztolányi elleni vádakat:

Nyilván ugyanígy vagyunk [Kosztolányi] hírhedt politikaellenességével is. Persze ezt a hiedelmet az elmúlt korszakban segítettek terjeszteni azok a fiatal költők is, akiknek, miközben magukba fojtották természetes állásfoglalásukat, kapóra jött a félreértett Kosztolányi neve, és azt hitték, hogy sterilizáltan is az ő tanítványai lehetnek. Homo aestheticus? Akkor hát honnan az a donkihótei romantika, amellyel újra és újra hadbavonult, s mindig morális küzdelmekbe? A társadalmi ellentéteket senki nem vette érzékenyebben észre, és senki nem állt szenvedélyesebben a szegények pártjára, mint Kosztolányi. S csak a mi újabb, hatdioptriás kritikánk nem veszi észre, hogy Édes Anna gyökeresen politikai regény. Minden hirdetett állásfoglalásnál lényegesebb mozzanat, amikor Anna gyilkosság-előtti magárahagyatottságát leírja, s látszólag véletlenül megtudjuk, hogy ugyanekkor »harangzúgás és püspöki segédlet mellett bevonult a Fővezér a Fehérvári-úton.« Azt is megemlíti, hogy Anna gazdája, »Vizy Kornél is ott állt, kürtőkalapban. Vizyné a parlamenti hölgybizottságban virágokat, gyászfátyolos, nemzetiszín szalagokat nyújtott át.« Kétségtelen, hogy az ilyen összefüggéseket kényelmesebb Balzacnál felfedezni. De azért a Közéleti kitűnőség és a Számadás versciklusának költőjét elefántcsonttorony-művésznek nevezni a nagy magyar kritikai teljesítmények közé tartozik. […] Mert ha van értelme ennek a fogalomnak: örök baloldal – Kosztolányi egyike azoknak, amik újra és újra értelmet adnak neki.

Vas István, Irodalmunk időszerű kérdései,

Magyarok, 1947. 1. sz. (január), 58–59. p.

Szabó Árpádot érzékelhetően meghökkentette az ÉA-ra való hivatkozás. Előbb egy rövid reflexióban jelezte, hogy a „gyökeresen politikai regény” minősítéssel nem ért egyet – Szabó Árpád, Kosztolányi-renaissance?, Magyarok, 1947. 2. sz. (február), 145. p. –, majd terjedelmes cikkben fejtette ki véleményét a műről. Már írásának címe is ironikus (Írástudóknak való), maga a szöveg pedig tanulságos kordokumentum. A regényről szóló gondolatmenet legfőbb passzusait idézem:

A Kosztolányi-kérdés – valljuk csak be őszintén – a magyar irodalom és ezen keresztül a magyar szellemi élet jogfolytonosságának a kérdése is. Mert arról van itt szó voltaképpen, hogy a Petőfi–Vajda–Ady–József Attila vonal lesz-e szellemi fejlődésünk értékmérője, vagy a másik, az Arany–Babits–Kosztolányi és az utóbbi kettő mai epigonjainak vonala. Irodalmi közvéleményünk, amelynek kialakításában népi íróinknak már régen nagy szerepe van, eddig gondosan elkerülte, hogy a kérdést határozottan fölvesse. Sőt, bizonyára nem tudatosan, de hozzájárult a kérdés elkendőzéséhez is. Hiszen a posthumus Kosztolányi-kötetek bevezetéseit ugyanaz az Illyés Gyula írta,

Jegyzet Utalás arra, hogy Illyés Gyula rendezte sajtó alá és látta el előszóval Kosztolányi Dezső hátrahagyott műveinek tíz kötetét.

akinek legszebb Petőfi-életrajzunkat köszönhetjük. Eszébe jutott-e vajon Illyésnek, hogy Petőfi-rajongása és Kosztolányi-tisztelete tulajdonképpen ugyanannak a „kettősségnek” a jele, mint amelyet A vegyes házasság átka című verse is mithizál? […] És ha már Illyés ilyen „harmonikusan” egyesíti a kettőt, hát csodálkozhatunk-e még azon, hogy Vas Istvánnál is Petőfi mellé kerül Kosztolányi? […] Érdemes lesz [az Édes Anna kérdését] egyszer végre tisztázni annyival is inkább, mert talán még nem volt magyar regény, amelyet úgy félreértettek és félremagyaráztak volna, mint éppen ezt. […] az Édes Anná-t megjelenésekor (1926) „mint a pszichoanalitikus regény klasszikus magyar képviselőjét ünnepelte a bírálat”. […] Még érdekesebb, hogy mások az Édes Anná-t „gyökeresen politikai regénynek” nézték. Ismerjük el, hogy ennek a feltevésnek van is némi alapja. Nemcsak a „Fővezér bevonulásáról” emlékezik meg Kosztolányi a regény közepe táján, hanem van az elbeszélésnek egy „politikai” előjátéka és egy utójátéka is. Az első fejezetben összeomlik a forradalom, és „Kun Béla elrepül”, az utolsóban pedig a beszélgetők megállapítják, hogy a mű szerzője azelőtt „nagy kommunista” volt, most pedig „nagy keresztény”. De mit jelent ez a „keret” a történet egészében Kosztolányi terve szerint? Erre csak akkor felelhetünk, ha röviden áttekintjük a regény „politikai” állásfoglalását. Kétségtelen, hogy az író ebben a munkájában kíméletlenül leleplezi az ellenforradalom középosztályát. Elég a könyvből egy pár idézetet egymás mellé raknunk, hogy lássuk Kosztolányi társadalomkritikáját. […]

Lehetetlen, hogy az olvasó ne érezze az úri középosztálynak ebben a jellemzésében az iróniát; fokozza az író ezt még azzal is, hogy utána rögtön bemutatja Vizyt, mint kifogástalan, pontos és előzékeny hivatalnokot, aki „bolondja és balekja lévén a szívességtevésnek, abban a reményben, hogy szívességét viszonozzák, régi ismerőseinek, iparosoknak, kereskedőknek, különböző engedélyeket eszközölt ki”. (Így kezdődött a korrupció!) […] A gyanútlan olvasó mindezt így, kiragadva az összefüggésből, „baloldali kritikának” is tarthatná. De […] vegyük észre azt is, hogy Kosztolányi […] nemcsak az úri középosztályt leplezi le, hanem a másik oldalt is. A középosztály megfertőzi az alsóbb rétegek gondolkodását is. […] Kosztolányinak ez a regénye éppen úgy, mint minden meg nem tagadott műve állásfoglalás a politika ellen. Olvassuk csak el figyelmesen, amit Vizyvel kapcsolatban mond: „nem tisztázta maga előtt sem, hogy a politika mindenkor csakaz éhes emberek tülekedése, amely szükségszerűen magán viseli az élet gyarlóságait s minden rendszer csak azért tör hatalomra, hogy párthíveit állásokba ültesse, ellenfeleit gyöngítse és eltiporja”. Ezzel a mondatával Kosztolányi természetesen nemcsak az ellenforradalom politikáját akarja megbélyegezni, hanem magát a politikát. A társadalmat sem „balról” vagy „jobbról” kritizálja, hanem – elképzelése szerint! – kívülről, vagy ha tetszik: felülről, saját „magasabb” álláspontjáról. Ez az értelme a regény „politikai” előjátékának és utójátékának is. Előbb a vörösöket mutatja be, mint süllyedő hajóról menekülő patkányokat, aztán a regény maga „jól lefesti” az ellenforradalom társadalmát, majd pedig az utójáték melankolikus iróniával kijelenti: persze, te, szerencsétlen olvasó, most azon töröd a fejed, hogy én forradalmár vagyok-e, vagy ellenforradalmár? Pedig hidd el, egyik sem! Amit mondani akartam, az nem politika, – csak Druma keres mindenben politikát – az én történetem több mint politika!

Az Édes Anna tehát nem politikai regény abban az értelemben, ahogy ezt a Kosztolányi-rajongók szeretnék. Kérdés azonban, hogy az író bevallott szándéka ellenére is nem politizál-e, és ha igen, akkor vajon a haladást vagy a reakciót szolgálja-e? Természetesen nagyon jól tudjuk, hogy minden irodalmi alkotás, amelyet a szerzőn kívül akár csak egy ember is elolvasott, tudomásul vett, ezáltal már társadalmi funkcióhoz jutott és így politikais. Ebben az értelemben valóban „gyökeresen politikai regény” az Édes Anna. Még hozzá: reakciós politikai regény; az volt már megjelenésekor 1926-ban is, és még inkább azzá lett 1947-re a megváltozott társadalmi helyzet következtében. […] Kosztolányi valóban mesterien jellemzi Édes Anna sorsában a cselédsorsot […] Kosztolányi, a nagy leleplező, megmutatja nemcsak azt, hogyan teszi tönkre Vizyné és unokaöccse Anna életét a szó fizikai értelmében, hanem azt is, hogy beszél az úri középosztály a rossz és a jó cselédekről (IX. fejezet). Vérlázító, elkeserítő fejezet ez, amelynek hatását még csak fokozza az, hogy Kosztolányi a miniatűr-művészet tökéletességével dolgozta ki minden sorát. Felejthetetlen jelenet pl. az, amikor Vizynének uzsonna végeztével „kedves ötlete támad”, és meg akarja jutalmazni a vendégsereg előtt a mintacselédet. […] Anna némán föllázad. […] Igen, ez Kosztolányi, a nagy miniatűrista, aki utolérhetetlen tökéletességgel dolgozza ki a részletet, de akinek sohasem sikerül az egész. Ez a regény is, bár részleteiben vérlázítóan forradalminak mutatkozik, nagy egészében mégis sokkal inkább ellenforradalmi, reakciós.

„Mindig voltak urak és mindig voltak szolgák. Ez mindig így volt és mindig így lesz. […] Más megoldás nincs” – hirdeti a regény egyik szereplője. Ezzel a felfogással száll szembe Moviszter doktor, az elbeszélés egyetlen humánus, emberséges szereplője. Kétségtelen, hogy ő az író ideálja, rajta keresztül maga Kosztolányi szólal meg. […] Arra az ellenvetésre, hogy próbáljuk csak megvalósítani Krisztus országát itt, ezen a földön, Moviszter így felel: „Nem is kell megvalósítani. Nem kell. A kommunistáknak is az volt a hibájuk, hogy egy ideált akartak megvalósítani. Egyetlen ideált se szabad megvalósítani. Akkor vége. Csak maradjon fönn, a felhők között. Úgy hat és úgy él.” Hát kell ehhez kommentár? Hát ki nem látja ebben a „tanításban” a tiszta, jószándékú polgári ideológia reakcióssá züllését? […] Aki így viselkedik, mint Moviszter, az vagy őrült, vagy tudatos gazember. […] De nemcsak Moviszter hirdeti, példázza, hogy értelmetlen, ostoba, céltalan az élet és minden emberi cselekvés, hanem közvetve az egész regény is. Anna gyilkosságát senki sem érti. A bírósági tárgyaláson képtelenek rekonstruálni a történteket; logikus, „érthető” történetté alakítják a cselekmény általunk is jól ismert mozaikdarabjait, és közben az olvasón kívül senki sem sejti, hogy ez mind képtelen zagyvaság. […] De hát legyünk őszinték: az író és mi, olvasók, vajon értjük-e a gyilkosságot? Olyan jól semmi esetre sem, mint az előbb említett „néma lázadást”. A piskóta visszautasítása a jótékonykodással emberségében mélyen megalázott cselédlány öntudatlan lázadó gesztusa volt; és ennek megvolt a hatása is: a vendégek megszégyenültek, bár nem volt sokkal tudatosabb számukra a vereség, mint Anna számára a győzelem, de még Vizyné is érezte a vereséget, azért csengett olyan határozottan a hangja, és azért magyarázkodott olyan feltűnő buzgalommal. De hát a gyilkosság? Ez is öntudatlan, de most már értelmetlen gesztus, anarchista lázadás, amely senkinek sem használ, sőt még nagyobb romlásba taszítja elkövetőjét; Maria Nostra még nem lenne olyan nagy baj, de most aztán végleges sötétségbe zuhan Anna: bűnösnek érzi magát, és semmi reménye se lehet arra, hogy valaha is megértse, mi történt vele tulajdonképpen. De hát mit tanul akkor az írástudó olvasó ebből a regényből? […] Hát ezértreakciós politikai regény az Édes Anna. […]

Szabó Árpád, Írástudóknak való, Valóság, 1947. 3. sz. (március), 199–207. p.

1947-ben még vissza lehetett szólni. Például Kolozsvári Grandpierre Emil leplezetlen iróniával vágott vissza. Kihasználta azt, hogy Szabó Árpád Kosztolányi különféle nyilatkozatait is igyekezett az ÉA ellen fordítani (ezeket elhagytam az idézett szövegből), és a „realizmus diadalának” Lukács György által – Engels nyomán – gyakran idézett példájára hivatkozott Szabó Árpáddal szemben. Tehát arra, hogy Balzac művészetének realizmusa a meghatározó érték, vagyis az, hogy az író a nemesség iránt érzett rokonszenve és legitimista politikai nézetei ellenére szükségszerűnek ábrázolta regényeiben az arisztokrácia történelmi vereségét.

Szabó Árpád elismeri – írja Grandpierre Emil –, hogy Kosztolányi az Édes Annában „valóban általános és reálista társadalomkritikára törekszik.” […] Dicséri Kosztolányit, a miniatűr nagy művészét, aki „utolérhetetlen tökéletességgel dolgozza ki a részletet”, de hozzáfűzi, hogy az „egész sohasem sikerül neki”. – E megszorítás ellenére sem vonja kétségbe, hogy a regény szereplőinek egy része – Vizy, a felesége, az unokaöcs, Ficsor, Druma s talán – ez nem derül ki pontosan – maga Édes Anna is, reális alakok. […] Egyetlen figurát bélyegez hazugnak, az „emberiesség félig-meddig már túlvilági szimbólumává magasztalt” Moviszter doktort, akin „keresztül maga Kosztolányi szólal meg”. Ha egy könyvelő ebből a cikkből mérleget készítene, egyik rovatba beírhatná „az ellenforradalmi középosztály kíméletlen leleplezését”, a fentebb felsorolt regényfigurákat, ember és ember reálisan megrajzolt szembeállását a jelenetekben, egyszóval a regény kilenctized részét nyereségként tüntethetné fel; a veszteség rovatban Moviszter doktor búslakodna, ama bizonytalan állítás kíséretében, hogy az „egész nem sikerült”. (Hogy mit ért ’egészen’ és ’részen’, azt szerzőnk fölöslegesnek tartja megmondani, talán abban a reményben, hogy az olvasó e két szóban bizonyára ráismer Lukács György nagyreálizmus és kisreálizmus definíciójának csökevényeire.)

De vizsgáljuk tovább a mérleget. Ha az alakokban és a cselekményben Kosztolányinak sikerült kíméletlenül lelepleznie az ellenforradalmi középosztályt, vajon mi a jogosultsága annak az állításnak, hogy az „egész nem sikerült”? – Nem vonom kétségbe, hogy Moviszter doktor elhibázott alak. De ha ezerszer hamisabb és ezerszer elhibázott volna, akkor sem ronthatná el magát a regényt, amelyben lényeges szerepe nincs, a regény Édes Anna gyilkosságba hajszolásának története, hősei tehát maga Édes Anna és azok, akik bűnbe kergetik. Moviszter doktor nem más ártatlan raisonneur-nél, aki megjegyzéseivel kíséri az eseményeket. S Szabó Árpád éppen e megjegyzések tolmácsolásával érvel Kosztolányi ellen, egyszóval a művet a szerzőnek a művészetről általában vallott meggyőződéseivel, valamint a szerzőnek a műről, a cselekmény egyes fordulatairól mondott nyilatkozatai alapján ítéli el, holott már Platon tudta, hogy művéről az „alkotó tud legkevésbé számot adni”, sőt Platon ismerője is megjegyezte: „bizony, a költők és írók nem mindig értik helyesen saját műveiket”.

Jegyzet Kolozsvári Grandpierre Emil itt nyilvánvaló éllel fordítja a klasszikafilológus Szabó Árpád ellen korábbi megállapítását.

Ez volna a materialista dialektika módszerének alkalmazása? A dialektikus gondolkodás eredményességét az bizonyítaná, hogy a szerző tanulmánya végén megcáfolja azt, amit az elején igazságként hirdetett ? – Nem. Nem ez a materialista dialektika, ez a fakultatív dialektika. Szabó Árpád frissen szabadalmazott találmánya, mely a nappal karosszék, éjjel ágy Schöberl-féle bútorhoz hasonlóan, az elején dialektika, a végén már nem az. Tehát fakultatív. […] Megkockáztatom azt a feltevést is, hogy bármily hevesen és következetesen állította Kosztolányi, hogy fölötte áll mindennemű politikának, forradalomnak és ellenforradalomnak egyaránt, az Édes Anna mégis politikai regény, annak ellenére, hogy szerzője nem szánta politikai regénynek. Sőt tovább megyek, Kosztolányi valóban nem hisz a haladásban s nem hisz az élet értelmében, értelmességében sem, – amit az Édes Annában ábrázolt, annak mégis megvan a maga értelme, mégpedig haladó értelme, haladó politikai értelme, sokkal inkább, mint a fakultatív dialektikának, mely hisz az értelemben, de értelmetlen, hisz a haladásban, de nem halad.

[Kolozsvári Grandpierre Emil] K. G. E., Kórlelet : Historizmus és népszerűsítés, Magyarok, 1947. 8. sz. (augusztus), 592–593. p.

Az Édes Anna gyakorlatilag tilalomlistára került, 1963-ig nem jelent meg. Ennek fényében nem meglepő, hogy nem születtek tanulmányok róla. Különös módon a tankönyvekben mégis szerepelt, s Bóka László nemcsak a több kiadást megért egyetemi jegyzetében tért ki rá, hanem a mások társaságában írt gimnáziumi tankönyvben is, amely 1952-ben a kor hivatalos szellemében így dicsérte az Édes Annát: „vádirat a cselédnyúzó úri osztály embertelensége ellen”.

Jegyzet Bóka László et al, Magyar irodalomtörténet, 3. rész : Az általános gimnáziumok 4. osztálya számára, Budapest, Tankönyvkiadó, 1952, 77–78. p. – A tankönyv megjelent (átdolgozva) 1953-ban és 1954-ben is, majd 1955-ben visszatértek az 1952-es szöveghez.

Csak 1957-ben jelent meg először új értelmezés a regényről. Heller Ágnes, aki Lukács György tanítványi körébe tartozott, egész könyvet szentelt Kosztolányi életműve etikai vonatkozásainak. Sajátos ambivalencia jellemzi a könyvet, ugyanis Heller Ágnes nem tagadja meg a jelentős ideológiai ellenfélnek kijáró csodálatát Kosztolányitól. Abból indul ki, hogy az írót, aki újságírásból élt, – mint Balzac Elveszett illúziók című regényének hősét, Lucien de Rubemprét – prostituálta foglalkozása, cinikus közömbösség alakult ki benne írásai tartalma iránt, az elv helyett csupán az elv megfogalmazása érdekelte. Heller Ágnes mégis többre tartja Kosztolányi „normafelbontó nihilizmusát”, mint például Babits ragaszkodását a liberális polgári normákhoz. Egy helyen egyenesen úgy fogalmaz, hogy a minden elméletet elutasító s ezért az irodalompolitikától magát távol tartó Kosztolányi „jóval kevesebbet ártott és jóval többet használt a két háború közötti magyar művészetben, mint Babits makacs liberalizmusával”. – Heller Ágnes, Az erkölcsi normák felbomlása : Etikai kérdések Kosztolányi Dezső munkásságában, Budapest, Kossuth, 1957, 50. p. Két problémát vet fel az Édes Annával kapcsolatban. Egyrészt az osztályok között fennálló idegenség érzékeltetését dicséri benne. Másrészt a dekadens szabadságfogalomból következő torz, indokolatlan cselekedet („action gratuite”) reprezentatív példájának tekinti Édes Anna gyilkosságát. Pontosabban úgy véli, hogy valójában nem az, csak annak „benyomását kelti”. Magának Hellernek ugyanis nincs kétsége afelől, hogy Anna tette indokolt, de úgy gondolja: az ő mércéjével mérve az, nem pedig Kosztolányiéval:

[…] a világ átláthatatlansága miatt művészileg ott is action gratuite-eket farag, ahol nincs semmiféle indokolatlanság. Világosan példázza ezt talán a legérdekesebb regénye: az Édes Anna. Kosztolányi éppen azt akarja bebizonyítani, hogy Édes Anna tette, az, hogy megölte gazdáit, igenis indokolt tett volt. Indokoltabb, mintha kegyetlenkedéseket torolt volna meg. Nem embernek, hanem egyszerűen gépnek tekintették, s ez szükségszerűen váltotta ki a tragikus reakciót. S éppen azért szükségszerű ez a reakció, mert Anna jellemesebb, becsületesebb az átlagcselédnél, mert a kizsákmányolással szembeni ellenhatás nem tör ki nála a „biztosítószelepeken”, mint amilyen a lopás, a hazudozás, a lustaság és a gorombaság. Moviszter, aki a regényben Kosztolányi véleményét képviseli, a tárgyaláson ezt ki is mondja. De csak mondja. Édes Anna tettét Kosztolányi művészileg nem tudja megindokolni. Mert Anna alakja elvont, csak körvonalakban megrajzolt. Egy jellemvonását vázolja fel csak az író, azt, hogy ebben az egész gépvilágban ő az egyetlen eleven lény Moviszteren kívül. Ez utóbbi pedig cselekvőleg nem vesz részt az eseményben. Anna az egyetlen, akinek lelke van, s éppen őt, a lélekkel bíró lényt tekintik a gépek gépnek. De nézeteiből, gondolataiból, reflexióiból, legyenek bármilyen primitívek, semmit sem ismerünk meg. S ahogy semmilyen tettét, úgy gyilkosságát sem tudja sem előbb, sem utóbb a tárgyaláson, még önmagának sem megindokolni. Ezért a konfliktus döntő cselekménye pusztán ösztönös, hirtelen, s ezzel együtt véletlen és indokolatlan tett: egy action gratuite benyomását kelti. S nem véletlen, hogy a lány reflexióit nem tudja megrajzolni, s ezzel alakját puszta szimbólumnak, tettét pedig indokolatlannak ábrázolja. Mert ezt csak egy „homo moralis” tudná megoldani,

Jegyzet Utalás KosztolányiÖnmagamról című, önigazoló vallomására (1933), amelyben az erkölcsi és az esztétikai ember ellentéteként írja le a világot alakító, illetve elfogadó magatartást. Az erkölcsi ember fogalmába belesűríti mindazt az ellenszenvét és félelmét, amit a világba való beavatkozás szükségképpen erőszakos módjával szemben érez. (Vö.: K. D., Önmagamról, Nyugat, 1933. 1. sz. (január 1.), 4–7. p. In: K. D., Tükörfolyosó : Magyar írókról, szerkesztette és a jegyzeteket készítette Réz Pál, Budapest, Osiris, 2004, 663–667. p.

aki az osztályellentétek végzetes kiegyenlíthetetlenségének, az életszerűség és a gépszerűség merev ellentétének okáig akarna hatolni. Egy homo moralis, aki a kizsákmányolt ember ösztönös cselekvésében is egy magasabb típusú erkölcs csíraformáját látná. Csak az találhatja meg ebben az elnyomott kis emberben nem csupán az érző lényt, hanem az emberi és erkölcsi eszményeket és elveket is, aki nemcsak emberek, de elvek összecsapásában is választani tud. Az író nem tudta, amint nem is tudhatta gondolatainak, eszméinek és vágyainak egy töredékét sem az Édes Annában megvalósítani, rajta keresztül kifejezni, és ennek az volt az ára, hogy nem tudta művészileg meghaladni a dekadens emberábrázolás eszközeit. Meg kell jegyezni, hogy Kosztolányi helyesen tette, amiért adott elveit nem mondatta el Annával. Ez hazugság lett volna. De egy „homo moralis” esetében nem lett volna hazugság, hanem a realizmus egyik szükségszerű előfeltétele. […]

Heller Ágnes, Az erkölcsi normák felbomlása : Etikai kérdések Kosztolányi Dezső munkásságában, Budapest, Kossuth, 1957, 66–68. p.

Román J. István volt az első, aki úgy vetette fel Kosztolányi egzisztencializmusát, hogy életműve központi kérdésévé emelte. Minthogy ekkor az egzisztencializmus szitokszónak számított Magyarországon, Román óvatosan járt el, s nem mulasztotta el hangsúlyozni Kosztolányi dekadenciáját és a magyar egzisztencializmus hátrányát a némethez képest, amit a filozófiai kultúra elmaradottságából és a racionalizmus fejletlenségéből származtatott. Ám Román J. István szemében az Édes Anna a nagy kivétel az életműben, ha tetszik, a mérleg ellensúlya, minthogy szellemi és politikai karaktere gyökeresen eltér Kosztolányi dekadens műveitől:

Kosztolányi prózájának fő ékei nem a novellák. Az olyan típusokat kivéve, mint a Fürdés, ezek még nagyon közel állnak költészetéhez, és így annak betegségeiben szenvednek. Aki magyarul szépen akar beszélni, az olvassa őket, de nem fogadja el a lélektani valószínűtlenségeket. Úgy tűnik, hogy a novelláknak, a lélektani hitelesség hiányának ellenére, azért volt sikerük, mert az olvasók épp olyan lényeget kerülő módon akarták látni a valóságot, mint az író. Az öreg tolvaj, aki a bizalom első szavára meghatódik, prototípusa ennek az impresszionista jellemábrázolásnak.

Kosztolányi nagyra becsült, de többi műveihez arányítva kellőképp még ki nem domborított alkotása az Édes Anna. A regényt úgy értékelték, mint mesteri leírását annak az állapotnak, melynek végén a tudatalattiba felhalmozódott érzések vulkánszerűen kirobbannak. A művet az öncélú pszichologizmusból kiemeli az, hogy főhőse az elnyomott cselédlány, illetve a felhalmozódott lelki tartalmak a szolgaság érzései. Úgy tűnik azonban, hogy többről van szó. Az író nem valami elvont úr-szolga örök ellentétpárt ábrázolt. Ha nem tartjuk véletlennek a regény elemeit, már pedig egy ilyen szigorúan megkomponált műben nem tételezhetünk fel esetleges járulékokat, akkor Édes Anna alakja az elnyomott proletárdiktatúra szimbóluma. A cselédlány azért került gazdáihoz, mert megbuktak a vörösök, variálja Kosztolányi ezt a motívumot többszörösen. Csupán az öreg orvos érti a cselédlány állapotát. Az úri társaság őt ezért, tréfásan, bolseviknak nevezi. A tárgyaláson a bíró minden vádlónak hitelt ad, csak a mentőtanúnak, az akadozó szavú öreg doktornak nem. Hatalmas erejű szimbólumok ezek, melyek több figyelmet érdemelnének. Úgy tűnik, hogy Kosztolányi művészi őszintesége ezt a regényt a kritikai realizmus magaslatára emelte.

Román J. István, Kosztolányi exisztencializmusa, Kortárs, 1958. 7. sz. (július), 90. p.

A politikai nyomás fokozatos enyhülésének volt jele, hogy a „tűrt” kategóriába tartozó szellemi alkotások és áramlatok is legitimitást és nyomdafestéket kaptak. Az ötvenes–hatvanas évek fordulójától megkezdődött a magyar irodalom kirekesztett nagyságainak visszavétele, pontosabban visszaengedése a hivatalos kánonba. Ennek egyik fontos epizódja volt Bóka László, majd Kiss Ferenc, Rába György és mások erőfeszítése Kosztolányi Dezső irodalomtörténeti rehabilitálására.

Az akkori helyzet iróniáját jól érzékelteti, hogy ki lehetett használni Lukács György és köre 1956 utáni politikai megbélyegzését is. Heller Ágnes Kosztolányi-könyvét nem védte a marxista műveknek kijáró hivatalos támogatás. Bóka László a Magyar Irodalomtörténeti Társaság 1961-es vándorgyűlésének nyitó előadásában áttekintette Kosztolányi Dezső pályáját, s visszautasította azt a szigorú verdiktet, melyet Heller könyvéből kiolvasott – tehát azt, hogy „Kosztolányi művészete nem egyéb, mint a polgári etika felbomlásának, a nihilizmusnak, a relativizmusnak, szolipszizmusnak példatára”. Bóka egyenesen azt állította, hogy „a Nyugat nagy költő nemzedékében – Adyról nem szólva – alig van olyan eredeti költő, mint Kosztolányi”. Nem próbálta mentegetni Pardon-korszakát, sőt elsőként vállalkozott annak részletesebb jellemzésére. De felidézte azokat a pillanatokat is az író életéből – méghozzá személyes élményeire hivatkozva –, amikor a forradalmak mellé állt, vagy amikor az 1930-as években Hitler garázdálkodásáról beszélt. „Kosztolányi jött legmesszebbről a forradalomig – szögezte le Bóka. – Az ő csalódása, kiábrándulása, emberi összeomlása a legborzasztóbb.” Az Édes Anna volt Bóka számára is a referenciamű, némiképp a többi rovására. (Pl. az Esti Kornélt alábecsülte, nihilistának bélyegezte.) Alábbiakban idézem az ÉA-ról szóló részt:

APacsirta, A véres költő és az Aranysárkány, jóllehet definitív nemet mondanak a letűnő polgári világra, még kritikájuk élességében is korlátozott művek annak okán, hogy a válságot és pusztulást intenzíven ábrázolják, e világon belül, csak belső dialektikájuk van, nem társadalmi-történeti. Éppen ezért lép túl rajtuk legjelentősebb regénye, az Édes Anna (1926). Az Édes Annában minden benne van, amit előző regényeiben megírt. Vizy méltóságos úrék családja épp úgy elveszti mindörökre belső biztonságát, mint a Pacsirta családja, ahogyan Vizy méltóságos úr idegen marad mind a proletárforradalomtól, mind az ellenforradalmi fasizmustól, melynek persze rohanna szolgálatait felajánlani, az alacsonyabban, de könyörtelenebbül mondja ki Seneca erkölcsi relativizmusát, s Vizyék és unokaöccsük között ott feszül az az ellentét is, mely az Aranysárkány naiv tanár hőse és közönyös, a világot csak haszonélvezetbe vevő tanítványai között. De a regény mégis túllép rajtuk azzal, hogy a bensőséges hitelességgel ábrázolt polgári világba idegen testként belép a másik világ, a dolgozók világa. Kosztolányi művészi ökonómiáját semmivel sem dicsérhetjük annyira, mint azzal, hogy nem egy öntudatos proletárt, nem egy sorsába belekeserült parasztot vezet közéjük, hanem életük mechanizmusának megfelelően, egy ártatlan kis parasztlány kerül cselédként körükbe, aki nem öntudatával, hanem puszta létével képviseli a másik világot. Aminthogy az is Kosztolányi művészi biztonságát dicséri, hogy Vizyék nem valami cselédnyúzó, démonikus rabtartók, hanem átlagemberek, akik a maguk módján meg is kedvelik Édes Annát, dicsekednek vele, pártolják, s a fiatalúr, aki megejti, nem tesz egyebet, mint amit a fiatalurak tenni szoktak, s inkább mafla, ügyefogyott senkiházi, s nem valami inkarnált úri kéjenc. A regény nem a két világ tudatos szembenállását ábrázolja, hanem azt, hogy az osztályellentét ezen a fokon feloldhatatlan, nincs köztük közvetítő közeg, hogy Vizyék egy elembertelenült életformában csak embertelen közönyre képesek, akkor is, amikor azt hiszik, jóságosak. Édes Anna gyilkossága nem action gratuite és művészileg egyáltalán nem indokolatlan (Heller Ágnes állítja ezt), hanem annak művészi kifejezése, hogy a két világ között az akció-reakció mechanizmusa érvényesülhet csak. A világtörténelmi fordulaton is áttörő cseléd-válság szatirikus ábrázolása a Vizy-családban, ahogy Vizyné rábök az először látott Annára, és azt kérdi: „– Ez az?”, ahogy az Annát beszerző Ficsor és Vizyné az eladó-vevő viszonylatában, Anna jelenlétében beszélnek róla, Vizyné az egész cseléd-társadalomra vonatkozó általános állítmányai („Aztán amikor kanalat vesznek a kezükbe, kiderül, hogy fogalmuk sincs…”), ahogy Anna megszédül a molyirtó kámfor szagától, ahogy elképeszti, hogy a gazdáját Kornélnak hívják, szóval, ahogy Kosztolányi kibontja a két világ ellentétét, ahogy Anna megható érzelmi világát bemutatja a volt gazdái gyerekeihez való ragaszkodásán, az udvarlójával való kapcsolatán keresztül, madár-rebbenésű szerelme kibontakozásán keresztül, az az ábrázolás mesteri remeke. Ezért sikerült Kosztolányinak, ezzel az árnyalt elemzéssel és finom ábrázolással élménnyé tenni a társadalmi törvény elvontságát, s ezért emelkedik ez a regénye a többi fölé. Mert, amint a polgári világ belső bomlását társadalmi dialektikájában tudja bemutatni, tehát extenzivitásában is, feldereng regényében az eszmények és elvek kifejezője is, a pozitív hős lehetősége. Moviszter doktor már nem regisztráló Seneca, hanem egy társadalom felébredt lelkiismerete, az igazság kimondója. „Kiálts” – sürgeti őt a lelkiösmeret – „kiálts úgy, mint a te igazi rokonaid, az őskeresztények hősi papjai… Próbálja te is így kiabálni az arénán, oroszlánokat is túlharsogva, bátor kathakumen”. És Moviszter, még bátortalanul ellenkezve-engedve a mechanikus igazságszolgáltatásnak, végül is bátran kiált: „Nem úgy bántak vele, mint egy emberrel, hanem mint egy géppel. Gépet csináltak belőle – és itt kitört, majdnem kiabált. – Embertelenül bántak vele. Cudarul bántak vele”.

