Aranysárkány fejléc kép
 
Jegyzetek  
 
Szövegforrások  
 
Kézirat  
Kosztolányi Dezső Édes Anna című regényének hiányosan fennmaradt autográfja az MTA Könyvtár és Információs Központ Kézirattár és Régi Könyvek Gyűjteményében található Ms 4614/32–44. jelzet alatt. Amint arról az intézmény katalógusa tudósít, Kosztolányi Ádámtól került a közgyűjteménybe 1969-ben a Kosztolányi-hagyaték részeként.
n
Jegyzet Sáfrán Györgyi, Kosztolányi Dezső hagyatéka. Kosztolányiné Harmos Ilona hagyatéka. Hitel Dénes Kosztolányi-gyűjtemény, Az MTA Könyvtára Kézirattárának katalógusai 11, Budapest, 1978, 7.
 
A regény első tizenöt fejezetének kézirata maradt fenn részen vagy egészben. A mottó, az első, a nyolcadik és a tizenegyedik fejezet szövege hiánytalanul megvan. A második, harmadik, negyedik, hetedik és a tizenötödik fejezetnek egy-két rövid részlete hiányzik. Az ötödik, hatodik, kilencedik és a tizedik fejezet egy-egy kéziratlapja elveszett, a tizenkettedik, tizenharmadik és tizennegyedik fejezet csupán töredékesen maradt fenn, az utolsó öt fejezetnek pedig nyoma veszett. Egy-két lap a Nero és a Pacsirta kéziratlapjai közül került elő (föltehetően az iratok rendezésekor keveredtek el). A nyolcadik fejezet egy-egy részletét (betoldását) talán maga a szerző ragasztotta tévedésből az ötödik, illetve a hatodik fejezet szövegébe. Három teljes kéziratlap és két töredék a műfordításokhoz sorolt „vegyes töredékek” című palliumból bukkant föl a jelen kritikai kiadás nyomdai megjelenése után. Ezek átírását a javított hálózati kiadásban adjuk közre.  
A rétegek  
Kosztolányi alkotói eljárását egyik kortársa tréfásan (de komolyan vehetően) így jellemzi:  
„Mindig zöld tintával ír, apró, egészen apró betűkkel. Néha egy szót tízszer is kihúz, mindig új kifejezést keres, és amikor megtalálja, más színű – piros – tintával írja be.”
n
Jegyzet

KálmánJenő, Helyszíni közvetítés a Színházi Élet szerkesztőségéből, Színházi Élet, 1935, XXV. évf., 43. sz.

 
Kálmán Jenő leírása jól szemlélteti az Édes Anna kéziratának ránk maradt állapotát. A gyakori javítások, betoldások, kihúzások, áthelyezések arról árulkodnak, hogy a szerző többször visszatért egy-egy helyhez, néhány fejezetet teljesen átírt, másokat inkább csak átszerkesztett. A kézirat fizikai jellemzői alapján próbáltuk rekonstruálni a szöveg alakulásának egyes rétegeit ahhoz hasonlóan, ahogyan az archeológusok földtani rétegek elemzésével határozzák meg egy-egy lelet korát. Esetünkben ezek a rétegek egy rendkívül bonyolult szerkezetű anyag egyszerűsített leírását segítik, nem tekinthetőek kőbe vésett, megdönthetetlen szabálynak, pusztán támpontként kezelhetők.  
A kézirat tanulmányozása során három ilyen jól elkülöníthető réteget tártunk fel:  
a) zöld tintával,  
b) grafitceruzával,  
c) írógéppel írt szövegek.  
E szintekeket alapvetően a felhasznált íróeszközök alapján definiáltuk: a zöld tintával írt szövegek bizonyosan a legkorábbiak, a ceruzás lapok többnyire tisztázatnak tekinthetőek, és a gépelt lapokról is valószínűsíthető, hogy egy korábbi változat tisztázatai, melyeket aztán Kosztolányi tovább javított, többnyire ceruzával. A fennmaradt kézirat nagy részén megfigyelhető, hogy az elkészült, szétvágott, majd összeillesztett szöveget (a kor szövegszerkesztő eljárásával a kivágás ollóval, a beillesztés ragasztóval történt) egy végső fázisban az író ceruzával korrigálta. Ez az utolsó simítás jól látható a tintával és írógéppel írt textuson, de az eredendően ceruzával lejegyzett részeket vizsgálva már nem különíthető el egyértelműen.  
A szövegek kollációjával megállapítható, hogy a fennmaradt kézirat olyan tisztázat, amelyen Kosztolányi számos további módosítást végzett a Nyugat-ban megjelent első publikálásig, tehát nem nyomdai kézirat. A tisztázás során egyes részeket újra lemásolt, így azok alig tartalmaznak javításokat. Valószínűleg akkor járt így el, amikor módosításait már maga is követhetetlennek, olvashatatlannak tartotta.  
Másutt a megtartandó kéziratrészt levágta, és be- vagy ráragasztotta a letisztázott lapokra, vagy épp fordítva, egy szövegrészhez üres papírszeletet, esetleg teljes papírlapot ragasztott, és arra írta az átdolgozott szöveget. Számos kéziratoldal két, de akár három-négy különböző fázisban készült kettő, három vagy akár több különböző papírra írt részletből áll össze. A kötegben találunk olyan oldalt, amelyen zöld tintával, de eltérő papírra írt részeket ragasztott egymás alá, olyat, ahol ceruzás fogalmazványokat rögzített egymáshoz, és olyat is, amelyen gépelt, ceruzás és zöld tintás részek egyaránt szerepelnek.  
A különböző méretű és formájú papírlapokból kivágott szeletek többnyire nem egy alapul szolgáló oldalra vannak rögzítve, hanem egyszerűen egymáshoz vannak ragasztva, ezért szabálytalan méretűek, némelyik kétszerese a másiknak. Egyes kéziratlapokról a tisztázás során Kosztolányi egyszerűen levágta a jóváhagyott részeket, így félbevágott oldalak és teljesen szabálytalan méretű papírdarabok is előfordulnak a kéziratkötegben. A kilencedik fejezet hetedik fóliójáról például [ill_001] bizonyosan tudható, hogy az előző, több összeillesztett papírszeletből álló kéziratoldal [ill_002] egyik darabjához tartozott eredetileg, a két rész ugyanis pontosan összeillik. [ill_003]  
A sajtó alá rendezés elvi hátterét meghatározó vitaüléseken felmerült, hogy az íróeszköz-használat alapján sorrendiséget állítsunk föl az egyes rétegek között, és tekintsünk el az eszközök tulajdonságainak rögzítésétől. Munkánk során azonban kiderült, hogy ilyen rendet nem tudunk teljes biztonsággal felállítani, mert az egyes esetekben szembeszökő tendencia máshol már egyáltalán nem érvényesül.  
Néhány helyen megfigyelhető, hogy a ceruzával írt szöveg tintával van javítva. A kilencedik fejezet első fólióján található ceruzával írt papírlap például a zöld tintával írt lap tetejére van ragasztva. A zöld tintás lap felső részét a ceruzával teleírt papírlap eltakarja, ám a zöld tintás lapon ennek a takarásnak üres hely van hagyva, tehát joggal feltételezhető, hogy a zöld tintás szöveget Kosztolányi a ceruzás után vetette papírra. Ráadásul a fölső lapon későbbi, zöld tintás javításokat találunk, melyek tovább erősítik azt a feltételezést, hogy a ceruzával írt szöveg kivételesen korábban keletkezett.  
előbb ceruzával: kifosztva «feküdt a szeméten»  
végül tintával: kifosztva, lelegelve Lásd a kézirat szöveghelyét.  
előbb ceruzával: (még vörösre mázolt villamosokat is lehetett  
majd ceruzával: (akár vörösre mázolt villamosokat is lehetett  
végül tintával: Vörösre mázolt villamosokat is lehetett még Lásd a kézirat szöveghelyét.  
előbb ceruzával: érezte,  
majd ceruzával: pontosan érezte,  
végül tintával: pontosan mutatta Lásd a kézirat szöveghelyét.  
Gépelt szövegek ritkán és szeszélyesen bukkannak fel: a harmadik fejezet második felében, a hetedik, a nyolcadik és a tizenegyedik fejezet elején. A mottó kétségkívül a legkésőbb keletkezett gépirat, az első három oldal autográf átszámozása (1/a, 1/b, 1/c) arról tanúskodik, hogy a tisztázat elkészülte után került a regény élére. Az is egyértelmű, hogy az első két lapot szúrta be utólag, hiszen a harmadik, zöld tintával írt papírlap felét fölülről levágták, a ceruzás lapszámnak is csak a margón volt hely, tehát ez egy korábbi fogalmazvány tovább javított maradéka. A második kéziratlap ceruzával készült tisztázatnak tekinthető nemcsak a fentiek alapján, de az a benyomás is erre enged következtetni, melyet az íráskép rendezettsége, a szövegjavítások viszonylag kis száma kelt.  
Nehéz megállapítani, hogy a gépiratok mikor születtek. A legtöbb esetben tintával írt szövegek tisztázatairól van szó, azonban vannak kevésbé egyértelmű helyzetek. A nyolcadik fejezet egyik oldalán kétszer is tintával javított gépírás található. Ugyancsak a nyolcadik fejezetben vizsgálható meg az írógéppel és ceruzával írt rétegek közötti viszony: a fejezet első három kéziratlapja gépelt szöveget tartalmaz (nincs bizonyíték arra, hogy ne maga a szerző gépelt volna – igaz, az ellenkezőjére sem), majd a harmadik oldal első harmadában egy mondat közepén ceruzával írt szövegre vált, egyértelművé téve, hogy ebben az esetben ceruzás réteget megelőzte a gépelt. Ugyanakkor ez utóbbi rengeteg ceruzás javítást is tartalmaz. (Ez is alátámasztja azt a korábbi feltevést, hogy a szerző egy utolsó javítási fázisban ceruzával végigjavította az egész kéziratot.)  
Az eddigiek alapján bátran kijelenthetnénk, hogy az író utolsó simítása a kéziraton ebben a ceruzás rétegben történt, ami ugyan nem különíthető el az eleve ceruzával írt rétegtől, a tintával írt szövegben viszont jól megfigyelhető. Ez alól is vannak azonban kivételek. A kilencedik fejezet 6-7. kéziratlapján többször is zöld tintával korrigál a ceruzás javításon:  
előbb tintával: Tudjátok,  
majd ceruzával: Tudjátok, – mondta –  
végül tintával: Tudjátok, – mondta Drumáné, – Lásd a kézirat szöveghelyét.  
előbb tintával: – állapitotta meg Tatárné – hamar  
majd ceruzával: gyorsan  
végül tintával: elég korán Lásd a kézirat szöveghelyét.  
előbb tintával: Pedig azelőtt kettőt se tudott szólani. Örökké rokonok a háznál, az anyja, az apja, a nénje. Odahordaná az [… … …] – Aztán mozizik.  
majd tintával: Pedig azelőtt ket­tőt se tudott szólani. És örökké rokonok a háznál, az anyja, az apja, a nénje. Odacsöditené az [… … …] – Aztán mozizik.  
majd ceruzával: És örökké ott van a háznál az egész pereputtya.  
végül tintával: És örökké a nyakamon az egész pereputtya. Lásd a kézirat szöveghelyét.  
A III. fejezet 17. kéziratlapján három réteg váltakozását figyelhetjük meg. Vizuálisan a ceruzával, írógéppel, tintával írt szövegek sorrendben következnek egymás után, azonban keletkezési sorrendjük nyilvánvalóan más. Ez a kéziratlap két egymásra ragasztott papírlapból áll. A ceruzával félig teleírt lap alsó részére van ráragasztva a néhány gépelt sort tartalmazó papír, melyet zöld tintás kézírás tölt meg, és félig eltakarja a ceruzás lap alsó felét (a takarás alatt nincs szöveg). A gépelt lap fölső részét, ahol feltehetőleg szintén gépelt szöveg volt, levágták, majd arra a lapra, melyre ráragasztották, ceruzával tisztázták le a levágott gépelt szöveg variánsát. Tehát a rétegek időbeli sorrendje a következő: gépirat – tintával írt – ceruzával írt réteg.  
A lapszámozás  
Hasznos viszonyítási pont a kéziratlapok keletkezési sorrendjének megállapításához a szerző saját kezű lapszámozásainak vizsgálata.  
Ezen a lapon szemünkbe ötlik egy különös jelenség: az első fejezet címét, bár lenne rá hely a lap tetején, nem találjuk. A címet ugyanis Kosztolányi az előző kéziratlap aljára, a mottó után toldotta be ceruzával. A második kéziratlapra írta viszont a második fejezet címét folytatólagosan az előző vége után, méghozzá a papír alsó harmadában, ami szokatlan eljárás a szerzőtől. Nem is találunk több példát rá, a harmadikat kivéve. A harmadik fejezet címénél is ugyanez a furcsaság tűnik fel: a lap felénél található a fejezetcím. Ehelyütt a fejezetszám többször is át van javítva, s ezeknek a javításoknak meglehetősen bizonytalan az olvasata. Az viszont jól megfigyelhető, hogy alig egy sornyi hely maradt a két fejezet között, ami arra enged következtetni, hogy a fejezetcímet az író utólag szúrta be. Valószínű tehát, hogy a Vizyék közötti esti jelenet eredetileg a második fejezetben szerepelt.  
A lenti táblázat utolsó oszlopa tartalmazza ezeket a jelöléseket, elkülönítve a kézirattári rendezés során a lapokra került jelzésektől. Fontosnak tartottuk, hogy a később törölt autográf lapszámozást is feltüntessük, hiszen ez az információ fontos támpontot ad a kézirat szerzői átrendezéseihez. A táblázat utolsó oszlopának adataiból jól látható, hogy Kosztolányi a tizenegyedik fejezetig folyamatos lapszámozással látja el a kéziratot, amint azt már említettük egy, a végső javítási fázishoz közeli, de nem a legutolsó szakaszban – az utólag betoldott lapok számozása (1/a, 1/b, 1/c) bizonyítja ezt. A további fejezetekben is találhatunk még utólagos betoldásra utaló lapszámozást (2/a, 2/b, 5/a, 5/b, 74/a, 74/b, 84/a, 84/b, és a többitől eltérő módon,a XV. fejezetben: 7/1). Ezek azt támasztják alá, hogy az anyag rendezése, a ceruzás lapszámozás beiktatása után visszatért az első három fejezethez, és még egyszer átdolgozta, letisztázta néhány lapját. Ugyanígy járt el a IX. fejezettel is.  
A hiánytalanul ránk maradt tizenegyes fejezet azért érdemel külön figyelmet, mert annak szinte minden lapja zöld tintával írt teljes, A/4-es formátumú lap (kivéve a 6., 7., 8-at, ezek olyan, eredetileg A/4-es lapok, melyekből levágott kisebb-nagyobb darabot), ezek egyikén sem alkalmazza azt az egyébként igen jellemző eljárását, melynek során kisebb papírszeleteket ragaszt egymás után. A lapszámozást illetően különös, hogy ebben a fejezetben újrakezdi a számozást, méghozzá azt is zöld tintával. Érdekes még, hogy első, gépelt lapjának végén is zöld tintával írja az utolsó mondatot (ezt külön rétegként tüntettük fel a táblázatban).  
A ceruzával és írógéppel írt rétegek viszonyát árnyalja például a VII., VIII. fejezet gépiratainak lapszámozása: ezekben a fejezetekben a lapszámozás is írógéppel történt, tehát már akkor gépelte le az oldalakat, amikor a ceruzás, folyamatos lapszámozást elkészítette.  
A fönti példákkal igyekeztünk bemutatni a kivételes esetekre egy-egy példát, a különösen problémás helyekre hívtuk fel a figyelmet. Nincs alkalmunk teljes részletességében elemezni a teljes anyagot, csupán ízelítőt kívántunk adni a rekonstrukció lehetséges eredményeiből. Természetesen a kézirat leírása, pontos átirata, és az alábbi táblázat sem pótolhatja az autopsziát, az anyag kézbevételét. Reményeink szerint azonban sok olyan filológiai hozadéka lesz ennek a kiadásnak, mint a második fejezet egyik fontos, később kitörölt javítása, mely a szerző kereszténységhez való viszonyáról árulkodik:  
előbb tintával: fölcsillogtatta  
majd ceruzával: […] fölcsillogtatta  
majd ceruzával: és félelmesen fölcsillogtatta  
végül tintával: fölcsillogtatta  
egy templom keresztjét. Lásd a kézirat szöveghelyét.  
Az íráskép  
Írásszakértői vélemény alapján megállapítható, hogy a kézirat szövege annak betoldásaival, javításaival együtt egy kéztől származik (a kézirattári számozás kivételével). Ennek különösen nagy a jelentősége akkor, amikor a folyóirat- és a kötetkiadásban sajtóhiba áll, s a kézirat szöveghelye alapján javítjuk. Például a harmadik fejezetben – ahol Vizy Kornél a krisztinavárosi ellenforradalmi eseményekről beszél – a megjelent szövegekben a forradalom szó olvasható. A kéziratban viszont az ellen-forradalom szó szerepel, de úgy, hogy az összetétel első fele, az „ellen” utólag lett beszúrva a „forradalom” elé (48). A javítás autentikussága szempontjából távolról sem mindegy, hogy maga Kosztolányi javította-e a szöveget, vagy valaki más.  
Feltűnő a zöld tintával írt szövegek sietős írásképe. A jobbra dőlő íráskép és a jobbra elrántott ékezetek a lendületes, sietős írás jellemzői. Az utólagos, ceruzával történt javítások írásképe lassúbb tempóra vall.  
A gyorsírásos feljegyzések  
Van még egy el nem különíthető, de megkülönböztethető réteg: a gyorsírással írt szövegek. Ezeket szinte mindig ceruzával veti papírra, sokszor a lapok hátoldalára, de egyes fejezetekben (XI., XIII.) tintával is készít gyorsírásos feljegyzést.  
Igen megnehezítette a megfejtést, hogy a Kosztolányi által használt Gabelsberger-Markovits-féle gyorsírásos rendszert 1927-ben jelentősen megváltoztatták, átalakították. Az írásrendszer reformjára éppen annak bonyolultsága, az egyéni jelölésekre túl nagy teret engedő vonása miatt volt szükség, ezért is okozott nagy nehézséget a kéziratban található gyorsírásos szövegek megfejtése.  
Az Édes Anna kéziratában több önálló gyorsírásos szövegrész is előfordul, ezek többnyire utólag, a lapok hátoldalára beszúrt szövegek. Két szövegrészt csak a táblázatban közlünk, mivel azok egy korábbi, általunk nem ismert rétegbe tartozhattak.  
Az önálló gyorsírástöredékek esetében a fejtés során igen nagy nehézséget jelentett a kontextus hiánya. A gyakran felbukkanó marginális vagy sorok közé toldott bejegyzéseknél viszont segítséget nyújtott az a szövegkörnyezet, amiben az adott gyorsírásos jel elhelyezkedik.  
Az író egyedi változtatásai olyan sokrétűek, hogy akár egy Kosztolányi gyorsírás-szótár is összeállítható lenne belőlük. Gyorsírásának legfőbb sajátossága, hogy az átlagoshoz képest nagyobb méretű jeleket rajzol, elhagy egyes betűket, szótagokat, nem formálja meg a jeleket teljesen.  
 
 
Nyomtatott szöveg  
Az alapszöveg  
Kiadásunk – mint általában minden szövegkritikai kiadás – szövegekből és magyarázatokból áll. A szövegrész két összetevőre tagolódik: főszövegre – ezt közöljük a lap tetején – és a lap alján közölt szövegváltozatokra. A főszöveg alapja – az alapszöveg – a regény legfejlettebb, legvégső változata. Az alapszöveg hibáinak kijavításával nyerjük el a regény megbízhatónak tekinthető főszövegét.  
A regény négyszer jelent meg Kosztolányi Dezső életében: először a Nyugat című folyóiratban, majd három ízben kötetben, kétszer a Genius (1926, 1929) és egyszer a Révai Testvérek kiadásában (1936).  
A kézirathoz képest nagyobb mértékben változott a folyóiratközlés szövege, az utóbbihoz képest kisebb mértékben módosult az első kötetkiadásé. (Lásd bővebben a keletkezéstörténeti fejezetben.) Ezt követően viszont nem változott a szöveg, tehát ez a szerző által véglegesített szöveget tartalmazó kiadás (editio definitiva). Az 1943-as nyolcadik kiadásig ugyanezzel a szedéssel jelentek meg a kiadások. Az első kiadás sajtóhibái hiánytalanul megtalálhatók valamennyiben (lásd bővebben a kiadástörténeti alfejezetben). A lapszámozás sem változott. Jóllehet nem rendelkezünk korrektúrapéldánnyal belőle, mégis nyilvánvaló, hogy szerzői korrektúra történt, és az is bizonyos, hogy többé nem történt szerzői korrektúra. Vagyis a Genius 1926-os kiadása kell, hogy kiadásunk alapszövege legyen.  
A főszöveg alapszövege, mint már tisztáztuk, az első kötetkiadás, amelyet betűhíven közlünk. Azért döntöttünk a betűhű közlés mellett, mert a helyesírási sajátságok stiláris információt is hordozhatnak. Az elmúlt évtizedek során felhalmozódott szövegromlás részben az aktuális helyesírási szabályokat követő átírásokra vezethető vissza.  
Kivételt csak a sajtóhibák esetében tettünk: ezeket javítottuk, és lábjegyzetben [szögletes zárójelben] feltüntettük a sajtóhibát és a javítás alapjául szolgáló forrást (a folyóiratközlés szövegét vagy a kéziratot).  
A főszöveget és a hozzá tartozó szövegváltozat-apparátust az első tizenöt fejezet esetében jobb oldalon adjuk közre, párhuzamosan a kézirat fennmaradt szövegével, amely bal oldalon található. A kéziratnak a XVI. fejezettől a regény végéig terjedő része elveszett vagy lappang, következésképp ettől a fejezettől megszűnik a párhuzamos közlés, s mindkét oldalon folyamatosan a főszöveg és apparátusa kap helyet.  
A kötetkiadás és a folyóiratközlés eltérései  
Amikor a főszöveghez lábjegyzetben csatolt szövegváltozat lelőhelye nincs feltüntetve – általában ez a helyzet – akkor az azt jelenti, hogy a változat a Nyugatban folytatásokban megjelent regény szövegében található.  
Bár a Nyugat-közlés és a kötetkiadás helyesírásának kialakítását a szerkesztő, a nyomdai előkészítő, a szedő, a tördelő és a korrektor nagyban befolyásolta, ma már nem bizonyítható, hogy az ilyen típusú változások közül melyek múltak rajtuk, és melyek a szerzőn. Ezért nemcsak a tartalmi és stiláris eltéréseket, hanem a helyesírásban mutatkozó különbségeket is feltüntetjük. Azt, hogy a szerző helyesírási rendszerét nem lehet helyreállítani, bizonyítja a kézirat szövege, melyből kiderül, hogy Kosztolányi következetlen, különösen az írásjelhasználatban és a beszédhangok időtartamának jelölésében.  
A magánhangzók időtartam-jelölése A legnagyobb fokú esetlegesség a magánhangzók hosszúsága terén jelentkezik. Kosztolányi a kéziratban ugyan sokkal többször él a rövid változattal, mint a hosszúval, de egy bekezdésen, sőt egy mondaton belül is ugyanazt a szót hol így, hol úgy írja. A Nyugat – és a kötetet kiadó Genius – nyomdáinak betűkészlete ugyan valamennyi magánhangzó esetén rendelkezett a hosszú változattal is, de használatuk terén ugyanolyan fokú esetlegesség figyelhető meg, mint Kosztolányi kézírásában (és amely esetlegesség és bizonytalanság a kor publikációinak általános jellemzője volt). Ezért egyedül ezt – a Nyugat szövegének magánhangzó-hosszúságot jelölő eltéréseit – nem hozzuk a lábjegyzetekben. Annak érdekében, hogy a ránk hagyományozott alapszöveget csak valóban indokolt esetben módosítsuk, javítsuk, a kötetkiadás szövegét a magánhangzók terén sem igazítottuk a mai helyesíráshoz, hanem ragaszkodtunk a betűhűséghez.  
Nemcsak a szerző, hanem a kötet- és a folyóirat kiadója és nyomdája sem volt következetes a magánhangzók hosszúságának jelölésében. Minthogy a Nyugat – ellentétben több más lappal – olyan nyomdákban szedette a számait, amelyek rendelkeztek hosszú ékezetes betűmatricákkal, első megjelenésétől kezdve élt a hosszú és a rövid ékezetek megkülönböztetésének lehetőségével. A versek közlésénél figyeltek arra, hogy a szerző leadott kéziratát kövessék e tekintetben is, de a próza esetében már kevésbé törődtek a magánhangzók hosszúságjelölésével. A Nyugatban is megfigyelhető, hogy – még ugyanabban az írásban is – ugyanazok a szavak hol rövid, hol hoszszú ékezettel szerepelnek.  
A hosszú és a rövid ékezet használatában nagyon sokszor tér el egymástól az alapszöveg és a Nyugat-változat. A ’júliusban/juliusban’ (kiadásunk 71. oldalán a 14.sorban), ’díványon/diványon’ (147:9), ’újra/ujra’ (183:9), ’úrfi/urfi’ (301:1) esetében a kötet szövege él a hosszú, a folyóiratközlés a rövid ékezettel, a ’számüzetésükből/száműzetésükből’ (213:20), ’nyujtották/nyújtották’ (233:9), ’elbujtatni/elbújtatni’ (321:5) és a ’megcsunyul/megcsúnyul’ (437:3) esetében pedig épp fordítva: a Nyugat-változat a hosszú, a kötet a rövid ékezetes változatot használja.  
A kéziratban mindig ’julius’ alak áll, a ’diványon’ is következetesen rövid ékezettel szerepel. Az ’ujra’ írásmód csupán kétszer fordul elő, akkor is gépiraton (a kor írógépeinek jelkészletéből hiányoztak az í, ú, ű jelek), a többi esetben hosszú ú-val szerepel. Az ’urfi’ egyedül a XI. fejezet címében található így, később mindenütt hosszú ú-val. A ’száműzetésükből’ a kéziratban is hosszú ű-vel szerepel. A ’nyújt/ nyujt’ nagyon gyakran fordul elő különböző igekötős vagy képzett változatokban. Pl. ’nyújtotta’, ’nyújtották’ a II., IX. és XII. fejezetben, ’nyújtózkodott’ a IV-ben, de ’kinyujtotta’ a VI. és IX. fejezetben. Különös módon ’átnyújt’ a X., XI. és XV. fejezetekben, ugyanakkor ’átnyujt’ a VI. fejezetben (kétszer is). Szintén ingadozik az ’úgy’ írásmódja a kéziratban: ’ugyhogy’ szerepel a IX fejezetben, ’csakugy’ a X-ben, s mindkét fejezetben megtalálható a hosszú ékezetes ’úgy’ is.  
Arra is van példa, hogy ugyanazt a szót előbb a kötet látja el rövid ékezettel és hosszúval a Nyugat (’múltak/multak’, 141:17), majd fordítva történik meg ez (439:8). Szabályszerűség tehát nem állapítható meg sem a könyvkiadó, sem a folyóirat gyakorlatában.  
A tulajdonnevek  
A tulajdonnevek esetében azonban kivételt tettünk, mert ez sokkal inkább számíthat a szerző figyelmére és akaratának teljesítésére.  
Talán a szerzőtől ered, talán jelentősége van annak, hogy a Kun névnek a kéziratban még rövid u-ja mindkét nyomtatott változatban hosszúra változott (vö. 12:1 és 13:1).  
Más a helyzet a Druma név írásával, amely a kötetkiadásban egyetlen helyen található hosszú ú-val, a IX. fejezetben (259:1). Ezt javítottuk, tekintettel arra, hogy minden más alkalommal rövid u-val szerepel, de a problémára lábjegyzet figyelmeztet.  
A folyóiratközlésben szeszélyesen váltakozik a kétféle írásmód. A Nyugat szövege a IV., V., X., XVI., XIX. és XX. fejezetekben hosszú ú-val szerepelteti a nevet; a III., VII., XIV. és XV. fejezetekben röviddel; a IX. fejezetben pedig hol röviddel, hol hosszúval; a XVIII. fejezet elején röviddel, azután pedig végig hosszúval.  
A kéziratban nyolcszor fordul elő a név hosszú magánhangzós változata. Egyszer a XV. fejezetben, egy olyan korai szakaszban, mely később törölve lett, így ez a hely nem hasonlítható össze a Nyugat szövegközlésével. Az V. fejezetben kétszer is előfordul a név, egyszer rövid u-val, egyszer pedig hosszúval, míg a Nyugat szövege mindkét helyen Drúma alakot hoz. A IX. fejezetben található a többi előfordulás. Ebben a részben a Druma/Drúma, Drumáné/Drúmáné névalakok összesen tizenegyszer fordulnak elő a kéziratban (a kötetben és a folyóiratban többször, mivel a kézirat erősen hiányos): hatszor hosszú, ötször pedig rövid magánhangzóval.  
A folyóirat helyeivel összehasonlítva a kéziratbeli előfordulásokat, azt találjuk, hogy a két forrás a fejezet elején szinte ellentétes tendenciát mutat: ahol a Nyugat Drúmáné alakot ad (mindjárt az első előfordulásnál), ott a kéziratban Drumánét találunk. Ahol viszont a kéziratban Drúma alak áll (a fejezet elején), ott a Nyugat Druma alakot hoz. A fejezet végén azonban többször is megegyezik a két forrás, a tizenegyből hat alkalommal, tehát – ha nagyon kicsivel is, de – többször igen, mint nem.  
Ha azt is megvizsgáljuk, hogy a kézirat mely rétegeiben találjuk a hosszú, melyben a rövid magánhangzós alakot, azt a tendenciát figyelhetjük meg, hogy a tintával írt, korábbi rétegben (Kt) többször (háromszor) szerepel Druma, míg a ceruzás rétegben (Kc), ami későbbi fogalmazvány, Drúma a gyakoribb: négyszer fordul elő. Szemléletesebben fogalmazva: a Drúma alak négyszer a későbbi, kétszer a korábbi rétegben található, a Druma alak háromszor a korábbi, kétszer pedig a későbbi rétegben.  
Ha azt is tekintetbe vesszük, hogy a Kc-ben található két rövid u-s alak olvasata elég bizonytalan (tehát nem zárható ki, hogy ezekben  
valójában hosszú a magánhangzó), akkor kijelenthetjük, hogy Kosztolányi a későbbi fogalmazványok idején tért át a Drúma névalak használatára.  
A kötetkiadás – talán a rendteremtő szándék eredményeként – a rövid u-val írt változatot választotta. A név első előfordulásánál lábjegyzet tájékoztat a problémáról (93. oldal 35. lábjegyzet), a továbbiakban pedig az eltérést csak a változási pontokon tüntetjük fel.  
Egyéb helyesírási kérdések Betűhű szövegközlésünk azt a nyelvi és helyesírásbeli állapotot rögzíti, ami az első kötetkiadásban és a Nyugat-folytatásokban manifesztálódott.  
Így a dátum is az akkori gyakorlatot tükrözi, az évszám után nincs pont: 1919 július 31-én (15:3).  
Az idegen szavakat legtöbbször mindkét változat kurziválva hozza, mint Jancsi úrfi angol szavait (313:1–2, 6). Ilyen a jazz-band (411:12), a maître d’hôtel (484:25) vagy a parfait (485:16) szedése is, sőt az olyan szójátékok is dőlt betűvel vannak, mint az off pottying (411:27), vagy a magyaros írásmódú, de idegen eredetű szavak, mint a zsánereim (441:10). Kosztolányi purista beállítottságából következik ez a megkülönböztetés, ahogy az idegen szavakat helyettesítő egy-két leleménye is, mint a telefonhívást jelölő ’fölszólítom’ (259:13) vagy a páternosztert körülíró ’körbejáró lift’ (327:5). Egy-egy szó régies írásmóddal szerepel, pl. ’droguista’ (101:4–5), mely bár idegen szó, kivételesen nincs kurzíválva egyik szövegváltozatban sem.  
Van, amikor nagy valószínűséggel lehet feltételezni, hogy maga Kosztolányi ragaszkodhatott a kötetkiadásban szereplő írásmódhoz. Ahogy a kéziratban, a kötet szövegében is kizárólag a ’mingyárt’ írásmód szerepel, egyetlen kivétellel: éppen ott, ahol először fordul elő, így joggal feltételezhetjük, hogy a szedő vétette el. Ezt a ’mindjárt’ alakot ezért itt sajtóhibának tekintettük, és a főszövegben a ’mingyárt’ változatra „javítottuk” (17:10). Természetesen lábjegyzetben jeleztük eljárásunkat.  
Hasonlónak látszik, valójában más a helyzet a ’lélekzet/lélegzet’ váltakozásával. A kéziratban a ’lélegzet’ alak szerepel, ezzel szemben az alapszövegben a ’lélekzet’ írásmód dominál. Ugyanakkor két alkalommal előfordul a ’lélegzet’ is, sőt a XII. fejezetben mindkét változat megtalálható (vö. 361:22, illetve 375:15). Ez is lábjegyzetet kapott.  
A különírás/egybeírás terén nem mutatható ki rendszer. Az alapszövegben található változat hol közelebb áll a mai helyesíráshoz (pl. ’mind a ketten’ – 49:13), hol pedig távolabb (’másodikemeleti’ – 139:13). A folyóiratközlés valamivel gyakrabban él a kötőjeles változattal. Viszont megfigyelhető az a tendencia, hogy az alapszöveg a folyóiratban szereplő kötőszót vesszővel cseréli fel, pl. ’bőröndöket és iparkodott’ – ’bőröndöket, iparkodott’ (405:20). A tagmondatokat összekötő ’és’ előtt pedig soha nincs vessző (sem a kötetkiadásban, sem a folyóiratközlésben).  
A Nyugat-változat (ahogy a kézirat is) takarékosan bánik a veszszővel. Sokszor nem teszi ki a vesszőt a gondolatjel után, pl. ’Anna  
– mondta ásítva – adja ide a telefont’ (393:1). Hiányozhat a vessző akkor is, ha a tagmondat határát nem jelöli gondolatjel, pl. ’Lesz itt tánc méltóságos uram, lesz most itt tánc’ (27:18). Apróbb nyelvhasználatbeli különbségek Természetesen minden nyelvhasználati különbséget jelölünk. A hangtaniakat is, mint az e/ö, ö/ü váltakozása (pl. ’fel/föl’ (27:9), ’fölületességgel/  
felületességgel’ (481:21), ’törülközőt/törölközőt’ (488:27), a stilárisakat is (’aki/ki’, ’ahol/hol’, ’amikor/mikor’). Az utóbbiak révén – mellesleg – jól követhető, hogy a kézirat és a Nyugat szövege mely esetekben áll közelebb egymáshoz, mint az alapszöveghez. A lábjegyzetelés szabályai Ahol csupán egyetlen szó hangrendi változása történik – pl. ’feltétlenül/föltétlenül’ – vagy csak egyetlen szó cserélődik le – pl. ’hullt/ borult’ (73:13); ’feleségét/életepárját’ (125:19) – ott a jegyzetpont a főszövegben az adott szóra kerül, és a lábjegyzetben csak a megváltozott szót tüntetjük fel. Így jártunk el az egyszavas stiláris és helyesírási különbségek – pl. ’ki/aki’; ’ép/épp’ esetében is. Különírás/egybeírás esetén is csak az adott szó/szókapcsolat szerepel a lábjegyzetben és  
a jegyzetpont a főszövegben a különírt/egybeírt szó/szókapcsolat utolsó betűjére kerül – pl. ’császárkörtelikőrreln/császárkörte likőrrel’ (319:4), ’porba döntötten/porbadöntötte’ (165:15).  
Ahol viszont két- vagy többszavas eltérés van, ott lábjegyzetünk – hogy a változás határait pontosan megjelöljük – feltünteti a változást határoló változatlan szavakat is, a jegyzetpontot pedig a változást követő első változatlan szó végére helyezzük, mely az adott lábjegyzet utolsó szava lesz. – Pl. ’Ezt a lélekmelegítőt ismerte. Katica kapta, viselte is, aztánn mikor elment, visszadobta’ › n ’ismerte. Tavaly Katica kapta karácsonyra, viselte is egész télen, aztán’ (463:11–12). E módszer szerint járunk el (a változást határoló szavak lábjegyzetbeli feltüntetésével) akkor is, amikor bekezdésbeli eltérés van (új bekezdés található az egyik változatban, de nincs a másikban), tehát a jegyzetpontot a főszövegben a változás utáni első változatlan szóra tesszük, azaz a főszövegbeli új bekezdés első szavára, vagy – ha a alapszövegben nem volt új bekezdés de a Nyugatban volt – arra a főszövegbeli szóra, amely a lábjegyzetben az új bekezdés első szava.  
Ha a Nyugat nem tett ki egy írásjelet, a jegyzetpontot a főszövegben az adott írásjelre tesszük, a lábjegyzetben pedig szögletes zárójelben jelezzük a hiányt (pl. apró,n/[nincs vessző]). Fordított esetben viszont, azaz ha a kötet szöveghelyén nem volt írásjel, de a Nyugatban volt, a lábjegyzet azt a szót is hozza, melyhez az adott írásjel tapad (pl. forogvánn/forogván,). Amennyiben a változó írásjel hatására új mondat kezdődik, vagy éppen a két különálló mondatból egy mondat két tagmondata lesz, az írásjelet határoló mindkét szót feltüntetjük a lábjegyzetben, hiszen ez esetben az írásjel utáni szó írásmódja is megváltozik: nagy- vagy kisbetűvel kezdődik.  
 
 
 
Szövegkiadások  
 
Magyar nyelvű kiadások  
Habent sua fata libelli, a könyveknek megvan a maguk sorsa – az ismert szólás tökéletesen illik az Édes Anna című regényre, mely K. D. életében négyszer jelent meg: először a Nyugat című folyóiratban, majd három ízben kötetben, kétszer (1926-ban és 1929-ben) a Genius, egyszer (1936-ban) a Révai Testvérek kiadásában (az utóbbi a Kosztolányi Dezső Összegyűjtött Munkái című könyvsorozat első köteteként). Kosztolányi először az apjának, Kosztolányi Árpádnak írt 1925. szeptember 28-i levelében említi meg, hogy új regényét a Nyugat kezdi újévi számában közölni.
n
Jegyzet KDLN, 516.
Egy évvel később, az ugyancsak Kosztolányi Árpádnak írt 1926. szeptember 8-i levelében esik szó először a kötetkiadásról: „Karácsonykor jelenik meg a Genius-nál könyv alakban. Alig várom, hogy személyesen nyújthassam át neked.”
n
Jegyzet I. h. 550.
 
Jóllehet a regény befejező részét közlő 1926. november 16-i Ny-számhoz időben közel, néhány nappal 1926 karácsonya előtt jelent meg az első kötetkiadás, a két szöveg nem teljesen fedi egymást. Kosztolányi időközben változtatott a szövegen. (Lásd bővebben a keletkezéstörténeti fejezetben.) Az első kötetkiadás után viszont nem változott a szöveg, annyira nem, hogy az 1943-as nyolcadik kiadásig ugyanazzal a szedéssel jelentek meg a kötetek. Az első kiadás sajtóhibái hiánytalanul megtalálhatók valamennyiben ugyanazon az oldalon. Például a 7. oldalon: „Nem érezte magát a bolsevizmus mártírjának, talán inkább a régi rend áldozatainak” [helyesen: áldozatának; a Ny-ban így is jelent meg]. Vagy az 56. oldalon: „Most hol a könyvre, hol a lányra pillantva ellenőrizte a cselédkönyv hivatalos megállapítását [helyesen: megállapításait], melyek bizony közel sem födték a leírhatatlan valóságot.” A 71. oldalon: „Aztán végzetesen következtek a csalódások. Másnap rendszerint hallgatott a »derék lány«-ról. Negyednap [helyesen: Harmadnap] foghegyről jegyezte meg, hogy »kissé lassú«, vagy »kényelmes«. Negyednap kifogásolta modorát.” A 152. lapon az angol sláger szövegében kettő sajtóhiba is szerepel (ezek megtalálhatók a Ny-ban is), közülük a második – „Sometimes you made me glade[helyesen: You made me glad] – különösen érdekes, mert az 1929-es kiadás kijavította. (Ez az egyetlen változtatása az első kiadáshoz képest.) A harmadik kiadás viszont visszaállította az első kiadásban szereplő hibát, és a 8. kiadásig a szöveg – mint már jeleztem – változatlan szedéssel ismétlődött.  
Mindebből arra lehet következtetni, hogy K. D. az első kötetkiadást követően nem változtatott a szövegen. Azt nem sikerült kideríteni, hogy ez rajta múlt-e vagy a kiadón, amelynek nyilvánvaló anyagi érdeke fűződött ahhoz, hogy ne bolygassa meg a szedést. Nem lehet tudni azt sem, hogy az 1929-es kiadás egyetlen javítását a szerző kezdeményezte vagy a kiadói szerkesztő. A Kosztolányi életében utolsó, 1936-os kiadás előkészítése idején a már halálos beteg írónak nem volt lehetősége érdemben foglalkozni regénye szövegével.  
1943 és 1963 között nem jelent meg a regénynek új kiadása. Gyakorlatilag tilalomlistára került. Ebben fontos szerepet játszott az a Kosztolányi ellen indított politikai támadássorozat, amelyet 1947-ben SzabóÁrpád intézett (feltehetően felsőbb utasításra) K. D. életműve és ennek második hullámában – a Kosztolányit védők utolsó adujának számító – Édes Anna ellen. „Ez a regény is, bár részleteiben vérlázítóan forradalminak mutatkozik, nagy egészében mégis sokkal inkább ellenforradalmi, reakciós” – olvasható Szabó Árpád Írástudóknak való című vitacikkében.
n
Jegyzet Vö. Szabó Árpád, Írástudóknak való, Valóság, 1947. 3. sz., 205. p. – Lásd bővebben a recepciótörténeti fejezetben.
 
A kiadás hosszú szüneteltetésének oka elsősorban a regény nyitánya volt. A Sztálin önkényuralmának áldozatul esett, a Szovjetunióban hamis vádak alapján kivégzett Kun Béla nevét tabu volt kiejteni az 1940–1950-es évek fordulóján, a nemzetközi munkásmozgalom árulójaként bélyegezték meg. 1956. február 20-án (születésének 70. évfordulóján) jelent meg az első Kun Bélát tisztázó cikk, a Szovjet Kommunista Párt XX. Kongresszusával csaknem egy időben hivatalosan rehabilitálták őt. Az Édes Anna mégsem került le a tilalomlistáról. Kun Béla menekülésének krisztinavárosi legendájában sokan a népbiztos megrágalmazását látták. A szöveget szó szerint értelmezték, figyelmen kívül hagyva iróniáját.
n
Jegyzet Az érdekesség kedvéért említem meg: Illyés Gyula 1934-ben találkozott Moszkvában Kun Bélával, aki elmondta, hogy „Egy szerkesztőségben dolgozott Kosztolányival. Az Édes Anna remekmű.” (Illyés Gyula, Levelek vidékre, Pesti Napló, 1939. 178. sz. (augusztus 6.) 31. p.; Lásd még: Szónok az éjben. In: I. Gy., Ebéd a kastélyban, Budapest, Szépirodalmi, 1962, 89–99. (97.) p.) Kiss Ferenc – Illyés Gyula szóbeli közlésére hivatkozva – azt írta monográfiájában: Kun Béla úgy fogta fel a nyitófejezetet, hogy az a krisztinavárosi polgárok észjárását gúnyolja. (Kiss Ferenc, Az érett Kosztolányi, Budapest, Akadémiai, 1979, 293. p.)
(Az ellentétes elfogultságú politikai olvasatok ugyanígy túltették magukat az irodalmi szempontokon, és mintegy dokumentumként kezelték a regény nyitó fejezetét.)  
BókaLászló irodalomtörténész, egyetemi tanár érdeme, hogy az Édes Anna 1963-ban ismét megjelenhetett. A kiadáshoz írt előszavában a regény keletkezésének, indítékainak és a mű drámai felépítésének, szereplőinek részletes bemutatásával igyekezett fölmenteni a művet a politikai vádak alól. Bóka László szerint a korábbi hivatalos értékeléssel ellenkező előjelű „politikai indulattól fűtött társadalmi regény” az Édes Anna, a „magatudatlan” címszereplő „ösztönösen lecsapó kése… az ellenforradalmi Magyarországot találja szíven”. Vizy Kornél ábrázolásával kapcsolatban pedig így fogalmazott: „Soha nem fogom megérteni, hogy a felszabadulás után sem fedezték fel, hogy milyen tökéletes arcképet rajzolt Kosztolányi a fehérterror legalávalóbb bürokrata-típusáról.”
n
Jegyzet Bóka László, Kosztolányi „Édes Anná”-ja. In: Kosztolányi Dezső, Édes Anna : Regény, Budapest, Szépirodalmi, 1963, 15., illetve 27. p.
 
Az új kiadás negatív hozadéka, hogy két helyen megcenzúrázták a regény szövegét. Elsőként Szörényi László irodalomtörténész tette szóvá – „delfinológiai” példái között –, hogy az ÉA tizenötödik fejezetének két mondatát az 1945 utáni kiadások rendre kihagyták.
n
Jegyzet Szörényi László, Szöveggondozás – magyar módra : Delfinológiai vázlat. In: Sz. L., „Multaddal valamit kezdeni” : Tanulmányok, Budapest, Magvető, 1989, 272. p.
A Horthy-féle nemzeti hadsereg 1919 végi budapesti bevonulását kommentálják e mondatok: „Csöndes, megindító viszontlátás volt. A bujdosók, mint annyiszor a magyar történelemben, hazaérkeztek.” Először az 1963-as kiadás törölte a két mondatot, a későbbi kiadások csak követték példáját.  
Valójában még egy helyen kurtították meg az eredeti szöveget az 1963-as és a későbbi kiadások. A kilencedik fejezet három rövid mondata is áldozatul esett: „Lábuknál feküdt a forradalom patkánya. Döglött volt már. De azért még egyszer agyonütötték.” Erre először az általam sajtó alá rendezett 1992-es kiadásban hívtam fel a figyelmet.
n
Jegyzet I. m., 86. p. [A leírást ld. a 25. kiadásnál.]
Ez a kiadás vette elsőként figyelembe a regény fennmaradt kéziratát, s próbálta megtisztítani a szöveget az időközben megszaporodott sajtóhibáktól.  
A kicenzúrázott részleteket tudomásom szerint először az Ács Margit-féle 1975-ös kiadás állította helyre.
n
Jegyzet Vö. i. m. 770., illetve 821. p. [A leírást lásd a 18. kiadásnál.] – Ez a kiadás viszont más szempontból pontatlan, például elhagyja a fejezetek sorszámának jelölését.
Sajnos még sokáig jelentek meg csonkított kiadások, a diákok számára készített kiadványok között is. Az 1992-es kiadás javításait sem vette figyelembe minden későbbi kiadás.  
Az 1970-es évektől ugrásszerűen megnőtt a publikálások száma. Ennek legfőbb oka, hogy időközben a regény iskolai tananyag lett. Ahhoz képest, hogy az ÉA húsz év kihagyással először 1963-ban jelenhetett meg, már az 1968-as tanügyi reformot követően házi olvasmányként ajánlották a középiskolákban.
n
Jegyzet Vö. első iskolai célzatú feldolgozásait: Tedeschi Mária, Kosztolányi Dezső : Édes Anna. In: Pálmai Kálmán et al, A 20. századi magyar irodalom tanítása a középiskolában, Budapest, Tankönyvkiadó, 1969, 191–193.; Mész Lászlóné, Kosztolányi prózája. In: M. L.-né, Tanári kézikönyv : A magyar irodalom tanításához a középiskolák 4. osztálya számára, Budapest, Tankönyvkiadó, 1971, 155–156. p.
 
Az 1978-as új gimnáziumi tantervben pedig kötelező házi olvasmány lett.
n
Jegyzet Vö. A gimnáziumi nevelés és oktatás terve, Budapest, Tankönyvkiadó, 1978, 81. p.
Ebben nekem is szerepem volt: az akadémiai reformbizottság irodalommal foglalkozó csoportjának vezetőjeként véleményezhettem az Országos Pedagógiai Intézetben készült tervezetet, és befolyásolhattam annak további alakulását. Az ÉA kötelezővé emelését eredetileg az MTA Irodalomtudományi Intézetében alakult Fiatal Irodalomtörténészek Köre javasolta, amelynek tagja voltam.
n
Jegyzet Lásd Javaslat a középfokú oktatás irodalmi törzsanyagára, Literatura, 1976. 2. sz. 154. p. illetve Tankönyvháború : Viták a gimnáziumi irodalomoktatás reformjáról a hetvenes–nyolcvanas években, sajtó alá rend., szerk. és az összekötő szöveget írta Pála Károly, Budapest, MTA Irodalomtudományi Intézete – Argumentum, 1991, 27–88. p.
 
Az 1990-es évektől az ÉA csaknem minden évben megjelent, sokszor több kiadásban is. A könyvkiadók üzleti számításai (és a koordináció hiányának) következtében 2007-ben hat, 2008-ban pedig öt kiadást ért meg.  
 
Folyóiratközlés  
A regényt először a Nyugat 19. évfolyama közölte, folytatásokban, 1926. július 1-től november 16-ig (13–22. szám). [Ezzel a címmel:] ÉDES ANNA [és alatta a műfaj megjelölésével:] REGÉNY.  
(1) 13. sz. július 1.: [Mottó], 1. p.; I. Kún Béla elrepül, 1. p.; II. A méltóságos úr, az elvtárs és a méltóságos asszony, 2–6. p.; III. Fanyar vacsora, 7–14. p.  
(2) 14. sz. július 16.: IV. Különböző izgalmak, 98–104. p.; V. Minisztérium és misztérium, 104–110. p.  
(3) 15. sz. augusztus 1.: VI. Anna, 173–182. p.; VII. Új seprő jól seper?, 182–187. p.  
(4) 16. sz. augusztus 16.: VIII. A tünemény, 284–289. p.; IX. Vita a piskótáról, az irgalomról és az egyenlőségről, 289–298. p.  
(5) 17. sz. szeptember 1.: X. Legenda, 342–346. p.; XI. Jancsi úrfi, 346–355. p.  
(6) 18. sz. szeptember 16.: XII. Vad éjszaka, 408–416. p.; XIII. Szerelem, 416–422. p.  
(7) 19. sz. október 1.: XIV. Valami nagyon keserű, 537–543. p.; XV. Tél, 543–550. p.  
(8) 20. sz. október 16.: XVI. Anyag, szellem, lélek, 608–615. p.; XVII. Farsang, 616–623. p.  
(9) 21. sz. november 1.: XVIII. A rémület, 687–701. p.  
(10) 22. sz. november 16.: XIX. Miért…?, 734–748. p.; XX. Párbeszéd egy zöldkerítéses ház előtt, 749–751. p.  
 
 
Kötetkiadások
n
Jegyzet A kötetkiadások jegyzékében közös római szám alatt azokat a kiadásokat hozzuk, melyek azonos szövegűek.
 
