I.
Kun Béla elrepül
Délután – úgy öt óra felé – a Hungária Szállóban székelő szovjetház körül fölrebbent egy repülőgép, átrepült a Dunán, a
Várhegyen, s merész kanyarodással a Vérmező felé tartott.
Sápadt volt, borotválatlan, mint rendesen. Vigyorgott az alant álló polgárokra, s vásott kajánsággal, csúfondárosan még búcsút
is intett egyeseknek.
Zserbókat vitt, melyekkel teletömte puffadozó zsebeit, aztán ékszereket, grófnék, bárónék, kegyes, jótékony hölgyek
drágaköveit, templomi kelyheket, sok más egyéb kincseket.
II.
A méltóságos úr, az elvtárs és a méltóságos asszony
Már teljesen felöltözködött. Rózsaszín ingblúz volt rajta, fehér szoknya, fekete viaszkosvászon öv, új lakkcipő. Kézitükrében
szemlélgette magát, rizsport hintett zsebkendőjére, ezzel bemaszatolta a dundi-puha arcát.
A csengettyű régen elromlott náluk – már a Károlyi-korszakban –, azóta csak így kiabáltak itt a cselédeknek, vagy kopogtak a
dolgozóból, melyet a konyhától vékony vendégfal választott el.
Erre a lány áthaladt a hosszú, keskeny előszobán, szemügyre vette magát a ruhafogas tükrén, igazgatta haját, és riszálva gömbölyű
farát az ebédlőbe imbolygott.
Az ebédlő díványán egy negyven év körüli férfi heverészett, oly elhanyagolt, mint egy csavargó. Gyűrött puhainget viselt, nyakkendő
nélkül, kitérdelt, téli nadrágot, toprongyos cipőt. Csak a sasorr meg az arcát keretező fekete pofaszakáll mutatta, hogy mégis
valaki.
Kezében a Vörös Újság legutolsó számát szorongatta, távol a szemétől, egész a térdénél, mert erősen
messzelátó volt. Annyira elmerült az olvasásban, hogy most nem mindjárt vette észre a cselédet. A cikkek már bejelentették a
készülő összeomlást, ezzel a címmel: Veszélyben a proletárhaza!
– No, mi lesz? – dörmögött kedvetlenül Vizy. – Hányszor ordítsak? – és hogy enyhítse szigorát, vállat vont fektében.
– Jó – mondta Vizy, mintegy magával vitatkozva, elnézően s mégis zordul. – Csukja be az összes ablakokat!
Ledobta a Vörös Újságot, csörgött a hitvány szalmapapíros, mely barnás-füstös volt, mintha valami világégés
pörkölte volna össze. Vizy fölkelt a díványról, s két kezét nadrágzsebébe dugva kitekintett az ebédlő nyitott ablakán.
Lent sétált az a vörös katona, aki az előbb fölkiabált, de már oly egyedül és elhagyottan, hogy nem is gerjesztett gyűlöletet.
Apró, csenevész proletár volt, nem is emberhez, hanem egy embrióhoz hasonlított, akinek vállára szuronyos puskát
biggyesztettek.
Az alkony úgy hullámzott a Vérmező lesült, agyontiport gyöpén, mint egyébkor: megaranyozta az Istenhegyet, a János-hegyet és távol
jelentősen felcsillogtatta egy templom keresztjét.
A Gránit lépcső táján kettes-hármas csoportok álldogáltak – a riadt embernyáj, mely hirtelenül pásztor nélkül maradt –, suttogtak,
amint mostanában megtanulták, süketnéma jelekkel, a szájak mozgásáról olvasva le a szavakat.
Felhő sehol. Álmos levegő nehezedett mindenre, mint nyári zivatarok kitörése előtt, mikor a szél visszatartja lélegzetét, és a
természet egy óriási szobának, a fák játékszereknek, az emberek viaszbáboknak rémlenek.
Ebben a bénulatban nem volt se mozgás, se hang, csak egy kép mozgott és üvöltött, az a plakát, mely ezt ordította:
„Fegyverbe, fegyverbe!”, az a vad, őrült matróz, aki egy lobogót rázott hihetetlen lendülettel, egészen
összeolvadva vele, s úgy kitátotta csontos száját, mintha el akarta volna nyelni a világot.
Vizy sokszor elment e falragasz mellett, de igazán sohase merte megnézni. Úgyszólván most nézte meg először nyugodtan, káprázás
nélkül, ahogy a leáldozó napot nézzük meg, mely már nem sérti szemünket.
Messze, a Krisztina körúton teherautó vágtatott befelé, a tűzoltókocsi sebességével, megrakva gyermekek cifra terhével, akik a
Zugligetből, tömegkirándulásról jöttek haza, s gallyakat ráztak, integettek kezeikkel.
Ifjúmunkások, inasgyerekek, tízen-tizenöten, igazán önzetlen tájékozatlansággal fújták most, amire megtanították őket, az
Internacionálét.
Mikor a lakás minden ablaka be volt csukva, Vizy odalépett Katicához, és valami hideglelős, édeskés mosolykával ezt suttogta:
A cselédet nem érdekelte a dolog, vagy nem mutatta. De a gazdája eléje állott. Miután felesége még nem jött haza, valakit keresett,
hogy kiöntse szívét.