Az Édes Anna nem parnasszusi tökéletességű ábrázolás volt, hanem tett, abba a sorba tartozik bele, amelyben a Rokonok, A falu álarca, a Puszták népe, az Elindult szeptemberben ragyog. A hatása is csak ezekéhez mérhető. Ne az én kortársi emlékemnek higyjenek, hanem a Kosztolányival nem egy kérdésben szembenálló, vitatkozó Bálint Györgynek, aki 1936-ban kelt, Kosztolányi és a nép című cikkében azt írja többek közt – ebbe a „többek közt”-be az is beletartozik, hogy az Édes Annát „a század egyik legszebb magyar regényé”-nek nevezi –: „Nem akarok most ennek a könyvnek példátlanul szuggesztív művészi erejéről beszélni. E pillanatban csak az emberi ereje, emberi szuggesztivitása tartozik ránk. Ez pedig olyan hatalmas, hogy Kosztolányit örökre a magyar munkásokhoz és szegényparasztokhoz fűzi”.

Bóka László, Kosztolányi Dezső : Vázlatok egy arcképhez,

Irodalomtörténet, 1961. 3. sz., 268–269. p.

In: B. L., Arcképvázlatok és tanulmányok, Budapest, Akadémiai, 1962, 414–419. p.

A tilalom feloldásához, a regény 1963-as kiadásának engedélyezéséhez bizonyára több minden egyengette az utat. Ezek között tarthatjuk számon az Édes Anna 1958-ban elkészült filmváltozatát is, amelynek rendezője a kétszeres Kossuth-díjas Fábri Zoltán volt. A hivatalos ünnepség

Jegyzet A filmszakma államosításának 10. évfordulóját ünnepelték vele – lásd: Filmvilág, 1958. 16. sz. (október 1.), 16–17. p.

keretében bemutatott film kritikái megemlékeztek az irodalmi alapanyag értékeiről is.

Jegyzet Például: Galsai Pongrác – Telegdi Polgár István, Édes Anna, Filmvilág, 1958. 18. sz. (november 1.), 5–8. p.

Megelőzte a regény megjelenését a Magyar Irodalmi Lexikon első kötete is, melybe Kiss Ferenc írta a Kosztolányiról szóló szócikket. Az Édes Annát az író 1920-as évekbeli „megigazulási folyamat[á]nak szerves része”-ként méltatta, amelynek erényeit nem kisebbíti a mélylélektani koncepció: „A cselédsors érzéseinek elmélyült elemzését kétségkívül akadályozza a freudi tétel. (Ez azért is zavaró, mert a cseléd úrgyűlölete sohasem volt szégyellni való belső seb.) Az ábrázolt indulat rejtett felhalmozása azonban művészi nyereséggel is jár: kiküszöböli Anna részleges lázadozásainak, a sorsával való alkudozásnak a lehetőségeit. S így a kapcsolat egészének önkéntes logikája, az ábrázolt úr–szolga viszony képtelensége ölthet e viszonyt minősítő, adekvát formát Anna, a »mintacseléd« váratlan bosszújában.” – [Kiss Ferenc] K. F., Kosztolányi Dezső. In: Magyar Irodalmi Lexikon : Első kötet, A–K, főszerkesztő Benedek Marcell, Budapest, Akadémiai, 1963, 680. p. [szócikk]

De elsősorban BókaLászló tekintélyének és kapcsolatainak köszönhető, hogy az Édes Anna 1963-ban végre megjelenhetett. A kiadáshoz írt előszavában a regény keletkezésének, indítékainak és a mű drámai felépítésének, szereplőinek részletes bemutatásával igyekezett fölmenteni a művet a politikai vádak alól. Bóka László szerint „politikai indulattól fűtött társadalmi regény” az Édes Anna, a „magatudatlan” címszereplő „ösztönösen lecsapó kése… az ellenforradalmi Magyarországot találja szíven”. Vizy Kornél ábrázolásával kapcsolatban pedig így fogalmaz: „Soha nem fogom megérteni, hogy a felszabadulás után sem fedezték fel, hogy milyen tökéletes arcképet rajzolt Kosztolányi a fehérterror legalávalóbb bürokrata-típusáról.” – Bóka László, Kosztolányi „Édes Anná”-ja. In: Kosztolányi Dezső, Édes Anna, Budapest, Szépirodalmi, 1963, 15., illetve 27. p. –Bóka tanulmánya az első, amely kimerítően értelmezte a regény politikai-történeti összefüggéseit.

A két világháború közötti Magyarország dermesztő légkörét három prózai remekmű örökítette meg leghitelesebben, Füst Milán Adventje, Móricz Zsigmond Rokonokja és Kosztolányi Dezső Édes Anna című regénye. Ez utóbbi Kosztolányi legérettebb, legteljesebb epikai alkotása, a magyar regény történetének is mérföldköve, a modern magyar társadalmi regény ma is példamutató alkotása. […] Az alkotói folyamatot megindító ötlet azonnali elfogadása, az a körülmény, hogy nyomban munkához látott, azt bizonyítja, hogy bizonyos értelemben fel volt belsőleg készülve a mű megalkotására. […] Mikor meghallotta ezt a kifejezést, hogy „tökéletes cselédlány”, nyilvánvaló, hogy erre ugyanaz a Kosztolányi reagált, aki minden szokványos, közhelyszerű kategorizálás ellen fellázadt, aki az angyalarcú kisgyerekeket akkor örökítette meg, amikor egy varangyos békát megölnek, akinek visszafáj felnőtt fejjel az, hogy gyerekkorában úgy tudta, hogy „a parasztok gonoszok”, aki elborzadt a „buta modern techniká”-tól, aki az Üllői úti kis szajha táncosnőben felismeri a tündért, aki egy bejelentőlap kitöltése során átéli azt, hogy az elbürokratizált világban csak egy statisztikai adat az ember („Nem az enyém már a kezem, a lábam és a fejem, az is csak egy adat”), aki az esti, üres villamosban leülő kalauzra rábámul: „s olyan, mint egy ember, mint egy utas.” […] Ez az észjárás döbbenti rá arra, hogy amikor Édes Annára azt mondják: tökéletes cseléd, akkor eszközvoltát dicsérik és nem emberségét, nem jellemét, kedélyét, hogy leszűkítik emberségét szolgai funkciójára.

Bóka László, Kosztolányi „Édes Anná”-ja. In: Kosztolányi Dezső, Édes Anna, Budapest, Szépirodalmi, 1963, 5., 7., 8., 9. p.

Bóka László részletesen foglalkozik a „tökéletes cseléd” formula önellentmondásával. Úgy gondolja, az ötlet azért rendítette meg az írót, mert a tökéletesség minden művész számára vonzó fogalmát egy olyan kapcsolatba hozza, amely méltatlan a tökéletességhez. „A művész számára, aki a teljes értékű igazságot akarja tökéletes formában megvalósítani, elviselhetetlen, hogy valaki a tökéletes igazságtalanságot kényszerül megvalósítani, hogy teljes emberségét azért veti latba, hogy egy embertelen emberi viszonylatot, az úr és szolga viszonylatát valósítsa meg.” S úgy látja, hogy ebben a motívumban benne rejlik az író személyes érdekeltsége is: vajon olyan nagy a különbség az urai szeszélyét kiszolgáló cseléd és a lapkiadó utasításait kiszolgáló újságíró között? A művész, aki arra kényszerül, hogy tökéletesen alkosson meg egy megrendelt cikket, s ezért csak mellékesen foglalkozhat munkájával, amit hivatásának érez, maga is bizonyos értelemben gépi munkát végez. „Nemcsak arról van tehát szó, hogy Kosztolányit megrendítette a kis cseléd sorsa, és minden kiscselédek nevében és helyett felemelte szavát, hanem azért is tudta így vállalni ezt a helytállást, mert valahol az is megfogalmazódott benne, az a flaubert-i vallomás, hogy: Édes Anna én vagyok.” Bóka vetette fel először, hogy Kosztolányi írói sorsa is rezonált valamiképp hősnőjének sorsára:

Édes Anna sorsa az, hogy elveszt minden emberi kontaktust a világgal, mert ő a tökéletes cseléd, akinek még akkor is állnia kell ezt a szerepét, amikor egy házasság kiszabadíthatná gazdái kezéből, mert a tökéletes cseléd nem hagyhatja cserben gazdáit. Kosztolányi hiába volt népszerű, elismert író, éreznie kellett, hogy beleszorították egy olyan írói kategóriába, amelyből már régen kinőtt. Adyék felé ő volt az „irodalmi író” (anélkül, hogy megértették volna Ady súlyos és korántsem elítélő, megbélyegző szavát: Ady Mikszáthot is irodalmi írónak nevezte…) s belerögzítették egy olyan állapotba, melyet Ady az első kötetével jelentkező, pályakezdő Kosztolányira tartott jellemzőnek – közel tíz évvel azelőtt, hogy megírta az Édes Annát. De ennél is mélyebb sérülés volt az, hogy abból a körből is kiszorult, melyben egyenrangú félként kezdte pályáját, a Babitsék köréből. […] Élettől idegen, kicsit felületes, népszerűséget hajhászó formaművésznek tartották, pózain, játékosságán berzenkedtek, s nem vették észre, hogy a kicsi dolgokon keresztül a valósághoz közeledik, hogy elfordult a századforduló dekadens eszményeitől, hogy a magyar hagyományból, a népnyelvből, a köznapi nyelvből egy olyan tiszta és monumentálisan egyszerű stílust párolt, mely alkalmas arra, hogy a kiválasztottak szűk körén túl az olvasók nagy tömegeihez forduljon. Még mindig a Négy fal között, a Szegény kisgyermek panaszai útkereső, kicsit szenvelgő, Rilkét utánérző költőjét látták benne, s nem vették észre, hogy közben egyik legnagyobb lírikusunkká s a magyar próza klasszikus mesterévé nőtt. Féltékeny indulatban fogant, igazságtalan Ady-kritikáját többek közt a saját megítélése elleni tiltakozás fűtötte, s a pamflet befejező sorai nemcsak Adyra vonatkoznak: „Tapasztalat szerint nálunk nemigen szokták átértékelni az irodalmi ítéleteket. Egyes költők megrögződnek azon a helyen, ahová egyszer beskatulyázták őket.”

Bóka László, Kosztolányi „Édes Anná”-ja. In: Kosztolányi Dezső, Édes Anna, Budapest, Szépirodalmi, 1963, 10., 11. p.

Bóka számba veszi a regény megírásának valamennyi lehetséges indítékát. Különösen sokat foglalkozik azzal, hogy Kosztolányi a húszas évek elején súlyos belső válságba került. Amikor otthagyta a jobboldali hecc-lapot, az Új Nemzedéket, és bemenekült az ó-liberális Pesti Hírlap szerkesztőségébe, az volt a szándéka, hogy csak író lesz, semmi egyéb. Ám e lépését már mindenki újabb köpönyegforgatásnak nézte, s azt kellett tapasztalnia, hogy közéleti hitelét mindörökre eljátszotta. „Csalódáson, eltévelyedésen immár túl, az elszigeteltség és a belső eszmélkedés poklában készül el nagy emberi számvetése, az Édes Anna, melyben szenvedélyes vallomást tesz arról, hogy az emberiség nagy frontjain hol a szíve.” Bóka László részletesen elemzi a regény szerkezetét is, méghozzá úgy, hogy a kompozícióban érvényesülő írói tervet az olvasó feltételezett várakozásával szembesíti:

A regény húsz fejezetből áll, ebből az első és az utolsó nem tartozik a regény cselekményéhez közvetlenül, hanem keretbe foglalja a történetet, mely 1919 júliusától 1920 novemberéig tart. Ezt a másfélévnyi időt sajátos ökonómiával tagolja Kosztolányi szerkesztő művészete. Édes Anna, a regény központi hőse, 1919. augusztus 14-én jelenik meg a regényben, két héttel a regény kezdőnapja után. Ám ez a két hét, melyben Anna nincs jelen a történetben, a regénynek egy negyedrészét foglalja el, mert Anna csak a hatodik fejezetben lép a történet színterére. 1920. május 18-áról 19-ére virradó éjszakán öli meg Anna a gazdáit, a regény tizennyolcadik fejezetében. A tizenkilencedik fejezetben lényegében Anna perének főtárgyalása folyik, erre 1920 novemberében kerül sor: a májusi gyilkosságtól eddig közel hat hónap telik el, melyen átsiklik a szerző, s a főtárgyaláson Annának passzív szerepe van, ennek a fejezetnek nem ő az igazi hőse már. A regény elején az öt fejezetre tagolt két hét s a regény végén átugrott hat hónap világosan mutatja a szerző szerkesztő-intencióját: szélesre szabott expozíció, kiélezett befejezés, Annának úgy kell a színre lépnie, hogy megjelenése úgy legyen előkészítve, hogy az olvasó tökéletesen ismerje azt a terepet, ahol a történet lejátszódik, s úgy kell kilépnie a történetből, hogy a konkrét események szürke sodrából, tette megdöbbentő iszonyából kiemelkedve sorsán keresztül valamiféle magasabb, átfogóbb tény szférájába emelkedhessünk, s ugyanakkor azt is átéljük, hogy Anna története nem az ő világában történik, hanem egy olyan világban, ahová ő csak mint cseléd vagy mint vádlott léphet be.

Az expozíció a remekbe-komponált regényből is kiragyog. Így még olvasót nem vezettek kézen fogva a pokolba. A címlapon egy női név, Édes Anna, mely lehet unszoló-udvarló megszólítás is, de ha név, akkor is van benne valami bizarr-kacérság. Édes Anna: ez a név szerelmes történetet ígér.

Jegyzet Az olvasáskutatási adatok teljes mértékben igazolják Bóka feltételezését: kivált a női olvasók fognak bele a regénybe ilyen várakozással, s minthogy ez nem teljesül, sokan csalódottan teszik le a könyvet. Előbb Gondos Ernő 1971-ben publikált vizsgálata, majd a Balogh–Kamarás páros öt évvel későbbi felmérése egyaránt azt állapította meg, hogy azÉdes Anna inkább női, mint férfi olvasmány ugyan, de a kedvelés-elutasítás vonatkozásában nincsen számottevő különbség a két nem között. Vö.: Gondos Ernő, Ízlés-alakzatok, Budapest, Népművelési Propaganda Iroda, 1971, 100., 478–485. p.; Balogh Zoltán – Kamarás István, Élményalakzatok (1–2), Budapest, Népművelési Propaganda Iroda, 1978, 1. kötet, 208–211., 383–388. p.

Ezután lapoz az olvasó, és az első oldalon évszázadok során csiszolt latin szöveg, melyet évszázadok használata sem koptatott el, mert az emberiség mindig megrendítő alkalommal hallotta, s az is sejti, hogy miről szólhat, aki nem tud latinul, mert temetésekről zeng vissza fülünkbe. A római katolikus egyház halottakért való imádságának szövege a Rituale Romanum című szerkönyvből. Az Édes Anna név keltette szirupos hangulat fölé baljós felhőt von a holt nyelv halottakért könyörgő idegensége.

Még egy lapozás és az olvasó most hökken meg csak igazán: se szerelem, se baljós tragédia, hanem… A fejezet címe: Kun Béla elrepül. És arról szól, hogyan hagyta el az országot a proletárdiktatúra bukásának pillanatában Kun Béla, a magyar kommunista munkásmozgalom egyik legjelentősebb alakja, századunk történetének egyik hőse. De hogyan van ez leírva! Kun Béla átrepül Pestről a Vár felett, aztán húsz méterre leereszkedik a Vérmező fölé, ott köröz, levigyorog a gépet bámuló polgárokra, és még az is látható, hogy arisztokratáktól lopott ékszerekkel, órákkal van megtömve a zsebe, hogy karján arany láncok lógnak, sőt az egyik vastag aranyláncot hanyagul le is ejti, és meg is találja Patz Károly József krisztinai élemedett adóhivatalnok. S a kurta, anekdotikusan megfogalmazott fejezet végén ott van a zárómondat: „Legalábbis a Krisztinában ezt beszélték”, azaz: egy olyan világba viszlek olvasó, ahol a legmegrendítőbb történelmi fordulatok is így csapódnak le, egy olyan világban esik meg Édes Anna története, ahol ezzel a buta pletykával veszik tudomásul, hogy az ország történetében új fejezet kezdődik. – Ám az olvasó – akárminek értelmezi ezt a fejezetet – immár ki van szolgáltatva a szerzőnek, már nem tudja el sem találni, hogy a szépnevű Édes Anna szerelméről, egy komor, halálszagú eseményről, vagy egy politikai eseményről fog értesülni – ezt a könyvet immár nem egykönnyen teszi le a kezéből.

Bóka László, Kosztolányi „Édes Anná”-ja. In: Kosztolányi Dezső, Édes Anna, Budapest, Szépirodalmi, 1963, 16–18. p.

A regénynek ez csak a hangütése – szögezi le Bóka, majd hasonló alapossággal mutatja be a regény szándékosan elnyújtott expozícióját. „Kosztolányi elképesztő leleménnyel és gondossággal mezteleníti le a méltóságos családot és környezetét. Az objektív leírásban mindig van valami gonoszság […] mert tudja, hogy alakjainak tárgyilagos leírása fölér egy vádbeszéddel. Minden részletet egybehord. […] A gúnyos »őnagyságától« addig, hogy a cseléd nem sétál, hanem »lófrál«, Kosztolányi egy rétegnyelvekkel foglalkozó nyelvtudós gondosságával állítja össze annak a beszédmodornak minden elemét, ahogyan a cselédtartó úriasszonyok a cselédeikről beszélnek. De ugyanígy dolgozza ki azt is, ahogyan a méltóságák és nagyságák a cselédjeikről beszélnek idegenekkel, ahogyan a cselédeikkel beszélnek, ahogy a cseléd előtt beszélnek a jelenlevő cselédről, ahogy dicsérik, ahogy korholják.” Bóka részletesen elemzi Édes Anna idegenségét az Attila-úti miliőben, így a Kornél-név által kiváltott incidenst is: „»Amikor például egy reggel véletlenül meghallotta, hogy az urat Kornélnak hívják, érezte, hogy ezen a helyen nem bírja ki sokáig.« […] Ez nemcsak azért remeklés, mert lélektani igazság. […] Ebben az az elképesztő, hogy nemcsak körülveszi Édes Annát kajári múltjából hiányzó nevekkel (Vizy Kornél, Druma Szilárd, Moviszter Miklós), de ezt beleépíti egy következetes kompozícióba. Mert a regény elején iszonyodik el Anna a Kornél névtől. Ám a regény végén, mikor a rendőr felfedezi Anna gyilkosságát, és telefonon jelentést tesz felettesének, először „Gornél”-t mond, és csak a helyreigazításra javítja ki Kornélra szavát. Ezzel kiemeli és aláhúzza Anna iszonyát a Kornél névtől.”

Bóka László tanulmánya természetesen egyoldalúan emelte ki a regényben az ellenforradalom kritikáját, s hallgatott a kommün elleni szövegrészekről – végül is az Édes Anna politikai rehabilitálása volt a cél –, ugyanakkor túllépett a korabeli, csak a politikára szorítkozó értelmezői gyakorlaton, s szempontjainak gazdagságával ösztönzőleg hatott a hatvanas–hetvenes évek Édes Anna-irodalmára. – Bóka László, Kosztolányi „Édes Anná”-ja = Kosztolányi Dezső, Édes Anna, bevezető B. L., Budapest, Szépirodalmi, 1963, 5–40. p.

A tananyaggá válásig (1965–1982)

Mintha be akarták volna pótolni a kihagyott húsz évet: az Édes Anna 1963-as megjelenését követően egymást érték az újabb kiadások. Olyannyira, hogy Sőtér István jónak látta felemelni szavát a regény túlértékelése ellen. 1965-ös Kosztolányi-esszéjében – bár kimondatlanul, de Bóka Lászlóval is vitázva – elsősorban az Aranysárkánytjelölte meg az életmű csúcsaként. (Sőtér István érvelésében már tisztán irodalmi-esztétikai meggondolások játszottak szerepet, nem politikaiak.) Novák Antal megformálásának ajándékozza azt a talányosságot, amit az értelmezők legtöbbje Édes Anna ábrázolásmódjának tulajdonít:

Nero, a véres költő és Édes Anna összetartoznak, mivel mindkettő a kortársi világról szól, tehát arról a világról, melyben Kosztolányi a leginkább idegennek érzi magát. Az előbbi kulcsregény módján, áttételesen szól erről a világról, az utóbbi a közvetlen, realista ábrázolás módszerével. Ebben a két regényben az író nem arról szól, ami a legfontosabb, a legkedvesebb neki, nem arról a világról, melynek poézisét a lelkében hordozza. Mindkét regény inkább tagadása ennek a poézisnek – még ha mindkettőben jelen van is már az a sztoicizmus, mely az adott világgal szemben a menekvés egyetlen lehetőségének látszik. Ez a sztoicizmus azonban hiányzik azokból a regényekből, melyek a gyermekkori világ tárgyias ábrázolását nyújtják. Az Édes Anna nagyon is megérdemelt sikere, az itt ragyogóan megoldott realista ábrázolási feladatok, s még az ellenforradalmi korszakról nyújtott, villámfény erejével ható jellemzés sem szoríthatja háttérbe a Pacsirtát és az Aranysárkányt, melyeknek mondanivalója mélyebb és lényegesebb akár a Nerónál, de még az Édes Annánál is. Szociális tematikája miatt ez utóbbi könnyebben hívhatja fel magára a figyelmet – de azt sem szabad felednünk, hogy maga az ábrázolás s a bemutatott osztályok képe igen sok szkepszist rejt magában. Kosztolányi valóban megrendült együttérzéssel szól itt a kizsákmányoltakról – de Édes Anna jellemében megtaláljuk ugyanazt a visszariasztó, torz vonást, azt a feloldhatatlan és reménytelenül megközelíthetetlen idegenséget is, melyet Móricz a Barbárokban jelenített meg. Kosztolányi a freudizmus segítségével közelíti meg ezt a torzulást, de ily módon csak annál embertelenebbnek mutatja. […] Az Aranysárkányból hiányzik a sztoicizmus kiegyenlítő bölcsessége. De a költemények és a novellák világával rokonná válik e tragédia: jeltelensége miatt. Novák öngyilkosságának okát soha senki sem érti meg, holott ennek okai nagyon is nyilvánvalóak. Vagy talán nem akarják, nem merik megérteni az okokat? A jeltelenség néha csak az értetlenség, a közöny vagy a gyávaság folyománya. A világnak nincs szüksége Novák normatív erkölcsére, és őrá sincs szüksége, még ha becsüli is. Ekkor még azt hiszi Kosztolányi, hogy az egyes ember sorsát, végzetét lehetetlen megközelíteni. Esti Kornél-korszakában a szeretet, az együttérzés már hidat épít a külön sorsok és végzetek között […] az Aranysárkány-ból hiányzik az irónia. Novák Antal helyzetéről nem is a lélektani ábrázolás árul el legtöbbet, hanem a temetés leírása, ez a hírlapi beszámolónak beillő leírás, mely minden részletet számba vesz, és a részletekből semmire sem enged következtetni. Az, amit láthatunk a másik ember sorsából, nem engedhet következtetnünk erre a sorsra.

Sőtér István, Kosztolányi Dezső, Kritika, 1965. 4. sz. (április), 26–34. p.

In: S. I., Tisztuló tükrök : Magyar irodalom a két világháború között, Budapest, Gondolat, 1966, 131–146. p.;

S. I., Gyűrűk : Tanulmányok a XX. századról, Budapest, Szépirodalmi, 1980, 177–194. p.

Ugyancsak 1965-ben jelent meg (Sőtér István főszerkesztésében és Szabolcsi Miklós szerkesztésében) A magyar irodalom története (népszerű nevén – zöldszínű borítója után – a „Spenót”) ötödik kötete, amely az 1905-től 1919-ig terjedő időszakot mutatta be, középpontba állítva a Nyugat indulását és első nemzedékének teljesítményét. (Ezzel maga is hozzájárult a folyóirat irodalomtörténeti jelentőségének újraértékeléséhez és a folyóirat presztízsének visszaállításához.) Kiss Ferenc írta a Kosztolányi Dezsőről szóló fejezetet, s a regények közül az Édes Annáról írt a legnagyobb terjedelemben és elismeréssel. Mindenekelőtt Bóka László álláspontját követve a regény-párti kritika legfőbb megállapításait foglalta össze:

A kétkezi emberekhez általában, a cselédekhez meg különösen régi keletű megbecsülés és rokonszenv fűzte. Nehezen tudott megnyugodni abban, hogy szerencsétlen pálfordulása a szegények ügyétől is eltérítette volna. A háború utáni élet – az otthontalan hivatalnokok, az állástalan értelmiségiek nélkülözése, az alsóbb néposztályok megnőtt nyomorúsága – amúgy is tele volt lelkiismeret-ébresztő jelzésekkel. Ez magyarázza, hogy a húszas évek első felében egymás után jelennek meg kisebb rajzai – Együtt, mindig együtt, Boris könyve, versei: Szegények, Francia lány, Özvegy a villamoson, Gépírókisasszony –, melyek a háború idején feléledt együttérzés folytonosságát, sőt erősödését dokumentálják. Az Édes Anna tehát nem pusztán egy lélektani képlet igazolásáért jött létre, hanem a sértett írói önérzet s a kétségbevont humánum rég készülődő bizonyságtétele. A regény egy engedelmes és képtelenül türelmes cselédlányról szól, akiben a kisebb-nagyobb bántalom olyan gyűlöletté halmozódik, hogy ez a gyűlölet egyszer öntudatlan robbanásban tör ki: váratlanul megöli gazdáit. Ez a kiélezett megoldás különössé teszi a regényt, hiszen a cseléd úr-gyűlölete sohasem volt szégyellni való érzés, s irodalmunkban klasszikus példák érvelnek a nyílt lázadás jogossága mellett.

Kosztolányi Édes Annája ésszel fel sem éri a rajta esett bántalmak mértékét. A cselédi ellenállás bevett eszközeivel nem is próbálkozik. A páriák alázatával tűri, amit tesznek vele; engedelmes, szelíd, halk és olyan dolgos, hogy még asszonyát, a cselédgyötrés módozataiban kifogyhatatlan s kibírhatatlan Vizynét is ámulatba ejti. De minden, amivel mintacselédi rangját kiérdemli, emberségének megcsúfolása, tökéletessége – amint Bóka László mondja – a legtökéletesebb igazságtalanság eltűrése árán valósul meg. Megfosztják mindentől, amiben valami öröme telhetne, kiszolgáltatott géppé nyomorítják. Engedelmessége és szelíd csendessége mögött azonban ismeretlen indulatok halmozódnak. Jelentésüket maga sem érti, de ösztönei csalhatatlan határozottsággal tiltakoznak. Iszonyodik a szobákat betöltő kámforszagtól. Az első éjszaka irdatlan csendjében rászakadó árvaság közepette „azt hitte, hogy a konyha megfordult és mindjárt valami szakadékba zuhan”. S mikor megtudja, hogy gazdáját Kornélnak hívják, egyszerre megérzi, hogy „ezen a helyen nem bírja ki tovább”. S ezután még inkább sokasodnak a robbanás közeledtét jelző baljós mozzanatok. Az olvasó látja és tudja, hogy ami Annával történik, elviselhetetlen. A cselekmény balladás feszültsége is sejteti, hogy valami rendkívülinek kell történnie. S ami bekövetkezik, mégis meglepetésként hat, s Anna alakját is – végig a regényen – bizonyos rejtelmesség övezi.

Annál inkább feltűnő ez, mert Vizyék rajzában viszont semmit sem hagy kimondatlanul Kosztolányi. Érzelmi életük és gondolkodásuk egész szövevényét felfejti. A cselédtartók arca úgy rajzolódik ki, mint nagyító alatt a rovar. S mikor kegyetlenségüket és alávalóságukat a megértés, sőt az együttérzés álarcában adja elő, megsemmisítőbb és fellebbezhetetlenebb, mintha vádolva elemezne. Ennek a gyilkos objektivitásnak köszönhető, hogy Vizyék kegyetlensége, az asszony hisztérikus cseléd-komplexuma ellenére sem hat kivételes rosszindulatnak. Amit tesznek s ahogy gondolkoznak, számukra természetes, az úr–szolga viszony általános törvényével egybehangzó mindennapi gyakorlat. Vizyné csak a szokványos kérdéseket és intelmeket sorolja – „Van szeretője?” „Be ne poloskázza a lakásomat. A feje tiszta?” – s eszébe sem jut, hogy minden szava egy-egy arculcsapás. […] Anna csak látszatra idomult géppé, titokzatossága leple alatt érzékeny emberként szenved, s együgyű félelme a tárgyaktól, oktalannak tetsző émelygése a kámforszagtól minden kimondható igazságnál meggyőzőbben érzékelteti, milyen mérhetetlen a távolság közte és az urait dédelgető világ között. Némasága feloldhatatlan ebben a világban. Állati alázatában, mely megadásnak tűnik, valójában az fejeződik ki, hogy az igazságtalanság, amit elszenved, nem orvosolható alkalmi lázadásokkal; feleselés, lopás, csalás csak szentesíthetné minden gyötrelme végső okát, az úr–szolga viszonyt, melynek képtelensége nemrég még mindenki számára bizonyosságnak számított. S mikor az ellenforradalmi rendszer restaurációs társadalma szentesíti ezt a viszonyt, nem valamely osztály erkölcsi normái ellen vét, hanem az emberiesség elemi feltételeit tapossa el. Ennek a veszteségnek friss átérzése, a megrendülés ösztönzi Kosztolányit arra a magas fokú koncentrációra és átlényegítésre, mely művében kiemelkedő sikerrel valósul meg. Az Édes Anna félreérthetetlen társadalomkritikai élét nemcsak az mutatja, hogy Kosztolányi Dezső Vizyéket az ellenforradalmi rend tudatos és lelkes támogatójául ábrázolja, hanem az is, hogy Moviszter doktor alakjában fellépteti a humanista érzésű értelmiség tagjaként az emberség s haladás eszméjének kisebbségbe szorult, de hű képviselőjét. Ő az egyetlen, aki Édes Anna mellé áll, s az egyetlen, akit ezért a budai úriház lakói és a tárgyalás közönsége megvet s kicsúfol. Édes Anna cselédi kínjai tehát egy egész korszak gyötrelmeitől súlyosak. Védtelensége ezért olyan iszonyú, a szörnyűségek, amiket el kell viselnie, ezért mérhetetlenek, s ezért olyan különös maga a gyilkosság is. Nem haragból történik, nem eltervelten, épp csak zaklatott állapotban, tette után pedig lefekszik és elalszik, s később maga sem tudja, miért is gyilkolt. […]

A gyilkosság ezért nem is mehet végbe másként, mint ahogy Kosztolányi ábrázolja: látszólag oktalanul, de épp váratlan szörnyűségével figyelmeztetve a védtelen emberek elleni bűnök arányaira, helyzetük kibírhatatlanságára, önkéntelen robbanásként, a természeti jelenségek, a gyermek és az ősember logikája szerint, a lélek elemi szintjén, innen az írott jogon és az erkölcsön, de összhangban az ember természetes igazságérzetével. Bálint György joggal értelmezi iszonyú felkiáltásnak az Édes Annát. A gyilkosság, ami meglepetést keltett, s aminek hitele körül még ma sem teljes az egyetértés, számára éppen e magyarázat fényében világosodik meg […] Az Édes Anna a prózaíró Kosztolányi legjobb adottságainak foglalata. Humánuma itt a legmélyebb, jellemrajza a legváltozatosabb, legárnyaltabb, anyaga a legsúlyosabb s szerkesztői módszere, melynek állandó célja, hogy meglepetést okozzon, itt az adott rend ellen támadó szenvedélyes tiltakozást juttat érvényre.