I.  
1. kiadás Édes Anna : Regény, [Budapest], Genius, [1926], [4] 264 [4] p.  
2. kiadás (Címlapkiadás) Édes Anna, [Budapest], Genius, [1929], [4], 264, [2] p.  
3. kiadás (Címlapkiadás) Édes Anna : regény, [Budapest], Révai Testvérek Irodalmi Intézet Rt., [1936], (Kosztolányi Dezső Összegyűjtött Munkái, 1), [4], 264, [2] p.  
4. kiadás(Utánnyomás) Édes Anna : regény, [Budapest], Révai Testvérek Irodalmi Intézet Rt., [1937], (Kosztolányi Dezső Összegyűjtött Munkái, 1), [4], 264, [2] p.  
5. kiadás (Címlapkiadás) Édes Anna : regény, [h. n.], Délvidéki Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesülete, [1940], (Defhe Könyvek), 265 p.  
6. kiadás (Utánnyomás) Édes Anna : regény, [h. n.], Délvidéki Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesülete, [1941], (Magyar Regények), 265 p. [A címlapon: Tizenharmadik ezer]  
7. kiadás (Utánnyomás) Édes Anna : regény, [h. n.], Délvidéki Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesülete, [1941], (Magyar Regények), 265 p. [A címlapon: Tizenötödik ezer]  
8. kiadás (Utánnyomás) Édes Anna : regény, [Budapest], Révai Testvérek Irodalmi Intézet Rt. [1943], [4], 264, [4] p. [A címlapon: Kilencedik ezer]  
II.  
9. kiadás Édes Anna : Regény, Budapest, Szépirodalmi, előszó Bóka László, 1963, 296 [3] p.  
III.  
10. kiadás Édes Anna : Regény, utószó Czine Mihály, Budapest, Szépirodalmi, 1965, (Olcsó Könyvtár), 309 p.  
11. kiadás Édes Anna : Regény, utószó Czine Mihály, Bratislava – Budapest, Szlovák Szépirodalmi – Athenaeum Ny., 1965, (Olcsó Könyvtár), 309 p.  
13. kiadás (Címlapkiadás) Édes Anna : Regény, utószó Czine Mihály, Budapest, Szépirodalmi, 1968, (Olcsó Könyvtár), 309 p.  
IV.  
12. kiadás Édes Anna, Budapest, Szépirodalmi, 1967, 259 p.  
V.  
14. kiadás Édes Anna, Budapest, Szépirodalmi, 1972, (Diákkönyvtár), 214 p.  
VI.  
15. kiadás Aranysárkány. Édes Anna, Bukarest, Kriterion, 1972, (Magyar Klasszikusok), 447 p.  
16. kiadás (Címlapkiadás) Aranysárkány. Édes Anna, Bukarest, Kriterion, 1973, (Magyar Klasszikusok), 447 p.  
VII.  
17. kiadás Nero, a véres költő. Édes Anna, utószó Kőszeg Ferenc, Budapest, Szépirodalmi, 1974, (Magyar Elbeszélők), 544 p., 4 t.  
VIII.  
18. kiadás Nero, a véres költő. Pacsirta. Aranysárkány. Édes Anna, szöveggondozás Ács Margit, Budapest, Szépirodalmi, 1975, (Magyar Remekírók), 917 p.  
IX.  
19. kiadás Édes Anna : Regény, előszó, függelék Szőcs István, Kolozsvár, Dacia, 1978, (Tanulók Könyvtára), 233 p.  
X.  
20. kiadás Nero, a véres költő. Édes Anna, Budapest, Szépirodalmi, 1978, 486 p., 1 t.  
XI.  
21. kiadás Édes Anna, utószó Bóka László, Budapest – Szombathely, Móra – Sylvester, 1981, (Diákkönyvtár), 237 p.  
22. kiadás (Utánnyomás) Édes Anna, Budapest – Szombathely, Móra – Sylvester, 1985, (Diákkönyvtár), 209 p. [Utószó nélkül]  
XII.  
23. kiadás Édes Anna, Budapest, Szépirodalmi – Athenaeum, 1988, (Olcsó Könyvtár), 256 p.  
XIII.  
24. kiadás Édes Anna, utószó Sükösd Mihály, Budapest, Editorg, 1991, (Editorg Klasszikusok), 248 p.  
26. kiadás (Címlapkiadás) Édes Anna, utószó Sükösd Mihály, Budapest, Editorg, 1993, (Editorg Klasszikusok), 248 p.  
XIV.  
25. kiadás Édes Anna : Regény,
n
Jegyzet A borítón: „Teljes, gondozott szöveg”
a kötetet szerkesztette, a mű szövegét sajtó alá rendezte, a szemelvényeket és a képeket válogatta, a jegyzeteket írta Veres András, Budapest, Ikon, 1992, (Matura Klasszikusok, 2), 207 [1] p.  
27. kiadás (Címlapkiadás) Édes Anna : Regény,
n
Jegyzet A borítón: „Teljes, gondozott szöveg”
a kötetet szerkesztette, a mű szövegét sajtó alá rendezte, a szemelvényeket és a képeket válogatta, a jegyzeteket írta Veres András, Budapest, Ikon, 1993, (Matura Klasszikusok, 2), 207 [1] p.  
29. kiadás (Címlapkiadás) Édes Anna : Regény,
n
Jegyzet A borítón: „Teljes, gondozott szöveg”
a kötetet szerkesztette, a mű szövegét sajtó alá rendezte, a szemelvényeket és a képeket válogatta, a jegyzeteket írta Veres András, Budapest, Ikon, 1994, (Matura Klasszikusok, 2), 207 [1] p.  
32. kiadás Édes Anna : Regény,
n
Jegyzet A borítón: „Teljes, gondozott szöveg”
a kötetet szerkesztette, a mű szövegét sajtó alá rendezte, a szemelvényeket és a képeket válogatta, a jegyzeteket írta Veres András, Budapest, Raabe Klett, 1998, (Matúra Klasszikusok Light), 219 [1] p. [Rövidített kiadás]  
38. kiadás (Elektronikus kiadás) Édes Anna, szerkesztette, sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta Veres András, Budapest, Gépeskönyv, 2001, (Hálózati Kritikai Kiadássorozat = Online Critical Editions) (Magyar Klasszikusok)  
XV.  
28. kiadás Pacsirta. Édes Anna, utószó Bárdos László, Budapest, Unikornis, 1993, (A Magyar Próza Klasszikusai, 4), 358 p.  
XVI.  
30. kiadás Pacsirta. Édes Anna, a szöveget gond. és a jegyzeteket kész. Ács Margit, Budapest, Európa, 1995, (Európa Diákkönyvtár), 404 p.  
31. kiadás (Címlapkiadás) Pacsirta. Édes Anna, a szöveget gondozta és a jegyzeteket készítette Ács Margit, Budapest – Szombathely, Európa – Sylvester, 1997, (Európa Diákkönyvtár), 404 p.  
33. kiadás (Címlapkiadás) Pacsirta. Édes Anna, a szöveget gondozta és a jegyzeteket készítette Ács Margit, Budapest – Szombathely, Európa – Sylvester, 1998, (Európa Diákkönyvtár), 404 p.  
34. kiadás (Címlapkiadás) Pacsirta. Édes Anna, a szöveget gondozta és a jegyzeteket készítette Ács Margit, Budapest – Szombathely, Európa – Sylvester, 1999, (Európa Diákkönyvtár), 404 p.  
37. kiadás (Címlapkiadás) Pacsirta. Édes Anna, a szöveget gondozta és a jegyzeteket készítette Ács Margit, Budapest – Szombathely, Európa – Sylvester, 2001, (Európa Diákkönyvtár), 404 p.  
40. kiadás (Címlapkiadás) Pacsirta. Édes Anna, a szöveget gondozta és a jegyzeteket készítette Ács Margit, Budapest – Szombathely, Európa – Sylvester, 2003, (Európa Diákkönyvtár), 404 p.  
43. kiadás (Címlapkiadás) Pacsirta. Édes Anna, a szöveget gondozta és a jegyzeteket készítette Ács Margit, Budapest – Szombathely, Európa – Sylvester, 2004, (Európa Diákkönyvtár), 404 p.  
44. kiadás (Címlapkiadás) Pacsirta. Édes Anna, a szöveget gondozta és a jegyzeteket készítette Ács Margit, Budapest – Szombathely, Európa – Sylvester, 2005, (Európa Diákkönyvtár), 404 p.  
46. kiadás (Címlapkiadás) Pacsirta. Édes Anna, a szöveget gondozta és a jegyzeteket készítette Ács Margit, Budapest – Szombathely, Európa – Sylvester, 2007, 404 p.  
52. kiadás (Címlapkiadás) Pacsirta. Édes Anna, a szöveget gondozta és a jegyzeteket készítette Ács Margit, Budapest – Szombathely, Európa – Sylvester, 2008, (Európa Diákkönyvtár), 404 p.  
59. kiadás (Címlapkiadás) Pacsirta. Édes Anna, a szöveget gondozta és a jegyzeteket készítette Ács Margit, Budapest – Szombathely, Európa – Sylvester, 2010, (Európa Diákkönyvtár), 404 p.  
XVII.  
32. kiadás Pacsirta. Aranysárkány, Édes Anna, Eger, Egri Ny., 1997, (Szép Szó : Egri Könyvek), 542 p.  
XVIII.  
35. kiadás Édes Anna, az előszót írta Bodnár György, Budapest – Miskolc, Talentum – Akkord, 1999, (Talentum Diákkönyvtár), 224 p.  
47. kiadás (Címlapkiadás) Édes Anna, az előszót írta Bodnár György, Budapest – Miskolc, Talentum – Akkord, 2007, (Talentum Diákkönyvtár), 224 p.  
64. kiadás (Címlapkiadás) Édes Anna, az előszót írta Bodnár György, Budapest – Miskolc, Talentum – Akkord, 2012, (Talentum Diákkönyvtár), 224 p.  
71. kiadás (Címlapkiadás) Édes Anna, az előszót írta Bodnár György, Budapest – Miskolc, Talentum – Akkord, 2015, (Talentum Diákkönyvtár), 224 p.  
XIX.  
36. kiadás Pacsirta. Édes Anna, Budapest, Diáktéka – Multipress 2000 Kft., 1999, (Diák Kiskönyvtár), 344 p.  
XX.  
37. kiadás Édes Anna, a szöveget gondozta Papp Csaba, utószó Hafner Zoltán, Budapest, Osiris, 2000, (Millenniumi Könyvtár), 207 p.  
41. kiadás (Címlapkiadás) Édes Anna, a szöveget gondozta Papp Csaba, utószó Hafner Zoltán, Budapest, Osiris, 2003, (Millenniumi Könyvtár), 207 p.  
XXI.  
39. kiadás Édes Anna, Kaposvár, Holló, 2002, (Holló Diákkönyvtár), 203 p.  
48. kiadás (Címlapkiadás) Édes Anna, Kaposvár, Holló, 2007, (Holló Diákkönyvtár), 203 p.  
XXII.  
42. kiadás Édes Anna = Kosztolányi Dezső összes regényei, szerkesztette, utószó Réz Pál, Szeged, Szukits, 2003, 624 (465–610.) p.  
XXIII.  
45. kiadás Édes Anna, Budapest, Osiris, 2005, (Osiris Diákkönyvtár), 249 p.  
XXIV.  
49. kiadás Édes Anna, Budapest, Kossuth, 2007, (Metro Könyvtár), (A Magyar Próza Klasszikusai, 26), 189 p.  
62. kiadás Édes Anna, Budapest, Kossuth, 2007, (A Magyar Próza Klasszikusai) [Elektronikus dokumentum Adobe Digital Editions formátumban]  
XXV.  
50. kiadás Édes Anna, Budapest, Studio Libri Könyvműhely, 2007, 213 p.  
XXVI.  
51. kiadás Édes Anna, szerkesztette, sajtó alá rendezte Veres András, Budapest, Népszabadság, 2007, (A Magyar Irodalom Remekei, 2. Sorozat, 5/16), 208 p.  
XXVII.  
53. kiadás Édes Anna, a tanulmányt írta Dobayné Fenyvesi Ildikó, Budapest, Mérték, 2008, (Kötelezők Mértékkel), 245 p.  
XXVIII.  
54. kiadás Édes Anna, a szöveget gondozta Fráter Zoltán, Budapest, Európa, 2008, (Kosztolányi Dezső Művei), 247 p.  
XXIX.  
55. kiadás Édes Anna, előadja Kútvölgyi Erzsébet, Budapest, Titis, 2008, (Hangos regény), 1 CD [elektronikus dok.] (7 h 40 min).  
XXX.  
56. kiadás Édes Anna, Déva, Corvin, 2008, (Corvin Regények, 10), 195 p.  
XXXI.  
57. kiadás Édes Anna, Budapest, Fapadoskonyv.hu, 2009, [2] 143 p. [Az online kiadvány nyomtatott példánya]  
XXXII.  
58. kiadás Édes Anna, átdolgozó Bilisics László, Budapest, Magyar Elektronikus Könyvtár, 2009.[Rovásírással] [Site: mek.oszk.hu]  
XXXIII.  
60. kiadás Édes Anna, a kötetet szerkesztette Veres András, a forrásokat sajtó alá rendezte Parádi Andrea, Józan Ildikó, Veres András, Sárközi Éva, Lipa Tímea, Pozsony, Kalligram, 2010, (Kosztolányi Dezső Összes Művei : Kritikai Kiadás), 914 p., XVI. t.  
XXXIV.  
61. kiadás Édes Anna, Budapest, eKönyv, 2010. [Elektronikus dokumentum E-Book olvasóra optimalizált formátumban]  
XXXV.  
63. kiadás Édes Anna, Székesfehérvár, Árkád-Könyvek, 2011, 213 p.  
XXXVI.  
65. kiadás Édes Anna, Gyula, Digi-Book Magyarország Kiadó, 2012, 201 p. [Elektronikus dokumentum E-Book olvasóra optimalizált formátumban]  
XXXVI.  
66. kiadás Édes Anna, Budapest, Quattrocento, 2013. [Elektronikus dokumentum Adobe Digital Editions és Mobipocket Reader formátumban]  
XXXVII.  
67. kiadás Édes Anna, Budapest, Content 2 Connect, 2013. [Elektronikus dokumentum Adobe Digital Editions formátumban]  
XXXVIII.  
68. kiadás Édes Anna, felolvasó Sudár Annamária, közreműködik Vörös Andor, Budapest, Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2013. [Hangoskönyv]  
XXXIX.  
69. kiadás Nero, a véres költő. Pacsirta. Édes Anna, Budapest, Magyar Közlöny, 2014, 535 p.  
XL.  
70. kiadás Édes Anna, Budapest, Kossuth, 2015, (Életreszóló regények, 17), 239 p.  
 
 
 
Idegen nyelvű kiadások  
Kosztolányi életében az Édes Annának két fordítása jelent meg. Elsőként 1929-ben németül, Stefan J. Klein
n
Jegyzet A fordító neve kétféle formában is ismert: Stefan I. Klein és Stefan J Klein. Második keresztneve Joseph volt.
fordításában. E kiadást a magyar irodalmi közvélemény figyelemmel kísérte, több méltató kritikát is kapott.
n
Jegyzet Lásd: [Szerző nélkül], Desider Kosztolányis: Anna Édes, Pester Lloyd Abenblatt, 1929. 267. sz. (november 23.), 7. p.; Mohácsi Jenő, Anna Édes : Kosztolányi Dezső regénye németül, Nyugat, 1929. 24. sz. (december 16.), 749–750. p.; Turóczi-Trostler József, Anna Édes : Kosztolányi Dezső regénye németül, Új Idők, 1930. 22. sz. (május 25.), 677. p.
Jelentőségét csak növeli, hogy a lengyel és a holland nyelvű fordítás nagy valószínűséggel ennek alapján készült.
n
Jegyzet Erre lehet következtetni abból, hogy a német fordítás számos fordulata, megoldása kísért a lengyel és a holland kiadásban is.
 
Másodikként lengyelül jelent meg – 1930-ban folyóiratközlésben,
n
Jegyzet Az MTA Kézirattárában őrzött Kosztolányi-hagyaték Ms 4619/109 jelzetszámú palliumában megtalálható a 10. folytatás újságkivágata.
1931-ben könyv alakban – Józef Gabriel Mondschein fordításában. Kosztolányi úgy tudta (egy 1932-ben készült interjúban beszélt erről), hogy a lengyel fordító állítólag oroszból fordította.
n
Jegyzet Bálint Jenő, Írók beszélnek : Kosztolányi Dezső, A Reggel, 1932. 23. sz. (június 6.), 9. p.
Valójában az ÉA 1972-ig nem jelent meg oroszul. A téves információt bizonyára félreértés okozta: az ÉA-t fordító Mondschein Kosztolányi másik regényét, A véres költőt is lefordította lengyel nyelvre, s azt oroszból – a Nero-regény pedig valóban megjelent 1927-ben Leningrádban a Vremja Kiadónál.  
Bár az ÉA nem jelent meg francia nyelven az író életében, levelezése arról tanúskodik, hogy ezt ambicionálta leginkább. A latin műveltségére büszke Kosztolányi minden tőle telhetőt megtett, hogy elősegítse regénye francia kiadását.
n
Jegyzet Elsőként Madácsy Piroska foglalkozott Kosztolányi levelei és levélfogalmazványai alapján azÉdes Anna francia kiadását szorgalmazó ténykedésével (vö.: Madácsy Piroska, Kosztolányi Dezső francia kapcsolataihoz, Irodalomtörténeti Közlemények, 1985. 4–5. sz., 540–543. p.). Itt elsősorban Réz Pál jegyzeteire (és levélfordításaira) támaszkodom, aki a levelezés 1996-os kiadása számára foglalta össze mindazt, amit tudni lehet a levelekről és hátterükről (vö.: KDLN, 996–1005. p.).
Ifjabb Wlassics Gyula vallás- és közoktatásügyi államtitkár hívta fel 1927. október 21-i levelében az író figyelmét Maxime Beaufort-ra, aki szerinte alkalmas lenne az ÉA francia tolmácsolására. Kosztolányi fel is vette a kapcsolatot Beaufort-ral, s a fordítás elkészült az 1920-as évek végére (a fordítás munkacíme Anna, la perle volt).
n
Jegyzet KDLN, 996. p.
 
Kosztolányi úgy gondolta, hogy regénye elfogadtatását előmozdítaná, ha egy elismert kortárs francia író írna hozzá előszót.
n
Jegyzet Pontosan ez történt A véres költő 1924-es német kiadása esetében, amelynek sikerében közrejátszott, hogy Thomas Mann ajánló sorai vezették be.
Jules Romains-ra esett a választása, akit személyesen ismert, 1927 februárjában Budapesten interjút is készített vele. Egy levél kíséretében elküldte a francia írónak az Édes Anna Maxime Beaufort által lefordított francia nyelvű gépiratát, s a fordítót bízta meg a közvetítéssel. A fennmaradt levélszövegek és fogalmazványok időpontja és sorrendje bizonytalan. Így csak valószínűsíthető, hogy a következő levelet küldte el a francia írónak:  
„Uram, engedje meg, hogy segítségére siessek emlékezetének. Magyarországi utazása, mely számunkra örökre felejthetetlen epizód marad, minden bizonnyal arcok, mozdulatok és életek egyvelegét támasztja fel képzeletében. Ezért tartom szükségesnek, hogy felhívjam figyelmét arra a pontra, aki vagyok. Talán sikerül felfedeznie valahol. Egy délután Teleki Sándorné budai szalonjában beszélgettünk […] Most nagy szívességre kérem. Maxime Beaufort úr, e sorok átadója, franciára fordította egyik regényemet. Ezzel mutatkoznék be országukban, ahol – lélekben – állandóan élek. Nevemet eddig csak Németországban és Amerikában ismerik. Kérem tehát, szíveskedjék elolvasni könyvemet, és ha őszintén némileg is érdekesnek találja, kérem, írjon előszót a francia kiadáshoz, hogy ne legyek oly igen elhagyatott a világ legkiválóbb irodalmának ragyogó kavargásában. Bármiképp határoz, kérem, tudassa véleményét és döntését. Tudom, milyen nagy ez a kérés, de azt mondják, a szeretet bátorságot önt az emberbe.”
n
Jegyzet KDLN, 1000–1001. p. (Réz Pál fordítása.)
 
Jóllehet a francia író válaszolt Kosztolányi levelére, és ígéretet tett az előszó megírására, végül mégsem készült el vele. Kosztolányi később François Mauriac-ot is megkereste hasonló kéréssel, sikertelenül.
n
Jegyzet A Mauriachoz írt levél fogalmazványa fennmaradt, lásd: KDLN, 598–599. p. „Nem tudjuk bizonyossággal megállapítani – fűzi hozzá Réz Pál a levélhez írt jegyzetében –, hogy Kosztolányi előbb fordult-e előszóért François Mauriachoz az Édes Anna francia fordítása elé, mint Jules Romains-hez, vagy amikor ez nem írta meg az előszót, akkor kért bevezetőt Mauriactól; az utóbbi változat látszik valószínűbbnek.” – I. m., 1004.
Később, 1936-ban – azt követően, hogy kórházi ágyán George Duhamel meglátogatta őt – fölmerült benne, hogy esetleg elküldeti neki a francia nyelvű ÉA-t, hasonló célból. A fordítójának erről írt levélfogalmazványa is fennmaradt.
n
Jegyzet Vö.: KDLN, 758–759. p., illetve 1061. p.
Az ÉA Maxime Beaufort-féle fordítása végül csak Kosztolányi halála után jelent meg. Előbb 1937-ben a Le Temps-ban, a napilap Feuilleton du Temps rovatában közölték (vonal alatt, egy-egy újságlap alsó harmadát elfoglalva), a mottó és a XX. fejezet nélkül, 32 folytatásban, szeptember 15-től október 21-ig.
n
Jegyzet Az újságkivágatok ugyancsak fennmaradtak a Kosztolányi-hagyatékban az Ms 4614/45–46 jelzet alatti palliumban.
A regény 1944-ben könyv alakban is megjelent, immár a teljes szöveg; ugyanaz a fordítás, de apróbb változtatásokkal.  
Még két fordítást kell megemlítenem, az olasz és az első holland kiadásokat. 1937-ben jelentek meg, az író halála után, de az előkészületekről tudomása lehetett. Az olasz kiadáshoz írt előszavában Nemes Lajos azt állította, hogy az ÉA már megjelent németül, oroszul (?) és lengyelül, s rövidesen kiadják hollandul, franciául és angolul is.
n
Jegyzet I. m., 7. p.– Az előszó röviden bemutatja Kosztolányi Dezső pályáját (nem mulasztva el megemlíteni, hogy ő tolmácsolta magyar nyelven Margherita Sarfatti Mussolini-életrajzát), valamint a regény témáját, problematikáját (külön kitérve az ÉA színpadi változatára és annak 1937. február 12-i bemutatójára).
A holland kiadás valóban nem sokkal az olasz után jelent meg. Az Országos Széchényi Könyvtárban található olasz és holland kiadás példányán egyaránt az szerepel, hogy második kiadás. Valószínűleg üzleti számításból tüntették fel az 1937-ben megjelent könyvek második körben kinyomtatott (utánnyomtatott) példányainak címlapján, mintha második kiadásról lenne szó.
n
Jegyzet Az olasz kiadás esetében ez nyilvánvaló, mert az első kiadás feltüntette, hogy 1937. április 30-án nyomták a milánói Unione Tipografica (via Pace 19. sz alatti) nyomdában, a második kiadásban pedig azt, hogy 1937. június 17-i utánnyomásról van szó.
 
Valamennyi fordítás az 1926-os magyar kötetkiadás alapján készült (a lengyel és a holland föltehetően a német kiadás közvetítésével). A sajtóhibák is rendre visszaköszönnek. Például a Vizy Kornél előadásában szereplő krisztinavárosi ellenforradalmi eseményeket a „forradalom” szóval foglalják össze (a III. fejezetben). Ugyanakkor javítják a Jancsi úrfi által énekelt angol slágerszöveg hibáit (a XIII. fejezetben), ez alól egyedül az olasz kiadás kivétel. A XIX. fejezetben található értelmetlenséget („Pörgött a nyelve, beszélt-beszélt fáradhatatlanul, a töretlen erejében.”) a német fordítás értelmessé alakítja („Sie sprach wie ein Wasserfall, redete und redete, unermüdlich, mit ungebrochener Kraft.”),
n
Jegyzet „Ömlött belőle a szó, mint a vízesés, beszélt és beszélt fáradhatatlanul, töretlen erővel.”
az olasz és a francia megkerüli. Patikárius János farsangi mulatságának baljós utalását („De szavát nem lehetett hallani. A jazz-band dobjai most oly vadul pörögtek, mint hajnalkor, a katonai kivégzéseknél.”) a német kiadás híven követi,
n
Jegyzet „Die Trommel der Jazzband wirbelten so wild, wie im Morgengrauen, bei militärischen Exekutionen.”
a francia pontatlan, az olasz teljesen elhagyja (az előtte álló párbeszéddel együtt). A magyar szöveg szinte túlzásig sok helyi (földrajzi és történelmi) hivatkozása mindegyik fordítás számára gondot jelentett. Még a minden tekintetben leginkább sikerült német is elhagyja a Mozdony-utcát, az Ady-matinékat pedig a semmitmondó „an literarische Matineen”-nel cseréli fel. Ugyanakkor Karinthy Frigyes neve és az Így írtok ti címe az olasz és a francia fordításban szerepel, a németből elmaradt.  
 
Fordítások bibliográfiája
n
Jegyzet A bibliográfia a szerint rendezi sorba az idegennyelvű kiadásokat, hogy mely nyelven jelent meg korábban az első Édes Anna fordítás könyv alakban. Az első megjelenés után az adott nyelvű összes kiadást hozzuk, a megjelenés időrendjében.
 
Német nyelvű  
kötetkiadások  
1. Anna Édes : Roman, Einzig berechtigte Übertragung aus dem Ungarischen von Stefan Joseph Klein, Baden-Baden, Merlin, 1929, 259, [5] p.  
2. Anna : Roman, übertragen von Irene Kolbe, Budapest, Corvina, 1963, 252, [8] p.  
3. Anna Édes : Roman, aus dem Ungarischen übersetz von Irene Kolbe, mit einem Nachwort von Jörg Buschmann, Berlin – Weimar – Budapest, Aufbau – Corvina, 1976, 265, p.  
4. (Utánnyomás, 2. kiadás) Anna Édes : Roman, aus dem Ungarischen übersetz von Irene Kolbe, mit einem Nachwort von Jörg Buschmann, Budapest – Berlin – Weimar, Corvina – Aufbau, 1976, 265, p.  
6. Anna : ein Dienstmädchenroman, aus dem Ungarischen von Irene Kolbe, Nördlingen, Greno, 1987, (Die Andere Bibliothek), 283 p.  
7. (Utánnyomás) Anna : ein Dienstmädchenroman, aus dem Ungarischen von Irene Kolbe, Frankfurt am Main, Eichborn, 1993, (Die Literaturkassette) 283 p.  
8. Anna : ein Dienstmädchenroman, aus dem Ungarischen von Irene Kolbe, Frankfurt am Main, Fischer-Taschenbuch, 1994, (Fischer, 11998), 294 p.  
9. Anna Édes : Roman, aus dem Ungarischen von Irene Kolbe, mit einem Nachw. von Tilman Spreckelsen, Berlin, Aufbau, 1999, (Aufbau Bibliothek, 6046), 219 p.  
Lengyel nyelvű  
folyóiratközlés  
Anna Edes, Autoryzowany przekład z wegierskiego [Józef Mondschein] J. G. M., Kobieta Wspołczesna, 1930. 2–11.;13–23.; 25–44. sz.
n
Jegyzet A Kobieta Wspołczesna hetilap; alcíme: Ilustrowany tygodnik społeczno-literacki; megjelenési helye: Warsawa. A regény a hetilapban 41 folytatásban jelent meg; mindig két teljes újságoldalt elfoglalva, de nem kötött helyen, az 5. és a 16. oldalszámok közötti lapok valamelyikén. A 12. és 24. számban nem jelent meg folytatás. A 10. folytatás megtalálható az MTA Kézirattárának Kosztolányi-hagyatékában. Jelzete: Ms 4619/109. A folytatás a regény IV. fejezetének egy részlete, fejezetjelzés nélkül.
 
kötetkiadás  
Grzech słodkiej Anny : powieść, z upoważnienia aut. przeł. [z węg.] Józef Mondschein, Kraków, Kraków : Wydawnictwo Literacko-Naukowe, 1931, 426 [1] p.
n
Jegyzet Az OSZK állományában levő példány: a szerző kézjegyével.
 
Olasz nyelvű  
kötetkiadások  
1. Anna Édes : Romanzo, trad. Ilia Stux, Franco Redaelli, intr. da Lajos Nemes, Milano, Baldini-Castoldi, 1937, 290 p.
n
Jegyzet Az impresszumban: Finito di stampere re 30 aprile 1937.
 
2. (Utánnyomás, 2. kiadás) Anna Édes : Romanzo, trad. Ilia Stux, Franco Redaelli, intr. da Lajos Nemes, Milano, Baldini-Castoldi, 1937, 290 p.
n
Jegyzet Az impresszumban: Finito di stampere re 17 giugno 1937.
 
3. Anna Édes, trad. di Andrea Rényi e Mónika Szilágyi, cura e note di Mónika Szilágyi, Milano, Anfora, 2014, 196 p.  
Holland nyelvű  
kötetkiadások  
1. Anna Édes, vertaling Van I. Rona en Truus Eygenhuysen, met een inleiding Van I. Rona, Amsterdam, Nederlandsche Keurboekerij, 1937, 311 p.  
2. (Utánnyomás, 2. kiadás) Anna Édes, vertaling Van I. Rona en Truus Eygenhuysen, met een inleiding Van I. Rona, Amsterdam, Nederlandsche Keurboekerij, 1937, 311 p.  
3. Anna, vertaald door Henry Kammer, Amsterdam, Loeb, uitgevers, [1982], 206 p.
n
Jegyzet A köteten a szerző neve így szerepel: Dező Kostztolányi
 
4. Anna, vertaald door Henry Kammer, Van Gennep, 2004, 287 p.  
5. Anna, vertaald door Henry Kammer, Amsterdam, Muntinga Pockets, 2006, (Rainbow Pockets), 287 p.  
Cseh nyelvű  
kötetkiadások  
1. Služka (Édes Anna), Z maďarštiny přeložil Laco Novomeský; redigované Janem Čepem, Praha, Melantrich, 1939, 242 p.  
2. Anna Édešová, přeložil Ladislav Novomeský, Praha, Práce, 1974, (Bilá Řada), 204 p.  
Francia nyelvű  
folyóiratközlés  
Absolve, Domine… : Anna Edes, traduit du hongrois par Maxime Beaufort, Le Temps, 1937. szeptember 15. – október 20.
n
Jegyzet A regény – a mottó és a XX. fejezet nélkül – a napilap Feuilleton du Temps című rovatában jelent meg, 32 folytatásban, vonal alatt, mindig a 3. oldalon, egy-egy újságlap alsó harmadát elfoglalva. A regény folytatásait közlő újságoldalak lapkivágatai megtalálhatóak az MTA Kézirattárának Kosztolányi-hagyatékában. Jelzete: Ms 4614/45–46
 
kötetkiadások  
1. Absolve Domine : Anna Edes, roman traduit du hongrois par Maxime Beaufort, Paris, Sorlot, 1944, (Les Maitres Etrangers), 251 [5] p.  
2. Anna la Douce, trad. du hongrois par Eva Vingiano de Piña Martins; première lecture d’Anne Diatkine, preface d`Eve Vingiano de Piña Martins, Paris, V. Hamy, 1992, 315 p.  
3. Anna la Douce, trad. du hongrois par Eva Vingiano de Piña Martins; première lecture d’Anne Diatkine, preface d`Eve Vingiano de Piña Martins, Paris, V. Hamy, 2001, 312 [1] p.  
Angol nyelvű  
kötetkiadások  
1. Wonder Maid : Novel, Translated from the Hungarian by Adam de Hegedüs, London – New York, Stapless Press, 1947, 211 p.
n
Jegyzet Kosztolányinénak az angol megjelentetés érdekében írt szinopszisát lásd az alfejezet függelékében.
 
2. Anna Édes, translated from the Hungarian and with Introduction by George Szirtes, London, Quartet Books, 1991, (Quartet Encounters), XI, 220 p.  
3. Anna Édes, translated from the Hungarian and with Introduction by George Szirtes, Budapest, Corvina, 1991, XI, 220 p.  
4. Anna Édes, translated from the Hungarian and with Introduction by George Szirtes, New York, New Directions,1993, XI, 220 p.  
5. Anna Édes, translated from the Hungarian and with Introduction by George Szirtes, London, Quartet Books, 2000, XI, 220 p.  
Szlovák nyelvű  
kötetkiadás  
Slúžka : Román, prelož. Viktor Sándor, Bratislava, Obzor, (Romány pre Každého), 1969, 291 p.  
Orosz nyelvű  
kötetkiadás  
Zhavoronok. Anna Édes, perev. O. Rossiânov, Moskva, Hudozestvenna Literatura, 1972, 349 p.  
Bolgár nyelvű  
kötetkiadások  
1. Ana Edes : Roman, prev. Nikolina Atanasova, Szófia, Narodna Kultúra, 1973, 224 p.  
2. Celuvkata : izbrani tvorbi, săst. Ûliâ Dimitrova, predg. Jonka Najdenova, prev. Jonka Najdenova, Nikolina Atanasova, Katâ Kamenova, Sofia, Narodna Kultura, 1987, 627 p, 1 t.  
Lett nyelvű  
kötetkiadás  
Anna Edeša : Romans, tulk. Elga Sakse, Riga, Liesma, 1976, 240 p.  
Litván nyelvű  
kötetkiadások  
1. Ana Edeš : apysaka, is vengry kalbos verté Broné Pučinskaité, Vilnius, Vaga, 1979, 251 p.  
2. Ana Edeš : apysaka, is vengry kalbos verté Broné Pučinskaité, Vilnius, Vaga, 1991, 251 p.  
Szerb nyelvű  
kötetkiadás  
Ana : Roman, preveo Josip Varga, Novi Sad, Bratstvo-Jedinstvo, 1980, 204 p.  
Norvég nyelvű  
kötetkiadás  
Anna Édes : Roman, oversatt fra ungarsk av Kari Kemény, Oslo, Gyldendal Norsk, 1987, 207 p.  
Héber nyelvű  
kötetkiadás  
Anah metw˙qah, mehw˙ngariyt Rw˙tiy Gliyq, Tel Aviv, Babel, 2000, 260 p.  
Spanyol nyelvű  
kötetkiadás  
Anna la Dulce, traduccion de Judit Xantus, introduccion de Mihály Dés, Barcelona, Afluentes, 2003, 263 p.  
Katalán nyelvű  
kötetkiadás  
Anna Édes, traducció d’Eloi Castelló, Barcelona, Proa, 2006, (A Tot Vent, 399), 281 p.  
Hindi nyelvű  
kötetkiadás  
Pyaaree Onna, dvaara anuvaad kiya gaya Shamsharan Rai, New Delhi, Jain Commercial Publications, 1999.  
Pyaaree Onna : Kostolaanyee Daishzo kai mool hangaaree upanyaas aidaish onna ka anuvaad, anuvaad, Indu Mazaladaan, Nayee Dillee [New Delhi], Vaanee Prakaashan,2011, 204 p.  
Észt nyelvű  
kötetkiadás  
Anna Édes, Ungari keelest tõlkinud Reet Klettenberg, toimetanud Anu Saluäär-Kall, aastakäigu kujundanud Aadam Kaarma, Tallinn Kultuurileht 2014, (Loomingu Raamatukogu), 195. p.  
 
 
Függelék: Kosztolányi Dezsőné szinopszisa (az angol kiadás számára)
n
Jegyzet MTAK Kézirattár, Ms 4614/45–46 jelzet, Kosztolányi Dezsőné: Édes Anna tartalmi kivonat. Gépirat, 2 folio. A gépirat egy borítékban van, melyre Kosztolányiné ceruzával ráírta: „Édes Anna szynopszis elküldtem Londonba.”
 
Az 1919-es magyarországi kommün végnapjai. Az Internacionálé dallama még felcseng Budapest utcáin egy tájékozatlan ifjusági csoport ajkán, de nyilvánvalóvá vált, hogy a bukás elkerülhetetlen.  
Vizy Kornél miniszteri tanácsos és felesége felszabadul a számukra kedvezőtlen helyzet nyomása alól. Vizyné, gőgös, izgékony, hisztérikus, ötven év körüli, hervadó „méltóságos asszony”, aki egyébként is cselédkomplexumokkal küszködik, sürgősen kidobja a kommün alatt „elszemtelenedett”, erkölcstelen háztartási alkalmazottját, s a megtorlástól félő, sunyi házmestere ajánlására felfogadja annak rokonát, a fiatal, romlatlan, szerény, dolgos és csinos falusi lányt: Annát, egy tökéletes cselédlányt, egy igazgyöngyöt, egy „Perle-t”.  
Vizyné örül a lánynak, dicsekszik is vele és alaposan kihasználja, ugyszólván percnyi szabad időt se enged szegény fejének, akit – ezenfelül – Vizyné unokaöccse, Jancsi, az urfi, elcsábit, éjszakánként odalopózik a lány szegényes, konyhai fekhelyéhez, teherbe ejti, majd ráveszi arra, hogy terhességét megszakitsa, azután pedig faképnél hagyja, elkerüli, észre se veszi.  
A lányt egy becsületes özvegy mesterember, egy kéményseprő feleségül kéri. Anna hajlik is erre a házasságra, de urnője ezt is megakadályozza. Az özvegy ember más nőt vesz feleségül.  
Anna minden keserüségével és megalázottságával magára marad, csupán a bérház orvos lakója, az öreg, beteges Moviszter doktor kiséri részvéttel sorsát.  
Vizy Kornélt, a miniszteri tanácsost előléptetik, államtitkárrá. Nagy ünnepség, vendégek gyülekeznek, ünnepi vacsora, zene tánc folyik. Anna már napok óta alig-alig alhat a sok előkészülettől, munkától, most kábultan, kóvályogva figyeli az a
n
Jegyzet [!]
táncoló párokat az előszobából nyiló ajtórésen át, amikor egy pillanatban észreveszi, hogy Jancsi, az urfi, akihez még most is a felébresztett nemi ösztön vágyakozása köti, egy rejtett sarokban szenvedélyesen csókolja táncosnőjét.  
Az estélynek vége. Anna alig áll a lábán, valósággal félálomban indul a vacsorázó asztal leszedésére. A szomszédos hálószobában a Vizy házaspár a mulatságban elfáradva már ágyban fekszik. Vizyné ingerülten szól a lányra, hogy lóduljon már, ne mocorogjon, ne zavarja őket.  
Anna kezében egy, a vacsorázó asztalról felvett, éles kés van s ez a csendes, alázatos, jóravaló teremtés, aki egy csirke nyakát is csak önmagával tusakodva, fejét félreforditva vágja el és oly ügyetlenül, hogy közben az ő saját, elvágott ujjából csorog a vér, most biztos mozdulattal Vizyná nyakába döfi az éles, hegyes kést, majd a vele dulakodó Vizy Kornélt is halálra sebzi, ezekután pedig leül egy karosszékbe s elalszik.  
Másnap, dél felé a lakást feltörő rendőr és a ház összecsődült lakói találnak rá a még mindig alvó lányra.  
A birósági tárgyaláson többek ellenében egyedül az egyre betegebb Moviszter doktor kel védelmére, aki bátran és hangosan kijelenti, hogy a szerencsétlen lánnyal komiszul, embertelenül bántak. Természetesen Annát elitélik, de az orvos szavai mégse mulnak el hatásatalanul,
n
Jegyzet [!]
vagy általános részvét nélkül.  
 
 
 
Átdolgozások  
Színház  
Kosztolányi Dezső, Az Édes Anna szindarab tervezete, kézirat, MTAK, Ms 4617/9–10.  
Hírek, cikkek az átdolgozásról:  
[Szerző nélkül], Szent Johanna és Édes Anna, Az Est, 1935. 263. sz. (november 19.), 6. p. [Rovat: Az Est színháza; idézet: „A Belvárosi Színház szezónjának második felében aztán még egy érdekes új szerep vár Bulla Elmára: Kosztolányi Dezső ír drámát »Édes Anna« című nagy sikerű regényének anyagából és Annát, a gyilkos cselédlányt ugyancsak az ifjú művésznő fogja játszani.”]  
[Szerző nélkül], Édes Anna: Bulla Elma, Esti Kurír, 1936. 9. sz. (január 12.), 8. p. [Rovat: film színház társaság; műfaj: hír; idézet: „Az Édes Anna dramatizálására Bartsch a regény kiváló szerzőjét, Kosztolányi Dezsőt kérte fel.”]  
Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona, Édes Anna szinpadi változat, gépirat, MTAK, Ms 4617/11.  
Hírek, cikkek az átdolgozásról:  
[Szerző nélkül], Kosztolányi Dezső felesége megirta beteg férje helyett az Édes Anna szinpadi változatát, Esti Kurír, 1936. 183. sz. (augusztus 11.), 9. p.  
[Szerző nélkül], Édes Anna a színpadon : Kosztolányi Dezsőné megírta beteg férje helyett a legkiválóbb Kosztolányi-regény színpadi változatát, Napló , 1936. 222. sz. (augusztus 14.), 4, p. [Interjú Kosztolányi Dezsőnével]  
[Szerző nélkül], Társszerzés az otthon négy fala között, Délibáb, 1936. 35. sz. (augusztus 23.), 34–35. p. [Interjú Kosztolányi Dezsőnével]  
Lakatos László, Édes Anna : Kosztolányi Dezső regénye 3 felvonásban, 10 képben, MTAK, Ms 4617/11.  
Bemutató: 1937. február 12. Belvárosi Színház (Budapest). Rendező: Bársony István, díszlettervező: Gara Zoltán, főbb szerepekben: Bulla Elma (Édes Anna), Fenyő Emil és Peéry Piri (Vizy-házaspár), Boray Lajos (Moviszter), Básthy Lajos (Jancsi).  
Hírek, cikkek a bemutatóról:  
[Szerző nélkül], Édes Anna, A Hét , 1936. 21–22. sz. (november 7.), 5. p.  
[Szerző nélkül], Kosztolányi Dezső „Édes Anná”ja a Belvárosi Színházban, Magyar Színpad , 1937. február 3–9.  
Szerző nélkül, Édes Anna, Pesti Hírlap, 1937. február 7.  
[Szerző nélkül], Édes Anna : Kosztolányi Dezső dramatizált regénye a Belvárosi Színházban, Magyar Színpad , 1937. 41–47. sz. (február 10–16.), 1. p.  
[Szerző nélkül], Bulla Elma, Pesti Hírlap, 1937. február 11.  
[Szerző nélkül], Édes Anna a színpadon : Lakatos László a regény darabváltozatáról, Napló, 1937. 43. sz. (február 12.), 14. p.  
[Barabás Gyula] b. gy., Kosztolányi Dezső – Lakatos László: Édes Anna : Bemutató a Belvárosi Színházban, Népszava, 1937. február 13., 6. p.  
[Hajó Sándor] H–o, Édes Anna : A Belvárosi Színház bemutatója, Az Est, 1937. február 13., 6. p.  
Hunyady Sándor, Édes Anna : Főpróba a Belvárosi Színházban, Magyarország, 1937. február 13., 6. p. In: H. S., Álmatlan éjjel : Cikkek, karcolatok, Budapest, Szépirodalmi, 1970, 247–249. p.  
Kárpáti Aurél, Édes Anna, Pesti Napló , 1937. február 13., 13. p.  
[Máriáss Imre] M. I., Édes Anna : Bemutató a Belvárosi Színházban, Budapesti Hírlap, 1937. február 13., 8. p.  
Papp Jenő, Édes Anna : Dráma, Új Magyarság, 1937. február 13., 13. p.  
Pünkösti Andor, Édes Anna : Kosztolányi–Lakatos bemutató a Belvárosi Színházban, Újság, 1937. február 13., 11. p.  
B. A., Édes Anna : Kosztolányi bemutató a Belvárosiban, Virradat, 1937, február 15.  
[Szerző nélkül], Édes Anna él : Kosztolányi egy krisztinavárosi cseléd történetét írta meg, Az Est, 1937. február 18.  
[Szerző nélkül], Külföldi érdeklődés az „Édes Anna” iránt, Pesti Hírlap, 1937. február 18.  
[Szerző nélkül], Édes Anna a Belvárosi Színházban, Pesti Tőzsde,1937. február 18.  
[Szerző nélkül], A halálos sikoly : Ki játssza a rémületet a szinfalak mögött Peéry Piroska helyett, Az Est, 1937. február 19.  
Possonyi László, Korunk drámája a belvárosban, Új Kor, 1937. február 18., 11. p.  
Hatvany Lili, Színházi levelek, Színházi Élet, 1937. 9. sz. (február 21.), 8–9. p.  
Hámos György, Édes Anna, Új Idők, 1937. 8. sz. (február 21.), 278. p.  
Kuthy György, Édes Anna látogatóban…, Színházi Élet , 1937. 10. sz. (február 28. – március 6.), 24–25. p.  
[Thurzó Gábor] tg., Belvárosi színház: Édes Anna, Élet, 1937. 2. sz. (február 28.), 246–247. p.  
Máthé Lajos, Színházi szemle, Magyar Kultúra, 1937. 1. kötet, 123. p.  
Schöpflin Aladár, Színház, Nyugat, 1937. 3. sz. (március), 232–235. (233–235.) p.  
Schöpflin Aladár, Színházi tükör : Édes Anna a Belvárosi Színházban, Tükör, 1937. 3. sz. (március), 39. p.  
Szira Béla, Színház, Katolikus Szemle, 1937. 3. sz. (március), 178–181. (180–181.) p.  
Vajthó László, Színházi szemle, Protestáns Szemle, 1937. 3. sz. (március), 155–157. (157.) p.  
Muhoray Elemér, Kosztolányi és Bulla, Magyar Írás, 1937. március 3., 81–83. p.  
Rédey Tivadar, Édes Anna : Kosztolányi Dezső regénye Lakatos László színpadi átdolgozásában a Belvárosi Színházban, Napkelet, 1937. 4. sz. (április 1.), 271–272. p.  
[Szerző nélkül], Édes Anna : Kosztolányi Dezső regénye négy felvonásban, 10 képben. Színpadra átdolgozta Lakatos László, Színházi Élet, 1937. 16. sz. (április 11.), 35. p.  
[Thurzó Gábor] tg., Kosztolányi Dezső: Édes Anna : Tragédia, Belvárosi Színház, Élet, 1937. 9. sz. (szeptember), 246–247. p.  
Illés Endre, Édes Anna : Kosztolányi Dezső regénye a Belvárosi Színházban, 1937. In: I. E., Halandók és halhatatlanok : Kiadatlan esszék és kritikák, válogatta és sajtó alá rendezte Kónya Judit, Budapest, Szépirodalmi, 1990, 412–413. p.  
Majthényi György, Író a színpadon és a kínpadon, Napkelet, 1938. 2. kötet, 46–48. p.  
Kolozsvári Papp László, A színész örökre hal meg : Bulla Elma visszaemlékezése, Pesti Műsor, 1976. 10. sz. (március 4–10.), 24. p.  
A Lakatos László átdolgozás további bemutatói:  
Bemutató 2.: 1937. április 14. Szegedi Városi Színház. Rendezte: Mészáros Béla, Anna: Bulla Elma (vendégjáték).  
Hír a bemutatóról: [Szerző nélkül és cím nélküli kis hír], Előre, 1937. 16. sz. (április 18.), 8. p. [Bulla Elma Szegeden vendégszerepelt az Édes Anna címszerepében.]  
Bemutató 3.: 1937. szeptember 27. Szolnok. Rendezte: Forgács Sándor, Anna: Mészáros Ági.  
Hír a bemutatóról: Szolnoki Szinházi Újság, 1937. szeptember 24.  
Bemutató 4.: 1937. november 1. Szegedi Városi Színház. Rendezte: Forgács Sándor, Anna: Mészáros Ági.  
Bemutató 5.: 1940. május. Dunabánság.  
Hírek a bemutatóról: t, Édes Anna : Kosztolányi Dezső drámájának bemutatója a dunabánsági szinházban, Napló, 1940. 148. sz. (május 29.), 10. p.; [Szerző nélkül], Édes Anna, a hűséges, Napló, 1940. 164. sz. (június 14.), 7. p.  
További színházi feldolgozások és bemutatók:  
Felkai Ferenc (színpadi változat); Budapest, Déryné Színház, 1969. (bemutató).  
Korcsmáros György (színpadi változat, rendező); Budapesti Gyermekszínház, 1982. (bemutató).  
Gyurkovics Tibor (szövegkönyv); Horvai István (rendező); Veszprém, Petőfi Színház, 1983. (bemutató). [Gyurkovics Tibor, Édes Anna : dráma két részben : Kosztolányi Dezső regénye nyomán = Gy. T., Ölni, ölelni : Drámák, Budapest, Magvető, 1985, 175–275. p.]  
Harag György (színpadra átdolgozta, rendező); Lengyel Gábor (dalok szerzője); Újvidék, Magyar Színház, 1983. (bemutató).; felújítás: 1989. (bemutató).  
Vidovszky György (színpadi változat, rendező); Budapest, Vörösmarty Mihály Gimnázium drámatagozata, 1994. (bemutató).  
Bezerédi Zoltán (színpadi változat, rendező), Merényi Anna (dramaturg); Kaposvár, Csiky Gergely Színház, 1995. (bemutató).  
Tasnádi István (színpadi változat); Léner András (rendező); Horváth Barbara (dramaturg); Palásti Pál (dalok szerzője); Budapest, Madách Színház, 1997. (bemutató).  
Tasnádi István (színpadi változat); Tasnádi Csaba (rendező); Győr, Nemzeti Színház, 1999. (bemutató).  
Solténszky Tibor (átdolgozó, dramaturg); Zsákovics László (dalok szerzője); Gali László (rendező); Komárom, Jókai Színház, 2001. (bemutató).  
Solténszky Tibor (átdolgozó); Gali László (rendező); Marosvásárhely, Tompa Miklós Társulat, 2003. (bemutató).  
Thuróczy Katalin (színpadra alkalmazta); Árkosi Árpád (rendező); Budapest, Gózon Gyula Kamaraszínház, 2003. (bemutató).  
Bíró Kriszta (szövegíró); Orbán Eszter (dramaturg); Guelmino Sándor (rendező); Székesfehérvár, Vörösmarty Színház, 2005. (bemutató).  
Thuróczy Katalin (színpadra alkalmazta); Soós Péter (rendező); Demény Attila (dalok szerzője); Debrecen, Csokonai Színház 2006. (bemutató).  
Dobák Lívia (dramaturg); Valló Péter (rendező); Veszprém, Petőfi Színház, 2008. (bemutató).  
Keresztes Attila (rendező); Szeged, Nemzeti Színház, 2011. (bemutató).  
Thuróczy Katalin (színpadra alkalmazta); Soós Péter (rendező); Demény Attila (dalok szerzője); Pécs, Nemzeti Színház, 2011. (bemutató).  
Závada Pál (színpadra alkalmazta); Hargitai Iván (rendező); Tatabánya, Jászai Mari Színház, 2013. (bemutató).  
Kovács Henrietta (dramaturg); Mokány Csaba (rendező); Budapest, KoMod Éjszakai Színház, 2013. (bemutató).  
Lendvai Zoltán (színpadra alkalmazta, rendező); Csíkszereda, Csíki Játékszín, 2014. (bemutató).  
Tóth Ádám (színpadra alkalmazta és rendezte); Horváth Zsolt Hozsó (zeneszerző); Budapesti Showszínház, 2015. (bemutató) (musicalváltozat).  
Gyarmati Kata (dramaturg); Czajlik József (rendező); Szabadkai Népszínház Magyar Társulata, 2015. (bemutató).  
Harag György (színpadra átdolgozta); Csiszár Imre (rendező); Győr, Nemzeti Színház, 2015. (bemutató).  
Gajai Ágnes (színpadra alkalmazta, szereplő); Nagyvárad, Borostyán Produkció, 2016. (bemutató) (monodráma).  
Film és televízió  
Játékfilm: Bacsó Péter (forgatókönyvíró); Fábri Zoltán (rendező, forgatókönyvíró); 1958. (bemutató).  
Tévéjáték: Esztergályos Károly (forgatókönyvíró, rendező); 1990. (bemutató).  
Játékfilm: Pacskovszky József (forgatókönyvíró, rendező), 2009. (bemutató).(Cím: A vágyakozás napjai. A forgatókönyvet Pacskovszky József az Édes Anna cselekményét felhasználva írta.)  
Rádió  
Rádiójáték négy részben: Kosztolányiné Görög Ilona (Kosztolányi Dezső regénye alapján írta); Marton Endre (rendező); Elhangzott: 1947. szeptember 6. 22:20-kor a Szombatéji rádiószínház keretében.  
Rádiójáték: Lékay Ottó (rádióra alkalmazta), Varga Géza (rendező); 1965. (bemutató).  
Felolvasószínház: Varga Géza (rendező); Gábor Miklós (felolvassa); 1977. (bemutató).  
Az Édes Anna című regényből számos átdolgozás született. Színpadra állították legtöbbször, de film, tévé- és rádiójáték változatát is ismerjük, amelyek jelentős sikert arattak. Itt csak arról a három színpadi átiratáról lesz szó a következőkben, amelyek Kosztolányi Dezső életében, illetve tudtával készültek el. Alfejezetünk elején találja az olvasó a Belvárosi Színházban nem sokkal Kosztolányi halála után bemutatott színpadi változat recepciójának dokumentumait, valamint a Kosztolányi Dezsőnével készült interjúkat az általa készített, de bemutatásig nem jutott színpadi átiratáról.  
Kosztolányit pályája kezdetétől vonzotta a színház, rendszeresen írt kritikákat,
n
Jegyzet A színházi tárgyú írásokat először Illés Endre gyűjtötte össze, majd Réz Pál szerkesztésében jelent meg a gyűjtemény kibővített változata. Lásd: Kosztolányi Dezső, Színház, összegyűjtötte és bevezette Illés Endre, Budapest, Nyugat, 1940, (Kosztolányi Dezső Hátrahagyott Művei, 11).; K. D., Színházi esték, 1–2. kötet, összegyűjtötte a szöveget gondozta és a jegyzeteket írta Réz Pál, Budapest, Szépirodalmi, 1978.
ugyanakkor kevés színpadi művel jelentkezett. Számos elképzelése csupán terv maradt, melyekről leveleiből, nyilatkozataiból, publicisztikájából és felesége emlékezéseiből tudunk. Például az Édes Annával egy időben dolgozott a Mostoha című művén – amelynek témájából regényt és drámát is készült írni –, de csak vázlatai, töredékei születtek meg és maradtak fenn.
n
Jegyzet A Mostoha kéziratát először Dér Zoltán rendezte sajtó alá, majd Réz Pál is közölte, K. D. összegyűjtött színpadi művei függelékében. Lásd: Kosztolányi Dezső, Mostoha és egyéb kiadatlan művek, bevezette, jegyzetek Dér Zoltán, Novi Sad, Forum, 1965.; K. D., Lucifer a katedrán : Kosztolányi Dezső színpadi játékai, sajtó alá rendezte, utószó Réz Pál, Budapest, Balassi, 1997.
1927 elején két interjúban is beszélt arról, hogy egy három felvonásos pesti tragédián dolgozik (valószínűleg a Mostohán),
n
Jegyzet [Bíró-]Balogh Tamás, „Új regényen dolgozik Kosztolányi Dezső” : Az el nem készült „Mostoha” keletkezéstörténete, Holmi, 2004. 11. sz. (november), 1401–1415. p. A darabot – a Literatura egyik kis híre szerint – a Vígszínház mutatta volna be.: [Szerző nélkül], Kosztolányi Dezső darabot ír, Literatura, 1927. 11. sz. (november), 390. p.
amelyben a figurák megrajzolása emlékeztetni fog arra a módszerre, amellyel az Édes Annában kísérletezett: „a közönségnek olyan tükrözését adni és a cselekedeteknek olyan összefüggését megmutatni, mint az Édes Annában”,
n
Jegyzet [Szerző nélkül], Mi készül?, Magyar Hírlap, 1927. 35. sz. (február 13.), 15. p.
illetve a regény új „emberszemléletét” kívánja itt is alkalmazni.
n
Jegyzet [Virágh Ferenc] -ágh, Kosztolányi Dezsőnél [interjú], Pásztortűz, 1927. 5. sz. (március 13.), 117. p. Az „új emberszemlélet”-ről lásd a keletkezéstörténeti fejezetet.
 
Az elkészült alkalmi jelenetek, mesejátékok, bábjátékok és a Lucifer a katedrán című egyfelvonásos játék ránk maradtak ugyan, de közülük nem mindegyik került színpadra –Kosztolányi életművében alighanem ez a legkevésbé sikeres műfaj. Talán ezért vetődött fel benne, hogy az Édes Anna színpadi változatát elkészítse, azt remélve tőle, hogy a sikeres regény a színpadon is megállja a helyét. Kései szerelmének, Radákovich Máriának írt, 1935. december 13-i levelében már mint közeli tervét említi: „Tervezgetem a darabomat, az Édes Anná-t, s újra elolvastam regényemet, mindig arra gondolva, hogy hathatott rád egy-egy mondata. Magam is meghatódtam olykor, mennyire hű lélek vagyok. Igen, én tudtam és tudok szeretni, valójában csak ezt tudok. Meg fogod látni. Semmit se felejtek el. Amint nem felejtettem el Édes Anna egyetlen mozdulatát sem, évek, évtizedek múlva, azonképpen nem felejtem el ezt a pillanatot, amikor itt sebbel-lobbal beszélek hozzád”.
n
Jegyzet KDLN, 752. p.
A regény első német fordítójának, Stefan J. Kleinnek 1936 elején írt levelében pedig utal arra, hogy elkezdte írni az Édes Anna színpadi változatát: „Szeretném, ha Édes Anná-val történnék valami, már csak azért is, mert darabot írok belőle, s ez külföldre is ki fog kerülni. […] Ami Édes Anna német címét illeti, rád bízok mindent. Nem volna jó ez: Die Perle? Dönts te.”
n
Jegyzet KDLN, 755. p.
 