Vizy elsápadt. A levegőbe nézett, mintha a szót keresné, melyet az előbb kimondott, és hogy eltüntesse nyomát, utánanyúlt, mint
mikor cigarettafüstöt hessegetünk.
– Majd én – szólt, s hirtelen elhatározással az előszobába ment ajtót nyitni, mintegy a veszedelem elé sietve.
Ez járt fejében: túszszedés, házkutatás, vésztörvényszék. És az, amit védelmére hoz föl: húszéves közpálya, szociális lelkiismeret,
marxizmus, melyet elvben helyesel, csak túlzó kinövéseit nem.
Már más ember volt. Nem érezte magát a bolsevizmus mártírjának, talán inkább a régi rend áldozatának, mely bizony sokszor
háládatlanul mellőzte. Kabátja zsebében megtapogatta szakszervezeti igazolványát. Szerencsére még nem tépte szét, amint délután
akarta.
Egy emberke állott előtte a folyosón, vörös hajtókás postáskabátban, melynek gallérja otthonosan ki volt gombolva.
– Méltóságos uram – harsogta az emberke, hangosan, hogy az egész ház lakói meghallhatták –, méltóságos uram!
Így társalogtak igazi világtörténelmi udvariassággal, mindketten bizonytalanul, kölcsönösen előnyt adva egymásnak.
Vizy Kornél miniszteri tanácsos négy hónap múltán most hallotta először régi címét. Egy kis örömöt érzett, de egy kis csalódást is,
hogy nem azok érkeztek, akiknek jöttére már elkészült. Ficsor pedig, az Attila utca 238. számú ház házmestere, le volt forrázva,
hogy a ház tulajdonosa még most is elvtársnak titulálja.
A kezelést a proletárdiktatúra idején Vizy kezdte, aztán mindig Ficsor ajánlotta fel, előzékenységből.
– Megbuktak! – lelkendezett Ficsor, még mindig hangosan. – Megbuktak a zsiványok! Már szedik a sátorfájukat.
– A szép piros-fehér-zöld – bólongott Ficsor, folytatva hazafias álmodozását, s oldalt kémlelte Vizy mozdulatlan arcát. – Lesz itt
tánc, méltóságos uram, lesz most itt tánc!
– Tudniillik – hebegte – a csengettyű. Most volna egy kis időm. Gondoltam, megcsinálom a méltóságos úréknak.
– Tudom, méltóságos uram – mosolygott Ficsor, aki fájó sértésnek tartotta a föltevést is, hogy ő, a házmester, ne tudná, hol a
háziúrék telepe. – Csak egy létrát kérnék.
Katica a szép ünneplő ruhájában bosszúsan hozta a létrát. Üggyel-bajjal helyezték el a szűk, barátságtalan konyhában, mely csak a
vakudvarról kapott világítást, és nappal is sötét volt. Ficsor föl akarta csavarni a villanyt. A körte azonban már rég eltört.
Gyertyát kért.
Kezében a gyertyával fölkapaszkodott a telephez, a létra tetejéről magyarázta a háziúrnak, mi a csengő baja. Fontoskodva beszélt,
túlozva munkája érdemét és értékét, de alázatos tisztelettel, mely által nyilván azt a félszeg helyzetet is igyekezett tompítani,
hogy ő pillanatnyilag ily magasan áll, a méltóságos úr fölött.
Az ingó létra tetején, melyet Katica támogatott, mohón látott a munkához. Azt, amit elmulasztott, egyszerre pótolni akarta.
Babrálta az elemeket, egyenként leemelte, a konyhaasztalra helyezte. Kapargatta bicskájával a rozsdás drótokat. Az üvegekbe
konyhasót tett, vizet öntött.
– Kezét csókolom, méltóságos asszony – hajlongott Ficsor a konyhából, s hogy nem kapott választ, megint: – Kezét csókolom.
– Dehogy! A nagyhatalmak ezt nem engedik. Nemzetközi megszállás lesz: olaszok, franciák, angolok. Tatár Gábor mondta.
Üres szemmel nézett maga elé, ahogy szokott, a tárgyakon át, az embereken át, mintha nem azt látná, ami előtte van, hanem valami
mást.
– Szaladgáltam. Ezért – mondta Vizyné, s míg lassan hintázta magát a hintaszéken, kinyitotta cérnakesztyűs kezét, melyből egy
újságpapírba burkolt kis csomagot dobott az asztalra.
Az asszony azonban oly eréllyel, melyet nem lehetett volna várni, fölugrott, az előszobába ment, hogy a házmestert kiutasítsa.
Ebben a pillanatban az elhagyott, oly sokáig halott lakáson végigreszketett a villamoscsengő szava. Diadalmasan és ünnepien,
keményen és élesen csörömpölt, életkedvet, reménységet keltve. Ez a friss, vidám acéltrilla lelket öntött beléje, átjárta minden
falát, öntudatra ébresztette az egészet.
Vizy benn az ebédlőben gyönyörködve hallgatta. Felesége Katicát kereste, de látta, hogy megint kéredzkedés nélkül szökött ki
éjszakára.