Kiss Ferenc, Kosztolányi Dezső.

In: A magyar irodalom története. 1–6. kötet, főszerkesztő Sőtér István,

5. kötet, A magyar irodalom története 1905-től 1919-ig,

szerkesztette Szabolcsi Miklós, Budapest, Akadémiai, 1965, 313–317. p.

Kiss Ferenc korábban könyvet szentelt Babits, Juhász Gyula és Kosztolányi ifjúkori barátságának (Kiss Ferenc, A beérkezés küszöbén : Babits, Juhász és Kosztolányi ifjúkori barátsága, Budapest, MTA Irodalomtörténeti Intézete, 1962.), a kézikönyv-fejezet után pedig monográfiát írt Kosztolányiról (Kiss Ferenc, Az érett Kosztolányi, Budapest, Akadémiai, 1979.), amelyben ugyancsak az Édes Anna kapja a regények közül a legnagyobb figyelmet. Az ÉA-ról írt könyvfejezetet Kiss Ferenc először 1969-ben publikálta: Kiss Ferenc, Az Édes Anna, Jelenkor, 1969. 7–8. sz. (július–augusztus), 745–752. p. és 9. sz. (szeptember), 825–835. p. Tulajdonképpen az akadémiai irodalomtörténetben összefoglalt álláspontját képviselte itt is. A regény politikai-társadalmi üzenetét tartja legfontosabbnak (úgy gondolja, a lélektani eszközök is ezt szolgálják); a gyilkosság motiváltságát illetően nincsenek kétségei, ugyanakkor az ÉA-ról szóló irodalom legfőbb érveit igyekszik mérlegelni (pl. a Karinthy Frigyes által felrótt hibát arra hivatkozva hárítja el, hogy „Kosztolányi nem is akart katartikus hatású, bűnbánatra indító gyilkosságot ábrázolni”). A nagyobb terjedelem lehetőséget adott Kiss számára a források és az előzmények alapos bemutatására, s a regény szereplőinek sokoldalú jellemzésére. Kivált Jancsi úrfi alakjában sikerül érzékeltetnie a figura összetettségét. Úgy véli, Jancsi „egyenes ágú leszármazottja” Kosztolányi Nerojának, de Dorian Gray-nek és des Esseintes hercegnek is. „A romlottság, a förtelem éppoly erővel vonzza, mint Oscar Wilde, Huysmans vagy André Gide hírhedt alakjait a lebujok rondasága.” Ugyanakkor Kiss Ferenc hangsúlyozza azt is, hogy Jancsi „nem csak csinálja a kalandot”, „át is csap felette a helyzet és az események izgalma” – „mint Vizynét a mánia, Jancsi úrfit a súlytalanság, az éretlenség teszi képessé arra, amit művel.” (I. m., 287–290. p.)

Kiss Ferenc véleményét mások is osztották, például a gyilkosságot hasonlóképp motiváltnak látta Juhász Ferencné 1970-es és Bori Imre 1971-es tanulmánya.

Jegyzet Juhász Ferencné, Kosztolányi Dezső bátorsága, Kritika, 1970. 5. sz. (május), 22–26. p.; Bori Imre, Kosztolányi Dezső regényei. In: Tanulmányok : 3. füzet, szerkesztette B. I., Újvidék, Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete,1971, 71–95. (86–90.) p.; B. I., Fridolin és testvérei : Tanulmányok, Újvidék, Forum, 1976, 335–369. p.

Juhász Ferencné egyenesen Kosztolányi bátorságaként méltatja az úri világon vett elégtételt. Bori Imre pedig fekete-fehéren leszögezi: „Mert az író elsősorban a restaurált magyar úri világot leplezi le a Vizyék képviselte család sejtjének tükrében […] Édes Anna tettével kapcsolatban nem emlegethetjük az indokolatlanságot, minthogy meggyőződésünk, hogy a regény éppen a tettet indokolja mindenekfelett. Kosztolányi gondos motivációjára hivatkozhatunk elsősorban, függetlenül attól, hogy a regény hősei egyenként ezt nem tudják, s a bíróság, a magyar úri rend tagjai nem értik a történteket. Az ő pozíciójukból nézve Anna tettének kérdését, nyilvánvaló, hogy ez a tett nem látszik indokoltnak. Ám, ha Anna világának nézőpontjából szemlélődünk, az összefüggések megvilágosodnak, az okok és okozatok rendszere teljes és érthető lesz.” (I. m., 88–89. p.)

Rónay László szerint az Édes Annára is igaz az, ami Franz Werfel Nicht der Mörder, der Erdmordete ist schuldig című, 1920-ban megjelent elbeszélésére, hogy „nem a gyilkos, a meggyilkolt a bűnös.” (Rónay László, Jegyzetek az Édes Annáról. In: R. L., Szabálytalan arcképek : Tanulmányok, Budapest, Szépirodalmi, 1982, 237. p.)

Jegyzet Rónay László e tanulmánya bővített változata a témában folyóiratban, ill. kismonográfiájában publikáltnak, vö.: Rónay László, Kosztolányi nagy regényei, Irodalomtörténeti Közlemények , 1976. 1. sz., 54–71. p. In: R. L., A középosztály válságának epikus ábrázolása: a nagy regények. In: R. L., Kosztolányi Dezső, Budapest, Gondolat, 1977, 145–187. p.

Rónay László jelentős mértékben kiegészítette-bővítette az ÉA forrásainak körét. A nyitó fejezet utolsó mondatát a jellegzetes latin fordulat (az ’ea fama vagatur’) tükörfordításának látja. A regény alapötletét azonban ő is az újsághírhez köti (tehát nem fogadja el Kosztolányiné változatát).

Eredetileg opponensi véleménynek készült (Kiss Ferenc könyvének akadémiai vitájához) Németh G. Béla rövid pályakép-vázlata, amely csak az Édes Anna kitüntetett helyzetében értett egyet a monográfia Kosztolányi-értékelésével. Németh szembe ment azzal az értelmezői hagyománnyal, amely Anna tragédiáját katarzis nélkülinek tartja, s ő éppen a regény tragikumának tulajdonít egzisztencialista színezetet. Bírálta a szociológiai-pszichológiai szempont túlhangsúlyozását is, ami szerinte uralja a szakirodalmat. Vázlatossága ellenére is figyelemre méltó, ahogy kijelöli a Kosztolányit inspiráló gazdag szellemi hátteret:

[…] Egy sajátos polgári szellemiség lényege hatott rá, járta át, amelynek jegyében Huysmanst is, Wilde-ot is és még annyi társukat is a maga, társadalmi rétegéhez hasonló, de egyben autonóm változásfolyamatába befogadta. Spengler, Bergson, Nietzsche, Freud, Merezskovszkij, James, a feltörő mélylélektan egyaránt ott kavargott e szellemiségben, amelynek egyik döntő vonása az, hogy egyedül az individuum valóságában bízva, a történetfilozófiát, a történetszociológiát, főleg pedig a történetetikát pszichológiára, mégpedig a véges és egyetlen emberi életidő elhibázásától, semmiségétől rettegve, többnyire patopszichológiára játszotta át. 1893-ban jelent meg Durkheim öngyilkosság-tanulmánya, 1902-ben Le Bon első tömegkiadása, 1906-ban James vallástörténeti lélektana, 1912-ben A mindennapi élet pszichopatológiája Freudtól, 1913-ban az Egyetemes patopshichológia Jasperstől, 1918-ban Spengerl Unergang-jának első kötete, 1919-ben pedig Jaspersnek az egész két háború közti polgári gondolkodást döntően befolyásoló összefoglalása: A világnézetek lélektana. S ebből a szellemiségből lép ki, vagy ebbe lép be, 1926-ban a Lét és Idő szerzője. Ahány könyv, annyi változata a természeti meghatározottság, kiszolgáltatottság feloldhatatlanul egyetemessé emelt pszichológiai érzetének, a semmiségre ítéltség, a semmiségre determináltság félelmének. […] A kanti etikai kategorikus imperatívusz végképp a Ruf der Angsttá, a lélek szorongásának kiáltásává változott át. […]

Az átöröklött s a kultúra által teremtett értékek erejénél nagyobb az ösztönöké, s aki csak az előbbiekre tesz, az utóbbiak erejének állandó számbavétele nélkül – az élet ősi, elemi közös tulajdonságán, tragikus végességén fölül, még magányos, kivetett és az értelmetlenség érzetével eltelt is lesz. Novák Antal arra jön rá, hogy a világban, amelyben él, a művelődés és a szocializálódás elemei csak eszközök roppantul összetett ösztönerők bonyolult érvényesülésének érdekében. Számadása megmásíthatatlanul a semmiség érzetének katasztrófájára üt ki. Sem ő, sem megformálója nem tudja azonban még valódi katartikus tragikummá értelmezni a sorsát.

Erre Édes Anna sorsának megélése, végiggondolása, megformálása tanítja meg. Mert egy-egy novellájában ugyan már korábban is fölidézi, s elénk varázsolja ezt a teljessé telített, tragikus légkört és hangulatot. De ily szélesen, sokértelműen, sokfelől megközelítve, sokoldalúan értelmezett emberi sorsokban kibontva igazán itt éli meg. Az Édes Anna hasonlíthatatlanul tökéletesebb alkotás, mint az Aranysárkány. Ez utóbbin át-átüt a szokásos kisváros-, iskola- és generációábrázolás életképszerű menete, szerkezete. Anna történetében, ha lezárása felől tekintjük, minden törvényszerűen megy végbe, de semmi nem a megszokott képletek szerint. A drámainak, a tragikainak regényben nyújtható maximumát adja. A regény nagy fordulata nemcsak abban az értelemben sorsdöntő, hogy általa Anna élete tragikumba, pusztulásba fordul, hanem abban is, s elsősorban abban, hogy általa a dolgok általános szinten is megvilágosodnak – ha az életnek, a létezésnek csak egy szűkített látószögéből is –, s Anna élete története egyetemes értelmű sorssá, példaképpé, egyetemes érvényű jelentéssé változik át. Nemcsak megrázó katastrophé, hanem megtisztító katarzis. Mindez messze fölébe emeli a J’accuse!... gesztusú naturalista cselédtörténeteknek. A szociális vád benne az élet, a létezés lehetősége beteljesülésének […] elsikkadásává, elmulasztásává komorodik, vádjává magasodik. Anna, véges lehetőségein belül, az emberi élet végtelen lehetőségeit hordja magában. A maga szintjén tökéletes ember, nemcsak erkölcsi s értelmi tekintetben; ösztönei hibátlan ráérzékeléssel vezetik tulajdonságai kibontakoztatásában. Maximálisat nyújt napi tevékenységében éppúgy, mint a „szerelemben”, mint élete minden viszonylatában. S éppen ebben a tökéletességben s ennek révén alázódik meg, s válik előtte minden, amit tett, tesz vagy tehet, semmissé.

Végzetesen félreértené e regényt, aki csak „az úr-cseléd-viszonyt” látná […] ábrázolva, a maga történeti szociologikumában, szociologikus pszichologikumában. Az úr-cseléd-viszony a jelenség, a kiszolgáltatottság a lényeg. A mindenkori és mindenfajta kiszolgáltatottság. Az ember megmásíthatatlan és örök, időnek és végességnek való kiszolgáltatottságán belül a kiszolgáltatottság ember által okozott fajtája, amely így a másikat, a végesség kiszolgáltatottságát is enyhíthetetlenné, totálissá, szinte kozmikussá egyetemesíti. Tragikus az ember, így látja Kosztolányi, de aki tudja ezt, s akiben ezért él szenvedő és véges életidejű, tragikusságra ítélt társai iránt a részvét, szeretet és szolidaritás, az segíthet e véges létezésen belül kibontakoztatni önmagából s minden egyes emberből, amit csak lehet. Ahol a sorsukat, végzetüket együtt szenvedők, viselők ezt megadják egymásnak, ott „mégiscsak” lehetnek – a hajnali részegség egy-egy kivételes pillanatában – egy „nagy úr” vendégei, ott mégsem totálisan üres, értelmetlen és semmis az élet. […]

Itt azonban, ahol csak rabok és rabtartók vannak, még az utóbbiak,Vizyék is szerencsétlenek s (ha nem volna önellentmondás:) tragikusak, a maguk siralmas módján. Amit a nagy jenai romantikus elméletíró nemzedék egykor a regényről álmodott – hogy líra is lesz az és dráma is, hogy személyes és tárgyias tanítás és tiszta szemlélet, tragikus és feloldó, főleg pedig hogy jelképi és valódi sorsrajz is lesz –, szinte mind együtt van itt. Nincsenek ebben a regényben szociális tablók és couleur locale-os betétek, fejtegető magyarázatok és auktorális vallomások, átkötő deskricpiók és retardáló epizódok. A cselekmény spirális menetben, szigorúan csak az Anna belső alakulására befolyással levő külső tényeket sodorva magával, halad előre. Moviszter doktor is nem rezonőri, hanem kadenciateremtő szerepet tölt be; a kadenciájának elemei addig is folyton halmozódtak a cselekmény szövetében, gesztusaiban, mondataiban, viszonyulásaiban. S így lesz éppen ennek a lelki helyzetnek, ennek az eszméleti magatartásnak kifejezője, amelynek birtokába Kosztolányi Anna sorsa megélésén át jutott, s amely immár alapja lehetett újra egy lírai kinyilvánításnak az emberi sorsról, az emberi létezésről. A maga lehetőségeinek legnagyobb teljességében, hőfokán és intenzitásában ragadta meg, szembesítette s egyesítette az ember természeti-emberi s társas-emberi létének végső problémáit. Nem igaz, hogy az előbbire esett a fő hangsúly nála. Csakhogy ezzel szembenézni sine qua nonnak tartotta minden továbblépéséhez, mint ahogy az emberhez méltó felelet sine qua nonjának tartotta a társas emberi lét számításbavételét is. […]

Németh G. Béla, A románcostól a tragikusig : Műfajváltás és szemléletalakulás Kosztolányinál, Jelenkor, 1978. 11. sz. (november), 1058–1065. p.

In: N. G. B., Küllő és kerék : Tanulmányok

, Budapest, Magvető, 1981, (Elvek és utak), 206–221. p.;

Egy disszertációs vita alkalmával [alcímmel]. In: Valóság és varázslat : Tanulmányok századunk magyar prózairodalmáról Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára, szerkesztette Kabdebó Lóránt, Budapest, Petőfi Irodalmi Múzeum – Népművelési Propaganda Iroda,1979, 149–157. p.

Az 1970-es évek elején jelent meg Márai Sándor kitűnő emlékezéskötete Torontóban, ebben található beszámolója Édes Anna (szerinte) valódi modelljéről.
n
Jegyzet Márai Sándor, Föld, föld!... : Emlékezések, Torontó, Vörösváry-Weller, 1972, 99–114. p.
Az évtized Édes Anna-irodalmának egyik fő erénye a megközelítésmódok változatossága. Gyakran csak példaképpen szerepel a regény, de kiválóan alkalmas kiindulópontnak bizonyul nagyobb összefüggések bemutatásához. Ilyen tágabb kontextusban, de az Édes Annára figyelve került terítékre a regény 1929-es fordításának német visszhangja,
n
Jegyzet Salyámosy Miklós, Német visszhang a korabeli magyar irodalomra. In: S. M., Magyar irodalom Németországban : 1913–1933, Budapest, Akadémiai, 1973, 79–140. (105–109.) p.
a recepciót befolyásolni hivatott hatáseszközök (például a megjelenő politikai értékek) gondosan tervezett egyensúlya,
n
Jegyzet Gondos Ernő, Kosztolányi „Édes Anná”-jának jelentése és befogadása. In: G. E., Olvasói ízléstípusok, Budapest, Kossuth, 1975, 86–120. p.
Kosztolányi impresszionistának mondott stílusának anti-impresszionista karaktere
n
Jegyzet Herczeg Gyula, A modern magyar próza stílusformái, Budapest, Tankönyvkiadó, 1975, 69–70., 154., 161. p.
és a tüntetően kirakatba tett esztétikai krédójának morális jelentése.
n
Jegyzet Belohorszky Pál, A „szép” morálja : Kosztolányi Dezső regényei, Irodalomtörténet, 1975. 3. sz., 552–590. p.

Mezey József egyenesen úgy találta, hogy Kosztolányi valamennyi regénye szürrealista látomás, annak nyomán, hogy „a háború leleplezte az emberben rejtőző Szörnyet, Leviathánt. […] Kosztolányi látomása a háború utáni emberről, valóságról: az ember alaptermészete, kényszerű élettörvénye a kegyetlenség. […] Kosztolányi a nyugalom alatt érzi meg a lelkek hánykolódását, a látszatbékében és szeretetben, a normális, természetes kapcsolatokban a lappangó bűnöket, vágyakat, amelyek csak alkalomra várnak, hogy cselekedjenek az ember helyett […] A torz család [Pacsirta] és a torz iskola, nemzedéki kapcsolat [Aranysárkány] után beszélni mer a legfájóbb sebről, a társadalmi neurózisokról, szociális ellentétekről, szakadékokról, gyűlölködésről. […] Az Édes Anna az urak és cselédek kölcsönös gyűlöletének tragikus regénye. A Szörny azért szabadul ki az emberből, mert kiveszett a világból a szeretet, megértés, »irgalom«.ˮ – Mezei József, A magyar regény, Budapest, Magvető, 1973, 606−615. p.

A hetvenes évek másik újdonsága a regény egységes rendszerként való vizsgálata, amelynek alapját a mű rendkívül zárt értékszemléletével próbálják indokolni. E tanulmányok az Édes Anna-irodalom legjavához tartoznak. Ezek közül az első Kőszeg Ferenc munkája, A csendtől a kiáltásig. Ahhoz képest, hogy utószóként jelent meg, a regénynek mindmáig az egyik legalaposabb elemzése. Akadnak a műnek olyan összetevői, amelyeknek értelmezését rövidre zárja (pl. modorosnak tartja a Rituale Romanumnak a szöveg elé helyezését, arra hivatkozva, hogy a vallás Kosztolányi nézőpontjából csak retorikus választ adhat a regény középpontjában álló létkérdésre),
n
Jegyzet Kőszeg Ferenc, A csendtől a kiáltásig. In: Kosztolányi Dezső, Nero, a véres költő. Édes Anna, utószó K. F., Budapest, Szépirodalmi, 1974, 515. p.
ugyanakkor a mű teljes mélystruktúráját bemutatja és értelmezi. Számos megállapítása népszerű lett a regényről szóló irodalomban (pl. az, hogy „az Édes Anna expozíciója a Tartuffe mintáját követi: a főszereplő csak a VI. fejezetben lép színre.”).
n
Jegyzet I. m., 529. p.
Jóllehet a címszereplőről, Édes Annáról írták a legtöbbet az értelmezők, mégis ez a tanulmány – amely különösen nagy beleélő képességgel jeleníti meg a lány testi és lelki késztetéseit, valamint Kosztolányinak ezzel kapcsolatos előfeltevéseit és előítéleteit – a lány alakjának addig ismeretlen vonásait volt képes megragadni és meggyőzően bemutatni. Az érzéki-vitális szféra elsőbbségét hangsúlyozza Édes Anna megjelenítésében (amit Barta János elsősorban A szegény kisgyermek panaszai költőjével kapcsolatban állított). Méltán szokás hivatkozni Kőszeg Ferenc egyik kiélezett megállapítására: „Úgy tűnik, mintha csak annyit tudna a világról, amennyit az érzékszerveivel közvetlenül felfog. Mi is csak az érzékszervei működését ismerjük meg. Az Édes Anna semmiképpen sem pszichológiai regény. Ha címkét keresünk hozzá, találóbb »fiziológiai« regénynek nevezni.” Valójában sokkal árnyaltabb elemzést kap a főszereplő alakja, semhogy erre a megállapításra lehetne szűkíteni a tanulmány mondanivalóját:

Édes Anna regényalakként is igazi cseléd. Aligha van – akár a világirodalomnak – még egy figurája, akit ilyen közelről ismerünk, és akiről ilyen keveset tudunk. Adatok dolgában Kosztolányi nem árul el többet, mint amennyiről a gazda értesül. Annát – ugyancsak egyedülálló expozíció – a cselédkönyve mutatja be, a leírás száraz tényeit egy-egy fürkésző pillantás korrigálja, múltjáról annyit hallunk, hogy mostohája van, s az egy téli éjszakán elűzte. Hogyan, miért, ki hibájából, nem érdekes a munkaadónak. Összefüggő képet lelki karakteréről sem kapunk. Szereti a gyerekeket, Bartosék Jancsikájával jól megértették egymást, a gyerek is szerette őt. Báthory úr kis lakásában otthonosan érzi magát, paprikás krumplit főz, jelenlététől Báthory úr lánya, a mogorva tizennégy éves fruska is megszelídül. Amikor Vizyné belebetegszik férjhezmenetele gondolatába, mintha megsajnálná az asszonyt. Jancsit szabad akarattal vonja magához (nem félelemből, nem megalázottan, nem megtiszteltetésképp), s inas testének olyan szenvedélyével öleli, hogy a bágyadt úrifiú szinte elhamvad belé. Természetesen fogadja és természetesen viszonozza a vágyat; nem ő, hanem Jancsi az, aki erotikus ingert csinál az osztálykülönbségből, s hol a takarítástól piszkos kezét csókolgatja, hol Vizyné ruháját kényszerítené rá. Tulajdonságai egyértelműen igazolják: Anna ép, harmonikus ember. Alázata nem állati eltompultságból következik, nem együgyűségből, mint a bíróságon mondják. Új feladataiba hamar beletanul, a technikával könnyen megbarátkozik. Öntudatlanságának látszata eleven érzékenység burka.

Ezt a fontos körülményt Kosztolányi Anna atmoszférájával érzékelteti. Érzékelteti Anna külsejével is. Ősképei mások. Az 1921-es cikk
n
Jegyzet Kosztolányi Dezső,Egy pohár víz, Új Nemzedék, 1921. 386. sz. (január 1.), 6–7. p. In: K. D., Füst, az írásokat összegyűjtötte és a szöveget gondoztaRéz Pál, Budapest, Szépirodalmi, 1970, 536–538. p.
pesztonkája csúnyácska gyereklány: borzas, arca nyiszlett, az egyszerű utasítás is lassan kél öntudatra a koponyájában. Boris falusi fruska: zsebeit szilvával, almával tömi tele.
n
Jegyzet Kosztolányi Dezső, Boris könyve, Bácsmegyei Napló, 1925. 259. sz. (szeptember 27.), 5. p. In: K. D., Hét kövér esztendő, összegyűjtötte és a szöveget gondozta írta Réz Pál, Budapest, Szépirodalmi, 1981, 10–13. p.
Az egyiket szánni kell, a másikon apáskodni. Annához méltatlan a szánalom, a fölény meg lepereg róla. Anna – talán mégis a zöld almába harapó lányra emlékeztet – szép: a homloka domború, haja szőkés gesztenyeszín, orra „pikáns”, termete nyúlánk – s vékonyságával rejtélyes ellentmondásban –, rettenetesen erős. Lényéből mély női vonzás árad, de a pepita ruha, a klaffogó cipő, a csempe körmű kéz eltakarja természetes vonzását. Mert Anna nem az olvasók kedvéért szép: a pontos, szigorú ábrázolás elkerüli az érzékborzoló cselédszoba-erotikát. Anna szépsége Kosztolányi személyes rokonszenvének, fájdalmas, hiábavaló szeretetének expressziója. Szépsége, mintha érzékenységét, személyiségének nemesebb anyagát rejtené, saját léte fölé emeli Annát, és védi is környezete ellen. Mesebeli pajzsként mindig akkor villan elő, amikor legsúlyosabb a bántás: amikor Vizyné a szeretőjére kérdez („Nem pirult el, de homlokát, szép domború homlokát egyszerre elfutotta valami rózsaszínű köd”), vagy amikor a vendégek, akár valami különös attrakciót, elnémulva bámulják („Az asztalhoz, a pohárszékhez ugrált, tündéri gyorsasággal. Mint valami halk automata mozgott ide-oda”). Karaktere, vonzó szépsége rokonszenvessé teszi Annát, de még nem egyéníti. Érvényét, jelentőségét, mindaz, amit megtudhatunk róla, csak a kontraszthatástól nyeri el. Megkülönböztető tulajdonsága Édes Annának csak egyetlenegy van: tökéletes cselédlány.

Cselédlányi tökéletessége – emberi értelemben (vagyis, ha őróla és nem a szépen takarított szobáról, a költrétes omlós tésztájáról beszélünk) csupa negatívum. Anna azért tökéletes, mert nincs szeretője, mert nem lop, mert nem barátkozik a többi cseléddel, nem érintkezik a családjával, s főképp, mert soha semmiben nem száll szembe gazdái akaratával. Életét kizárólagosan a cselédmunka tölti ki, és nincs élete a Vizy házon kívül. Cselédlányi tökéletessége: tökéletes azonosulás a funkciójával. Tökéletes, mint egy gép, s úgy is működik Vizyék szolgálatában, mint egy gép. Pedig eleven, ép ember. Hogy cselédlányként tökéletesnek ábrázolhassa, Kosztolányi megfosztja Annát minden különös, egyéni vonástól. Tökéletességének nincs további motivációja, a tényt Kosztolányi éppúgy elfogadja, mint Vizyék. A tökéletesség a kiinduló tételhez tartozik: ha Anna nem lenne tökéletes, ha nem fogadná el feltétel nélkül az úr-cseléd viszonyt, a gyilkosság vagy be sem következnék, vagy nem lenne megdöbbentően váratlan. Az ábrázolás célja tehát a bravúros lélektani mutatvány volna. Oka viszont mindenképpen másutt keresendő. Kosztolányi egy jottányit sem engedhet Anna cselédi tökéletességéből. Nem engedheti, hogy Anna bármiféle kiutat keressen helyzetéből, mert az engedmény szétzilálná, tönkretenné a szépség és emberség csillogó hálóját is, amely szinte anyagtalanul feszül Anna alakja köré. Ez a háló zárja el Anna elől azokat a kis mellékutakat, amelyek a nem tökéletes átlagcseléd számára elviselhetővé teszik az úr-cseléd helyzet szorítását. A kontrasztképpen Anna mellé állított két cseléd példája elég nyilvánvalóan érzékelteti, hogy a két legszokványosabb cselédmagatartás – az úrhatnám Stefié és a házisárkány Etelé – nem fér össze Anna finomságával. De vajon lázadhat-e bármi módon, vajon lophat-e, hazudhat-e az, akinek egy goromba kérdésre rózsaszínű köd futja el a homlokát? Ha furfanggal lázadna, el kellene dönteni, vajon intelligens-e. A példák, gyors alkalmazkodása az új ház új cselédfeladataihoz, csak azt bizonyítják, hogy nem együgyű. Önkéntelenül úgy kell éreznünk, rendelkezik valamilyen mély belső intelligenciával, de ez a feltételezés csak általános rokonszenvünk terméke, Kosztolányi szándékosan lebegteti a választ. Ha tudatosan, „elv”-ből lázadna, mindenekelőtt Kosztolányival kerülne szembe. A szegények tűrése, bús belenyugvása a világ sorába feltétele Kosztolányi rokonszenvének; szeretetével (műveiben, nem az életben tehát és nem is a cikkekben), a távolból szemlélt, idealizált szegényt ajándékozta meg. De ez az idealizált szegény csak versben létezhet, a valóság szegénye, ha nem is lázad, szükségképpen nyugtalankodik, de így az epika életszerűbb közegében nem is élvezheti Kosztolányi zavartalan rokonszenvét. Sokszor ugyanaz a típus (például az Özvegy), akit a líra a néma tűrés nemes szimbólumaként jelenített meg,
n
Jegyzet Az Özvegy a villamosban című 1924-es versről van szó: Nyugat, 1924. 24. sz. (december 20.), 740–741. p.
ugyancsak álságos, gyanús figuraként lép elénk egy-egy novellában. Még inkább a lázadó szegény (a forradalmár végképp elkülönül a szegények minden fajtájától); őt a nyomorúságos, aljas Ficsor testesíti meg. (Szomorú bizonyítéka Kosztolányi életismeretének, hogy ez a figura, amelyik gondolatilag egy konzervatív prekoncepció terméke, előképe és talán legjobb ábrázolása a nyilas házmester társadalmilag nem jelentéktelen típusának.)

Kőszeg Ferenc, A csendtől a kiáltásig.

In: Kosztolányi Dezső, Nero, a véres költő. Édes Anna, utószó K. F., Budapest, Szépirodalmi, 1974, (Magyar Elbeszélők), 520–523. p.

Kőszeg Ferenc szerint Édes Anna ábrázolása paradox, mert „megőrzi a távolból szemlélt lírai figurák tökéletességét, s közben eleven, közelről ismert regényalaknak érezzük”. Legközelebbi rokonságban Kosztolányi Nero-regényének Britannicus-ával áll: a tökéletes költő és a tökéletes cselédlány „vér szerinti testvérek”. Mindkettőjüket a különbözés élteti: semmit sem tesznek abból, ami környezetükben megszokott. „Mindkettőjüket bűvös körként övezi a hallgatás, de míg Britannicus hallgatása a kifejezés ígéretét hordozza, Annáé belülről is áttörhetetlen. Britannicus életét a költészet tölti ki, Annáét a sivár cselédmunka.” (Igaz, Kosztolányi az Anna körüli csillogó atmoszférába belevonja Anna munkáját is, hiszen a házimunka is varázslatos, ha tökéletesen végzik – azaz ha Anna végzi. Takarításában az újjászülető tisztaság gyönyörét érzékelteti, főzésében az ételek átalakulásának a csodáját írja le.)