Az Akadémia Kézirattárában őriznek egy 4 sima lapra, ceruzával gyorsírással – és helyenként folyóírással – írt, ceruzajavításokkal ellátott kéziratot, amelyről megállapítható: kétséget kizáróan Kosztolányi saját kezű munkája. A következő címet viseli (ugyancsak az ő kézírásával): „Az Édes Anna szindarab tervezete!”. A gyorsírásos részek a rá jellemző sajátos gyorsírásjelekkel készültek. A tervezet szövegét fejezetünk függelékében közöljük.
n
Jegyzet Kiadásunk számára a gyorsírásos részeket Lipa Tímea tette át, aki Schelken Pálmától sajátította el Kosztolányi gyorsírásos jeleinek megfejtését. A szöveget Parádi Andrea gondozta.
Valószínűnek látszik, hogy a már idézett, Radákovich Máriának írt levélhez közeli időpontban született. Nemcsak a levélben olvasható hivatkozás, az Édes Anna bevonása kettejük szerelmébe utal erre, hanem a színdarab-tervezet koncepciójának beállítása, ilyen irányú áthangolódása is. A regényhez képest itt jóval hangsúlyosabb és romantikusabb színezetű Jancsi úrfi és Édes Anna románca, melyet Kosztolányi egyenesen Rómeó és Júlia szerelméhez hasonlít, és szükségesnek látja kiemelni: „A boldogság beteljesülése”, amit kétszeri aláhúzással tesz még nyomatékosabbá. Egy helyen kifejezetten meghökkentő a megfogalmazás: „A törvényszéki gyűlés, a szerelem a vádlottak padján.”  
Kosztolányi súlyos betegsége, mely végül a halálát okozta, az orvosi feljegyzések szerint 1933 júniusának elején kezdődött. Kosztolányi egészségi állapota hol jobbra, hol rosszabbra fordult. Radákovich Máriával 1935 júniusában ismerkedett meg. Az idézett 1935. december 13-i levelét a tátraszéplaki szanatóriumból küldte. Felesége szerint ekkoriban jobban érezte magát.
n
Jegyzet Kosztolányi Dezsőné, Kosztolányi Dezső, Budapest, Holnap, 1990, 282. p.
Lehet, hogy ekkor még úgy tervezte, maga fog a színpadi változat megírásába. 1936 januárjában azonban ismét kiújult betegsége, februárban újabb kezelésre utazott Stockholmba, ahol először állapították meg, hogy menthetetlen. Az utolsó év műtétek és műtétek közötti szünetek sorozata. 1936. augusztus 8-án sipoly támadt a nyelőcsövében, s gégevizenyő lépett fel. Az Új Szent János Kórházba szállították, ahol az inspekciós orvos gégemetszést végzett rajta, hogy megmentse a fulladástól. Hangját elveszítette, s innentől kezdve beszélgetőlapokon keresztül kommunikált környezetével.
n
Jegyzet Lásd„most elmondom, mint vesztem el” : Kosztolányi Dezső betegségének és halálának dokumentumai, szerkesztette, a forráskiadást sajtó alá rendezte, a jegyzeteket készítette, Arany Zsuzsanna, Pozsony, Kalligram, 2010.
 
Az Édes Anna színpadra állításának feladata Kosztolányinéra szállt át. De még a kórházi ágyán is foglalkoztatta az írót, beszélgetőlapjainak egyik helyén rákérdez: „Tegnap este (egy óra hosszat) szinte jól éreztem magam. Ádám szerint valaki a Magyarságban nagy cikket irt rólam. Eltettétek? Régen. Mi van Édes Annával? […] Első darab lesz?”
n
Jegyzet MTAK Kézirattára, Ms4620/141/36 jelzet – Grafitceruzás autográf; nagy-jegyz.tömb-bordó.
Egy másik helyen pedig tréfásan eljátszik azzal a gondolattal, hogy családi vállalkozás lesz az Édes Anna: „Milyen a seb? Gyanús rész nincs? Gyanús rész nincs? Csunya? Van kevert por? Nagy öröm. Mit írnak a lapok? A műtétet megirták? Jó? Nincs sok javítanivaló? Édes Anna Irta: K D. Szindarab: irta Görög Ilona, Moviszter és Druma irta: K Á.
n
Jegyzet Célzás arra, hogy Kosztolányi Ádámtól származik a két szereplő neve.
[…] Kiosztották a szerepeket? Első darab lesz? Mivel töltöd napjaid? Ennek örülök”.
n
Jegyzet

MTAK Kézirattára, Ms4620/141/38 jelzet – Grafitceruzás autográf; nagy-jegyz.tömb-bordó.

Az „első darab” emlegetése föltehetően azzal kapcsolatos, hogy a Belvárosi Színház igazgatója, Bárdos Artúr, miután már előbb fölvette az Édes Annát a színház programtervei közé, talán az őszi évad első bemutatójának jelölte a darab előadását (vagy legalább Kosztolányi így tudta).  
Mindez arra is utal, hogy a színpadi változat elkészítése már meglehetősen előrehaladt. Ekkor már a sajtó is hírt adott arról, hogy Kosztolányi – betegsége miatt – nem tudja tovább folytatni az Édes Anna szövegkönyvének megírását, és felesége vette át férjétől a színpadra alkalmazás munkálatait, illetve közösen dolgoznak rajta. Két olyan interjút találtunk Kosztolányi Dezsőnétől, amelyben még férje – 1936. november 3-án bekövetkezett – halála előtt nyilatkozott a közös munkáról:  
[riporter:] Odakerült a pont annak a színdarabnak végére, amely Kosztolányi Dezső egyik legszebb és legkedveltebb regényét, az Édes Anná-t eleveníti majd meg a színpadon.  
[Kosztolányi Dezsőné:] […] egy éve annak, hogy a terv megszületett. Bárdos Artúr dr. színház igazgató is a legnagyobb lelkesedéssel fogadta az ötletet és az Édes Anna már úgy, terv alakjában, még mielőtt elkészült volna egyetlen jelenete is, bekerült a Belvárosi Színház programtervei közé. […] Mintegy hat hétig tartott a munka, de sokszor voltak napok, amikor csak úgy bírtam dolgozni, hogy sokszor percenként ugrottam fel az íróasztaltól és siettem férjem betegágyához. A darabnak férjem volt az első kritikusa. Úgy kritizálta meg a darabot, mintha színházban látná egy teljesen idegen szerző művét, mint lapjának kiküldött kritikusa. Mondhatom, drukkoltam, mikor olvasta. Azután határtalanul megörültem, amikor kijelentette, hogy nagyon tetszik neki a munka. A darab pontosan követi a regényt. Sok helyen a regény párbeszédei teljes érintetlenségben mentek át a színdarabba. Természetesen a regény tempoját hozzá kellett igazítani a színpad tarka mozgást kívánó világához.  
[riporter:] Az Édes Anna tehát készen várja a bemutatót. Kosztolányi Dezső – amint egészségi állapota lehetővé teszi – még a darab próbái előtt még egyszer átnézi és azután az Édes Anna megkezdheti pályafutását a színpadon.  
[Szerző nélkül], Édes Anna a színpadon : Kosztolányi Dezsőné megírta beteg férje helyett a legkiválóbb Kosztolányi-regény színpadi változatát,
 
Napló , 1936. 222. sz. (augusztus 14.), 4, p. [Interjú Kosztolányi Dezsőnével.]  
Bár az interjú még az előtt készülhetett, hogy Kosztolányit az Új Szent János Kórházba szállították, néhány nappal később jelent meg. (A beszélgetés Budapesten készült, az interjút közlő lap pedig szabadkai, tehát a tudósítónak még haza kellett utaznia a fővárosból, hogy a cikket nyomdába adja.) Kosztolányiné úgy fogalmaz, férje „kijelentette, hogy nagyon tetszik neki a munka”, de Kosztolányi a gégemetszés után elveszítette beszédképességét, és ilyen tartalmú beszélgetőlap nem maradt fenn. De hitelesnek tekinthető; Kosztolányi (mint az a beszélgető lapokból idézett szövegekből is kiderül) még a kórházban is élénk figyelemmel kísérte a róla és a készülő darabról szóló híradásokat. Felesége aligha kockáztatta volna meg, hogy olyan szavakat tulajdonítson a férjének, amit az nem mondott. A következő interjú közvetlenül az író halála előtt készült és jelent meg:  
[riporter:] Kosztolányi Dezső, a magyar költőgárda egyik legkimagaslóbb alakja, megbízást adott egy pesti írónőnek, hogy Édes Anna című regényét színpadra alkalmazza. Az írónő nem más, mint a felesége, Kosztolányiné Harmos Ilona. […] a költő felesége, Kosztolányiné Harmos Ilona mostanában csak lopott percekre, negyedórákra tartózkodhat otthon. Azontúl minden pillanatot férje betegágya mellett tölt az egyik szanatóriumban.  
Kosztolányi Dezső már régen foglalkozott azzal a gondolattal, hogy nagysikerű regényét, az Édes Annát színpadra alkalmazza. A dramatizálás előmunkálatait be is fejezte, s már-már hozzáfogott a három felvonás megírásához, amikor a költőt súlyos betegség támadta meg, amely még ma sem engedi, hogy elhagyja az ágyat.  
[Kosztolányi Dezsőné:] – Tudtam, hogy férjemet nagyon fájdalmasan érinti, hogy egyelőre félbe kellett szakítani a színdarabírást. Éppen az Édes Anna volt az, amivel az utóbbi időben a legszívesebben foglalkozott, mondhatnám az Édes Anna a legkedvesebb lelki gyermeke. Úgy szerette volna már a színpadon megelevenedve látni!  
A megirandó színmű anyagát, férjem elképzeléseit, elgondolásai teljes egészében ismertem – folytatja az írónő. – Gondoltam, megpróbálom, talán sikerül megírnom helyette.  
[riporter:] És Harmos Ilonának sikerült. Olyan tökéletesen, hogy a darab ma már Bulla Elma kezei között van, akinek Kosztolányi a főszerepet szánta.  
– A darab filmesítési jogát is megvették már tőlünk – jegyzi meg örömmel Harmos Ilona. – Sót, a tél folyamán osztrák és angol színpadon ugyancsak előadásra kerül Paula Wesselyvel és Bergnerrel. Hat hét alatt készültem el a három felvonással, kilencven gépírott oldallal – meséli kérdésünkre.  
Hogy könnyen ment-e az írás? Elképzelhető, milyen idegállapotban voltam! Arról szó sem lehetett – ahogy mondani szokták – hogy koncentráljam magamat és órákig elmélyedjek az íróasztal mellett. Mert közben a férjemet ápoltam, s amikor már szanatóriumba vonult, akkor is, a munkára szánt rövid időben minduntalan a telefonhoz űzött a nyugtalanság. Persze, nem hallgathatom el, hogy írásközben gyakran voltak kételyeim, ugyan azt írom-e, amit a férjem leírt volna, s hogy fog-e neki tetszeni? Ilyenkor úgy tettem, mint az olimpikonok, Nekivágni, gondoltam, a végén majd csak kiküzdök valami eredményt…!  
[riporter]: Harmos Ilona, hogy férjének kedvenc eszméjét megvalósítsa, betegápolás közben, hat hét alatt megírt egy háromfelvonásost. […]  
Kosztolányi Dezső, még ott a szanatóriumi ágyon elolvasta a dramatizált Édes Annát.  
[Szerző nélkül], Társszerzés az otthon négy fala között,
 
Délibáb, 1936. 35. sz. (augusztus 23.), 34–35. p. [Interjú Kosztolányi Dezsőnével]  
Amikor a színdarab változatot – 1937. február 12-én – bemutatták, Kosztolányi már nem élt.  
Az MTA Kézirattárában őrzik a Kosztolányi Dezsőné által írt szövegkönyv gépiratát is. Az interjúban szereplő három felvonástól eltérően a dráma 4 felvonásból áll, pontosabban „IV rész”-ből, és csak 66 gépelt lap található az Ms 4617/11 számú jelzet alatt. A gépirat sima géppapírra íródott, javítások nem láthatók rajta, viszont a beszélő szereplők nevei és a járásokra, gesztusokra vonatkozó zárójeles szerzői utasítások piros ceruzával alá vannak húzva.  
A Kézirattár Kosztolányi-családi hagyatékában megtalálható – újságkivágat formájában – a Lakatos László-féle átirat is.
n
Jegyzet A darab szövegkönyvét aSzínházi Élet című hetilap 1937-ben közölte – 16. sz. (április 11–17.), 103–126. p. –, ezzel a fejléccel: Édes Anna. Kosztolányi Dezső regénye 3 felvonásban, 10 képben. Színpadra átdolgozta: Lakatos László. A darab előadási joga kizárólag a Bartsch János színpadi kiadóvállalat kft.-től. Bársony István rendezésében előadták a Belvárosi Színházban – először 1937. február 12-én.; A Kosztolányi-hagyatékban jelzete: Ms 4617/11.
 
Röviden áttekintjük és összehasonlítjuk K. D. színpadi tervének és a két átiratnak szereplőit és kulcsjeleneteit. K. D. kézirata felsorolja a személyeket: Vizy Kornél, Vizyné, Katica, Ficsor, Ficsorné, Moviszter Miklós, Druma Szilárd, Etel, Stefi, Drumáné, Moviszterné, Patikárius János Jancsi, Anna – mintegy a színrelépés sorrendjében. Sem K. D.-né, sem Lakatos darabjában nem játszik Druma és Drumáné, viszont Moviszterné mindkettejüknél kap egy keresztnevet – mégpedig ugyanazt a nevet! – Béby. (Az utóbbi névválasztás világos jelzése a figurát lebecsülő értelmezésnek.)  
Kosztolányi azon az oldalon, ahol tervezett darabja szerepeit veszi számba, még a felsorolás előtt (és mellett), pár szavas jellemrajzokat és ötleteket is feljegyez: Vizy csalja a feleségét, kislányuk halála, Vizynét ez teszi beteggé, Vizyné és a spiritiszta, Katica a száját pirosítja és a Trieszti nőben mulat a hajóslegényével, Hack Lajossal, az első felvonásban elhanyagolt lakás a másodikra ragyog, tiszta minden, ez nem lop és nem fog majd férjhez menni. Sem a jellemrajzoknál, sem a személyek felsorolásánál nem szerepel viszont Báthory, róla csak a negyedik oldalon találtunk említést, Katica pedig csak az utolsó sorban szerepel, már a következő oldalon.  
A Kosztolányi-kézirat második oldala vázolja mind a három tervezett felvonást. Az első felvonás 2 képből áll, az elsőben Vizyné meglepetten hallja, hogy jövendő cselédjét Édes Annának hívják, és zárójelben ott áll: „ez az ő végzete”. Kosztolányi behoz itt egy rezonőr szerepet is, hogy a különböző típusú cselédek ismertetését megoldja. A második képben jelenik meg maga Anna. A II. felvonás 3 kép, a III. szintén. A II. felvonás első képe szerelmet ígér: „Rómeó és Júlia erkély jelenet” és – bár sajnos bizonytalan a gyorsírás olvasata – mintha valahogy úgy alakulna a kapcsolat, mintha Anna vinné be a szobájába Jancsit. A második képben Jancsi egyedül találja Annát a konyhában, de úgy tűnik, a jelenet kiinduló helyszíne még kétséges, hiszen aztán ez olvasható ki: „Behurcolja az előszobából”. A kapcsolat még a 3. képben is tart, sőt itt van a „boldogság beteljesülése”. A III. felvonás első képe a vendégség, ahol Anna nem szolgálhat fel. A gyilkosságról ez a lap nem jegyez fel semmit, de annyit megtudunk, hogy a kés már Annánál van. A III. felvonás 2. képe már a tárgyalás, és itt egy olyan mondat szerepel, ami egészen más megvilágításba helyezi az indokokat, mint a regény: „a szerelem a vádlottak padján”. A 3. képben pedig egy új cselédről [!] van szó, s „Ő mondja el a színdarab morálját”.  
A kézirat következő két oldala újratervezi, illetve részletezi a II. és III. felvonást. Az első képben nem is esik szó Annáról, csak a Vizy család társadalmi kapcsolatairól. Jancsi és Anna együttlétére csak a második felvonás 2. képében kerül sor, mégpedig úgy, hogy Jancsi a konyhában támadja le Annát, és onnan hurcolja be a cselédszobába, miközben Moviszterné felettük zongorázik. A harmadik képben történik Anna beparfőmözése, majd a lány egyedül maradván imádkozik. A III. felvonásban Vizyék hazajövetele után az úrfi már nem törődik Annával, másoknak udvarol, a Club de Parisiensbe jár. Anna a pepitaruháját viseli, elveteti a gyereket, Báthory udvarol neki, karácsonyra lélekmelegítőt kap, Vizyné lebeszéli a férjhezmenetelről, de aztán Anna felmond véglegesen [!], majd az államtitkári vacsora… és a gyilkosságról nem tudunk meg semmit, a végén csak ennyi szerepel: „védőbeszéd, védőbeszéd” és „Katica, Stefi, Etel, Ficsor”.  
Nagyon hasonlóan kezdődik Kosztolányiné és Lakatos darabja, a vöröskatonás jelenettel, s Anna megjelenéséig a regényhez is egyformán hűek, annyi csak a különbség, hogy Lakatosnál van egy jelenet a cselédszerző irodában, amely Kosztolányinénál hiányzik.  
Amiben mindkét – nem szerzői – átirat szinte szó szerint azonos, ugyanakkor nagyon más, mint a regény, és K. D. színpadi tervének kéziratában sincs ilyen utalás, a következő jelenetek: Amikor Katica elmegy, Vizyné csak annyit ír be a cselédkönyvébe, hogy egészségesen távozott. Katica kéri: írjon be még valamit, hogy hűséges vagy kifogástalan, különben nem kap többé rendes helyet. Vizyné pedig beírja: „Szolgálatában hűséges és megbízható.” Megjegyzi ugyan, hogy: „Életemben nem hazudtam még ekkorát.”, de utána azt mondja: „Isten áldja, Katica… /küzd magával/ Ne haragudjon…  
Katica: /szinte rémülten/ Hogy tetcik azt gondolni, hogy ne haragudjak a méltóságos asszonyra?  
Vizyné /zavartan/ Hát csak ugy… Én nem akartam magát… Na mindegy…  
Katica: Kezitcsókolom, méltóságos asszony /el/.”
n
Jegyzet Az idézet Kosztolányiné átiratából való.
 
A lakásban volt cselédszoba, Katica ott aludt, de mikor Anna beáll, Vizyné azt mondja, a konyhában kell aludnia, mert ő gardrobe-ot akar belőle csinálni.  
A Jancsi–Anna együttlétek lényegében megegyeznek mindhárom átiratban és a regényben (kivéve a Rómeó és Júliával való hasonlatot).  
Kosztolányinénál és Lakatosnál is: Jancsi nem lumpol, hanem eljegyzése [!] lesz. Anna pedig közli Báthoryval, hogy gyereket vár, s azt mondja neki, hogy nem veteti el, de Báthory így is elvenné. Aztán csak a karácsonyi vacsora következik, a házbeli vendégekkel, s nincs estély a kinevezés alkalmából, a miniszterrel. Anna pedig elmondja Vizynének, [!] hogy terhes lett Jancsitól, s az adott egy port, amitől a gyerek elment, majd összevitakoznak, és ekkor öli meg. (Vizyt viszont nem!) Kosztolányinénál nincs tárgyalás, még rendőr se jelenik meg a színen, de ennek az lehet az oka, hogy (a fentebb idézett interjúnak megfelelően) valóban 90 oldalból állt a gépirat, és az utolsó jelenet(ek) nem maradt(ak) fenn.  
Kosztolányiné változatában Anna a gyilkosság után azt mondja a doktornak: „Kovászt kell kevernem doktor úr kérem… A méltóságos asszony megparancsolta, hogy reggelire friss kalácsot adjak neki a kávéjához.” S előtte magyarázattal szolgál a gyilkosságra a doktornak: „én ma már másodszor gyilkolok doktor úr kérem. Az én gyerekem, Jancsi úrfi adta a keserűt, a méltóságos asszony meg nem engedett férjhez menni, nem kell nekem a lélekmelegítője, én arra jó voltam, hogy sikáljak látástól vakulásig, vásott a ruhám […]” Majd Jancsi menyasszonyáról beszél, és arról, hogy Vizyné megütötte, amikor megmondta, hogy terhes lett Jancsitól, és ő mindig szót fogadott, s most is mennie kell a konyhába kalácsot sütni.  
Lakatosnál viszont megérkezik a rendőrség, és Anna nem mesél hosszan Moviszternek, csak annyit mond, hogy nem engedték felmondani. Aztán jön detektív és a rendőrtanácsos, és jön Jancsi, [!] aki „tenni akar valamit a szegény lányért”! A vége pedig: „Jancsi átszellemült, földöntúli nézéssel Anna után bámul”. [!]  
Arra nem találtunk semmilyen adatot, hogy a Belvárosi Színház végül miért nem a Kosztolányiné által írt változatot adta elő, ahogy arra sem, hogy mikor, miért és hogyan került sor Lakatos László bevonására a regény színdarab változatának írásába. Annál kevésbé érthető Lakatos László szerepe (valamint az, hogy a színlapokon már egyáltalán nem szerepelt Kosztolányiné neve), mert az átiratok összehasonlítása alapján az állapítható meg, hogy a két változat nagyon hasonlít egymásra, sokszor szó szerint megegyezik egymással.  
 
 
 
A regény keletkezése  
 
A megírás időpontja  
Az első híradás az Édes Annáról KosztolányiDezső 1925. szeptember 28-i levele, amelyben legfrissebb munkáiról számol be apjának: „Én – szíves érdeklődésedre közlöm – egyszerre kaptam most egy regénybe, melyet a Nyugat az újévi számában kezd közölni, s egy háromfelvonásos drámába, melyet a Nemzeti Színház szeretne előadni. Tárgyáról csak annyit árulhatok el, hogy polgári, modern prózai darab, és Budapesten játszik. Hogy mint halad majd a munka, az az Istentől függ. Sohasem merek biztosat ígérni. Hiszen az alkotás útja, létrejötte igazán titokzatos. A Téli regé-t a Nemzeti Színház mutatja be januárban.”
n
Jegyzet KDLN, 515. p.
A híradásnak két figyelemre méltó vonását érdemes kiemelni. Többet ír készülő drámájáról (föltehetően a Mostoha című darabról van szó), mint a regényéről, tehát az utóbbi mintha kevésbé foglalkoztatná. Egyúttal megadja az Édes Anna folyóiratbeli közlésének helyét és időpontját. Mindkettő arra utal, hogy a regényével már előbbre juthatott, mint a drámájával, és (legalábbis a levél megírásának időpontjában) úgy vélte, hogy hamarosan elkészül vele.
n
Jegyzet Így értette Kosztolányi Árpád is, aki 1925. október 3-i levelében ezt válaszolta:„Örömmel olvastuk, hogy új regényt írsz a Nyugat számára és kívánjuk, hogy méltó párja legyen ez az Arany Sárkánynak. Az embrióban levő színdarabról is szíves voltál annyit-amennyit velünk tudatni; ezt a keveset is köszönjük.” (DÉR, 222. p.)
Nem így történt. A Nyugat csak az 1926. július 1-ji számában kezdte el folytatásokban közölni az Édes Annát.  
Az apjával folytatott levelezése egyfelől betekintést ad az alkotás gyötrelmesnek bizonyuló folyamatába, másfelől – Kosztolányi szavaival élve – „igazán titokzatos”-nak mutatja azt. Nyolc hónapon át nem említi a regényt.
n
Jegyzet Legalábbis K. D. fennmaradt leveleiben nincs nyoma, hogy foglalkozna vele.
Csak az 1926. június 1-ji levelében bukkan fel újra, mintegy mellékesen, s mind a korábbi levél, mind az egy hónappal később induló Nyugat-közlés ismeretében egyaránt talányos módon: „Egy regényen dolgozom, s amíg – augusztusig – be nem fejezem, nem is utazunk el sehová. Aztán Franciaországba megyünk, nem Amerikába, amint terveztük.”
n
Jegyzet KDLN, 541. p.
Tehát úgy véli, hogy legalább két hónap kell még a regény befejezéséhez. Ehhez képest nyolc nappal későbbi levelében a munka felgyorsulásáról ír, s megadja az első folyóiratközlés pontos időpontját (valamint – először – a regény címét is): „Különben nagy gőzben [?] vagyok.
n
Jegyzet Bár nem erre, hanem Kosztolányiné levelére válaszol, mindenesetre a következőket írja Kosztolányi Árpád az 1926. június 21-i levelében: „Ilona leveléből örömmel olvastuk, hogy lázas sietséggel készülő új regényed: az »édes Anna« már júl. 1-én kezd megjelenni a Nyugat hasábjain folytatásokban; mi is reméljük és kívánjuk, hogy ez úgy erkölcsi, mint anyagi tekintetben is méltó folytatása legyen a Véres költőnek és az Arany sárkánynak.” (DÉR, 277. p.)
A Nyugat-ban július 1-jén indul meg nagy regényem, melynek hősnője egy cseléd. Címe: Édes Anna.”
n
Jegyzet KDLN, 542. p.
Majd eltelik három hét, és a június 28-i levelében bejelenti, hogy elkészült regényével; sőt a folyóiratközlés és a kötetkiadás valószínű időpontját is ismerteti: „Én most hagytam abba a regényírást, mely napom minden óráját leköti. Regényem, melynek címe: Édes Anna, elsején jelenik meg a Nyugat-ban, körülbelül karácsonyig tart folytatásokban, s ugyanakkor jelenik meg könyv alakban is. A július hónapot mindenesetre Budapesten kell töltenem, mert csak itthon dolgozhatom nyugodtan.”
n
Jegyzet Uo.
Az utolsó mondat nem feltétlenül az Édes Annára vonatkozik.
n
Jegyzet Kosztolányi Árpád azonban így értelmezte. 1926. július 1-ji levelében ugyanis ezt írta: „E legutóbbi levélből is örömmel értesültünk arról, hogy az»Édes Anna« ma kezdi gyönyörködtetni a Nyugat olvasóit egész karácsonyig, midőn könyvalakban is áll majd, jó cselédhez illően a közönség szolgálatára. – Közöld, édes fiam velünk, hogy mennyit írtál meg belőle eddig meg [!] és mennyi van még hátra; befejezheted-e ezt a nagy munkát júliusban és így legalább némileg nyugodtabb munkában töltheted-e az augusztus hónapban kezdődő vakációdat?” (DÉR, 279. p.)
 
Gellért Oszkár, a Nyugat egyik szerkesztőjének emlékezése szerint az Édes Annát „közlése előtt Kosztolányi reggeltől estig a lakásán” olvasta fel Osvátnak és neki, „harsányan s elfúlva, olykor-olykor a zokogással küzdve. Ilyenkor kifutott a szobából, s mi szótlanul és meghatottan vártuk, míg lecsillapodva visszatér.”
n
Jegyzet Gellért Oszkár, Egy író élete : A Nyugat szerkesztőségében 1926–1941, Budapest, Gondolat, 1962, 32. p.
Nem valószínű, hogy befejezetlen állapotban a Nyugat megkezdte volna a regény közlését.  
Kosztolányi további levelei azonban a munka folytatásáról számolnak be. Előbb (az 1926. július 24-i levelében) azt írja apjának: „Ősszel mindenesetre meglátogatunk benneteket. Addig regényem szövegét csiszolom.”
n
Jegyzet KDLN, 544. p.
Öt héttel később (az 1926. augusztus 31-i levelében) viszont azt, hogy „erősen dolgozom a regényemen, mely a Nyugat-ban csak november közepén fejeződik be, s karácsonykor jelenik meg könyv alakban. Ezért nem is rándulhatunk le hozzátok, bármennyire is vágynálak már benneteket látni. Halasszuk el a viszontlátást karácsonyra, mikor majd nyugodtan ünnepelhetünk.”
n
Jegyzet Uo., 548. p.
Ez meglepte KosztolányiÁrpádot is, annyira, hogy az 1926. szeptember 4-i levelében külön kitért erre: Meglepetéssel olvastam, hogy még most is nagy, új regényeden kell dolgoznod, holott elutazástok előtt azt írtad, hogy az egész készen van már, csak csiszolgatnod kell még a meg nem jelent részleteket. Én értettem-e félre valamit, vagy pedig csakugyan november közepéig erősen kell dolgoznod ezen is. – Fődolog persze az, hogy november derekáig a csiszolással együtt készen legyen a nagy mű és karácsonykor könyvalakban is gazdagodjék az irodalom értékes munkáddal és mi is élvezettel olvashassuk akkor azt; ez lesz nekünk a legszebb karácsonyi ajándék és – ami fő – itt is marad nálunk karácsony után is, nem távozik majd el tőlünk, mint ezt ti lesztek kénytelenek tenni, hasonlóan a szép karácsonyfa-díszekkel.”
n
Jegyzet DÉR, 293. p.
 
Válaszlevelében (1926. szeptember 8-i keltezéssel) Kosztolányi nem felel apja kérdésére, csupán megerősíti, hogy művével még nem készült el teljesen: „Regényem a Nyugat-ban november elsején fejeződik be, addig bizony keményen kell dolgoznom rajta. Karácsonykor jelenik meg a Genius-nál könyv alakban. Alig várom, hogy személyesen nyújthassam át neked.”
n
Jegyzet KDLN, 550. p.
Az utolsó folytatás csak a Nyugat november 16-i számában jelent meg; a kötetkiadás valóban a karácsony előtti napokban. De a könyvet már nem nyújthatta át édesapjának: Kosztolányi Árpád 1926. december 3-án meghalt.  
A levelekben megjelenő ellentmondást úgy lehet feloldani, hogy feltételezzük: már a Nyugat-közlés előtt is létezett ugyan egy teljes változat, de Kosztolányi még tovább dolgozott a szövegen. A fennmaradt kézirat alátámasztani látszik ezt. K. D. alkotásmódját éppen az jellemezte, hogy előbb hosszabb részeket megírt, amelyekhez utóbb visszatért, és javította-kiegészítette azokat (sőt nem egyszer újratisztázott rövidebb-hosszabb részeket). Föltehetően a folytatások szövegén is változtatott menet közben, az pedig a folyóirat- és a könyvváltozat összehasonlítása alapján bizonyosnak tekinthető, hogy a Nyugatban megjelent változatot elejétől végéig javította, amikor előkészítette a kötetkiadást.  
A könyvváltozat megjelenése alkalmából Somlyó Zoltán készített interjút Kosztolányival, aki ekkor azt nyilatkozta, hogy az Édes Annát „egy álló évig” írta, „éjjel-nappal”.
n
Jegyzet Somlyó Zoltán, Kosztolányi Dezső házatájáról [A költő nyilatkozik…], Bácsmegyei Napló, 1926. 352. sz. (december 25.), 40. p.
A levelezés alapján megállapítható, hogy több mint egy éven át dolgozott regényén, (legalább) 1925. szeptemberétől (legalább) 1926 szeptemberéig. Más kérdés, hogy három változat is készülhetett: az első még a Nyugat-közlés előtt, a második, amelyet a folyóiratban publikált, a harmadik pedig a kötetben megjelent változat. A levelek megerősítik azt is, hogy a munka intenzív volt (legalábbis egyes időszakokban), föltéve, ha az „éjjel-nappal” formula a megírás feszített tempójára utal. Ha viszont azt jelentené, hogy minden más irodalmi tevékenységét fel kellett függesztenie a regény miatt, az állítás írói túlzásnak tekinthető. Ő maga nyilatkoztaa Magyar Hírlapban megjelent június 23-i interjúban: „Ne higgye […] hogy ez a regény minden időmet betölti. Sokat dolgozom mostanában, egészen áttértem a szabad verselésre.”
n
Jegyzet [Ormos László] (O. L.), Kosztolányi Dezső – Édes Annáról, a krisztinavárosi szentről, Magyar Hírlap, 1926. 139. sz. (június 23.), 4. p.
Ekkor írt levelei és publikált művei alapján jól követhető, hogy az Édes Anna mellett még mi minden foglalkoztatta Kosztolányit.  
 
 
Az alapötlet  
A regény alapjául szolgáló ötlet kipattanásának történetét Kosztolányiné részletesen elbeszéli a férjéről írt regényes életrajzában:  
„Egy téli vasárnap délután a szobája díványán heverésztem, ő pedig az íróasztalnál ült, cigarettázott és dolgozott.  
Most mindjárt azt fogja mondani, Manyikám, adj egy kis sötét kávét – gondoltam magamban, pedig álmos vagyok, semmi kedvem fölkelni, kimenni a konyhába, kávét készíteni. Vasárnap délután van, a lány nincs idehaza, mégis nekem kell megcsinálnom azt a kávét, s ki tudja, még hányszor ma délután. Ábrándozni kezdtem. Arra gondoltam, milyen jó volna egy olyan cselédlányra szert tenni, aki sohase megy el vasárnap délután, s aki, mint valami gép, egyéni életének és kívánalmainak legkisebb jele nélkül, mindig mindent tökéletesen elvégez. Eszembe is jutott egy lány, akit egy kicsit ilyennek képzeltem, a házunkkal szemközt lakó színész házaspárAnna nevű, mindig szelíden, engedelmesen mosolygó, hazulról soha el nem járó szlovák cselédje.  
A pamlagon fekve, nappali álmodozásomban különböző helyzeteket színezgettem erről a tökéletesen engedelmes, mindig szolgálatkész leányról, egyúttal azonban próbáltam beleélni magamat a lány helyzetébe, és egyszerre hirtelenül felvillant bennem az a gondolat, hogy ilyen leányt nem mernék a házamban tartani, mert aki ennyire öntudatlan, az éppen öntudatlanságábanvalami rémült cselekedetre képes.  
– Te, egy novellatéma jutott az eszembe – szóltam. – Egy tökéletes cselédlány, aki végül is meggyilkolja a gazdáit.  
– Nagyszerű – mondta rá Dide azonnyomban. – Nagyszerű novellatéma. Mindjárt fel is jegyzem – és fogta az előtte lévő naptárát, arra írt gyorsírással néhány jelet.  
Azonnal annyira magáévá tette ennek az elképzelt folyamatnak minden mozzanatát, rögtön megérezte jelképes és általános mivoltát. Ő maga is – akárcsak én – hányszor lázadozhatott már, gyilkos kívánságokkal mindenféle elnyomatás, gépesítés ellen, egyúttal azonban milyen sokszor tűzhette maga elé, önmagára vonatkoztatva is a gépi tökéletesség elérhetetlen eszményét, és kissé messzemenő következtetés talán, de arra kell gondolnom, hogy mindketten, talán egymással szemben is átélhettük már ezt a lelkiállapotot.  
Én félve, bizonytalanul pendítettem meg az ötletet, s magam is elcsodálkoztam, milyen elragadtatással fogadta. Nyilván szunnyadó hangok pendültek meg benne.  
Másnap azután mindjárt hozzá is fogott a novella megírásához, s a novella nőtt-nőtt, és valami nagyszerű lett belőle, és amit írt, azt mindennap fölolvasta nekem, és én mindennap jobban ámultam, hogy mi lett az én szegényes elképzelésemből.”
n
Jegyzet Kosztolányi Dezsőné, Kosztolányi Dezső, Budapest, Révai, 1938, 273–274. p.; illetve: Budapest, Holnap Kiadó, 1990, 228–229. p. (A továbbiakban az 1990-es kiadásra hivatkozom.)
 
A szakirodalomban kevesen kérdőjelezik meg Kosztolányiné elbeszélésének hitelességét, de vannak, akik másképp tudják. Például Baráth Ferenc, aki szerint „valóságanyagból indult ki, mert Édes Anna tényleg élő cseléd volt (Schmidt Anna). Cselédkönyve hosszú ideig Kosztolányi íróasztalának a fiókjában volt.”
n
Jegyzet Baráth Ferenc, Kosztolányi Dezső, Zalaegerszeg, Pannónia, 1938, 91. p.
(Baráth Ferenc tulajdonképpen Kosztolányi két különböző hivatkozását hozta itt közös nevezőre.) Devecseri Gábor pedig ezt írta: „A jó cseléd hirtelen, váratlanul és »minden ok nélkül« megöli jó gazdáit. Így számolt be maga Kosztolányi a kis napihírről, mely benne a regényt kibontakoztatta.”
n
Jegyzet Devecseri Gábor, Az élő Kosztolányi, Budapest, Officina, 1945, 61. p.
Nem tudni, hogy vajon Kosztolányi személyesen számolt-e be neki, hiszen nincs írásos nyoma. Rónay László is azt állítja, hogy „a regény ötletét újsághír adta Kosztolányinak”,
n
Jegyzet Rónay László, Jegyzetek az Édes Annáról = R. L., Szabálytalan arcképek : Tanulmányok, Budapest, Szépirodalmi, 1982, 236. p.
de nem adja meg forrását.  
Nem meglepő, hogy időről időre felmerülnek kétségek, amelyek irodalmi ihletésűek. Például Bori Imre 1986-os könyvében így fogalmaz: „Kosztolányi Dezsőné 1938-ban írta le asaját verzióját, s magának tulajdonítja az alapötletet.” Bori – aki magát a regényt is modern legendának tartja – kétségeit kiterjeszti az íróra és feleségére: az Édes Anna megszületése utáni „tíz esztendőben az író és felesége megköltik a regény legendáját is, amely azóta is növekszik, duzzad, most már vélt vagy valódi irodalomtörténeti adalékokkal is gazdagodik.”
n
Jegyzet Bori Imre, A „példás cseléd” legendája = B. I., Kosztolányi Dezső, Újvidék, Forum, 1986, 155–157. p.
Az efféle feltételezések mögött (egyelőre) nem áll filológiai bizonyíték. Nyilván Kosztolányi is, felesége is minden tőle telhetőt megtett a regény népszerűsítése érdekében, de ebből nem következik, hogy kitalált eseményeket és élményeket adtak volna elő. Tanúságtételüket nem hagyhatja figyelmen kívül az irodalomtörténész; más kérdés, hogy szövegkritikával kell fogadnia minden olyan esetben, ahol logikai vagy adatbeli ellentmondás mutatkozik.  
Kosztolányi nyilatkozatai nem erősítik meg a felesége által elbeszélt történetet. Igaz, nem is cáfolják. Az első olyan interjúban, ahol Kosztolányi konkrétumokat is mond regényéről, kiemeli a mese paradox voltát, azt, hogy a címszereplő, „a szent cseléd, a földre szállt kis szolgáló-angyal” egy éjszaka „belopózik a szobába és legyilkolja az egész famíliát”.
n
Jegyzet [Ormos], I . m., 4. p.
Az alapötletben rejlő ellentmondás hangsúlyos szerepet kapott a Somlyó Zoltánnak adott, 1926 karácsonyán megjelent interjúban is. Magában a regényben is található utalás arra, hogy Anna tökéletessége (éppúgy, mint a némasága) voltaképpen fenyegető jelenség: eleve túlzás, nem emberi léptékű vonás. Nem véletlenül adja a regény legrokonszenvesebb szereplője, Moviszter doktor szájába a következő szavakat: „Higgye el: nem is olyan jó az a nagyon jó cseléd. Legyen olyan, mint a többi: jó is meg rossz is.” Anna tökéletessége és gépiessége végső soron összefügg egymással.  
Az Édes Anna keletkezéséről szóló legrészletezőbb vallomásában Kosztolányi talán kissé félreérthetően fogalmaz: „Az élmény, mely ennek a munkámnak alapja, szintén tisztázatlan előttem. Nyilván én is sokszor olvastam az újságokban megjelenő kis napihírt, mely arról szól, hogy egy jó cseléd »minden ok nélkül« agyonverte jó gazdáit.” Ám a továbbiakban kiderül, hogy valójában mire gondol: „Regényem megjelenése után tényleg levelet kaptam egy budapesti ügyvédtől, aki nem kis ámulatomra azt közölte velem, hogy Édes Anna tényleg él, ő védte azt a cselédleányt, aki gazdáját baltával ölte meg, ezt is Annának hívják, Schmidt Annának s most a márianosztrai fegyházban raboskodik, akár az én hősnőm. Ez csak véletlen lehet.”
n
Jegyzet Kosztolányi Dezső, Hogy születik a vers és a regény? : Válasz és vallomás egy kérdésre, 2., Pesti Hírlap Vasárnapja, 1931. 11. sz. (március 15.), 4. p. = K. D., Ábécé, sajtó alá rendezte és a bevezetőt írta Illyés Gyula, Budapest, Nyugat, [1942], (Kosztolányi Dezső hátrahagyott művei, 5), 150. p.; K. D.,; Nyelv és lélek, válogatta és ajtó alá rendezte Réz Pál, Budapest, Osiris, 1999, 458. p. – A továbbiakban az 1942-es kiadás lapszámait adom meg.
Tehát nem arról van szó, hogy egy „kis napihír” adta volna a regény ötletét, hanem éppen fordítva áll a dolog: még ha olvasta is, nem figyelt fel az újságokban megjelent híradásra, amely egy hasonló, valóban megtörtént esetről szólt. Az egyezés a véletlen műve.  
K. D. több vele készült interjúban megemlítette, hogy a valóságos eset utólag jutott tudomására. Először aNemzeti Újság 1926. augusztus 1-ji számában beszélt erről: „A regényem főhősnője életből merített alak. Egy itt, a Krisztinavárosban szolgált cselédleány adta az első impulzust a regényemhez. De ez nem az a lány volt, aki tényleg megölte a kommün bukása után a gazdáit. Csak most amikor már befejeztem a regényemet, tudtam meg, hogy csakugyan megtörtént ez az eset. A leány is egészen olyan jellemű volt: ahogy én megírtam. A hivatalból kirendelt védőügyvédje írt nekem. Elmondotta a részleteket. A leány, a fogságban is, folyton elragadtatottan mosolygott. Olyan volt, mint az alvajáró. Amikor halálra ítélték: eszméletlenül esett össze a bírák előtt. Az ítéletet később hétévi fegyházra változtatták. Ezt a leányt tényleg Annának hívták. Ugye különös. Amikor a regényemet írtam: sokáig haboztam, hogy miként nevezzem el a cselédleányt.”
n
Jegyzet [Berend Miklósné] [szerző nélkül], Kosztolányi Dezső nyilatkozik, Nemzeti Újság, 1926. 172. sz. (augusztus 1.), 21. p.
 
A hasonmás történet felbukkanása már csak azért is különös, mert a budapesti ügyvéd, aki megkereste Kosztolányit, kizárólag a Magyar Hírlapban megjelent június 23-i interjúból értesülhetett arról, hogy az Édes Anna című regényben valami hasonló történik, mint ami az életben megesett a kommün idején. A regény folyóiratbeli közlése ugyanis még az elején tartott.  
Úgy látszik, mégis ez történt. A „készülő regény terve” elegendő volt ahhoz, hogy Vámos Henrik ügyvéd (Budapest, Váci utca 34. II. 10.) még aznap, június 23-án levelet írjon Kosztolányinak, amelyben nemcsak beszámol az esetről, hanem felajánlja szolgálatait Kosztolányinak (a levél fennmaradt az író hagyatékában):  
„Igen tisztelt Uram!  
Olvasom készülő regénye tervét, az Édes Anná-t. Nem írnék Önnek, ha ennek az édes Annánakélő alteregó-ját közelebbről nem ösmerném. Ha jól emlékszem Smidt Annának hívják. Német leány volt, (szintén cselédleány), ki a Pester Lloydegy főmunkatársának feleségénél szolgált s úrnőjét valami kis dorgálás miatt – Anna épen fát vágott a konyhán – fejszecsapásokkal meggyilkolta, a tett elkövetése után pedig ész nélkül rohant ki a folyosóra és segítségért kiáltott. Ez esetről a Kommün alatt a Kriminál psychologiai intézetben környezet tanulmányt készítettem, mely most is a törvényszék iratai között van egy kiváló psychiater tanulmányával együtt, melyben együttesen megállapítottuk Smidt Annáról, hogy lénye az ártatlanság, a szelídség, a jóság, ő a Szűz Mária, aki teljesen idegenül áll ama cselekménnyel szemben, melyet elkövetett.  
Jelen voltam ama főtárgyaláson (a Kommün alatt), melyen a szerencsétlen leányt halálra ítélték. Az ítélet kihirdetésekor a leány összeesett és vagy egy félóráighisztériás görcsökben vonaglott. Íme az eset kulcsa. Hisztéria. De ami itt csak egy szó, az a hivatott írónak végtelen lehetőség, határtalan út befelé a dosztojevszkiji mélységek felé.  
Smidt Anna akkor kegyelmet kapott, majd a Kommün után újra tárgyalták ügyét, sok évi  
fegyházra ítélték. Úgy tudom a fegyházból megszökött, férjhez ment, boldogan élt pár esztendeig, míg felismerik, elfogják s visszaviszik Mária Nosztrára.  
Ha önt az eset érdekli – a budapesti Kir. bttő törvényszék elnökének módjában áll Önnek megengedni az iratok tanulmányozását. Bizonyára ott lesz az iratok között úgy a környezet tanulmány, mint a psychiater gondos tanulmánya az esetről. Az ügy kikutatásában szívesen rendelkezésére állok Önnek – a jövő hét bármely napjának délelőttjén. Utóvégre az olvasó is tartozik valamivel az írónak.Fogadja a készségemet ismeretlen adósai jelentkezéseképpen.”
n
Jegyzet Lásd az MTAK Kézirattárában az Ms 4625/152–153 jelzet alatt.
 
Nincs nyoma annak, hogy Kosztolányi élt volna Vámos Henrik ajánlatával, viszont szívesen hivatkozott rá. Ehhez képest nincs túl nagy jelentősége, hogy némelykor pontatlanul fogalmazott:„Amikor az »Édes Anna« című regényem megjelent, [!] levelet kaptam egy ügyvédtől, amelyben tudatja velem, hogy az »Édes Anna« története az életben szóról-szóra megismétlődött. [!] A nőt az életben is Annának hívták, szintén cselédleány volt és ugyancsak hasonló körülmények között gyilkolt is. Sőt az egyénisége is ugyanolyan volt, mint ahogy én azt elképzeltem és megrajzoltam. Annál megdöbbentőbb volt ez számomra, mert az egész regény fantáziám szüleménye volt és a könyv megjelenéséig nem is tudtam az igazi Anna létezéséről.”
n
Jegyzet Szilágyi Ödön, A Parnasszus tetején : Kosztolányi Dezső, Délibáb, 1928. 35 sz. (szeptember 1.), 5. p.
 
A szakirodalom elfogadja a hasonmás történetet úgy, ahogy Kosztolányi előadja (végül is az ügyvéd csak az írót kereste meg), ami közvetve alátámasztja Kosztolányiné ötletadó szerepét is.  
 
 
Az alkotásmód néhány sajátosságáról  
Az interjúkból, szerzői nyilatkozatokból sokat megtudhatunk Kosztolányi alkotásmódjáról is. Arról, hogy milyen fontosnak tartja a kidolgozást, a mű „hogyan”-ját, már az 1926. június 23-i interjúban beszélt: „Nehéz dolog készülő munkáról nyilatkozni, különösen nehéz akkor, ha olyan műről van szó, amelyben nem a téma, vagy a mese adja meg az alkotás súlypontját, hanem a kidolgozás, a forma, a stílus, az elmélyülő ötvöző művészet minél tökéletesebb világra álmodásába veti magát bele, szívvel, aggyal, minden kis idegszállal az alkotó író. Nézetem szerint különben sem fontos az irodalmi műnél, miről van benne szó. Az irodalmi mű lényege az: hogyan írják meg.”
n
Jegyzet [Ormos], I . m., 4. p.
 
Először az 1926. augusztus 1-ji interjúban beszélt bővebben a regényben alkalmazott módszeréről, a pszichoanalízishez való viszonyáról, az írói programszerűség (irányzatosság) elutasításáról és a realizmus megkerülhetetlenségéről:  
„Ön azt kérdezi tőlem […], hogy az érzelmek ambivalenciája foglalkoztatott-e, amikor Édes Anna történetét megírtam. Ön az érzelmek kétértékűségére vagy kétjelűségére gondol. A chemiai igazságot, hogy bizonyos elemek lehetnek pozitív vagy negatív töltésűek is: a modern lélekkutató tudomány átvitte az érzelmekre. Amelyek egymással szemben állanak. Ismerem ezt a teóriát. De én, amikor írtam, nem törődtem vele. Az író épp ellenkező metódusokkal dolgozik, mint a tudomány. […] Nem, én semmit sem törődtem írásközben a psycho-analitikus eljárásokkal.
n
Jegyzet 1936-ban egy körkérdésre adott válaszában K. D. egész életművére vonatkozóan így nyilatkozott a pszichoanalízisről és a vele való kapcsolatáról: „A lélekelemzéssel már koraifjúságomban megismerkedtem. Ezt tartom lelkiéletünk természettudományának. Hatása oly óriási, mindent átfogó és beitató, hogy immár észre se vesszük. Ennél nagyobb szellemi forradalom a hitújítás óta nem zajlott le. Sok értékes megismerést köszönhetek neki. De munkásságomra legfeljebb csak a külsőségekben hathatott, mert az irodalmi alkotás a lelki élet oly tudattalan mélységeiből táplálkozik, ahová még a lélekelemzés se jutott el.” Lásd: A pszichoanalízis hatása írókra és irodalomra, Emberismeret, 1936. 1. sz., 108. p.
A művészet naiv. Az ember belemélyed az előtte lepergő életbe és látásközben tudja meg, hogy mit akar mondani. Sem regénynél, sem versnél nem szabad előzetes programot alkotni. A programszerű irányirodalom silány és megvetendő. Ön azt kérdezi, hogy a jelen nehéz viszonyok között lehet és szabad-e tisztára »l’art pour l’art« irodalmat csinálni. De hiszen nincsen is tiszta »l’art pour l’art« irodalom. Nem is lehet, mert függünk saját konstituciónktól, születésünk ezer körülményétől. Az ember determinált: tehát akarnia kell valamit. De én nem akarok programszerűen hatni az emberekre. Ma nagyon nehéz még akarni is, amikor az egész világon zűrzavaros bizonytalanságban gomolyog minden. Épp ezért nem is lehet igazi drámát írni ma. Az emberek világnézete chaotikus: nem teljesedhetik drámai cselekménnyé. A nemrégiben oly divatos fantasztikus irodalom pedig nem egyéb, mint gimnazista játék. A határtalanba való elrugaszkodott csapongás. Ott kezdődik az érdekesség, ahol emberi korlátokról és határokról van szó. A realizmus az örök ugródeszka marad, melyről az írónak indulnia kell. Hogy mik az igazi írói feladatok? Amit a psycho-analitikus nem tud kioldani: azt érdemes csak megírni. Az igazi művészet az, ami a vallás: Ahol imádkozni kezdünk, ott kezdjünk csak írni. Az igazi művészet Isten kezéből való és hivatása: A megoldhatatlan problémák, az emberek között levő bonyolult viszonyok észleltetése.”
n
Jegyzet [Berend], I. m., 21. p.
 
A „megoldhatatlan problémák” bemutatását kívánja elérni a regény „új emberszemlélete”, amellyel Kosztolányi különösen sokat foglalkozott az interjúk során. Már a legkorábbi, 1926. február 28-án publikált nyilatkozatában – amikor még javában dolgozott regényén – ezt tartotta szükségesnek kiemelni: „Tudja, a terveimről beszélni nem igen szeretek, mert ami ma esetleg kész terv, az holnap már megsemmisülhet. De dolgozom most egy regényen, amit nyáron a „»Nyugat« hoz le s majd a »Genius« is kiadja. Ez egész új emberszemléletet tükröz s ez az emberszemlélet az, hogy mi nem vagyunk külön-külön, hanem egymásban, a valóság nem megfogható, az emberek igazán csak egymás képzeletében élnek. Ez a regény tükörszoba, ahol minden alak száz és száz változatban rémlik. Hogy mi az igazság s hogy milyenek az emberek: bizonytalan. – Erről szól a regényem. A témája, a tartalma, ugye, azt egyelőre magamnak tartom meg, de nagyon érdekel.”
n
Jegyzet Szombathy Viktor, Kosztolányi Dezső az irodalomról, Európa csődjéről s a mai ember iránynélküliségéről, Prágai Magyar Hírlap, 1926. 49. sz. (február 28.), 9. p.
 
Lényegében ezt a gondolatot ismétli meg egy-egy fontos kiegészítéssel az 1926. június 23-i és az 1926. augusztus 1-ji interjúkban: „Ebben a művemben, hogy úgy mondjam, valami új emberszemléletet igyekszem megvalósítani. Azt akarom megértetni és bizonyítani, hogy nem élünk külön életet, hanem egymásban és egymás által élünk mi emberek. A magunk egyénisége, a mi lényegünk embertársaink lelkében tükröződik. Azt mondom, hogy minden bizonytalan, csak egy bizonyos van és ez az egy: az irgalom.”,
n
Jegyzet [Ormos], I . m., 4. p.
illetve „Én az embereket úgy igyekszem bemutatni, ahogy egymásban tükröződnek és magukban tulajdonképpen nincsenek is. Az egyén annyiféle alakban létezik, ahányszor látjuk. Írás közben alakok jelentkeznek. Ezek mennek maguktól megmásíthatatlan sorsuk felé. Írás közben ismerem meg őket. A filozófiát a kész munkából szűröm le.”
n
Jegyzet [Berend], I. m., 21. p.
 
Nyilvánvaló, hogy az „új emberszemlélet” igénye, az emberek kiismerhetetlenségéből való kiindulás szorosan összefügg az alapötlet talányosságával. A regényalakok „önjáró” viselkedése az egymásról való ismerethiányt terjeszti ki magára az íróra is, az „irgalom” pedig mint megoldás éppen a kiküszöbölhetetlen bizonytalanságot próbálja meg áthidalni. Ehhez az állásponthoz képest akár radikális szemléletváltásként is lehet értelmezni a kötetkiadással egyidős, 1926. december 25-én megjelent nyilatkozatát, amelyben Kosztolányi nem kevesebbet állít, mint hogy az új emberszemlélet „választ ad” a talányra (arra, hogy a mintacseléd miért gyilkolja le gazdáit), s egyúttal egy „bátor” és „vigasztaló erkölcsöt hirdet” (föltehetően azt, hogy nem szabad még a cselédeket sem embergépként kezelni):  
„Egy furcsa emberszemléletet akartam ebben megírni. Azt, hogy az emberek kiismerhetetlenek, egymás mellett élnek és sohasem láthatnak egymás igazi lelkébe. Regényem egy cselédleány megrázó tragédiája. […] Ez a mintacseléd. Hogy mi zajlik lelkében, azt nem tudják, talán nem is akarják látni gazdái. A gép, az embergép végzi a maga munkáját napról-napra. Egy éjszaka aztán ez a leány, akit a legkisebb mulasztásra és botlásra sem gondoltak képesnek, konyhakéssel kezében besurran gazdái hálószobájába s ott legyilkolja mindkettőjüket. Hogy miért történik ez, arra ád választ a regény, mely egy új emberszemléletet, egy bátor s egyszersmind vigasztaló erkölcsöt hirdet, feltárva a huszadik századbeli ember mélységes meghasonlottságát…”
n
Jegyzet Somlyó, I. m., 40. p. – Figyelemre méltó, hogy az összes interjú közül egyedül itt, az idézett szövegrész után kap említést az, hogy K. D. önmagát is beleírta a regénybe.
 