Visszavitte a létrát. Majd sejtve, hogy a csengettyű és a kézcsók még nem elegendő, vakmerő bizalmassággal, mint aki valami titkot
közöl, a közelébe lépett, és csaknem fülébe súgta:
Vizyné azt hitte, hogy a füle cseng, hogy nem jól értette. Rátekintett a házmesterre, mély, titkolhatatlan érdeklődéssel. Szeme
fölragyogott. Nagyobb örömet akkor sem érezhetett volna, ha egy gyémánt nyakéket ígérnek neki.
Az asszony fölizgatódott. Mindig ilyen kéz alatt szerzett lányokról álmodozott, de ilyeneket eddig még soha senki sem ajánlott.
III.
Fanyar vacsora
– Nem. Hagyd már! – rivallt rá az asszony, mert Vizy még egyre nyomogatta a csengettyű gombját. – Mit játszol? Olyan vagy, mint egy
gyerek.
– Nem kötötte az orromra. Majd éjfélkor – fakadt ki Vizyné, s hogy izgassa magát, tódította –, majd valamikor hajnalban.
– Érdekes vagy. Úgy teszel, mintha először történnék. Nevetséges vagy – és ingerülten sarkon fordult, becsapta maga után az ajtót,
amint Katica szokta.
A konyhában dobálta az edényeket, csörömpölt. Olykor szüksége volt ilyen érzelmi kitörésekre. Miután belefáradt abba, hogy urával
együtt mint szövetséges vitassa meg életük nagy, sohase szűnő gondját, efféle zendülésekkel adott kifejezést bosszúságának, pár
pillanatra úgy tüntetve föl a dolgot – legalább önmaga előtt –, hogy az ura az oka az egésznek.
Fatálcán bevitte a vacsorát: egy findzsa teát, pár szelet pirított kenyeret, a vajat, melyet délután szerzett.
Vizy, aki délben csak tökkáposztát evett s egy darabka marhamájat, a híg, fűzöld teára pillantott, a gyanús, fekete-sárga
kukoricakenyérre, melyet a pirítás se tett kívánatosabbá. Fanyalogva érdeklődött:
Fejét tenyerébe temette, mint amikor valami nem volt rendben a háztartásban. Sokáig nem beszélt. Gondolatban már kívánta a fehér
abroszt, a rózsás porcelántányérokat, az ezüstkéseket, a metszett borosüvegeket, melyek hajdan ragyogtak ezen az asztalon, hogy
vacsorákat adtak minisztériumi barátainak.
Vizyné csak ritkán vacsorázott. Évek óta ideges gyomorbajban szenvedett. Betegsége a bolsevizmus alatt a sok izgalom folytán
rosszabbra fordult. Gyomrában savanyúságot érzett.
Elővett egy papírdobozt, kiöltötte vérszegény nyelvét, rátett három sötétzöld labdacsot, leitta egy pohár vízzel, s
összeborzongott.
Annál inkább nekilátott az ura. Az egészséges férfi mohóságával ropogtatta fogai alatt a kiszáradt, keserű-édes
kukoricakenyér szeletkéket, melyekre csakhamar fölkente az öt deka vajat. De máris elfogyott minden. Kopogott a szeme. Kavargatta
teáját, szaharint dobott beléje. Cukor híján a szaharint is szerette. Legalább édes volt.
Amíg nagy zajjal hörpintgette teáját, Tatár Gábor kollégájával való találkozását mesélte el, akitől az Úri utcában megtudta, hogy
vége, hogy végre vége van, vége. Vége a szociális termelésnek, a forradalmi öntudatnak, nem zaklatják többé a tisztességes,
dolgozó polgárságot.
Vizy határtalanul gyűlölte a vörösöket, amire megvolt minden oka. A bolsevizmus alatt koplalt. Mihelyt kitört a kommün,
rendelkezési állományba helyezték. Fizetését ugyan az akkor uralkodó fejetlenségben elfelejtették letiltani, de mit vásárolhatott
rajta? A háborúban tönkrement. Mindjárt az elején hadikölcsönbe fektette egész vagyonát, kétszázötvenezer aranykoronát, mert
föltétlenül bízott a német fegyverek győzelmében. Csak a kétemeletes háza maradt itt, ez se jövedelmezett. Első emeletét, négy
szobát, ők maguk lakták, a második emeleti két lakást háziorvosa, Moviszter Miklós és Druma Szilárd, egy fiatal ügyvéd. Házát a
vörösök kommunizálták. Ez a ház itt a Mozdony utca tőszomszédságában különben is szemet szúrt a Lenin-fiúknak. Druma Szilárdot
túsznak vitték, s két hónapig ült a gyűjtőfogházban, az öreg Moviszternek, a klerikális
orvosnak folyton kellemetlenkedtek. Vizyéknél először akkor jártak, amikor feleségét letartóztatták. Felesége egy asztalkendőt
rázott ki az erkélyen, azzal vádolták, hogy jeleket adott az ellenforradalmároknak. El is hurcolták a parlamentbe, csak éjfélkor
engedték haza, testben-lélekben megtörve. Másnap reggel feljött hozzájuk egy fiatal politikai megbízott, aki nádpálcáját
bőr lábszárvédőjéből kihúzva, hetykén csapkodott a lakásban, elrekvirálta tőlük két szobájukat, az ebédlőt, melyben most ültek s a
mellette levő szalont. Szerencsére előbb megbuktak, mintsem lakókat küldhettek volna.