Vizyék semmit sem tudnak Édes Annáról, de voltaképpen mi sem tudunk sokkal többet. Honnan ismerjük mégis olyan közelről? Számunkra Anna mindenekelőtt érzéki reakcióiban él. Ahogy belép Vizyék szobájába, gyomra egyszerre fölémelyedik, „kimondhatatlan büdösséget” érez. Borzasztja a ház, borzasztja a lakás. Minden más, mint amilyennek várta: a kályha fehér, az asztal gömbölyű. Az egyik sarokból kitömött bagoly lesi, a Macquart-csokorból pávaszemek, és Vizyné is úgy mered rá, akár egy felborzolt tollú, dühös madár. Első ösztönös válasza benyomásaira, hogy „ezt a helyet igazán nem bírja megszokni soha”, s az alapélmény akkor sem változik, amikor – mit is tehetne mást? – mégis megszokja. Érzékenysége olyan erős, hogy legfontosabb életfunkcióit is megzavarja: aludni, de még enni sem bír az új házban. Bénultságával a test (és a lélek) finom anyagai válaszolnak az ellenséges ingerekre. Mi, olvasók (a bemutatkozás jelenetében) Anna érzékeivel érzékelünk, az ő tiltakozásával azonosulunk, holott Vizyék voltaképpen nem tehetnek róla, hogy Anna nem bírja a kámforszagot. Akár a későbbiekben: tudatunkban egyre gyűlnek a terhelő adalékok Vizyék ellen. De Anna iszonyodása tőlük – különösen Vizynétől – nem nagyobb a gyilkosság előtti este sem, mint a bemutatkozás pillanatában – sőt a megszokás időközben enyhítette, a részvét egy pillanatra el is fojtotta iszonyát. Anna tiltakozása nem Vizyék magatartásának szól, nem a vele szemben elkövetett vétkeiknek. Érzékei Vizyék idegensége ellen tiltakoznak, egész világuk fundamentális idegensége ellen. […] Tökéletes cseléd: ösztöneivel tudja, sorsa, lényege szerint, mindenkor tökéletes kiszolgáltatottság egy idegen világban – ezért is utasít el minden közvetítő megoldást, amellyel gyakorlatilag könnyíthetne helyzetén. Katica önérzeteskedett, visszadobta a lélekmelegítőt. Annának ilyen értelemben nincs önérzete. Mire is lenne? Ő tudja: a cseléd – az cseléd. Lázadni sem akkor lázad, amikor a legsúlyosabb bántások érik, épp ellenkezőleg: amikor Vizyék viszonyuk tartalmát szeretnék elhomályosítani. „Van kedve a helyhez?” – kérdezi Vizyné, Anna pedig „a lázadás csöndes cselédmozdulatával” vonja föl a vállát. Az alku a feje fölött zajlott: a cseléd számára mindegy, hogy van-e kedve. Gyakorlatilag válogathat a helyek között, de a helyzetén nem változtathat – az nem múlik választáson. Ez a fajta lázadás ismétlődik meg – már sokkal határozottabban – az első vendégség alkalmával. Anna visszautasítja a piskótát, a vendégek pedig értetlenül bámulják a váratlan makacsságot. Még Moviszter bonyolult lélektani magyarázata is sántít. „A cselédek nem is merik szeretni azt, amit szeretnek.” A magyarázat egyszerűbb, de jelentése általánosabb. Anna nem fogadja el az ünnepi alkalommal feléje nyújtott kezet, nem játssza el szerepét a jóság szokványos színjátékában, mert nem bírja elviselni, hogy emberinek tüntessék föl, ami lényege szerint embertelen, hogy az úr-cseléd viszonyt ember és ember közötti viszonnyá hamisítsák.

Kőszeg Ferenc, A csendtől a kiáltásig.

In: Kosztolányi Dezső, Nero, a véres költő. Édes Anna, utószó K. F., Budapest, Szépirodalmi, 1974, (Magyar Elbeszélők), 524–526. p.

Az úr-cseléd viszony elviselhetetlenségéhez képest minden konkrét bántás csupán részletkérdés. A Jancsi úrfitól elszenvedett méltatlanság súlyát az növeli meg, hogy az ő révén Anna emberi kapcsolatba került az ellenséges, idegen világ egy képviselőjével. (A kapcsolat valójában egyoldalú, hiszen csak Annában jött létre, s nem a viszony négy napja alatt, hanem azt követően, amikor némán sóvárog Jancsi után.) A folytonos és hiábavaló várakozásban érzelmileg is átéli, milyen távoli a másik világ. Ennek része, sőt felfokozott pillanata, amikor véletlenül tanúja lesz Jancsi és Moviszterné flörtjének. „A hosszú sóvárgást megcsúfoló látvány váltja ki a gyilkosságot előkészítő pszichikus zavart.” De nem emiatt gyilkol, nem is azért, mert Jancsi otthagyta. (Nem utal semmi arra, hogy különösebb harag halmozódna benne az úrfi ellen.) „Ami a másik világban elviselhetetlenül idegen, az mind Vizynében sűrűsödik össze. […] Késével Anna egyenesen az ő ágyához lép. De hogy addig mi történik Annában, mi zajlik le benne, amíg az első visszaborzadástól eljut a gyilkosságig – azt nem tudjuk.”

A gyilkosság lelki összetevőit nem lehet összerakni a regény motívumaiból (mint ahogy gyakorlatias vagy akár lélektani választ arra sem lehet adni, miért marad meg Anna Báthory úr hívása ellenére is Vizyék gyűlölt házában): Anna lelkéről alig tudunk többet, mint a múltjáról vagy a gondolatairól. Úgy tűnik, mintha csak annyit tudna a világról, amennyit az érzékszerveivel közvetlenül felfog. Mi is csak az érzékszervei működését ismerjük meg. Az Édes Anna semmiképpen sem pszichológiai regény. Ha címkét keresünk hozzá, találóbb „fiziológiai” regénynek nevezni. Más író bizonyára bőkezűbben adagolná az információt. […] A részletező ábrázolással Kosztolányi adós maradt: ahhoz, hogy Annát kiemelje a vegetatív érzetek homályából, hogy leszállítsa a líra magasságából, és mindennapi magatartását, valóságos gondolatait ábrázolhassa, rokonszenveznie kellene lehetséges gondolataival, vagy meg kellene értenie, el kellene fogadnia valamelyik lehetséges magatartását. Kosztolányi egyiket sem teheti: Édes Anna az ő számára is áthatolhatatlan. „A művészetben a süketek hallanak, a vakok látnak, a bénák járnak, minden fogyatékosság teremtő és magasabb rendű erővé válhat” – mondta egy interjúban Pilinszky János. Így pattant ki – az írói szemlélet fogyatékosságából – az Édes Anna csodája is. Kosztolányi a távolból és gyanakodva szemlélte a szegények életének mindennapi valóságát, de szenvedésüket lírai szimpátiával élte át: együtt szenvedett velük. Bensőséges rokonszenvéből született hősnőjének nem engedhette meg, hogy mindennapi legyen, lírai viszonya hozzá – mai szóval – modellregényt hozott létre. Az elnyomott minden esetleges segítségtől megfosztva áll szemben elnyomóival. Sorsában a legáltalánosabb – elnyomó és elnyomott viszonya – közvetlenül az egyedivel találkozik: a tökéletes cseléd vegetatív érzékenységével. […] A végletes modellszituáció ezúttal többet mond a valóságról, mint egy szociálisan, pszichikusan meghatározott cselédlány szenvedéseinek története. A végletes képlet fejezi ki a mélyebb igazságot: ami Édes Annát bántja, nem sűríthető konkrét bántásokba, ami rá nehezedik, kiismerhetetlenebb annál, hogy racionális érzéseket váltson ki belőle. Szenvedései nem oszthatók fel részletszenvedésekre. […]

Kőszeg Ferenc, A csendtől a kiáltásig.

In: Kosztolányi Dezső, Nero, a véres költő. Édes Anna, utószó K. F., Budapest, Szépirodalmi, 1974, 526–528. p.

Kőszeg Ferenc tanulmányának újszerű és fontos megállapítása az is, hogy a regény világán belül nincs jó megoldás vagy annál jobb megoldás, mint a kés, mert sem Moviszternek, sem annak, amit ő képvisel, az irgalomnak nincs akkora súlya, hogy másfelé terelhetné az eseményeket. Már a kommunikációs lehetőségek is annyira torzak, hogy nincs remény érdemi párbeszédre Édes Anna és a környezete között:

„Nyelvem határai világom határait jelentik” – Wittgenstein ismeretelméletének híres (eredetileg persze más jelentésű) mondata fejezi ki – megvilágító hasonlatként – a legplasztikusabban, milyen is lehet a kommunikáció Anna és Vizyék között. Anna hallgat, mert amit ő mondhatna – kifejezhetetlen. Vizyék viszont beszélnek, és mert szavakat vonatkoztatnak Annára, azt hiszik, hogy tudnak róla valamit. Pedig a fogalmaikkal nem megközelítik, hanem tökéletesen eltakarják a valóságot. „Mi az édesapja?” – kérdezi Vizyné a bemutatkozás jelenetében. Cseléd – feleli Anna. Ez a szó, abban az értelemben, ahogy Anna használja, hiányzik Vizyné szókészletéből. Pedig Anna magyarázatot is ad: „Az uraságnál. Béres.”. De ez Vizynét már nem érdekli. Időközben megtalálta a maga szavát: „Földmíves” – közli Annával, és a jelöléssel már el is helyezte Édes Istvánt a számára ismerős – tehát a mindenséggel azonos – világ rendjében. Már készen van a fogalomhoz rendelt ítélete is: „Ah, maguk ma jobban élnek, mint mi.” Vizy már a kész eredményből indul ki, azt illeszti a saját rendszerébe. „Földmívesek. Helyes. Kisgazdák.” Ahogy Vizyné a köznapi előítéleteihez, ő a politikai elképzeléseihez igazítja hozzá a hallottakat. Nincs a világon semmi probléma: Édes Anna apja nem nyomorgó zsellér, hanem módos földmíves, nemzetfenntartó elem. Szociális érzéketlenségük határozza meg fogalomkészletüket, és fogalomkészletük szegénysége szociális felfogóképességüknek is határt szab.

Ezért reménytelen Moviszter kísérlete, hogy az irgalom szavával áthatoljon Vizyék érzéketlenségén. Vizyék, Tatárék, Drumáék társaságában senki sem akad, aki nem megfogadná, egyszerűen csak megértené a szavait, egyikük sem képes rá, hogy akárcsak egy intellektuális játék kedvéért kilépjen a maga fogalom- és gondolatrendszeréből. Ha a cselédek mindennap piskótát ehetnének, szeretnék a piskótát, állítja Moviszter. „Tessék egyszer megpróbálni. Adjon neki mindennap piskótát.” Senki sem fogja föl, hogy Moviszter elvontan beszélt, pszichológiai kísérletet javasolt. Csak a piskótát értik, és nyomban tiltakoznak. „De minek? – kérdezi Vizyné rémülten. – Hiszen nem beteg. Diétás kosztot a cselédnek?” […] Moviszter irgalomtana nemcsak Vizyék világában hatástalan, nem tud áthatolni Anna zártságán sem. Itt fenyegette a regényt a legnagyobb veszély. Gyengébb író Moviszter segítségével könnyes-vallásos szépelgéssé oldotta volna Édes Anna szigorú történetét. Kosztolányit „bibliai pesszimizmusa”, kételkedése az emberi megértés lehetőségében, megóvta a tévúttól. Anna Moviszterrel sem oldódik föl. Érzi, hogy „kedves, finom ember”, de következményei ennek az érzésnek sincsenek, Anna számára Moviszter, ha kedves is, éppúgy az urak idegen világához tartozik, mint Vizyék, szívét a rárivalló parasztrendőr tegezése inkább felmelegíti, mint a doktor irgalmas megértése. […]

Az Édes Anná-val Kosztolányi – életében, cikkeiben a kis emberi megoldások, a nagy elveknél fontosabb felebaráti érzések híve – a magyar irodalom egyik legvégletesebb regényét írta meg: az emberek mindennapi tetteiből, megszokott érzéketlenségéből közvetítés nélkül pattan ki a tragédia. Mintha az élet valódi arca mutatkoznék itt meg, az a mélység tárulna föl, amelyet az esetleges körülmények szélfútta homokbuckái mindig eltakarnak a szemünk elől: hogy az emberi cselekvések végső okai ennyire átláthatatlanok, az emberek kölcsönös idegensége – következményeiben végzetes. Ilyen értelemben a gyilkosság – action gratuite, és az Édes Anna preegzisztencialista regénynek is olvasható. De mégsem az. Ellentétben a Nero-val, nem kevesebb, több annál. […] Vizyék és Anna idegensége nem az embert az embertől elválasztó örök idegenség, hanem az elnyomó és elnyomott idegensége. Vizyék érzéketlensége nem egyszerűen emberi érzéketlenség, hanem az elnyomó érzéketlensége az elnyomott szenvedéseire, Magyarországon, 1919 után. Anna éppen lírai tökéletességében alkalmas rá, hogy szimbóluma és egyúttal érzéki megjelenítője legyen az elnyomottnak. Vizyék pedig abszolút érzéketlenségükben jelképei is az elnyomónak, de figurájukat az élettények gazdagsága félreérthetetlenül történelmi környezetükhöz rögzíti. A Vizyék házában folyó intim restauráció az ország történelmi restaurációjával párhuzamos. Az Édes Anna Kosztolányi szándékai szerint nem szociális kritika, hanem emberi – értsd: morális – figyelmeztetés. […] Az elnyomott vad, szörnyűséges lázadása – ahogy 19-ben történt, és ahogy bármikor megtörténhetik, természete szerint kiszámíthatatlanul – állandó fenyegetés a mindennapok békéjében, érthető válasz az elnyomó érzéketlenségére. Sőt: az egyetlen lehetséges válasz elnyomó és elnyomott valóságos viszonyában. De ez a lázadás, mert vad és végletes, tragikusan értelmetlen is: nem hoz sem megoldást, sem feloldást. A regény ironikus nyitófejezete azt a pillanatot kapja el, amikor 1919 históriája éppen sztorivá oldódik; a zárófejezet pedig a helyre állt békét festi: Vizyék és Anna sorsa tanulság nélkül való legenda lett, Moviszter múmiaéletre kárhoztatva vegetál, a világban pedig Druma uralkodik, aki „elvből”, és ha lehet, még agresszívebben érzéketlen, mint Vizy volt.

Kőszeg Ferenc, A csendtől a kiáltásig.

In: Kosztolányi Dezső, Nero, a véres költő. Édes Anna, utószó K. F., Budapest, Szépirodalmi, 1974, 538–543. p.

Gondos Ernő 1975-ben megjelent könyve nem esztétikai vagy irodalomtörténeti megközelítés, hanem irodalomszociológiai, s tárgya nem az Édes Anna, hanem az olvasói ízlés. Egy olvasásszociológiai vizsgálat alapján megkísérli körülhatárolni és bemutatni a különféle olvasói ízléstípusokat. Magára a vizsgálatra a hatvanas évek végén került sor, s 1947 óta ekkor mérték fel először aprólékosan az Édes Anna olvasottságát és kedveltségét. Ezek az adatok is érdekesek. Ekkor a regényt a magyarországi könyvtárhasználók 53 százaléka olvasta, és közel negyedrészüknek (12 százalékuknak) nyerte el tetszését. Gondos Ernő a művet kedvelőknek a művet olvasókéhoz mért arányát tekintette a mű hatásfokának; ez az ÉA esetében 23 százalék volt. Az ÉA az összes vizsgált (333) mű között olvasottságban a 26., kedveltségben a 36., hatásosságát illetően viszont csak a 81. helyre került. (Összehasonlításul: az Aranysárkány ugyanezen mutatói: 57., 78. és 105. helyezés.) Tehát az Édes Anna népszerűsége az értelmezők körében nincs arányban a szélesebb körben kiváltott hatásával.
n
Jegyzet Az adatokat lásd:Gondos Ernő, Ízlés-alakzatok, Budapest, Népművelési Propaganda Iroda, 1971, 478–485. p. (A vizsgálat részletes adattára itt található.) A továbbiakban Gondos Ernő Olvasói ízléstípusok című könyvéről lesz szó (Budapest, Kossuth, 1975.), amely a korábbi vizsgálat eredményeit kommentálja.

Hogy a regény az ízlésszociológiai értelmezés számára mekkora kihívást jelentett, bizonyítja, hogy Gondos Ernő elemzési példának választotta, s nemcsak másokkal olvastatta el és véleményeztette az Édes Annát, hanem maga is értelmezte (mintegy módszertani kísérletként a vizsgálat szempontjainak és apparátusának kialakításához). Egy szociológiai munkában szokatlan szenvedéllyel foglal állást a könyv megítélésében, például a nyitó- és zárófejezet esetében ezt írja:

„[…] magát a regényt keretszerű burok veszi körül, célszerűnek látszik ezzel a burokkal kezdeni. A műnek ugyanis ez a legfeltűnőbb, külső jellegzetessége, s eleve valószínű, hogy valamiféle írói útbaigazítást kapunk általa. Az első és az utolsó kurta fejezetekről van szó. Az első mindössze huszonhárom sor. […] Mindkettő az író szűkebb környezetéről, a város egyik úri negyedéről, a Krisztináról, azaz a krisztinabeliekről szól. Ebben persze nem különböznek e részek a regény testétől. Hiszen Anna szomorú története is itt esik meg. De míg a regényben az író megtartja a szokásos epikus távolságot önmaga és szereplői között, a keretfejezetekben kilép ebből a pozícióból. Kaján karikatúrát ad a Krisztina polgárairól, kisszerűségükről, ostoba pletykálkodásaikról. Az első fejezetben ugyan csak a narráció iróniája jelzi az író jelenlétét. De az utolsó fejezetben a mű legvisszataszítóbb figurája, Druma ügyvéd a regény lapjairól átsétál az író zöld kerítéses háza elé, és sétapartnerének szidja az írót: „nagy vörös volt”, és most „nagy keresztény” – mondja. – „Ahogy a szél fúj.” Félreérthetetlenül, néven nevezve van szó itt Kosztolányi Dezsőről. És ő nyelvét öltögeti a pletykálkodókra. Vagy pontosabban, mérges kutyájával ugattatja meg őket. Elkedvetlenítő befejezés, nem méltó az Édes Annához. Nem valami elvont formaeszmény megsértése miatt. Inkább a művészi közvetettség hiánya okán. Zavar az író mezítelensége. És még egy: az olvasó arra „szerződött”, hogy regényt olvas, és egyszer csak belerángatják egy perpatvarba, gyenge riportszinten tartott magyarázkodásokat kell olvasnia, amelyek – ráadásul – nem is meggyőzőek. Jegyezzük mindjárt meg: lapos, személyeskedő elemek másutt is vannak, nemcsak a keretben. Adyt és Karinthyt illetően szúrások lelhetők fel egy-egy epizódban vagy leírásban.

Gondos Ernő, Kosztolányi „Édes Anná”-jának jelentése és befogadása.

In: G. E., Olvasói ízléstípusok, Budapest, Kossuth, 1975, 98. p.

Ugyanakkor Gondos Ernő egy olyan szempontot vetett fel elsőként, amely korábban nem szerepelt a szakirodalomban. Elfogadja Bóka László megállapítását, hogy az ÉA „politikai indulattól fűtött társadalmi regény”, de úgy véli, hogy „Bóka rokonszenves rehabilitáló gesztusában túlságos nagy szerep jut Moviszter doktornak. Pedig Kosztolányi politikai álláspontját az egész regény fejezi ki.” Ezt követően a második fejezetben gondosan mérlegeli a regénynek azokat az utalásait, amelyek (közvetlenül vagy közvetve) a kommünnel kapcsolatos állásfoglalást rejtenek magukba. Úgy találja, hogy egymással feleselő állítások sorjáznak egymásra, azzal az alig leplezett céllal, hogy valamifajta egyensúlyt próbáljanak teremteni.

[Kezdetben] az apróbb utalások elég barátságtalanok. Nem a krisztinabeli polgárok rossz emlékeire utalok, s nem is arra, hogy abszolút természetességgel nevezi „terroristáknak” az író az elfogottakat. Ezekkel szemben – pontosan, szinte patikamérlegen kimérve – ott van a szövegben a vágtató teherautó, amely a Zugligetből, kirándulásról hozza haza a boldog proligyerekeket. Az írói jelrendszerben ennek a rozzant teherautónak szerepe van: a kommün gyermekvédelmi intézkedéseire utal, mint ahogy a hegyről lefelé tartó és az Internacionálét fújó ifjúmunkások, inasgyerekek a gyanútlan és őszintén forradalmi szellemű fiatalságot képviselik. Az apró jelzések helyett két világos szavú leíró részletet idézek csak: „Az alkony úgy hullámzott a Vérmező lesült, agyontiport gyöpén, mint egyébkor: megaranyozta az Istenhegyet, a Jánoshegyet, és távol jelentősen felcsillogtatta egy templom keresztjét.” Ajelentősen határozó azoknak a figyelmetlen olvasóknak szól, akiknek a felcsillanó kereszt nem elég. A másik részlet folytatja a tájleírást: „Ebben a bénulatban nem volt se mozgás, se hang, csak egy kép mozgott és üvöltött, az a plakát, mely ezt ordította. ’Fegyverbe, fegyverbe!’, az a vad, őrült matróz, aki egy lobogót rázott hihetetlen lendülettel, egészen összeolvadva vele, s úgy kitátotta csontos száját, mintha el akarta volna nyelni a világot.” A plakát, Berény Róbert litográfiája, a magyar plakátművészet remeke. Tetszik, nem tetszik: ízlés dolga. De az már ténykérdés, hogy a Magyar Tanácsköztársaság, amelynek ez az „őrült matróz” kifejezője volt, valóban el akarta-e nyelni a világot, vagy éppen az ő létét fenyegették fennállásának első pillanatától. De ezeknek a megnyilatkozásoknak ismét akad kontrájuk: „Vége volt a rövid nyárnak – írja. – A szegények lassanként levetkőztek, a gazdagok felöltözködtek.” Hasonló egyensúlyozó szándék érvényesül a regény kiemelt pontján, a bírósági jelenetben is: Érdemes felfigyelni arra is, hogy nem valami vad, vérszomjas bíró ítélte el a lányt. Moviszter és az elnök között valami szellemi-lelki kapcsolat létesül. Az orvos tanúvallomását az elnök „tűnődve” hallgatja: „igyekszik pártatlanul igazat látni, jobbra és balra tekinteni, már amennyire lehetséges ez itten a világon.” […] S ha Moviszter Kosztolányi gondolatait közvetíti, nem tagadható, hogy a tárgyalás elnöke is ezt teszi. Az ítéletet eben a perben a három Kosztolányi alakítja ki: Moviszter, aki védi Annát, és a tett okait mondja el; a bíró, aki kimondja a verdiktet. (Nemcsak a törvény nevében, a magáéban is. Figyeljük csak: „azért nem kellett volna elkövetnie ezt a szörnyűséges bűnt – tűnődött az elnök, majd keményen tette hozzá: – Erre nincs mentség.”) A harmadik pedig az író, aki „megrendezte” a tárgyalást, holott a regény Anna kétségbeesett tettével valójában véget ért. A tárgyalás fejezetben mindenki csak önmagát ismételte. De kellett ez a jelenet, hogy kimondódjék: „Erre nincs mentség.” A bűnös nyerje el büntetését, mert az erkölcsi világrend csak így áll helyre.

Gondos Ernő, Kosztolányi „Édes Anná”-jának jelentése és befogadása.

In: G. E., Olvasói ízléstípusok, Budapest, Kossuth, 1975, 99–102. p.

Tehát Gondos Ernő egy tudatosan felépített rendszert lát a regényben, mégpedig a politikai értékek szerephez juttatásában. Ezzel szemben Juhász Erzsébet az 1976-os tanulmányában egy következetes, egzisztencialista ihletésű értékrendszer érvényesüléséről beszél Kosztolányi regényeiben, így az Édes Annában is, de az utóbbi esetében úgy találja, hogy kísérlet történik a probléma meghaladására is. Juhász értelmezése az első, amely nemcsak egzisztencialista hatást vagy párhuzamot feltételez az Édes Anna szövegében, hanem a regény centrális kérdésének tekinti. Határozott különbséget tesz a szöveg elsődleges és másodlagos jelentésszintje között, s az elsőhöz tartozó társadalmi-politikai tartalmakat fontosaknak tartja ugyan, de alárendelt jelentőségűeknek a mélyebb szinten fennálló egzisztenciális jelentésekhez képest. Kőszeg Ferenchez hasonlóan hangsúlyozza, hogy Édes Anna tökéletessége teljes azonosulást jelent funkciójával, s így emberileg nem minősülhet másnak, mint „csupa negatívumnak”. (Mint ahogy Vizyné cselédtartói monomániája Édes Anna tökéletességének ellentétpárja, s a kettő egymást feltételező szimmetriáján alapul a történet.)

[…] Édes Anna, akárcsak Nero, inautentikus létre van kárhoztatva. Nerót császár volta akadályozza meg abban, hogy autentikus életet éljen. Édes Anna számára eleve csak ez a lehetőség adatik meg. Cseléd-léte, mely osztályhelyzetéből következik, tökéletesen inautentikus lét, mert nem emberhez méltó lét, mert egyáltalán nem tartalmaz olyan lehetőségeket, melyeket az ember emberként, személyiségként megélhetne. […] Neró negatívban kiteljesedő személyisége számára a legfőbb értéket az képezi, ami nincs. Édes Anna egész létezése már erre az abszolút negatív értékszintre épül: Édes Anna az, aki nincs. A cselédlány létezésének inautentikus volta nem életérzés dolga, létezésének konkrét valóságából egyenesen következik. […] A maga szituációjának a következetes vállalása és a megélése révén tekinthető a másodlagos jelentések szintén Anna létezése sajátosan egzisztencialista létnek. És ebben a vonatkozásban van az első lényeges különbség a császár és a cseléd szituációja között. Noha részben Nerót is az objektív körülmények sodorják önnön negatívjába, de döntő módon mégis szubjektív életérzése, a semmi, az unalom fenyegető elviselhetetlensége hajszolja önmaga ellentétébe. Anna sorsa viszont objektíve is csak ezt az egyetlenegy szituációt kínálja. Ezért jelentheti Kosztolányinak ez a regény egyben az egzisztencializmus meghaladását is. Anna vergődése nem egy kiismerhetetlen, idegen, abszurd világ díszletei közt megy végbe, az Annát körülfogó világ idegenségének természetrajza pontosan kiismerhetővé válik.

Juhász Erzsébet, Kosztolányi Dezső regényei : Édes Anna, Hungarologiai Közlemények, 1976. 29. sz. (december), 69–81. p.

Hogy Anna sorsa sajátosan egzisztencialista sorshelyzetté tud válni, abban Juhász Erzsébet szerint döntő szerepe van a lány öntudatlanságának is. Elsősorban azért, mert csak elszenvedi helyzetét, nem próbálja tudatosítani, nincs osztályöntudata. Vizyné cselédtartói monomániája a másodlagos jelentések szintjén olyan hatalmat képvisel, amely az embert emberségében, személyiségében nyomorítja meg, azaz inautentikus létre kárhoztatja. S itt már nem az osztálybeli alárendeltségen van a hangsúly, hanem a nem-létbe visszaszorított emberi személyiségen. Nem elhanyagolható körülmény, hogy a regény nézőpontjából Vizyék világa nem idegen, csak élettelen, mert az embertelen közöny az alapvonása. Anna az, aki e világot idegenként éli meg. S ezért éppen ő az, aki idegen. Idegenségérzete Vizyék világában egyúttal a megadatott létformájának tarthatatlanságát is jelzi. A másodlagos jelentések szintjén gyilkossága az önmaga irányába való menekülést fejezi ki. Juhász Erzsébet szerint a gyilkosság motiválását hiányolók megrekedtek az elsődleges jelentések szintjén. Az inautentikus létezésnek nem kell tudatosodnia, elég a megélése-elszenvedése is ahhoz, hogy robbanást okozzon. De ha nem tudatosul, nem tragikus abban az értelemben, hogy akár az élete árán is, de véget vessen a méltatlan létezésformának. Édes Anna esetében hiányzik a tragikum és a feloldozás, a katarzis is:

Fölmerülhet a kérdés, hogyan tekinthető a gyilkosság Édes Anna önmaga felé menekülése gesztusának, hiszen nem lehetünk tanúi annak, hogy tette úgy tudatosodna benne, mint az elnyomottsága elleni tiltakozás tette. Anna öntudatlanságának ilyen értelemben is fontos funkciója van. Általa tágulhat e lázadás az osztályellentéteken túlnövő elnyomás elleni tiltakozás tettévé. Öntudatlansága nem teremt hiányérzetet, nem csökkenti a lázadás erejét. Nem tudatállapotán (mint például Raszkolnyikov esetében), hanem tettén van a hangsúly. Mert Anna nemcsak fiziológiai reakcióban nyilatkozik meg, hanem mindenekelőtt a tetteiben. Hiszen a cselédmunka tökéletes elvégzése napról napra a tetteivel való teljes azonosulását jelenti. Hogy tettének jelentése, irányultsága gyökeresen megváltozik: a teljes kiszolgálásból a pusztításba vált át – ez jelenti az önmaga felé lépést. […] Jancsi úrfihoz fűződő érzelmeiből nyilvánvaló, hogy Anna [Jancsi árulását az estélyen] érzelmi síkon éli át, de mivel […] partnerként éli meg ezt a szerelmet, nem féltékenysége, nem az úrfi nyilvánvaló „hűtlensége” az, ami Annára oly elementáris hatást gyakorol – az egész vendégség, s végül Jancsi és Moviszterné kettőse a cselédlányban érzelmeinek, sőt egész idegműködésének síkján tudatosítja a saját végtelen nem-létét, kirekesztettségét a világból. Kirekesztettsége, amely ezen a ponton már tarthatatlanná lesz számára, nyilvánvalóan szoros összefüggésben áll osztályhelyzetével, cseléd voltával, de lázadásában a nem-létbe szorított személyiség lázadása lesz végül is hangsúlyos. […] ez a vonás teszi végső jelentésében egzisztencialista regénnyé az Édes Annát. Ami pedig túlmutat benne e gondolatkörön, az az, hogy az a szituáció, amelyben Édes Anna élete ábrázolást nyer – az őt körülvevő alakok művészi tökéllyel egyénített rajzának alapján – közvetlenül kötődik egy kor történelmi-társadalmi valóságához. […] Az Édes Annából éppúgy, mint Kosztolányi többi regényéből is, hiányzik az oldás mozzanata, nincs katarzisa. A regény katarzisnélkülisége egyrészt abból következik, ahogyan maga Anna a gyilkosságot megéli, másrészt pedig abból, ahogyan a regény többi szereplői viszonyulnak hozzá. […] Gyilkossága után sem eszmél önmagára. […]

Juhász Erzsébet, Kosztolányi Dezső regényei : Édes Anna, Hungarologiai Közlemények, 1976. 29. sz. (december), 69–81. p.

A hetvenes évek végén újabb fordulat következett az Édes Anna recepciótörténetében: az oktatásügyi reform eredményeként az új, 1978-as középiskolai tantervben kötelező házi olvasmány lett. Előbb az új szakközépiskolai,
n
Jegyzet Mohácsy Károly, Irodalom : A szakközépiskola 3. osztálya számára, Budapest, Tankönyvkiadó, 1980, 263. p.
majd a gimnáziumi tankönyvben
n
Jegyzet Szegedy-Maszák Mihály, Veres András, Bojtár Endre, Horváth Iván, Szörényi László, Zemplényi Ferenc, Irodalom : A gimnázium III. osztálya számára, Budapest, Tankönyvkiadó, 1982, 356–360. p.
kapott először részletes értelmezést. Tananyaggá válása természetesen azzal a következménnyel járt, hogy rendkívüli mértékben megnőtt ismertsége a következő évtizedben. Az értelmezők köre és az értelmezések funkciója pedig részben átalakult. Megőrizte ugyan kedveltségét és előkelő pozícióját a magas kultúrában, de az oktatás mindennapjaiban az értelmezés aprópénzre váltása nem volt elkerülhető. Ahhoz, hogy rögzítsük azt az értelmezéstörténeti pillanatot, amikor az Édes Anna oktatási tananyag lett, idézem az első, 1982-es gimnáziumi tankönyvben szereplő, Szegedy-Maszák Mihály által írt szöveget:

Az Aranysárkány zárlatához hasonló állítva tagadással indul az Édes Anna. A Tanácsköztársaság bukása után Kun Béla repülőgépen hagyta el az országot. Ékszereket vitt magával. Egy aranylánc lepottyant karjáról a Vérmező közepére. „Legalább a Krisztinában ezt beszélték.” A nyitó fejezetnek ez az ironikus utolsó mondata talányos színben tünteti föl a korábban elmondottakat: az anekdotából akár arra is lehet következtetni, hogy a kispolgárok bármiféle kitalációval hajlandók a megbukott politikai rendszert befeketíteni, az éppen fönnálló viszonyokhoz való tökéletes alkalmazkodás érdekében.