Ennek az álláspontjának csupán még egyszer adott hangot Kosztolányi, az Ady-revízió zaklatott légkörében – igaz, ekkori véleményét ő maga nem publikálta.Az írástudatlanok árulása. Különvélemény Ady Endréről című, 1929-es vitairatát követő parázs vitára akart eredetileg válaszolni (Diktatúra és irodalom címmel), de utóbb nem készült el vele. A válaszcikkhez készült gyorsírásos jegyzeteit halála után megfejtették, és Illyés Gyula közzétette őket a Kosztolányi hátrahagyott művei harmadik köteteként megjelent Kortársak című válogatás függelékében. Ezek között található az alábbi gondolatmenet: „egyik támadóm többek között azt is szememre lobbantja, hogy az »Édes Anna« című regényből, amelyben leginkább kifejtettem politikai meggyőződésemet is, »nem mertem levonni szociális következtetéseket«. Hiszen ennek minden sora éppen azt hangoztatja, hogy nincsen szociális következtetés, csak emberség van, csak jóság van, csak egyéni szeretet van és a gyilkosságnál is nagyobb bűn, ha valaki embertelen, ha valaki durva, ha valaki fennhéjázó, amiért egy kés se elég megtorlás és a legnagyobb erény a lényegbe ható, figyelmes tisztaszívűség [?], mert többet, gyökeresebbet [?] úgysem tehetünk itt a földön.”
n
Jegyzet A több kötetesre tervezett gyűjteményből végül csak az első kötet készült el. – Kosztolányi Dezső, Kortársak (1), sajtó alá rendezte és bevezető Illyés Gyula,Budapest, Nyugat, 1940, (Kosztolányi Dezső hátrahagyott művei, 3), 300. p.; Kosztolányi Dezső, Tükörfolyosó : Magyar írókról, szerkesztette és a jegyzeteket írta Réz Pál, Budapest, Osiris, 2004,727. p.
 
Meglehetősen túlélezett megfogalmazás, hogy Kosztolányi elfogadhatónak tartja még a gyilkosságot is az embertelenség megtorlására. Az ő logikája szerint Vizyné viselkedése is felér egy gyilkossággal, hiszen cselédjével úgy bánik, mint tulajdonával, tekintet nélkül annak emberi méltóságára, és teljesen tönkreteszi Annát, visszaélve teljes kiszolgáltatottságával. (Ha úgy vesszük, sajátosszimmetria érvényesül Vizyné és Anna kapcsolatában, előbbi a lelket öli meg a lányban, amiért az utóbb fizikailag semmisíti meg őt.)  
A regényalakok önállósága és a hozzájuk való viszony más összefüggésben – a költő és a regényíró eltérő lehetőségei felől mérlegelve – kapnak szerepet másutt. Az Édes Anna megjelenését követően készült, 1927. március 13-án megjelent interjúban arra a kérdésre, hogy miért tért át a regényírásra, Kosztolányi ezt válaszolta: „Nem tértem át teljesen […] ez így adódott. Nézetem, hogy a fiatalember par excellence lírikus és mikor egészen meglátta magát, kifelé fordítja a tekintetét és meglátja az embereket. Azonban a regényírónak külsőleg részvéttelennek kell lennie, hogy részvétet tudjon ébreszteni. Minden irodalmi közlés indirekt, ha a mondanivalómat közvetlenül kimondom, akkor a puskapor elfüstölög.”
n
Jegyzet [Virágh Ferenc] -ágh, Kosztolányi Dezsőnél, Pásztortűz, 1927. 5. sz. (március 13.), 117. p.
Legrészletesebben a Hogy születik a vers és a regény? : Válasz és vallomás egy kérdésre című cikkének második részében írt erről:
n
Jegyzet Bár a problémákról s a maga eljárásáról és tapasztalatairól általánosan szól, példáit döntően az Édes Annából veszi.
 
„A költő ihlete pillanatokig, vagy órákig tart, aztán ellobban, csak pörnyéje marad ott. Merőben különbözik ettől a regényíró ihlete. Az hosszú távra szól, gyakran évekre is kiterjed. Amíg a regényíró dolgozik, változik körötte az élet s a regényíró is változik az életben. A hőmérő süllyed és emelkedik, eső esik, hó hull, kivirágzanak a fák, majd rekkenő kánikula következik, ő maga pedig soványodik vagy kövéredik, csalódik vagy megbetegszik. Munkájában mégis olyannak kell lennie égaljnak, légkörnek, időjárásnak, világnézetnek, vérmérsékletnek, mintha minden egyszerre, varázsütésre keletkezett volna. Ez az egység teszi remekművé a regényt.  
Ennek a pusztán elképzelt világnak is éppoly csodálatos, változhatatlan törvényei vannak, mint annak a világnak, melyben élünk. Két regényalak például találkozik egymással egy kávéházban. Ez a kávéház – írás közben – kényszerképzetként rémlik föl a regényíró előtt. Esetleg hasonlít valamelyikhez, amit már látott, vagy emlékeztet arra, de esetleg egyáltalán nem hasonlít semmiféle eddigi kávéházhoz. Mindenesetre egy megálmodott, ködből való kávéház ez. Mégis tökéletesen tájékozódni tud benne a regényíró. Ismeri kilincseit, ablakait, egész berendezését, hiszen ő maga építette. Ha alakjait be kell ide vezetnie, akkor habozás nélkül ajtót nyit nekik, leülteti őket valahová. Nem mindegy, hogy hová. […] egy nem ismert kódex szerint minden alaknak megvan a maga helye, akár a sakktáblán a báboknak s mihelyt vét e kódex ellen, fölborul a játszma.  
Azok a tárgyak, melyek alakjait körülveszik, szintén nem közönyösek neki. Ezekről nem vezet leltárat. Szükségtelen minden holmit fölsorolni. Előfordulhat, hogy egész regényében egyetlenegyet sem emleget. De azért pontosan tudja, hogy milyen bútorok állnak itt vagy ott s ha megkérdeznék tőle, hogy abban a szobában, ahol ez vagy az a jelenet lejátszódott, volt-e szobahőmérő, vagy a kandalló előtt kaparóvas, ő határozottan bólintana, vagy határozottan rázná a fejét. Általában napokig tudna még beszélni hőseiről, akár legjobb ismerőseiről, függetlenül a cselekménytől. Nem mond el róluk mindent, csak azt, ami legfontosabb. Ezért művészi a munkája.  
Számára döntők a nevek is. Ezek együtt jelennek meg alakjaikkal. Ha van nevük, akkor már élnek is. Téves azt hinni, hogy a regényíró neveket keresgél nekik s tetszése szerint ennek vagy annak hívja őket. Csak az életben lehet miniszteri engedéllyel nevet változtatni. A képzelet birodalmában ez még sohase sikerült. […]  
[Édes Anna] arcát az első pillanattól fogva határozottan láttam. Szöghajú volt, kékes-szürke szemű. Talán egy falusi cselédleány lehetett mintája, akit évekkel ezelőtt egy nyári délelőtt lestem meg az utcán, valami budai ház kapujában, amint fehér fogával beleharapott egy zöld almába. Akkor önkéntelenül eltűnődtem, milyen lehet ennek az élete és sorsa. Ez az almába harapó lány gyakran kísértett. Valószínűleg ez a kristályosodási pont. Köréje rakódhattak le később a jegecek. Ilyenkor az ember folyton álmodozik. Terv és cél nélkül jeleneteket kohol, mondatokat sző. A folyamatot nem lehet megállítani. Akkor is folytatódik, mikor lefekszünk, mosdunk, vagy a fogorvos székében ülünk s az a fogunkat fúrja. Eleinte tiltakozunk a megírás ellen, mert az gyötrelem. Miután az anyag fejünkre nőtt, könnyebbség ez a gyötrelem is. Természetesen a papíron dől el minden.”
n
Jegyzet Kosztolányi, Hogy születik…= K. D., Ábécé, 147–150. p.
 
Arról, hogy az „alakjait körülvevő tárgyakat” mennyire komolyan vette Kosztolányi, külön tanulmány szólhatna. A Macquart-csokortól a Mária-éremig, a porcelánnadrágtól a himalájakendőig, a kürtőkalaptól a pathefonig egy gondosan körülhatárolt történelmi időszelet bámulatosan gazdag tárgyi világa tárul elénk a regényből. Egy olyan tárgyi világ, amely nagyobb részben a mai szemhatáron túl helyezkedik el, más szóval jórészt elmerült a feledés ködében. Kosztolányi általában elsőrangú szerepet szánt a modális-atmoszferikus tényezőknek. Például ebben a cikkében külön kitért a mottónak választott halotti imádság szerepére a mű megszületésében: „Azt is megemlíthetem, hogy én az Édes Anna írása alatt – nem tudom miért – mindig a temetési szertartás latin verseit mondogattam és énekeltem. Ez azonnal visszazökkentett hangulatomba. Ez volt az alaphangja. A fönséges, ókori versekből merítettem erőt.”
n
Jegyzet Uo., 150–151. p.
A „nem tudom miért” bizonytalansága legfeljebb a regény írása közben állhatott fenn. Kosztolányi utóbb nagyon is tudatában volt a mottó jelentőségének. A halotti ima funkciójának kérdése fölmerült a levelezésben is. Kosztolányi Árpád – miután a regény első folytatását elolvasta – nem értette a latin imádság szerepeltetését, és az 1926. július 19-i levelébenrákérdezett erre: „Én csak azt nem tudom most még megérteni, hogy mi célból írtad az első közlemény élére azokat a latin psalmusokat, miket a katolikus vallású halot­tak fölött a temetéskor kell énekelni. Kíváncsian várom a magyarázatot.”
n
Jegyzet DÉR, 283. p.
Az író azonnal válaszolt (az 1926. július 24-i levelében), de itt még csak általánosságban jelölte ki a mottó funkcióját: „Az Édes Anna előtti halotti imát én iktattam oda, mert jelezni akartam vele a regény filozófiáját.”
n
Jegyzet KDLN, 545. p.
 
Részletesen az 1926. augusztus 1-jén megjelent interjúban tért ki erre: „A filozófiát a kész munkából szűröm le. Hogy mi a regényemben megnyilvánuló gondolat? Hiszek az áhítatban és a szeretetben. Nincs kollektív élet. Csak egyéni élet van. Az embereket ugy lehet megmenteni és boldoggá tenni, ha szeretjük őket. A regény szereplői jó emberek a társadalmi rend szempontjából nézve. De nem a krisztusi gondolat értelmében véve jók. Ezért kell bűnhődniök. A regényemben őskeresztény kicsengés van. A mottója a katolikus halotti ima: a Circumdederunt. Írásközben folyton ezeket a latin verssorokat mondogattam és a Rituale Romanumot olvastam. A lelkek közösségéről van itt szó, amit hirdet maga az egyház is: Hogy minden ember, aki a földön él, vagy élt, nagy közösséget alkot. És aki ez ellen a közösség ellen vét: az már itt, e földön, pokolba jut. Csak ebben a keresztényi közösségben látom a kollektív probléma megoldását. Nem pedig intézményes, vagy gazdasági reformokban. Bármily nagy összeget adtunk valamely árvaház javára: nem tettünk oly igaz, Krisztusnak tetsző jót, mintha egy árvát magunkhoz fogadunk és szeretetben felnevelünk.”
n
Jegyzet [Berend], I. m., 21. p.
 
A regényben legnagyobb nyomatékkalMoviszter doktor
n
Jegyzet Moviszter katolikus hite a regényben eleve nagy hangsúlyt kap.
bírósági tanúskodása kapcsán szerepel az őskereszténység pozitív „kicsengése”: „Kiálts – dobogott benne a lélek –, kiálts úgy, mint a te igazi rokonaid, az őskeresztények hősi papjai, akik föllázadtak a pogányság ellen és a temetőkben, a koporsók mellől kiáltottak az égbe, pörölve a legnagyobb Úrral is, az igazságos, de nagyon szigorú Istennel, irgalmat követelve a gyarló embereknek.” Kosztolányi életművében korántsem magától értetődő ez a beállítás. 1904-ben drámát akart írni Julianus apostatáról, melyben „két vérszomjas és szorító párt” küzdelmeként akarta bemutatni „a héber és görög, a keresztény és pogány világ közt küzdő eszmeharcok”-at.
n
Jegyzet Vö.: KDLN, 68–69. p.
Az 1922-es Nero-regényben és az 1920-as évek végén pedig különféle írásaiban (mindenekelőtt az 1929-es Marcus Aurelius című költeményében) a pogányság képviseli a pozitív, a keleti misztikával hírbe hozott kereszténység pedig a negatív értéket.
n
Jegyzet Kosztolányi egy magánlevelében még nyíltabban fogalmazott, amikor − Komlós Aladárnak válaszolva − pontosította, hogy milyen pozíciót foglalt el Az írástudatlanok árulása című, Ady-ellenes különvéleményében, mit értett „latin műveltség”-en: „a latin műveltségen oly világnézetet értek, mely távol áll a zsidó-keresztény mithikától [misztikától?], a bibliától, mely számomra mindig idegen volt. Ezt természetesen nem fejthettem ki a nyilvánosság előtt.” (Kiemelések a szerzőtől.) Vö. Kosztolányi Dezső Komlós Aladárnak, Budapest, 1929. szeptember 16.: KDLN, 584–585. Komlós csak 1955-ben publikálta a levelet – lásd Komlós Aladár: Adalékok a „Toll” Ady-vitájához 1. : Kosztolányi három írása az Ady-vitáról. Irodalomtörténeti Közlemények, 1955. 1. szám, 112.
 
Más modális-atmoszferikus tényezők is jelentős szerepet kapnak Kosztolányinál. Több helyen ír a nevek hangzásának
n
Jegyzet A nevek gondos megválasztására később fogok visszatérni.
és az illatok inspiráló hatásának fontosságáról. Az utóbbi sem tekinthető puszta kuriózumnak. Egy tréfás kedvű körkérdésre felelve adta az itt következő, távolról sem tréfásnak szánt válaszát: „Elsősorban és feltétlenül el kell szívnom naponta negyven cigarettát, ha dolgozom. Erős cigarettákat. De ott áll még erre a célra az íróasztalomon tíz különféle színű üvegecske, különféle illatokkal. Vannak köztük modern francia parfőmök és gyöngyvirág, szegfűszeg, kámfor illat, sőt éther is. Ezeket az üvegeket szagolgatom, ha erősebb hangulatra van szükségem. Hol egyiket, hol a másikat. Az »Édes Anna« című regényem írásánál például, a szerelmi fejezetnél a szegfűszegeset szagolgattam, míg az utolsó fejezetnél, amelyikben a gyilkosság történik, az étheres üvegre került a sor.”
n
Jegyzet Mi a rothadt almája? [körkérdés],Színházi Élet, 1927. 51. sz. (december 18–25.), 8. p.
Egy másik interjúban is beszélt az illatokról: „[Riporter:] Íróasztalán mintegy tíz mélylila színű üvegcse sorakozik egymás mellett katonás glédában. Megkérdem mik ezek. – Illatok. Szegfűszeg, éther… illatokhoz kapcsolódnak élményeim… Regényeim egyes fejezeteit egy-egy illat hatása alatt írtam…
n
Jegyzet Bálint Jenő, Írók beszélnek : Kosztolányi Dezső, A Reggel, 1932. 23. sz. (június 6.), 9. p.
 
 
 
A regényalakokról  
Elsőként ismét Kosztolányiné életrajzi regénye kínálkozik kalauznak. A korábban idézett szövegrész így folytatódik: „Alakok nőttek ki, emberek elevenedtek, életek, sorsok dőltek el. Úgy bámultam őt, mintha a Teremtőt láttam volna sárból embereket gyúrni és lelkeket lehelni beléjük. Anna, az Anna név, az engedelmes mosoly, a seszínű haj megmaradt az eredeti minta elgondolásból, egyébként azonban Bözsi, a régi dajka szép kék szeme, karcsú alakja, balatoni bája volt előtte, amikor írta, és talán annak a hajdani, Szabadka környéki tanyai lánynak öntudatlansága, akihez diákkorában többször kilopódzott, s aki egy szép napon szótlanul, sírva elhagyta a házukat. Jancsi alakját egy rokonukról s kissé önmagáról mintázta. A Patikárius név régi családi emlékeket idézett. Moviszter alakjában is önmagára gondolt, meg két másik barátunkra, egy kitűnő idegorvosra s egy kedves, emberséges gondolkozású iparoktatási főigazgató barátjára. A Moviszter és Druma neveket kisfiunk találta ki, amikor még egészen apró volt. Ő játszott képzeletben ennek a két soha nem létező családnak az életével. »A Moviszterék kutyuja« – mondogatta, ha meglátott egy kajla fülű, barna szőrű kiskutyát. »A Drumáék házmestere« – mutogatott egy kapuban ácsorgó emberre. Moviszterné alakját egy budai orvos ismerősünk feleségéről mintázta. Vizyné modellje Bella néni volt, a keresztanyja s egy közelünkben lakó tanár felesége, de kicsit minden polgári asszony, akit valaha ismert, és Ficsor, a házmester alakját is régi könyvtárszolgák, házmesterek emléke mozgatta. A regény elkészült, olyan teremtő erővel, hogy Édes Anna, Moviszterék, Drumáék, Vizyék és a többiek is mind, hamarosan eleven valósággá váltak még az én számomra is, és azt éreztem, régi valódi ismerőseim ők, akik körülöttem mozognak, élnek.”
n
Jegyzet Kosztolányi Dezsőné, I. m., 229. p.
 
Feltűnő, hogy a regényalakok lehetséges mintáinak anekdotikusan előadott felsorolása hogyan elegyíti egymással az intimnek tetsző információkat és a semmitmondó általánosságokat. A fiúgyermekük közreműködésével született családnevek elbeszélése például nem több, mint egy jópofa gyerekszáj-történet, még akkor is, ha hitelességében nem kételkedhetünk. (Hiszen a regényben mindkét név „beszélő”, és funkció rendelődik hozzájuk. Ráadásul a Druma név írásképe ingadozást mutat a kéziratban és a folyóirat-változatban – gyakran szerepel hosszú ú-val, Drúma alakban is –, ami valamifajta bizonytalanságot, belső műhelygondot jelez.) Az pedig, hogy maga az író egyszerre szolgált mintául Jancsi úrfi és Moviszter doktor megformálásához, elsősorban Kosztolányi személyiségrajzához nyújthat értékes adalékot.  
Még a regényben szereplő történelmi nevek (Kun Béla, Pogány József, Kosztolányi Dezső) esetében sem tűnik lényegesnek a valóságos modellnek való megfeleltetés, sőt éppen az derül ki a szövegből, hogy az emberek csak a legendák nyelvén tudják megjeleníteni-kifejezni a – végső soron ismeretlen-kiismerhetetlen – személyiséget. A nyitó fejezet ironikusan bemutatja, hogyan képzelik-mesélik el a derék krisztinavárosi polgárok a kommün összeomlása után a kommunista vezér, Kun Béla menekülését. A záró fejezet pedig azokat a rágalomként megélt támadásokat gyűjti csokorba, s adja ellenszenves regényalakjai, Druma ügyvéd úr és két kortese szájába, amelyek őt – a regény világába bevont Kosztolányi Dezső nevű hírlapírót és költőt – politikai kétkulacsossággal vádolják. Mindkét esetben rosszindulatú vagy legalább bizonytalan hitelű legendákról van szó. De magát a címszereplő Édes Annát is hasonlóképp övezi előbb magasztaló, később gyalázkodó szóbeszéd, amely épp olyan gyorsasággal enyészik el, mint ahogy született. Erre a jelenségre bizonyosan vonatkoztatható az, amit K. D. az emberek igazi arcának megismerhetetlenségéről, illetve a mások képzeletében tükröződő látszat-létezésükről nyilatkozott, és amit az „új emberszemlélet” révén kívánt megragadni.  
Kosztolányi csupán egyetlen regényalakjával foglalkozott az interjúkban: Édes Annával. Meglepte őt, és (mint láthattuk) többször is visszatért annak ismertetésére, hogy a valóságban is éltegy, a hősnőjéhez hasonló sorsú és nevű cselédlány. Föltehetően nem vagy nem csak a kuriózum kedvéért járt el így. Nem annyira a bizarr egyezés miatt érdekelte a megtörtént eset, mint inkább azért, mert váratlan valóságfedezethez juttatta a regény valószerűtlen alapötletét. Kosztolányinak az első pillanattól kezdve számolnia kellett azzal a véleménnyel (amely még baráti körben is előfordult),
n
Jegyzet Jól érzékelteti ezt a Kosztolányihoz közel állóKárpáti Aurél recenziója az Édes Annáról a Pesti Napló 1926. decemberi 31-i számában. (Édes Anna: Kosztolányi Dezső új regénye, 298. sz., 10. p.)
hogy nem fogadják el a gyilkosságot kellőképpen motiváltnak, illetve azt, hogy Anna képes volna ilyen cselekedetre. Nem véletlenül tért ki újra a problémára egy viszonylag kései, 1930. június 28-án megjelent interjúban, és állította be úgy az ilyen kétségek fölmerülését, mint a cselédsorstól való távolság függvényét: „Az »Édes Anná«-nál érkeztek hozzám tömegesen levelek, még pedig csupa kérdező levél. »Miért ölte meg Édes Anna gazdáit? « – ezt a kérdést szögezték ellenem. Az érdekes az volt, hogy a közönség nívósabb része intézte hozzám a kérdést. Viszont biztos tudásom van arról, hogy a cselédek, akik kilopták gazdáiktól ezt az ő életüket nagyon is érintő könyvet, minden kommentár nélkül érezték meg és fogadták el.”
n
Jegyzet Holló Magda, Amikor a közönség beleavatkozik az író dolgába [riport], Délibáb, 1930. 26. sz. (június 28.), 8–10. p.
 
Talán ez is közrejátszott abban, hogy Kosztolányi előszeretettel hivatkozott Édes Anna életbeli modelljére. Az interjúkból az sem derül ki egyértelműen, hogy egyvalakire utalt-e vagy esetleg többre. „A regényem főhősnője életből merített alak. Egy itt, a Krisztinavárosban szolgált cselédleány adta az első impulzust a regényemhez”
n
Jegyzet [Berend], I. m., 21. p.
– nyilatkozta előbb. [Édes Anna] „arcát az első pillanattól fogva határozottan láttam. Szöghajú volt, kékes-szürke szemű. Talán egy falusi cselédleány lehetett mintája, akit évekkel ezelőtt egy nyári délelőtt lestem meg az utcán, valami budai ház kapujában, amint fehér fogával beleharapott egy zöld almába. Akkor önkéntelenül eltűnődtem, milyen lehet ennek az élete és sorsa”
n
Jegyzet Kosztolányi, Hogy születik…= K. D., Ábécé, 150. p.
– írta később. Mindezzel nehéz összeegyeztetni azt a – talán legismertebbé vált – kijelentését, hogy „»Édes Anna« cselédkönyvét íróasztalom fiókjában őrzöm.”
n
Jegyzet Kosztolányi Dezső, Indiszkréció az irodalomban : A Nyugat ankétja, Nyugat, 1927. 6. sz. (március 16.), 457–458. p. – A különféle hivatkozások együtt megerősítik Kosztolányiné feltételezését, hogy a regény címszereplőjének több modellje is volt.
 
Érdemes az utoljára idézett mondatot teljes szövegkörnyezetében olvasni. Előbb valamennyi regényének főszereplőjéről mint valóságos személyről beszél, de azután hozzáteszi: csak akkor döbbent rá, hogy azok, amikor már megírta őket. „Mindegyik alakomnak meg tudnám adni pontos lakáscímét. Gyakran több lakáscímet is, mert némelyik kettőből-háromból van összeróva. »A rossz orvost«-t, mint gyermek vidéken láttam, Nero császárral egy budapesti kávéházban feketéztem, »Pacsirta« annyira közel van szívemhez, hogy a regény megjelentetése előtt – lelkiismeretem nyugtatására – sürgönyöket váltottam hozzátartozóival s noha ők határozottan lebeszéltek közzétételéről, mégse fogadtam meg tanácsukat, az »Aranysárkány« minden szereplője szintén él, vagy élt. »Édes Anna« cselédkönyvét íróasztalom fiókjában őrzöm. Minderre csak munka közben, vagy azután jöttem rá, mikor alakjaim már a lelkemben is éltek.”
n
Jegyzet Uo.
Tehát az elképzelt regényalakok életbeli megfelelőjére (illetve a megfelelések fennállására) csak utólag ébredt rá. E megfogalmazásban egyszerre van benne, hogy képzeletbeli alakokról van szó, és az, hogy ugyanakkor nagyon is valóságos, élő emberek. Ebben a kettős, akár metaforikusnak is felfogható értelemben emlegette az íróasztalában őrzött cselédkönyvet.  
Mások szó szerint vették. Kosztolányiné szerint az eredeti minta, a szemben lakó „mindig szelíden, engedelmesen mosolygó, hazulról soha el nem járó szlovák cseléd” mellett – akiből a regényben csak a „seszínű haj” maradt meg – elsősorban „Bözsi, a régi dajka szép kék szeme, karcsú alakja, balatoni bája” lebeghetett az író szeme előtt.
n
Jegyzet Uo. – Egy évtizedekkel későbbi interjúban Kosztolányiné más személyt, Balázs Ferencné Tamás Gizellát jelölte meg Édes Anna modelljeként; vö.: Kolozsvári Papp László, A színész örökre hal meg – Bulla Elma visszaemlékezése, Pesti Műsor, 1976. 10. sz. (március 4–10.), 24. p.
„Nyilván ugyanaz a dajka – teszi hozzá Kosztolányi monográfusa –, akiről a Meztelenül egyik legszebb verse, az Édes Annánál másfél évvel korábbi Régi dajkánk egyetlen öröme című költemény szól. E feltevést erősíti Bulla Elma visszaemlékezése, mely szerint amikor Édes Anna alakítására készült,
n
Jegyzet Aregény színpadi változatának előadásában Bulla Elma alakította Édes Annát.
meglátogatta a beteg költőt, aki fölhívta vidékről az igazi Annát, »az Édes Anna modelljét«.”
n
Jegyzet Idézi:Kiss Ferenc, Az érett Kosztolányi, Budapest, Akadémiai, 1979, 271. p. – Kiss Ferenc szerint Kosztolányi 1925-ös a Boris könyve című karcolatában a lány cselédkönyve azonos lehet az íróasztalban őrzött cselédkönyvvel.
Márai Sándor viszont – aki az 1920-as években Kosztolányi közelében lakott – másképp tudja, hogy ki lehet a mű címszereplőjét ihlető személy: „Amikor elhaladt a házunk előtt, a házmesterlakásba tért be” gyakorta Kosztolányi. A házmester felesége „volt Édes Anna modellje. És a ház, ahol a regény játszik, a mi házunk volt. Kosztolányi ritkán ment el a ház előtt, hogy – jövet vagy menet – be ne térjen a házmesterékhez. Ott ültek, hárman; nem ettek, nem is ittak, csak beszélgettek. Milyen magány, belső számkivetettség elől menekült a házmesterlakásba? […] A beszélgetésekből később regény lett – az egyetlen magyar társadalmi regény, amely az osztályharcot úgy érzékeltette, ahogy kell: »szocialista realizmus« nélkül, végzetes, emberi valóságában.”
n
Jegyzet Márai Sándor, Föld, föld!... : Emlékezések, Torontó, Vörösváry-Weller, 1972, 99–114. p.; Budapest, Akadémiai – Helikon, 1991, 121–122. p.
 
Kosztolányi szemében a regényhősök életszerűségének a találó névválasztás a legelső feltétele. Már idézett vallomásában viszonylag részletesen kitért arra, hogy a regényíró számára a nevek „együtt jelennek meg alakjaikkal. Ha van nevük, akkor már élnek is.”
n
Jegyzet Kosztolányi, Hogy születik…= K. D., Ábécé, 149. p.
Két alkalommal is hivatkozott Édes Anna nevére. „Amikor a regényemet írtam: sokáig haboztam, hogy miként nevezzem el a cselédleányt. Azután egyszerre elhatároztam, hogy csakis Annának nevezhetem.”
n
Jegyzet [Berend], I. m., 21. p.
Az 1931-es írásában pedig részletesen szólt arról, hogy e név mit jelent számára: „Édes Anna neve is ilyen hallucináció. Jólesett mondogatnom, leírnom. Talán azért tudtam vele annyi szeretettel foglalkozni. Én az Anna nevet régóta szerettem. Mindig a mannát hozta eszembe, azon kívül egy kacér és nagyon nőies föltételes módot is. A vezetéknév, mely ösztönösen társult melléje, nem egyéb, mint e hódolatom kifejezése. A kettő együtt – vezeték és keresztnév – a maga lágy zeneiségében egy másik, ősi és végzetes szókapcsolatot idézett föl bennem: az édesanyát. Most, miután időben eltávolodtam regényemtől, így elemzem a szóvarázst, mely mindjárt a kezdetben megbabonázott, de amíg dolgoztam, nem is sejtettem, hogy mi tart rabul.”
n
Jegyzet Kosztolányi, Hogy születik…= K. D., Ábécé, 149–150. p. – Talán az is szerepet játszott Kosztolányi választásában, hogy az Anna név héberül Isten kegyeltje, egyik mellékjelentése pedig: bájos, kedves. A vele kapcsolatba hozott „manna” pedig „az Ujszövetség eucharisztikus lakomájának – az áldozati eledelnek – az előképe”. Vö. Kovács Árpád, A költői beszédmód diszkurzív elmélete = A szótól a szövegig és tovább… Tanulmányok az orosz irodalom és költészettan köréből, szerk. Kovács Árpád, Nagy István, Budapest, 1999, 22–23. p.
Kosztolányi itt adott értelmezése – legalább részben – olvasható magában a regényben is, Jancsi úrfi szerelmi önképzése során: „Halkan ismételgette a nevét, a legszebb női nevet, melyben az örök ígéret van, kacér föltételes módban.”
n
Jegyzet Lásd a kritikai kiadás szöveghelyét. – A kéziratban még így szerepel: „Aztán csak a nevét mondogatta, tetszelegve, a keresztnevét, a legszebb női nevet, melyben igéret van, örökös igéret, visszautasitás is, kacér foltételes[!] módban. Anna. Anna.” – vö. a kézirat szöveghelye
A regény negyedik fejezetében pedig (mintegy előkészítésképpen) ez olvasható: „Anna – ismételte Vizyné, s a puha, kedves nőnevet rokonszenvesnek találta, mert eddig sohase volt Anna nevű cselédje, sem Anna nevű rokona, ami föltétlenül zavarta volna. – Anna – mondta még egyszer, s a szó megnyugtatta, úgy hullt rá, mint valami fehér, mint a manna.”
n
Jegyzet Lásd a kritikai kiadás szöveghelyét. Míg Kosztolányi elsősorban hősnője keresztnevét értelmezte, a regényről szóló irodalom újabban előszeretettel foglalkozik a vezetéknevével. Szitár Katalin összefüggésbe hozza az ’íz’ értelmében vett édességekkel, a nevezetes piskótával a IX. fejezetben és a „sok-sok süteménnyel” a XVIII-ban. A hozzá legközelebb álló Moviszter doktor szerepét minősítő motivikus kört is az „édes” jelentés uralja, hiszen a doktor legszembetűnőbb jellemzője a cukorbaj. Az „édes” másik jelentése a szerelmi szál szempontjából fontos: Jancsi tudatában az érzéki gyönyör metaforája, amely a piszokkal és a termékenységre utaló mélységgel is asszociálódik. Az „édes” harmadik jelentése a ’kedves’ értelmében játszik szerepet, s az anyaság és a gyermeknevelés fogalomköréhez kapcsolódik a regényben (pl. krumplicukrot visz Bandikának stb.). Vö. Szitár Katalin, A név és a metafora mint motívumképző tényezők : Édes Anna = Sz. K., A prózanyelv Kosztolányinál, Budapest, ELTE, 2000, (Asteriskos, 1), 153–158. p. E megközelítés szerint Édes Anna neve olyan szimbólumértékű motívum, ami egész sorsát magába foglalja, s a regénytörténés voltaképp a nevében benne rejlő jelentéslehetőségek narratív kifejtéseként is felfogható.
Kosztolányi (mint pártfogoltja, József Attila is) hitt a névvarázs-elméletben, tehát abban, hogy a nevek mintegy kijelölik viselőjük karakterét és asszociációs lehetőségeit más nevekkel-személyekkel.  
Az Anna név különösen kedves volt Kosztolányinak. 1920-ban írt kisregényében,A rossz orvosban is Annának hívják a tiroli cselédlányt, akit a fiatal házaspár felfogad, s akár jelképesnek is tekinthető, hogy a fiatalok az esküvő után a mennyasszony házához, a Szent Anna Gyógyszertár elé hajtatnak. 1928-ban írt szabad verse, az Anna hat sorban foglalja össze egy reményvesztett élet történetét. Aligha lehet véletlen, hogy Kosztolányiné éppen az Édes Anna név magyarázatánál tér ki férje nevek iránt érzett vonzalmára: „Névben, minden névben őskori, babonás varázst érzett, és reggelente, ha az újságot kinyitotta, először a halálozás és házasság rovatot nézte, hátha valami különös és érdekes, sokatmondó névre bukkan. A temetőkben is mindig kereste a furcsa neveket. Jegyzőkönyvébe is bejegyezte, beragasztotta a felötlő neveket: »Keserű Zsuzsanna, Lassú Katalin, Kása Ilona, Csecs Böske, Nyers Szidónia, Eper Erzsike.«”
n
Jegyzet KosztolányiDezsőné, I. m., 229–230. p.
Az Édes Anna valósággal tobzódik a különféle „beszédes” nevekben. Kosztolányinak ezek a „gyűjtései” kivált az olyan esetekben jöhettek kapóra, mint amikor Vizyné szemlét tart emlékeiben a korábbi cselédjei között. Az ő nézőpontjából látjuk a csak villanásnyira megjelenő neveket, amelyekkel egy-egy jellegzetes rossz tulajdonság társul: Héring Lujzika lopott, mint a szarka; Varga Örzsi parasztlány volt, szorgalmas és falánk; Karolin tót volt, tehát buja, két szeretőt is tartott egyszerre; a rút Lidiről pedig csak sokára derült ki, hogy ő volt a krisztinai boltosinasok démona; Mennyei Margit viszont finomkodott, holott hihetetlenül piszkos volt stb. stb. Akad olyan cseléd is, mint Rózsás Böske, akiből csak a neve maradt meg.  
Kosztolányi már idézett gondolatmenetében azt is állítja: „Téves azt hinni, hogy a regényíró neveket keresgél nekik s tetszése szerint ennek vagy annak hívja őket. Csak az életben lehet miniszteri engedéllyel nevet változtatni. A képzelet birodalmában ez még sohase sikerült.”
n
Jegyzet Kosztolányi, Hogy születik…= K. D., Ábécé, 149. p.
A tüzetes szövegvizsgálat inkább az ellenkezőjét igazolja. Névválasztásai kifejezetten tudatosak. A törtető és sikeres ügyvéd, Druma Szilárd családi
n
Jegyzet A Druma név úgy is értelmezhető, mint a „duma” és a „drusza” szavak összevegyítése, kontaminációja.
és keresztneve egyaránt fontos jellemvonását jelöli viselőjének. Nem nehéz értelmezést fűzni Vizy Kornél vezetéknevéhez sem, amely egyszerre jelez nélkülözhetetlenséget és jellegtelenséget.
n
Jegyzet Természetesen még sok mindenre lehet asszociálni. Mint például: „Vizynek, ennek a már nevével is a vízhólyagra, a belső ürességre emlékeztető, öntelt figurának…” –Király István, Kosztolányi : Vita és vallomás, Budapest, Szépirodalmi, 1986, 132. p.
A Kornél esetében a szociális távolság jelzése a fontos: Édes Annának és a parasztból lett rendőrnek egyaránt fenn kell akadniuk a számukra furcsa, idegenül hangzó néven. Vizy feleségének keresztneve viszont ironikus játék, hiszen az Angéla, illetve az Angyal (ahogy férje gyöngéd pillanataiban nevezi őt) nem igazán illik valódi természetéhez. Jancsi úrfi esetében a vezetéknév, a Patikárius bizonyul célzatos választásnak, különös tekintettel az Annának szerzett keserű orvosságra. Enyhe irónia lengi be Moviszter Miklós nevét (és alakját) is.
n
Jegyzet „Régi, magyar humanisták emlékét idézte a maga latinos-németes csengésével ez a vezetéknév, a Zwittingerre emlékeztetett s belecsengett a latin moveo (’megindítva érzem magam’), valamint magister (’mester’) szó. S régi szenteket idézett a Miklós keresztnév.” – Király , I. m., 139. p. – Úgy vélem, hogy a moveo elsődleges jelentése (’mozgat’, ’indít’) is értelmezhető, és talán fontosabb.
A doktor ugyanis korántsem mozgékony, hanem súlyosan beteg, sőt a társaságban is fölöttébb nehezen mozgó ember, akit ugyanakkor éppen az erkölcsi mozdíthatatlansága avatja a regény legrokonszenvesebb szereplőjévé. Kosztolányi játékos kedvére vall, hogy Jancsi alkalmi farsangi partnerének éppen az Ilona nevet (saját feleségének nevét) adományozta.  
Figyelemre méltó az is, amikor Kosztolányi megváltoztatja szereplői nevét. Katica lovagja, a mulatni vágyó hajóslegény Beck Lajosból lett fölcserélve Hack Lajosra. A házmester neve először a semmitmondó Fűtő volt,
n
Jegyzet Nagyon nehezen olvasható a név, fölmerültek más lehetőségek is. Lásd: a kézirat szöveghelyét.
ezt váltotta fel a visszataszítóan hangzó Ficsorral.
n
Jegyzet Nyilvánvaló a rájátszás a vicsorít igére. Bár a Ficsor név valóságos név.
Félig-meddig a névcseréhez tartozik az is, hogy Kun Bélának a kéziratban helyesen írt vezetéknevét utóbb megváltoztatta: a Nyugat- és a kötetváltozatban egyaránt hosszú magánhangzóval szerepelteti. Bizonyos, hogy e változtatás szándékosan történt, de a jelentését illetően csak találgathatunk. Lehet, hogy a Kún írásmóddal a politikus zsidó származását akarta hangsúlyozni, ami beleillett a krisztinavárosi polgárok ellenszenvét tápláló motívumok közé.  
 
 
Előzmények  
Hagyomány a Kosztolányiról szóló irodalomban, hogy az Édes Anna kapcsolódását az életmű más szövegeihez nem korlátozza a cseléd-problémára, jóllehet (érthető módon) ez áll a középpontban. A cselédtéma iránti érdeklődés egész pályáján végigkísérte az írót. Még kései, 1933–1934-es naplójában is felidézi első szerelmének, egy Maris nevű cselédnek egész életére kiható élményét.
n
Jegyzet KDLN, 815. p.
(A napló egyébként tele van cselédekről szóló novella-ötletekkel.)
n
Jegyzet Pl.: Uo., 813–815., 832., 834. p.
 
AzÉdes Anna egyik korai előzménye Kosztolányinak a Liliom című Molnár Ferenc-darab 1909-es bemutatójáról írt kritikája, amelyben először bukkan fel a szavak nélkül szerető kiscseléd alakja: „Molnár Ferenc eddig a siheder várost figyelte. [...] A gyermeket szerette benne. [...] Egészséges erejét, bátorságát és vásottságát. Minden gyermekben egy csirkefogó alszik. Most egy csirkefogót visz a színpadra. Ebben pedig újra a gyermeket kelti fel, és lírát ír róla és legendát. [...] Csupa lágyság, könny és mély, büszke szentimentalizmus. [...] A csirkefogó arisztokrata. Kemény, kegyetlen szeretetet prédikál. Inkább üsd meg, akit szeretsz, de ne nyavalyogjál. A házmesterek beszélnek, és a boldog hordárok érzelegnek. Csak légy erős és hideg. Akkor az ütésed is olyan, mint a csók. [...] Nem reánk tartozik a beszéd. A tiszta kiscseléd és a piszkos városligeti hintás is beszéd nélkül szeret. »Sok akácifák vannak itt...« Ennyi a vallomás. Nem több. A többi csak akkor buggyan ki a kiscseléd szájából, mikor Liliom úr már meghalt, érette halt meg, magába fojtva könnyet és szerelmet, hősiesen, mint a régi rómaiak, akik lángot nyeltek. A lány pedig így szól: »Szerbusz.« Csak ennyit: »Te komisz, te piszkos, te… édes…« Aztán megint: »Te komisz…«”
n
Jegyzet Liliom, egy csirkefogó élete és halála, (1909) – Kosztolányi Dezső, Színházi esték (1–2), összegyűjtötte, a szöveget gondozta és a jegyzeteket írta Réz Pál, Budapest, Szépirodalmi, 1978, 1. kötet, 740–741. p.
A némaság Édes Annát is jellemzi, s nem akármilyen lélektani és dramaturgiai funkciója van.
n
Jegyzet Anna némasága egyszerre védekezés és távolságtartás környezetével szemben – amiben egyenesen imponáló, hogy nem vesz részt az egymást kibeszélő cselédek és urak párhuzamos társasjátékában. De (legalább részben) éppen a hallgatása vezet tragédiához – tehát az, hogy nem beszéli, illetve nem beszélheti ki magából sérelmeit –, hiszen végső soron a gyilkosság is artikuláció.
 
Még fontosabb előzmény (melyet a Kosztolányi-irodalom régóta számon tart) az 1921-ben megjelentEgy pohár víz című karcolat, amely a cselédekről folyó vitát előlegezi az Édes Anna nevezetes uzsonna-jelenetében. Egy látszólag jelentéktelen helyzet (vizet kér a gyermeklány cselédtől) nyújt alkalmat Kosztolányi számára, hogy kifejtse a szociális kiszolgáltatottság iránt érzett iszonyatát és lelkifurdalását: „Természetellenesnek tartom, hogy kiszolgáljanak. Őseim, nagyapám és apám még pattogva tudtak parancsolni, nem érezték ezt, s lehet, hogy fiam és unokám sem érzi már. Én azonban állandóan érzem, úgy, hogy sokszor aludni se tudok tőle.
n
Jegyzet E tekintetben olyan erősen élt Kosztolányiban az irtózás, hogy még a grammatikai parancsoló módot is kiiktatta szövegeiből: felszólító mondatai végén pont áll a felkiáltójel helyén.
Világos pillanataimban lelkemhez ölelem egy szegény embertestvéremet, s ebben az érzésben vagy akár érzelgésben több irgalom és részvét van, mint a világ összes tudálékos könyveiben. De tudom, hogy a kérdésnek – a nagy pörnek – nincs megoldása és orvossága, csak az a mélység, bibliai pesszimizmus, hogy mindnyájan siralomvölgyben vagyunk, és aszerint kell cselekednünk, annak is, aki vizet kér, és annak is, aki vizet hoz. A siralomvölgyet kicsinosíthatják, föl is parcellázhatják, de azért csak siralomvölgy marad. Ezt az igazságot homályosították el utóbb az ostoba gazdagok, kik arannyal áttört brokátjukkal páválkodnak, és ma is rabszolgákat akarnának tartani, de az ostoba szegények is, kik nemesi címert csinálnának abból, hogy nincs nemesi címerük, és tüntetnek arisztokratikus rongyaikkal.”
n
Jegyzet Kosztolányi Dezső, Füst, az írásokat összegyűjtötte és a szöveget gondoztaRéz Pál, Budapest, Szépirodalmi, 1970, 537. p.
Az utolsó mondat második fele az akkor még közelmúltnak számító kommün „világtörténelmi szerepcseréje” felé próbál vágni. A kommün okozta társadalmi felfordulás a regény uzsonna-jelenetében is a legfőbb hivatkozási pont.  
Az 1920-as évek elején megszaporodnak Kosztolányi művei között az olyan helyzet- és jellemképek, tollrajzok és versek, amelyek a szegénység lehangoló jeleiről és képviselőiről rögzítenek villanásnyi pillanatképet. Ezek között tartjuk számon aSíró nő a körúton (1922), Öregnénike és a macska (1924), A kalauz sírt!… (1925), A legnyomorultabb (1925) és a Boris könyve (1925) című tollrajzokat, illetve a Meztelenül kötetből a Szegények (1924), az Özvegy a villamosban (1924) és a Kalauz (1925) című verseket.
n
Jegyzet Vö. Kiss, I. m., 270. p.
 
Két műve érdemel megkülönböztetett figyelmet. A Kanári című színpadi jelenet először a Nyugat 1924. március 16-i számában jelent meg.
n
Jegyzet Modern kiadása: Kosztolányi Dezső, Lucifer a katedrán : Kosztolányi Dezső színpadi játékai, sajtó alá rendezte és az utószót írta Réz Pál, Budapest, Balassi, 1997, 141–161. p.
A darab bonyodalmát az okozza, hogy a ház asszonya nyelvtanulás céljából francia nevelőnőt fogad kisfia mellé, ami voltaképpen árulás Bözsivel, a dunántúli (!) cselédlányukkal szemben. Bözsi hat éve, a kommün óta (!) gondozza gyermeküket (sőt egy évig egyedül ő nevelte, mert az asszonyt szanatóriumban ápolták). A megérkező francia nevelőnő igen ellenszenvesen viselkedik; szemlátomást fontosabb neki a kanárija, mint a gyerek. Az apa mindvégig ellenérzéssel, ironikusan viszonyul a helyzethez, akisfiú pedig ragaszkodik Bözsihez, és ellenséges a jövevénnyel szemben. Bár az asszony úgy képzelte, hogy Bözsi folytatni fogja munkáját az új körülmények között is, a cselédlány – önérzetében megsértve – azonnal felmond, visszaadja a korábban kapott ajándékokat is. A színdarab azzal végződik, hogy egy óvatlan pillanatban Bözsi szabadon engedi a kanárit. A számos életrajzi elemet tartalmazó színpadi jelenet Bözsijének természete csak látszólag ellentétes Édes Annáéval. Sőt inkább egyfajta párhuzam áll fenn a tökéletes gyanútlanságuk, elárultatásuk és lázadásuk egymást követő fázisai között. Csakhogy a Kanári esetében még jóval kisebb a háziak vétsége (az apáé legfeljebb annyi, hogy nem akadályozza meg felesége tervét), és a végkifejlet sem fordul tragédiába – Bözsi beéri azzal, hogy szimbolikusan éli ki bosszúját.  
A Pesti Hírlap Vasárnapja 1925. szeptember 27-i számában megjelent Boris könyve című helyzetkép
n
Jegyzet Kötetkiadásai: Kosztolányi Dezső, Ember és világ, sajtó alá rendezte és a bevezetőt írta Illyés Gyula, Budapest, Nyugat, [1942], (Kosztolányi Dezső hátrahagyott művei, 6), 113–116. p.; K. D., Hét kövér esztendő, összegyűjtötte és a szöveget gondozta írta Réz Pál, Budapest, Szépirodalmi, 1981, 10–13. p.
(ekkoriban fogott Kosztolányi az Édes Anna megírásába) közvetlen előképe a regénynek. Leplezetlen iróniával ábrázolja, hogy még egy cselédkönyv kiváltása is mennyi fölösleges, értelmetlen megaláztatással jár. A hivatalnok, „ki nem volt rossz ember, csak a törvényt képviselte”, szerepéből adódóan természetesnek veszi, hogy fontoskodjon és éreztesse hatalmát. Az elbeszélő többnyire szenvtelen előadásmódja egy-két alkalommal nyílt gúnyba vált át: „Most a hivatalnok fölállt. Fölállt és bal kezében az egyik fényképpel, biztos lépésekkel közeledett. Jobb kezével hirtelenül megragadta Boris állát s a lány fejét fölfelé tolva, hosszan szemlélte, szemben, oldalvást, egyik szemével a fényképre, másik szemével az arcra sandítva, hogy a valóságot és annak mását összehasonlítván megállapíthassa a hasonlóságot. Ha a lány helyébe egy kalandor milliomosnő akarna betolakodni, szándéka meghiúsulna. Nem oly könnyen lehet az ember cseléd.”
n
Jegyzet Kosztolányi, Ember és világ, 115. p.
A cselédsors bemutatása itt is összekapcsolódik az elgépiesedés és az érzéketlenség elleni tiltakozással.  
Nemcsak a tematikus kapcsolatok és előzmények tanulságosak, hanem a motívum- és retorikai egyezések is. Például a regény tizedik fejezetében ez olvasható Édes Anna városbeli sétája során: „Az ötödik vasárnapon maga [Vizyné] küldte el [Annát], hogy menjen kicsit, nézzen szét a városban. [...] Ácsorgott a kapuk előtt, majd a Lógodi-utcán ténferegve cél és terv nélkül kiért egy térre, ahol egy templom volt meg egy kórház és olyan lárma, mint mikor ősz végén az égben varjak kárognak. Cselédlányok korzóztak itten, sváb cselédek vihogtak, pusmogtak, egymásba karolva povedáltak ismeretlen nyelvükön, akár a falujukban, együtt, mindig együtt. Láncot formáltak a gázlámpák körüli járdaszigeteken, föltartották a járókelőket, megakasztották a forgalmat. A villamosoknak is erősebben kellett csöngetniök, hogy tovább haladhassanak. Ő egyedül bandukolt közöttük.”  
Az Anna magányát hangsúlyozó jelenet az Együtt, mindig együtt című, 1924-es tollrajzból lett átemelve: „Vasárnap, sötét alkonyatkor ballagok a hegy alján, budai kis utcákban, egyikből ki, másikba be. Egyedül. Nem tudom, merre járok. [...] Végre a sikátorból kikerülök s a régi Szent János-kórház táján egy rosszul világított térre érek. Tömegeket látok magam előtt, homályosan mozgó alakokat, leányokat. Száz, kétszáz, ötszáz, ezer sváb cselédleány beszélget egymással. Ez a cselédkaszinó. Állnak, összefogódzva tízen, huszan, harmincan. Fogják a kezüket, a gázlámpa járdaszigetén kört alkotnak, nem törődve az idegen várossal, akár a falujukban, táncolnak. [...] Mindegyik sváb leány önmagában is egyesület, testület, szövetség. A mieink, szegények, ott szédelegnek a járdán, akár mi, sátorlakók, gőgös-urasan, külön-külön. Ők azonban együtt-együtt. Mindig együtt, lélekben. Micsoda láncot fűznek, karjaikból. Eszterlánc? Acéllánc. Eleven forgalmi akadály. Megáll az utca. Megáll a villamos. Megállok én is.”
n
Jegyzet Pesti Hírlap, 1924. május 11. – Kosztolányi Dezső, Ember és világ, 84–85. p.; K. D., Hattyú, sajtó alá rendezte Réz Pál, Budapest, Szépirodalmi, 1972, 241–242. p. – A kapcsolatra a következő tanulmány hívta fel figyelmemet: Arany Zsuzsanna, Szövegkiadási és értelmezési kérdések Kosztolányi utóéletében, Erdélyi Múzeum, 2007, 1–2. sz. 120. p.
 
A regény tizenhatodik fejezetének végén, amikor Vizynének sikerül Annát maradásra bírnia, és hirtelen megéhezik, a spanyolmeggy befőttről korábbi cselédje, Katica jut eszébe: „Vizyné a papírcímkén fölismerte Katica szálkás betűit s így szólt: – Ez még tavalyi, a Katica csinálta. És ekkor, hosszú idő multán rágondolt. Míg kanalazta a sötétpiros levet és a magokat kiköpte egy tányérkára, a régi cselédje járt eszében, mintha ebbe a befőttesüvegbe, mint egy energiatartályba belefojtotta volna munkája feszítőerejét s az most kirobbant volna. Még több napig tartott a spanyolmeggy. Valahányszor evett belőle, fölrémlett valami, de mikor a papírcimke szemétre került és az üveget kiöblögették, nem jutott eszébe többé.”  
A testi valójában távol levő cselédlány alakja, aki munkája révén mégis jelenvaló, már egy 1925-ös karcolatban megjelenik, méghozzá egy ironikus-elismerő rezümé kíséretében: „Felbontottunk egy üveg befőttet, melyet még nyáron készített egy azóta eltávozott cselédünk. Amíg ettük, őróla beszéltünk. Láttuk, amint a cseresznyét kicsumázza, megmossa, cukorlébe áztatja, éreztük két keze munkáját, mellyel a hólyagpapírt az üveg szájára szorítja, aztán erősen körülkötözi zsineggel. A cseléd nem volt ott, de mégis ott volt. Lásd, ennyi egy cseléd örökkévalósága. Belefér egy befőttesüvegbe.”
n
Jegyzet Emberek címmel, Pesti Hírlap, 1925. január 4. – Kosztolányi Dezső, Ákom-bákom, sajtó alá rendezte és a bevezetőt írta Illyés Gyula, Budapest, Nyugat, [1943], (Kosztolányi Dezső hátrahagyott művei, 7), 35. p.; Kosztolányi, Hattyú, 292. p. – A két szöveg összefüggéséről lásd: Rónay László, Kosztolányi Dezső, Budapest, Gondolat, 1977, 172. p.
 
Hasonló egyezés található a regény egy harmadik részlete és Kosztolányi 1923-as írása, A hír sebessége között. Előbb a korábbi szöveget idézem: „Bementem a városba, de zúgó fejjel tértem vissza. Kalandos hírekkel fogadott mindenki. Jól ismerem ezeket. Évekkel ezelőtt tudományosan tanulmányoztam. Sőt kísérleteztem is, hogy megállapítsam terjedési sebességüket. [...] Megállapítottam, hogy az a valami [ti. a hír] az első kerületből kiindulva beszáguldta az összes kerületeket s a város környékét, a Várhegyről átugrott az Istenhegyre és Orbánhegyre, onnan a Sashegyre és Gellérthegyre, a Ferenc József-hídon lerohant az Üllői-úton a Tisztviselőtelepre, innen a Józsefvároson át a Dunapartra, végigröpült a köztemető sírjai között és felébresztette a halottakat, majd a Lipótvárosba rontott, míg végül szabályos körfutását befejezve, alig félóra múlva a városligeti tóhoz érkezett vissza, hozzám. Mire hazamentem, ezzel fogadtak s minden percben csöngött a telefonom.”
n
Jegyzet Pesti Hírlap, 1923. január 14. – Kosztolányi Dezső, Felebarátaim, sajtó alá rendezte és a bevezetőt írta Illyés Gyula, Budapest, Nyugat, [1943], (Kosztolányi Dezső hátrahagyott művei, 9), 21–23. p.; Kosztolányi, Hattyú, 118–120. p.
 