De mindennél jobban fájt az, hogy a minisztériumban tétlenségre kárhoztatták. Féktelen politikai becsvágy lakozott benne, s ez táp
híján zakatolt, mint az üres malom. E boldogtalan hónapokban csak tengett-lengett. Mogorva, bizalmatlan hivatalnokember volt,
annak előtte soha semmibe se avatta feleségét. Most megeredt a szava. A hosszú sétákon a budai hegyekben, vagy itt, míg várták a
rettenetes látogatókat, neki tartott szabadelőadásokat politikai „platformjairól” meg azokról a tacskókról, akikkel
megnyomorították a minisztériumot.
Efölött nem volt oly könnyű napirendre térni. Amint megitta teáját, le-föl járkált, az ellenforradalmi eseményekről beszélt, melyek
egyszerre megnyugtató, történelmi veretet kaptak.
Ismerőseit emlegette, akiket fölakasztottak, a hivatalnokot, aki röpcédulákat osztogatott a templomokban, s ezért a parlament
előtti téren kivégezték, a ludovikásokat, a hős ludovikásokat, akiket ezek a sehonnaiak ellenforradalmi „süvölvények”-nek
csúfoltak.
– Hát a monitorok? Amikor felrohantak a Dunán sötét füstbokrétával. Épp borotválkoztam. Azt hittük, hogy a kommunisták lövöldöznek.
Tatárékhoz szaladtunk föl, a padlásablakból néztük. A Duna-parton úgy nyüzsögtek az emberek, mint a hangyák. Akkor ölték meg
szegény Berendet, a híres gyermekorvost.
– Az úrnapi körmenet az más volt. Valami szemüveges szovjet-alak kerékpáron nekihajtott az Oltári Szentségnek, szidalmazta, – azt
mondják – le is köpte. Egy pillanat alatt földre teperték, a kapu alá vitték, addig verték ököllel, botokkal, míg ki nem adta
páráját. Állítólag egy pincér ütötte agyon.
De a legizgalmasabb, mindennek a megindítója mégis a krisztinai ellenforradalom volt. Ezt mind a ketten színről színre
láthatták.
– Te már akkor érkeztél, mikor a teherautóról leszálltak a fekete, göndör terroristák, és sortüzet adtak a templomra. A tömeg
sivalkodva menekült az elemi iskolába, ott vörös katonákat soroztak. Nem láttad azonban az elejét. Én ott voltam. Úgy kezdődött,
kérlek, hogy zsebkendőket lobogtattak. Az egész Krisztina tér fehérlett. Megálltak a villamosok, mindenki levette kalapját, a
Himnuszt énekelték. Sohase felejtem el. A vörös zászlót leszakították, elégették. Valami szőke színésznő gyújtotta meg a Mária
Gyógyszertár előtt. Aztán együtt rohantunk haza. Szürke, szeles, nyári nap volt. Előttünk egy kislány szaladt, kezében az
elefántcsont fedelű imakönyvével. Szegény, a mi házunk előtt rogyott össze. Nem bírta tovább az izgalmat. Sokáig hevert a
járdánkon, mint egy darab fa. Nem tudott magáról semmit. Te hoztál neki egy pohár vizet. Emlékszel?
Már az is gyönyörűség volt, hogy erről ily nyíltan, ily hangosan lehetett beszélni. Vizy azonban nem kapott választ. Felesége csak
bámult a semmibe, tágra nyílt, érdekes-szürke szemével.
– Vagy úgy – szólt Vizy, mert ő még mindig künn járt a tömegben, ahol a történelem erjed, s a sors vaskockái zuhognak. – Mért
engedted el? Miért nem vagy hozzá kissé erélyesebb?
– Merek is. Itt hagy – mohón ragadta meg a szót. – Csak láttad volna, milyen gyilkos szemeket meresztett múltkor, mikor arra
céloztam, hogy talán mégse menjen el minden este.
– „Ha tetszik, akár vissza se jöhetek.” Ezt mondta a pimasz. Aztán kilibegett az ajtón – és most mutatta –, így –, és utánozta
Katica járását is.
Az ura egy pillanatig döbbenten nézte feleségét, aki végigtáncolt a szobán, s dühében játszott, mint valami különös színésznő
valami különös színpadon.
– Csak zabálnak – kesergett az asszony. – Két pofára. Meg katonáznak. De ez – s az urához hajolt és suttogott −, ez, kérlek, beteg
is.
– Attól olyan dagadt. A lába, az a puffadt lábikrája. Undorító. Aztán a bátyja is idejár, az a vad bátyja, a mozdonyvezető.
Félelmetes. Valóságos kocsma a házunk. Az ember fél a tulajdon otthonában. Fizetett ellenség. Jaj, csak már ne látnám azt a ronda,
szőke pofáját. Megváltás lenne.