A két regény hasonlósága mindazonáltal csakis a zárlatra, illetve a fölütésre vonatkozik. Az Édes Anna újszerű vállalkozás Kosztolányi életművében. Úr és szolga viszonya áll ezúttal az érdeklődés homlokterében, s a regény azt állítja róla, hogy mindkét fél számára embertelenítő. Minél tökéletesebb a cseléd, annál kegyetlenebb a gazda. A feszültség csakis torz formában szüntethető meg: Annában fölszínre tör a tudatalatti, s a belső kényszer meggyilkoltatja vele Vizy Kornélt meg a feleségét. Tettének oka társadalmi is, lélektani is, sőt részben kifürkészhetetlen, hiszen Kosztolányi szerint semmit sem lehet egy okkal magyarázni.

Ennek a történetnek elbeszéléséhez Kosztolányinak számára korábban ismeretlen társadalmi környezetet kellett tanulmányoznia. Márai Sándor (1900−) író – ki a húszas években ugyanúgy a Vár alatt lakott, mint Kosztolányi – így emlékszik vissza a mű keletkezésére: „a ház, ahol a regény játszik [játszódik],a mi házunk volt. Kosztolányi ritkán ment el a ház előtt, hogy – jövet vagy menet – be ne térjen a házmesterékhez. Ott ültek, hárman: nem ettek, nem is ittak, csak beszélgettek. Milyen magány, belső számkivetettség elől menekült a házmesterlakásba?”

1919. július 31-én kezdődik a történet. Legtöbb szereplőjét kisszerű indulatok mozgatják: Vizy Kornél mintatisztviselő, rangkórsággal és ostoba politikai becsvággyal; felesége mindenkit gyűlöl, mióta egyetlen gyermekét elveszítette; Ficsor, a házmester a gyávák föltétlen megadásával alkalmazkodik. A háttér is meglehetősen komor: a bevonuló románokat egyetlen cél fűti, a vesztes ország megalázása, s a forradalom utáni világ szellemét a följelentés és az érdekszövetség határozza meg.

Anna 1900-ban született, s ennek mélyebb jelentése van a regényben: sorsa a század jellegét hivatott példázni. Ez a század – a családias bensőség, a tudomány és technika győzelmét hirdető XIX.-kel ellentétben – úgy jelenik meg a regényben, mint föloldhatatlan feszültségek kora. Úr és szolga viszonyának megoldását Kosztolányi egyetlen módon tartja elképzelhetőnek: az irgalom krisztusi eszményének jegyében. Moviszter, az öreg és beteg orvos képviseli ezt a szellemet, az egyetlen szereplő, ki még tiszteli az emberi egyéniséget, a polgári szabadelvűség jegyében.

Ettől az eszménytől Patikárius Jancsi, Vizyné unokaöccse áll a legtávolabb. A címertant bújó Vajkay Ákos még csak idejétmúltnak rémlett; a világból kikopott ember lelki mélysége sem hiányzott belőle. Jancsi úrfi ellenben már a keresztény úri középosztálynak azt az újabb nemzedékét képviseli, melytől a hagyományőrzés idegen. Édes Anna neki is ki van szolgáltatva, kapcsolatukban mégis ő az erősebb. A cselédlánytól a körülmények követelik, hogy gépként viselkedjék; az úrfi gépiességét már személyisége teljes üressége okozza. A benyomások leperegnek róla, nem egyéb ő farsangi bábunál, álarca mögött se szellem, se lélek nem lakozik.

Az Édes Anna legfőbb művészi értéke a címszereplő belső megközelítésében rejlik. Anna bensőséges emberi kapcsolat után sóvárog – neve a regény önértelmezése szerint az „adna” szóval társítandó. Vágyait teljesen elfojtják. Csak személytelen viszonyokat engedélyeznek számára. A magzatelhajtáskor lidérces álmot lát – a szöveg ezt a rémlátomást a pontosság igényével rögzíti. Körülzárt helyzetéből nem menekülhet: Ficsor nem hagyja, hogy fölmondjon gazdáinak, Vizyné meggátolja a férjhezmenésben. Csakis egy mód van helyzetének megváltozatására. Nem ő cselekszik, hanem a dolgok történnek vele. Végig nem érti helyzetét, s e lelkiállapotot az író következetesen belülről ábrázolja.

A jellemábrázolástól eltekintve főként a szerkezetben kereshetjük az Édes Anna művészi hatásának titkát. Kosztolányi késleltetett fokozással építi föl regényét. A címszereplőt csak a VI. fejezetben lépteti színre, vagyis könyvének mintegy ötödét a háttér pontos megrajzolására szánja. E gondos előkészítés után többször is elodázza annak a feszültségnek a kitörését, mely a nyomasztó légkör hatására jön létre Anna lelkében. A kiszolgáltatottság bizonyítékai már-már vég nélkül halmozódnak, és a cselédlány egyre inkább fásultan veszi tudomásul szerepkörét. Látszólag apró mozzanat szolgál közvetlen indítékul tettének végrehajtására. A XVIII. fejezet a Vizy Kornél államtitkárságát ünneplő estély elbeszélésével kezdődik. Jancsi úrfi a szép s fiatal Moviszternével táncolja keresztül a lakást:

„Egyszer, mikor a fürdőszobába értek, az úrfi magához szorította a párját, belecsókolt a nyakába. A szép doktorné fölkacagott búgva.

Anna, aki az előszobában ácsorgott a tűzhely lángjától piros füllel, meghallotta ezt. Odatekintett. Vissza akart futni a konyhába, de nekiment a falnak. A lámpák valami kancsal fénnyel föllobogtak.”

Édes Anna Patikárius Jancsi viselkedéséből érti meg, hogy őt nem veszik emberszámba, csakis tökéletes cselédként, használható eszközként vesznek tudomást róla. A vele történt méltánytalanság mértékét jelzi, hogy kíméletlenül leszúrja gazdáit, noha korábban még a csirke levágásától is iszonyodott. Kosztolányi ezt a jelenetet kísérteties lassúsággal beszéli el.

A tárgyalásról beszámoló s ugyancsak hosszú XIX. fejezetben Anna már tétlen szereplő. A történetmondó egyre távolabbi nézőpontból szemléli, hogy azután a rövid utolsó részben már ne is említse. A látószög itt újból a háttérre esik, s a hangnem ismét csúfondáros, akár a bevezetésben. A Krisztinaváros polgárainak részvéttelen közönye még jobban kiemeli annak a sorsnak a példázatosságát, melyről Kosztolányi politikai indulattal s nagy átéléssel írta utolsó regényét.

Szegedy-Maszák Mihály et al, Irodalom : A gimnázium III. osztálya számára,

Budapest, Tankönyvkiadó, 1982, 356–359. p.

Kosztolányi-reneszánsz (1983–2000)

A hatvanas és hetvenes évek vetése beért a nyolcvanas évekre: talán nem túlzás Kosztolányi-reneszánszról beszélni. Kivált születésének 1985-ös centenáriuma keltette fel az érdeklődést személye és teljesítménye iránt; az irodalmi élet színe-java ünnepelte emlékét, s az életmű korábban kevésbé figyelemre méltatott részei is új megvilágításba kerültek. Az Édes Annáról szóló irodalom jelentős értelmezésekkel gyarapodott. Bár a regény népszerűsége a népesség teljes mintáján mért adatok szerint továbbra sem lett kiugróan magas, ismertsége (már az iskolai tananyaggá válása miatt is) rendkívüli mértékben megnőtt, s egyes olvasói rétegekben a kedveltsége is nagy.
n
Jegyzet Itt csupán két olvasáskutatási eredményre hívnám fel a figyelmet. 1999–2000-ben közel 300 fős, zömmel tizen- és huszonévesekből álló, eltérő társadalmi helyzetű alcsoportokból álló mintán vizsgálta Kamarás István azIskola a határon fogadtatását és befogadását, s ennek keretében az egymás mellé kerülő olvasmányélményeket. Ekkor, ebben a körben az Édes Anna az Aranyember, az Egri csillagok, valamint Dosztojevszkij, Dürrenmatt, Móricz és Szabó Magda egy-egy műve társaságában szerepelt emlékezetes olvasmányként. (Vö. Kamarás István, Olvasásügy, Budapest, Iskolakultúra, 165. p.) 2006–2007-ben 60 műalkotás (felerészben irodalmi művek és filmek) ismertségét és kedveltségét vizsgálta Kamarás István 20–35 éves, felsőfokon tanuló és diplomás személyek körében, a vallásosság, habitus és ízlés összefüggéseire figyelve elsősorban. (Kamarás István, Vallásosság, habitus, ízlés, Budapest, Loisir, 2009, 147 p.) E kutatás nem publikált (Kamarás Istvántól kapott) adatai alapján ebben a körben az Édes Anna olvasottsága 92 százalékos volt, kedveltsége pedig (1–5-ös skálát használva) 4.00, ami azt jelenti, hogy az olvasók 32 százalékának nagyon tetszett, 42 százalékának tetszett, 19 százalékának tetszett is meg nem is, és csak 7 százalékának nem tetszett.

Az időszak elejéről két olyan szerző írását ismertetem, akik Kosztolányi megítélésében korábban osztották és képviselték a hivatalos elutasító álláspontot. Hermann István a negyvenes–ötvenes években Lukács György tanítványi körébe tartozott. A lelkiismeretfurdalás regénye címmel írt 1983-ban az Édes Annáról, s ebben megőrzi ugyan számos régi keletű fenntartását, de megkísérli számba venni a regény értékeit is. Elsősorban a történelemhez való kettős viszony érdekli:

Lehetséges-e a legtörténetibb műfajban, a regényben éppen azokat ábrázolni, akik teljesen önakaratukból és egész világlátásukban kiestek a történelemből? S nemcsak az egyik oldalon, hanem mindkét oldalon a történelemből kiesett emberek szerepelnek. Vagyis nem csupán a gazdák, a jómódú középosztály ábrázolódik ilyen módon, hanem a cselédség, a házmesterrel együtt szintén olyanok, akiknek életében a történelmi változások egyáltalán nem tudatosodnak. S ugyanakkor Kosztolányi szinte hajszálpontosan jelzi azt, hogy a proletárdiktatúra utolsó óráiban kezdődik a regény, hogy a szakszervezeti kormány néhány napja után mit jelent az emberek számára a román megszállás, mit jelent az infláció az ellenforradalom restauratív munkája idején stb. Vagyis Kosztolányi valami riasztóan ellenkező módszerrel dolgozik, mint regényének szereplői, s ez adja a regénynek az egyik vonzerejét. Kosztolányi tudja, hogy a regénynek éppen a történetiségre kell épülnie, míg szereplői alig akarnak tudomást venni a történelem folyamatairól. Ami természetes is Édes Anna esetében, aki egy balatonfőkajári parasztlány.

Hermann István, A lelkiismeretfurdalás regénye. In: H. I., Veszélyes viszonyok : Esszék tanulmányok, Budapest, Szépirodalmi, 1983, 165. p.

Király István a nyolcvanas évek politikai enyhülésének légkörében újra időszerűnek érezte Kosztolányi művészetét – ifjúsága meghatározó élményét, amelyet utóbb megtagadott –, s esszészerű tanulmányok sorozatában nézett szembe az életmű kiemelkedő alkotásaival és lezáratlan problémáival. Az Édes Annára először az 1947-es „vita” tanulságaival számot vető írásában hivatkozik, szomorú példaként arra, hogy Szabó Árpád sommás és igaztalan ítélete a regényről „hatálytalanította értékes, lényeget érintő megfigyeléseit”. – Király István, Individuáletika – társadalometika : Egy fejezet a Kosztolányi recepció történetéből, Valóság, 1984. 8. sz. (augusztus), 27. p. – Másik, a regény problematikáját már részletesen értelmező tanulmányában élére állítja azt a dilemmát, amely az ÉA-irodalmat megosztja: „az úr-szolga ellentétet középpontba állító, az ellenforradalmi valóságot bíráló társadalmi regényként kell-e értelmezni, avagy sajátos, lételméleti kérdéseket felvető, preegzisztencialista parabolaként?” Úgy válaszolja meg, hogy mindkettő igaz, s éppen ez a kettősség adja az ÉA művészi erejét. Király István érdeketika és értéketika ellentétét állítja középpontba, s az „érdekemberség” egy-egy típusaként mutatja be az intézményembert (Vizy Kornél), az élvezetembert (Patikárius Jancsi) és a „tulajdonembert” (Vizyné). Király István Kosztolányi saját hitvallásának tekinti a moviszteri krédót, amely éppúgy kiszolgáltatja hősét, mint őt magát mindkét politikai irányban: „A Moviszter-szerű kétfrontosan élő, a kommunistáktól »klerikális orvosnak«, a Druma-féle keresztényektől pedig »öreg bolsevikinek« tartott, el nem kötelezett élet volt Kosztolányi számára, az Édes Annát írva, végig az eszmény.” Mintegy Devecseri Gábor ötletét írta tovább, amikor Druma és Moviszter kettősében nemcsak a regény két főszereplőjét látja, hanem a szemben álló két értékrend legfontosabb képviselőjét:

Valóban ezek […] a regény legerőteljesebben funkcionált figurái, mintegy kulcsfigurák. Sugallták jellemükkel a lényegi mondandót: érdeketika és értéketika ellentmondását. A kor nagy hatású parabolájának, Thomas Mann Varázshegyének struktúrájára emlékeztetett […] az Édes Annáé. Példázatszerű, sűrítő helyképpel, modellszituációval és szimbolikus jelentést hordó kontrasztfigurákkal dolgozott a mű: kiszigetelő és kontrapunktikus volt a felépítés. Egy kis „varázshegy” volt mintegy a regény választott színtere, az Attila utca 238. szám alatti ház. Egy elszigetelt külön valóság, a nagyvilágot tükröző kisvilág. S benne (mint Hans Castorp körül Settembrini s Naphta) úgy állott ott Édes Anna sorsát magyarázón két ellentípus: Moviszter és Druma. […] Már a külső jellemzés révén is hangsúlyossá vált a két kulcsfigura közt feszülő különbség. Moviszter súlyosan cukorbeteg volt: „a sír szélén állva”, „botjára támaszkodva vonszolta fáradt testét”. Messziről látszott rajta a sikertelenség. Felesége csalta, orvosi tudományos pályája megszakadt, „tömegmunkát kellett végeznie”. Nemcsak vallomása után, általában is messze húzódtak tőle az emberek. A halál előtt állva a napi érdekharcokból, a világból mintegy kioldottan élt. Druma viszont teljes egészében bent élt a világban. Szép, daliás férfi volt: fiatal, rámenős, magabiztos, harsány; sikeres élet. Csupa egészség. […] Mind Druma, mind Moviszter esetében a kereszténység határozta meg a világnézetet. Csak épp Drumánál az ellenforradalom, az ún. keresztény kurzus támogatásával jelentett ez egyet, egy intézményrendszerhez, az intézményesített egyházhoz volt ez kötődés. Puszta jelszóként élt, mint fráziskereszténység. Ahogy Elek Artúr írta: „alapjában közömbösen ment el minden ideál mellett.” Moviszter kereszténysége viszont más típusú volt: nem egyház-, de eszmekötődés; puszta lelki tartás. […] A regény legfunkcionáltabb jelenetében, a bírósági tárgyalás leírásában, Anna tettének megítélésében ütközött ki legerőteljesebben a Druma s Moviszter között feszülő ellentét. Mindketten érteni vélték a lányban ott ható indulatokat, a motivációt. Csak épp másképpen s másfelől. S így más jellegű volt az ítéletük is. Druma gazembernek, Moviszter viszont áldozatnak tartotta Annát. Az ügyvéd már rögtön a gyilkosság felfedése után akasztatni akart. Védte a rendet, a biztonságot, az intézményrendszert. Mindent az érdekek logikájával, a nyers racionalizmussal magyarázhatónak vélve, a kommün hatását, az onnan jövő „mérget”, a bosszút, irigységet látta a tett mögött, mint fő felhajtóerőt. A testet öltött rosszat lelte meg Annában. „Ki kell irtani, mint egy mérges kelevényt” – hangoztatta folyton. Moviszter viszont másképp gondolkodott. Ő nem a rendet, de az embert nézte, nem a világ adott törvényei szerint, de értékközpontúan mérlegelt, szemlélt. Ezt visszatükrözve, „földi” és „égi” igazságszolgáltatás elvált tudatában. Az csak a tényekre figyelt, ő meg a szándékokra, érzésekre s a személyes sorsra is. […] S ez volt a nézőpont végig a regényen a szerző részéről is. Nemcsak a forma, a Moviszterrel való azonosulást jelző közlésmód-váltás, a szerzői távollétet megszüntető, auktorális megszólítás tanúskodott erről, de Kosztolányi kevés alkotáspszichológiai megnyilatkozásainak egyike, az Édes Anna keletkezéséről mondott vallomása is […] Éppúgy, mint Moviszter: nem az élet, hanem a halál tudatát magában hordva nézte, ítélte meg maga az író is regénye hőseit.

Király István, Az emberválság regénye : Kosztolányi Édes Annája,

Tiszatáj, 1985. 3. sz. (március), 47–67. p.

In: K. I., Kosztolányi : Vita és vallomás,

Budapest, Szépirodalmi, 1986, 122–155. (137–140.) p.

A következő írások, tanulmányok már a centenáriumi ünnepségekhez kapcsolódnak. Ezek közül szakmai szempontból talán az MTA I. Osztályának, a Magyar Írók Szövetségének és a Magyar Irodalomtörténeti Társaságnak közös emlékülése volt a legjelentősebb. (Az ülésszakról készült beszámoló: [Nyerges Judit] Ny. J., Emlékülés Kosztolányi Dezső születésének 100. évfordulóján 1985. május 15-16., Hungarológiai Értesítő, 1984, 3–4, 290–292. p.)

Sőtér István ismét az életmű legfőbb tanulságait próbálta összefoglalni, de az 1965-ös álláspontjához képest jelentős módosítással. Míg korábban a gyermek- és ifjúkori élményvilág meghatározó szerepét hangsúlyozta, ekkor már az Édes Anna krisztinavárosi környezetét is egyenrangú élményháttérként értékelte:

[…] a húszas években a vers háttérbe szorult a próza mögött. A versekben az utolsó korszak talányos, többértelmű költőisége érlelődik, a próza pedig új világot fedez fel – azaz a régit fedezi fel újként. A Pacsirtát és az Aranysárkányt a Szegény kisgyermek korszakának visszaénekléseként, palinódiájaként szoktam emlegetni. Valóban az is, de ezenkívül: újra fölfedezés, újféle megközelítés, megismételt birtokbavétel. Mindkét regény Szabadkához kapcsolódik, akárcsak a Szegény kisgyermek. Az Édes Annától kezdve azonban másik táj lép be Kosztolányi költészetébe: a budai Krisztinaváros. Különös, hogy milyen szorosan kapcsolódik Kosztolányi életműve egy-egy tájhoz: a bácskaihoz – és a budaihoz, a Logodi utcából a Vérmezőig. Azokhoz a költőkhöz tartozik, akik szorosan tapadnak környezetükhöz, az utcához, a kertekhez és a tárgyakhoz, állatokhoz. Nemcsak Hattyú, a kuvasz részesül költeményben, de a hűség vallomása hangzik el az Esti Kornélban az öreg töltőtollról is. Kosztolányi meghatott költő, és a tárgyak éppúgy meghatják, mint az élet egyéblátványai. A tárgyaknak nála mágiájuk van, és nem tudja említés nélkül hagyni, hogy szobájában „izzik a villany”. Felesége szerint a telefont úgy szerette, mint egy élőlényt, a szabadkai konyha tárgyai, a sajtharang, a légypapír újból és újból visszatérnek költeményeiben, és a bútorok, régi órák és általában az élet enteriőrjei. Mindez hozzájárul a Pacsirtában és az Aranysárkányban a bemutatott világ teljességéhez. (Gondoljunk a Pacsirtában a kirakat anatómiai szemléltető bábujára.) Lényegesen csökken a tárgyak mágiája az Édes Anna rideg világában, de még ott is, a hencser, melynek már a neve is félelmetes hangzású, mintha ez szakszerű rendőrségi riport szövegéből került volna a regénybe: Ennek a hencsernek a puszta említése baljós.

Sőtér István, A rejtőző Kosztolányi, Új Írás, 1985. 11. sz. (november), 3–8. p. In: A rejtőző Kosztolányi : Esszék, tanulmányok, szerkesztette Mész Lászlóné, Budapest, Tankönyvkiadó, 1987, 7–15. p.

Sőtér István mindenekelőtt az Esti Kornél alakjában leginkább tetten érhető írói „rejtőzés” problémájára próbált figyelmeztetni: „a prózaíró Kosztolányi egy ideje feledtette velünk a költőt, és ez azért hiba, mert a rejtőzés játékai sikeresebbek, de kockázatosabbak is a prózában, mint a lírában. A lírikus nem tud annyira színt játszani, mint a prózaíró, az ő ihlete spontánabb, önkéntelenebb, s különösen egy olyan valódi lírikus alkaté, amilyen Kosztolányi volt. Mert hajlama a leginkább lírai, a Nyugat nagy lírikusai közül.” Később azonban Sőtér oldja a műfajok közti ellentétet, sőt épp a lírikus alkotásmódot emeli ki Kosztolányi regényeinek legjellegzetesebb sajátosságaként: „Ami e három regényt Flaubert-ivé teszi, az minden részletüknek költői kidolgozottsága. Mert Flaubert azzal kelti életre regényeit, hogy minden képet és jelenetet versszerűen dolgoz ki, egyes bekezdései: csupa önálló szonett. Baudelaire-i szonettek. Ugyanígy, prózában írt versek követik egymást a Kosztolányi-regények legszebb lapjain is.” Az Édes Anna abban más, mint a két bácskai regény, hogy „az ambivalencia átadja helyét egy sokféle szálból, sokféle eredetből összeálló együttesnek. Édes Anna gyilkossága nemcsak társadalmi helyzetének következménye, sőt talán annak legkevésbé. Még Moviszternek sem hihetünk, aki a szeretetlen bánásmódért vádolja Vizyéket. Nagyobb a szerepe Patikárius Jancsinak, a magzatelhajtásnak, s annak a szerelemnek, mely Anna érzelem nélküli életébe elemi erővel törhetett be, a lány egyetlen érzelmeként. Az érzelmekben szegény lélek bármilyen érzelmet makacsabbul tart meg, mint a szerencsésebb alkatúak. Az ágyában őrzött tyúkhoz Anna ugyanolyan makacsul ragaszkodik, mint az emlékbe elhozott trombitához, vagy az »apró, összeégett, megszenesedett magyar gesztenyéhez«, melyet az úrfitól kapott, és azóta is őrzött kis motyójában. Világos, hogy Anna azért követ el gyilkosságot, mert egész érzelmi életét el kell fojtania, mégpedig leginkább a gyilkosságot megelőző estélyen, melyen Jancsi is megjelent. […] Az Édes Anna erkölcsi végtanulsága egy keresztényi sztoicizmus […] Az irodalom anyagára fordítva át a sztoicizmust: az írói magatartás legfontosabb elemének a belátást érezzük – Moviszter belátását, és Esti Kornélét is. Inkább az előbbiét, aki belátja, hogy az eszméket nem lehet megvalósítani, de belátásunkkal, mely irgalom is, legalább közel kerülhetünk a szenvedőkhöz.” – Sőtér István, A rejtőző Kosztolányi, Új Írás, 1985. 11. sz. (november), 3–8. p. In: A rejtőző Kosztolányi : Esszék, tanulmányok, szerkesztette Mész Lászlóné, Budapest, Tankönyvkiadó, 1987, 7–15. p.

Az ülésszak egyik legérdekesebb, vitát kavaró előadását Szörényi László tartotta, aki szerint Trianon és Csáth Géza halálának kettős csapása avatta regényíróvá Kosztolányit. Nem véletlen, hogy a töredékben maradt Csáth-regény, a Mostoha iratai között olyan időrendi tábla maradt fenn, amely egyúttal az Édes Anna regényvilágát is idézi. „Csáth halála után a hazája megcsonkításán, szülőföldje elvesztésén kesergő Kosztolányi Csáth személyiségelméletét tudta alkalmazni az új, kimondhatatlan élmény megragadására.” Ebből a perspektívából értelmezhető számos verse és novellája is, de a regényei, mindenekelőtt az Édes Anna is:

Nincs szó arról, hogy ezek a regények allegóriák lennének. Kosztolányi egyszer, a háború végén írott egyik cikkében dühösen el is utasította az allegóriát. Mégis, a Horthy-korszak viszonyai között föltétlenül fölerősödött az allegóriára emlékeztető utalástechnikája. […] Ez a tendencia legjobban az Édes Annában erősödött fel. Ha egy meghatározást kellene alkalmaznunk a regényre, akkor az osztályharcban megnyilvánuló nemzeti öngyilkosság allegóriájának nevezhetnénk. Vizyné, a szexuális-, faji-származási és önérvényesítési-komplexében jóvátehetetlenül megsérült úriasszony elpusztítja önmagát a megalázott Annával, akit helyettes gyermekként és szadomazochista szexuális partnerként használ, Ők a főhősök; a regény elején idézett római rituálé halottas imája Vizynéért szól elsősorban (Anna életben marad; élőkért nem szokás halotti imát mondani). A parasztságot jelképező Annát rokona, Ficsor „elvtárs” szolgáltatja ki az uralkodó osztályt képviselő gazdáinak, hogy a saját bőrét mentse. Nem lehetetlen, hogy Kosztolányi itt keserű fintort vág a szociáldemokrácia felé, amely a Bethlen–Peyer-paktummal lemondott a parasztság befolyásolásáról, és ezzel kiszolgáltatta az államhatalomnak. Vizyné korábbi cselédjei ugyanúgy a régi és soknemzetiségű ország körképét adják, mint a tanári kar az Aranysárkányban. Anna ugyanúgy nem tudja kidadogni kínját, mint azok a korábbi őrültek, bohócok, dilettánsok, akik éppen a kín kimondhatatlanságába, artikulálhatatlanságába rokkantak bele. A megfigyelő, a költő, a Pacsirta-beli Ijas szerepét itt Moviszter játssza, aki hangsúlyozottan nem költői mivoltában lép elénk, hogy őskeresztényi ihletésű vádjait elmondhassa a fölött a társadalom fölött, amely osztálytagozódásában és osztályharcában egyaránt elpusztítja a nemzetet s a nemzetben az emberiséget. Moviszternek azért kell nem-költőnek lennie, hogy a végén felléphessen maga Kosztolányi. Ilyen kettős csavarással mondja el az író saját védelmét, és az értelmiség ítéletét a magyar társadalom felett.

Szörényi László, Kosztolányi regényeinek motiváló tényezői,

Literatura, 1985, 1–2. sz. (január–június), 87–100. p.

In: Sz. L. „Multaddal valamit kezdeni” : Tanulmányok, Budapest, Magvető, 1989, (JAK füzetek, 45), 230–249. p.

Balassa Péter előadása különösen nagy visszhangot váltott ki, és megadta az elkövetkező évek Kosztolányi- és Édes Anna-irodalmának egyik vezető szólamát. Balassa Péter a szegénység problémáját állította középpontba, kettős értelemben is:

A görög mitologikus gondolkodás a határhelyzetek megnyílását nevezte angeloszi eseménynek, amikor is az égiek üzennek. Az üzenet szónak ezúttal […] az archaikus értelmét kell használni. Kosztolányi különben önkéntelenül ki is fordítja e szó jelentését, midőn Vizynét Angélának kereszteli. A határhelyzetek kinyilatkoztatásszerű pillanatának művészi kulcsszavai: ámulat, áhítat, csodálat, amelyek jellegzetesen Kosztolányi kulcsszavai is, és amelyek válságos tapasztalatok és élmények elnevezései, ily módon ösztökélve a hír továbbadására az angelia hordozóját […] Föltevésem szerint tehát Kosztolányi az Édes Annában nem pusztán a műre irányuló művészetakarással dolgozott, hanem saját megszokott mértékén felül – múzsai helyzetbe, illetve valamilyen angeloszi esemény közepébe került. A témától való személyes megérintettsége itt feltűnően erősebb, mint talán bármikor. Ennek az angeliának a felfejtésében ugyanis az úr-szolga viszonyban üzenő szegénység a kulcsszó, és Kosztolányit ez az idegenség a titok erejével szállta meg, nem tudott és már nem akart előle kitérni. Az alábbiakban a szegénységet két értelemben használom, melyek egyúttal – szerintem – e szó két regénybeli jelentését is megadják. Először: poétikai értelemben; maga Kosztolányi írja 1925-ben, hogy „a legbonyolultabb, legművészibb, legizgatóbb valami az egyszerűség. Ez a legnagyobb bátorság”. Írónk éppen e cikk megírásával körülbelül egy időben eljut a végső egyszerűség és szinte szegénység, a redukált és világos ábrázolás intenzitásának addig ismeretlen fokára. Ez a művészi szegénység melletti döntés poétikailag is tisztán megragadható. […] Bálint György már 1936-ban, Kosztolányi és a nép című miniatűr remeklésében előre vetítette […] midőn ezt írta: „Nem olvastam még ennél szűkszavúbb magyar regényt… és sohasem olvastam még ennél természetesebbet, érthetőbbet.” […] A szegénység poétikai értelme tehát: a kevéssel gazdálkodás, illetve annak felismerése, hogy az ökonómia intenzifikáló, sűrítő erővel bír.

Ennek a poétikának a mélyén azonban véleményem szerint egy nem pusztán művészi választás, nevezetesen a világkép elmozdulása, módosulása áll. Ilyen értelemben a szegénység másodszor kultúrkritikai jelentéssel bír. Tapasztalati és világnézeti töltést kap egyszerre. A szegénység nem feltétlenül effektív, nem feltétlenül materiális, hanem hogy úgy mondjam, antropológiai és ontológiai megtapasztalás, amelyben a szenvedélyesen felé forduló reflexió sajátos magatartásbeli és művészi hagyományra utal, amely éppen kritikai, sőt lázadó természeténél fogva évezredeken át fontos kontrollja és ellenlábasa volt az európai magaskultúrának. Kosztolányi az Édes Annában a magaskultúra és a gazdagság által eretneknek nyilvánított, valójában az antik sztoa egyik vonulatában, illetve az evangéliumi erkölcsben gyökerező hiteles, nem apokrif lelki szegénység gondolatköréhez láncolta magát egyértelműen. A szegénység megtapasztalása az emberi sors és létszerkezet tehetetlenségének a megtapasztalása, méghozzá egyetemes és egyéni értelemben. A szegénység szférájában, mely elvileg kikerülhetetlen találkozása minden ember életének, itt tehát a tapasztalás: minden. […] a tehetetlenség tehát nem azt jelenti, hogy semmit sem teszünk, hanem azt, hogy a szegénység egyéni szándékokon, kegyességen vagy akár szociális terveken is túl van és előbb van, mindenek előtt van. Nem időbeli ante,hanem tapasztalati és logikai ante. A szegénység ugyanis: kifejezhetetlenség, dadogás, az artikuláció és a nyelvi kifejezés előtti rákérdezés arra a világra, amit később, utóbb, fentebb, a magasban nyelvi artikuláció révén átértelmezünk majd, és kissé átesztétizálunk. A szegénység az első, a lét alapjaihoz közeli nyers tapasztalás. A szegénység artikulálatlan miért?-jére elvileg nincs igazán értelmes válasz, és ebben a tapasztalatban mégis a legbonyolultabban kifejezett-kifejezhető fundamentálontológiai problémák szunnyadnak, a Heidegger megfogalmazta világba vetettség kérdése (ilyen értelemben beszél Kőszeg Ferenc, Barta János úttörő tanulmánya nyomán Kosztolányi common sense egzisztencializmusáról, amit később még érintek). A szegénység a lét fundamentum-közeli helyzete, sötétség és világosság határpontja; talán ezt sejtette meg Németh Andor, amikor 1927-es kritikájában meglepő módon Kosztolányi manicheizmusát emlegette. Ez a határpont egyúttal kommunikációs szegénységet, tehát kapcsolatszegénységet is jelent, vademberi idegenséget a jótékonykodó civilizációtól. De az artikuláció képtelensége vagy kezdetlegessége nem más, mint a fundamentumok botrányos kezdetlegességének, egyúttal egyetemes rejtélyességének megfelelője. Erre is igaznak tartom és kötelezőnek tekintem a 20. századi francia teológus, Jacques Maritain tudományelméleti megállapítását: „Ha valami definiálhatatlan, még nem feltétlenül zavaros.” A definiálhatatlanságot éppen az okozza, hogy önnön helyzetére nincs szava a szegényembernek, a szegénység néma, a némaság igája alatt van – Édes Anna szótlansága, hallgatása ez! Az emberi és szociális méltatlanság megnémítja az igét, ami minden méltó emberi létezés elidegeníthetetlen joga. […] A szegénységgel való akár külső, akár belső találkozás és szembesülés az emberi természetnek és intellektusnak egyik legnagyobb megpróbáltatása, mert a szegénység, az artikulációs csökevényesség rögtön megteremti – szinte tehetetlenül – önnön szélsőségét, a totális lázadás és anarchia pólusát, szörnyű igazságát, azt a mélységesen radikális rombolást, ami elfojtva és ki-kitörve mindig ott dühöngött egész európai kultúránk alján, többnyire el nem ismerve és fel nem ismerve.