A regénynek tizedik fejezetében a következő leírást kapjuk: „A hír meglepő gyorsan száguldott. Előbb csak a legközelebbi Krisztinát hódította meg, az Attila-utcát, a Krisztina-teret, a Krisztina-körút és az Attila-körút egyes pontjait, majd a Pauler-utcát, Mikó-utcát, Lógodi-utcát és Tábor-utcát is. De egy hétbe se telt, fölszárnyalt a Várba, az Úri-utcába, ahol Tatárék laktak, a Bástya-sétányra, a Ferdinánd-térre, a Bécsikapu-térre, s befészkelve magát nők, férfiak agyvelejébe, nőtt-növekedett. Egy példás cselédről beszéltek. Sokan nem is látták még. Csak a keresztnevét tudták. [...] Miután a hír megfutotta körpályáját, visszaérkezett hozzájuk.”
n
Jegyzet Lásd a kritikai kiadás szöveghelyét., 297:8–20. – E példa is szerepel Arany Zsuzsanna tanulmányában, vö. i. m. 120–121. p.
A méretek és a földrajzi nevek mások ugyan, de a jelenség leírásának felépítése teljesen azonos. Igaz, a regényben található leírás rájátszik A sevillai borbély híres rágalomáriájának szövegére is.  
Természetesen nem meglepő, hogy a nagyobb lélegzetű munkájának írásakor a szerző támaszkodik korábbi szövegeire. Az viszont ritkábban szokott előfordulni, hogy utóbb az író visszatérjen regényének egyik-másik részletéhez, és újraírja rövidebb cikk formájában. AzÉdes Anna esetében erre is akad példa. A Moviszter doktor által előadott példázat (Vizyné betegágyánál) a hetvenhat éves pácienséről, aki angolul kezd tanulni, megismétlődik a Pesti Hírlap 1934. február 18-i számában (Kosztolányi Ember és világ című rovatában) megjelent, A szó hatalma című karcolatában.
n
Jegyzet Kosztolányi, Ákom-bákom, 249–250. p.; Kosztolányi Dezső, Sötét bújócska, szerkesztette és a jegyzeteket írta Réz Pál, Budapest, Szépirodalmi, 1974, 165–166. p. – Először az 1992-es Édes Anna-kiadásban mutattam be A szó hatalma című karcolat kapcsolódását a regényhez: vö. K. D., Édes Anna : Regény : [teljes, gondozott szöveg], a kötetet szerk., a mű szövegét sajtó alá rend., a szemelvényeket és a képeket vál., a jegyzeteket írta Veres András, Budapest, Ikon, 1992, 140. p.
Csak annyi a változás, hogy a fölöttébb optimista vállalkozó egy hatvanéves öregúr, az elbeszélő vidéki rokona, és franciául tanul.  
Olyan művek is születtek azÉdes Anna után, amelyek tematikus rokonságban állnak vele. A legismertebbek közülük a Számadás ciklusban Három szatíra címmel összesített Közéleti kitűnőség, Úriasszony és Forradalmár című versek (mindhárom 1930-ban született). Az első egy olyan közéleti nagyság torzképét adja, aki hasonló Vizy Kornélhoz, de nála is magasabb rangú és presztízsű. (Egyébként a regény is bővelkedik a komikus és szatirikus elemekben, amikor bemutatja Vizy méltóságos urat.) Figyelemre méltó a vers zárlatának radikalizmusa: „Lelketlen arca földszinű. Megérett / a földre már. Nem értem, mire vártok? / A földbe véle. Temessétek el.”  
A második szatírához a regény egyik mondata szolgálhat kulcsként: „Valahogy csak el kell tölteni az időt” – mondja Moviszter a betegségbe menekülő Vizynének. Az Úriasszony a céltalan és üres időtöltést gúnyolja ki. A vers zárlata mintegy csattanóként hat, hiszen a cselédhez fellebbez asszonyával szemben: „Hogyha olykor / teára hív, künn az előszobában / megcsókolom a szobalánya száját /és elmenőben is mindenkoron / a szobalánynak csókolok kezet.”  
AForradalmár című szatírában Kosztolányi egyik különösen kedves gondolata kap részletesebb kifejtést: „A célja nem kisebb és nem nagyobb, mint: / az Emberiséget megváltani. / Csak ezt imádja. Mit neki család, / mit gyermek és mit árva asszonya, / olyan goromba véle, mint a pokróc, / s az anyja is padlásszobába kuksol, / míg ő utazgat és habot zabál. / Az Emberiség szent barátja ő. [...] Úgy látszik, ők ketten megértik egymást. / Az Emberiség végtelen szerény, / nem nyit be hozzá, nem kér tőle pénzt, / cipőt, meleg ruhát, mint Péter és Pál, / s így véle ő békésen éldegél.” A vers előképeAz emberiség barátja című 1925-ös jellemkép: „Van egy ismerősöm, ki az emberiséget szereti. Én szeretem a fiamat, enyéimet, egy-két barátomat is, aztán a zöld tintát is szeretem, mellyel ifjúkorom óta írok [...] de ismerősöm egyes egyedül az emberiséget szereti. [...] Míg én elkótyavetyéltem szeretetemet az útfélen, erőmet szétosztottam azok közt, kikkel együtt élek, ismerősöm, mint az emberiség csöndes barátja dúsgazdagon nősült, elhaladt a koldusok mellett, kiket végre nem ismert [...] az emberiséget fogadta örökbe [...] Ez a rokon kellemes. Semmi esetre sem túlságosan tolakodó. Nem kopog ajtaján, nem kér kenyeret, nem kell neki télikabát, dicsfénnyel homlokán tisztes messzeségből ragyog feléje. Senki sem léphet szobájába ezzel: »Én kérem az emberiség vagyok.« Mindenki vagy Péter, vagy Pál, de nem az emberiség. [...]”
n
Jegyzet Pesti Hírlap, 1925. október 25. – Kosztolányi, Felebarátaim, 74–76. p.; Kosztolányi, Hattyú, 375–376. p. –A gondolatmenet egy része még korábbi, már 1916-ban felbukkan: „Csak emberek vannak, Péterek, Jánosok, az emberiség csak papírosfogalom. Péterért, Jánosért kár. Az emberiségért nem kár.” – Kosztolányi Dezső, Tinta, Gyoma, Kner Izidor, 1916, 212–213. p.
 
Az érvelés részben szinte szó szerint hangzik el Moviszter doktor szájából is, aki Tatár Gábor kérdésére, hogy „Ön, ugyebár, szereti az emberiséget?”, ezt válaszolja: „Nem szeretem, mert még sohse láttam, mert nem ismerem. Az emberiség holt fogalom. És figyelje meg, tanácsnok úr, hogy minden szélhámos az emberiséget szereti. Aki önző, aki a testvérének se ad egy falat kenyeret, aki alattomos, annak az emberiség az ideálja. Embereket akasztanak és gyilkolnak, de szeretik az emberiséget. Bepiszkolják családi szentélyeiket, kirúgják feleségeiket, nem törődnek apjukkal, anyjukkal, gyermekeikkel, de szeretik az emberiséget. Nincs is ennél kényelmesebb valami. Végre semmire se kötelez. Soha senki se jön elém, aki úgy mutatkozik be, hogy én az emberiség vagyok. Az emberiség nem kér enni, ruhát se kér, hanem tisztes távolban marad, a háttérben, dicsfénnyel fennkölt homlokán. Csak Péter és Pál van. Emberek vannak. Nincs emberiség.”  
A visszatérő motívumok és gondolatmenetek arra utalnak, hogy a regényben fölvetett nyugtalanító kérdések még évekkel később is foglalkoztatták Kosztolányit.  
 
 
A történelmi háttér  
Az Édes Anna egyik legfeltűnőbb, a kortársakat meglepetésként érő vonása, hogy cselekménye a történelmi közelmúltban játszódik. Maga Vizy Kornél hangsúlyozza, hogy milyen nevezetes, „történelmi nap” 1919. július 31., a kommün bukásának tényleges időpontja,
n
Jegyzet Formálisan egy nappal később, 1919. augusztus 1-jén mondott le a Forradalmi Kormányzótanács.
amikor a regény cselekménye kezdődik. (A továbbiakban szó esik a háború és a kommün idejéről is, a legrészletesebben a június 23–24-i ellenforradalmi eseményekről.) Augusztus 4-én foglalták el a román csapatok Budapestet, november 16-án vonult be nemzeti hadserege élén a fővezér, Horthy Miklós – a regényben mindkét esemény nagy hangsúllyal szerepel. Augusztus 14-én lépi át Édes Anna Vizyék lakásának küszöbét. Az emlékezetes uzsonna valamikor szeptember elején, Patikárius János érkezése pedig szeptember második felében történik. Az egri szüret négy napja és Jancsi úrfi elköltözése októberre esik. Az 1919-es évet az Attila utca 238. számú ház lakóinak bensőséges karácsonya zárja. Nem sokkal később, Háromkirályok napján (azaz január 6-án) derül ki Vizyné számára, hogy Annának komoly udvarlója akadt. Február elején Anna felmond, röviddel utána tör ki asszonya hisztérikus rohama, amely kikényszeríti a felmondás visszavonását. Patikárius János február 16-án látja vendégül barátait egykori törzshelyén. (Ugyanezen a napon ült össze az új parlament, illetve ekkori nevén a nemzetgyűlés.) Húsvét napján közlik az újságok Vizy Kornél helyettes államtitkári kinevezését. Május 28-án tartják meg Vizyéknél a végzetesnek bizonyuló estélyt. (Pontosan egy héttel később írták alá a trianoni békediktátumot.) Csak november közepén kerül sor Édes Anna perének tárgyalására. 1921 januárjában szállítják Márianosztrára, a női fegyházba. Az utolsó fejezet (amely nagyobb távlatból számol be az újabb fejleményekről) 1922 őszét nevezi meg a beszámoló időpontjának. Az egyetlen jelentős politikai esemény, melyet megemlít, Csonka-Magyarország Népszövetségbe való felvétele 1922. szeptember 18-án történt.  
Túlságosan pontos ez az időrend ahhoz, hogy ne feltételezzünk mögötte gondos tervezést.Valószínű, hogy Kosztolányi előzetes kronológia-vázlatot is készített. 1930 körül írt egyet, amely fönnmaradt. Amikor a tragikus sorsú unokatestvérének, Csáth Gézának életéről szóló Mostoha című, töredékben maradt könyve írásába fogott, szabályos „történelmi tabellát” állított össze 1918 októberétől (Wekerle miniszterelnök számos lemondásának egyikétől) 1920. január 15-ig (a békekonferencia feltételeinek átnyújtásáig).
n
Jegyzet Szörényi László találóan állapította meg: „Az időrendi tábla azÉdes Anna regényvilágát idézi. Kosztolányi – úgy látszik – új, tervezett regényének írása közben ragaszkodott ehhez az apokaliptikus időszakhoz, Magyarország bukásának hónapjaihoz, és talán a Mostoha befejezetlenségének oka az is, hogy képtelen volt összeegyeztetni a Csáth gyermekkorában lejátszódott tragédiát, az édesanya elvesztését azzal a történelmi tragédiával, amelynek részeként tekintette unokaöccse gyászos pusztulását is.” – Szörényi László, Kosztolányi regényeinek motiváló tényezői, Literatura, 1985. 1–2. sz. (január–június), 88. p. = Sz. L. „Multaddal valamit kezdeni” : tanulmányok, Budapest, Magvető, 1989, (JAK füzetek, 45), 231–232. p.
Szinte valamennyi fontos politikai esemény szerepel benne Károlyi Mihály hatalomra kerülésétől és Tisza István meggyilkolásától a népköztársaság, majd a kommün kikiáltásán és a nemzetiségek elszakadásán át Peidl Gyula szakszervezeti kormányának megalakulásáig, illetve József főherceg kormányzóvá és Friedrich István miniszterelnökké kinevezéséig, végül Horthy Miklós budapesti bevonulásáig:
n
Jegyzet Az időpontok megadásában becsúszott néhány apró pontatlanság.
 
„Wekerle 1918. október 15. London.  
Október 25. – (lógós katonák).  
Október 30. katonák hosszú temetése a Rákóczi úton.  
1918. okt. 31. Károlyi. – Tisza meggyilkolása, wilsoni elvek.  
Nov. l6. Népköztársaságot kiáltják ki.  
Dec. 1. Románok kihirdették Romániát.  
Dec. 4. Csehek Csehszlovákiát.  
Dec. 10.Vörös Újság megjelent.  
Mindenki meghal most. A halottasházakban nincs hely, siettetik a  
temetéseket, a koporsókat egymásra rakják, mint gyárakban a  
szivardobozokat, tombol a halál nagyüzeme, s a sírásók tenyere  
megkérgesedik, egymás után dőlnek ki ők is, nem bírják a munkát.  
1918 novemberét írták.
n
Jegyzet Kosztolányi itt az 1918-as spanyolnátha-járványra utal.
 
….  
4 hónap.  
138 nap  
1919. március 21. Tanácsköztársaság.  
Május 23. román  
Június 6. Kassa felszabadulása.  
1919. júl. 21.  
1919. júl. 31. Peidl Gyula.  
Aug. 3. románok. – Aug. 7. József főherceg, Friedrich.  
1919. nov. 16. Horthy.  
1920. jan. 15. békeszerződés aláírása.”
n
Jegyzet Kosztolányi Dezső, Mostoha és egyéb kiadatlan művek, a bevezetőt, „Az önképzőkör tagja” című fejezetet és a jegyzeteket írta Dér Zoltán, Novi Sad, Forum, 1965, 17–18. p.
 
Korábbi regényeiben Kosztolányi nem merészkedett ennyire közel a történelmi jelen időhöz, sőt az elsőben,A véres költőben
n
Jegyzet Az eredeti, a Nyugatban közölt változatnak címe még ezt volt: A véres költő. Csak a könyv második, 1929-es kiadásától egészült ki a cím Nero nevével: Nero, a véres költő.
még ókori díszletek közé helyezte a kifejezetten aktuális politikai célzattal megírt alakjait és jeleneteit is.
n
Jegyzet Például a regényben nyilvánvaló módon anakronisztikus és ironikus a „Római Citerások Egylete”, amellyel Kosztolányi az Otthon kört parodizálja.
A Pacsirta és az Aranysárkány cselekménye a századforduló idején játszódik (némi időeltolódással), az isten háta mögötti kisvárosban, Sárszegen. A cselédlét gépszerűsége a nagyváros személytelenebb viszonyai között nyilván jobban ábrázolható. A regény időpontjának megválasztása nehezebben magyarázható, de több nyomon is elindulhatunk.  
Az első a mű témájához kapcsolódik. Az Édes Anna archaikus problémára kérdez rá: az úr-szolga viszonyra. A cselédkérdés úgy, ahogy a regényben megjelenik, a 20. században meglehetősen anakronisztikusnak tűnik egy magát tüntetően európainak hirdető országban. A mű ideológiai tetőpontja a kilencedik fejezet, amelyben az úri lelkek uzsonnával egybekötött kitárulkozásán Tatár Gábor – a többiek helyeslésétől kísérve – kinyilatkozza, hogy „Nincs emberi egyenlőség. Csak emberi különbözőség van [...] mindig voltak urak és mindig voltak szolgák. Ez mindig így volt és mindig így lesz. Punktum. Ezen mi nem változtathatunk. Hát csak maradjanak ők a cselédek.” A nemrég elbukott kommün vétkei közé tartozik, hogy ezt a „természetes” világrendet megpróbálta felforgatni. „Persze, hogy ezt akarják – füstölgött Tatár –, egy világtörténelmi szerepcserét. Titeket leszállítani innen a pincelakásba, a házmesteréket pedig fölszállítani ide. Körbe-körbe. Mint a kút két vödre. Hát én nem kétkedem, hogy a házmesterekből is kitűnő gentleman válnék. Ehhez azonban legalább három évszázadra lenne szükség. [...] Közben mi is szépen megszoknók a pincelakást meg a paszulyt s elcsenevészednénk. Csakhogy ez kicsit sokáig tartana. És mi értelme lenne az egésznek?” Már a „világtörténelmi szerepcsere” lehetősége is, melyet a tanácsköztársaság ideig-óráig megteremtett, fenyegetést jelent Tatár Gábor és hasonszőrű társai világára.  
Láthattuk, Kosztolányitól alkatilag idegen volt az úr-cseléd viszonyban érvényesülő alá-fölévetettség, nem fogadta el annak „természetességét”. Így keresve sem találhatott jobb példa-értékű helyzetet, mint a kommün bukása után visszarendeződő, de a magától értetődöttségét elvesztő társadalmi hierarchiát. Az úr-cseléd viszony a regényben szükségképpen kölcsönös kiszolgáltatottságot eredményez. Vizyék is szerencsétlenek a maguk módján (az asszony pedig egyenesen szenvedélybetege a cselédtartásnak). Társadalmi szerepeik az embereket végzetesen megosztják ugyan, és szembeállítják őket egymással, de mert kölcsönösen egymásra vannak utalva, enyhíthetnék, elviselhetővé tehetnék életüket – nemcsak a másokét, hanem a sajátjukét is. Például úgy, hogy méltányosan, irgalommal közelednek egymáshoz, az embert látják-tisztelik egymásban, és kevésbé veszik komolyan szerepeiket. Ám a regény világában (a szó szoros értelmében) halálosan komolyan veszik a szerepeket. A kommün idején is, a kommün bukása után is.  
Ha teheti, a házmester, Ficsor elvtárs éppúgy hatalmaskodik, mint a háziúr, Vizy Kornél méltóságos úr. Nem akármilyen kivételes történelmi pillanat, nagypolitikai fordulat kell ahhoz, hogy ők ketten „világtörténelmi udvariassággal” társalogjanak egymással. Nem csak az a baj a kommünnel, amit a Tatár Gáborral vitába szálló Moviszter doktor mond róla, hogy „egyetlen ideált se szabad megvalósítani”. A „világtörténelmi szerepcsere” azért sem megoldás, mert csak megfordítja a társadalmi igazságtalanságot, de nem orvosolja. Maga az ideál is hamis, mert a meghirdetett egyenlőség valójában újfajta egyenlőtlenséget takar.  
De nem csak ezért választotta Kosztolányi a kommün bukása utáni heteket, hónapokat. Már az is meglehetősen szokatlan, hogy magát szerepelteti a regényben. Nem akármilyen indulatokat jelez ez, a szerző nagyfokú személyes érdekeltségét bizonyítja a korszak megidézésében. Az 1918–1921 közötti évek adták –a világháború elvesztése, forradalmak, ellenforradalom, spanyolnátha-járvány s végül a történelmi Magyarország szétesése – Kosztolányi életének talán legerőteljesebb politikai impulzusait.
n
Jegyzet Természetesen a háborúval kezdődött a későbbi széthullás. Igen árulkodó, hogy amikor a gyilkosságáért Druma felelőssé teszi a kommunista propagandát, Moviszter még a háborút is. Vö.: Lásd a kritikai kiadás szöveghelyét., 509:25.
 
Itt csak vázlatosan foglalhatom össze a legfontosabb életrajzi eseményeket. Sema Károlyi-kormány idején, sem a kommün alatt nem zárkózott el attól, hogy feladatokat vállaljon az irodalmi életben. A Vörösmarty Akadémián és a Nyugat írói által alapított rendezvényeken, fórumokon mindenütt számítottak rá. Kun Bélával valamikor egy szobában dolgozott a Budapesti Naplónál, ezért még a Károlyi-érában személyesen kereste fel őt, hogy tájékozódjék. Kosztolányiné könyve szerint férjét Kun Béla durván megfenyegette.
n
Jegyzet Kosztolányi Dezsőné, I. m., 192–193. p.
Az író kései naplóbejegyzése nem őriz ilyen emléket, sőt inkább megértőnek mutatkozik Kun akkori helyzete iránt.
n
Jegyzet KDLN, 827. p.
Nem túl valószínű, hogy Kosztolányit elfogadták volna a nemcsak nyelvtudást, hanem politikai megbízhatóságot is igénylő feladat elvégzésére, a Marx Tőkéjének fordítására alakult csapat tagjaként, ha a tanácskormány első emberének fenntartásai lettek volna.
n
Jegyzet Vö.: KDLN, 430. p.
 
A kommün bukása után kirobbant nacionalista és antiszemita indulatok Kosztolányit is magukkal ragadták. A történelmi Magyarország szétesése és szűkebb pátriájának elcsatolása különösen érzékenyen érintette őt. Saját kezdeményezésében irredenta antológiát szerkesztett, ami Trianon másnapján érthető volt.
n
Jegyzet Az antológia Vérző Magyarország. Magyar írók Magyarország területéért címmel jelent meg 1920-ban, Horthy Miklós kormányzó előszavával. Oláh Gáborhoz írt levelében Kosztolányi így foglalta össze „az első magyar irredenta könyv”-nek készült vállalkozás szerkesztői koncepcióját: „Eszközében szigorúan irodalmi. Céljában harcos. A legelső írók írják.” – KDLN, 437. p.
Hamarosan a politikai szélsőjobb oldalán tűnt fel. 1919 őszén egyik szervezője a Szabó Dezső vezetésével alakult Magyar Írók Nemzeti Szövetségének, majd a keresztény-nemzeti kurzust harcosan támogató Új Nemzedék belső munkatársa lett, annak hírhedt, vitriolos-epés hangon vádaskodó glossza-sorozatát, a Pardon rovatot szerkesztette és részben írta.
n
Jegyzet A rovat névtelenül megjelent cikkeit nem egyedül írta, de szerkesztőként felelősség terheli valamennyi cikk megjelenéséért. Azt is számításba kell venni, hogy nemcsak a Pardon rovattal volt jelen a lapban, hanem belső munkatársként számos írást is publikált ott.
Nem akármilyen fordulat volt, hogy a korábban liberális elveket valló, szabadkőműves lapba író és páholytag Kosztolányi azonosította magát új lapjának liberális-, szabadkőműves- és zsidóellenes álláspontjával.
n
Jegyzet Amikor Kosztolányinét 1921-ben Bécsben az emigráns körök provokálták, és ebből Kosztolányinak kellemetlensége támadt, Fenyő Miksa nyilvánosan védelmébe vette őt. Ezt követően Kosztolányi felkereste Fenyőt, aki utóbb így emlékezett meg találkozásukról: „Kosztolányi eljött hozzám, nagyon megköszönte, s olyan becsületes magyarázatát adta a pardon-írásoknak, hogy utólag is igazoltnak látom kiállásomat: »Mondjam azt, hogy sajnálom, hogy a Pardon-cikkeket írtam?« mondotta Kosztolányi. »Inkább megvallom, hogy miért írtam. Mert gyáva vagyok; féltem, menteni igyekeztem magamat.« Szimpatikus volt őszintesége, aminthogy az egész ember az volt.” Fenyő Miksa, Feljegyzések és levelek a Nyugatról, Fenyő Miksa visszaemlékezéseit és levelezését sajtó alá rendezte, bevezette, jegyzetelte Vezér Erzsébet, Budapest, Akadémiai – MTA Irodalomtudományi Intézete – PIM, 1975, (Új magyar múzeum, 10.), 196. p.
 
Ugyanakkor ragaszkodott a Nyugathoz is, sőt ekkor kötelezte el magát végképp vele. Amikor 1920 májusában a Petőfi Társaság kizárta tagjai sorából Babits Mihályt és MóriczZsigmondot a forradalmak alatti tevékenységük miatt, Kosztolányi közösséget vállalt velük, és kilépett a társaságból. A Nyugat toleranciájáról és pluralizmusáról, valamint a maga pozíciójáról ezt írta Tolnai Vilmosnak egy 1922 eleji levelében: „A Nyugat, mely igazán szabadelvű, apolitikus lap, nem törődik semmiféle politikai felfogással, az enyémmel éppoly kevéssé, mint másokéval, s helyet ad az én újszerű verseimnek, akár egykor Halász Gyula konzervatív írásainak. Azt is tudják rólam, hogy hajlamomnál fogva egyenesen maradi, reakcionárius vagyok, mert nem hiszek az emberiség gyökeres haladásában, sem a demokráciában, sem a »világot megváltó« szocializmusban, amelyet mint pesszimista az újkor legszomorúbb kabaréjának látok. Mindez természetesen nem akadályozza, hogy az irodalomban őszintén ne érezzem magamat újítónak, vagy ha úgy tetszik, forradalmárnak. Hiszen a politikai és irodalmi forradalom legtöbb írónál nem esik egybe, sőt majdnem mindig szöges ellentétben áll.”
n
Jegyzet A Réz Pál szerkesztésében megjelent KDLN 470–471. lapján található szöveg csonkított változat; javítottam a Lengyel András által közölt (az egyik 2008-as aukción felbukkant) autográf levél szövege alapján. Lásd: Lengyel András, Kosztolányiról, avagy „művészet, érdek, politika” viszonyáról : Válasz Szegedy-Maszák Mihálynak, Kalligram, 2009. 4. sz. (április), 97. p. (Kiemelések az eredetiben.)
 
Lehet, hogy éppen a Nyugathoz való hűsége, a köztes szerep fenntartása váltotta kiSzabó Dezső goromba támadását,
n
Jegyzet Szabó Dezső a Nemzeti Újság 1920. október 31-i számában megjelent nyilatkozatában kétkulacsosságot vetett Kosztolányi szemére. Maró gúnnyal szólt arról, hogy míg nappal Kosztolányi újságírói körben kifakad a zsidók ellen, otthon mégis öt zsidóval vacsorázik együtt – nyilván azért, hogy „a sémi faj érelmeszesedését elősegítse”. (Szabó Dezső: A pozitív irodalmi munkáról. Részben idézi: Kosztolányi, Tükörfolyosó, 737–738. p.)
amire Kosztolányi fölényes iróniával és Az elsodort falu megsemmisítő stíluskritikájával válaszolt.
n
Jegyzet Kosztolányi, Tükörfolyosó, 738–739., illetve 418–422. p.
Újabbnyilatkozatában Szabó Dezső Kosztolányi 1919-es múltját is felhánytorgatta, és nyilvánosan megszellőztette a Pardon rovatban betöltött szerepét. Az Est 1920. november 4-i számában megjelent cikkben szinte valamennyi vádpont fölmerült, amivel Kosztolányit később jobboldalról támadták. (Tulajdonképpen ezeket mondja fel Druma Szilárd és két kortese az Édes Anna utolsó fejezetében.) Szabó Dezső támadását követően Kosztolányi kilépett a Magyar Írók Nemzeti Szövetségéből, majd ott hagyta az Új Nemzedék szerkesztőségét is. 1921 augusztusától már a konzervatív liberális Pesti Hírlap belső munkatársa. Ahogy a Pardon rovat miatt a baloldal, most kilépéseivel a szélsőjobb haragját vonta magára. Szükségképpen elszigetelődött, és előbb a Nero-regény, majd évekkel később az Édes Anna megírásával próbálta tisztázni és védeni a maga külön utas, sehova sem csatlakozó álláspontját. Igyekezett maga mögött hagyni a Pardon-korszakot, a húszas évek derekán már vállalhatatlan volt számára. Nemcsak a kortársi emlékezet tanúskodik emellett,
n
Jegyzet Példaképpen Somlyó Zoltán 1937-es emlékezéséből idézek: „Az történt, hogy közvetve felajánlották neki, előkelő rangjának, a félelmes antisémita lap publicista állását. Persze azzal a mandátummal, hogy ütni kell a zsidót. Megtántorodott. Tudta, hogy csak tollából élhet meg. […] Én négy álló évig haragot tartottam vele. De épp én tudom, hogy azután hónapokig alig járt ki hazulról, és szinte naponta sírás fogta el. Nagyon megbánta ezt a kiruccanását, és szégyellte.” –Somlyó Zoltán, Kosztolányi és a zsidóság, Múlt és Jövő, 1937. 2. sz., 37–38. p.
hanem Kosztolányi szövegeiben is kimutatható a jelentős szemléleti változás.  
Az Édes Anna című regényében ment el a legtovább új politikai krédójának képviseletében. A mű érzelmi indítékainak összetettségét mutatja, hogy szerzője egyszerre élt régi és új megfigyeléseivel, vélekedéseivel. Az Új Nemzedéktől egyáltalán nem állt távol, hogy szóvá tegye a szociális feszültségeket; például Kosztolányinak már idézett karcolata, az Egy pohár víz 1921-ben a lap újévi számában jelent meg. Az is belefért e kör radikalizmusába, hogy egyben-másban bírálja a berendezkedő ellenforradalmi rendszert, amely a zsidó tőkével kiegyező, az ő szemükben csak szavakban keresztény-nemzeti úri osztályt (a Vizy-féléket) támogatta és emelte hatalmi pozícióba. De az már teljesen összeegyezhetetlen az Új Nemzedék politikai vonalával, hogy az Édes Anna kimondatlanul is párhuzamot sejtet a kommün és a címszereplő helyzete között,
n
Jegyzet Kodolányi János így fogalmazta meg ezt 1927-es recenziójában: „S amikor a cselédkéből [!] minden tisztaságot és minden emberi szabadságot kiöltek, amikor az úrfi szeretője lesz, feláldozva szűz, egészséges testét, hogy utána félrelökjék, amikor a méltóságos asszony meghiúsítja a házasságát is, kiűzi a csendes, polgári élet minden lehetőségéből és álmából, akkor egy éjjel,maga sem tudja: hogyan és miért, a konyhakéssel megöli a gazdáit; mint ahogy az örökös rabszolgamunkával géppé süllyesztett proletariátusban, amely a háború kényszerzubbonyába préselve emberségének utolsó szikráját is elvesztette, benne rejtőzött az ösztönzés, hogy egy nap, maga sem tudta: hogyan és miért, konyhakést ragadjon. […] Édes Anna tragédiája tehát nem egyéni, hanem tömegtragédia.” – Kodolányi János, Kosztolányi Dezső: Édes Anna, Pandora, 1927. 1. sz. (január), 48. p.
s éppen a regény legrokonszenvesebb alakja, a meggyőződéses keresztény Moviszter doktor mutat nagyfokú megértést a cselédlány embertelen sorsa és a kommün társadalomjavító ábrándja iránt. Jóllehet maga Kosztolányi torzító tükörben szerepel a regényben, de hogy egyáltalán szerepel, méghozzá ebben a méltatlannak tudott kétkulacsos beállításban, önmagában is vallomás-értékű.  
AzÉdes Anna bonyolult értékstruktúrával rendelkezik; olyan rétege is akad, ahol Kosztolányi épp az ellenkezőjére fordítja a Pardon-korszakában képviselt álláspontot. Például Patikárius Jancsi idétlen gyászjelentésének időpontja: 1920. február 16. Aligha lehet véletlen, hogy egyetlen nappal előzi meg a korabeli közvéleményt fölrázó hírhedt Somogyi–Bacsó-féle gyilkosságot. Távolról sem könnyelmű vagy erőszakolt ez a feltételezés, ha felfigyelünk a regény apró utalásaira. Így arra, hogy az átmulatott éjszakát követő hajnalon, amikor Jancsi hiába próbál beszélgetni barátjával, ez olvasható: „szavát nem lehetett hallani. A jazz-band dobjai most oly vadul pörögtek, mint hajnalkor, a katonai kivégzéseknél”.
n
Jegyzet Lásd a kritikai kiadás szöveghelyét., 487:1–2. – Még további hasonlóképp célzatos egyezések mutathatók ki a regénycselekmény egyes epizódjai és fontos történelmi események között.Nem zárható ki az a feltételezés, hogy a regény elé illesztett halotti ima nem is annyira Vizyéknek vagy Édes Annának szól (az utóbbi is élőhalott), mint inkább a háború és Trianon sújtotta Magyarországnak.
Ritka tudatos motívum- és jelképválasztás jellemzi a regényt, s persze nem csak a politikai történések síkján.
n
Jegyzet A regény irodalmában különösen sokat vitatott kérdés, hogy azÉdes Anna meggyőzően tárja-e az olvasó elé a gyilkosság lehetséges indítékait. Holott igen aprólékosan jelzi a különböző motívumokat (kivált Annának a Jancsi úrfival megszakadt kapcsolata utáni fázisokat vagy azt, hogy a gyilkosság napján menstruál), s még arra is van gondja, hogy utaljon rá: a tettek nem mindig magyarázhatók egy vagy több ésszerű okkal. A tárgyalás elnökének szájába adja ezt: „Az elnök sejtette, hogy itt lehet valami, egy titok, melyet közülük senki sem tud, talán maga a vádlott sem. De tovább haladt. Tudta, hogy egy tettet nem lehet megmagyarázni se egy okkal, se többel, hanem minden tett mögött ott az egész ember, a teljes életével, melyet az igazságszolgáltatás nem fejthet föl. Ő, aki már hozzászokott ahhoz, hogy az emberek nem ismerhetik meg egymást, teljesítette kötelességét.” – Lásd a kritikai kiadás szöveghelyét., 524:5–11. – Feltűnő, hogy az elnök gondolkodásmódja mennyire hasonlít arra, amit Kosztolányi az interjúkban mond az „új emberszemlélet”-ről.
 
Az Édes Anna tehát számvetés, sőt engesztelés is.
n
Jegyzet Nem is tévesztette el hatását a baloldalon, amely ekkor kezdett megenyhülni Kosztolányi iránt.
De mindezt a lehető legnagyobb tárgyi hűségre és a politikai történések iránti elfogulatlanságra törekedve próbálja megvalósítani. Ritkán tapasztalható precizitással idézi fel a történelmi eseményeket és színhelyeket; még arra is súlyt helyez, hogy az utcák a korabeli nevükkel szerepeljenek. Tehát: Koronaherceg utca, holott már 1923 óta – vagyis a regény megírása idején is – Petőfi Sándor nevét viselte. Vagy: Mozdony utca, pedig ezt 1920-ban a Lenin-fiúk által kivégzett Ferry Oszkár csendőr altábornagyról nevezték el.
n
Jegyzet S hogy az utcaneveknek is megvan a maguk sorsa, mutatja, hogy 1945 után viszont a nyilasok megtorlásának 1944-ben áldozatul esett Kiss János altábornagy lett a névadója.
Néha Kosztolányi szabadjára engedi játékos-csúfondáros kedvét, mint amikor Patikárius János kétes hírű bécsi lakhelyének címeként a (valóságos) bécsi hercegérseki palotáét adja meg.
n
Jegyzet Lásd a kritikai kiadás szöveghelyét., 482:23. – Erre az egyezésre Szörényi László hívta fel figyelmemet.
 
Arra is nagy gondot fordított, hogy ne kötelezze el magát egyik politikai irány mellett sem, hanem egyensúlyozzon közöttük. Jó példa lehet erre a második fejezet, amelyben a regény egyik értelmezője szerint „pontosan, szinte patikamérlegen kimérve” vannak adagolva a kommünt pozitívan és negatívan minősítő elemek.
n
Jegyzet Gondos Ernő, Olvasói ízléstípusok, Budapest, Kossuth, 1975, 99. p. – Gondos Ernő részletesen bemutatja, hogy miképp váltakoznak egymással ezek a szövegelemek. Előbb az utcán sétáló vöröskatona, „már oly egyedül és elhagyatottan, hogy nem is gerjesztett gyűlöletet”. Majd következik a Vérmező „lesült, agyontiport gyöpének” látványa és egy templomnak az alkony fényétől „jelentősen felcsillogtatott” keresztje. („A jelentősen határozó azoknak a figyelmetlen olvasóknak szól, akiknek a felcsillanó kereszt nem elég.”) A bénult nyugalomnak mintegy ellenpontja Berény Róbert ismert plakátja, „az a vad, őrült matróz, aki egy lobogót rázott hihetetlen lendülettel […] s úgy kitátotta csontos száját, mintha el akarta volna nyelni a világot”. Ezután viszont a Zugliget felől vágtat egy teherautó, a tömegkirándulásról érkező ifjúmunkásokkal, inasgyerekekkel, akik „igazán önzetlen tájékozatlansággal fújták most, amire megtanították őket, az Internacionálét”. („Az írói jelrendszerben ennek a rozzant teherautónak szerepe van: a kommün gyermekvédelmi intézkedéseire utal”.) – Vö.: Lásd a kritikai kiadás szöveghelyét., 19:7–23:6., illetve: Gondos , I. m., 99–100. p.
Az még magyarázható Vizy Kornél elfogultságával, hogy „terroristákat” emleget,
n
Jegyzet Méghozzá „fekete, göndör terroristák”-at, lásd: Lásd a kritikai kiadás szöveghelyét., 51:2.
de az elbeszélő is magától értetődően él ezzel a szóval.
n
Jegyzet „Bilincsbe vert, sápadt terroristákat kísértek, akik fejüket mélyen lecsüggesztették. Megkezdődött a tánc, a nagy tánc, melyről Ficsor beszélt.” Lásd: Lásd a kritikai kiadás szöveghelyét., 91:17–19.
A Horthy-féle nemzeti hadsereg 1919 végi budapesti bevonulását rokonszenvvel kommentálja: „Csöndes, megindító viszontlátás volt. A bujdosók, mint annyiszor a magyar történelemben, hazaérkeztek.” Ugyanakkor másutt alig rejtett fricskát kap Horthy Miklós. „Jancsi fehér volt, tetőtől talpig fehér, mint egy ellentengernagy.” − olvashatjuk a XI. fejezetben.
n
Jegyzet „Jancsi fehér volt, tetőtől talpig fehér, mint egy ellentengernagy.” – Lásd a kritikai kiadás szöveghelyét., 305:12.
Akilencedik fejezetben pedig leplezetlen ellenszenvvel beszél az úri társaság kommün elleni indulatáról: „Lábuknál feküdt a forradalom patkánya. Döglött volt már. De azért még egyszer agyonütötték.”
n
Jegyzet Lásd a kritikai kiadás szöveghelyét., 269:23–24. – Érdekes, hogy ez a három mondat is áldozatul esett a cenzúrának az 1963-as kiadásban, holott itt Kosztolányi tulajdonképpen lovagiasan jár el az elbukott kommünnel szemben. Talán az volt a húzás oka, hogy megengedhetetlennek tartották egy döglött patkánnyal társítani a forradalmat.
Egyenesen írói bravúr, amikor a regény első fejezete úgy vádolja meg Kun Bélát tolvajlással és rablással, hogy egyúttal elbizonytalanítja-hitelteleníti is a vádat.
n
Jegyzet Kezdve ott, hogy úgy állítja be, mintha repülőgépen menekült volna, holott (akkor) közismert volt, hogy Kun Bélát és a népbiztosok csoportját különvonat szállította Bécsbe.
Hasonló egyensúlyozó szándék érvényesül a bírósági főtárgyalás jelenetében is. „Gépet csináltak belőle […] Embertelenül bántak vele. Cudarul bántak vele” – jelenti ki Moviszter a tárgyaláson. Az elnök viszont, aki távolról sem elvakult ember, s figyelmesen, „tűnődve” hallgatja a doktor tanúvallomását, így foglal állást: „Azért nem kellett volna elkövetni ezt a szörnyűséges bűnt […] Erre nincs mentség.” Mindkét vélekedés akceptálható, a kettő alighanem együtt fejezi ki az elbeszélő álláspontját. Ami annál inkább figyelemre méltó, mert Moviszter doktor a regényben nem egyszer az író szócsöveként viselkedik.  
A tárgyilagosságra és egyensúlyra törekvést Kosztolányi részben műfaji követelménynek tartotta: „a regényírónak külsőleg részvéttelennek kell lennie, hogy részvétet tudjon ébreszteni. Minden irodalmi közlés indirekt, ha a mondanivalómat közvetlenül kimondom, akkor a puskapor elfüstölög.”
n
Jegyzet [Virágh], I. m., 117. p.
De valójában érintett és elfogult volt hősnője iránt. Amikor azt mondják rá, hogy tökéletes cseléd, akkor eszköz-voltát dicsérik és nem emberségét, nem jellemét, kedélyét, azaz leszűkítik emberségét a szolgai funkciójára. A paradox alapötlet mélyén egy másik paradoxon húzódik: Édes Anna teljes emberségét veti latba azért, hogy méltatlan alávetettségben éljen. Hősnője sorsát Kosztolányi több szempontból is rokonnak érezhette a magáéval. Ő is embertelen robotként élte meg az újságírói hajszát, a „szellemi cselédséget”, amely elvonta őt az alkotástól, és arra kényszerítette, hogy napról napra szállítsa a megrendelt cikket, lehetőleg minél tökéletesebbet.
n
Jegyzet Az effajta párhuzam korántsem ritka Kosztolányi írásaiban, például lásd az előzmények között felsorolt A legnyomorultabb című 1925-ös tollrajzát: Kosztolányi, Felebarátaim, 70–72. p.
Érdemes újra idézni Kosztolányiné kitűnő megfigyelését: „Ő maga is – akárcsak én – hányszor lázadozhatott már, gyilkos kívánságokkal mindenféle elnyomatás, gépesítés ellen, egyúttal azonban milyen sokszor tűzhette maga elé, önmagára vonatkoztatva is a gépi tökéletesség elérhetetlen eszményét.”
n
Jegyzet Kosztolányi Dezsőné, I. m., 228. p.
 
De nem csak erről van szó. Már azEgy pohár víz című írásban is – szinte vallásos-biblikus hangnemben – tiltakozik Kosztolányi a beskatulyázás és a címkézés ellen: „Jaj, ha tudnátok ti, kik kényelmesen elskatulyázzátok az embereket osztályokba, s ti is, kik még csak nem is skatulyáztok, sohase gondolkoztok, csak éltek, gőgösen vagy dölyfösen, mit szenved a nap minden órájában az, aki nem tud cédulát ragasztani az emberek homlokára, hanem egyszerűen embernek tekinti őket. Boldog az, aki nem néz arcukba.”
n
Jegyzet Kosztolányi, Füst, 537. p.
Ugyancsak 1921-ből való az a verse, amely felpanaszolja, hogy „Beírtak engem mindenféle Könyvbe / és minden módon számon tartanak. / Porzószagú, sötét hivatalokban / énrólam is szól egy agg-szürke lap. / Ó, fogcsikorgatás. Ó, megalázás, / hogy rab vagyok és nem vagyok szabad. / Nem az enyém már a kezem, a lábam / és a fejem, az is csak egy adat.” Kosztolányi előszeretettel nevezte anarchistának a maga személyiséget féltő álláspontját.  
Bóka László vetette fel, hogy Édes Anna sorsa párhuzamot mutat Kosztolányiéval, s részben hasonló indulat mozgatja a regényt, mint az 1929-es Ady-ellenes vitairatát. A „tökéletes cseléd” besorolása éppúgy beskatulyázza és semmibe veszi a személyiséget, mint ahogy az Adytól származó „irodalmi író” címke ráfagyott Kosztolányi művészetének megítélésére: „hiába volt népszerű, elismert író, éreznie kellett, hogy beleszorították egy olyan írói kategóriába, amelyből már régen kinőtt. […] Még mindig a Négy fal között, a Szegény kisgyermek panaszai útkereső, kicsit szenvelgő, Rilkét utánérző költőjét látták benne, s nem vették észre, hogy közben egyik legnagyobb lírikusunkká, s a magyar próza klasszikus mesterévé nőtt. Féltékeny indulatban fogant, igazságtalan Ady-kritikáját többek közt a saját megítélése elleni tiltakozás fűtötte, s a pamflet befejező sorai nem csak Adyra vonatkoznak: »Tapasztalat szerint nálunk nemigen szokták átértékelni az irodalmi ítéleteket. Egyes költők megrögződnek azon a helyen, ahová egyszer beskatulyázták őket.«”
n
Jegyzet Bóka László, Kosztolányi „Édes Anná”-ja = Kosztolányi Dezső, Édes Anna, előszó B. L., Budapest, Szépirodalmi, 1963, 10–11. p.
 
Nem hagyható figyelmen kívül, hogy a magát politikamentesnek nyilvánító Kosztolányi politikai regényként értelmezte művét: „Azt akarom megértetni és bizonyítani, hogy nem élünk külön életet, hanem egymásban és egymás által élünk mi emberek. A magunk egyénisége, a mi lényegünk embertársaink lelkében tükröződik. Azt mondom, hogy minden bizonytalan, csak egy bizonyos van és ez az egy: az irgalom. Regényemet bizonyos tekintetben politikai regénynek is nevezhetem. Én, aki soha életemben nem nyilatkoztam meg a politika dühöngő, aláaknázott és fülledt fórumán, ebben a művemben hitet teszek arról, hogy mi a politikai meggyőződésem.”
n
Jegyzet [Ormos], I . m., 4. p.
Amikor az irgalmat javasolta megoldásként a társadalmi távolságok leküzdésére, tisztában volt ennek politikai konzekvenciáival is. Abból indult ki, hogy az emberi kapcsolatok kényszerű aszimmetriája („a nagy pör”) mégis csak alárendelt jelentőségű az emberi lét átfogó tragikumához képest. Érdemes egymás mellett olvasni alábbi két jegyzettöredékét, melyeket az Ady-vita során készített:  
„Mennyire érthetetlenül állhatok az emberek köztudatában én, ha annyi munkásságom után még ezt kell fejtegetnem, és egyik támadóm többek között azt is szememre lobbantja, hogy az Édes Anna című regényből, amelyben leginkább kifejtettem politikai meggyőződésemet is, »nem mertem levonni szociális következtetéseket«. Hiszen ennek minden sora éppen azt hangoztatja, hogy nincsen szociális következtetés, csak emberség van, csak jóság van, csak egyéni szeretet van, és a gyilkosságnál is nagyobb bűn, ha valaki embertelen, ha valaki durva, ha valaki fennhéjázó, amiért egy kés se elég megtorlás […]”
n
Jegyzet Kosztolányi, Tükörfolyosó, 727. p. – A kiemelések tőlem – V. A.
 
„mindig, mindenkoron volt annyi közöm a szegényhez, a szenvedőhöz, az elnyomotthoz, mint bármely pártpolitikai tagnak, és meg is tettem értük a kötelességemet, mint ember, amikor hozzám fordultak, és mint író, amikor írtam. Minden írásom, minden észrevételem nekik szól. Azoknak, akik szenvednek, de én részvétemet nem tagadom meg a gazdagtól sem, és ha egy pohos bankigazgató kubektikus [!] arccal megy el mellettem, és azt hallom, hogy rákja van, nemigen tudok örülni, mert ő is embertársam és nem becsülöm túl a vagyont. A nagy szenvedésben mindnyájan találkozunk.”
n
Jegyzet Uo., 724. p.
 
 
 
Függelék: A mottóról
n
Jegyzet Ld. még a Kosztolányi Dezső az Édes Annáról és A regény keletkezése című fejezeteket.
 