Soha, amióta az eszét tudta, nem látott ilyen komisz dögöt. Ez olyan volt, mint a lajhár, és szemtelen és erkölcstelen és közönyös,
főképp közönyös. Úgy járt a lakásban, mintha az övé volna, és semmi köze se volna azokhoz, akik itt élnek. Ha reggelente
megkérdezte tőle, hogy mit főznek, pimaszul elbiggyesztette száját, csak ennyit felelt: „nekem ugyan mindegy”. Ki hallott ilyet?
Ácsorogni sohasem akart. Viatorisznál, a fűszeresnél őneki magának kellett sorba állnia a többi koszos cseléddel, órákig
strázsálni tizenöt deka zsírért, míg lába le nem rogyott a fáradtságtól. Katica addig mulatni ment a babájával, azzal az undok,
tetovált karú hajóslegénnyel, a Hack Lajossal, aki annyi pénzt költött rá, nem tudni honnan. Pedig beszélt vele szépen is,
pirongatta, feddette, parancsolt is neki. Minden hiába. A szó egyik fülén be, a másikon ki. Törődött is azzal, hogy olyan gyönge,
hogy a batyuzásban tíz kilót soványodott, bánta is ez, hagyta őt dolgozni, szaladgálni, padlót vikszelni, a gyalázatos.
Kezét ölébe süllyesztve, mártírarccal tűnődött, mint akkor, amikor egyedül emésztődött. Azon gondolkozott, hogy a többiek csakugyan
jobbak-e?
Az, aki Katica előtt szolgált, semmi esetre. Héring Lujzika lopott, mint a szarka. Mindent lopott, de legjobban a zsebkendőket
szerette. El is küldte azonnal, utána inkább nem vett lányt, két hónapig. A pesti iparoslányok általában lopnak. Egyik elemelte
aranyóráját, melyet boldogult édesanyjától örökölt, a másik kifejtette dunyháit, elcsent belőlük közel három kiló lúdtollat. A
parasztok, mint Varga Örzsi, dolgoztak, de befőtteket, fűszereket küldözgettek haza. Aztán ettek. Jézus, hogy ettek. Fölzabálták
volna az egész házat. Még takarítás közben se tették le kezükből a kenyeret. Igaz, néha akadt egy tűrhető is. Azt azonban az anyja
nem engedte szolgálni, vagy a nénje bolondította meg, pár nap múlva elcsalta. A svábok? Azok tiszták, de megbízhatatlanok. A
tótok? Azok szorgalmasak, de buják. Karolin egyszerre két szeretőt tartott, egy gyalogos őrvezetőt s egy már nem fiatal, ismert
novellaírót, akit nyaralásból hazajövet szalonjuk díványán találtak.
Ki tudja, mi lakozik bennük? Például a Lidi, az a rút Lidi, az a kis pesztonka, feje búbján azzal a kackiás kóckonttyal. Senki se
hitte volna. Csúnya volt, mint az éjszaka. Egy reggel mégis a konyha vértől iszamós matracán feküdt, a vérveszteségtől elalélva,
hamuszín arccal, már csuklott, mikor a mentők utolsó pillanatban elszállították. Tiltott műtétet hajtatott végre magán. Összeállt
az mindenkivel. Ha borért, sörért szalasztották, a kapualjban ölelkezett. Ő volt a krisztinai boltosinasok démona.
Aki nem szajhálkodott, az rengeteg kárt okozott, összetörte a mosdót, vasalás közben kiégette ingeit, reggeltől estig kornyikált, a
Horváth-kertben kószált, színházi lapokat olvasott, ábrándozott, eszményi szerelemre gyulladt a Budai Színkör tenoristája iránt.
Ez pletykált, az válogatott, nem evett főzeléket, süteményt, pecsenyét akart, mint ők, folyton a régi helyéről beszélt, ahol a
reggelihez is császárhúst kapott. Igen, a Mennyei Margit is ilyen díszes firma volt. Csak az ujja hegyével érintette a tárgyakat,
mintha attól félne, hogy bepiszkítja magát, de azért piszkos volt a lelkem, szerette a mocskot, mindig ujjnyi vastag por hevert a
bútorokon, poharai ragadtak, a kést, villát zsírosan dobta a fiókba. Szerencsére nem sokáig boldogította. Csakhogy mások is hamar
elmentek, meg se melegedett a helyük, fél évnél tovább senki se maradt. Ökrös Mihályné csak két óráig. Inkább duplán visszaadta a
foglalót. Kísérletezett pedig mindenkivel. Kivett az árvaházból egy leányt, hogy fölnevelje. Hanem az szemtelenkedett csak igazán.
Három hónapig se bírta ki vele. Hálát adott az Istennek, amikor botrányos jelenetek után megszabadult tőle. És a Mari, a Viktor és
az Ilona, a Tulipán Ilona és az Emma, a Zakariás Emma és a Böske, a Rózsás Böske?
Azon töprengett, melyik is az a Rózsás Böske. Nőket látott maga előtt, szőkéket és barnákat, soványakat és kövéreket, akik húszéves
házassága alatt megfordultak házában. Már összetévesztette egyiket a másikkal. Egy fejet lelt, ehhez a törzset kereste, egy
törzshöz viszont a fej hiányzott. Kutakodott ebben a furcsa lomtárban. Aztán összecsapta az egészet. Hiába tartott szemlét, nem sok
vigasztalót talált, egyetlen valamirevaló cselédjére sem emlékezett. Mindegyik rászedte, visszaélt bizalmával, s neki újra kellett
kezdenie a kilincselést, a hajszát egy új lány után, mintha valami istenátka volna rajta. Körülbelül igazat kellett adnia az
urának. Az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz.