Balassa Péter, Kosztolányi és a szegénység : Az Édes Anna világképéről,

Új Írás, 1985. 11. sz. (november), 110–116. p.

In: B. P., A látvány és a szavak : Esszék, tanulmányok 1981-1986,

Budapest, Magvető, 1987, 116–121. p.

A Kodolányi János értelmezésében még fenyegető és pusztulásba torkolló öntudatlan, néma szegénység felértékelődik, sőt metafizikai dicsfényt kap Balassa Péter gondolatmenetében. Valójában a nyelvi szegénységről szól, szerinte Kosztolányinak, a nyelvi artikuláció nagymesterének ellenállhatatlan kihívást jelentett az artikulálatlanság, a szó előtti állapot (Édes Anna hallgatásának) érzékeltetése. A regény világképének „radikális társadalomkritikai és rendkívül finoman szőtt mélylélektani szintjén túl van egy léttani, létbölcseleti síkja is”. A létezés alapjait és titkait megérintő „nyelvmánia” Kosztolányit nem akármilyen kalandba vitte bele, „az a hite ugyanis, hogy a nyelv, a tudat határai a lét határaival teljesen egybeesnek, a regény tanúsága szerint megrendülni látszik.” (Balassa Péter úgy értelmezi az Esti Kornél-ciklusból A bolgár kalauz-fejezetet is, hogy nem a kommunikáció képtelenségét mutatja be, hanem éppen ellenkezőleg: a kommunikációs zárakon és határokon való áttörés nyelvkritikai, metakommunikáció-párti lehetőségét.) Barta János hajdani tanulmányából igen termékenynek tartja a párhuzamot Heidegger Geworfenheit fogalmával a Sein und Zeitben, amelyhez „az alábbi tulajdonságok járulnak: elemi affektivitás, tehetetlenség/kiszolgáltatottság, súly, siralom, teher. Anna létbevetettsége konkrétan és szociális-történelmi síkon a szegényember kiszolgáltatottságában ragadható meg, amelynek mélyén azonban a hallgatás és a fundamentális létezés összefüggése nyílik meg: angelia. A gyilkosság, a rombolás is e fogalom tulajdonságaival ragadható meg, amennyiben Kosztolányi igen pontosan ábrázolja: az ölés itt nem akaratlagos, hanem animális, tehetetlen, mégis igaz cselekedet. A tehetetlenség, siralom, teher jelentéskörébe vonható a heideggeri szorongás kiáltásának (Ruf der Angst) visszhangzása a Rituale Romanum szövegében, amely nemcsak mottóként, hanem két mondat erejéig Moviszter doktor tanúvallomásában is felhangzik.” (I. m., 127–132. p.)

Balassa Péter tanulmányának van egy másik, szexuálpatológiai-lélektani szála is. Részletesen kibontja Devecseri Gábor bizarrnak tetsző ötletét Vizyné öngyilkosságáról. Úgy véli, hogy az asszony cselédmániája, beteges kötődése mögött elfojtott vágyai keresnek kielégülést:

De mi is a tartalma, a természete ennek a cselédmániának? Titok lappang itt: Annával szemben a félelem és a kéj egyszerre járja át Vizynét, miként a nagy, egyúttal elfojtott szerelmek esetén. Anélkül, hogy szükség volna e kapcsolat szexuálpatológiai leírására […] megállapítható, hogy kapcsolatuknak van egy sajátos megfelelése, kivetülése, mely egyúttal bevilágítja azt: Patikárius Jancsi, aki nemkülönben patologikus személyiség, mint nagynénje. Az értelmezések eddig ugyanis megfeledkeztek arról a nyomatékos tényről, amivel a Farsang című fejezetben találkozunk, hogy Jancsi transzvesztitaként, zöld selyem nagyestélyiben jelenik meg a bál előtt Vizyéknél, később pedig „férfiakkal és nőkkel egyaránt táncol” […] Patikárius Jancsi Annához való viszonya azért is pandanja az Anna-Vizyné kapcsolatnak, mert mindkettő a szeretetnek, a szerelemnek kifordult formája. Patikárius szerelmi patográfiájának íve a cseléd iránti kamaszosan feminin, eredetileg azonban tiszta, erotikus vonzalomtól a józsefvárosi prostituáltepizódig feszül, közben azzal a négynapos együttléttel, amelynek során a szerelmi fellobbanásból perverzió lesz. Vizyné tehát igenis szereti Annát, de ez perverz szeretet, vagy legalábbis szeretetnek éli meg, amit iránta érez, illetve a szeretet eszközeiként éli meg a kizsákmányolás és a represszió eszközeit is. Kommunikációs és önismereti zavar ez: Vizyné azt hiszi, szereti Annát, a szeretetre tartogatott eszközei azonban azonosak az elnyomáséival. Ide tartozik, mint a cselédmánia, vagyis a kiszolgáltatottságban és birtoklásban való kéjelgés egyik előzménye, Piroska lányának sok évvel előbbi elvesztése; ilyen értelemben Anna pszichológiai szinten gyermekhelyettesítő funkciót is betölt. […] számára az élet tökéletesen beszűkült a cselédtartásra; életének nagy szenvedélye Anna személyében kiteljesedéshez és kielégüléshez jut. „Ez az Anna. Az én Annám” – mondja a piskótajelenetben. […] A kényszer, a mánia azonban nemcsak Vizynére érvényes! Itt is ki kell egészíteni az Édes Anna-irodalmat; először is Anna – különös vitalitás ez! – állandóan tisztogat, Vizyné követelésein felül is; ez a szenvedély a mánia egyik ismert formája. Örökös tisztogatása a tárgyi káosz és a mindenható anyag eltüntetésének: a gazdagság lebírásának egyik változata. Megemlítendő, hogy ettől a gazdag (persze középosztályi értelemben gazdag) káosztól maga Vizyné kap csömört a nagy fogadás utáni depresszív pillanatban (és ez a csömör mintegy ellenpontozza a néhány mondattal későbbi evés-jelentet, közepén a „sok-sok süteménnyel”). Nyomatékosan-rejtélyesen megszerkesztett, anticipatorikus hely ez, érdemes idézni: „Az asszony ott maradt az asztalnál. Szemlélte ezt a pusztítást. […] Szeretett volna ismét rendet teremteni, vagy lesöpörni mindent a kezével. Annyira fáradt volt, hogy azt kérdezgette magától, miért is esznek az emberek.” Megcsömörlik az evéstől a gazdag, falni kezd a szegény. És pár sorral lejjebb: „Hagyja – lamentált Vizyné, eltakarva tenyerével a szemét. – Úgy unom már, látni se szeretem. Az Isten áldja meg, ne csörögjön. Csukja be az ablakokat, és menjen maga is aludni. Majd holnap leszed. Ne zavarjon. Reggel pedig föl se keltsen. Aludni akarok sokáig.” Ezek Angéla utolsó mondatai az életben… S vajon nem egyfajta, különös azonosulás-e a cseléddel, hogy szeretne ismét rendet teremteni, vagy lesöpörni mindent? Hiszen Anna nemsokára megteszi az utóbbit, az előbbit pedig egészen mostanáig cselekedte. Vizyné csömöre Anna néhány perccel későbbi falásába csap át, ami különben a piskóta egykori visszautasításának ellenpillére. Jómagam e híres, gyilkosság előtti evést különben a fölösleggel való agresszív azonosulásként, kifordult asztalpusztításként, különös tisztogatásként értelmezem; a fölfalás a gyilkosság megfelelője itt, szó szerint tabula rasa. Anna, életében egyetlen pillanatra, most, gazdag lesz. Az azonosulás másik oldalán viszont maga Anna áll, akiről a narrátor több helyen is megjegyzi, hogy utánozni kezdte asszonya járását, sőt hajviseletét; Kosztolányi egy akkor igen gyakori cselédmagatartási sztereotípiát mélyít el, nem csupán lélektani hangsúlyt, hanem kommunikatív-antropológiai értelmet is tulajdonítva neki. A fatális, démoni összeláncoltsághoz tartozik még a gyilkosság pillanata, amelyet Kosztolányi hangsúlyosan így vezet be: „A jövevény nem felelt, csak ült, csak fogta a kezét, (!) nem engedte el. […] Vizyné meg szabad karjával a leány nyakához kapott, hogy eltaszítsa, ellenben oly ügyetlenül lökte el, hogy csak még jobban magához szorította, valósággal ölelte már.” Ehhez nem kell kommentár…

Balassa Péter, Kosztolányi és a szegénység : Az Édes Anna világképéről,

Új Írás, 1985. 11. sz. (november), 110–116. p.

In: B. P., A látvány és a szavak : Esszék, tanulmányok 1981-1986,

Budapest, Magvető, 1987, 116–121. p.

A centenárium valamennyi írására nincs hely hasonló részletességgel kitérni. A megjelent cikkek egy része persze az ünnepi alkalomnak szólt. Ilyen Lukács Jánosnak a történetírás és a regényírás eltérő lehetőségeiről szóló eszmefuttatása, melynek végén történészként fejet hajt az ÉA előtt:

Talán elegendő annyit mondanom, hogy mostanában […] sincs olyan mű, amely oly tökéletesen és mélyenszántóan ábrázolná nemcsak az 1919–20-as évek eseményeit, hanem az egész ún. korai ellenforradalmi korszak légkörét, társadalmát, retorikáját, nyelvhasználatát, jellemteleneit és jellemeit, mint ez a magyar regényíró, kinek e munkája a történésznél is maradandóbb, mélyebb, nagyobb és megdöbbentőbb történelmi – igenis történelmi, s nem csupán irodalmi – dokumentum, a valóság és az igazság szolgálatában.

Lukács, János, Történetírás és regényírás: avagy a múlt étvágya és íze,

Történelmi Szemle, 1985. 2. sz., 288. p.

Sok írás csak egy-egy fontos részletre összpontosította figyelmét. Példaképpen Boros Gábor cikkét idézem, amely Moviszter doktor karakterét és szerepét próbálja meg tovább gondolni:

Moviszter Miklós doktorról lesz szó, […] akinek monogramja minden bizonnyal nem véletlenül egyezik meg a közismert latin mondat két szavának kezdőbetűivel: Memento mori! Emlékezz a halálra! Moviszter Miklós ugyanis valóban megemlékezik a halálról: mindennap elmondja magában a halotti imát. Erre emlékszik tanúvallomása közben is […] Ebben az értelemben maga Kosztolányi is megemlékezik a halálról, hiszen az Édes Anna előtt ott állnak mottóként a halotti ima sorai. Moviszter doktor azonban a szó közvetlen értelmében is mintegy érintkezik a halállal: gyógyíthatatlan cukorbeteg e betegség végső stádiumában. […] De mi élteti? Vagy másként, Kerényi Károly Hermész-tanulmányának bevezető kérdését felidézve, mi jelent meg Kosztolányinak, és mit kívánt ő maga jelenvalóvá tenni olvasói számára Moviszter Miklós alakjában? Természetesen egy világot. De milyen világot? Moviszter doktor nem áll a regény cselekményének középpontjában. […] Megjelenése minden alkalommal zavart kelt, olyan zavart, amelynek oka mindannyiszor a minden szavát, minden gesztusát átható, lényéből fakadó tisztaság és őszinteség. A háziúr, Vizy Kornél köreiben azonban éppen ezek a leginkább zavart keltő tulajdonságok. Az első „ozsonnán”, amelyet Vizyék a „megtisztított” városban adnak, Moviszter doktor olyan színpadon találja magát Vizy és Tatár Gábor társaságában, amelytől teljes egészében távol kell hogy maradjon: Vizy hazug biztatását gúnyosan köszöni meg, nem eszik, nem iszik semmit. A kényszerű halálközelség Moviszter doktort az életre vonatkozó tudás birtokába juttatta, olyan tudás birtokába, amely a társaság minden tagjának fölébe emeli: tudja azt az emberi testről, „hogy a gép maga még nem minden, s ahhoz, hogy a kalapácsok és billentyűk összejátszásából valami igaz keletkezzék, valami élet és zene, más egyéb is kell…” Ez azonban nem az a tudás, amelyért Vizy „vallásos” áhítattal néz felé, mint olyan orvos felé, akinek az egyetemen hivatalosan diplomát osztottak ki, és aki ezáltal „valami többet tud rólunk.” Az ő valóságos tudása éppen az, hogy tudja, puszta szakismerete milyen kevéssé ismerteti meg vele az embert. Ez a tudás nemcsak abban nyilvánul meg, hogy felfedi a társaság ürességét, hanem ez mutatkozik meg abban is, ahogyan analitikus módon mintegy „belélát” Annába, tudván azt, amit Freud 1917-ben, a Nyugat számára írott kis esszéjében úgy fogalmazott meg, hogy »a lélek nem úr a saját házában«. Ő az egyetlen, aki képes arra, hogy megértsen valamit abból, ami túl van az értelmen. […] Moviszter doktor úgy vetett számot a halállal, hogy ebből a számvetésből az életére nézvést vont le meghatározó következtetéseket. A „nem-racionális” világ tagja lett, személyiségének alapelemévé pedig a […] részvét és a benne ható szeretet vált. „A reklámhősök, a szerencsés középszerűek, kik a porondon szerepelnek, nappal napfénynél, éjjel magnéziumfénynél, könyörtelenül megsemmisülnek, mert életükben nincs a türelemnek és alázatosságnak ez a rejtélyes távlata. Nem a nagydob a halhatatlanság. A halhatatlanság a szeretet.” (Ida, 1926. február 14., Pesti Hírlap.) Moviszter Miklóst tehát a szeretet élteti. Ezzel együtt azonban már mindig is végső stádiumban lévő cukorbeteg, mert […] a „ráció” világában, ahogyan azt az eddigiekben értettük, a »lélek országa« nem valósulhat meg, csak mintegy követei lehetnek. Az ő szenvedésük azonban nem orvosolható.

Boros Gábor, Moviszter Miklós : Részvét és szeretet.

In: Számadás : Kosztolányi Dezső születésének 100. évfordulójára, szerkesztette Fráter Zoltán, Budapest, ELTE, 1985, 61–66. p.

Más írások az ÉA-irodalom egy-egy általánosan elfogadott megállapítását próbálták meg felülvizsgálni. Példaképpen Tamás Attila tanulmányát idézem, amely a regényben lélektani motivációk rendszerét látja érvényesülni. Tamás Attila nem vitatja, hogy az ÉA koncepcionális vonása a szereplők önmagukba zárkózása, kölcsönös áthatolhatatlansága, mint ahogy azt sem, hogy „főszereplőjének lelkivilágában csak ritkán enged közelebbi bepillantást az író”. Mégis „minden okunk meglehet rá, hogy […] keressük a könyvben azokat az elemeket, melyek a pszichikum változásainak legalább egy részét megmutatják, vagy ilyesmikre legalább következtetni engednek. Az olyan tényezőket, melyek a társadalmi viszonylatok kitapintható felszínénél egy fokkal rejtettebben húzódnak meg – ha nem is függetlenül attól. A léleknek esetleg éppen a mélyrétegeiben.” A lélektani motívumok alapos számbavétele alapján Tamás Attila olyan – a regényről szóló irodalomban elhanyagolt – helyzetekre és jelentésekre is felfigyelt, mint a korábban elcsapott cseléd, Katica visszatérése megaláztatásának színhelyére:

[…] Etel (a házbeli idősebb cseléd) elbeszéli, hogy „Tavasszal … kirándult Annával… Anna lefeküdt a fűbe és elaludt. Pár perc múlva fölriadt, szaladni kezdett lefelé, karjait lóbálva és sikongva, … csak akkor állt meg, mikor rákiabált, akkor is sokáig reszketett még.” Kosztolányinak semmiféle gunyorosság nincs a szavában, mikor ezt a tárgyalás „figyelemreméltó mozzanatának” nevezi. (Egyértelműen érdemlegesek azok a megállapítások is, melyeket a másik barátnő tesz – közvetlenül ezt követően – arról, hogy látta Annát Jancsi úrfi korábbi lakása előtt bizonytalankodva állni, s mikor megszólította, a lány erősen zavarba jött. Mindkét vallomás közvetlenül az olvasó számára is érdekes, mivel „menet közben” az író […] kihagyta ezeket a jeleneteket Anna útjának bemutatásából.) Hogy az álom fontos tényező Kosztolányi szemében, arra már a regény harmadik fejezetének zárása is fölhívta a figyelmet, melyben Vizyék aludni térnek […] Az álomban is fölszínre jutó tudattalan szerepét azonban nemcsak ilyen elvont általánosságban – tehát viszonylagos iránytalanságában – érzékelteti a regény, hanem meglehetős szorosan a gyilkossághoz kötötten is. (Közbevetőleg: már Anna magzatelhajtás utáni különös álmai sem érdektelenek!) Katica – Anna elődje – Vizyék halálát követően fontos szereplőként lép újból színre. (Többé-kevésbé keretfiguraként.) Az egykor dühös ajtóbecsapás kíséretében távozott lány itt különös átalakulások jeleit mutatja. Magát parádésan kicsípve jelenik meg, mint valamilyen „visszajáró kísértet”, és kezdetben hangos jajveszékeléssel siratja volt gazdáit. „…én tudtam – fuldoklott levegőért kapkodva –, én éreztem ezt, én megálmodtam… Menyasszony volt… Olyan szép, halvány menyasszony. Fehér fátyollal. Koszorúval a fején… Katica a fájdalomtól részeg volt… De amikor a másik két cseléd elmesélte a gyilkosságot, érdekelni kezdte. Hiányos képzeletével is követni tudta az eseményeket, a tett színterét pontosan ismerte. Mindig újabb és újabb részleteket követelt, nem bírt betelni velük. És hogy később a lányok már kifogytak mondanivalójukból, maga ismételte el az egészet, annyira átélve, hogy beleborzongott, oly szemléletesen, mintha ő is ott lett volna. Csak azt sajnálta, hogy már elszállították szegényeket. Még egyszer, utoljára szerette volna látni őket, legalább a méltóságos asszonyt, a vérébe fagyva, abban az ágyban, melyet annyiszor megvetett neki.”

Látnivaló: a giccses szeretetmegnyilatkoztatásokkal elfojtani, önnön ellentétévé átalakítani próbált gyűlölet szinte leplezetlenül tör végül felszínre. […] Némely szférákban az ellentétek láthatóan könnyen csapnak […] át egymásba; tudjuk, Jancsi úrfi számára is „förtelmes volt és gyönyörű” a cselédlánnyal folytatott viszony. Indokolt ezért Anna álmait és viselkedését is ilyen összefüggésekben szemlélni. Többek között a nemegyszer kiemelt piskóta-jelenetet is. Pontosabban szólva ennek Movisztertől kapott magyarázatát, annak a kérdésnek a megválaszolásaként, hogy miért is nem fogadta el a lány a neki fölkínált süteményt. Vizyné szavaira, melyek szerint Anna a piskótát „úgy látszik, egyáltalán nem szereti”, az öreg doktor azonnal ellenvéleménnyel áll elő: „Vagy talán nagyon is szereti”. Majd meg is ismétli a mondottakat, lényegében azt fejtve ki, hogy a cselédlány bizonyára elfojtja túlságos – adott helyzetében ugyanis kielégíthetetlenül erős – piskóta-kívánását. […] A témát Vizyék egymás között még szóba hozzák – távolról sem sejtve, mennyire megvan rá az okuk. Hiszen az életük végéhez elvezető nagy vendéglátás alkalmával erősen megváltozott – összetettebb – formában ugyan, de megismétlődik a jelenet. „Maga miért nem eszik? – kérdezte Etel Annát. – Majd eszek” – válaszolja kitérően a máskülönben is kisétkűnek mutatkozó lány. Ezt követi a […] fürdőszoba-jelenet Jancsi és a szép Moviszterné között, majd utóbb a vendégek lassú távozása. Ekkor látjuk meg tette előtt újra Annát: felindult, teljesen elbizonytalanodott állapotban: „…ide-oda lépegetett. Visszaszaladt a konyhába, evett valamit a sötétben, gyorsan és mohón, ami véletlenül a keze ügyébe esett, egy rántott csirke combját meg sok-sok süteményt.” (A kiemelések tőlem származnak. T. A. – Meglepő egyébként Karinthy kritikájának nagyfokú felületessége ennek a jelenetnek a bírálatában.) Ezután már csak két megnyilatkozásra kerül sor. Anna előbb ráborul az előszoba ajtajára, „mintha ki akarna menni innen valahová” – vö.: a lakásba való első belépésekor „már az első pillanatban ki akart szaladni, és ha … ösztönére hallgat, akkor … elrohan, menekül.” Csakhogy míg akkor még a beléje táplált szolgafegyelem kényszerítő ereje győzte le ezt a vágyat, most nagyobb erővel felszínre törő késztetések lesznek azon úrrá. Anna öl – mégpedig a történet során többízben szerepet játszó „nagy-nagy konyhakés”-sel.

Érdemes megfigyelni, hogy ennek is egyfajta éles „irányváltás” mutatkozik a szereplésében. Hiszen először mondhatni negatív előjellel vesz csak részt a történésekben. Annát ugyanis egyetlen fogyatékosság választotta el csupán attól, hogy „abszolút mintacseléd” legyen, egyetlen háztartási teendőnek az elvégzésére mutatkozott csak tökéletesen alkalmatlannak. Nem tudta elvágni a csirkék nyakát. […] Másodszor – Jancsi általi elhagyatását és valamilyen megmagyarázhatatlannak mutatkozó belső változásokat követően – a véletlen „segít” a gátlást megszüntetve új helyzetet teremteni, mikor is a hús tisztogatása közben Anna úgy belevág a kezébe, hogy azt elönti a vér. „A kés, a nagy konyhakés hüvelykujjába szaladt, egészen a csontig, majdnem elmetszette az ujjperecet. Csúnya, tátongó seb volt.”

Látnivaló, hogy Kosztolányi részletesen kidolgozza ezeket a leírásokat, holott a gyilkosság lélektani – freudista alapozású – motiválásán kívül ezeknek úgyszólván semmi szerepük nincs.

Tamás Attila, A lélektani motiválás tényezői Kosztolányi Édes Annájában,

Studia Litteraria, 1985. 23. sz., 114–117. p.

Bodnár György is az ÉA és a többi Kosztolányi-regény lélektani vonatkozásait vizsgálta, de – Tamás Attilához képest más szinten, nem a szöveg tárgyias rétegében, hanem – metaszinten. Úgy gondolja, Kosztolányinak „nemcsak a forradalmak bukása utáni világgal kellett megküzdenie, hanem a kódexnek vélt műfajelméletekkel és az új lélektani felismerésekkel is”. Az ironikus műfajkritika az ÉA-ból sem hiányzik, és a „célzottja itt már nem az öntelt racionalizmus hite az oksági törvényben, hanem éppen a lélektan. Az író a bírálatot Anna gyakorlatlan, kijelölt ügyvédjének védőbeszédébe foglalja, amelyben az iskolás stílus ismét egyszerre képes kifejezni a regényalak szellemiségét és az író reflexióját […] A messzebb mutató összefüggésekben azonban ez az ironikus villanás inkább a lélektan szerepértelmezésének, mint szereptagadásának látszik.” Sőt Kosztolányi valójában többet látott a lélekelemzés freudi megújulásában, mint az ember új lélekrétegeinek felfedezését: olyan szellemi forradalmat várt tőle, amely „talán a legnagyobb csalódást mérte az önhitt emberre”. Tehát a racionális világkép meghaladásaként fordult az író figyelme a mélylélektan felé, s éppen ezért nem tudtak mit kezdeni még a Nyugat kritikusai sem az ő regényalakjaival, akikben csak a patologikus elemet vették észre. – Bodnár György, Lélek és lét, Új Írás, 1985. 11. sz. (november), 26–32. p., illetve Bodnár György, Regény és lélektani regény, Literatura, 1986. 1–2. sz. (január–június), 3–8. (7–8.) p.

Az 1985-ös év terméséből meg kell említeni még a Kosztolányi Dezső műveinek külföldi recepciójával foglalkozó, e témában úttörő tanulmányokat: Csapláros István és Madácsy Piroska munkáit – vö. Csapláros István, Kosztolányi Dezső és a lengyel irodalom, Irodalomtörténet, 1985. 1. sz., 175–189. (187–189.) p., illetve Madácsy Piroska, Kosztolányi Dezső francia kapcsolataihoz, Irodalomtörténeti Közlemények, 1985. 4–5. sz., 533–545. (540–543.) p.

A következő években is érvényesült a centenáriumi írásokat jellemző kettősség: egyfelől merőben új szempontok felvetése, másfelől a szakirodalom korábbi megállapításainak felülvizsgálata és továbbfejlesztése.

Gerold László – aki korábban az ÉA színpadi változatának előadásairól írt – azt vizsgálta meg 1986-ban publikált cikkében, hogy magát a regényt lehet-e drámaként olvasni (annál is inkább, mert az ÉA drámaiságát szinte az első pillanattól hangsúlyozta a róla szóló irodalom). Gerold László szerint „a regény három felvonásra osztható. Az első Anna munkába állásával, a második azzal az elhatározásával végződik, hogy végül mégsem fogadja el Báthory úr, a kéményseprő házassági ajánlatát, hanem Vizyéknél marad. S ezzel kezdetét veszi a tragédiába csúcsosodó harmadik felvonás, míg a rákövetkező bírósági epizód inkább utójáték, mint új felvonás, még ha Moviszter doktor vallomása, s általában a tárgyalási jelenetek eleve drámai színezetűek is. A regény végén a dráma helyett az epika veszi vissza elvesztett pozícióját, s az önironikus zárórésszel visszatérünk a Kun Béla elrepül című nyitófejezet eszközeihez: epikus keret zárja magába a drámát.” – Gerold László, Konfliktushelyzetek az Édes Annában, Literatura, 1986. 1–2. sz. (január–június), 61–67. p.

Papp István 1987-es tanulmánya a mű szociológiájából kiindulva érkezik meg a lélektani és a metaforikus jelentésekhez, s tesz főként az előbbiről újszerű megállapításokat:

Vizyné méltóságos asszony csak a születés és a házasság révén tartozik az úri középosztály világához. Míg férje szociológiailag is hiteles figurája a regénynek, addig a feleség alakja csupán lélektani hitelességű. A cseléd-mánia mint patológia, az a személyiségelem, amely lényét meghatározza. Szélsőséges regényalak, akár Édes Anna a maga tökéletes cselédszerepével. Vizyné nem tipikus úri asszony, Édes Anna nem tipikus szolgáló. Kapcsolatuk így mutathat túl az úr–cseléd viszony osztálytartalmain. Mindketten a lélek szélső pólusait képviselik: Vizyné a romlott individualizmus és a cselédmániába torkolló birtoklásigény megtestesítője, Édes Anna az alázat és a tűrés személyiségét feladó kiszolgáltatottságnak felmutatója. […] Vizynét és Édes Annát két ellentétes irányú ösztönvilág erőterében mozgatja az író […] Az alá-fölérendeltség szociológiai helyzete lényegében katalizátori szerepet tölt be: a konfliktus keretét adja csupán anélkül, hogy a társadalmi tipizálhatóság érvényességét szolgálná. […] A regényföldrajz teljesen eltűnik […] csupán a hómotívum és az évszakszimbolika alakjában kísért. A regénytér rendkívül szűk, lényegében csak Vizyék otthonára korlátozódik. Ez a beszűkült tér még fokozza a mű vákuum atmoszféráját, erősíti a főhős némaságát és a némaság motivikus szerepét. Anna sorsát egy jól megválasztott időintervallum keretezi, amely nemcsak valóságos idő, de történelmileg is karakterizált időtartam: 1919 júliusától – 1922 őszéig. A történelmi idő súlyát mégsem érezzük meghatározónak, a főhős kálváriája messze túlmutat a történelmi pillanaton […] az idő „mélységét” érezzük inkább, mint „kiterjedését”.

Papp István, Csend és kiáltás : Megjegyzések az Édes Annához, Dunatáj, 1987. 2. (február), 37–45. p.

1986-ban jelent meg Bori Imre Kosztolányi-könyve, külön fejezettel Édes Annáról. Igyekszik rendet teremteni és állást foglalni a regényről szóló irodalom legfőbb vitakérdéseiben. Bori Imre kulcsszava a „legenda” – szerinte még a regény születésének legendáját is különös gonddal költötte meg Kosztolányi és felesége. De magának Édes Annának alakja és története is legenda, nemcsak a krisztinavárosi polgárok előtt, hanem az író nézőpontja felől nézve is, méghozzá a mártírsorsot vállaló szent legendája, akit Vizyék automata gépnek látnak és tartanak. „Az igazi telitalálat az Édes Anna név – a legalkalmasabb arra a szerepre, amire az író szánta. Az ő neve és lénye köré legendát lehetett szőni, s jelképpé is válhatott sora, a valami szépnek, »édesnek« a pusztulását hordozta nevében is. S történik ez sajátos, kivételesen embertelen történelmi körülmények közepette.” Anna és Patikárius Jancsi „kis regénye” a cselédlány lelkét mintegy belülről kezdi ki, rendíti meg, repedés támad tehát a legendájának a falán is – a gyilkosság hajnalán s reggelén pedig egészen evilági, közönséges cseléddé fakul, akinek rettenetes izgalmában megjön a menstruációja is, amit a vizsgálatot végző férfiak „férfias szeméremmel” vesznek tudomásul. Ugyanez a „kis regény” a magja annak a legendának is, amelyet Édes Anna letartóztatása pillanatában, önlátása és tudatosodása pillanataként maga költ meg: a népmeseit (ahogy pl. a börtönt elképzeli). A legendához hozzátartozik a talányosság is. Ezért értelmetlen túlfeszíteni a racionális okkeresést. Bori Imre kitart a mellett az ÉA-ról korábban kialakított nézete mellett, hogy a regény elsősorban társadalmi-politikai szatíra:

[…] nem szabad, hogy a cím megtévesszen bennünket, ugyanis A rossz orvos sem a „rossz orvosról” szól, a Pacsirta sem magáról Pacsirtáról beszél. Édes Anna sem a cselédlány regénye nagyobbrészt: ő is, akárcsak a „rossz orvos” vagy Pacsirta eszköz csupán a művészi gondviselés kezében. […] A gyilkos tett okának kérdésében elég Ferenczi Sándort konzultálnunk, ha a lélektani vonatkozások érdekelnek bennünket, mert tőle megtudhatjuk, milyen mértékben lehetséges az ésszerű magyarázat, főképpen, hogy maga Kosztolányi Dezső sem ment tovább analízisében. Ferenczi Sándornak a pszichoanalízis és kriminológia összefüggéseit tárgyaló tanulmányában van szó a minket érdeklő jelenségről is: „A bűntettesek tudatos bemondása és a bűncselekmények ténykörülményének még oly beható megállapítása sem fogja soha kielégítő magyarázatát adni annak, miért kellett annak az egyénnek az adott helyzetben azt a cselekedetet elkövetnie. A külső körülmények a tettet igen sokszor egyáltalán nem indokolják; a tettes pedig – ha őszinte – be kell hogy vallja, hogy tulajdonképpen maga sem tudja, hogy mi vitte rá a tett elkövetésére; legtöbbször azonban nem őszinte még önmagával szemben sem és utólagosan keres és talál magyarázatokat alapjában érthetetlen és lelkileg indokolatlannak látszó viselkedésére, vagyis racionalizálja azt, ami irracionális.” Kosztolányi bírósági elnöke sem gondol mást: „Az elnök sejtette, hogy itt lehet valami, egy titok, amelyet közülük senki sem tud, talán maga a vádlott sem. De tovább haladt. Tudta, hogy egy tettet nem lehet megmagyarázni se egy okkal, se többel, hanem minden tett mögött ott az egész ember, a teljes életével, melyet az igazságszolgáltatás nem fejthet föl…” A regényben az író ennél nem is akar messzebb jutni – ő mindenekelőtt azzal a „részeg kimerültséggel” magyarázza Édes Anna tettét, amely azután vett erőt rajta, hogy bevette azt a négy port, amelyet Jancsitól kapott, hogy elvetélje megfogant gyermekét. […]

De akkor járunk legközelebb a regény jellegének megítélése útján jelentésének köreihez, ha Kosztolányi Dezső „nagy szatírájaként” olvassuk, s abban a szatírában a kor dokumentumaként Édes Annát a győztes ellenforradalom névtelen, ám legendás áldozataként szemléljük. A cselédlány alakja, regénybeli sorsa a lakmuszpapír vagy a tükör szerepét tölti be: jelenléte nélkül az író nem tudná megoldani közvetlen művészi feladatát: a Tanácsköztársaság bukása után restaurálódó „úri” világ fölöttébb kritikus irányultságú ábrázolását, lényeges vonásainak művészi megörökítését, valóban „pályájának talán legizgalmasabb hadmozdulataként” – még mindig támadó éllel elegy védekezése végjátékaként: amikor az Édes Annát írja, még mindig az Új Nemzedék kötelékében eltöltött hónapjainak problémái kísértenek fel, ezért védekezik még mindig azok ellen a híresztelések ellen is, amelyeket akkor főképpen a bécsi emigráció terjesztett, de odahaza szövetségesei is szívesen hangoztathattak. Ezért telepíti Vizy Kornél úri házát, az Attila utca 238-as számú házat, közvetlenül a Tábor utca szomszédságába, ahol maga lakott, s a lakásából Annához hallatszott a kritikus éjszakán Hattyúnak, a „nagy, fehér kutyának” a vonítása. S ezért festi magát is a regény utolsó epizódjában kócosan, munkaruhában, cigarettázva, kezében vizespohárnyi feketekávéval.