Az Édes Anna elején, az első fejezet előtt álló latin nyelvű mottó a római katolikus liturgia szerinti gyászszertartás szövegét idézi. Ennek a mottónak nagy jelentősége van a mű értelmezése szempontjából. Kosztolányi apja, miután a regény első folytatását elolvasta a Nyugatban, egy levelében 1926. július 19-ei levél, ld. A Kosztolányi család levelezéséből, a leveleket válogatta, az előszót, az utószót és a jegyzetek írta Dér Zoltán, Szabadka, Veljko Vlahović Munkásegyetem, 1988, (Életjel könyvek, 39), 283–285. p. (A továbbiakban: Dér 1988.) megkérdezte: „Én csak azt nem tudom most még megérteni, hogy mi célból írtad az első közlemény élére azokat a latin psalmusokat, miket a katolikus vallású halottak fölött a temetéskor kell énekelni. Kíváncsian várom a magyarázatot.” Dér 1988, 283. p. Kosztolányi így válaszolt: „Az Édes Anna előtti halotti imát én iktattam oda, mert jelezni akartam vele a regény filozófiáját.” 1926. július 22-ei levél, ld. Dér 1988, 285–286. (286.) p. Az ima szövegéből ihletet merített a regény megírása közben: „én az Édes Anna írása alatt – nem tudom miért – mindig a temetési szertartás latin verseit mondogattam és énekeltem. Ez azonnal visszazökkentett hangulatomba. Ez volt az alaphangja. A fönséges, ókori versekből merítettem erőt.” Kosztolányi Dezső, Hogy születik a vers és a regény? : Válasz és vallomás egy kérdésre, 2. rész, Pesti Hírlap Vasárnapja, 1931. 10. sz. (március 8.), 4–5. p. Az ima szavaiból merít erőt tanúvallomásához a XIX. fejezet bírósági tárgyalásán Moviszter doktor is: „Kiálts – dobogott benne a lélek – kiálts úgy, mint a te igazi rokonaid, az őskeresztények hősi papjai […] Hiszen te minden nap elmondod magadban a halotti imát. […] Ne tradas bestiis animas confidentes tibi. […]”. A regény elé helyezett idézetet maga Kosztolányi nevezte a mű mottójának. Egy 1926 augusztusában megjelent interjúban fogalmazott így: „mottója a katolikus halotti ima: a Circumdederunt. Írásközben folyton ezeket a latin verssorokat mondogattam és a Rituale Romanumot olvastam.” [Berend Miklósné] [szerző nélkül], Kosztolányi Dezső nyilatkozik, Nemzeti Újság, 1926. 172. sz. (augusztus 1.), 21. p.  
Az imádság idézett szövege alatt a megjelent kiadásokban – a Nyugat- és a kötetváltozatokban egyaránt – valamint a már említett interjúban is, Kosztolányi a „Rituale Romanum”-ra hivatkozik. A regény fennmaradt kéziratában Gépirat, autográf javításokkal, Kosztolányi sajátkezű lapszámozásával, részletes leírását ld. a Szövegforrások című fejezetben. azonban a latin nyelvű idézet alá először az „Officium Romanum” címet gépelte (illetve diktálta és gépeltette), s ezt ceruzával áthúzva változtatta „Rituale Romanum”-ra. A regény szövegközlésekor figyelembe vett változatok, azaz a Nyugat folyóiratban folytatásokban olvasható szöveg és a Kosztolányi haláláig megjelent három kötetkiadás Genius (1926, 1929); Révai 1936. a mottó tekintetében nem mutatott eltérést. A kézirat azonban – amellett, hogy néhány helyen javítást, átírást is tartalmazott – három szöveghelyen eltért a megjelent kiadásoktól.  
Kézirat: „Domine Jesu misere ei.” Folyóirat és kötetek: „Domine Jesu miserere ei.”  
Kézirat: „Et clamor meus ad te venial.” Folyóirat és kötetek: „Et clamor meus ad te veniat.” a nyomtatásban.  
Kézirat: „Misere mei Deus.” Folyóirat és kötetek: „Miserere mei Deus.” a nyomtatásban.  
Ahhoz, hogy kiderítsük a változások szövegromlásnak, sajtóhibának tekintendők, vagy az idézetet pontosító szerzői javításnak, szükségünk volt a szertartás egy hitelesnek tartható latin nyelvű szövegére. Bár egy filológusnak lehetőleg polihisztornak kell lennie, rendszeres teológiai, vallástörténeti és latin nyelvi tanulmányokat a sajtó alá rendezők egyike sem folytatott. A latin szövegkritika tekintetében Szörényi László és Horváth Iván, a szövegforrás azonosításában Diós István segítségét vettük (Sárközi Éva, Veres András) igénybe. A kritikai kiadásban megjelent mottómagyarázat egyes részei kiegészítést, illetve javítást igényeltek, melyeket a jelen változat már tükröz. A jegyzetek pontosításának szükségességére egy a magyarázatot érintő kritika is felhívta a figyelmet, ld. [Rihmer Zoltán] R. Z., Édes Anna és az esztergomi rítus : Avagy Veres András esete Dobszay Lászlóval, Capitulum Laicorum Blog, 2011. szeptember 11. (http://capitulumlaicorum.blogspot.hu). A digitális kiadás mottómagyarázatát Sárközi Éva és Varga Benjamin írta. Veres András az Édes Anna egy korábbi kiadásában Édes Anna : Regény, a kötetet szerkesztette, a mű szövegét sajtó alá rendezte, a szemelvényeket és a képeket válogatta, a jegyzeteket írta Veres András, Budapest, Ikon, 1992, (Matura Klasszikusok), 13. p. közreadta e mottó fordítását, Sík Sándor és Schütz Antal Imádságoskönyv, egyszersmind kalauz a lelki életre a tanulóifjúság számára című műve alapján. 5. kiadás, Budapest, Szent István Társulat, 1922, 310–314. p. Már ebből kiderült, hogy a mottó csak töredékesen idézi a szertartásszöveget, azonban a fent említett Imádságoskönyv a latin nyelvű szöveg pontosításának tekintetében nem volt alkalmas forrás.  
A forráskutatás kiindulópontja természetesen az a két cím volt, melyet Kosztolányi a mottó alá írt: „Officium Romanum”, majd „Rituale Romanum”. Azonban kiderült, hogy e hivatkozások mégsem egy konkrét műre vonatkoznak, csak azt jelzik, hogy a szerző a római zsolozsmából, illetve a római szertartásból idéz.  
A halotti ima szövege többféle liturgikus könyvben is fellelhető, a halál és a temetés körül ugyanis a római liturgia mindhárom fő szertartástípusa szerepet kap. Ld. pl. Dobszay László, Mi az a „Ritus Romanus”?; A római officium. In: D. L. Válogatott írásai : 1995–2010, 2. kötet, Liturgia – kultúra – közélet, Budapest, Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Egyházzenei Kutatócsoport, 2010, 9–17.; 58–70. p. A halottvirrasztásban és a templomi szertartásban a zsolozsma, A zsoltárok szabott rendben történő elmondásán alapuló őskeresztény gyökerű napi imádság. a gyászmise/temetési mise során maga a mise, A római egyház áldozati rítusa. a halott elföldelésekor pedig a rituale. Az officium szó – ha jelző nélkül áll – az egyházi latinban egyszerűen ’istentisztelet’-et jelent, de gyakorta használják szűkebb értelemben, a napi zsolozsmát, a zsoltáros istentiszteletet értve alatta. A zsolozsma szövegeit az újkorban a „breviárium” típusú könyvek közlik. Vö. pl. Kajtár Edvárd, A római rítus könyvei, Új Ember, 2012. május 13. Az Officium Romanum („római zsolozsma”) címtípus csak itáliai kiadványok jellemzője, melyekben a római helyi szokást követő zsolozsmát közlik. Ld. pl. a Giovanni Castiglione által 1518-ban, Milánóban kiadott breviáriumot, vagy és egy 1520-as velenceit, mely kalendáriumot is tartalmaz. A végleges szövegváltozatbeli címben szereplő, „Rituale” tágabb gyűjtőfogalom: azokat a miséhez és zsolozsmához nem kötött rítusokat takarja, melyek végzéséhez nem szükséges püspök jelenléte. Ilyenek az ember életének határpontjait jelentő eseményekhez kapcsolódó szertartások, mint a keresztelés, a bérmálás, az esketés, az utolsó kenet, a temetés stb. A szertartások szövegét és menetét közlő könyvtípus neve is „rituale”, mely szó általában szerepel is az újkori egyházi kiadványok címében. Mindezekről ld. pl. Földváry Miklós István, Liturgikus könyvek. In: Ars sacra : A liturgikus művészet kézikönyve, Budapest, Szent István Társulat, megjelenés előtt. (Szövegét ld. az ELTE BTK Latin Tanszék honlapján: http://class-phil.elte.hu/ a szerző aloldalán.) Az első szerkönyvet, mely a Kosztolányi által idézett Rituale Romanum A továbbiakban RR. címet viseli, V. Pál pápa adatta ki az 1545–1563 között megrendezett tridenti zsinat után, Rómában, 1614-ben, azzal a szándékkal, hogy az egész egyház mintája legyen. Azonban az ebben szereplő halotti zsolozsma nem egyezik meg a Kosztolányi által közölt szöveggel. A legújabb kiadású szertartáskönyvek vonatkozó része pedig még nagyobb mértékben eltér a Kosztolányi-szövegtől.  
Tovább kellett keresni tehát azt a szövegváltozatot, melyen Kosztolányi mottója alapul, ezért későbbi és más kiadási helyű könyveket is bevontunk a vizsgálatba. Tanulmányoztuk az 1640-es és az 1816-os római kiadású RR-t is, továbbá egy 1740-es németországit, egy 1795-ös spanyolországit és egy 1853-as párizsit. Végül már tucatnyi különböző országban és időben kiadott RR temetési ordója állt rendelkezésünkre. Az említettek mellett római, ferrarai, párizsi, lyoni, madridi, barcelonai, antverpeni, baseli, passaui, monacói kiadásúak. Csak igen csekély mértékben egyeztek az Édes Anna elején szereplő idézettel, de egymásnak lényegében megfeleltethetők voltak. Az 1614 után kiadott latin nyelvű Rituale Romanum címet viselő szerkönyvek tartalma a 18. század közepéig változatlan maradt, azaz az új kiadások, kiadási évtől és helytől függetlenül, lényegében az 1614-es utánnyomásai, illetve címlapkiadásai. 1752-ben kiegészítésekkel, 1884-ben függelékkel látták el ezt a központi szerkönyvet. Új editio authentica csak 1913-ban készült. Ismét új kiadást tett szükségessé az 1917-ben megjelent új egyházi törvénykönyv, a Codex Iuris Canonici. Az 1925-ös és 1952-es változtatásokat az ebben az egyházi törvénykönyvben szabályozott rendhez való hozzáigazítás tette szükségessé. Az 1952-es az utolsó teljes editio typica Vö. pl. a Katolikus lexikon vonatkozó szócikke; Rihmer Zoltán, Megjegyzések az editio typica kifejezés fogalmáról és fordításáról, 1. rész, Praeconia, 2006. 1. sz., 100–158. p. RR, mert bár a liturgia rendjén és szövegén a második vatikáni zsinatot (1962–1965) követő reform sokat változtatott, az új rítusszövegeket tartalmazó könyvek más címet viselnek, Rituale Romanum címmel nem adtak ki ezután szerkönyvet.  
A magyarországi egyházi könyvtárak állományában fellelhető RR-ek közül a legtöbb római, velencei vagy pádovai kiadású. A magyar kiadású ritualék legtöbbjének viszont nem Rituale Romanum a címe, hanem az adott egyházmegye latin nevét Rituale Strigoniense (1625), Rituale Iaurinense (1666), Rituale Agriense (1666), Rituale Weszprimiense (1772). (vagy azt is) Pl. Rituale Romano-Jaurinense (1731), Rituale Romano-Zagrabiense (1731), Rituale Romano Colocense (1738), Rituale Romano-Weszprimiense (1750). viselik, ezzel is jelezve, hogy nem (vagy nem csak) a római anyagot közlik újra. Rituale Romanum címen Magyarországon nyomtatott szertartáskönyvet legkorábbról csak 1888-ast találtunk, egy budapesti kiadású, közvetlenül a kalocsai főegyházmegye számára rendelt négynyelvű változatot (ez azonban szintén közöl a római anyag mellett hazait is). A latin mellett egyes részek magyar, német és horvát nyelven is: Rituale Romanum, Pauli V. pontificis maximi jussu editum et a Benedicto XIV. auctum et castigatum cui ad usum cleri provinciae Colocensis accedunt 1. rituum particularium et instructionum 2. adhortationum et precum, Budapestini, Typ. Athenaeum, 1888. Viszont a magyar kiadású rituálékban megtalált halotti szertartás szövege végre hasonlított ahhoz, amelyet Kosztolányi az Édes Anna elejére illesztett. A magyarországi temetési rítus ugyanis egészen sajátos. Alapvető szerkezeti vonásokban, s az alkalmazott énekelt tételek és könyörgések terén is eltér a római szokástól. Az összehasonlító elemzés azt állapította meg, hogy az Édes Anna mottója a zsinat előtti esztergomi rítusú liturgiával mutat textuális egyezést.  
Itt szükséges egy terminológiai kitérőt tenni arról, hogy mit jelent a „Ritus Romanus”, azaz a „római rítus”. A római rítus mint gyűjtőfogalom, a nyugati római katolikus Nyugaton is eleven többé-kevésbé néhány nem római eredetű latin rítus (pl. a milánói ambrozián, a toledói mozarab és a bragai érsekség saját rítusa), és használ nem római rítust több részegyház is (bizáncit a görög katolikusok, örményt az örmény katolikusok stb.), s ezek is mind tagjai a katolikus egyháznak. egyház egész liturgiájára vonatkozik. Ennek része a „római úzus”, Azaz római szokás. mely a római rítus helyi – Róma városi – változata. Ezen belül helyezhető el a „kuriális úzus”, mely a pápai udvar saját hagyománya. A római helyi gyakorlat, és különösen a pápai udvar szikárabb „hivatalnokliturgiája” az egész hosszú középkoron át soha nem élvezett olyan rangbeli vagy befolyásbeli elsőbbséget, mint jelenleg, azaz a tridenti zsinat után, a megszigorított központi szabályozás eredményeként. A középkori Európában a római rítuson belül, a római és a kuriális úzussal párhuzamosan, sok egyházmegyés és szerzetesi szokás alakult ki. A „római rítus” ilyen lokális változata az esztergomi, de van sevillai, bázeli, erfurti, prágai, stb. rítus is. A helyi változatok bőségéről képet alkothatunk az ELTE Liturgiatörténeti Kutatócsoportja által fejlesztett adatbázist megtekintve: http://usuarium.elte.hu/origins. A hagyományok tovább éltek a középkor után, de változtak, alakultak is az idők folyamán. Mindebből következik, hogy még azok a szerkönyvek sem egyformák, melyek esztergomi ritualét közölnek, mert az egyházmegyék, illetve a főpapok időről időre változtattak a szövegen.  
Megállapítottuk, hogy a mottó forrása a Rituale Strigoniense, azaz az esztergomi rituále 1625-ös, Pázmány-féle változatának valamelyik kiadása. Ez a vállalkozás a központi római szerkönyvet, a Rituale Romanumot volt hivatva összebékíteni az esztergomi hagyománnyal, hogy autentikus szövegű és ugyanakkor Róma-hű és szavatoltan katolikus szertartáskönyv álljon a papság rendelkezésére. Bár Pázmány – különösen a temetési rítusban – a középkori hagyományok megőrzésére törekedett, elsősorban közvetlen elődjére, Telegdi Miklós püspök 1583-as Agendariusára támaszkodott, amely erősen redukálva közli a korábban jóval hosszabb esztergomi temetési rendet, pl. a teljes halottvirrasztásból csak jelképes maradvány szerepel benne, és az elföldelés rítusa is szűkített a középkori előzményekhez képest. Vö. még Varga Benjámin, Magyarországi rituálék az újkorban, 1625-től : Szakdolgozat, Budapest, ELTE Latin nyelv és irodalom szak, 2012. (Site: vallastudomany.elte.hu). – a továbbiakban: Varga 2012.; Dobszay László, A középkori magyar temetés maradványai az erdélyi néphagyományban. In: „Mert ezt Isten hagyta…” : Tanulmányok a népi vallásosság köréből, szerkesztette Tüskés Gábor, Budapest, Magvető, 1986, 189–210. p.  
Miután lokalizáltuk a mottó eredetét a Pázmány-féle hagyományban, megkíséreltük azt is tisztázni, hogy azon belül vajon mely kiadvány lehetett a közvetlen forrás. E rituálénak 1625–1909 között tíznél több központi főegyházmegyei kiadása volt (teljes és kivonatos változatok), továbbá számos más egyházmegyében kiadott variánsa – kalocsai, győri, veszprémi, egri.  
Már említettük, hogy a kézirat javítások utáni szövege két szó írásmódjában eltér a kötetben és a Nyugatban megjelenttől: ’misere/miserere’ és’venial/veniat’. A szerkönyvekben itt ’miserere’ és ’veniat’ szerepel, azaz a megjelent szöveg a helyes írásmód. A ’confidentes’ szó a szerkönyvekben ’confitentes’, de Kosztolányi megoldása nyelvtanilag nem helytelen, csak a két szó mást jelent (szabad fordításban): ’Ne tradas bestiis animas confidentes tibi.’ = Ne add a vadaknak a lelkeket, kik benned bíznak.’; ’Ne tradas bestiis animas confitentes tibi’ = ’Ne add a vadaknak a lelkeket, kik téged dicsérnek/vallanak’ Kosztolányi ’pauperorum’-ot ír a szerkönyvekben általánosan használt és nyelvtanilag is helyes ’pauperum’ helyett, azonban a hibás ’pauperorum’ is gyakran előfordul az egyházi latinban. Az utolsó mondatban is előfordul egy hiba, Kosztolányinál ’requiscant’ szerepel a helyes ’requiescant’ helyett.  
Több ponton pedig következetlen Kosztolányi latinja. Egyrészt a j/i használata terén. A ’j’ használata az intervokális és szó elején magánhangzó előtt álló ’i’ helyett humanista szokás, nem minősíthető helytelennek: pl. Jesu/Iesu, judicium/iudicium, ejus/eius, de egy szövegen belül elvárható volna a következetes megfeleltetés, azaz ’Jesu – judicium – ejus’ vagy ’Iesu – iudicium – eius’, viszont Kosztolányi váltogatja a j/i írásmódot, tehát nála ’Jesu’ és ’judicium’ mellett ’eius’ van, nem ’ejus’. Másrészt következetlen az ’ae/æ’ és ’ ë/e’ írásmódja terén is. Az ’æ’ ligatúrát ’e’-nek kell kiejteni: pl.’æternam’ (ejtsd ’eternam’), de lehet két betűvel is írni, így: ’aeternam’. Ha viszont az ’a’ és ’e’ hangot is ki kell ejteni, akkor az egyik megoldás szerint trémát tesznek az e fölé, pl.: ’Israël’ (ejtsd ’iszrael’), a másik szerint pusztán a külön betűvel jelölés – ’Israel’ – mutatja, hogy itt nem egy hangról van szó, viszont ez esetben az ’e’-nek ejtendő ligatúrát ’æ’-vel kell jelezni. Azaz helyesen ’aeternam’-ot írunk, és ’Israël’-t, vagy ’æternam’-ot és ’Israel’, de ’aeternam’ mellett ’Israel’-t írni következetlen, sőt helytelen.  
Még egy problémát szükséges kommentálnunk, az ’A porta inferi Erue Domine animam eius.’ szöveghelynél. A mondat a szertartásban párbeszédként hangzik el, az ’inferi’-t még a pap mondja, ’Erue’-t már a kántor, vagy a kar, illetve a hívek. Ezért helyes a nagybetű használata, a szerkönyvekben így szerepel. S mivel ez mégis egy mondat, nyelvtani okból nem kell pont az ’Erue’ nagybetűje elé. Valamilyen jel használata azonban szükséges, a dramaturgia miatt. A szerkönyvekben mindig szerepel valami a két szövegrész között, vagy csak egy kettőspont, vagy kiírják azt, hogy kinek kell beszélnie. Hasonló funkciót tölt be a Circumdederunt-antifónában alkalmazott kettőspont, mely mellé a modern szerkönyvek csillagot is tesznek. Itt a kettőspont azt jelenti, hogy minden második ismétléskor csak a kettősponttól ismétlendő az antifóna.  
A szövegforrást illetően – a fent ismertetett sajátos helyesírást figyelembe véve –kijelenthető, hogy olyan szertartáskönyv nagy valószínűséggel nem létezik, mely betűhűen megegyeznék a Kosztolányi által közölt szöveggel.  
Az összehasonlító szövegelemzés a különböző Rituale Strigoniense-kiadások és előzményeik szövegében számos eltérést regisztrált. Az eltérések összehasonlító elemzését ld. Varga 2012. A fellelt és átnézett kiadások közül a legnagyobb mértékű egyezést a mottóval az 1858-as Scitovszky-érsek által kiadott teljes RS mutatta. Az ebben közölt szertartásszöveg-változat az egyetlen, mely csak a fent ismertetett sajátos latinságú szavak tekintetében tér el a mottóban idézett szövegtől. A valószínű forrás mégsem ez az 1858-as teljes kiadás, hanem annak valamelyik későbbi, kivonatos változata. Teljes rituále kötetre egy nem egyházi személynek nem volt szüksége, s nagyon valószínű, hogy Kosztolányi könyvtárában sem volt ilyen, egy kivonatos változat azonban a birtokában lehetett. A Scitovszky-féle szerkönyv alapján két kivonatos kiadás készült, melyek csak a legfontosabb szertartások rendjét közölték. Az egyiket 1859-ben Budán nyomtatták ki először, s a keresztelés, a betegek áldoztatása, az utolsó kenet és az esketés szertartásszövegeinek egyes részeit a latin főszöveg mellett magyarul, németül és szlovákul is közli, a temetési szertartási szövegeket és az általános feloldozást azonban csak latinul.
n
Jegyzet Már a Pázmány-féle 1625-ös kiadás is négynyelvű egyes helyeken (keresztelési skrutínium, házassági fogadalom stb.). Ezt a sajátosságot az RS minden kiadása megtartotta, tekintettel az egyházmegyében leggyakrabban használatban lévő nyelvekre. Népnyelven is közlik azokat a dialógusokat, melyekben pl. a keresztszülők vagy a házasulandók maguk is részt vesznek, az esketési fogadalom szövegét stb., tehát amit nem a celebráns, hanem az érintettek szájába ad. A temetési rítus „érintettje” a halott, aki a szertartásban csak mások által könyörög, „saját” szövege nincs, a temetésnél ezért nem ad a szerkönyv népnyelvű anyagot.
Ismereteink szerint ez volt az egyik legkönnyebben hozzáférhető rítuskönyv a korban. 1907-ig sokszor újra is nyomtatták, nagyon sok példányban (az első, teljes kiadás évét feltüntetve a címlapon, az utánnyomás évét nem jelezve). Miután megjelent a korszerű igényeknek megfelelő új, Vaszary Kolos-féle kiadás, egyházi használatból kivonták, de példányai antikváriumokban és könyvesboltokban továbbra megvásárolhatók voltak. A második kivonatot 1876-ban adta közre a Győri Egyházmegye, Zalka János püspök előszavával. A népnyelvű rész ebben magyar, német és horvát. A közölt szertartásszövegek mindkét kivonatos kiadásban betűhíven megegyeznek a Scitovszky-féle 1858-as szerkönyvvel. A budai kiadású kivonat azért valószínűbb forrás, mert kisebb méretű könyv, és nagyobb példányszámban terjesztették. A temetési ordo Ordo (lat. ’szabály, rendtartás’): tág értelemben egy liturgikus cselekmény szerkezete, szoros értelemben a liturgikus szabálykönyv, mely meghatározza a rítust, imádságokat, olvasmányokat és énekeket. teljes szövegét – mely az 1859-es kivonatban a 62–73. oldalakon olvasható – a mellékletben közöljük.  
Hátramarad az a kérdés, hogy miért írta Kosztolányi a mottó alá azt, hogy „Rituale Romanum”, holott nem abból származik a szöveg, hanem az esztergomi rituáléból. Úgy véljük, Kosztolányit valószínűleg a „római hagyomány kontra helyi hagyomány” egész problematikája nem érdekelte, s ha ismerte is a kérdést, jelentőséget nem tulajdonított neki, nem úgy, mint kora papsága vagy a mai liturgiatörténész. Számára a katolikus egyház „római”, a Rituale is római (Romanum), még ha történetesen esztergomi változatban is. Ha kezében volt is a Rituale Strigoniense címmel ellátott szerkönyv, akkor is könnyen juthatott arra a döntésre, hogy a nagyközönség előtt ismeretlen latin helymegjelölés helyett egy mindenki által könnyen beazonosítható címet ír a mottóhoz, egyszerűen „római rítuskönyv”-et értve alatta.  
Végül érdemes kitérni arra, hogy melyek a magyar liturgikus hagyományú halotti szertartás sajátos vonásai. A zsolozsma matutínuma Virrasztó imaórája. nem a nemzetközileg ismert és elterjedt „Regem, cui omnia vivunt, venite adoremus” „A királyt, akié minden élő, jöjjetek, imádjuk” (ld. 30. lábjegyzet)., hanem a „Circumdederunt me gemitus mortis” „Körülvettek engem a halál nyögései” (ld. 30. lábjegyzet). kezdetű antifónával (gör. antiphoné, ’ellenhang’) keretvers, melyet zsoltár előtt és után énekelnek a zsolozsmában. indul. A Circumdederunt gyakorlatilag összeforrott a magyar hagyományban a halotti rítussal, annak mintegy jelképe, első szava pedig megnevezésének szinonimájaként használatos. Már említettük, hogy a nyugati keresztény liturgia története nagyon változatos, sokszínűen burjánzó helyi variánsokkal teli. A középkor egyházi vezetői számára az volt a természetes, hogy a liturgikus „választékhoz” alapvetően készletszerűen és kreatívan, szerkesztői szemlélettel álltak hozzá. Különösen igaz ez az identitásformáló periódusokban, amikor egy-egy helyi hagyomány kialakult, illetve megszilárdult. A szent szövegeknek ugyanabból a nagy készletéből, dallamkincséből, gesztus- és mozzanatrendszeréből mást és más rendben hasznosítottak például a prágai úzusban, mint amit az esztergomiban. Mindenütt saját alkotásokkal is bővítették a liturgikus anyagot, főleg a helyben kedvelt szentek kapcsán. Ebből következően az Árpád-kori kreatív liturgikus hagyományteremtő korszakban a temetésnek is kialakult a sajátosan hazai szokásrendje. Vö. pl. Dobszay László, Az esztergomi rítus, Budapest, Új Ember, 2004.; Földváry Miklós István, Az esztergomi benedikcionále : Irodalom és liturgia az államalapítás-kori Magyarországon, Budapest, Argumentum ELTE BTK Vallástudományi központ Liturgiatörténeti Kutatócsoport, 2014. (Műhelytanulmányok, 1).  
Esztergom ráadásul a gregorián két nagy dallamtartománya közül az ún. pentaton dialektushoz tartozik – Németországgal, Csehországgal és Lengyelországgal együtt –, tehát a dallamvilága is más, mint a diaton nyugati gregoriáné – Itália középső részei, Franciaország, Anglia, Skandinávia. A helyi hagyományokban variánsokban éltek a dallamok is, a „Circumdederunt”-nak is megvannak a sajátosan esztergomi dallamvariánsai. A liturgikus sokszínűség, a helyi változatok identitásképző és identitásjelölő ereje magától értetődő valóság volt az újkorig egész Európában.  
A variálódásról, a helyi hagyomány alakulásáról bővebben ld. a már hivatkozott szakirodalomban, de egyetlen – mottónk szempontjából jelentős – példát azonban kiemelünk: a Circumdederunt-antifónáét. A zsolozsma virrasztó imaórája a legtöbb hagyományban az ún. invitatóriummal, az „imára hívó, imára szólító” 94. zsoltárral kezdődik: „Jöjjetek, örvendezzünk az Úrnak, vigadjunk a mi szabadító Istenünknek! Járuljunk az ő színe elé hálaadással, és zsoltárok dicséretével vigadozzunk néki!” Nem nehéz belátni a tartalmi összefüggést, s hogy miért megfelelő ez a zsoltár a virrasztó imaóra nyitányaként, mellyel a nap zsolozsmája kezdődik (eszmei, ideális helyén az éjszaka közepén, a hajnalt váró virrasztásban). Ennek a zsoltárnak, mint a zsolozsmában más zsoltároknak is, van keretverse, antifónája, ami időszakonként és alkalmanként változik, és ami egészen, vagy csak a második fele, minden egyes zsoltárvers után újra elhangzik (az ismétlődésnek jelentősége van). A halotti zsolozsmában az invitatóriumot a nemzetközi gyakorlatban általánosan elterjedt módon az említett Regem cui omnia vivunt antifóna keretezi. Célja, hogy a liturgiázó hívőt ráébressze arra, hogy a halotti zsolozsma is csak zsolozsma, az imádatra szólítás ugyanúgy a helyén van a gyász idején is. Az esztergomi megoldás azonban ehelyett a Circumdederunt-antifónát alkalmazza ugyanebben a szerepben („Körülvettek engem a halál nyögései, az alvilági fájdalmak körülfogtak engem”), Ld. 39. lábjegyzet. amit verzikulusként (felelgetős párversként) ismer más hagyomány is, de ebben a szerepben kivételes. A gyászról a gyászoló szerepéből szóló antifóna így sajátos feszültségbe kerül az imádatra szólító zsoltárral, annak minden egyes versét újra és újrakeretezve:  
Körülvettek engem a halál fájdalmai, pokolbeli kínok körülvettek engem.  
Jertek, énekeljünk vigan Istennek, örvendezzünk megtartó Istenünknek: menjünk szine elé hálaadással, és énekkel dicsérjük őt.  
Körülvettek engem s a t. Ld. 39. lábjegyzet.  
A sajátos liturgikus tételválasztás az antifóna és a zsoltárversek látszólag paradox témája között szinte tapintható feszültséget hoz létre, melyet nem követ feloldás, ezért különösen megrendítő hatást kelt. Mintha a halál, a gyász kínjai is olyasvalamik volnának, amiért végső soron ugyanúgy hálával, imádattal tartozunk, mint az örömteli eseményekért. Akik az esztergomi hagyomány szerint imádkozták-imádkozzák a halotti zsolozsmát, azoknak ez a feszültségterhes szövegkapcsolat a tudattalanban rögzült, mélyen átélt személyes élmény. Ez a magyarázata annak, hogy Kosztolányi a Circumdederunt-ra hivatkozik, amikor regénye mottójáról nyilatkozik.  
Kosztolányi a mottóban kivonatos keresztmetszetet ad a temetési szertartásból. Figyelemreméltó, hogy mely részeket idéz, s miért éppen ezeket. A mottó több részlete versiculus, azaz felelgetős párvers. A páros szerkezetű mondat első fele a szoros értelemben vett vers (versus), melyet a pap mond, a második fele a válasz (responsum), a jelenlévők kórusától. Kosztolányi nem jelzi a párbeszédet, ezért az alábbiakban a megfelelő helyeken feltüntetjük a beszélőket a liturgiában használt V. és R. rövidítésekkel. Ld. KD. Mellette közöljük a fordítást Radlinszky Endre fordítása. A temetési egyházi szertartás és ennek magyarázata. In: Mennyei hangok : Oktató, szertartásos, életrajzi és énekes imakönyv, keresztény katholikus hivek használatára szerzette és kiadta Radlinszky Endre, Pest, Boldini Róbert Könyvnyomdája, 1859, 357–361. p. Ld. F. A fordító – a címlap szövege szerint – „Esztergomfőmegyei áldozár, a sz. m. és bölcsészet tudora”. A fordítást Scitovszky János hagyta jóvá, aki a forrásszövegként azonosított RS kiadója volt: „Bibornok herczeg-prímás s esztergomi érsek ő főmagassága jóváhagyásával”. és a forrásszöveget Rituale Strigoniense, pro sacris functionibus frequentius occurrentibus, Budae, typis, et sumptibus typographiae Caesareo – Regiae Universitatis Pestiensis, 1858 [1859], 62–74. p. Ld. RS. is.  
A gyászszertartás első szakaszának helyszíne az elhunyt otthona, vagy a halottasház, ahol a ravatal áll. A pap liturgikus ruhába öltözve, kísérőivel a ravatalhoz lépve égő gyertyát vesz a kezébe (ahogy minden jelenlévő), és az alábbi szavakkal nyitja meg a temetési szertartást, melyre a válasz énekelve hangzik el:  
KD  
[V.]  
Oremus pro fidelibus defunctis.  
[R.]  
Requiem aeternam dona eis  
Domine et lux perpetua luceat eis.  
F  
[Pap:]  
Imádkozzunk a megholt hivekért.  
[Kar:]  
Örök nyugodalmat adj nekik, Uram! és az örök világosság fényeskedjék nekik.  
RS  
Interim Parochus vel alter Sacerdos incipit:  
Oremus pro fidelibus defunctis.  
Chorus prosequitur:  
Requiem aeternam dona eis Domine; et lux perpetua luceat eis.  
A szertartásban – és az Édes Annában is – ezt az invitatórium zsoltárát keretező antifóna követi, ami az előbbiben énekelve hangzik el. Szövegét a 17. zsoltár két egymást követő verséből veszi (szó szerint fordításban a „halál nyögései” vettek körül, illetve „az alvilági fájdalmak”). Kosztolányi csak ennyit idéz az egész invitatóriumból, a zsoltár elmarad. A forrásszövegben és magában a temetési rítusban is rövidítés történik, ugyanis ezt a zsoltárt kellene kövesse maga a virrasztó imaóra a zsoltáraival, antifónáival, responzóriumaival és egyéb kellékeivel. Az újkorra mindössze ennyi maradt meg belőle, egy hosszabb halottvirrasztást van hivatva jelzésszerűen érzékeltetni, illetve pótolni:  
KD  
[R.]  
Circumdederunt me gemitus mortis: Dolores inferni circumdederunt me.  
F  
[Kar:]  
Körülvettek engem a halál fájdalmai, pokolbeli kínok körülvettek engem.  
RS  
Postea inchoatur absolute Invitatorium:  
Circumdederunt me gemitus mortis: Dolores inferni circumdederunt me.  
Ezután a szertartásban a 94. zsoltár következik, mely Kosztolányinál nem szerepel. A következő idézett részlet már a virrasztó imaórával együtt mondandó imaórának, a hajnalinak, azaz a laudesnek a végén helyezkedett el a középkori, hosszabb változatban. Az azt záró evangéliumi kantikumzsoltárt, Zakariás pap hálaénekét – a Benedictus-t – keretezi. Ennyi maradt meg itt az újkorra a temetési rítusban a halotti zsolozsma ötzsoltáros laudeséből. Az antifóna szövegén hallható, hogy eredeti funkciója könyörgésszöveg, Benedictus-antifónaként való szerepeltetése megint csak esztergomi sajátság. Az antifónából a zsoltár előtt csak az intonáció hangzik el, azaz itt az első két szó, a dallam és a tónus felidézésére, teljes terjedelmében csak a zsoltár elhangzása után hangzik majd el az antifóna is. Kosztolányi a zsoltárt első versének első felével jelzi:  
KD  
[V] Absolve Domine. [R] Benedictus Dominus Deus Israel.  
F  
[Pap:] Szabadítsd föl, Uram! [Kar:] Áldott az Izraelnek ura Istene, A mondat második – Kosztolányinál nem szereplő – felének fordítása: mert meglátogatá és megváltást szerze az ő népének.  
RS  
Qua decantuto, Sacerdos incipit antiphonam  
Absolve Domine.  
Cantium Zachariae. Lucae 1.  
Benedictus Dominus Deus Israël*: quia visitavit, et fecit redemptionem plebis suae.  
Ezután a mottóban egy nagyobb szövegrész kimarad, a précesz Verzikulusokból, felelgető párversekből álló sorozatot. megelőző Kyrie eleison, illetve a némán mondott Pater noster (Miatyánk), melynek csak utolsó mondatát halljuk a szertartásban, párversként. Ennek előtte, már az Absolve antifóna ismétlésekor a pap tömjént vesz a tömjénezőbe, és körüljárva megfüstöli a ravatalt, illetve meghinti szenteltvízzel. A füstölés után hangzanak el az alábbi párversek, melyek – kettő kivételével – Kosztolányinál is szerepelnek:  
KD  
[V.] Et ne nos inducas in tentationem [R.] Sed libera nos a malo.  
[V.] A porta inferi [R.] Erue Domine animam eius.  
[V.] Ne tradas bestiis animas confidentes tibi. [R.] Et animas pauperorum tuorum ne obliviscaris in finem.  
[V.] Domine Jesu Christe miserere ei. [R.] Christe parce ei.  
[V.] Domine exaudi orationem meam. [R.] Et clamor meus ad te veniat.  
F  
[Pap:] És ne vigy minket kisértetbe. [Kar:] De szabadíts meg a gonosztól.  
[Pap:] A pokolnak kapujától. [Kar:] Mentsd meg, Uram! lelkét. Az Édes Annából kimaradt párvers fordítása: [Pap:] Hiszem, hogy Isten javait meglátom. [Kar:] Az élők földjén.  
[Pap:] Ne engedd martalékul a vad állatoknak tisztelőid lelkeit. [Kar:] És nyomorultjaid lelkeiről ne feledkezzél meg örökre.  
[Pap:] Krisztus! irgalmazz neki. [Kar:] Krisztus! bocsáss meg neki.  
[Pap:] Uram! hallgasd meg könyörgésemet. [Kar:] És az én kiáltásom jusson elődbe. Az kimaradt párvers fordítása: [Pap:] Az Úr legyen veletek. [Kar:] A te lelkeddel is.  
RS  
V. Et ne nos inducas in tentationem (quod clare dicitur:)  
R. Sed libera nos a malo.  
V. A porta inferi.  
R. Erue Domine animam eius.  
V. Credo videre bona Domini.  
R. In terra viventium.  
V. Ne tradas bestiis animas confitentes tibi.  
R. Et animas pauperum tuorum ne obliviscaris in finem.  
V. Domine Iesu Christe miserere ei.  
R. Christe parce ei.  
V. Domine exaudi orationem meam.  
R. Et clamor meus ad te veniat.  
V. Dominus vobiscum.  
R. Et cum Spiritu tuo.  
Ezzel a mottóban elbúcsúzunk a háznál zajló előkészületektől (a Kosztolányi által nem idézett részben könyörgések hangzanak el a halottért, majd a Szent Mihály-szuffrágium), és a gyászolók elindulnak a templomba. A menet az 50. zsoltárt – a latin liturgia egyik legfontosabb bűnbánati zsoltárát – énekli, majd az esztergomi hagyományban egy a mottó által szintén nem idézett zsoltár, a Libera következik, míg a gyászmenet elér a templomba, a gyászmisére. Mindebből a mottó csak az 50. zsoltár kezdőszavait idézi:  
KD  
[R.] Miserere mei Deus.  
F  
[Kar:] Könyörülj rajtam, Isten!  
RS  
Psalmus 50.  
Miserere mei Deus *: secundum magnam misericordiam tuam.  
A gyászmise után vagyunk már, az abszolúció absolutio (lat. ’feloldozás’): a bűnbánat szentségének egyik lényeges mozzanata, mellyel a pap feloldozza a bűnöst. A gyászmise után következő szertartás, bár a neve szintén absolutio, nem tényleges szentségi feloldozás, hiszen az csak élőnek adható, hanem az egyház közbenjáró imája az elhunytért. A rítus magyarázatát részletesebben ld.: Kovács Ervin Gellért, Absolutio super tumulum : Feloldozás a jelképes sírnál, Capitulum Laicorum Blog, 2009. október 29. (http://capitulumlaicorum.blogspot.hu). szertartásánál, annak fő könyörgését – melyet a pap mond – idézi a mottó, mégpedig csak nőnemű változatban utalva Isten szolgájára, akit temetnek. A szerkönyvben mind a nőnemű, mind a hímnemű latin formula szerepel. Az, hogy Kosztolányi csak a nőnemű formulát idézi be, arra enged következtetni, hogy a feloldozás nem a Vizy-házaspárra, hanem Édes Annára vonatkozik:  
KD  
[V.] Non intres in judicium cum famula tua Domine.  
F  
[Pap:] Ne idézd szolgádat itéleted elé, A mondat második – Kosztolányinál nem szereplő – felének fordítása: mert egy élő sem találtatik ártatlannak előtted, ha csak minden büneit meg nem bocsátod.  
RS  
Non intres in iudicium cum servo tuo / famula tua Domine, quia nullus apud te iustificabitur homo, nisi per te omnium peccatorum ei tribuatur remissio.  
Hosszabb kihagyás következik, melyben véget ért az abszolúció énekelt responzóriumával, a précesszel és a záró könyörgéssel, és megindult a menet a temetőbe, az elföldelés helyére. A menet közben a már ismert Miserere-zsoltárt és a Libera-t éneklik a vonulók, egészen a temető kapujába való megérkezésig, és akkor hangzik el az alábbi antifóna, majd utána újabb zsoltár a sírig (De profundis), végül maga a sírbatétel, précesszel, füstöléssel, meghintéssel, könyörgéssel (eredetileg a temetésnek ez a része a korai esztergomi hagyományban jóval dúsabb volt, saját antifónákkal, könyörgések sorával). Ha van, itt hangzik el a sír fölötti beszéd (vö. „Látjátok feleim, szemetekkel, mik vagyunk”). Mindezekből Kosztolányi csak az alábbiakat idézi:  
KD  
[V.]  
In paradisum deducant te Angeli: et cum Lasaro quondam paupere vitam habeas sempiternam.  
F  
[Kar:]  
A paradicsomba vigyenek az angyalok, hol a szegény Lázárral, legyen lakozásod.  
RS  
Finita Oratione, corpus defertur ad sepulchrum. Et dum portatur Chorus cantat:  
Aniph: In paradisum deducant te Angeli, et cum Lazaro quondam paupere, vitam habeas sempiternam. Cum Psalmo: De profundis, post quemlibet versum repetendo Antiphonam: In Paradisum etc.  
Ezután némileg különös eljárást alkalmaz a mottó: meghagyja az „Oremus” rituális felszólítást, mely a latin liturgiáiban a hallható könyörgéseket szokta megelőzni a pap szájából („Könyörögjünk!), és amely annak a kifejezése, hogy a könyörgést ugyan hallhatóan csak a celebráns mondja, de vele együtt az egész hívő nép, melynek élén áll, könyörög. Ezt idézi a mottó, de magát a könyörgést nem. Utána pedig a temetési szertartást lezáró formula következik, amit a pap mond, és a nép feleli rá az Áment. Ez a formula egyébként némi változtatással minden egyes zsolozsmaóra végén elhangzik, nem csak a halottas zsolozsmában, hanem minden áldott nap:  
KD  
[R.] Oremus. Anima eius et animae omnium fidelium defunctorum per misericordiam Dei requiscant in pace.  
F  
[Pap:] Könyörögjünk. […] Az ő és minden hivek lelkei Isten irgalmassága által örök békességben nyugodjanak.  
RS  
Oremus.  
[…]  
Anima eius, et animae omnium fidelium defunctorum per misericordiam Dei requiescant in pace.  
Ez a szertartás utolsó része, s így a mottó mintegy körbeöleli az egész temetési rítust a halottasházban felállított ravataltól a sírba tételig, az első mondattól, az utolsóig.  
Kutatásaink szerint a Rituale Strigoniense-nek az Édes Anna megjelenését megelőzően azonos főcímmel megjelent kiadásai és változatai az alábbiak (időrendben): Varga Benjámin és Sárközi Éva gyűjtése. A bibliográfiai leírásokban a címek írásmódját (kisbetű/nagybetű, egybeírás-különírás, „j” használata) az eredetikhez képest csekély mértékben normalizáltuk és egységesítettük.  
Rituale Strigoniense, seu formula agendorum in administratione sacramentorum ac ceteris Ecclesiæ publicis functionibus, iussu et authoritate illustrissimi ac reverendissimi domini Petri Pazmany, archiepiscopi Strigoniensis etc., nunc recenter editum, Posonii, in aula archiepiscopali, anno Domini 1625, [8] 327 p. [RMK, 2. kötet, 439.] [a latin mellett egyes részek itt és a további kiadásokban magyar, német, szlovák nyelven is] [Példány: OSZK, Régi Nyomtatványok Tára, jelzet: RMK II. 439]  
Rituale Strigoniense, seu formula agendorum in administratione sacramentorum ac ceteris Ecclesiæ publicis functionibus, primum quidem iussu et authoritate eminentissimi quondam cardinalis Petri Pazmany, archiepiscopi Strigoniensis etc., denuo vero illustrissimi ac reverendissimi principis Georgii Lippay de Zombor, archiepiscopi Strigoniensis, Sedis Apostol(icæ) legati nati, primatis Ungariæ etc. editum, Tyrnaviæ, typis Academicis, excudebat Melchior Wenceslaus Schneckenhaus, 1656, [8] 299, 27 p. [RMK, 2. kötet, 859.] [Példány: OSZK, Régi Nyomtatványok Tára, jelzet: RMK II. 859]  
Rituale Strigoniense, seu formula agendorum in administratione sacramentorum ac ceteris Ecclesiæ publicis functionibus, primum quidem iussu et authoritate eminentissimi quondam cardinalis Petri Pázmány, archiepiscopi Strigoniensis etc., denuo vero illustrissimi reverendissimi ac celsissimi principis Georgii Szelepcheny, archiepiscopi Strigoniensis, Sedis Apostol(icæ) legati nati, primatis Ungariæ etc. editum, [Pottendorf], 1666, [4] 328 p. [Példányt nem leltünk fel, az adat forrása: RMK, 3. kötet, 2358/b.]  
Rituale Strigoniense, seu formula agendorum in administratione sacramentorum ac ceteris Ecclesiæ publicis functionibus, primum quidem iussu et authoritate eminentissimi quondam cardinalis Petri Pazmany, archiepiscopi Strigoniensis editum, nunc vero denuo recusum authoritate et sumptibus illustrissimi ac reverendissimi domini, domini Francisci Leonhardi Szegedi, episcopi Agriensis, comitatuum Hevesiensis et utriusque Szólnok perpetui supremi comitis ac sac(ratissimæ) cæs(areæ) regiæque maiestatis consiliarii, pro succursu multiplicatarum sub eiusdem illustrissimi auspiciis, singulari Dei gratia parochiarum s(anctæ) Romanæ ecclesiæ in Hungaria Superiori. Cassoviæ, excudebat Ericus Erich, 1672, [8] 246 p. [RMK, 2. kötet, 1292.] [Példány: Tiszántúli Református Egyházkerület Nagykönyvtára, jelzet: RMK664]  
Rituale Strigoniense, seu formula agendorum in administratione sacramentorum ac ceteris Ecclesiæ publicis functionibus, primum quidem iussu et authoritate eminentissimi quondam cardinalis Petri Pázmány, archiepiscopi Strigoniensis etc., denuo vero illustrissimi reverendissimi ac celsissimi principis Georgii Szelepcheny, archiepiscopi Strigoniensis, Sedis Apostol(icæ) legati nati, primatis Ungariæ etc. editum. Tyrnaviæ, typis Academicis, excudebat Mathias Srnensky, 1682, [8] 298 [2], 27 p. [RMK, 2. kötet, 1512.] [Példány: OSZK, Régi Nyomtatványok Tára, jelzet: RMK II. 1512]  
Rituale Strigoniense, seu formula agendorum in administratione sacramentorum ac ceteris Ecclesiæ publicis functionibus, iussu et authoritate celsissimi ac reverendissimi principis domini, domini Georgii Szecheny, archiepiscopi Strigoniensis etc. recusum. Tyrnaviæ, typis Academicis, per Ioan. Adam Friedl., 1692, [8] 298 [1], 27 p. [RMK, 2. kötet, 1723.] [Példány: OSZK, Régi Nyomtatványok Tára, jelzet: RMK II. 1723]  
Rituale Strigoniense, seu formula agendorum in administratione sacramentorum ac ceteris Ecclesiæ publicis functionibus, iussu et auctoritate eminentissimi ac serenissimi s(anctæ) R(omanæ) e(cclesiæ) presbyteri cardinalis domini, domini Christiani Augusti, nationis Germanicæ protectoris, archiepiscopi Strigoniensis et S(acri) R(omani) I(mperii) principis, ducis Saxoniæ, Iuliæ, Cliviæ, etc. etc. Tyrnaviæ, typis Academicis per Fridericum Gall, 1715, 264 p. [Példány: OSZK, jelzet: 314.990/1]  
Rituale Strigoniense, seu formula agendorum in administratione sacramentorum ac ceteris Ecclesiæ publicis functionibus, iussu et authoritate celsissimi, ac reverendissimi S(acri) R(omani) I(mperii) principis, domini Emerici e comitibus Eszterházy de Galantha, archiepiscopi Strigoniensis, Sacræ Sedis Apostolicæ legati nati, primatis regni Hung(ariæ) etc. etc. Tyrnaviæ, typis Academicis, 1745, [6] 320, 28 [2] p. [Példány: OSZK, jelzet: 606.923]  
Rituale Strigoniense, seu formula agendorum in administratione sacramentorum ac ceteris Ecclesiæ publicis functionibus, iussu et authoritate celsissimi, ac reverendissimi S(acri) R(omani) I(mperii) principis, domini Emerici e comitibus Eszterházy de Galantha, archiepiscopi Strigoniensis, Sacræ Sedis Apostolicæ legati nati, primatis regni Hung(ariæ) etc. etc. Editio secunda, Tyrnaviæ, typis Collegii Academici Soc(ietatis) Jesu, 1772, [6] 320, 28 [8] p. [Példány: OSZK, jelzet: 604.210]  
Rituale Strigoniense, seu formula agendorum in administratione sacramentorum ac ceteris Ecclesiæ publicis functionibus, iussu et authoritate celsissimi, ac reverendissimi S(acri) R(omani) I(mperii) principis, domini Emerici e comitibus Eszterházy de Galantha, archiepiscopi Strigoniensis, Sacræ Sedis Apostolicæ legati nati, primatis regni Hung(ariæ) etc. etc. Editio tertia, Budæ, sumptibus et typis Typographiæ Regiæ Universitatis Pesthiensis, 1801, 320, 28 [8] p. [Példány: OSZK, jelzet: 315.083]  
Rituale Strigoniense, seu formula agendorum in administratione sacramentorum ac ceteris Ecclesiæ publicis functionibus, iussu et authoritate celsissimi, ac reverendissimi S(acri) R(omani) I(mperii) principis, domini Emerici e comitibus Eszterházy de Galantha, archiepiscopi Strigoniensis, Sacræ Sedis Apostolicæ legati nati, primatis regni Hung(ariæ) etc. etc. Budæ, typis et sumptibus Typographiæ Regiæ Universitatis Hungaricæ, 1818, [8], 418, [6], XLVII p. [Példány: OSZK, jelzet: 609.160]  
Rituale Strigoniense, seu formula agendorum in administratione sacramentorum ac ceteris Ecclesiæ publicis functionibus, iussu et auctoritate eminentissimi ac reverendissimi Sanctæ Romanæ Ecclesiæ tit(ulo) S(anctæ) Crucis in Ierusalem presbyteri cardinalis domini domini Ioannis Bapt(istæ) Scitovszky de Nagy-Kér archiepiscopi Strigoniensis, Sacræ Sedis Apostolicæ legati nati, principis primatis regni Hungariæ etc. etc. Budæ, typis et sumptibus Typographiæ Cæsareo-Regiæ Universitatis Pestiensis, 1858, XXIV, 457 p., 1 t. [Példány: OSZK, jelzet: 606.897]  
Rituale Strigoniense, pro sacris functionibus frequentius occurrentibus, Budæ, typis, et sumptibus typographiæ Cæsareo-Regiæ Universitatis Pestiensis, 1858 [1859], [2] 102 [2] p. [Példány: OSZK, jelzet: 66.878]  
Rituale Strigoniense, seu formula agendorum in administratione sacramentorum ac ceteris Ecclesiæ publicis functionibus, iussu et auctoritate eminentissimi ac reverendissimi Sanctæ Romanæ ecclesiæ tit(ulo) S(anctæ) Crucis in Ierusalem presbyteri cardinalis domini domini Ioannis Bapt(istæ) Scitovszky de Nagy-Kér archiepiscopi Strigoniensis, Sacræ Sedis Apostolicæ legati nati, principis primatis regni Hungariæ etc. etc. Budæ, typis et sumptibus Typographiæ Cæsareo-Regiæ Universitatis Pestiensis, 1859, XXIV, 457, 7 p., 1 t. [Példány: OSZK, jelzet: 195.654]  
Rituale Strigoniense, pro sacris functionibus frequentius occurentibus in usum Dioecesis Iaurinensis, Ioannes Zalka, Iaurini, typis Victoris Sauervein, 1876, 115 [1] p. [a latin mellett egyes részek magyar, német, horvát nyelven is] [Példány: OSZK, jelzet: 410.377]  
Rituale Strigoniense, seu formula agendorum in administratione sacramentorum ac ceteris Ecclesiæ publicis functionibus, primum quidem iussu et auctoritate eminentissimi quondam Petri cardinalis Pázmán archiepiscopi Strigoniensis, dein sæpius aliorum archiepiscoporum Strigoniensium editum, nunc vero iussi et auctoritate eminentissimi ac reverendissimi domini, domini Claudii Francisci s(anctæ) R(omanæ) E(cclesiæ) tit(ulo) S(ancti) Sylvestri et Martini in Monte presbyteri cardinalis Vaszary ordinis S. Benedicti, archiepiscopi Strigoniensis, inclyti Regni Hungariæ principis primatis etc. etc. recognitum. Strigonii, in cancellaria archiepiscopali, Ratisbonæ, typis Friderici Pustet, S(anctæ) Sedis Apost(olicæ) et S(acræ) Rit(uum) Congr(egationis) Typogr(aphus), 1907, VI, 362, 91 p. [Példány: OSZK, jelzet: 630.340]  
Rituale Strigoniense, seu formula agendorum in administratione sacramentorum ac ceteris Ecclesiæ publicis functionibus, primum quidem iussu et auctoritate eminentissimi quondam Petri cardinalis Pázmán archiepiscopi Strigoniensis, dein sæpius aliorum archiepiscoporum Strigoniensium editum, nunc vero iussi et auctoritate eminentissimi ac reverendissimi domini, domini Claudii Francisci S(anctæ) R(omanæ) E(cclesiæ) tit(ulo) S(ancti) Sylvestri et Martini in Monte presbyteri cardinalis Vaszary ordinis S. Benedicti, archiepiscopi Strigoniensis, inclyti Regni Hungariæ principis primatis etc. etc. recognitum. Ratisbonæ, Romæ, Neo Eboraci et Cincinnati, sumptibus et typis Friderici Pustet, S(anctae) Sedis Apost(olicae) et S(acrae) Rit(uum) Congr(egationis) Typogr(aphus), 1909, VI, 488, 122 p. [Példány: OSZK, jelzet: 320.677]  
De Exequiis Rituale Strigoniense, pro sacris functionibus frequentius occurrentibus, Budae, typis, et sumptibus typographiae Caesareo – Regiae Universitatis Pestiensis, 1858 [1859], 62–73. p.  
Constituto tempore, quo corpus ad Coemeterium vel Ecclesiam deferendum est, ex Ecclesia Parochiali, vel alia, iuxta loci consuetudinem Parochus, vel alius Sacerdos indutus superpellicio, et stola nigra, vel etiam pluviali eiusdem coloris, Clerico, vel alio aliquo praeferente Crucem, et alio aquam benedictam cum aspersorio portante, ad domum defuncti una cum aliis procedit.  
Postquam illuc pervenerit, intortitia vel cerei distribuuntur, et accenduntur.  
Interim Parochus vel alter Sacerdos incipit:  
Oremus pro fidelibus defunctis.  
Chorus prosequitur:  
Requiem aeternam dona eis Domine; et lux perpetua luceat eis.  
Postea inchoatur absolute Invitatorium:  
Circumdederunt me gemitus mortis: Dolores inferni circumdederunt me.  
Cum Psalmo 94.  
Venite exultemus Domino, iubilemus Deo salutari nostro: praeoccupemus faciem eius in confessione, et in Psalmis iubilemus ei.  
Circumdederunt me gemitus mortis: Dolores inferni circumdederunt me.  
Quoniam Deus magnus Dominus, et Rex magnus super omnes Deos: quoniam non repellet Dominus plebem suam, quia in manu eius sunt omnes fines terrae, et altitudines montium ipse conspicit.  
Dolores inferni circumdederunt me.  
Quoniam ipsius est mare, et ipse fecit illud, et aridam fundaverunt manus eius: venite, adoremus, et procidamus ante Deum: ploremus coram Domino, qui fecit nos, quia ipse est Dominus Deus noster: nos autem populus eius, et oves pascuae eius.  
Circumdederunt me gemitus mortis: Dolores inferni circumdederunt me.  
Hodie si vocem eius audieritis, nolite obdurare corda vestra, sicut in exacerbatione secundum diem tentationis in deserto: ubi tentaverunt me patres vestri, probaverunt, et viderunt opera mea.  
Dolores inferni circumdederunt me.  
Quadraginta annis proximus fui generationi huic, et dixi, semper hi errant corde: ipsi vero non cognoverunt vias meas, quibus iuravi in ira mea, si introibunt in requiem meam.  
Circumdederunt me gemitus mortis: Dolores inferni circumdederunt me.  
Requiem aeternam dona ei Domine: et lux perpetua luceat ei.  
Dolores inferni circumdederunt me.  
Circumdederunt me gemitus mortis: Dolores inferni circumdederunt me.  
Quo decantato, Sacerdos incipit Antiphonam:  
Absolve Domine.  
Cantium Zachariae. Lucae 1.  
Benedictus Dominus Deus Israël *: quia visitavit, et fecit redemptionem plebis suae.  
Et erexit cornu salutis nobis *: in domo David pueri sui.  
Sicut locutus est per os Sanctorum *: qui a saeculo sunt, Prophetarum eius.  
Salutem ex inimicis nostris *: et de manu omnium, qui oderunt nos.  
Ad faciendam misericordiam cum Patribus nostris *: et memorari testamenti sui sancti.  
Iusiurandum, quod iuravit ad Abraham patrem nostrum *: daturum se nobis.  
Ut sine timore de manu inimicorum nostrorum liberati *: serviamus illi.  
In sanctitate et iustitia coram ipso *: omnibus diebus nostris.  
Et tu puer, Propheta Altissimi vocaberis *: praeibis enim ante faciem Domini, parare vias eius.  
Ad dandam scientiam salutis plebi eius *: in remissionem peccatorum eorum.  
Per viscera misericordiae Dei nostri *: in quibus visitavit nos Oriens ex alto.  
Illuminare his, qui in tenebris, et in umbra mortis sedent *: ad dirigendos pedes nostros in viam pacis.  
Requiem aeternam.  
Antiphona. Absolve Domine animam famuli tui / famulae tuae ab omni vinculo delictorum, ut in resurrectionis gloria, inter Sanctos tuos resuscitatus / resuscitata respiret.  
Postea Sacerdos dicit:  
Kyrie eleison. Christe eleison. Kyrie eleison. Pater noster. Secreto.  
V. Et ne nos inducas in tentationem (quod clare dicitur:)  
R. Sed libera nos a malo.  
V. A porta inferi.  
R. Erue Domine animam eius.  
V. Credo videre bona Domini.  
R. In terra viventium.  
V. Ne tradas bestiis animas confitentes tibi.  
R. Et animas pauperum tuorum ne obliviscaris in finem.  
V. Domine Iesu Christe miserere ei.  
R. Christe parce ei.  
V. Domine exaudi orationem meam.  
R. Et clamor meus ad te veniat.  
V. Dominus vobiscum.  
R. Et cum Spiritu tuo.  
Oratio pro uno defuncto.  
Inclina Domine aurem tuam ad preces nostras, quibus misericordiam tuam supplices deprecamur, ut animam famuli tui N. quam de hoc saeculo migrare iussisti, in pacis ac lucis regione constituas, et Sanctorum tuorum iubeas esse consortem. Per Christum Dominum nostrum. Resp. Amen.  
Oratio pro una defuncta.  
Quaesumus Domine, pro tua pietate miserere animae famulae tuae N. et a contagiis mortalitatis exutam, in aeternae salvationis partem restitue. Per Christum Dominum nostrum. Resp. Amen.  
Post Orationem pro defunctis cantatur Antiphona:  
Michael Praepositus Paradisi, quem honorificant Angelorum cives.  
V. Stetit Angelus Domini iuxta aram templi.  
R. Habens thuribulum aureum in manu sua.  
0remus.  
Deus, qui miro ordine Angelorum ministeria, hominumque dispensas: concede propitius; ut, a quibus tibi ministrantibus in coelo semper assistitur, ab his in terra vita nostra muniatur. Per Christum Dominum nostrum. Resp. Amen.  
Mox ordinatur Processio; et pueris, ac scholaribus praecedentibus, sequuntur Tribus, deinde Confraternitates, tandem Regulares, si adsunt, quos sequitur postea Clerus saecularis per ordinem: binique procedunt praelata Cruce, Parocho praecedente feretrum cum luminibus.  
Parochus vero, vel alter Sacerdos, priusquam efferatur cadaver, aspergit illud aqua benedicta; et si aderit thuribulum, thurificat.  
In Processione devote cantatur Responsorium: Libera me Domine: vel Psalmus Miserere usque ad Templum, vel Coemeterium.  
R. Libera me Domine, de morte aeterna, in die illa tremenda: Quando coeli movendi sunt, et terra: Dum veneris iudicare saeculum per ignem.  
V. Tremens factus sum ego, et timeo, dum discussio venerit, atque ventura ira: Quando coeli movendi sunt, et terra.  
V. Dies illa, dies irae, calamitatis, et miseriae, dies magna, et amara valde: Dum veneris iudicare saeculum per ignem.  
V. Requiem aeternam dona ei Domine, et lux perpetua luceat ei.  
R. Libera me Domine, etc. usque ad primum Vers. vel cantetur.  
Psalmus 50.  
Miserere mei Deus *: secundum magnam misericordiam tuam.  
Et secundum multitudinem miserationum tuarum *: dele iniquitatem meam.  
Amplius lava me ab iniquitate mea *: et a peccato meo munda me.  
Quoniam iniquitatem meam ego cognosco *: et peccatum meum contra me est semper.  
Tibi soli peccavi, et malum coram te feci *: ut iustificeris in sermonibus tuis, et vincas, cum iudicaris.  
Ecce enim in iniquitatibus conceptus sum *: et in peccatis concepit me mater mea.  
Ecce enim veritatem dilexisti *: incerta,et occulta sapientiae tuae manifestasti mihi.  
Asperges me hyssopo, et mundabor *: lavabis me, et super nivem dealbabor.  
Auditui meo dabis gaudium et laetitiam *: et exultabunt ossa humiliata.  
Averte faciem tuam a peccatis meis *: et omnes iniquitates meas dele.  
Cor mundum crea in me Deus *: et spiritum rectum innova in visceribus meis.  
Ne proiicias me a facie tua *: et spiritum sanctum tuum ne auferas a me.  
Redde mihi laetitiam salutaris tui *: et spiritu principali confirma me.  
Docebo iniquos vias tuas *: et impii ad te convertentur.  
Libera me de sanguinibus Deus, Deus salutis meae *: et exultabit lingua mea iustitiam tuam.  
Domine labia mea aperies *: et os meum annuntiabit laudem tuam.  
Quoniam, si voluisses sacrificium, dedissem utique *: holocaustis non delectaberis.  
Sacrificium Deo, spiritus contribulatus *: cor contritum, et humiliatum Deus non despicies.  
Benigne fac Domine in bona voluntate tua Sion *: ut aedificentur muri Ierusalem.  
Tunc acceptabis sacrificium iustitiae, oblationes, et holocausta *: tunc imponent super altare tuum vitulos.  
Requiem aeternam dona eis Domine *: et lux per- petua luceat eis.  
Si Missa erit pro defuncto cantanda (feretro in medio Templi deposito, ita, ut defuncti pedes, si fuerit Laicus, sint versus Altare maius; si vero fuerit Sacerdos, ut dictum est, caput sit versus ipsum Altare) statim Sacerdos cum ministris paratur ad celebrandam Missam pro Defunctis.  
Finita Missa, Sacerdos deposita casula, seu planeta, et manipulo, accipit pluviale nigri coloris, et Subdiaconus accipit Crucem, et accedit ad feretrum, et se sistit ad caput defuncti cum Cruce, medius inter duos Acholythos, vel Ceroferarios, cum candelis accensis; Diacono et aliis ministris illi assistentibus cum thuribulo, et navicula incensi; item cum vase aquae benedictae, et aspersorio, et Acolytho seu Clerico, tenente librum Ritualem, absolute dicit sequentem Orationem:  
Non intres in iudicium cum servo tuo/famula tua Domine, quia nullus apud te iustificabitur homo, nisi per te omnium peccatorum ei tribuatur remissio. Non ergo eum / eam, quaesumus, tua iudicialis sententia premat, quem / quam tibi vera supplicatio fidei christianae commendat, sed gratia tua illi succurrente, mereatur evadere iudicium ultionis, qui / quae dum viveret, insignitus / insignita est signaculo Sanctae Trinitatis. Qui vivis, et regnas in saecula saeculorum. Resp. Amen.  
Deinde incipit Responsorium: Libera me Domine, etc. ut supra pag. 66. quod dum a Choro cantatur, Sacerdos, Acolytho, seu Diacono ministrante, accipit incensum de navicula, et ponit in thuribulum, et finito Responsorio, dicit:  
Kyrie eleison. Christe eleison. Kyrie eleison.  
Mox Sacerdos subiungit alta voce:  
Pater Noster.  
Et secreto dicitur ab omnibus: et ipse interim accipit a Diacono vel Acolytho aspersorium aquae benedictae; et ministris utrinque fimbrias pluvialis levantibus, circumiens feretrum, (si transit ante SS. Sacramentum, genuflectit,) aspergit corpus defuncti: deinde reversus ad locum suum, accipit thuribulum: et eodem modo circumit feretrum, et corpus incensat, ut asperserat. Postea reddito thuribulo ei, a quo acceperat, stans in loco suo, Acolytho, vel alio ministro, tenente librum apertum ante se, dicit:  
V. Et ne nos inducas in tentationem.  
Sed libera nos a malo.  
V. A porta inferi.  
R. Erue Domine animam eius.  
V. Requiescat in pace.  
R. Amen.  
V. Domine exaudi orationem meam.  
R. Et clamor meus ad te veniat.  
V. Dominus vobiscum.  
R. Et cum Spiritu tuo.  
Oremus.  
Deus, cui proprium est misereri semper, et parcere, te supplices exoramus pro anima famuli tui / famulae tuae N. quam hodie de hoc saeculo migrare iussisti: ut non tradas eam in manus inimici, neque obliviscaris in finem: sed iubeas eam a sanctis Angelis suscipi, et ad patriam Paradisi perduci; ut, quia in te speravit, et credidit, non poenas inferni sustineat, sed gaudia sempiterna possideat. Per Christum Dominum nostrum. Resp. Amen.  
Finita Oratione, corpus defertur ad sepulchrum. Et dum portatur, Chorus cantat:  
Antiph In Paradisum deducant te Angeli, et cum Lazaro quondam paupere, vitam habeas sempiternam. Cum Psalmo: De profundis, post quemlibetl versum repetendo Antiphonam: In Paradisum etc.  
Psalmus 126.  
De profundis clamavi ad te Domine *: Domine exaudi vocem meam.  
In Paradisum deducant te Angeli, etc.  
Fiant aures tuae intendentes *: in vocem deprecationis meae. In Paradisum.  
Si iniquitates observaveris Domine *: Domine quis sustinebit? In Paradisum.  
Quia apud te propitiatio est *: et propter legem tuam sustinui te Domine. In Paradisum.  
Sustinuit anima mea in verbo eius *: speravit anima mea in Domino. In Paradisum.  
A custodia matutina usque ad noctem *: speret Israël in Domino. In Paradisum.  
Quia apud Dominum misericordia *: et copiosa apud eum redemptio. In Paradisum.  
Et ipse redimet Israël *: ex omnibus iniquitatibus eius. In Paradisum.  
Requiem aeternam dona ei Domine *: et lux perpetua luceat ei. In Paradisum.  
Quando disitur Officium Defunctorum, vel unum saltem Nocturnum, aut non cantatur Missa pro defuncto, neque habetur Concio; tunc statim fit progressus ad sepulchrum: et corpore defuncti aqua benedicto asperso, cantatur: In Paradisum etc. Cum Psalmo: De profundis.  
Quibus decantatis, dicitur:  
Kyrie eleison. Christe eleison. Kyrie eleison. Pater noster. etc.  
Et ne nos inducas in tentationem etc.  
V. A porta inferi etc. Cum reliquis Versiculis, et Orationibus, eodem ordine, quo ante domum defuncti, usque ad Orationem: Deus qui miro ordine etc.  
Qua Oratione finita, dicatur:  
V. Requiem aeternam dona ei Domine.  
R. Et lux perpetua luceat ei.  
V. Requiescat in pace.  
R. Amen.  
Deinde a sepultura in Ecclesiam, vel in Sacristiam revertentes, dicant sine cantu Antiph. Si iniquitates etc. cum Psalmo: De profundis etc. Requiem aeternam dona eis Domine etc.  
Quibus finitis, recedit Clerus.  
Quodsi corpus tunc ad sepulturam non deferatur: omisso: In Paradisum fiat Officium, ut sequitur. Antiphona: Ego sum resurrectio. Cantium: Benedictus Dominus Deus Israël etc. ut supra pag. 64.  
Quo decantato, repetitur Antiphona:  
Ego sum resurrectio, et vita; qui credit in me, etiamsi mortuus fuerit, vivet: et omnis, qui vivit, et credit in me, non morietur in aeternum.  
Postea Sacerdos dicit:  
Kyrie eleison. Christe eleison. Kyrie eleison. Pater noster.  
Interim corpus aspergit:  
V. Et ne nos inducas in tentationem.  
R. Sed libera nos a malo.  
V. A porta inferi.  
R. Erue Domine animam eius.  
V. Requiescat in pace.  
R. Amen.  
V. Domine exaudi orationem meam.  
R. Et clamor meus ad te veniat.  
V. Dominus vobiscum.  
R. Et cum Spiritu tuo.  
Oremus.  
Fac, quaesumus Domine! hanc cum servo tuo defuncto / famula tua defuncta misericordiam, ut factorum suorum in poenis non recipiat vicem, qui / quae tuam in votis tenuit voluntatem: ut, sicut hic eum / eam vera fides iunxit fidelium turmis, ita illic eum / eam tua miseratio societ Angelicis choris. Per Christum Dominum nostrum. Resp. Amen.  
V. Requiem aeternam dona ei Domine.  
R. Et lux perpetua luceat ei.  
V. Requiescat in pace.  
R. Amen.  
Anima eius, et animae omnium fidelium defunctorum per misericordiam Dei requiescant in pace.  
 