Végül mégis az utolsón pihent meg, Katicán, ezt utálta a legjobban, mert mindig az ittlevőket utálta legjobban, akik jelenlétükkel
állandóan éreztették siralmas nyomorúságát.
Az ura még mindig sétált a szobában, a tisztviselők holnapi gyűléséről értekezett, akik az új politikai helyzetre való tekintettel
állást foglalnak.
De vonásai egyszerre kisimultak. Valami fény sugárzott arcáról, mintha belülről átvilágítanák egy kis gégeorvosi
villamoslámpással.
– Ki az a Bartos? – tűnődött Vizy. – Bartos, Bartos, várj csak! – s csodálkozva jelentette ki: – Nem ismerem.
– Hát hogy ismernéd? – tört ki Vizyné, aki ma nem bírta el az ura katuska modorát. Mért akarsz te mindenkit ismerni? Különös
vagy.
– Először is: Bartosnak – javította ki az asszony. – Bartos: szemlész. Különben fogalmam sincs, hogy micsoda az a szemlész.
– Ficsor – szólt az asszony keményen – egyelőre csak annyit közölt, hogy esetleg meg lehetne szerezni. Esetleg – hangsúlyozta. – El
kell csalni. Nem olyan könnyen megy az manapság. Aztán ki tudja, lehet, hogy rosszabbat vásárolok be.
– A Moviszterné hallgasson! Az csak sopánkodni tud. „Jaj, de sajnállak, édesem, hogy mindig ilyen lányokkal vesződöl, várj, majd én
küldök neked egyet.” Két éve hiteget így. Annak csak a színházakon jár az esze. A főpróbákon. Meg az Ady-matinékon.
– Az – tudod – irigy. Boldog, hogy ilyen bajban vagyok. Lejön ide, gyönyörködni a Katicában. Ő, persze, könnyen beszél. Az ő
Stefije, ha bolond is, mindent elvégez. Még a gyereket is dajkálja. Moviszterék Etelje húsz éve szolgál a doktornál, annál a beteg
embernél, a rendelőjében is segít. Az asszony soha sincs otthon. Fele annyi bért ad, mint én a Katicának. A koszt se jobb, mint
nálunk. De hát marad. Isten tudja, miért. Szerencse kell hozzá. Ehhez is szerencse kell. Mint mindenhez. Némely embernek van
szerencséje. Nekünk nincs. Nem tudom, mit vétettünk. Eh – sóhajtott, s lassan szedegette ki hajából teknősbéka hajtűit –, az ember
csak eszi a mérget, fizeti azt a tenger bért, folyton vesződik. Nem érdemes élni.
Tízre járt. A villany az ebédlő leeresztett redőnyein kiszüremkedett, el kellett oltani, a vöröskatona megláthatta. Júliusban
egyszer fellőtt az ablakukba.
– Gyerek vagy. Mindig ezek a cselédek. Örökké a cselédek. Micsoda kicsinyesség. Mondd, hát érdemes? Egy cseléd miatt? Nem
szégyelled magad?
– Angéla – csitította, és egy székre ülve nézte, hogy rakosgatja a vánkosokat, arcán a nagy-nagy, csillogó könnyekkel, mint a
moziban Asta Nielsen. – A te idegzetedet is megviselte ez a szörnyű kor, mint mindnyájunkét. Nem csoda. Pihenned kell. De most
vége. Új korszak kezdődik, egészen új, boldog korszak. Megváltozik az élet. Élünk, újra élünk. Nem közönséges nap a mai. 1919.
július 31. Történelmi nap.
Autók zúgtak a Várba vivő úton, mely politikai változások idején ütőérként méri a város és ország idegességét. Kutyák ugattak.
Az utóbbi hónapokban eleget hallottak éjjel ágyúszót, úgy tudtak aludni mellette, mint a harctéri katonák.
IV.
Különböző izgalmak
Összegombolyodott, mint a sün, hogy minél kevesebb helyet foglaljon el. Párnái fehér fedezéke mögé bújva kétértelmű kijelentéseket
tett, mosolygott halálos ellenségeire, a forradalmárokra. Még álmában is taktikázott.
Amint reggel kinyitotta szemét, mint azok az emberek, akiknek előző napon valami örvendetes fordulat megváltoztatta rossz és
kilátástalan életüket, gépiesen az elmúlt gondon töprengett, mert amíg aludt, elfelejtette, hogy mi történt tegnap. Paplanán erre
fölfedezte a valóságot, ráismert a már régi örömre, mely közben megszilárdulván még újabbnak, még érdekesebbnek tetszett.
Ekkor teljes hosszában kinyújtózkodott és talpra ugrott. Éjjeliszekrényén egy pohár víz csillogott, mint a folyékony ezüst. Reggeli
nélkül ment ki az utcára. Akik pár nappal ezelőtt látták, utánafordultak. Egy régi divatlapfigura támadt föl holtából.