Bori Imre, A „példás cseléd” legendája.

In: B. I., Kosztolányi Dezső, Újvidék, Forum, 1986, 155–172. p.

Először 1986-ban írt Hima Gabriella az egzisztencializmus és Kosztolányi kapcsolatáról, 1989-ben az Édes Annáról, majd a kettő összekerült 1992-es könyvében. Valójában Hima Gabriella nem a regény egzisztencializmusát hangsúlyozó írásokhoz kapcsolódik, hanem a regényt lélektani-társadalmi példázatként értelmező hagyományhoz, s jóllehet nagy szerepet tulajdonít a nyelvi ábrázolás határainak, valamint a testi „elszólások” informatív értékének, a problémát előtte tüzetesen vizsgáló Balassa Péter eredményeivel nem foglalkozik. Szegedy-Maszák Mihályra hivatkozva akként pozícionálja az ÉA nyelvszemléletét, hogy Kosztolányi ekkor már „hajlott nyelv és gondolkodás azonosítására”, következésképp „nem folytathatta tovább a mélylélektan szellemében való jellemábrázolást, melynek előfeltétele a gondolat, sőt az intellektuális szintre el nem jutó indulatok és emóciók elsődlegességének elismerése a nyelvvel szemben”. Átveszi Kőszeg Ferenctől a „fiziológiai regény” koncepcióját, s ennek szellemében részletesen kimutatja Anna gesztusaiban a gyilkosság világosan észlelhető előjeleit. Úgy látja: Kosztolányi ábrázolásmódja azért rendhagyó, mert „a középpontban álló hős textusa metaverbális”. A regény példázatos jellegét az író személyes (politikai) indítékaival magyarázza. – Hima Gabriella, Példázat a kiszolgáltatottságról : Kosztolányi Dezső Édes Annájáról és az orosz irodalom párhuzamairól, Studia Russica, 1989. 13. sz. 260–291. p. = A sorsregénytől a példázatig, Irodalomtörténet, 1991. 1. sz., 1–34 p. In: H. G., Kosztolányi és az egzisztenciális regény : Kosztolányi regényeinek poétikai vizsgálata, Budapest, Akadémiai, 1992, 137–172. p.

Először 1990-ben jelent meg egy értékelméleti tanulmányom, amelyben egyik elemzési példám az Édes Anna első fejezetének ironikus szerkezete. Az 1992-ben általam gondozott ÉA-kiadásban a regény szövegéhez értelmező jegyzeteket írtam. Ekkor szerzett tapasztalataimról tanulmányban számoltam be, amely 1997-ben jelent meg. Jóllehet főként a regény szövegének sajátosságairól írtam, igyekeztem valamelyest jelezni a magam álláspontját is. A korábbi értelmezések közül Németh László és Heller Ágnes álláspontját, az újabbakból Balassa Péter szegénység-koncepcióját bíráltam. Hangsúlyoztam a regény centrális helyét az életműben. Nemcsak a sok előzményre és a regény után írt, vele rokonítható művekre hivatkoztam, hanem arra is, hogy az Édes Anna a világ antinomikus szerkezetére kérdez rá, arra, ami a leginkább foglalkoztatta Kosztolányit (a halál problémája mellett – igaz, ez sem hiányzik a regényből):

Előszeretettel ábrázolja a társadalmi hierarchia két szélső pontján álló szereplő, a császár és a rabszolga sorsát. Kései elbeszélésciklusa, a Latin arcélek két császár- (Aurelius, Caligula) és két rabszolga-történetből (Paulina, Silus) áll. A regények témaválasztásában is tükröződik ez: a Nero, a véres költő császár-história, a kiszámíthatatlan és értelmetlen pusztításba torkolló zsarnokság aprólékos rajza, míg az Édes Anna épp a megfordítása, a tökéletes kiszolgáltatottság ugyancsak katasztrófához vezető útjának ábrázolása. A cseléd voltaképpen a modern kor rabszolgája. Kosztolányinak a mélylélektan által inspirált felfogása szerint a [társadalmi] »lent« és a »fent« világa között nincs lényegi különbség. Az abszolút kiszolgáltatottság és az abszolút szabadság végső soron azonos következményekkel jár. Mindenkitől függni vagy csupán önmagunktól: egyformán kiszámíthatatlan következményekhez vezet.

Veres András, Kosztolányi ÉdesAnnája : Egy sajtó alá rendezés tapasztalataiból , Alföld, 1997. 6. sz. (június), 68. p.

Bár Kosztolányi művészetének mélylélektani inspirációi már a kortársai előtt is ismertek voltak, és a szakirodalom is számolt velük, 1992-ig kellett várni az Édes Anna első irodalom-lélektani elemzésére.
n
Jegyzet Harmat Pál Bécsben megjelent könyve felvetette ugyan, hogy a címszereplő „jellemzésének pszichoanalitikus kulcsszava az elfojtás” (mint ahogy Vizynének a hisztéria), részletes elemzésre azonban nem vállalkozott (könyve összefoglaló jellege sem engedte meg ezt). Vö. Harmat Pál, Freud, Ferenczi és a magyarországi pszichoanalízis : A budapesti mélylélektani iskola története, 1908-1993, bevezetőt írta Grunberger Béla, Bern, Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, 1986, 169. p. A könyv újabb, budapesti kiadásában Harmat javította és bővítette a regényről szóló részt (pl. Patikárius Feriből − helyesen − Jancsi lesz), de nem a mélylélektan oldaláról. Érdekes megjegyzése, hogy Édes Annának regénybeli ellenpólusa Katica, aki kiéli sérelmeit. Vö. Harmat Pál, Freud, Ferenczi és a magyarországi pszichoanalízis : A budapesti mélylélektani iskola története, 1908-1993, 2. átdolgozott, bővített kiadás, bevezető Grunberger Béla, Antall József írásával, Budapest, Bethlen, 1994, 254. p.
Nemes Lívia megközelítése a klasszikus pszichoanalitikus mintát követi: azokat az ösztönös indítékokat próbálja feltárni az író életében, amelyek őt az ábrázolásban vezették; a regénytörténést megvilágító szimbolikus jeleket/jelentéseket igyekszik azonosítani és magyarázni. Nemes Lívia – miután Kosztolányi életének néhány meghatározó eseményét és ezek hatását számba veszi – az íróra jellemző névvarázs jelenségéből indul ki:

Feltevésünk szerint […] a század eleji kisvárosban a gyerek bizonyára hallotta és ismerte a bába szerepét a gyermek születésében és a magzatelhajtásban. Angyalcsinálónak nevezik népi nyelven. Az anya és a halál kapcsolata itt válaszra lel, s e feltevésünket bontja ki a regény. Édes Anna tükörszereplőjének neve Angéla, fiatal korában és amikor férje jókedvű volt, Angyalnak szólította. Ennek az „angyalnak” jelleméről tudjuk, hogy azóta ilyen rideg és kegyetlen, amióta kislánya meghalt. A tudattalan, a gyermeki és primitív gondolkodásban csak egyféle halál van: szándékos, az elfojtott vágy és a tett között nincs különbség. Vizyné, mint keresztneve is utal rá, eltette láb alól a gyerekét. Édes Anna saját magzatelhajtása után vele azonosul: elszürkül, hullik a haja, mesterkélt mozdulatokkal utánozza úrnőjét. Feltevésem szerint a regény csúcspontja és egyben lélektani megfejtése a magzatelhajtás. Anna abba hal bele lelkileg, hogy testében megsemmisíti magzatát. Az élet biológiai célját nem tudja teljesíteni, s e primitív, gyermeki lélek számára a gyerek éppúgy egyetlen, ahogy a gyerek számára az anya nem felcserélhető, mintha másik gyermeket már nem szülhetne, „gyilkossá” vált. […]

Így lesz a babonás szóvarázsból, a szójátékká alakított édesanyából gyilkos, így szövődik bele a gyermekhalál fantázia, a temetés és halotti ima. A kisgyermekkorban átélt élmények is beleszövődnek: a keserű orvosság valószínűleg kinin […] kinin lehetett a négyszeres adagban bevett, Patikárius Jancsitól kapott iszonyú keserűség, amelyet Anna csak az árnyékszéken mert bevenni, s utána majdnem belehalt. A kis motyójában megőrzött gyermektrombita, amelyet egy kisgyerektől kapott, aki szerette, majd elfelejtette őt, s a megdöbbent utcákon felhangzó ordító trombita, amikor meghal valaki. […] Az anya-gyermek szimbiózisban nincs külön gyermekhalál és anyahalál, a gyilkosság egyben öngyilkosság, az anyával való azonosítás egyben a szolgálólány kiszolgáltatottságát átélő teljes beleélés, a szülés és alkotás azonossága. A jó és rossz anyakép hasítására […] egyetlen utalást találunk a történetben, a mostoha futó megjelenését. […] Csak a kéményseprő neve „valódi”, Báthory, háromszoros előnévvel. A nevekkel való játék nemcsak arra szolgál, hogy tagadja a társadalmi valóságot, hanem arra is, hogy az Édes Anna nevében rejlő kettős anyaképet eltávolítsa a realitástól, a tudattalan „valóságától”. A tragédia csúcspontja az anyaméhben történt „gyermekhalál”. Emiatt érezzük, hogy a valóságban véghezvitt gyilkosság nem igazi tragédia. Hiányzik belőle az indulati túlfűtöttség, mint közvetlen motiváló tényező, s a tragédia bekövetkezése után érzett bűntudat és bűnbánat. Ugyanakkor mégsem mondható Édes Anna tette motiválatlannak. Az „Angyalban”, az angyalcsinálóban önmagát öli meg, nem agresszióból, hanem azonosításból. […]

Nemes Lívia, Kosztolányi Édes Annájának pszichoanalitikus értelmezése,

Magyar Pszichológiai Szemle, 1992–1993. 1–2. sz., 38–39. p.

In: N. L., Alkotó és alkotás, Budapest, Animula, 1998, 23–26. p.

Míg Nemes Lívia írása a magzatelhajtásban jelöli meg a tragédia (nem a gyilkosság) legfőbb okát, Kemenes Géfin László Jancsi úrfi és Édes Anna románcából vezeti le. Ő is elleplező írói fogásként szól arról (amivel sikerült a regény kortárs kritikusainak éberségét elaltatni), hogy Édes Anna tárgyalására mindenkit megidéznek, csak épp a legfontosabbat, Jancsit nem. Kemenes Géfin elsősorban a regény erotikus-szexuális rétegét vizsgálja, különösen gondos elemzésnek vetve alá Jancsi és Anna szerelmi viszonyát. Megállapítja, hogy nem Jancsi csábítja el a lányt, a férfi és női szerepek a döntő pillanatban fölcserélődnek, mindvégig Anna kezében a gyeplő, és a szöveg csak arról informál egyértelműen, hogy Jancsi elveszítette szüzességét. (Jancsi férfiatlanul viselkedik, így csöppet sem meglepő, hogy később a farsangi álarcosbálra menet estélyi ruhás nőnek öltözve bukkan fel.) De míg a férfi a négy nap után (sőt már a negyedik napon) visszazökken a régi kerékvágásba, a lányban a kivételesnek megélt kapcsolat olyan folyamatot indít el, amely utóbb végzetessé válik: „Anna tragédiája éppen ott keresendő, hogy a háromnapos szerelem nemcsak megsérti, hanem darabokra tépi […] a hallgatólagos társadalmi szerződést, s ennek következményeként rádöbben – s ez a döbbenet valahol elraktározódik tudata mélyén – arra a legveszélyesebb tudásra, hogy ő nem gép, hanem az igazán élő emberek társaságából kizárt ember. Ezt a tudást kizárólag a társadalmi, sőt nemi különbségeket nivelláló szexuális szerelem felszabadító ereje adhatja meg.” A gyilkosságot közvetlenül kiváltó estélyen „az az álombeli világ” jelenik meg Anna szeme előtt a valóságban, „amit Jancsi nyelvileg varázsolt Anna köré” szerelmi együttlétük idején. – Kemenes Géfin László, Nem is olyan Édes Anna : A női szexualitás problematikája Kosztolányi Dezső regényeiben, Kortárs, 1997. 8. (augusztus), 79–85. p. = K. G. L. – Jastrzębska, Jolanta, Kiűzetés a szerelem kertjéből : Kosztolányi Dezső: Édes Anna. In: K. G. L. – J., J., Erotika a huszadik századi magyar regényben : 1911–1947, Budapest, Kortárs – Windor – Argumentum, 1998, 91–106. p.

Lengyel András 1998-as írásának már a címe is provokáló: Miért gyilkolt Édes Anna? Erre a kérdésre már sokan sokféle választ adtak, Lengyel azonban elégedetlen velük. A paradox alapötletet (a tökéletes cseléd, aki meggyilkolja gazdáit) megfelelteti a mélylélektan által feltárt tudatrétegek, a felettes-én és az ösztön-én ellentétes késztetésének-mozgásának. A fölszín alatt, a mélyben meghúzódó totális determináció a freudi elmélet legfontosabb előfeltevése, amit Kosztolányi bizonyára Ferenczi Sándortól vett át. A regényben lényeges követelmény, hogy Anna felettes-énje hibátlanul működjön: a tökéletes alkalmazkodás, a „jó” cseléd szerepének teljes és fönntartások nélküli vállalása, életvitellé emelése éppúgy feltétele a bekövetkező tragédiának, mint az ösztön-én zsigeri ellenszenve. (Ez magyarázza meg, hogy miért enged Anna a fölmondása után mégis Vizyné zsarolásának: nem nyers erőszak akadályozza meg szándékában, hanem „szocializációja tökéletessége”.) A gyilkosság előtti jelenetet Lengyel András részletesen elemzi. (Hangsúlyozza annak jelentőségét is, hogy Hattyú kutya és a Tábor-utca neve bevonja magát Kosztolányit is a regény világába, méghozzá döntő ponton.) A kis étkű Anna váratlan falánksága jelzi: kifordult önmagából. Az pedig, hogy előbb világgá futna, majd mégis a fürdőszobába veszi az irányt – a fürdőszobába, ahol hajdan Jancsi úrfi játszott vele, az estélyen pedig Moviszternét csókolgatta –, kijelöli további útját a hálóba, a gyilkosság színhelyére. „A gyilkosság az én-vesztésből, az autentikus én elvesztésének állapotából hozza vissza Annát. (Igaz, nagyon nagy áron.) A gyilkossá váló cselédlány, Édes Anna tettének determinizmusa tehát tökéletesen le van írva, de ez a determinizmus – összhangban a freudi pszichoanalízissel – nem a hagyományos lélektan szabályai szerint s nem is szociológiailag dekódolható.” Minthogy az ösztön-ént korlátozó és reguláló felettes-én eredendően szociális természetű, a konfliktus leírása megköveteli a társadalmi dimenzió kibontását is, ami e regény esetében különösen sikeresnek mondható. – Lengyel András, Miért gyilkolt Édes Anna?, Korunk, 1998. 4. sz. (április), 89–98. p. In: L. A., Játék és valóság közt : Kosztolányi-tanulmányok, Szeged, Tiszatáj, 2000, (Tiszatáj könyvek), 123–143. p.

A nyolcvanas–kilencvenes évek irodalmának bemutatását Barabás Judit tanulmányának ismertetésével zárom – ez egy olyan kötetben jelent meg 1998-ban, amely Kosztolányi Dezső életművének újraolvasását-újragondolását tűzte ki célul. Barabás Judit elsősorban Kosztolányi többi regényéhez képest próbálja meg az ÉA pozícióját kijelölni:

A végkövetkeztetés, melyet Novák tanár úr sorsa önkéntes lezárása előtt levont – tudniillik a világ és az ember irracionális természetének fölismerése –, az Édes Annában már a regény-egész és elbeszélői modor szintjén tükröződik. A narrátor objektívabbá válik, tényeket rögzít, s mivel így saját lehetőségeit erősen csökkenti, behatárolja, az alakok és a történés minősítésével is nagyon finoman bánik. Ha a korábbi regényekben az eltávolító irónia támpontul szolgálhatott, vagy épp hiánya jelezte az értékszemlélet megváltozását, az Édes Annában a rögzített helyzetű narrátor iróniája egyöntetűen sugárzik szét a regényvilágban. […] Az elbeszélői pozíció áthárítása […] e műben még csak részleges, ezért az Édes Anna átmeneti jellege. […] az elbeszélői szerep teljes áthárítására majd az Esti Kornél-történetekben kerül sor: ott az elbeszélő és hős kapcsolatának is merőben új változatát láthatjuk.” Barabás Judit is felfigyel arra, hogy Jancsi korántsem csábítja el a lányt, sőt bizonyos helyzeteket a lány irányít, feltűnően sokat beszél, s egyenrangú részese kettejük dialógusának. Az estélyen viszont nemcsak Jancsi részéről éri frusztráció, hanem az egyetlen, sajátjának érzett területen, a munkájában is háttérbe szorul, hiszen Etel és Stefi szolgál fel, őt mintegy elrejtik a nyilvánosság elől. „Ha a mű során annak lehettünk tanúi, egy személyiség megnyilatkozási lehetőségei hogyan sorvadnak el, szűkülnek be tragikus végletességgel, akkor ennek értelmében nyugodtan állítható: az estély utolsó lehetőségétől fosztja meg Annát, amikor a szó direkt és átvitt értelmében is száműzik, kiszorítják őt a lakásból, korábbi tevékenységének színteréről.

Barabás Judit, Édes Anna.

In: Tanulmányok Kosztolányi Dezsőről,

szerkesztette Kulcsár Szabó Ernő – Szegedy-Maszák Mihály, Budapest, Anonymus, 1998, (Újraolvasó), 143–157. p.

A 21. században (2001–2015)

Az utolsó másfél évtized irodalmának ismertetését rövidebbre fogom, mivel az időbeli közelség, a perspektíva rövidsége miatt az értékelés bizonytalanná válik. Annyi már most megállapítható, hogy ez az évtized is jelentős tanulmányokkal gyarapította az Édes Annával foglalkozó irodalmat.

Ezek közül az első 2000-ben jelent meg, Szitár Katalin Kosztolányi-könyve,
n
Jegyzet Bár a könyv egy 1998-ban megvédett doktori értekezés publikációja, itt tárgyalom, tekintve, hogy a kötet-megjelenés jelenti az igazi nyilvánosságot.
amely egészen új megvilágításba helyezi a regény számos jellegzetes motívumát, nyelvi fordulatát. Édes Anna nevéből indul ki, de − szemben Kosztolányival − nem annyira a kereszt-, mint inkább a vezetéknevét elemzi, melyet összefüggésbe hoz az ’íz’ értelmében vett édességekkel, a piskótával a IX. fejezetben és a „sok-sok süteménnyel” a XVIII-ban. A hozzá legközelebb álló Moviszter doktor „szerepét minősítő motivikus kört [is] az »édes« jelentés uralja, Moviszter legszembetűnőbb jellemzője a cukorbaj.” A IX. fejezet nagyjelenetében az édesség és a sütemény jelképi funkciót kap, mivel (a doktor értelmezését elfogadva) „szeretete, elfogadása más vágyat takar: az alárendelt helyzetben lévő – elérhetetlen – vágyát, hogy úr lehessen”. E fejezet már ironikus címével is az étel materiális konkrétságát elvont filozófiai fogalmakkal hozza összefüggésbe (Vita a piskótáról, az irgalomról és az egyenlőségről). A vitán a társaság tagjai az úr–szolga viszony, illetve a „szerepcsere” négyféle modelljét vázolják fel: társadalmi, filozófiai, mitológiai és keresztény vallási utópiákat. A regény cselekménye viszont nem tartalmaz semmilyen társadalmi szerepcserét. A gyilkosság epizódjában mégis meghatározó jelentőséget kap a „süteményevés” (amely ellenpontja a piskóta elutasításának), mert ekkor Anna – egy pillanatra – „kilép” a szolga szerepéből.

Az „édes” másik jelentése a szerelmi szál szempontjából fontos: Jancsi tudatában az érzéki gyönyör metaforája, amely a piszokkal és a termékenységre utaló mélységgel is asszociálódik. (Jancsival függ össze az „édes”-motívum ellentéte, a „keserű” is, a tőle kapott orvosság révén.) Az „édes” harmadik jelentése a ’kedves’ értelmében játszik szerepet, s az anyaság és a gyermeknevelés fogalomköréhez kapcsolódik a regényben (pl. krumplicukrot visz Bandikának stb.). Szitár Katalin így veszi sorra az Édes Anna alakját és sorsát befolyásoló-szimbolizáló motívumokat, a „föld”-től a „seb”-en és a „kéz”-en át a „piszok/tisztaság” jelentésköréig. Mindebből nemcsak az derül ki, hogy a címszereplő vezetékneve még fontosabb, mint a szakirodalomban (Kosztolányi nyomán) nagyobb figyelemben részesített keresztneve, hanem az is, hogy neve olyan szimbólumértékű motívum, ami egész sorsát magába foglalja, s a regénytörténés voltaképp a nevében benne rejlő jelentéslehetőségek narratív kifejtéseként is felfogható.

Bár csak mellékszál ebben a tanulmányban, de igen érdekes problémafelvetésnek tartom a bírósági tárgyalással kapcsolatos észrevételeit:

A bírósági tárgyalás és a védőbeszéd […] úgy is felfogható, mint a történéssor egy megelőlegezett, jogi és lélektani szemléletet érvényesítő, de inadekvát olvasata, – amely rögtön önmaga paródiájává is válik, már a regényen belül. A paródia nemcsak kigúnyol; jelzi is egyben az Anna mentegetésére alapozott olvasat kizárását, amivel inkább nyitottá, mintsem lezárttá teszi az értelmezést. […] A bírósági tárgyalás egész jelenete voltaképp nem egyéb, mint a racionális megítélés csődjének modellálása. A »kis kéneső-ügyvéd« meggyőzést célzó, önelégült és mindent kimagyarázni akaró szónoklatával áll itt szemben a jogi-formalizáló nyelv másik képviselőjének, a tárgyalás elnökének – saját feladata, az igazságos ítélethozatal lehetősége iránt szkeptikus – gondolatsora. (Vagyis: a szónoklattal a ki nem mondott szó áll szemben.)

Szitár Katalin, A név és a metafora mint motívumképző tényezők : Édes Anna. In: Sz. K., A prózanyelv Kosztolányinál, Budapest, ELTE, 2000, (Asteriskos, 1), 150–164. p.

Zsadányi Edit könyve, amely a „kihagyásalakzatok” vizsgálatára vállalkozik a 20. századi regényekben, a magyar irodalomból az Édes Annát választotta példának. Ennek a fontos (részben retorikai, részben narrációs) jelenségnek igen széles skáláját mutatja be a regényben, a szintaktikai kihagyástól (pl. amikor Vizy mesél egy történetet Édes Annáról, de nem tudjuk meg, hogy mit, csak annyi derül ki, hogy sikere van: nagy hahota kíséri) a szereplők tudatos, manipulációs célú elhallgatásán át (pl. Vizyné elhallgatja Anna előtt, mennyire fontos számára) Anna kényszerű, önmagába záruló némaságáig:

Nézőpontváltásos elhallgatást figyelhetünk meg a mű utolsó fejezeteiben. Miután Anna úgy dönt, hogy végleg Vizyékkel marad, az elbeszélő perspektívát vált, úgy tesz, mintha Anna csupán egy mellékes figurája lenne a regénynek. Anna gondolatairól nem beszél az elbeszélő, ami azt is érzékelteti, hogy a regény további alakulásában az ő nézőpontja nincs képviselve. […] Anna kirekesztettségének nyelvi jellegét a gyilkosságról tett vallomásában is láthatjuk. A gyilkosságot nem tudja saját szavaival elmondani, csak a rendőröktől tanult nyelven, mert Anna nézőpontjának nincs megfelelője […] mert a többségi társadalom nyelvén nem mondhatók el a marginális helyzetű beszélők érvei. Anna beszélőpozíciójából nincs megírva a nyelv.

Zsadányi Edit, A csend retorikája : Kihagyás-alakzatok vizsgálata huszadik századi regényekben, Pozsony, Kalligram, 2002, különösen 79–88. p.

Halász Hajnalka más szempontból, a testi kommunikáció, illetve a vele összefüggő megismerés és birtoklás (hatalom) problematikája felől közelít a regényhez, olykor mégis hasonló megállapításokat tesz – pl. amikor azt írja Édes Annáról, hogy „nemcsak az imaginatív testiség nincs számunkra közvetlenül jelen, de Annánál a saját nyelv hiánya is kiemelt szerepet kap. A legtöbb esetben ugyanis őt egy másik szereplő szólaltatja meg.” Innen azonban nem a nyelv társadalmi, hanem megismerésbeli pozíciójának karakterizálásához jut el. Különösen az utolsó megfigyelés látszik termékeny kiindulásnak a regény elbeszélője retorikájának és nézőpontjának értelmezésében.

A helyette való beszéd, a néma test megszólaltatása pedig nem egyszerűen közvetítés vagy meghangosítás, de mindig fordítás, értelmezés is. […] Vizyné többnyire a frázisok nyelvét beszéli, Jancsi a „nagy narratívákét”, Vizy és Ficsor a politika nyelvét használja, a regény végén pedig a törvény nyelve kap ironikus színezetet. A szólamok és sablonok láncolata, a mindig a másik nyelvén való megszólalás (Vizyné Katicát, Jancsi Elekest visszhangozza) azonban nem zárul le egy mindentudó narrátor autoriter beszédmódjában […] A narrátor nyelve sem mentes a sztereotipizált közhelyektől – ahogy a „leírhatatlan valóság” ábrázolásában sincs előnyben szereplőihez képest. Így a felszínességet gyakran ironikus távolságtartással kezelő narrátor maga is az általánosítás eszközeivel él.

Halász Hajnalka, Szöveg-test/(szó)beszéd az Édes Annáról, Alföld, 2006. 2. sz. (február), 72–78. p.

Érdekes felvetés Czompa Gyöngyi dolgozata is, amely az Édes Anna jogi vonatkozásait veszi szemügyre jogtörténeti szempontból, s a védőt a kriminálantropológia (Pierre Janet és Cesare Lombroso) követőjeként azonosítja, míg Movisztert a kriminálpszichológiai iskola képviselőjeként. A feltűnően enyhe ítéletért az erre lehetőséget adó korabeli jogi normákat dicséri. – Czompa Gyöngyi, Az „Édes Anna” jogtörténeti vonatkozásai, Iskolakultúra, 2006. 1. sz. (január), 115–116. p.

Hasonlóképp figyelemre méltó kísérlet a szociálpszichológiai nézőpont érvényesítése Gyurisán Szabina írásában. Bár nem ő az első, aki a társadalmi szerep fogalmával él, de messzemenően felhasználja:

Vannak olyan helyzetek, amikor a személyiséget elnyomja a szerep. Tehát az egyén azonosul szerepével, és elveszti egyéniségét, a végzetévé válik szerepe. […] destruktív jellegű az állandó szerep, hiszen a személyiség elveszíti identitását. Az identitáshiányos ember jellemzője az elidegenedés, mind a környezetétől, mind önmagától. A regény címszereplője elsősorban azért veszíti el identitását, mert Vizyné csak a cselédet látja benne, nem pedig Annát. […] Anna […] elfojtja érzéseit, folyamatosan veszíti el, egyre jobban hasonlít úrnőjére […] Ez az azonosulás bizonyos értelemben segít Annának, mivel csak így tudott alkalmazkodni a vele szemben támasztott elvárásoknak, azaz megfelelni Vizynének. Identitását vissza sem nyeri addig, míg meg nem öli asszonyát.

Gyurisán Szabina, Kosztolányi Dezső Édes Anna című regényének szociálpszichológiai elemzése, Partitúra, 2007. 2–3. sz., 117. p.

2007-ben már megkezdődtek az előkészületek Kosztolányi Dezső életművének kritikai kiadására. E munka keretében jelent meg Arany Zsuzsa szempontokban és adatokban gazdag írása, amely segítségemre volt a regény előzményeiről szóló alfejezetben. – Arany Zsuzsanna, Szövegkiadási és értelmezési kérdések Kosztolányi utóéletében, Erdélyi Múzeum, 2007. 1–2. sz., 115–122. p. – Itt említem meg a Nyugat-centenárium alkalmából tartott előadásomat, amelyben Kosztolányi és a folyóirat kapcsolatát vizsgáltam. A közhiedelemmel ellentétben Kosztolányi nem tartozik a Nyugat alapító atyái közé, sőt kezdetben (az Élet nevű lap munkatársaként) ellenszenvvel, versenytársként tekintett rá. Igaz, hamar rádöbbent jelentőségére és megbékélt vele, a háború idején már teljesen azonosult a lappal. De csak 1919 után, a húszas években lett a Nyugat belső körének tagja (1922 közepétől feltüntetik a címlapon is, a főmunkatársak között). Az Új Nemzedékben szereplése idején is kitartott a Nyugat mellett (föltehetően ez is szerepet játszott abban, hogy Szabó Dezső megtámadta őt, s otthagyta az Új Nemzedéket). A politikában konzervatívnak tartotta magát, az irodalomban viszont újítónak, a Nyugat pedigcsak az utóbbiban volt érdekelt. Legfontosabb művei – a Pesti Hírlap mellett (ahol dolgozott) – éppen itt jelentek meg, köztük az Édes Anna is. E tanulmányra is messzemenően támaszkodtam a kritikai kiadásban a regény keletkezéstörténetét tárgyaló fejezetben. – Veres András, Kosztolányi Nyugatja, a Nyugat Kosztolányija. In: Nyugat népe : Tanulmányok a Nyugatról és koráról, szerkesztőbizottság Angyalosi Gergely et al, a szövegeket gondozta Sárközi Éva; Budapest, Petőfi Irodalmi Múzeum, 2009, 88–124. (104–107.) p.