 
 
A regény befogadástörténete  
Kosztolányi Dezső valamennyi szépprózai műve közül – jelenlegi ismereteink szerint, amennyire meg lehet becsülni – az Édes Anna kapta a legtöbb értelmezést. Kétségtelen, az író egyik legnépszerűbb műve, de abban, hogy ennyi cikk és tanulmány született róla, nyilván szerepet játszott a társadalmi és politikai üzenete, valamint a hősnője által elkövetett gyilkosságot körüllengő homály mellett az a prózai ok is, hogy a mű iskolai tananyagként széles körben vált ismertté és alkalmassá arra, hogy példaként hivatkozzanak rá sokféle irodalmi és irodalmon túli probléma elemzésében. A továbbiakban igyekszem bemutatni az általam és a szakirodalom által legtöbbet idézett, legfontosabbnak tartott magyar nyelven megjelent munkákat. Gyakorlatilag egy válogatott szöveggyűjteményt kap kezébe itt az olvasó. A kevésbé hozzáférhető és (vagy) az időközben „klasszikussá” vált értelmezések esetében (kivált a recepció korai szakaszaiból) teljes vagy csaknem teljes terjedelemben ismertetek szövegeket. Ugyanígy járok el magának Kosztolányinak az Édes Annával kapcsolatos nyilatkozatai, interjúi, megjegyzései esetében, amelyek jelentős mértékben hozzájárultak a regényről alkotott ismereteinkhez, tehát részei a mű befogadás-történetének. Tulajdonképpen Kosztolányi Dezső tekinthető a regény első értelmezőjének.  
Munkatársam segítségével összeállítottunk egy irodalomjegyzéket, s ezzel kezdjük a befogadás-történet ismertetését. Természetesen nem mondható teljesnek még a magyar szerzők és kiadványok esetében sem. Az idegen nyelvű szövegek pedig csak esetlegesen szerepelnek, de amiről tudunk, arról nem akartunk lemondani, mert még így, hiányosan is segítik a tájékozódást. A bibliográfiát tagoltuk műfajok szerint is (pl. külön csoportba kerültek a tananyagok és a kézikönyvek). Számos olyan tétel szerepel, amelyben csupán utalás történik a regényre, de fölvettük, mert ennek is lehet informatív értéke. Természetesen az ilyen szövegek nem kapnak bemutatást a kommentár során.  
 
A regény recepciójának bibliográfiája  
A) A regényre, kiadásaira és fordításaira vonatkozó szerzői nyilatkozatok, körkérdésre adott válaszok, riportok, jegyzet  
Szombathy Viktor, Kosztolányi Dezső az irodalomról, Európa csődjéről s a mai ember iránynélküliségéről, Prágai Magyar Hírlap, 1926. 49. sz. (február 28.), 9. p. [riport]  
[Ormos László] (O. L.), Kosztolányi Dezső – Édes Annáról, a krisztinavárosi szentről, Magyar Hírlap, 1926. 139. sz. (június 23.), 4. p. [riport]  
[Berend Miklósné] [szerző nélkül], Kosztolányi Dezső nyilatkozik, Nemzeti Újság, 1926. 172. sz. (augusztus 1.), 21. p. [riport]  
Somlyó Zoltán, Kosztolányi Dezső házatájáról, Bácsmegyei Napló, 1926. 352. sz. (december 25.), 40. p. [riport]  
[Szerző nélkül], Mi készül?, Magyar Hírlap, 1927. 35. sz. (február 13.), 15. p. [Válasz a körkérdésre.]  
[Virágh Ferenc] -ágh, Kosztolányi Dezsőnél, Pásztortűz, 1927. 5. sz. (március 13.), 117. p. [riport]  
Kosztolányi Dezső,Indiszkréció az irodalomban, Nyugat, 1927. 6. sz. (március 16.), 457–458. p.[Hozzászólás A Nyugat ankétján.]  
[Szerző nélkül],Mi a rothadt almája?,Színházi Élet, 1927. 51. sz. (december 18–25.), 8. p. [Válasz a körkérdésre.]  
Szilágyi Ödön, A Parnasszus tetején : Kosztolányi Dezső, Délibáb, 1928. 35 sz. (szeptember 1.), 4–5. p. [riport]  
Kosztolányi Dezső gyorsírásos jegyzete, 1929, elsőként közli: Illyés Gyula. In: Kosztolányi Dezső, Kortársak, 1– kötet, sajtó alá rendezte és bevezeti Illyés Gyula,Budapest, Nyugat, 1940, (Kosztolányi Dezső Hátrahagyott Művei, 3), 1. kötet, 300. p. [A többkötetesre tervezett gyűjteménynek csak az első kötete jelent meg.]; K. D., Tükörfolyosó : Magyar írókról, szerkesztette és jegyzeteket írta Réz Pál, Budapest, Osiris, 2004, 727. p.  
[Szerző nélkül], A magyar író sorsa : A csillagos cikkek írója és a magyar írók – Kavarodás Kosztolányi Dezső beszéde körül – A Népszava és a mázolósegédek, Budapesti Hírlap, 1930. 30. sz. (február 6.), 5. p. [riport]  
Holló Magda, Amikor a közönség beleavatkozik az író dolgába, Délibáb, 1930. 26. sz. (június 28.), 8–10. p. [riport]  
Kosztolányi Dezső, Hogy születik a vers és a regény? : Válasz és vallomás egy kérdésre, 1–2. rész, Pesti Hírlap Vasárnapja, 1931. 10–11. sz. (március 8–15.), 3–4.; 4–5. p.; [A regényre vonatkozó rész:] 1931. 11. sz. (március 15.), 4–5. p. In: K. D., Ábécé, sajtó alá rendezte és a bevezetőt írta Illyés Gyula, Budapest, Nyugat, 1942, 142–151. (147–151.) p.; K. D., Nyelv és lélek, válogatta és sajtó alá rendezte Réz Pál, Budapest, Osiris, 1999, 453–459. (457–458.) p.  
Helyes volt-e felmenteni Hofer Kunó gyilkosát? : Kosztolányi Dezső, Gaál Franciska, Füst Milán, Erdős Reneé, Karinthy Frigyes és Décsi Imre nyilatkozatai, Esti Kurir, 1931. július 18., 9. p. [Nyilatkozatok, újságírói bevezetővel.]  
Bálint Jenő, Írók beszélnek : Kosztolányi Dezső, A Reggel, 1932. 23. sz. (június 6.), 9. p. [riport]  
Rónay Mária, Négyszem közt : Kosztolányi Dezső beszél önmagáról, Literatura, 1935. 11. sz. (június 1.), 161–164. (162.) p. [riport]  
B) Ismertetések, kritikák, tanulmányok, cikkek  
1926  
Ignotus, A kis szolgáló, Magyar Hírlap, 1926. 259. sz. (november 14.), 5. p.  
Lengyel Menyhért, Milyen filmet kell írni, Pesti Napló, 1926. 271. sz. (november 28.), 36. p.  
[Szerző nélkül], Három új nagy magyar regény, Literatura, 1926. 10. sz. (december), 6. p.  
[Feleky Géza] (f. g.), Egy krisztinavárosi cselédlány véres legendája, Magyar Hírlap, 1926. 279. sz. (december 8.), 1. p.  
[Farkas Zoltán] F. Z., Édes Anna: Kosztolányi Dezső regénye, Magyar Újság, 1926. 162. sz. (december 15.), 8. p.  
Fábry Zoltán, Írók és irodalom Szlovenszkón : 4. Budapest?, Kassai Napló Vasárnapja, 1926. december 19. In: F. Z., Összegyűjtött írásai, 1–2. kötet, jegyzetek Fónod Zoltán, F. Kováts Piroska, a bibliográfiát összeállította Reguli Ernő, Budapest – Pozsony, Szépirodalmi – Madách, 1982, 2. kötet, Újságcikkek, tanulmányok : 1926-1929, 130–134. (133.) p.  
[Radó István] R. I., Édes Anna : Gondolatok egy könyv olvasása közben, Pesti Hírlap, 1926. 288. sz. (december 17.), 6. p.  
[Németh Andor] n. a., Kosztolányi Dezső: Édes Anna, Esti Kurír, 1926. 290. sz. (december 18.), 11. p.  
[Szász Károly] sz. k., Édes Anna : Kosztolányi Dezső új regénye, Budapesti Hírlap, 1926. 292. sz. (december 23.), 1–2. p.  
Sebestyén Károly, Literarische Rundschau : Seltsame Begegnungen : Zwei Ungarische Naturalisten, Pester Lloyd Abenblatt, 1926. 293. sz. (december 24.), 5. p.  
Kárpáti Aurél, Édes Anna: Kosztolányi Dezső új regénye, Pesti Napló, 1926. 298. sz. (december 31.), 10. p.  
Turóczi-Trostler József, A magyar regény európaizálódásához, Századunk, 1925–1926. 9–10. sz., 434–436. p.  
Erényi, Gusztáv, Anna Édes, Die Literatur, 1926–1927. 29. sz., 359–360. p.  
1927  
[Szerző nélkül], Genius : 1920–1926, Nyugat, 1927. 1. sz. (január 1.), 22–24. (23–24.) t.  
[Szerző nélkül], Kosztolányi Dezső: Édes Anna, Irodalmi Értesítő, 1927. 1. sz. (január 1.), 3. p.  
Kodolányi János, Kosztolányi Dezső: Édes Anna, Pandora, 1927. 1. sz. (január), 47–50. p.  
Csapó György, Kosztolányi Dezső: Édes Anna, Magyar Kultúra, 1927. 1. sz. (január 5.), 44. p.  
Dóczy Jenő, Élet és irodalom : Új magyar regények, Magyarság, 1927. 4. sz. (január 6.), 17. p.  
Elek Artúr, Édes Anna : Kosztolányi Dezső regénye, Nyugat, 1927. 2. sz. (január 16.), 200–202. p.  
[Szerző nélkül], Édes Anna : Kosztolányi Dezső uj regénye. Génius-kiadás, Budapest, Bácsmegyei Napló, 1927. 21. sz. (január 23.), 11. p.  
Szász Károly, Kosztolányi Dezső: Édes Anna, Irodalomtörténet, 1927. 1–2. sz., 42–45. p.  
Dóczy Jenő, Édes Anna : Kosztolányi Dezső regénye, Napkelet, 1927. 2. sz. (február), 156–158. p.  
Komlós Aladár, A magyar irodalom 1926-ban : A magyarországi magyar irodalom, Korunk, 1927. 2. sz. (február), 81–86. (84.) p.  
[Bresztovszky Ede] (Br.), Kosztolányi Dezső: Édes Anna, Népszava, 1927. 26. sz. (február 2.), 9. p.  
Németh Andor, Két regény : Kosztolányi Dezső: Édes Anna; Hatvany Lajos: Zsiga a családban, Láthatár, 1927. 2. sz. (március–április), 30–31. p. In: N. A., A szélén behajtva : Válogatott írások, Budapest, Magvető, 1973, 181–183. (181–182.) p.  
[Szerző nélkül],Édes Anna : Kosztolányi Dezső új regénye, Színházi Élet, 1927. 10. sz. (március 3–10.), 52. p.  
[Husztiné Révhegyi Rózsi] H. R. R., Édes Anna, Széphalom, 1927. 4–6. sz. (április–június), 194. p.  
Szentgyörgyi Ferenc, Amit a párizsi padlásszobák mesélnek, A Pesti Hírlap Vasárnapja, 1927. 132. sz. (június 12.), 45. p.  
[Szerző nélkül], Kosztolányi Dezső első drámája, Literatura, 1927. 7. sz. (július), 239. p.  
Földi Mihály, Kosztolányi Dezső regényei, Nyugat, 1927. 15. sz. (augusztus 1.), 170–185. (178., 182.) p.  
Somlyó Zoltán, Négyszem közt Kosztolányi Dezsővel, Literatura, 1927. 9. sz. (szeptember), 307–309. (307.) p.  
Tóth Aladár, Új magyar szellem és a Halálfiai : Jegyzetek Ignotus „Jegyzetek Babits új regényéhez” cikkéről : 1, Nyugat, 1927. 20. sz. (október 16.), 542–550. (545.) p.  
[Szerző nélkül], Mi készül? : Körséta a budapesti könyvkiadók műhelyeiben, Ex Libris, 1927. 20. sz. (október 25.), 3. p.  
1928  
[Szerző nélkül], A kilenc múzsa : Kilenc magyar író felesége nyilatkozik férjéről, Színházi Élet, 1928. 17. sz. (április 22–28.), 14–16. (16.) p.  
Dánielné Lengyel Laura, Kosztolányi Dezső: Édes Anna, Budapesti Szemle, 209. kötet, 606. füzet, 1928. 318–320. p.  
[Zelk Zoltán] Z. Z., Kosztolányi Dezső előadása a miskolci joghallgatók kultúrestjén, Magyar Jövő, 1928. 271. sz. (december 2.), 10. p.  
[Szerző nélkül], Mi készül? Magyar Hírlap, 1928. 279. sz. (december 8.) 25. p. [az Édes Anna német kiadásáról]  
1929  
[Szerző nélkül], Mi készül? Magyar Hírlap, 1929. 40. sz. (február 17.) 19. p. [az Édes Anna új kiadásáról]  
Németh László, Kosztolányi Dezső, Erdélyi Helikon, 1929. 3. sz. (március), 184–190. (189–190.) p. In: N. L., Készülődés : A tanú előtt, 1–2. kötet, Budapest, Magyar Élet, 1941, 1. kötet, 311–320. p.; N. L., Két nemzedék : Tanulmányok, Budapest, Magvető – Szépirodalmi, 1970, 108–116. (113–115.) p.  
[Szerző és cím nélküli hirdetés], Literatura, 1929. 6. sz. (június), 1. t. [A könyvnapra megjelenő könyvek listája, benne Alakok, Aranysárkány, Édes Anna, Nero, a véres költő.]  
[Szerző nélkül], Újonnan megjelent könyvek, Corvina, 1929. 30. sz. (július 28.), 152. p.  
Karinthy Frigyes, Regényíró gyilkos, gyilkos regényhős : Martin Lampel és Molnár Erzsébet, Pesti Napló, 1929. 262. sz. (november 17.), 35–36. p.  
[Szerző nélkül], Desider Kosztolányis: Anna Édes, Pester Lloyd Abenblatt, 1929. 267. sz. (november 23.), 7. p.  
Trostler József, Édes Anna : Kosztolányi Dezső regénye németül, Bácsmegyei Napló, 1929. 341. sz. (december 15.), 38. p.  
Mohácsi Jenő, Anna Édes : Kosztolányi Dezső regénye németül, Nyugat, 1929. 24. sz. (december 16.), 749–750. p.  
1930  
Hankiss, János –Juhász, Géza, Littérature Hongroise, Paris, Kra, 1930, (Panoramas des Littératures Contemporaines), 182–189. (185.) p.  
Gergely Jenő, Egészség és betegség az irodalomban, Tolnai Világlapja, 1930. 8. sz. (február 19.), 28–29. (29.) p.  
Gara László, Magyar irodalom Franciaországban, Nyugat, 1930. 10. sz. (május 16), 810–812. (812.) p.  
Turóczi-Trostler József, Anna Édes : Kosztolányi Dezső regénye németül, Új Idők, 1930. 22. sz. (május 25.), 677. p.  
Kuncz Aladár, Magyar regények külföldön, Erdélyi Helikon, 1930. 6. sz. (június–július), 533–535. (534–535.) p.  
Bálint György, A magyar irodalom kalandja Franciaországban két magyar szerző jóvoltából, Pesti Napló, 1930. 146. sz. (július 1.), 14–15. (14.) p.  
1933  
Szegő Endre, Kosztolányi Dezső, Erdélyi Helikon, 1933. 2 sz. (február), 118–123. (122.) p.  
Illés Endre, A történelmi regény konjunktúrája : 2, Nyugat, 1933. 6. (március 16.), 364–371. p.  
Németh László, Kosztolányi Dezső [Bevezető szerzői estjén], Tanu, 1933. 4. sz. (április), 245–248. (247.) p.; Kalangya, 1936. 3. sz. (március), 171–173. (172.) p. In: N. L., A minőség forradalma, 1–4. kötet, Budapest, Magyar Élet, 1940, 3. kötet,Magyar szellem, 99–102. (100.) p.; N. L., Két nemzedék : Tanulmányok, Budapest, Magvető – Szépirodalmi, 1970, 118–121. (120.) p.  
Ijjas Antal, Irodalmi élet : Kosztolányi Dezső: Esti Kornél. Genius. Budapest, Magyar Kultúra, 1933. 11. sz. (június 1.), 515–517. (516–517.) p.  
1934  
Kovalovszky Miklós, Az irodalmi névadás, 2. rész, Magyar Nyelv, 1934. 7–8. sz. (szeptember–október), 210–233. (217.) p. In: K. M., Az irodalmi névadás, Budapest, Magyar Nyelvtudományi Társaság, 1934, (A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai, 34), (15.) p.  
[Szerző nélkül], A modern leány : Bródy Ernőné, Kosztolányi Dezsőné és Muráti Lilly nyilatkozatai, Esti Kurír, 1934. 234. sz. (október 17.), 4. p.  
1935  
Hegedűs Géza, Kosztolányi Dezső ötven esztendős, Keresztmetszet, 1935. 2. sz. (február), 23. p.  
[Szerző nélkül], Kosztolányi Dezső ötven éves, Újság, 1935. 72 sz. (március 29.), 10. p.  
[Szerző nélkül], Kosztolányi Dezső, PestiHírlap, 1935. 71. sz. (március 28.), 4. p.  
Karinthy Frigyes, Az ötvenéves Kosztolányi, Nyugat, 1935. 4. sz. (április), 265–272. (271.) p.  
[Szerző nélkül], Édes Anna, Magyar Hírlap, 1935. 79. sz. (április 6.), 4. p.  
Erényi Gusztáv, Budapest, Nyugat, 1935. 8. sz. (augusztus), 87–93. (88.) p.  
Kállay Miklós, A magyar társadalmi regény, Katolikus Szemle, 1935. 8. sz. (augusztus), 461–469. (467.) p.  
1936  
Császár Elemér – Alszeghy Zsolt – Szinnyei Ferenc, Jelentés a Weiss Fülöp-jutalomról, Akadémiai Értesítő, 46. kötet, 1936. 1. sz., 75–81. (79.) p.  
Eckhardtné Huszár Irén, Freudista regények, Asszonyok Leányok , 1936. 3. sz. (március), 41–42. p. [Recenzió Márai Sándor Válás Budán ésKosztolányi Dezső Édes Anna című művéről és Földi Mihály regényeiről.]  
Schöpflin Aladár, Kosztolányi Dezső, Kalangya, 1936. 3. sz. (március), 174–175. (175.) p.  
Bálint György, Cselédkérdés, Pesti Napló, 1936. 69. sz. (március 22.), 36. p. In: B. Gy., A toronyőr visszapillant : Cikkek, tanulmányok, kritikák, 1–2. kötet, szerkesztette Koczkás Sándor és Magyar István, Budapest, Magvető, 1961, 1. kötet, 519. p.  
[Szerző nélkül], Magyar regényírók sikere külföldön, Pesti Napló, 1936. 114. sz. (május 17.), 18. p. [Kis hír az Édes Anna holland kiadásának előkészítéséről.]  
[Szerző nélkül], Magyar könyvek sikere külföldön, Pesti Napló, 1936. 190. sz. (augusztus 20.), 18. p. [Kis hír az Édes Anna holland kiadásának várható megjelenéséről.]  
Bálint György, Kosztolányi és a nép, Gondolat, 1936. 9–10. sz. (szeptember–október), 497–500. p. In: B. Gy., A toronyőr visszapillant : Cikkek, tanulmányok, kritikák, 1–2. kötet, szerkesztette Koczkás Sándor és Magyar István, Budapest, Magvető, 1966, 2. kötet, 290–295. p.  
Ignotus Pál, Kosztolányi Dezső, Szép Szó, 1936. 9. sz. (november), 97–111. (104–105.) p. In: I. P., Kosztolányi Dezső, Budapest, Cserépfalvi, 1936, 8–9. p.  
Németh Andor, Kosztolányi Dezsőről, Szép Szó, 1936. 9. sz. (november), 111–114. (114.) p. In: N. A., A szélén behajtva : Válogatott írások, Budapest, Magvető, 1973, 264–266. (265.) p.  
Illés Endre, Kosztolányi Dezső, Budapesti Hírlap , 1936. 252. sz. (november 4.), 7–8. p.  
Kárpáti Aurél, Az elnémult költő, Pesti Napló , 1936. 252. sz. (november 4.), 1–2. p. In: Kosztolányi Dezső : Az élő költő, Szemelvények műveiből, életrajza, méltatása, Budapest, Kosztolányi Dezső Emlékbizottság, 1936, 43–45. p.  
Márai Sándor, Kosztolányi Dezső meghalt, Újság, 1936. 252. sz. (november 4.), 7. p. In: Kosztolányi Dezső : Az élő költő, Szemelvények műveiből, életrajza, méltatása, Budapest, Kosztolányi Dezső Emlékbizottság, 1936, 40–41. p.  
[Szerző nélkül], Meghalt Kosztolányi Dezső, Népszava , 1936. 251. sz. (november 4.), 7. p.  
Babits Mihály, Kosztolányi, Nyugat, 1936. 12. sz. (december), 395–401. (400.) p. In: B. M., Írás és olvasás : Tanulmányok, Budapest, Athenaeum, 1938, 358–367. (366.) p.; B. M. Esszék, tanulmányok, 1–2. kötet, a szöveget gondozta Belia György, Budapest, Szépirodalmi, 1978, 2. kötet, 516–524. (523.) p.  
Gyergyai Albert, A stílusa, Nyugat, 1936. 12. sz. (december), 438–443. p.In: Gy. A., A Nyugat árnyékában, Budapest, Szépirodalmi, 1968, 183–191. p. [Kosztolányi stílusa címen.]  
Vas István, Hódolat Kosztolányi Dezsőnek, Válasz , 1936. 12. sz. (december), 657–660. p.  
Keresztury Dezső, Kosztolányi Dezső, Magyar Szemle, 28. kötet, 1936. 4. sz. (december), 343–351. p. In: K. D., Örökség, Budapest, Magvető, 1970, 486–500. p.  
Kosztolányi Dezső : Az élő költő, Szemelvények műveiből, életrajza, méltatása, Budapest, Kosztolányi Dezső Emlékbizottság, 1936, 7–8., 17–18., 33–34., 41., 44. p.  
1937  
Nemes, Lajos, Introduttivo. In: Kosztolányi Dezső, Anna Édes : Romanzo, tradotto da Ilia Stux, Franco Redaelli, introduttivo da L. N., Milano, Baldini-Castoldi, 1937, 5–8. p.  
Rona, Van I., Kosztolányi. In: Kosztolányi Dezső, Anna Édes, vertaling Van I. Rona en Truus Eygenhuysen, met een inleiding Van I. Rona, Amsterdam, Nederlandsche Keurboekerij, 1937, 5–10. p.  
Kovalovszky Miklós, Édes Anna : Kosztolányi Dezső és a nevek, Pesti Napló, 1937. 48. sz. (február 28.), 43. p.  
Neufeld Béla, Édes Anna és Gyurik Anna, Magyar Nap, 1937. 72. sz. (március 26.), 3. p.  
[Szerző nélkül], Édes Anna, Napló, 1937. 109. sz. (április 20.), 2. p.  
Németh Andor, Mit illik Kosztolányi Dezsőről tudni, Újság, 1937. 293. sz. (december 25.), 75. p.  
1938  
Baráth Ferenc, Édes Anna. In: B. F., Kosztolányi Dezső, Zalaegerszeg, Pannónia, 1938, 87–91. p.  
Baráth Ferenc, Kosztolányi katolicizmusa, Vigilia, 1938. 6. sz. (június), 477–484. (479–484.) p.  
Kosztolányi Dezsőné, Édes Anna – Esti Kornél. In: K. D.-né, Kosztolányi Dezső, Budapest, Révai, 1938, 273–277. p.; Budapest, Holnap, 1990, 228–231. p.  
Szegzárdy-Csengery József, Kosztolányi Dezső, Szeged, Magyar Irodalomtörténeti Intézet, 1938, (Értekezések a M. Kir. Ferencz József Tudományegyetem Magyar Irodalomtörténeti Intézetéből, 18), 91–92. p.  
Konsza Samu, Kosztolányi Dezső, Erdélyi Múzeum, 1938. 1. sz., 27–42. (34., 37–38.) p.  
1939  
Semjén Gyula, A regényíró Kosztolányi, 2. rész, Vigilia, 1939. 4. sz. (április), 246–253. (251–253.) p.  
Opravil, Antonín, Služka : Édes Anna, Naše Řeč, 1939. 8. sz. (augusztus), 249–253. p.  
Illyés Gyula, Levelek vidékre, Pesti Napló, 1939. 178. sz. (augusztus 6.) 31. p. In: I. Gy., Ebéd a kastélyban, Budapest, Szépirodalmi, 1962, 89–99. (97.) p. [Szónok az éjben címmel.]  
1940  
Barta János, Vázlat Kosztolányi arcképéhez, Esztétikai Szemle, 1940. 1. (január–március), 49–65. p. In: B. J., Klasszikusok nyomában : Esztétikai és irodalmi tanulmányok, Budapest, Akadémiai, 1976, 436–451. (446–450.) p.  
Illés Endre, Kosztolányi, a tanulmányíró : „Lenni, vagy nem lenni”, Nyugat, 1940. 6. (június), 280–284. (283.) p.  
[Szerző nélkül], Édes Anna, a hűséges, Napló, 1940. 164. sz. (június14.), 7. p.  
1941  
Devecseri Gábor, Kosztolányi könyvei közt, Diárium, 1941. 1. sz. (január), 21–22. (21.) p.  
1943  
[Szerző nélkül], Kosztolányi Dezső: Édes Anna, Esti Magyarország, 1943. 216. sz. (szeptember 24.), 6. p.  
[Szerző nélkül], Kosztolányi Dezső: Édes Anna, Magyar Kulturszemle, 1943. 10. sz. (október), 234. p.  
Örley István, Kosztolányi olvasása közben, Magyar Csillag, 1943. 19. sz. (október 1.), 423–428. (425.) p. In: Ö.I., A Flocsek bukása : Válogatott írások, válogatta, szerkesztette és az utószót írta Pergel Ferenc, Budapest, Magvető, 321–332. (325.) p.  
[Szerző nélkül], Kosztolányi Dezső: Édes Anna, Pest, 1943. 224. sz. (október 4.), 5 p.  
[Féja Géza] [Szerző nélkül], Kosztolányi Dezső: Édes Anna, Reggeli Magyarország, 1943. 229. sz. (október 10.), 5. p. In: F. G., Lelkek párbeszéde : írók, művek, viták, Budapest, Mundus, 2002, 157–158. p.  
[Szerző nélkül], Édes Anna : Kosztolányi Dezső regénye, Új Világ, 1943. 39. sz. (október 7.), 12. p.  
[Szerző nélkül], Kosztolányi Dezső: Édes Anna, Ünnep, 1943. 20. sz. (október 15.), 2. p.  
Szabó Zoltán, Irodalmi krónika : Kosztolányi Dezső: Édes Anna, Magyar Nemzet, 1943. 234. sz. (október 16.), 9 p.  
Lőrincz László, Édes Anna : Kosztolányi Dezső könyve, Révai kiadása, 1943, Erdélyi Helikon, 1943. 11. sz. (november), 664–666. p.  
Bóka László, Irodalmi krónika : Kosztolányi Dezső: Édes Anna című regénye a Révai Rt. új kiadásában, Magyar Nemzet, 1943. 251. sz. (november 6.), 9 p.  
[Kühár Flóris] –r., Kosztolányi Dezső: Édes Anna, Katolikus Szemle, 1943. 12. sz. (december), 383–384. p.  
Szalay Mátyás, Kosztolányi Dezső: Édes Anna, regény, Révai, Magyar Kultúra, 1943. 23. sz. (december 5.), 162. p.  
1944  
[Szerző nélkül], Édes Anna : Kosztolányi Dezső regénye, Közgazdasági és Közlekedési Tudósító, 1944. 4. sz. (február 24.), 4. p.  
Kenyeres Imre, Kosztolányi Dezső: Édes Anna, Révai, Diárium, 1944. 1. sz. (Húsvéti szám), 10. p.  
Hoffmann László, Neue Ungarische Literatur im Spiegel deutscher Übersetzung, Pester Lloyd Morgenblatt, 1944. 80. sz. (április 9.), 13. p.  
1945  
Devecseri Gábor, Édes Anna. In: D. G., Az élő Kosztolányi, Budapest, Officina, 1945, (Officina Könyvtár, 80–81), 60–70. p.; D. G., Lágymányosi istenek, Budapest, Szépirodalmi, 1967, 235–242. p.  
1946  
Reményi, Joseph, Hungarian homo aestheticus, American Slavic and East European Review, 1946, 188–203. p.  
1947  
Vas István, Irodalmunk időszerű kérdései, Magyarok, 1947. 1. sz. (január), 57–61. (58–59.) p.  
Vas István, Kosztolányi : Halálának tizedik évfordulójára, Új Magyarország, 1947. 2. sz. (január 11.), 2. p.  
Szabó Árpád, Kosztolányi-renaissance?, Magyarok, 1947. 2. sz. (február), 144–145. (145.) p.
n
Jegyzet A szerző – Kosztolányi Dezsőt élesen támadó, és vitát keltő – cikksorozatának második része. A sorozat első része, mely még nem tartalmaz az Édes Annára vonatkozó utalást: Szabó Árpád, Polgári költészet, népi költészet : 1. Kosztolányi, Valóság, 1946. 11. (november), 1–24. p. A sorozat harmadik része szerepel bibliográfiánkban: Írástudóknak való. A vitához kapcsolódó további cikkek bibliográfiánkból (1947): Vas, Irodalmunk…; Szabó Z., Kézmozdulat…; Lukács, Régi…; Kolozsvári Grandpierre, Kórlelet…. – A vitához kapcsolódó, de az Édes Annára nem utaló cikkek: Szemlér Ferenc, Elég a szakmai tolvajnyelvből : Két javaslat, Utunk, 1947. 3. sz. (március), 4. p.; Kolozsvári Grandpierre Emil, Az irodalom öntudata, Magyarok, 1947. 6. sz. (június), 389–397. p.; Fazekas László, Még egyszer Kosztolányi, Magyarok, 1947. 8. sz. (augusztus), 448–454. p. – A vitáról lásd még bibliográfiánkban (1987.): KirályStandeisky, A magyar…, 76–79. p.
 
Szabó Zoltán, Kézmozdulat és vélemény, Valóság, 1947. 2. sz. (február) 125–129. p.  
Lukács György, Régi és új legendák ellen, Forum, 1947. 3. sz. (március), 203–210. (207.) p. In: L. Gy., Irodalom és demokrácia, Budapest, Szikra, 1947, 160–168. (165–166.) p.  
Szabó Árpád, Írástudóknak való, Valóság, 1947. 3. sz. (március), 199–207. p.  
[Szerző nélkül], Kis tükör, Diárium, 1947. 1. sz. (április 6.), 49. p. [Kis hír az Édes Anna angol fordításáról.]  
[Kolozsvári Grandpierre Emil] K. G. E., Kórlelet : Historizmus és népszerűsítés, Magyarok, 1947. 8. sz. (augusztus), 591–594. (592–593.) p.  
1957  
Lamont, William H. F., 40 magyar remekmű, Hírünk a Világban : Magyar Kulturális Figyelő, 1957. 1–3. sz. (január–március), 3–4. p.  
Heller Ágnes, Az erkölcsi normák felbomlása : Etikai kérdések Kosztolányi Dezső munkásságában, Budapest, Kossuth, 1957.  
1958  
Román J. István, Kosztolányi exisztencializmusa, Kortárs, 1958. 7. sz. (július), 87–90. (90.) p.  
1961  
Bóka László, Kosztolányi Dezső : Vázlatok egy arcképhez, Irodalomtörténet, 1961. 3. sz., 255–272. (268–269.) p. In: B. L., Arcképvázlatok és tanulmányok, Budapest, Akadémiai, 1962, 391–422. (414–419.) p.  
Koczkás Sándorhozzászólása Bóka László előadásának vitáján, összefoglalta Pálmai Kálmán, Irodalomtörténet, 1961. 3. sz., 272–275. (274–275.) p.  
1962  
Gellért Oszkár, Egy író élete : A Nyugat szerkesztőségében 1926–1941, Budapest, Gondolat, 1962, 32–33. és 69–70. p.  
1963  
Bóka László, Kosztolányi „Édes Anná”-ja. In: Kosztolányi Dezső, Édes Anna, szerkesztette B. L., Budapest, Szépirodalmi, 1963, 5–40. p. [előszó]; Budapest – Szombathely, Móra – Sylvester, 1981, (Diákkönyvtár), 201–236 p. [utószó]  
[Bajai Ferenc], B. Gy. F., Kosztolányi Dezső: Édes Anna, Népszava, 1963. 197. sz. (augusztus 24.), 2. p.  
1964  
[Szerző nélkül], Az Édes Anna németül, Nagyvilág, 1964. 12. sz. (december), 1917. p.  
1965  
Czine Mihály, Utószó. In: Kosztolányi Dezső, Édes Anna : Regény, utószó Cz. M., Budapest, Szépirodalmi, 1965, (Olcsó Könyvtár), 305–308. p.  
Benedek Marcell, Kosztolányi: Édes Anna, Népszabadság, 1965. 75. sz. (március 30.), 8 p.  
Sőtér István, Kosztolányi Dezső, Kritika, 1965. 4. sz. (április), 26–34. p. In: S. I., Tisztuló tükrök : magyar irodalom a két világháború között, Budapest, Gondolat, 1966, 131–146. p.; S. I., Gyűrűk : Tanulmányok a XX. századról, Budapest, Szépirodalmi, 1980, 177–194. p.  
Soltész Katalin, J., A címadás nyelvi formái a magyar irodalomban, Magyar Nyelvőr, 1965. 2. sz. (április–június), 174–187. (179.) p.  
Hollweg, Eva-Marie, Dezső Kosztolányi : Anna, Bücherei und Bildung, 1965. 7–8. sz. (július–augusztus), 616–617. p.  
1968  
[Szerző nélkül], Indiai folyóirat a magyar irodalomról, Nagyvilág, 1968. 2. sz. (február), 317. p.  
1969  
Kiss Ferenc, Az Édes Anna, 1–2. rész, Jelenkor, 1969. 7–8. sz. (július–augusztus), 745–752. p.; 9. sz. (szeptember), 825–835. p. In: K. F., Az érett Kosztolányi, Budapest, Akadémiai, 1979, (Irodalomtörténeti Könyvtár, 34), 267–302. p.  
1970  
Juhász Ferencné, Kosztolányi Dezső bátorsága, Kritika, 1970. 5. sz. (május), 22–26. p.  
1971  
Bori Imre, Kosztolányi Dezső regényei. In: Tanulmányok, 3. füzet, szerkesztette B. I., Újvidék, Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete,1971, 71–95. (86–90.) p.; B. I., Fridolin és testvérei : Tanulmányok, Újvidék, Forum, 1976, 335–369. p.  
Dér Zoltán, Lukács György és Kosztolányi, Üzenet, 1971. 1. sz. (szeptember), 59–71. (65–69.) p.  
1972  
Márai Sándor, Föld, föld!... : Emlékezések, Torontó, Vörösváry-Weller, 1972, 99–114. p.  
Illés Endre, Dialógusok : Vázlatok, krétával, Kosztolányi Dezsőről, Üzenet, 1972. 6–7. sz. (június), 372–376. p.  
Belohorszky Pál, Tragikus öröklét a pillanatban : Gondolatok Kosztolányi Dezső prózájáról, Világosság, 1972. 11. sz. (november), 677–683. p.  
1973  
Crossan, John Dominic, In Parables : The Challenge of the Historical Jesus, New York, SCM-Canterbury, 1973. 9. p.; San Francisco, Harper & Row, 1985.; Sonoma, Polebridge, 1992.  
Salyámosy Miklós, Német visszhang a korabeli magyar irodalomra. In: S. M., Magyar irodalom Németországban : 1913–1933, Budapest, Akadémiai, 1973, 79–140. (105–109.) p.  
Mezei József, A magyar regény, Budapest, Magvető, 1973, 612−615. p.  
[Szerző nélkül], Az Édes Anna bolgárul, Élet és Irodalom, 1973. 31. sz. (augusztus 4.), 6. p.  
1974  
Kőszeg Ferenc, A csendtől a kiáltásig. In: Kosztolányi Dezső, Nero, a véres költő. Édes Anna, utószó K. F., Budapest, Szépirodalmi, 1974, (Magyar Elbeszélők), 483–545. p.; Bratislava, Madách, 1974, 511–545. p.  
1975  
Gondos Ernő, Kosztolányi „Édes Anná”-jának jelentése és befogadása. In: G. E., Olvasói ízléstípusok, Budapest, Kossuth, 1975, 86–120. p.  
Herczeg Gyula, A modern magyar próza stílusformái, Budapest, Tankönyvkiadó, 1975, 69–70., 154., 161. p.  
Dér Zoltán, Illyés Gyula Kosztolányiról, Üzenet, 1975. 2–3. sz. (február–március), 77–86. p. [Interjú Illyés Gyulával.]  
Kiss Dénes, Kosztolányi átváltozásai : Pacsirta „a szegény kisgyermek” késői megtestesítője, Üzenet, 1975. 2–3. sz. (február–március), 151–153. p.  
Zay László, „Lélek reszket a mozgóképen” : Kosztolányi-regények filmen, Üzenet, 1975. 2–3. sz. (február–március), 154–157. p.  
Kiss Ferenc, A 90 éves Kosztolányiról, Népszava, 1975. 75. sz. (március 29.), 8. p.  
Taxner-Tóth Ernő, Nero, a véres költő; Pacsirta; Aranysárkány; Édes Anna, Könyvvilág, 1975. 6. sz. (június), 8. p.  
Belohorszky Pál, A „szép” morálja : Kosztolányi Dezső regényei, Irodalomtörténet, 1975. 3. sz., 552–590. p.  
Krausz Magdolna, Kosztolányi Dezső: Édes Anna. In:Tanulmányok, 8. füzet, szerkesztette Bori Imre, Újvidék, Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete,1975, 191–199. p.  
1976  
Buschmann, Jörg, Nachwort. In: Kosztolányi, Dezső, Anna Édes : Roman, aus dem Ungarischen übersetzt von Irene Kolbe, mit einem nachwort von J. B., Budapest, Corvina, 1976, 259–266. p.; Berlin, Aufbau, 1999, (Aufbau Bibliothek, 6046).  
Rónay László, Kosztolányi nagy regényei, Irodalomtörténeti Közlemények , 1976. 1. sz., 54–71. p. In: R. L., Kosztolányi Dezső, Budapest, Gondolat, 1977, 145–187 p. [A középosztály válságának epikus ábrázolása: a nagy regények címmel.]  
B. Juhász Erzsébet, Elek Artúr könyvtárának sorsa, Magyar Könyvszemle, 1–2. sz., 1976. 145–149. (148.) p.  
Juhász Erzsébet, Kosztolányi Dezső regényei : Édes Anna, Hungarologiai Közlemények, 1976. 29. sz. (december), 69–81. p.  
1978  
Balogh Zoltán – Kamarás István, Élményalakzatok : 150 irodalmi mű olvasottsága, kedveltsége és az élményalakzatban elfoglalt helye a közművelődési könyvtárakat használók körében, 1–2. kötet, Budapest, Népművelési Propaganda Iroda – Múzsák, 1978, 1. kötet, 18, 208–209. p., 2. kötet, 28, 115. p.  
Szőcs István, Előszó. In: Kosztolányi Dezső, Édes Anna : Regény, előszó, függelék S. I., Kolozsvár, Dacia, 1978, (Tanulók Könyvtára), 5–19. p.  
Németh G. Béla, A románcostól a tragikusig : Műfajváltás és szemléletalakulás Kosztolányinál, Jelenkor, 1978. 11. sz. (november), 1058–1065. p. In: N. G. B., Küllő és kerék : Tanulmányok, Budapest, Magvető, 1981, (Elvek és Utak), 206–221. p.; In: Valóság és varázslat : Tanulmányok századunk magyar prózairodalmáról Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára, szerkesztette Kabdebó Lóránt, Budapest, Petőfi Irodalmi Múzeum – Népművelési Propaganda Iroda,1979, 149–157. p. [Lényegében azonos szöveggel, Egy disszertációs vita alkalmával alcímmel.]  
1979  
Broné Pučinskaité, Trumpai apie autoriu ir knyga. In: Kostolanis, Dežė, Ana Edeš : apysaka, is vengry kalbos verté Broné Pučinskaité, Vilnius, Vaga, 1979, 250–251 p.; 1991.  
1980  
Dér Zoltán, Kosztolányi a lukácsi aspektusból. In: D. Z., Ikercsillagok, Újvidék, Forum, 1980, 196–210. p.  
1981  
Vass Éva, Effektusok és utalások Kosztolányi Édes Anna című regényében. In: Tanulmányok, 14. füzet,szerkesztette Bori Imre, Újvidék, Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete, 1981,131–139. p.  
1982  
Kosztolányi Árpád, Az Édes Annáról. In: A csönd városa, szerkesztő bizottság Koncz István et al, Újvidék, Forum, 1982, 106–107. p.  
Rónay László, Jegyzetek az Édes Annáról. In: R. L., Szabálytalan arcképek : Tanulmányok, Budapest, Szépirodalmi, 1982, 230–246. p.  
1983  
Hunyadi Brunauer, Dalma –Brunauer, Stephen, The Last Full–Length Novel: Édes Anna. In: H. B, D. – B., S., Dezső Kosztolányi, München, Universität München, 1983, 157–170. p.  
Hermann István, A lelkiismeretfurdalás regénye. In: H. I., Veszélyes viszonyok : Esszék tanulmányok, Budapest, Szépirodalmi, 1983, 160–176. p.  
Szabó T. Ádám, Az Édes Anna hollandul, Nyelvünk és Kultúránk, 52. füzet, 1983. 102. p.  
1984  
Király István, Individuáletika – társadalometika : Egy fejezet a Kosztolányi recepció történetéből, Valóság, 1984. 8. sz. (augusztus), 16–31. (27.) p. In: K. I., Kosztolányi : vita és vallomás, Budapest, Szépirodalmi, 1986, 352–380. (373.) p.  
1985  
Boros Gábor, Moviszter Miklós : Részvét és szeretet. In: Számadás : Kosztolányi Dezső születésének 100. évfordulójára, szerkesztette Fráter Zoltán, Budapest, ELTE, 1985, 61–66. p.  
Fráter Zoltán, Előszó Kosztolányihoz. In: Számadás : Kosztolányi Dezső születésének 100. évfordulójára, szerkesztette F. Z., Budapest, ELTE, 1985, 8–13. (11–12.) p.  
Rónay László, „Ki volt ez a varázsló?”, Budapest, Kozmosz, 1985, 107–113 p.  
Csapláros István, Kosztolányi Dezső és a lengyel irodalom, Irodalomtörténet, 1985. 1. sz., 175–189. (187–189.) p.  
Tamás Attila, A lélektani motiválás tényezői Kosztolányi Édes Annájában, Studia Litteraria, 23. kötet, 1985. 113–120. p. In: T. A., Értékteremtők nyomában : művek, irányzatok, elméleti kérdések, Debrecen, Csokonai, 1994, (Csokonai Könyvtár, 3), 100–107. p.  
Szörényi László, Kosztolányi regényeinek motiváló tényezői, Literatura, 1985. 1–2. sz., 87–100. p. In: Sz. L. „Multaddal valamit kezdeni” : tanulmányok, Budapest, Magvető, 1989, (JAK Füzetek, 45), 230–249. p.  
Pomogáts Béla, Kosztolányi-képünk változásai, Üzenet, 1985. 2–3. sz. (február–március), 163–168. p.  
Fráter Zoltán, A fénykereső, Kritika, 1985. 3. sz. (március), 14. p.  
Király István, Az emberválság regénye : Kosztolányi Édes Annája, Tiszatáj, 1985. 3. sz. (március), 47–67. p. In: K. I., Kosztolányi : vita és vallomás, Budapest, Szépirodalmi, 1986, 122–155. p.  
Lukács, János, Történetírás és regényírás: avagy a múlt étvágya és íze, Történelmi Szemle, 1985. 2. sz., 280–288. (288.) p. = Korunk, 1999. 1. sz. (január), 44–55. (55.) p.  
Poszler György, A homo ludens hősiessége : Öt vonás Kosztolányi arcképéhez, Jelenkor, 1985. 5. sz. (május), 465–470. p. In: P. Gy., Az eltévedt lovas nyomában, Budapest, Balassi Kiadó, 2008, 666–672. p.  
Lengyel Balázs, Elemi szerkezetek Kosztolányi prózájában, Kritika, 1985. 7. sz. (július), 12–14. p. In: A rejtőző Kosztolányi : Esszék, tanulmányok, szerkesztette Mész Lászlóné, Budapest, Tankönyvkiadó, 1987, 38–48. p.  
[Nyerges Judit] Ny. J., Emlékülés Kosztolányi Dezső születésének 100. évfordulóján 1985. május 15-16., Hungarológiai Értesítő, 1984, 3–4, 290–292. p.
n
Jegyzet Az MTA I. Osztálya, a Magyar Írók Szövetsége és a Magyar Irodalomtörténeti Társaság közös emléküléséről szóló beszámolót tartalmazó kötet 1984-es évszámmal jelent ugyan meg, de valójában csak 1985 őszén.
 