Galambszürke ruhát hordott, patyolatfehér inget, kifogástalan nyakkendőt. Jobbra-balra köszöntötték ismerősök, ismeretlenek.
Csikorgó gombos cipője körül úgy szikrázott a verőfény, akár a kézigránát, melyet eléje dobtak, s az felrobbant, befröccsentve
egész alakját vidám aranytűzzel.
Felesége még lélegzet nélkül, viaszkhalvány arccal aludt. Ő nem így ébredt. Rettenetes meglepetés várta.
Azt, amit tegnap este mondott, hogy Katica majd hajnalban jön haza, maga sem hitte komolyan. De mikor kilenc órakor fölkelt, látta,
hogy az asztal nincs leszedve, még mindig ott a tegnap esti findzsa, a piszkos tányérral. A konyhába szaladt. Itt a tábori ágyat
összehajtva találta a sarokban, lószőr pokrócával letakarva.
Szobáról szobára bolyongott, nem lelve helyét. Torka elszorult a keserűségtől. Nézte az ő szalonját. A zongorát sarokba tolták,
tükrök hevertek rajta, kendőkkel beterítve, mint halálesetek alkalmával. Alatta ruháskosarak. Benn az ebédlőben a szennyesláda,
egyik ajtónál a rozoga előszobaszekrény, hogy a prolik elől el lehessen torlaszolni. Miattuk egészen földúlta otthonát. Most a
reggeli világításban ez a zsibvásárszerű lakás az ostromállapot minden borzalmát éreztette.
Sehol egy függöny, egy festmény. A kopár falakon csak a feszület, melyet férje tiltakozása ellenére sem engedett levenni, meg a
pohárszék mellett az a fotográfia, mely Piroskát ábrázolja, egyetlen hatéves kislányát, aki gyertyák, virágok közt fekszik a
ravatalon.
Piroska már az első elemibe járt. Egy áprilisi délelőttön hazajött az iskolából, fejfájásról panaszkodott, ágyba fektette őt, s
mire bealkonyodott, már kiterítették. A fertőző vörheny pusztította el, hat óra alatt.
Az ura elment. Megint járt-járt a világban a maga dolga után, a maga kalandjai után. Tudta róla, hogy csalja őt. Vizyné a kislány
halála után szanatóriumba került, ott élt évekig, akkor hidegedett el iránta a férje, azóta csalta őt, udvariasan és finoman, de
folytonosan csalta.
Aztán az a bestia se jött még haza. Minden szomorúságát ebbe ölte bele. Kezébe kapta a tollseprőt, söpörgetett, hogy a munka
lázában felejtse bosszúságát. Közben arra gondolt, hogy majd mivel fogadja.
Katica ezen az éjszakán a Trieszti Nőben mulatott, a hajóslegényével. Csak tíz felé érkezett, kócosan,
álmosan, száján az elmaszatolódott pirosítóval. Gyönge borszagot árasztott.
A lány, mint a szemtelen emberek, akiket egyszerre hatalmasan pofon csapnak, ezúttal nem feleselt, némán fogadta a fölmondást,
kivette az asszony kezéből a tollseprőt, folytatta a takarítást. Önérzetén esett sérelmét azzal akarta helyrehozni, hogy legalább
dolgozott.
Az asszony csak most riadt meg igazán, hogy előtte a teljes bizonytalansággal elküld egy cselédet. A kocka el volt vetve. Úgy
érezte, hogy az űr veszi körül.
Ficsor épp akkor emelte le házuk homlokzatáról a vörös lobogót, azzal foglalatoskodott, hogy a rossz papírszövetet a zászlórúdra
göngyölte. Vizyné karonfogva vezette fölfelé.
A házmester, noha vele volt a méltóságos asszony, kopogtatott az ajtón, többször megtörölte lábát a sártörlőn, mielőtt belépett
volna. Ő, aki nemrég még a Nemzeti Kaszinóban berendezett népkonyhán ebédelt, elfogultan járt ott, ahol azelőtt oly fesztelenül
mozgott.
Sok volt a rovásán, s ezt tudta. Azok közé tartozott, akik ebben az időben „öreg marxisták”-nak nevezték magukat. Dicsekedett, hogy
már húsz éve fizet pártadót, a vörös arisztokráciához számította magát, erre büszkébb volt, mint a grófok az ő évszázadokra
visszanyúló családfájukra. Természetesen ő lett itt a házbizalmi is. Beszedte a házbért, végrehajtotta a szovjetkormány
rendelkezéseit, óva intette a „burzsuj”-okat az összeesküvéstől, veregette mellét, mutogatta lötyögő lábait, melyek az
emeletjárásban koptak el. Azt rebesgették, hogy két pár sárga cipőt utaltatott ki magának, első osztályú élelmezést, míg a
háziúrnak, mint szellemi munkásnak, csak másodosztályú élelmezés dukált. De a legnagyobb bűnének azt tartották, hogy azon az
emlékezetes napon, amikor Vizynét elhurcolták a parlamentbe, szántszándékkal eltűnt a házból, csak késő este vetődött haza, és
Vizy, aki pártfogását akarta kérni, hiába várta a házmesterlakás konyhájában. Vizyék nem is csináltak abból titkot, hogy adandó
alkalommal kitörik a nyakát.