Bónus Tibor készülő Édes Anna-könyvének több fejezetét publikálta 2007-től. Olyan elemzéstechnikával közelít a regényhez, amely a szöveg valamennyi állítását (a leginkább evidensnek látszót is) szükségesnek látja felülvizsgálni és abban az értelemben „igazolni”, hogy milyen szerepet tölt be a regény „elbeszélői stratégiája” szempontjából. Nemcsak a regény rendelkezik ilyen elbeszélői stratégiával, hanem minden egyes szereplője is, beleértve a narrátort, akinek pozícióját bonyolítja e mű esetében, hogy bele van vonva a szerző is (alakja még vizuálisan is megjelenik), s így tisztázásra szorul, hogy amikor az első fejezetben az elbeszélő távolságot tart a krisztinavárosi polgárok szóbeszédével szemben, milyen viszonyban áll ez azzal a nyilvánvaló (és a regényben is jelentőséget kapó) ténnyel, hogy maga a szerző is krisztinavárosi polgár. Ez a megközelítésmód azzal jár, hogy Bónus Tibor gyakran evidenciákat állapít meg (pl. „a cseléd olyan idegen, aki – mint a narrátor egy helyütt megjegyzi – vendég és ellenség egy személyben, akivel a háziúr társadalmi és strukturális ellentétben áll, de akinek ugyanakkor nagyon is kiszolgáltatott”), ugyanakkor arra is lehetőség ad, hogy pl. a krisztinavárosi szóbeszédnek a regény távoli helyeivel való összefüggéseire is rávilágítson: „A szóbeszéd, amely több aspektusból is az olvasott irodalmi szöveg (ön)értelmező alakzataként működik, az első fejezetben […] a politikai ellenfél leleplezését vagy lejáratását, lealacsonyítását végzi el, később a címszereplőről szóló legendában viszont már úgy mutatkozik meg, mint az idealizálás, a felmagasztosítás, a fetisizálás médiuma. Előbbi esetben a szelleminek a materiális felőli kibillentése, utóbb pedig a materiális szellemiben történő feloldása a funkciója. Anna nem emberi, gépszerű tökéletessége egyedi esemény Krisztinavárosban, amelyből a legenda morálisan […] pozitív hiperbolák révén képez egyszerre hihetetlen és valószerű történetet. Édes Anna, a tökéletes cseléd legendája egyfajta evangélium mintájára funkcionál.” – Bónus Tibor, A másik titok : az Édes Anna értelmezéséhez, Irodalomtörténet, 2007. 4. sz., 492. p. – Az ellentétes tulajdonság-párok (mint az idézett szövegben a materiális/szellemi) között fennálló feszültség az értelmezés során egyszerre lesz alapja a szövegjelentés lezárhatatlanságának és az erőteljes hatás kiváltójának.

Bónus Tibor fölöttébb elégedetlen az ÉA recepciójával, kivált az ideologikus előfeltevéseket érvényesítő értelmezésekkel. Igen érdekes, hogy miközben a marxista megközelítéseket (bár differenciál közöttük) elutasítja, a regény elbeszélőjének egyik nyelvi rétegét a marxista beszédmód körébe utalja: „Kosztolányi regénye már azzal kihívja az olvasás ezen aspektusait, hogy narrátorának nyelve többek között a bank hosszas leírásában, az »ellenforradalomról« írott passzusokban, vagy például a cselédszerzőnél várakozó öreg cseléd rövid rajzában is a marxi diszkurzus formuláihoz folyamodik, ezeket hozza játékba.” – I. m. 488. p. – Egyelőre nem látni e megállapítás premisszáit (pl. a Horthy Miklós és hazatérő bujdosói képviselte mozgalomra nem a marxisták aggatták rá az „ellenforradalom” címkéjét, hanem ők maguk nevezték annak). – Lásd még: Bónus Tibor, Színháziasság és az érzékek topológiája : 1. Szem(ek) : Az Édes Anna értelmezéséhez, Alföld, 2009. 2. sz. (február), 56–76. p.; Bónus Tibor, Színháziasság és az érzékek topológiája : 2. Szemek : az Édes Anna értelmezéséhez, Kortárs, 2009. 7–8. sz. (július–augusztus), 119–141. p.;Bónus Tibor, Színháziasság és az érzékek topológiája III. : Szemek: Az Édes Anna értelmezéséhez, Tiszatáj, 2010. 3. sz. (március), 58–87. p. − lásd még in: A hermeneutika vonzásában : Kulcsár Szabó Ernő 60. születésnapjára, szerkesztette B. T. et al, Budapest, Ráció, 2010. 440–473. p.

Szegedy-Maszák Mihály 2009-ben publikálta Édes Anna-tanulmányát, amely később fejezete lett Kosztolányi-monográfiájának is. Szövege vitairat-jellegű, és – Bónus Tiborhoz hasonlóan – elutasítja a Kodolányi Jánostól származtatott és Király István által újjáélesztett hagyományt, a regény példázatként való felfogását, akárcsak az ÉA lélektani-mélylélektani ihletettségét feltételező elképzeléseket is. A regényt némiképp annak (az írónak önmagáról adott egyik állításának) szellemében értelmezi, mely szerint Kosztolányit csak az a rejtvény érdekelte, melynek nem volt megoldása. Szegedy-Maszák Mihály szerint az ÉA „sem nézőpont, sem elbeszélő helyzet tekintetében nem egységes”. Pl. Vizy Kornélt vagy Patikárius Jánost nem távolítja-idegeníti el annyira az elbeszélő, mint ahogy azt a szakirodalom nagy része véli, s Moviszter doktor sem lehet az író szócsöve, már csak azért sem, mert „Kosztolányi életművében nem mutatható ki egységes értékszerkezet” (pl. a Marcus Aurelius éppen ellentétesen foglal állást a keresztény értékrend megítélésében, mint az Édes Anna). Szegedy-Maszák elsőként foglalkozik behatóan azzal a motívummal, hogy Jancsi a pathefonban éppen Wagner Bolygó hollandiját hallgatja, s úgy gondolja, „a regény történése a fölidézett opera szövegkönyvének mintegy torz, csúfondáros kifordítása”. Azok után, hogy a különféle értelmezésirányokat Szegedy-Maszák Mihály nemcsak egyoldalúságukért és a regény jelentésének „kisajátításáért” bírálta, hanem a nézőpontjukból következő megállapításaikért is, a tanulmány meglepő fordulattal végződik: mintha mégis elismerné műfaji besorolásuk részleges jogosultságát: „Az Édes Anna nyelvében a példázat, a lélektani és a történelmi regény beszédmódja között feszültség bontakozik ki, mely ellenáll az olyan kísérleteknek, amelyek e három műfaji hagyomány valamelyikének a jegyében próbálják egyértelműsíteni e művet. Egyúttal lehetővé teszi, hogy olvasói eseményként fogják fel, és időről időre másféleképpen közelítsék meg ezt a nézőpont és elbeszélő helyzet vonatkozásában meglehetősen árnyalt, erősen bonyolított regényt.” – Szegedy-Maszák Mihály, Édes Anna : regény és/vagy példázat, Kalligram, 2009. 7–8. sz. (július–augusztus), 137–143. p. In: Nyugat népe : tanulmányok a Nyugatról és koráról, szerkesztőbizottság Angyalosi Gergely et al, a szövegeket gondozta Sárközi Éva; Budapest, Petőfi Irodalmi Múzeum, 2009, 285–317. p.; Sz. M. M., Kosztolányi Dezső, Pozsony, Kalligram, 2010, 285–317. p.

Benyovszky Krisztián 2010-es tanulmánya, az Anna, te édes arra keresi a választ (Szitár Katalin értelmezésének szempontjait követve), hogy a regény szlovák fordítása mennyire adja vissza Anna „édességét” és miben áll ez az édesség. Elsősorban a szerelmi szálat vizsgálja, s meggyőzően dokumentálja, hogy a regény szövegében milyen rejtett összefüggések mutathatók ki még Jancsi kiábrándulása után is. Például aligha véletlen, hogy Édes Anna után elsőként egy cukrászlányt csíp fel. S a cukrászlányt követő próbakisasszony, majd a színinövendék mind Édes Anna kivetüléseiként foghatók fel, hiszen Jancsi előbb vele játszatta el a ruhák felpróbálását és közben operettprimadonnákhoz, szubrettekhez hasonlította a lányt. Mint ahogy az sem lehet véletlen, hogy amikor Elekesnek eldicsekszik hódításával, a kitalált színésznővel való megismerkedés színhelyeként egy cukrászdát jelöl meg, a Gerbeau-t – az édesség motívuma itt metonimikusan, térbeli érintkezés révén jut érvényre. Benyovszky Krisztián szerint ez cáfolja Szegedy-Maszák Mihálynak azt a véleményét, hogy a regény olvasóra tett hatásában a cím mellékjelentéses és figyelemfölkeltő funkciója közti feszültségnek van kiemelt szerepe, annak, hogy „az »édes« mellékjelentéseinek ellentmond a cselekmény”. Éppen ellenkezőleg, „a cselekmény s azon belül is a főszereplő sorsának kibontakozását poétikai szinten az édes különféle jelentéslehetőségeinek kiaknázása kíséri.” – Benyovszky Krisztián, Anna, te édes, Literatura, 2010. 1. sz., 52–66. p.

2010. november 10-én jelent meg az Édes Anna kritikai kiadása, melynek külön irodalma is született, és a regény további értelmezéseit inspirálva maga is a recepciótörténet kitüntetett fejezete lett. A továbbiakban két újabb értelmezés-kísérletet mutatok be.

Elsőként Dobos István 2011-es Édes Anna-elemzését emelném ki. Dobos először egy 2009-es tanulmányában vetette fel a narratív előadás fogalmát, melyet az irodalmi performativitás jelenségéből származtatott: „Narratív előadásnak nevezem azt a 20. századi regényformát, amely kísérletet tesz a nyelvi kifejezés határainak meghaladására, amikor a színjáték bizonyos hatáselemeit felhasználva eseményként viszi színre a test fenoménját. […] Az olvasó nem válik résztvevőjévé az eseményeknek, de folyton arra kényszerül, hogy a szövegben megjelenő szereplő fikciója és a megtestesült alakok játéka közötti térben helyezkedjen elˮ, azaz „köztes állapotba kerülˮ-jön − Vö. Dobos István, Performativitás a XX. századi magyar regényben : A narratív előadás : Jelentő testek, Studia Litteraria, 47. kötet, 2009., 7–18. (7.) p.; In: D. I., Az olvasás esemény, Pozsony, Kalligram, 2015, 36−50. p. Az idézett hely a 2015-ös kiadásban: 36. p.

Az ÉA részletes elemzésére vállalkozva, Dobos István a regény szövegét „megszüntethetetlenül többértelmű”-nek tartja: „Az olvasás megújuló tapasztalata, hogy folyton ismeretlen nyomok bukkannak fel a szövegben, minden felfedezés újabb várakozást kelt, s a Miért...? kérdésére adható válasz ígéretét hordozza. […] Nemcsak a bírósági tárgyalás jelenetére, de a regény egészére jellemző, hogy valamennyi szereplő rendre a megértés határaiba ütközik. Vagy nem ért valamit, vagy őt nem értik meg. Az ismétlődés, amely felfüggeszti az azonosságot, ebből a távlatból nyeri el valódi jelentőségét.” − Dobos István, A regény performativitása : Kosztolányi: Édes Anna, 1–2. rész, Alföld, 2011. 11–12. sz. (november–december), 60−80., illetve 52–71. p.; In: Regényművészet és íráskultúra : Tanulmányok, szerkesztette Kovács Árpád, Szitár Katalin,Budapest, Argumentum, 2012, (Diszkurzívák, 13), 193–235. p.; In: D. I., Az olvasás esemény, Pozsony, Kalligram, 2015, 139−190. p. Idézett hely a 2015-ös kiadásban: 141. p.

Ebben a megközelítésben a kiszámíthatatlanság, az azonosságot felfüggesztő ismétlődés a szövegszerveződés egyik meghatározó szabálya, a szereplők viselkedését leginkább a színjáték, a szerepjáték és az alakoskodás jellemzi. Dobos István mintegy kulcsfejezetként értelmezi a Miért...? című fejezetet, amely a bírósági tárgyalást beszéli el:

A záró fejezetben a beszélgetőtársak között létrejövő egyetértésnek a meg nem értés az alapja. A párbeszéd kifordított értelmű. Ez a mintázat behálózza a regényt. Az utca embere és az igazságszolgáltatás szakavatott képviselője hasonló értelmezési hibákat követ el, amikor ítélkezik. A regény azt sejteti, hogy a hétköznapi ember vélekedései önkényes értelmezésre, s képzelgésre épülnek. A szóbeszéd, a híresztelés, a pletyka valóságteremtő erővel bír a regény világában. […] Valamennyi szereplő áldozata lesz az érzékek bizonyosságába vetett feltétlen hitnek, s ez azt sejteti, hogy a tévedések forrása, a jelolvasás önkényének indítéka az erkölcs világánál mélyebben fekszik. […]

A narratív előadás térnyerése azzal magyarázható, hogy a színházi alaphelyzet határozza meg a regény szereplőinek létét. Jelenetek állnak az elbeszélés előterében, a történetmesélés másodlagos szerepet kap. […] Az irónia és a részvét együtthangzása, s a gyakori modalitásváltások a szöveg legkisebb egységéig áthatják a regényt. […]

A bírósági tárgyalás, mint színtér az értelmezés hermeneutikai színterévé alakul át a regényben. A gyilkosság ésszel felfoghatatlan, minden magyarázat részlegesnek bizonyul. Az értelmezés végső határáig nem képes eljutni a bíró sem, s ennek egyedül ő van tudatában, tehát éppen az a személy, aki ítéletet hoz. […] Az áldozatok tetemének aprólékos leírása, a gyilkosság körülményeire utaló nyomok gondos rögzítése, a tárgyi bizonyítékok részletes számbavétele, az elkövető őrizetbe vétele a tett színhelyén, összességükben áttetszőnek mutatják az esetet, de valójában egyetlen bizonyíték sem rendelkezik megvilágító erővel, mert az értelmezések szóródásában minden elveszíti határozott körvonalait. […] A regény visszatérő tapasztalata, hogy az ítéletalkotás biztos alapjának hitt „észleletek” félrevezetnek. […] A jelolvasás önkénye határozza meg a szereplők értelmező tevékenységét, amelyet a narrátor iróniával mutat be.

I. m. 2015, 144−145., 158., 162−166. p.

Dobos István számot vet Kosztolányi önértelmezésével, miszerint regénye új emberszemléletet érvényesít: az emberek nem önállóak, én-képüket mások alakítják, következésképp „a valóság nem megfogható, az emberek igazán csak egymás képzeletében élnek”, az emberi tér „tükörszoba, ahol minden alak száz és száz változatban rémlik. Hogy mi az igazság s hogy milyenek az emberek: bizonytalan.” Dobos István feltételezése szerint Kosztolányi új személyiségfelfogása részben Ferenczi Sándor lélektani fejtegetéseihez kapcsolódik, részben pedig Nietzsche tanításához:

Nietzsche szerint a hétköznapi ember legfőbb vágya, hogy színpadi hős legyen. Mintha a regény igazolná a német bölcselő felismerésének különös érvényességét. A szereplők látszatok szerint élnek, s következetesen alakítják szerepeiket, olyan sikerrel, hogy eljutnak egészen addig, hogy nem tudják többé megkülönböztetni önmagukat. A látszat-én megalkotása és következetes alakítása megvédi a szereplőt önmaga rettenetes titkától, amelybe nem akar jobban belebonyolódni, mert nincsenek rá szavai. Ennyiben Édes Anna szótlansága nem ismeretlen a fesztelen társalkodók számára sem, mert belső világuknak vannak olyan tartományai, amelyek hozzáférhetetlennek bizonyulnak. […] Kosztolányi joggal hasonlítja tükörjátékhoz a regény új személyiségfelfogását. […]

Nietzsche írja, hogy a dolgok valóságos adottságainak számbavétele kártékony az élet feltételeire, mert ellentétes velük, ezért a „látszatra van szükség az életben maradáshoz.‟ Vízyék évek óta látszatházasságban élnek. A regény valamennyi szereplője ad a látszatra. Moviszter kifelé segítőkész orvos, aki nemcsak a testi sebeket gyógyítja, de a lelkieket is. Valójában nem hisz abban, hogy a lelki bajokon lehet segíteni. […]

„Tények nincsenek, csak interpretációk” − írja Nietzsche. Az értelmezések különbözőek, s mindegyiknek megvan a maga perspektívája, ezért megszámlálhatatlanul sok értelem van világ-magyarázataink mögött. Különösen érvényes ez a belátás az Édes Anna tükörszínjátékra emlékeztető világában. […]

Az elbeszélő azonban nem sújtja erkölcsi megvetéssel Annát, aki gyilkolt, s ebben talán az a meggyőződés fejeződik ki közvetve, melyet a német bölcselő így fogalmazott meg: „a morális megvetés nagyobb méltánytalanság és kártétel, mint bármilyen bűntett.‟ Annát folyamatosan megalázzák, megbüntetik. A büntetésnek nincs semmiféle megtisztító ereje a regény világában. Ez vonatkozik a bírósági ítéletre is, az Annára kirótt börtönbüntetésre. […] A morális ítéletben kifejezésre jutó büntetésben a megtorlás szelleme nyilatkozik meg, amely a bosszú ösztönének egyik formája.

I. m. 2015, 174−176., 178−179. p.

Dobos István értelmezése szerint a Moviszter által képviselt keresztény irgalom sem jelent igazi kiutat ebben a világban, és a Moviszter szerepét túlbecsülő értelmező hagyománnyal szemben megállapítható: korántsem következetes saját elveihez. „Kérdéses, hogy a mértéktartás erényével rendelkezik-e Moviszter. Az orvos súlyos cukorbeteg. Kórosan elhízott, ennek ellenére folyton tömi magába a réteseket. Annát is kínálgatja, aki viszolyogva utasítja vissza. Ez a jelenet ironikus ellenpontja a nevezetes piskóta-epizódnak […] Moviszter gyengeségének a kiemelése azért indokolt, mert ez a jelenet ismétlődik, amikor a gyilkosság előtt Anna falja a piskótát.” (I. m. 2015, 180. p.) Sajnos gyengíti ezt az érvelést, hogy a regényben nem Moviszter, hanem Etel nevű cselédje falja a réteseket, ő kínálgatja rétessel Annát;
n
Jegyzet „Etel a nagy, világos konyhában trónolt, egy széles nádszéken, köténye korcán kulcskötegekkel, mint a család patrónája. Itt mindent ő intézett. Ő határozta el, mit főznek, mi lesz ebéd, zsarnokoskodott, gazdáit néha össze is szidta s azok féltek tőle, mint a tűztől. Délután háromtól félötig aludt. Ilyenkor Moviszterék lábujjhegyen jártak, hogy föl ne ébresszék, a doktor maga nyitott ajtót pácienseinek. Ebédjéhez, vacsorájához megivott egy üveg barna sört. Nehezen mozgott, utóbb már elhájasodott, folyton réteseket evett. Annát is kínálgatta.” – VII. fejezet.
nincs nyoma, hogy a doktort efféle falánkság jellemezné.
n
Jegyzet Kosztolányi a doktort inkább aszketikus alkatúnak írja le: „vékony lapockacsontjai”-it említi a IX. fejezetben, és ugyanitt – éppen „a nevezetes piskóta-epizód”-ot megelőzően – azt, hogy „ Moviszter nem evett semmit. Bevonult az urakkal a dolgozóba. Inni se ivott. Csak koccintott a többiekkel, oly nyájasan, mintha velük tartana.”
Az viszont kétségtelen, hogy az ő alakját is irónia lengi be.

A regény elbizonytalanító-elvalótlanító eljárásait részletesen bemutató tanulmány nem látszik számolni a regény ezzel ellentétes irányú tendenciáival.
n
Jegyzet Így pl. a regény a lehető legnagyobb tárgyi hűségre és politikai elfogulatlanságra törekszik, precízen idézi fel a történelmi eseményeket és színhelyeket; még arra is súlyt helyez, hogy az utcák a korabeli nevükkel szerepeljenek.
Például a záró fejezet fikció és valóság közti játékát csak az előbbi oldaláról veszi számba, nem vizsgálja azt, hogy az író miért szerepelteti saját magát a regényben, s metaforának olvassa a valós alakok – Pogány népbiztos, azaz Pogány József és Hattyú kutya – nevét: „A szöveg ezen a ponton mintha olvasná önmagát, jelesül a kalitka és a madár metaforáját, s az önkényes jelentéstulajdonítás kockázataira figyelmeztetne. Az utolsó fejezetben feltűnik Kosztolányi Dezső, az író, házának teraszán, amely üvegkalitkára emlékeztet. A járókelők jómadárnak nevezik, köpönyegforgatónak, aki ma keresztény, de fénykép készült róla, melyen együtt látható a Vérmezőn egy pogány népbiztossal. Az ítélkezők önkényesen olvasnak jeleket, s a meg nem értetteknek tulajdonítanak egyértelmű jelentést. […] Nem véletlen, hogy a képtelen magyarázatokra hattyú felel, a költészet allegorikus madara, akinek a nevét viseli az író rosszallóan csaholó fehér kuvasza.” − I. m. 2015, 142. p. Az „önkényes jelentéstulajdonítás” valóban kockázattal jár, hiszen ez esetekben a névadás kívül esik a regény világán, a népbiztos „pogánysága” nem jelző, hanem egy valós személy neve, s Kosztolányi kutyáját tényleg Hattyúnak hívták (a regénytől függetlenül).
n
Jegyzet A regény utolsó mondatában Hattyú kutya szerepeltetése nyilvánvalóan ironikus funkciójú, a vádaskodó-rágalmazó szereplők szavainak eljelentéktelenítése: „Beszédükre fölneszelt Hattyú, az a kuvasz, amelyik e ház békéjére ügyel, lefutott a kert sarkáig és ott mérgesen csaholni kezdett, úgyhogy szavuk egészen elveszett a kutyaugatásban.ˮ
Miközben Dobos István méltán hangsúlyozza a regény tébolyult történelmi idejét, az egymást követő történelmi sokkok személyiségtorzító hatását, nem vesz tudomást arról, hogy a záró fejezet − ha rezignált hangsúllyal is, de − történelmi nyugvópontként emeli ki Csonka-Magyarország felvételét a Népszövetségbe.

2012-ben megjelent, Kosztolányi Ady-komplexuma : Filológiai regény című könyvemben, amely Kosztolányi Adyhoz való viszonyának alakulását vizsgálja, és részletesen bemutatja a magyar irodalmi élet egyik legnagyobb botrányát kiváltó 1929-es különvéleménye előzményeit és következményeit, kommentálom az író töredékben maradt válaszát is, ahol sort kerített az Édes Anna értelmezésére is:

Mindenekelőtt Révész Bélával hadakozva mond ki igen fontos dolgokat […]

Kosztolányi több régi kedvenc gondolata bukkan fel itt. Amit szocialista és fajvédő elkötelezettségnek nevez, egyaránt az Új Nemzedék idejére megy vissza, de abban az értelemben (Kosztolányi esetében csakis erről volt szó), hogy a „szocialista” hovatartozás valójában szociális érzékenységet jelent, a „fajvédelem” pedig a magyarsággal való azonosulást. Előbbire jó példa az Új Nemzedékben 1921-ben publikált Egy pohár víz című karcolata,
n
Jegyzet Vö. Kosztolányi Dezső: Egy pohár víz, Új Nemzedék, 1921. 386. sz. (január 1.), 6–7. p. In: K. D., Füst, az írásokat összegyűjtötte és a szöveget gondozta Réz Pál, Budapest, Szépirodalmi, 1970, 537. p.
amelyben először fejtette ki a szociális kiszolgáltatottság iránt érzett lelkifurdalását […] Ezt a karcolatot az Édes Anna előzményei között tartjuk számon, és csöppet sem véletlen, hogy a Diktatúra és irodalom egyik feljegyzésében Kosztolányi éppen erre a művére hivatkozik:

„Anarchizmus. Mennyire érthetetlenül állhatok az emberek köztudatában én, ha annyi munkásságom után még ezt kell fejtegetnem, és egyik támadóm többek között azt is szememre lobbantja, hogy az Édes Anna című regényből, amelyben leginkább kifejtettem politikai meggyőződésemet is, »nem mertem levonni szociális következtetéseket«. Hiszen ennek minden sora éppen azt hangoztatja, hogy nincsen szociális következtetés, csak emberség van, csak jóság van, csak egyéni szeretet van, és a gyilkosságnál is nagyobb bűn, ha valaki embertelen, ha valaki durva, ha valaki fennhéjázó, amiért egy kés se elég megtorlás […]”
n
Jegyzet Kosztolányi Dezső, Diktatúra és irodalom, gyorsírásos jegyzete, 1929, In: Kosztolányi Dezső, Kortársak, 1– kötet, sajtó alá rendezte és bevezeti Illyés Gyula, Budapest, Nyugat, 1940, (Kosztolányi Dezső Hátrahagyott Művei, 3), 1. kötet, 300. p.; K. D., Tükörfolyosó : Magyar írókról, szerkesztette és jegyzeteket írta Réz Pál, Budapest, Osiris, 2004, 727. p. (Kiemelés: V. A.)
Az idézett szöveghely jól érzékelteti, hogy mit jelentett valójában Kosztolányi szocializmusa és „politikai meggyőződése”.
n
Jegyzet Más kérdés, hogy a húszas évek derekán már Pardon-korszaka vállalhatatlan lett Kosztolányi számára, és éppen az Édes Annában ment el legtovább új politikai krédójának megjelenítésében.
Meglehetősen túlélezett („anarchista”) megfogalmazás, hogy elfogadhatónak tartja még a gyilkosságot is az embertelenség megtorlására. Az ő logikája szerint Vizyné viselkedése is felér egy gyilkossággal, hiszen cselédjével úgy bánik, mint tulajdonával, tekintet nélkül annak emberi méltóságára, és teljesen tönkreteszi Annát, visszaélve teljes kiszolgáltatottságával. (Ha úgy vesszük, sajátosszimmetria érvényesül Vizyné és Anna kapcsolatában, előbbi a lelket öli meg a lányban, amiért az utóbb fizikailag semmisíti meg őt.)

Veres András, Kosztolányi Ady-komplexuma : Filológiai regény, Budapest, Balassi, 2012, 252−253. p.

Könyvemben utaltam arra is, hogy Kosztolányinak a különvéleménye nyomán támadt felháborodást csillapító sajátos manőverezése figyelhető meg a Magyar Írók Egyesületének 1930. február 2-i közgyűlésén elmondott előadásában, amit a rádióban is felolvasott (Kelet Népe címmel), majd a Nyugatban publikált Lenni vagy nem lenni címmel.
n
Jegyzet Kosztolányi Dezső: Lenni vagy nem lenni, Nyugat, 1930. 4. szám (február 16.), 249–258. p., illetve K. D., Tükörfolyosó : Magyar írókról, szerkesztette és jegyzeteket írta Réz Pál, Budapest, Osiris, 2004, 5–16. p.
Előadásában a magyar irodalmi élet védelmében lépett fel, és a körülmények hatalmával dacoló, lelkesítő szózatát a sursum corda szavaival zárja (mint regényhőse, Moviszter doktor is): „Ez a küldetésünk – »áldjon vagy verjen sors keze« –: ez a mi küldetésünk. Kissé lehajtani a fejet. De a szívet, azt föl, föl, barátaim.”
n
Jegyzet Uo. Moviszter doktor is a mise szavait mondja magában, amikor a bíróság előtt Édes Anna védelmére kel.
(I. m. 257. p.)

Másik írásomban egy készülő irodalomtörténeti kézikönyv tervezett fejezeteként kíséreltem meg tömör összefoglalást adni az Édes Annáról, nem kis mértékben merítve a 2010-es kritikai kiadásban feltárt recepciótörténetből. Röviden vázoltam a regény szerkezeti felépítését is:

Az Édes Anna elbeszélésének íve feszes, egyenes vonalú, cselekménye – a Pacsirta életképszerűségével és az Aranysárkány ráérős tempójú állapotrajzával szemben – drámai szerkezetű, számos kifejezetten színpadszerű jelenettel. […] Az első fejezet sem tartozik még szorosan a cselekményhez, az 1919-es kommün bukásának pillanatát, a repülővel, rablott kincsekkel menekülő Kun Béla népbiztos legendáját beszéli el. Még nincsenek szereplők, csak nevek: Kun Béláé és Patz Károly József krisztinavárosi polgáré, aki állítólag megtalálta a népbiztos által elhullajtott aranyláncot a Vérmező közepén. Bár a két név közül az első történelmi személyiségé, a példázat révén épp olyan nyilvánvaló fikció, mint a másik, elfelejthető név jelöltje. A második fejezetben 1919. július 31-ével kezdetét veszi a történet, Vizyék lakásán, a tulajdonukban levő házban, az Attila utca 238. szám alatt. A legendák bizonytalansága után most dokumentumszerű pontossággal van megnevezve tér is, idő is (még azt is megtudjuk, hogy délután hat óra van). […]

A regény első harmada késleltetett fokozással épül fel, Édes Anna csak a hatodik fejezetben lép színre. […] Az első tetőpont, Vizyné és Édes Anna találkozása után sajátos, egyenletes ritmusban halad előre a történet, három (egyaránt négy-négy fejezetből álló) nagyobb egységre tagolva. Az első azt beszéli el, hogy Anna miképp illeszkedik be új környezetébe. (Attól a pillanattól, hogy színre lép, a történetmondó elsősorban az ő nézőpontját képviseli.) Itt is akad tetőpont, a kilencedik fejezet uzsonnája, benne Vizyné nagyjelenetével: piskótával kínálja meg Annát, aki elhárítja. […] Ugyancsak négy fejezet jut Jancsi úrfi és Anna futó románcának elbeszélésére. Vizyné rokona, Patikárius János kallódó, felesleges ember, akinek ifjúságába beleszólt a háború, s így elmulasztotta a felnőtté válást. Vizy és Jancsi vizitje a bankban alkalmat ad arra, hogy a 20. század vallásának, az aranybálványnak e temploma teljes pompájában jelenjen meg […]

A harmadik nagyobb szerkezeti egység a cselédlány szabadulási lehetőségének meghiúsítását és a bekövetkező katasztrófát beszéli el. Vizyné betegségével zsarolja meg Annát, és bírja maradásra, hiába figyelmezteti őt Moviszter doktor angyali üzenet hordozójaként: „Higgye el: nem is olyan jó az a nagyon jó cseléd. Legyen olyan, mint a többi: jó is meg rossz is.” Anna végül nem megy férjhez a XVI. fejezetben, végül is a VII-ben eltört egy tükröt. A tizenhetedik fejezet farsangi meglepetés-partija a regény egyetlen hosszabb kitérője: a Bécsben élő Jancsi hazalátogat, s bár csalódnia kell várakozásaiban, később újra eljön a Vizy kinevezését ünneplő estélyre, hogy akaratlanul is kiváltója legyen az éjjel bekövetkező tragédiának. […] A későbbi tragédiát közvetlenül kiváltó jelenet elbeszélése fölöttébb visszafogott. A gyilkosság valószínűtlenül gyorsan játszódik le, a leleplezése pedig hasonló lassúsággal. […]

A két utolsó fejezet volna a történet lezárása, de egyik sem tesz ennek eleget. A bírósági tárgyalás nem képes tisztázni a valódi okokat, vagyis nem tesz pontot a történtekre. Az utolsó fejezet pedig már nem is tartozik szorosan a cselekményhez (hasonlóképp, mint a nyitó fejezet). […] A bírósági tárgyalás az igazságszolgáltatás paródiájának bizonyul, a racionális megítélés csődjét modellálja.Anna tanúvallomását folyamatosan korrigálják és helyettesítik, ami eleve megakadályozza, hogy érdemi szereplője legyen saját ügyének. Bár sok a tanú, a legfontosabb, Patikárius János meg sem jelenik – és nincs senki, aki tudatában lenne az ő szerepe jelentőségének. […] Annát nemcsak börtönbüntetésre ítélik, hanem emlékének krisztinavárosi törlésére is. A zárófejezet időpontja már 1922 ősze. A látószög újból a háttérre esik […]

Veres András, Az Édes Anná ról. In: Egy közép-európai értelmiségi napjainkban : Tverdota György 65. születésnapjára, szerkesztőbizottság Angyalosi Gergely et al., a szövegeket gondozta Sárközi Éva, Budapest, ELTE Bölcsészettudományi Kar, 2012, 267–276. p.