Sőtér István, A rejtőző Kosztolányi, Új Írás, 1985. 11. sz. (november), 3–8. p. In: A rejtőző Kosztolányi : Esszék, tanulmányok, szerkesztette Mész Lászlóné, Budapest, Tankönyvkiadó, 1987, 7–15. p.  
Németh G. Béla, Szerep, játék, föltételesség : Kosztolányi fölfogásának néhány eleme, Új Írás, 1985. 11. sz. (november), 18–25. p. In: A rejtőző Kosztolányi : Esszék, tanulmányok, szerkesztette Mész Lászlóné, Budapest, Tankönyvkiadó, 1987, 16–27. p.; N. G. B., Hosszmetszetek és keresztmetszetek, Budapest, Szépirodalmi, 1987, 222–231. p.  
Bodnár György, Lélek és lét, Új Írás, 1985. 11. sz. (november), 26–32. (31–32.) p. = Literatura, 1986. 1–2. sz., 3–8. (7–8.) p.[Regény és lélektani regény címmel.]  
Szávai János, Très bien princesse : Rendszertelen gondolatok Kosztolányi humoráról, Új Írás, 1985. 11. sz. (november), 107–109. p.  
Balassa Péter, Kosztolányi és a szegénység : Az Édes Anna világképéről, Új Írás, 1985. 11. sz. (november), 110–116. p. In: B. P., A látvány és a szavak : Esszék, tanulmányok 1981-1986, Budapest, Magvető, 1987, 115–134. p.; A rejtőző Kosztolányi : Esszék, tanulmányok, szerkesztette Mész Lászlóné, Budapest, Tankönyvkiadó, 1987, 104–116. p.; B. P., Kosztolányi et la misère : Réflexions sur Édes Anna. In: Regards sur Kosztolányi, Textes réunis publiés par Bertrand Boiron, Paris – Budapest, ADEFO – Akadémiai, 1988, 21–27. p.; Balassa Péter, Kosztolányi Dezső: Édes Anna, Bücher aus Ungarn, 1988. 3–4. sz., 22–23. p.  
Csányi László, A tragikus Kosztolányi, Új Írás, 1985. 11. sz. (november), 124–128. p.  
Madácsy Piroska, Kosztolányi Dezső francia kapcsolataihoz, Irodalomtörténeti Közlemények, 1985. 4–5. sz., 533–545. (540–543.) p.  
1986  
Bori Imre, A „példás cseléd” legendája. In: B. I., Kosztolányi Dezső, Újvidék, Forum, 1986, 155–184. p.  
Bori Imre, Az Édes Anna egy lehetséges nézőpontjáról, Literatura, 1986. 1–2. sz., 56–60. p. In: B. I., Prózatörténeti tanulmányok, Újvidék – Budapest, Forum – Akadémiai, 1993, 164–167 p.  
Gerold László, Konfliktushelyzetek az Édes Annában, Literatura, 1986. 1–2. sz., 61–67. p.  
Szegedy-Maszák Mihály, Körkörösség és transzcendencia a Pacsirtában, Literatura, 1986. 1–2. sz., 27–42. (41–42) p.  
Wlachovský, Karol, Kosztolányi prózája a fordítás tükrében, Nagyvilág, 1986. 5. sz. (május), 732–735. p.  
Herczeg Gyula, A prózaíró Kosztolányi, Magyar Nyelvőr, 1986. 4. sz. (október–december), 432–449. (445–447.) p.  
Hima Gabriella, Az egzisztencializmus és Kosztolányi, Irodalomtörténeti Közlemények, 1986, 6. sz., 694–704. (702.) p.  
Domonkos László, Kosztolányi szerbhorvátul, Élet és Irodalom, 1986. 49. sz. (december 12.), 8. p.  
1987  
Najdenova, Jonka, Pszihologija na sztraganieto i sasztieto. In: Kosztolányi, Dezső, Celuvkata : Izbrani tvorbi, predgorod J. N., prevedena J. N., Nikolina Atanasova, Kata Kamenova, Sofia, Narodna Kultura, 1987, 5–21. p. [előszó]  
Papp István, Csend és kiáltás : Megjegyzések az Édes Annához, Dunatáj, 1987. 2. (február), 37–45. p.  
Károlyi Csaba, Halálközeli létezésmámor : Az érett Kosztolányi világlátásáról, Jelenkor, 1987. 7–8. sz. (július–augusztus), 677–680. (680.) p.  
1988  
Kepes, Sophie, Néron, le poète sanglant et Absolve Domine : Enquête sur l’histoire de deux traductions. In: Regards sur Kosztolányi, textes réunis publiés par Bertrand Boiron, Paris – Budapest, ADEFO – Akadémiai, 1988, 109–119. p.  
Szegedy-Maszák Mihály, Esti Kornél comme antiroman. In: Regards sur Kosztolányi, textes réunis publiés par Bertrand Boiron, Paris – Budapest, ADEFO – Akadémiai, 1988, 155–166. p.  
Herczeg Gyula, A prózaíró Kosztolányi mondatszerkezetei, Magyar Nyelv, 1988. 3. sz., 296–313. p.  
1989  
Magyarlaky Józsefné, Kosztolányi névválasztása novelláiban. In: Névtudomány és művelődéstörténet : A 4. Magyar Névtudományi Konferencia előadásai Pais Dezső születésének 100. évfordulóján, szerkesztette Balogh Lajos et al, Zalaegerszeg, Városi Tanács, 1989, 303–306. p.  
Hima Gabriella, The best hungarian novel of the inter-war period : Dezső Kosztolányi: Édes Anna / Sweet Anna, Acta Litteraria, 1989. 1–2. sz., 49–78 p.  
Herczeg Gyula, A prózaíró Kosztolányi mondatszerkezetei, Magyar Nyelv, 1988. 3. sz., 296–313. p.  
Hima Gabriella, Példázat a kiszolgáltatottságról : Kosztolányi Dezső Édes Annájáról és az orosz irodalom párhuzamairól, Studia Russica, 13. füzet, 1989. 260–291. p.  
1990  
Szegedy-Maszák Mihály, Az irodalmi mű alaktani hatáselméletéről, Literatura, 1990. 1. sz., 30–76. (66–71.) p.  
Veres András, Az irodalmi mű értékalakzatai, Irodalomtörténeti Közlemények, 1990. 2. sz., 185–212. (197–198.) p. In: A strukturalizmus után : Érték, vers, hatás, történet, nyelv az irodalomelméletben, szerkesztette Szili József, Budapest, Akadémiai, 1992, 239–310. (296–297.) p.[Irodalomértelmezés és értékorientáció címmel.]  
1991  
Fenyvesi András, Kosztolányi Dezső: Édes Anna. In: F. A., Írók, művek, tanulmányok, Sárospatak, Grafik, 1991, 198–212. p.  
Sükösd Mihály, Utószó. In: Kosztolányi Dezső, Édes Anna, utószó S. M., Budapest, Editorg, 1991, (Editorg Klasszikusok), 242–247. p.  
Szirtes, George, Introduction. In: Kosztolányi, Dezső, Anna Édes, translated from the Hungarian and with Introduction by George Szirtes, London, Quartet Books, 1991, (Quartet Encounters), V–IX. p.; Budapest, Corvina, 1991.; New York, New Directions,1993.; London, Quartet Books, 2000.  
Hima Gabriella, A sorsregénytől a példázatig, Irodalomtörténet, 1991. 1. sz., 1–34 p. In: H. G., Kosztolányi és az egzisztenciális regény : Kosztolányi regényeinek poétikai vizsgálata, Budapest, Akadémiai, 1992, 137–172. p.  
1992  
Vingiano, Eva – Martins, Piña, Anna Édes, Anna la Douce. In: Kosztolányi, Dezső, Anna la Douce, traduit du hongrois par E. V. de P. M., première lecture d’ Anne Diatkine, preface d’ E. V. de P. M., Paris, V. Hamy, 1992, 7–17. p. [előszó]; 2001.  
Nemes Lívia, Kosztolányi Édes Annájának pszichoanalitikus értelmezése, Magyar Pszichológiai Szemle, 1992–1993. 1–2. sz., 31–41. p. In: N. L., Alkotó és alkotás, Budapest, Animula, 1998, 11–30. p.  
Bagdy Emőke hozzászólása Nemes Lívia tanulmányához, Magyar Pszichológiai Szemle, 1992–1993. 1–2. sz., 41–42. p.  
Orbán Ottó, Adam Bodor leinti Mustafa Maupassant kamionját, Holmi, 1992. 2. sz. (február), 275–280. (279.) p. In: O. O., Cédula a romokon : Esszék és egyéb arcátlanságok, Budapest, Magvető, 1994, 87–96. (95.) p.  
Kálmán C. György, Így gondozd a szöveget! (Katona József: Bánk Bán, Kosztolányi Dezső: Édes Anna.), Beszélő, 1992. 3. sz., 44–45. p.  
Tötösy de Zepetnek, Steven, An analysis of Kosztolányi’s Anna Édes in light of neglected medical evidence, Neohelicon, 1992. 2. sz., 69–85. p.  
1993  
Bárdos László, Utószó. In: Kosztolányi Dezső, Pacsirta. Édes Anna, utószó B. L., Budapest, Unikornis, 1993, (A magyar Próza Klasszikusai, 4), 351–355. (354–355.) p.  
Fenyvesi András, Édes Anna : regény, 1926, műelemzés. In: F. A., Írók, művek, tanulmányok, 2. javított, bővített kiadás, Nyíregyháza, Art-east, 1993, 100–103. p.  
Esterházy Péter, A csokornyakkendős ember : Kosztolányi Dezsőről, Kortárs, 1993. 10. sz. (október), 116–119. (117.) p.  
1994  
Karátson Endre, A szorongás és a részvét esztétája : Kosztolányi Dezső. In: K. E., Baudelaire ajándéka, válogattaCsordás Gábor, Pécs, Jelenkor, 1994, 75–97. (93–95.) p.  
1995  
Ádám Péter, Deux faits divers, Az Eszterházy Károly Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei, 22. kötet, 1995. 129–135. p.  
Olasz Sándor, A regényíró Kosztolányi, Tiszatáj, 1995. 5. sz. (május), Diákmelléklet, 1–12. p.  
Vauthrin, Caroline, Kosztolányi et la rencontre avec la mort : Étude comparative des scenes de mort dans Néron, le poete sanglant, Le cerf-volant d’or, Anna la Douce, Cahiers d’Études Hongroises, 1995. 7. sz., 151–169. p.  
1997  
Gyáni Gábor, A cselédkép változatai a századforduló diskurzusában. In: Szerep és alkotás : Női szerepek a társadalomban és az alkotóművészetben, szerkesztette Nagy Beáta, S. Sárdi Margit, Debrecen, Csokonai, 1997, 227–233. (232–233.) p.  
Bárány László, Korkép és transzcendencia Kosztolányi és Camus mono-dialógusa, Irodalomtörténet, 1997. 1. sz. 187–217. (190–203.) p.  
Veres András, Kosztolányi Édes Annája : Egy sajtó alá rendezés tapasztalataiból , Alföld, 1997. 6. sz. (június), 59–69. p. In: Tanulmányok Kosztolányi Dezsőről, szerkesztette Kulcsár Szabó Ernő – Szegedy-Maszák Mihály, Budapest, Anonymus, 1998, (Újraolvasó), 133–142. p.; V. A., Távolodó hagyományok, Budapest, Balassi, 2003, 90–91. p.  
Kemenes Géfin László, Nem is olyan Édes Anna : A női szexualitás problematikája Kosztolányi Dezső regényeiben, Kortárs, 1997. 8. (augusztus), 79–85. p. In: K. G. L. – Jastrzębska, Jolanta, Kiűzetés a szerelem kertjéből : Kosztolányi Dezső: Édes Anna. In: K. G. L. – J., J., Erotika a huszadik századi magyar regényben : 1911–1947, Budapest, Kortárs – Windor – Argumentum, 1998, 91–106. p. [Lényegében azonos szöveggel.]  
Németh G. Béla, Egy életszerető „nihilista” , Világosság, 1997. 8–9. (augusztus–szeptember), 129–146. p. In: N. G. B., Írók, művek, emberek, Budapest, Krónika Nova, 1998, 5–25. p.  
Judas-Stévenard, Blandine, Kosztolányi romancier: le langage inopérant, Cahiers d’Études Hongroises, 1997–1998, 65–74. p.  
1998  
Barabás Judit, Édes Anna. In: Tanulmányok Kosztolányi Dezsőről, szerkesztette Kulcsár Szabó Ernő – Szegedy-Maszák Mihály, Budapest, Anonymus, 1998, (Újraolvasó), 143–157. p.  
Bodnár György, A lélektan, a fantasztikum és a regény igazsága. In: B. Gy., Jövő múlt időben, Budapest, Balassi, 1998, 30–38. p.  
Bodnár György, A pszichológiai ábrázolástól a létregényig : Kosztolányi Dezső regényei. In: B. Gy., Jövő múlt időben, Budapest, Balassi, 1998, 40–50. p.  
Tamás Attila, Kereszténység és „latinos” pogányság Kosztolányi Dezső műveiben. In: A magyar művelődés és a kereszténység = La civiltá ungherese e il cristianesimo, 3. kötet, szerkesztette Jankovics József et al, Budapest – Szeged, Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság – Scriptum, 1998, (Congressi dell’ Associazione Internaziole di Studi Ungheresi = A Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság Kongresszusai), 1347–1353. (1351.) p. [A Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus előadásai, Róma – Nápoly, 1996. szeptember 9–14.]  
Tötösy de Zepetnek, Steven, Comparative Literature : Theory, Method, Application, Amsterdam – Atlanta, Rodopi, 1998, (Studies in Comparative Literature, 18), 108–120. p.  
Magyar Miklós, L’acte gratuit chez gide et Kosztolányi, Neohelikon, 1998. 1. sz., 151–159. p. In: M. M., Írók és művek közelről : Tanulmányok, Budapest, Könyvműhely, 2012, 25–33. p.  
Sherwood, Peter, Crater into Well : Sex and Violence in Dezső Kosztolányi’s Édes Anna and Its English Translation, Hungarologische Beiträge, 11. kötet, 1998. 51–66. p.  
Lengyel András, Miért gyilkolt Édes Anna?, Korunk, 1998. 4. sz. (április), 89–98. p. In: L. A., Játék és valóság közt : Kosztolányi-tanulmányok, Szeged, Tiszatáj, 2000, (Tiszatáj Könyvek), 123–143. p.  
Franc Klaudia, Édes Anna, a „lázadó robot”, Képes Ifjúság [Becse], 1998. Különszám (április 17–19.), 12–13. p.  
Kántor Lajos, Ady, Kós, Kosztolányi (meg Kuncz), Korunk, 1998. 5. sz. (május), 55–64 (63) p.  
Lackó Miklós, A két világháború között, Budapesti Negyed, 1998. 2–3. sz. (nyár–ősz), 173–240. (230.) p.  
Németh G. Béla, Folyóiratok karaktere és szerepe 1945–47 között, Kortárs, 1998. 7. sz. (július), 92–98 p.  
Lengyel András, Kosztolányi, Hollós István és a nyelv pszichoanalitikus fölfogása, Új Forrás , 1998. 8. sz. (augusztus), 52–65. p. In: L. A., Játék és valóság közt : Kosztolányi-tanulmányok, Szeged, Tiszatáj, 2000, (Tiszatáj Könyvek), 144–163. p.  
András Sándor, Kosztolányi Dezső és a művészet öncélúsága, Kortárs, 1998. 9. sz. (szeptember),59–72. (61–62.) p.  
1999  
Bodnár György, Előszó. In: Kosztolányi Dezső, Édes Anna, az előszót írta B. Gy., Budapest – Miskolc, Talentum – Akkord, 1999, (Talentum Diákkönyvtár), 5–8. p.  
Kovács Árpád, A költői beszédmód diszkurzív elmélete. In: A szótól a szövegig és tovább... : Tanulmányok az orosz irodalom és költészettan köréből, szerkesztette K. Á., Nagy István, Budapest, Argumentum – ELTE Orosz Irodalmi és Irodalomkutatási Doktor Iskolája – Eötvös József Collegium Szlavisztikai Műhelye, 1999, 23. p.  
Spreckelsen, Tilman, Nachwort. In: Kosztolányi, Dezső, Anna Édes : Roman, aus dem Ungarischen übers. von Irene Kolbe, mit einem nachwort von Tilman Spreckelsen, Berlin, Aufbau, 1999, (Aufbau Bibliothek, 6046), 214–219. p.  
Mohai V. Lajos, Felesége könyve, Új Forrás, 1999. 2. sz. (február), 94–100. p.  
Vallasek Júlia, Igen és nem : Hallgatásról és szavakról Kosztolányi Dezső Édes Anna című regényében, Helikon (Kolozsvár), 1999. 8. sz. (április 25.), 13–14. p. In: V. J., Lassú utazások könyve : Esszék, kritikák, Kolozsvár, Komp-Press – Korunk Baráti Társaság, 2005, 184–193. p.[A hallgatás szava címmel.]  
Szegedy-Maszák Mihály, A Nyugatés a világirodalom, Alföld, 1999. 5. sz. (május), 54–70. (64.) p. In: A magyar irodalom történetei, 1–3. kötet,szerkesztette Szegedy-Maszák Mihály, Veres András, Budapest, Gondolat, 2007, 2. kötet,1800-tól 1919-ig, 705–722. (716.) p.[Világirodalmi távlat megteremtése címmel.]  
Győry Erzsébet, A kiadók és a könyvtárak, a könyvtárak mint kiadók, Könyv, Könyvtár, Könyvtáros, 1999. 9. (szeptember), 12–22. (13.) p.  
Veres András, Olvasatok Heller Ágnes Kosztolányi-könyvéről : Értelmezéstörténet, hét tételben, 2000 [Kétezer], 1999. június, 48–56. (50–52.) p. In: Diotima : Heller Ágnes 70. születésnapjára, szerkesztette Kardos András, Radnóti Sándor, Vajda Mihály, Budapest, Osiris – Gond, 1999, 535–551. (540–544.) p.  
Krausz Katalin, Művészet és freudizmus, Iskolakultúra, 1999. 11. sz. (november), 26–32. (31.) p.  
2000  
Neubauer, John, Heteroglossia and Revolution : A Bakhtinian Reading of Dezső Kosztolányi’s Édes Anna. In: Under Construction : Links for the Site of Literary Theory : Essays in Honour of Hendrik van Gorp, edited Dirk de Geest et al, Leuven, Leuven University Press, 2000, 69–82. p.  
Hafner Zoltán, Utószó. In: Kosztolányi Dezső, Édes Anna, a szöveget gondozta Papp Csaba, utószó H. Z., Budapest, Osiris, 2000, (Millenniumi Könyvtár), 201–207. p.; 2003.  
Somi Éva, Az Édes Anna szerkezetéről, Magyartanítás, 2000. 1. sz. (január 1.), 10–14 p.  
Szitár Katalin, A név és a metafora mint motívumképző tényezők : Édes Anna. In: Sz. K., A prózanyelv Kosztolányinál, Budapest, ELTE, 2000, (Asteriskos, 1), 150–167. p.  
Mohai V. Lajos, Egy mindenki ellen : Kosztolányi – a hősies önérzet drámája, Új Forrás, 2000. 5. sz. (május), 41–47. p.  
2001  
Varga Mátyás, Én tudom szeretni az égboltot : Tolnai Ottó Balkáni babér című kötetének bemutatójára, Új Forrás, 2001. 8. sz. (augusztus), 65–67. (66.) p.  
2002  
Zsadányi Edit, A csend retorikája : Kihagyás-alakzatok vizsgálata huszadik századi regényekben, Pozsony, Kalligram, 2002, 77–95. p.  
Görömbei András, Irodalom és a nemzeti önismeret, Hitel, 2002. 8. sz. (augusztus), 66–77. (71.) p.  
Rónay László, Követségben a szellem fejedelme : Kosztolányi és Európa, Kortárs, 2002. 8. sz. (augusztus), 90–104. (99.) p.  
2003  
Dés, Mihály, Introduccion. In: Kosztolányi, Dezső, Anna la Dulce, traduccion de Judit Xantus, introduccion de Mihály Dés, Barcelona, Afluentes, 2003, 7–17. p.  
Réz Pál, Utószó. In: Kosztolányi Dezső összes regényei, szerkesztette, utószó R. P., Szeged, Szukits, 2003, 611–620. (616–620.) p.  
Yoo Jin-Il, Kosztolányi prózájának konfliktusmotívumai, Budapest, Littera Nova, 2003.  
Szecsődi Tamás, Édes Anna : Kosztolányi Dezső regényének és Fábri Zoltán filmadaptációjának összehasonlítása, Módszertani Lapok, 2003. 3–4. sz. (március–április), 23–26. p.  
Czigány György, Tuttifrutti Ottlik asztaláról, Kortárs, 2003. 4. sz. (április), 124–128. (127.) p.  
Gulyás József, Éjszakai feljegyzések 1999, 3. rész, Híd, 2003. 11. sz. (november), 1271–1284. (1280.) p.  
2004  
Szilágyi Zsófia, Az irodalom rendőrei és a befejezett tény : Az Aranysárkány-kézirat vizsgálatának tanulságai, Irodalomtörténet, 2004. 3. sz. 402–420. (404–405.) p. In: Sz. Zs., A féllábú ólomkatona : Irodalmi mű-hibák, Pozsony, Kalligram, 2005, 33–57. (36–37.) p.[A tökéletes szöveg illúziója : Kosztolányi Aranysárkányának példáján címmel.]  
Veres András, Az Édes Anna kritikai kiadásáról, Irodalomtörténet, 2004. 3. sz. 394–401. p.  
Veres András, A „homo aestheticus” : Kosztolányi Dezső vázlatos pályaképe , Literatura, 2004. 3–4. sz., 293–307. (302–304.) p.  
[Bíró-]Balogh Tamás, „Új regényen dolgozik Kosztolányi Dezső” : Az el nem készült „Mostoha” keletkezéstörténete, Holmi, 2004. 11. sz. (november), 1401–1415. p.  
2005  
Kamarás István, Olvasásügy, Pécs, Iskolakultúra, 2005, (Iskolakultúra-könyvek, 25), 49., 54., 161., 166. p.  
Vörös Boldizsár, „Szamuelli repülőgépen Oroszországba szökött” : Álhírek Budapesten a Magyarországi Tanácsköztársaság idején, Budapesti Negyed, 2005. 1–2. (47–48.) sz. (Tavasz–Nyár), 31–53. (52–53.) p.  
Tverdota György, Kosztolányi és a halál : Kosztolányi fogadtatása Franciaországban, Üzenet, 2005. 3. 12–15. p. = [franciául:] Tverdota György, Kosztolányi et la mort : Néron le poete sanglant, Cahiers d’Études Hongroises, 2006. 13. sz. 75–81. p.  
Győrffy Iván, Nagy könyv, nagy élvezet, Mozgó Világ, 2005. 8. sz. (augusztus), 103–105. (104.) p.  
Bánki Éva, A matador íz, Holmi, 2005. 10. sz. (október), 1311–1313. (1311.) p.  
Pitkäsalo, Eliisa, Hatalmas hatalom – alattomos alárendeltség : Kosztolányi Dezső Édes Anna című regényének tükrében, Hungarologische Beiträge, 2005. 17. sz., 141–158. p. In: Nők a modernizálódó magyar társadalomban, szerkesztette Gyáni Gábor – Séllei Nóra, Debrecen, Csokonai, 2006, (Artemisz Könyvek), 163–180. p.  
Romeo-Vareille, Elisabetta, La réception de „Édes Anna” en France et en Italie : Esquisse d’une problématique, Rivista di Studi Ungheresi, 2005. 4. sz., 171–195. p.  
2006  
Czompa Gyöngyi, Az „Édes Anna” jogtörténeti vonatkozásai, Iskolakultúra, 2006. 1. sz. (január), 111–116. p.  
Halász Hajnalka, Szöveg-test/(szó)beszéd az Édes Annáról, Alföld, 2006. 2. sz. (február), 71–88. p.  
Grendel Lajos, Magyar líra és epika a 20. században : 8. rész Kosztolányi Dezső (1885–1936), Irodalmi Szemle, 2006. 7. sz. (július), 28–34. p.  
2007  
Kamarás István, Az irodalmi mű befogadása : Szociológiai és szociálpszichológiai megközelítés, Veszprém – Budapest, Pannon Egyetem BTK Antropológiai és Etika Tanszék – Gondolat, 2007, 17., 120., 122., 251., 266. p.  
Almássy Balázs, A mi mindennapi hőseinket add meg nekünk ma! : Kosztolányi és Márai regényeinek mitológiai horizontjai, Mikes International, 2007. 1. sz. 37–42. (38.) p.  
Arany Zsuzsanna, Kosztolányi írásai a Pesti Hírlapban, Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények [Kolozsvár], 2007. 1–2. sz., 73–88. p.  
Arany Zsuzsanna, Szövegkiadási és értelmezési kérdések Kosztolányi utóéletében, Erdélyi Múzeum, 2007. 1–2. sz., 115–122. p.  
Gyurisán Szabina, Kosztolányi Dezső Édes Anna című regényének szociálpszichológiai elemzése, Partitúra, 2007. 2–3. sz., 105–143. p.  
Bakk Ágnes, Hiába a nyelv… : (Láthatatlan Kollégium), Korunk, 2007. 5. sz. (május), 118–119. p.  
Bónus Tibor, A másik titok : az Édes Anna értelmezéséhez, Irodalomtörténet, 2007. 4. sz., 476–518. p.  
Kenyeres Zoltán, Irgalom, Irodalomtörténet, 2007. 4. sz., 545–563. (545–549.) p.  
2008  
Kiss Anna, Áldozat vagy elkövető? : képzeletbeli forgatókönyv Schmidt – közismertebb nevén Édes – Anna vádlott első fokú tárgyalásáról. In: K. A., Bűnbe esett irodalmi hősök : jog és irodalom, előszó Finszter Géza, utószó Gáspár Ferenc, Budapest, Publ. Art Media, 2008, 23–31. p.  
Bartha Eszter, Férfiak tükrében : Nőalakok Kosztolányi és Móricz regényeiben, Múltunk, 2008. 2. sz. (február), 58–90. p.  
Hicsik Dóra, „Én csak abban a túlvilági életben hiszek, amit az emlékezés biztosít számunkra” : A 2008. évi Kosztolányi Dezső Napok Szabadkán, Létünk, 2008. 2. sz. (február), 172–175. (172–173.) p.  
Mohai V. Lajos, A Sárszeg-téma és a bethleni konszolidáció, Új Forrás, 2008. 5. sz. (május), 68–78. p.  
Mohai V. Lajos, Az otthontalanul bolygó liberális: Kosztolányi az 1920-as években : Monográfiarészlet 2, Új Forrás, 2008. 6. sz. (június), 27–49. p. In: M. V. L., Egy szín tónusai, Budapest, prae.hu, 2009, 43–70. p.  
Kállay Géza, „Sok-sok sütemény” és „nagy-nagy konyhakés” : Kosztolányi Dezső: Édes Anna, Liget, 2008. 8. sz. (augusztus), 43–58. p.  
Pomogáts Béla, Kosztolányi méltósága, Irodalmi Szemle, 2008. 8. sz. (augusztus), 51–54. p.  
Veres András, Kosztolányi Nyugatja, a Nyugat Kosztolányija, Kritika, 2008. 12. sz. (december), 2–7. (5.) p. In: Nyugat népe : Tanulmányok a Nyugatról és koráról, szerkesztőbizottság Angyalosi Gergely et al, a szövegeket gondozta Sárközi Éva; Budapest, Petőfi Irodalmi Múzeum, 2009, 88–124. (104–107.) p. [Kosztolányi Nyugatja és a Nyugat Kosztolányija címmel; javított, bővített változat.]  
Zeke Gyula, „Budapest, itt éltem én!” : Kosztolányi Dezső Pesten és Budán, Budapesti Negyed, 61. sz. 2008. (ősz), 7–40. (40.) p.  
2009  
Hoványi Márton, Fájdalmas Anna : Az Édes Anna újraolvasása. In: Novum : A Nemzetközi Újraírások Konferencia Junior Szekciójának tanulmánykötete, szerkesztette H. M., Budapest, Eötvös József Collegium, 2009, 135–174. p.  
Kőváry Zoltán, Morfium, matricidium és pszichoanalízis. In: Csáth-járó át-járó: Csáth Géza, az irodalmi és pszichológiai diskurzusok metszéspontja, szerkesztette Csányi Erzsébet, Újvidék, Bölcsészettudományi Kar Vajdasági Magyar Felsőoktatási Kollégium, 2009, 45–86.  
Bónus Tibor, Színháziasság és az érzékek topológiája, Szem(ek) : Az Édes Anna értelmezéséhez, 1–2. rész, Alföld, 2009. 2. sz. (február), 56–76. p.;Kortárs, 2009. 7–8. sz. (július–augusztus), 119–141. p.  
Kamarás István, Népszerűség nép nélkül, avagy irodalmi sikerek egy szubkultúrák halmazából álló társadalomban, Alföld, 2009. 5. sz. (május), 23–35. (26.) p.  
Szegedy-Maszák Mihály, Édes Anna : regény és/vagy példázat, Kalligram, 2009. 7–8. sz. (július–augusztus), 137–143. p. In: Nyugat népe : Tanulmányok a Nyugatról és koráról, szerkesztőbizottság Angyalosi Gergely et al, a szövegeket gondozta Sárközi Éva; Budapest, Petőfi Irodalmi Múzeum, 2009, 285–317. p.; Sz. M. M., Kosztolányi Dezső, Pozsony, Kalligram, 2010, 285–317. p.  
Bánki Éva, „A földomláshoz minden zuhanó rög hozzá tartozik” : Történelmi fordulat és prózapoétika Kosztolányi Dezső Édes Annájában és Tormay Cécile Bujdosó könyvében, Studia Caroliensia, 2009. 4. sz., 105–119. p. = „Megszámlálhatatlan szál húzódik át a történéseken” [címmel], Múltunk, 2010. 3. sz. (március), 132–148. p.  
Jeney Éva, Nem ér a nevem! A név mint kicsinyítő tükör, Literatura, 2009. 4. sz., 418–426. (419–420.) p.  
Dobos István, Performativitás a XX. századi magyar regényben : A narratív előadás : Jelentő testek, Studia Litteraria, 47. kötet, 2009., 7–18. (11.) p.  
2010  
Lajtár István, A személy elleni bűncselekmények: Édes Anna. In: Bűntények a könyvtárszobából : Interaktív iratmintatár büntetőjogi komplex gyakorlathoz és szakvizsgához, szerkesztette Kiss Anna, Budapest, Complex, 2010, 19–60. p.  
Benyovszky Krisztián, Anna, te édes, Literatura, 2010. 1. sz., 52–66. p.  
Brauch Magda, Kosztolányi Dezső – a humanista, Erdélyi Toll, 2010. 1. sz., 36–42. (41.) p.  
Bónus Tibor, Színháziasság és az érzékek topológiája III. : Szemek: Az Édes Anna értelmezéséhez, Tiszatáj, 2010. 3. sz. (március), 58–87. p. In: A hermeneutika vonzásában : Kulcsár Szabó Ernő 60. születésnapjára, szerkesztette B. T. et al, Budapest, Ráció, 2010. 440–473. p.  
Szegedy-Maszák Mihály, Kosztolányi művei idegen nyelven, Prae, 42. kötet, 2010. 2. sz., 5–12. (7–11.) p.  
Arany Zsuzsanna, Fény és árnyék : A kettős én és a Gonosz kérdésének megjelenése Kosztolányi néhány művében, Prae, 42. kötet, 2010. 2. sz. 24–32. (27–29.) p.  
Kovács Árpád, Rím és katakrézis a hajnali részegségben, Literatura, 2010. 4. sz., 344–366. (364–366.) p.  
2011  
Gelencsér Gábor, Szolgasorsok : Egy irodalmi motívum filmtörténete, Apertúra, 2011. 4. sz. (Nyár), 3–15. p.  
Dobos István, A regény performativitása : Kosztolányi: Édes Anna, 1–2. rész, Alföld, 2011. 11–12. sz. (november–december), 60−80.; 52–71. p. In: Regényművészet és íráskultúra : Tanulmányok, szerkesztette Kovács Árpád, Szitár Katalin,Budapest, Argumentum, 2012, (Diszkurzívák, 13), 193–235. p.; In: D. I., Az olvasás esemény, Pozsony, Kalligram, 2015, 139−190. p.  
2012  
Veres András, Kosztolányi Ady-komplexuma : Filológiai regény, az anyaggyűjtésben közreműködött Sárközi Éva, Budapest, Balassi, 2012, 252−253, 257. p.  
Veres András, Az Édes Anná ról. In: Egy közép-európai értelmiségi napjainkban : Tverdota György 65. születésnapjára, szerkesztőbizottság Angyalosi Gergely et al., a szövegeket gondozta Sárközi Éva, Budapest, ELTE Bölcsészettudományi Kar, 2012, 267–276. p.  
Szijártó Adrienn: Az Édes Anna feldolgozása a drámapedagógia eszközeivel, Taní-tani Online [http:www.tani-tani.info], 2012. május 28.  
Görcsi Péter, Édesség és házasság : Kosztolányi Dezső: Édes Anna; Ingmar Bergman: Jelenetek egy házasságból – Pécsi Nemzeti Színház, Jelenkor, 2012. 6. sz. (június), 605–608. p.  
2014  
Veres András, A szerző fogalmának alakulásáról. In: A Nemzet Kalogánya : Kálmán C. György 60. születésnapjára, szerkesztette V. A., a szerkesztő munkatársa Jeney Éva Budapest, Reciti, 2014, 207–216. (213.) p.  
Veres, András, Postfazione. In: Kosztolányi, Dezső, Anna Édes, tradotto Andrea Rényi, Mónika Szilágyi, postfazione V. A., Milano, Anfora, 2014, 193–195. p. [utószó]  
Varga Kinga, Szövegbe zárva : Kosztolányi Édes Annája a színházi gyakorlatban. In: Átjárások – áthallások : Az Eötvös Collegium Magyar Műhely 2014. évi konferenciájának előadásai, szerkesztette Hantó Réka et al, Budapest, Magyar Műhely, 2014, 273–286. p.  
Tomka Ferenc, , Budapest, Szent István Társulat, 2014, 51. p.  
Fábián [T.] László, Édes Anna-legendárium : Kosztolányi korrajza és politikai reflexiói az Édes Anna című regénye kapcsán, Kortárs, 2014. 2. sz. (február), 80–85. p.  
Herédi Károly, Az érzékek poétikája : Század eleji és jelenkori prózavilágok, Híd, 2014. 2. sz. (február), 40–65. p.  
Bíró Béla, „Förtelmes volt és gyönyörű”, Liget, 2014. 5. sz. (május), 83–87. p.  
Páji Gréta, Poliszém jelentésszerkezetek Kosztolányi Dezső Édes Anna című regényében, Névtani Értesítő, 36. kötet, 2014. 159–167. p.  
Takács Miklós, Ki Pierre Janet és mit keres az Édes Annában?, Irodalom21 : A Debreceni Magyartanárok Lapja, 2014. 4. sz. (szeptember), 9–11. p.  
Vas Ferenc, ifj., Édes Anna : Regényelemzés egy teológus szemével, Szolgatárs [Baptista folyóirat], 2014. 2. sz., 40–44. p.  
Szirtes, George, Hét nyílt színi változás, Szabó T. Anna fordítása, Holmi, 2014. 12. sz. (december), 1589–1599. (1596.) p.  
2015  
Parádi Andrea, Vizyné habmerő kanala. In: „Inkább figyeld talán az irodalmat” : Írások Veres András 70. születésnapjára, szerkesztette Jeney Éva, Kálmán C. György, Budapest, Reciti, 2015, 123–126. p.  
Nauhaus, Matthias, „Egyszerre eszébe jutott minden.” : Anna Édes zwischen ,cseléd’ und ,család’, Hungarológiai Évkönyv, 2015. 1. sz., 92–94. p.  
C) Kézikönyvek, irodalomtörténetek, felsőoktatási jegyzetek  
Benedek Marcell, Az eleve-elrendelés zúg…. In: B. M., Délsziget avagy A magyar irodalom története, Budapest, Révai, 1928, 295–352. (316–317.) p.; [átdolgozott szöveg:] Új Idők, 1948, (226.) p.  
Gondán Felicián, A világháborútól napjainkig (1914– ) : Elbeszélőköltészet. In: G. F., Összefoglaló nemzeti irodalomtörténet rendszeres tételekben, Budapest, Kókai Lajos, 1929, 203–210. (208.) p.  
Farkas Gyula, Új európaiság felé : Az újítók. In: F. Gy., A magyar irodalom története, Budapest, Káldor, 1934, 302–321. (316.) p.  
Szerb Antal, A Nyugat lírikusai. In: Sz. A., Magyar irodalomtörténet, 1–2. kötet, előszó Makkai Sándor,Kolozsvár, Erdélyi Szépmíves Céh, 1934, 2. kötet, 201–207. (205.) p.; 2. átdolgozott kiadás, Budapest, Révai, 1935, 2. kötet, 201–207. (205.) p.; 3. kiadás, előszó Sőtér István, Budapest, Magvető, 1958, 505–511. (508.) p.  
Schöpflin Aladár, A magyar irodalom története a XX. században, Budapest, Grill, 1937, 197–198. p.; sajtó alá rendezte Sebes Katalin, Budapest, Szépirodalmi, 1990, 280–282. p.  
Pintér Jenő, Kosztolányi Dezső, a prózaíró. In: Pintér JenőMagyar irodalomtörténete : Tudományos rendszerezés, 1–8. kötet,Budapest, Franklin, 1930–1941, 8 kötet, A magyar irodaloma XX. század első harmadában, 1–2. kötet, 1941, 2. kötet, 730–737. (731–732., 736–737.) p.; P. J., Századunk magyar irodalma, Budapest, Pintér Jenőné, 1943. 730–737. (731–732., 736–737.) p.  
Várkonyi Nándor, Kosztolányi Dezső. In: V. N., Az újabb magyar irodalom 1880–1940, Budapest, Szukits, 1942, 203–207. (205.) p.  
Féja Géza, Kosztolányi Dezső. In: F. G., Nagy vállalkozások kora : A magyar irodalom története 1867-től napjainkig, Budapest, Magyar Élet, 1943, 272–280. (280.) p.  
Fűr István, Kosztolányi Dezső. In: F. I., A magyar irodalom országútján, Szeged, Szukits, 1948, 211–219. (218.) p.  
Juhász Géza, Édes Anna. In: J. G., A magyar irodalom története 1905-től napjainkig : 1949/50. 2. félév, Debrecen, Bölcsészettudományi Kar Tanulmányi Osztálya, 1950, 40. p. [Házi sokszorosítás.]  
Bóka László, A XX. század magyar irodalma, Budapest, Felsőoktatási Jegyzetellátó Vállalat, 1952, (Eötvös Loránd Tudományegyetem Nyelv- és Irodalomtudományi Kar), 87–95. (93–94.) p.  
Fábián Pál – Szathmári István – Terestyéni Ferenc, A magyar stilisztika vázlata, Budapest, Tankönyvkiadó, 1958, (Egyetemi Magyar Nyelvészeti Füzetek), 170. p.  
Bóka László, A magyar irodalom története a két világháború között : 1919–1945, Budapest, Felsőoktatási Jegyzetellátó Vállalat, 1959, (Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar), 46–53. (50–51.) p.  
Pataky László, Kosztolányi Dezső. In: A XX. századi magyar irodalom története, 1. kötet, szerkesztette P. L., Budapest, Felsőoktatási Jegyzetellátó Vállalat, 1959, (Pedagógiai Főiskola), 192–202. (200–201.) p.  
Tóth Veremund, Kosztolányi Dezső. In: T. V., A magyar irodalom története, Buenos Aires, Kossuth, 1960, 519–524. (523.) p.  
Pataky László, Kosztolányi Dezső. In: P. L., A magyar irodalom története a XX. században : 1. rész, Budapest, Tankönyvkiadó, 1961, (Tanárképző Főiskolák), 183–193. (189–191.) p.; [1967-ig évente változatlan utánnyomásban.]  
Kiss Ferenc, Kosztolányi Dezső. In: Magyar irodalmi lexikon, 1–3. kötet, főszerkesztő Benedek Marcell, Budapest, Akadémiai, 1963–1965, 1. kötet, A–K, felelős szerkesztő Tamás Attila, 1963, 678–684. (680.) p.  
Kiss Ferenc, Kosztolányi Dezső : Regényei. In: A magyar irodalom története, 1–6. kötet, főszerkesztő Sőtér István,Budapest, Akadémiai, 1964–1966, 5. kötet,A magyar irodalom története 1905-től 1919-ig, szerkesztette Szabolcsi Miklós, 1965, 312–318. (313–317.) p.  
Klaniczay Tibor – Szauder József – Szabolcsi Miklós, A modern magyar irodalom kibontakozása. In: K. T. – Sz. J. – Sz. M., Kis magyar irodalomtörténet, Budapest, Gondolat, 1965, 199–234. (226.) p.; A kultúra világa (1–8), a szerkesztő bizottség elnöke Köpeczi Béla, Budapest, Közgazdasági és Jogi, 1964–1965, 7. kötet,Magyar irodalom. A magyar nép története, 1965, 173–200. (194.) p.  
Kiss Ferenc, Kosztolányi Dezső : Regényei. In: A magyar irodalom története, 1–3. kötet,Budapest, Bibliotheca – Gondolat, 1957–1967, 3. kötet,A magyar irodalom története 1905-től napjainkig, szerkesztette Béládi Miklós, Bodnár György, Gondolat, 1967, 156–159. (157.) p.  
Pál György, Kosztolányi Dezső. In: Katona Béla – Margócsy József– P. Gy., A magyar irodalom története 1905-től 1919-ig, szerkesztette Margócsy József, Budapest, Tankönyvkiadó, 1968, (Tanárképző Főiskolák), 141–154. (149.) p. [1973-ig évente változatlan utánnyomásban.]  
Simon István, A Nyugat első nagy nemzedéke. In: S. I., A magyar irodalom, Budapest, Gondolat, 1973; bővített kiadás, 1979, 260. p.  
Pál György, Kosztolányi Dezső. In: Az irodalom története 1905-1919 : egységes jegyzet, szerkesztette Margócsy József, Budapest, Tankönyvkiadó, 1974, (Tanárképző Főiskolák), 211–226. (218–219.) p.; 19. kiadás, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1997.  
Hazánk Magyarország (1–2), főszerkesztő Erdey-Grúz Tibor, Budapest, Akadémiai, 1975, 2. kötet, 698. p.  
Hegedüs Géza, Kosztolányi Dezső. In: H. G., A magyar irodalom arcképcsarnoka, Budapest, Móra, 1976, 344–348. (346–347.) p.; 2. kiadás, 1–2. kötet, Budapest, Trezor, 1992, 2. kötet, 593–596. (595.) p.  
Az irodalom társadalomképe : Válogatás szociológiai szempontú tartalomelemzésekből, szerkesztette Veres András, Budapest, MSZMP Politikai Főiskola Művelődéspolitikai Tanszék, 1978, 1–5. (3–4.), 45–78. 79–104. p. [V. A., Előszó, Bóka (1963), Kosztolányi „Édes Anná”-ja, Gondos (1975), Kosztolányi „Édes Anná”-jának jelentése és befogadása.]  
Tamás Attila, Kosztolányi Dezső : Regényei. In: A magyar irodalom története, szerkesztette Klaniczay Tibor, Budapest, Kossuth, 1982, 298–299. p.  
Nemeskürty István, Bús férfiak panaszai. In: N. I., Diák, írj magyar éneket : A magyar irodalom története 1945-ig, 1–2. kötet, Budapest, Gondolat, 1983, 2. kötet, 815–827. (823.) p.; A magyar irodalom története 1000–1945, 1–2. kötet, Budapest, Akadémiai, 1993, 2. kötet, 854–887. (863.) p.  
Görömbei András, Kosztolányi Dezső. In: G. A., A magyar irodalom rövid történte, Helsinki, Helsinki Egyetem Finnugor Tanszék, 1992, (Castrenianumin Toimitteita, 43; Folia Hungarica, 6), 97–100. (99.) p.  
Rónay László, Kosztolányi Dezső. In: R. L., Erkölcs és irodalom : A magyar irodalom rövid története, Budapest, Vigilia, 1993, 230–235. (232–233.) p.  
Veres András, Művek, pályák, nemzedékek : Másfélszáz év magyar irodalma 17801944, Budapest, Krónika Nova, 1999, 83. p.  
Czine Mihály, Kosztolányi Dezső. In: Cz. M., Magyar irodalom a huszadik században, Budapest, Kortárs, 2001, 33–35. (35.) p.  
Kelecsényi László Zoltán, Kosztolányi Dezső. In: K. L. Z., Atlasz : Magyar irodalom, Budapest, Athenaeum 2000, 2001, 187 p.  
Hima Gabriella, Kosztolányi Dezső. In: 21. századi enciklopédia : Magyar irodalom, szerkesztette Borbély Sándor, Budapest, Pannonica, 2001, 233–242. (236–241.) p.  
Gintli Tibor – Schein Gábor, Kosztolányi Dezső: Édes Anna. In: G. T. – S. T., Az irodalom rövid története, 1–2. kötet, Pécs, Jelenkor, 2007, 2. kötet, A realizmustól máig, 294–295. p.  
A magyar irodalom történetei, 1–3. kötet, főszerkesztő Szegedy-Maszák Mihály, Budapest, Gondolat, 2007, 2. kötet, 1800-tól 1919-ig, szerkesztette Szegedy-Maszák Mihály, Veres András, 704., 716., 740., 745., 782. p.; 3. kötet, 1920-tól napjainkig, szerkesztette Szegedy-Maszák Mihály, Veres András, 125., 130., 236., 624. p.  
D) Az Édes Anna az irodalomtanításban  
Tankönyvek  
Klaniczay Sándor, A naturalizmus, impresszionizmus, szimbolizmus : Ady Endre és a Nyugatosok. In: K. L., Mit kell tudni a magyar irodalomtörténetből : Összefoglaló kézikönyv a közép- és főiskolai tanulóifjúság és a nagyközönség számára, Budapest, Kókai Lajos kiadása, 1941, 282–291. (289.) p. [A regény címének említése.]  
Alszeghy Zsolt et al, Kosztolányi Dezső. In: A. Zs. et al, A magyar irodalom története : 2. rész A gimnázium és a leánygimnázium 8. osztálya számára, Budapest, Szent István Társulat, 1942, 187–189. (187.) p. [A regény címének említése.]  
Alszeghy Zsolt – Brisits Frigyes – Sík Sándor, Kosztolányi Dezső. In: A. Zs. – B. F. – S. S., A magyar irodalom története : 2. rész A katolikus gimnázium és a leánygimnázium 8. osztálya számára, Budapest, Szent István Társulat, 1945, 187–189. (187.) p. [A regény címének említése.]  
Bóka László et al, Kosztolányi Dezső : Regényei. In: B. L. et al, Magyar irodalomtörténet : 3. rész Az általános gimnáziumok 4. osztálya számára, Budapest, Tankönyvkiadó, 1952, 76–78. (77–78.) p. [„Kosztolányi regényeiben (A véres költő, Pacsirta, Aranysárkány, Édes Anna) a társadalmi problémákat lélektani problémákká szűkíti. […] az Édes Anna vádirat a cselédnyúzó úri osztály embertelensége ellen.”]; 2. kiadás, 1953.; 3. [bővített, átdolgozott kiadás] 1954, 190–192. p.; 4., átdolgozott kiadás [valójában visszatérés az 1952-es szöveghez.], 1955, 80–81. p.  
Kanizsai-Nagy Antal, Kosztolányi Dezső : Regényei – Édes Anna. In: K.-N. A., Magyar irodalom : Irodalomtörténet 3. a gimnáziumok 4. osztálya számára, Budapest, Tankönyvkiadó, 1968, 124. p.  
Mohácsy Károly, Kosztolányi Dezső: Prózai írások. In: M. K., Irodalom : a szakközépiskola 3. osztálya számára, Budapest, Tankönyvkiadó, 1980, 263–265. (263.) p.  
Szegedy-Maszák Mihály et al, Édes Anna. In: Sz-M. M. et al, Irodalom : A gimnázium 3. osztálya számára, Budapest, Tankönyvkiadó, 1982, 356–360. p.  
Mohácsy Károly, Édes Anna. In: M. K., Irodalom : a középiskolák 3. osztálya számára, Budapest, Tankönyvkiadó, 1992, 323–328. p.  
Madocsai László, Édes Anna. In: M. L., Irodalom a középiskolák 3. osztálya számára, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1996, 222–226. p.  
Rónay László, Édes Anna. In: R. L., Irodalom : a középiskolák 3. osztálya számára, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1996, 193–195. p.  
Szegedy-Maszák Mihály et al, Édes Anna. In: Sz-M. M. et al, Irodalom : A gimnázium 3. osztálya számára, Budapest, Krónika Nova, 1999, 304–307. p.  
Eisemann György – Nagy Péter, H. – Kulcsár–Szabó Zoltán, Édes Anna. In: Irodalom : tankönyv 16–17 éveseknek, Budapest, Korona, 1999, 232–233. p.  
Tarján Tamás, Kosztolányi Dezső : A regényíró. In: T. T., Irodalom tankönyv 13-14 éveseknek, Budapest, Korona, 1999, 110. p.  
Kosztolányi Dezső: Édes Anna. In: Diószegi Endre – Fábián Márton, Irodalom 11. évfolyam, Budapest, Krónika Nova, 124–130. p.  
Domonkos Péter, Édes Anna. In: D. P., Irodalom 3 : a négy- és hatosztályos középiskolák számára, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 2003, 230–231. p.  
Pethőné Nagy Csilla, Édes Anna. In: P.-né N. Cs., Irodalomkönyv 11, Budapest, Korona, 2004, 439–447. p.  
Segédkönyvek az irodalomtanításhoz  
Tedeschi Mária, Kosztolányi Dezső : Édes Anna. In: Pálmai Kálmán et al, A 20. századi magyar irodalom tanítása a középiskolában, Budapest, Tankönyvkiadó, 1960, 122–124- p.; 1969, 191–193. p.  
Mész Lászlóné, Kosztolányi prózája. In: M. L.-né, Tanári kézikönyv : A magyar irodalom tanításához a középiskolák 4. osztálya számára, Budapest, Tankönyvkiadó, 1971, 155–160. (155–156.) p.  
Tankönyvháború : Viták a gimnáziumi irodalomoktatás reformjáról a hetvenes-nyolcvanas években, sajtó alá rendezte és az összekötő szöveget írta Pála Károly, Budapest, MTA Irodalomtudományi Intézete – Argumentum, 1991, (Irányított Irodalom), 47., 75., 77. p.  
Bíró Zoltán, Kosztolányi prózája. In: B. Z., Két nemzedék : A magyar irodalom két nagy nemzedéke a 20. században : felsőoktatási tankönyv, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó – Universitas, 2001, 95–98. (96–97.) p.  
Pethőné Nagy Csilla, Tanmenetjavaslatok. In: P.-né N. Cs., Módszertani kézikönyv : az irodalomkönyv 9–12. és az irodalomkönyv a szakközépiskolák számára 9–12. című tankönyvcsaládhoz, Budapest, Korona, 2005, 352. p.  
Olasz Sándor, Kosztolányi Dezső. In: Irodalomtanítás a harmadik évezredben, főszerkesztő Sipos Lajos, szerkesztette Fűzfa Balázs, Budapest, Krónika Nova, 2006, 367–380. (373–277.) p.  
Gordon Győri János, Kosztolányi Dezső tanítása a középiskolában : Javaslat. In: Irodalomtanítás a harmadik évezredben, főszerkesztő Sipos Lajos, szerkesztette Fűzfa Balázs, Budapest, Krónika Nova, 2006, 392–394. p.  
Márton János, „Harmonia cælestis” : Esterházy Péter tanítása. In: Irodalomtanítás a harmadik évezredben, főszerkesztő Sipos Lajos, szerkesztette Fűzfa Balázs, Budapest, Krónika Nova, 2006, 678–686. (678.) p.  
Kappanyos András, A magyar irodalom képes atlasza, Budapest, Holnap, 2008, 141. p.  
Műelemzések, tömörítvények, érettségi tételek  
[Szerző nélkül], Kosztolányi Dezső: Édes Anna. In: Az új magyar széppróza tartalmi ismertetésben, összeállította a Budapesti Református Gimnázium 8. osztálya, Budapest, Bethlen Gábor Irodalmi és Nyomdai Rt., 1940, 37–43. p.  
Vasy Géza, Kosztolányi Dezső: Édes Anna. In: 66 híres magyar regény (1–2), a regényismertetéseket írták Balassa Anna et al, Budapest, Móra, 1991, 2. kötet, 258–269. (259–260, 265–269.) p.  
Osztovits Szabolcs, Kosztolányi Dezső: Édes Anna. In: Kelecsényi László Zoltán – O. Sz. – Turcsányi Márta, Középiskolai kötelező olvasmányok elemzése, Budapest, Corvina, 1995, 180–184. p.  
Kosztolányi Dezső: Édes Anna In: Híres írók híres regényei, felelős szerkesztő Fehér Sándor, Debrecen, Black & White, 1996, 90–101. p.  
Kosztolányi Dezső életműve. In: Érettségi, felvételi tételek, témakörök : irodalom, összeállította Dávid Katalin Zsuzsanna, Szeged, Szukits, 2000, 114–118. p.  
Nagy Teréz, Édes Anna : Műelemzés-vázlat. In: N. T., Műelemzések logikusan, 3, Békéscsaba, Item, 2000, 114–119. p.  
Herman Anna, Kosztolányi Dezső: Édes Anna. In: H. A., Kötelező olvasmányok elemzése : gimnázium harmadik osztálya : a magyar realizmus irodalmából, Nagykovácsi, Puedlo, 2001, 90–97. p.  
[Kissné] Figeczky Zsuzsa, Kosztolányi Dezső: Édes Anna. In: F. Zs., Híres regények dióhéjban, Budapest, Első Vertikális Kisszövetkezet, 1990, 102–105. p.; Budapest, Aranyhal, 2001, 140–144. p.  
Kosztolányi Dezső: Édes Anna. In: Kötelezők röviden, 4 : Kötelező olvasmányok a középiskolák 4. osztálya számára, összeáll. Dávid Katalin Zsuzsanna, Szeged, Szukits, 2001, 90–104. p.  
Zobolyákné Horváth Ida, Kosztolányi Dezső: Édes Anna In: Z.-né H. I., Kötelező olvasmányok röviden : tartalom és elemzés egyben ; a gimnáziumok és szakközépiskolák tanulóinak, Kisújszállás, Pannon-Literatúra, 2003, 29–37. p.  
Kosztolányi Dezső: Édes Anna. In: Irodalom tételek : új érettségi, összeáll. Kelecsényi László Zoltán, Budapest, Corvina, 2004,  
Varga Zsuzsanna, Miért öl a lány, akit Édes Annának hívnak?. In: V. Zs., Házi dolgozatok könyve 3 : A realizmus irodalmából, Békéscsaba, Item, 2004, 104–107 p.  
Kosztolányi Dezső: Édes Anna. In: Irodalmi alkotások elemzése logikusan 11. : oktatást segítő kiadvány, szerkesztette Maczák Edit, Békéscsaba, Item, 2005,  
Kosztolányi Dezső: Édes Anna. In: Kötelező olvasmányok lexikona, szerkesztette Oroszlán Éva, Budapest, DFT-Hungária, 2006, 110–111 p.  
Dobayné Fenyvesi Ildikó, Műfaji összefoglaló, műértelmezés. In: Kosztolányi Dezső, Édes Anna, a tanulmányt írta D.-né F. I., Budapest, Mérték, 2008, (Kötelezők Mértékkel), 227–244. p.  
E) Utóélet, kultusz  
Bényei József, Édes Anna, Hajdú Bihari Napló, 1958. 283. sz. (november 30.), 7, p. [vers]  
Balla Ödön, „Édes Annának szólítanak” : Találkozás a regénybeli Édes Anna élő ihletőjével, Népszava, 1959. 57. sz. (március 8.), 2. p. [újságírói legendaképzés]  
Kőbányai György, Édes Anna – nyugdíjban : Történelem a cselédkönyvben, Esti Hírlap, 1959. 132. sz. (június 7.), 5. p. [újságírói legendaképzés]  
Kiss Ferenc, Édes Anna, Új Írás, 1964. 5. sz. (május), 579. p. [vers]  
Hubay Miklós, Kosztolányi-napló , Új Írás, 1985. 12. sz. (december), 75–82. (79–81.) p. [napló]  
Balázs Attila, Start : Nyúlszív őrmester és Anna, Magyar Lettre International, 1999. 2. sz., 32–34. p. [vers]  
Szálinger Balázs, Édes, édes Anna, Hévíz, 1999. 5. sz. (május), 15–16. p. [vers]  
Esterházy Péter, Harmonia cælestis, Budapest, Magvető, 2000, 400–401. p. [az Édes Anna első fejezetének „továbbírása”]  
Jász Attila, Sajátnapló : Egy tükörkép monológjaiból, Új Forrás, 2002. 10. sz. (október), 88–96. (95–96.) p. [novella]  
Fenyvesi Ottó, Halott vajdaságiakat olvasva : Kosztolányi Dezső, Kortárs, 2003. 8. sz. (augusztus), 7–12. (8.) p. [vers]  
Nyilas Atilla, Édes Anna, Együtt, 2004. 6. sz. (június), 46 p. [vers]  
Harkai Vass Éva, atlantisz: süllyedő városok szigetek : versvázlat, Híd, 2007. 8. sz. (augusztus), 18–28. (22.) p. [vers]  
Balázsi József Attila, Petrezselymet árul, Magyar Nyelv, 2008. 12. sz. (december), 463–465. (463.) p. [szócikk a szó- és szólásmagyarázatok rovatban, egyik példamondata egy Édes Anna részlet, a 4. fejezetből]  
Kritikák, ismertetések az Édes Anna kritikai kiadásáról  
Csordás Lajos, Kosztolányi zöld tintája, Népszabadság Online [http:nol.hu], 2010. december 3.  
N. G. M., Újra kiadják Kosztolányi életművét, Népszava, 2010. 290. sz. (december 14.), 6. p.  
Arany Zsuzsanna, A Kosztolányi kritikai kiadás műhelye és fórumai , Létünk, 2010. 1.sz. (január), 135–140. p.  
Bán Zoltán András, Filológiai mestermű, Revizor : A Kritikai Portál [http:revizoronline.com], 2011. január 23.  
Urfi Péter, „Tisztán látni nehéz” : Szegedy-Maszák Mihály akadémikus Kosztolányiról, Magyar Narancs, 2011. 5. sz. (február 3.), 32–33. p.  
[Mészáros Sándor] [szerző nélkül], Kosztolányi Dezső: Édes Anna, HVG, 2011. 9. sz.