Most a nyakát tapogatta meg a fejét, az ő ütött-kopott fejét, mely olyan volt, mint az alma, melyet viharok után kosárszámra,
szinte ingyen szoktak vesztegetni a piacon, hiszen annyi van belőle.
– Nézze, Ficsor, most segíthetne rajtam! Okvetlen hozza el azt a lányt! Én már föl is mondtam az enyémnek. Hálás leszek érte.
– Majd meg tetszik látni. Én nem sokat beszélek. Csak annyit mondok a méltóságos asszonynak – s Ficsor elnémult.
A házmester délben érkezett vissza. Jó hír mosolygott bajusza alól: beszélt a lánnyal, hajlandó beszegődni, holnap el is jön, hogy
megállapodjanak.
Olyan események következtek be, melyek mindent fölborítottak. Budapestet megszállták. Nem úgy, ahogy Tatár Gábor és Vizy jósolta,
hanem a románok vonultak be, átkelve a Tiszán, dacolva a nagyhatalmak tilalmával, maguk vették birtokba a várost. Vadonatúj
egyenruhákban feszítettek az éhes, lerongyolódott pestiek között, mintegy kiöltözködve erre a históriai vendégszereplésre.
Trombitáik fülsiketítő lármával recsegtek. Egyetlen lépést se tettek e hatalmas, égnek fordított hangszerek nélkül, melyekkel
nyilván Trajánus császárt, a római cohorsokat, a világverő légiókat igyekeztek a döbbent, megalázott ország emlékezetébe
idézni.
Ezt sem a magyarok, sem a románok nem bírták volna elképzelni soha, legvadabb lázálmaikban sem. Meglepődve pillantottak egymásra,
csodálkozva azon, hogy mi is történt. Hihetetlen volt.
A magyarok látták ablakaikból, hogy már román autók cikáznak az utcákon, de nem hitték el. Maguk a románok se hitték el mindjárt.
Főpincérek ugrottak eléjük alázatosan, liftesfiúk kalauzolták őket a felvonókon, arra mentek, amerre kedvük tartotta. Kissé zavarba
jöttek.
Mint aki álmodik, hogy hirtelenül egy meseországba téved, és érzi, hogy vágya előtt nincs semmi gát, eleinte nem tudták, mit
kívánjanak, s gyerekes mohóságukban az értéktelen, mutatós holmit választották az értékes helyett.
Mindenekelőtt leszereltették a magánlakások telefonjait. Két hadiszekér megtetejezve telefonkészülékekkel, elszakított drótokkal
végigdöcögött a Krisztina körúton.
Majd váratlanul megjelentek ruharaktárakban, gyárakban, kórházakban, ahol egy megtört, öreg magyar fogadta őket, az igazgató,
régimódi szalonkabátban, s kezdetleges franciasággal majdnem sírva dadogta el előre betanult udvarias tiltakozását, a nagyántántra
hivatkozva, de a tiszt csak egyet intett, mire nyíltak az ajtók, máris vitték a ruhákat, a gépeket, a betegek köpenyeit és
lepedőit, jóvátételi összegül, hadisarcul.
Másrészt őrködtek a polgárok épsége fölött, megtoroltak minden kísérletet, mely a magánvagyon vagy közbiztonság ellen irányul.
Sorra járták a házakat. Bilincsbe vert, sápadt terroristákat kísértek, akik fejüket mélyen lecsüggesztették. Megkezdődött a tánc,
a nagy tánc, melyről Ficsor beszélt.
Vizy Kornél háza, átvéve e történelmi napok idegességét, úgy zengett, mint a köpű. Most Druma, a daliás termetű ügyvéd rohant föl,
s aktatáskájával hadonászva újságolta, hogy elkergették a szociáldemokrata kormányt, polgári kormány vette át az uralmat. Most
Drumáné sikoltozva hozta be az utcáról karon ülő kisfiát, mert ott valami verekedés támadt. Most Etel adta hírül, hogy egy
kommunistát megint istenigazában helybenhagytak. Most Moviszter doktor rendeléséről távozó szív- és tüdőbetegek politizáltak
Vizyék ajtaja előtt. Most Stefi szónokolt, a Drumáék ellenforradalmi cselédje, aki mosogatás után népgyűlésekre járt, s hazajövet
lázas arccal mesélte el, mit hallott, és a második emeleti folyosó karfájára hajolva kiabált, hogy minden szocit föl kellene
kötni.
A katolikus lányok kedvesebbek, szerényebbek, nem olyan nyakasok és követelőzők, mint a reformátusok. Igaz, hogy a katolikusok
könnyelműek, folyton énekelnek, hamar elzüllenek. Ha egyszer gurulni kezdenek a lejtőn, akkor nem lehet őket megállítani, a
mennyországból lezuhannak egyenesen a pokolba.
Az asszonyra ez is kellemesen hatott. Valamikor, hogy a kislánya még élt, Balatonfüreden nyaraltak. Erre a nyárra, mely csupa
gyermekkacaj, hullámzaj és cigánymuzsika volt, boldogan gondolt vissza. Aztán úgy emlékezett, hogy valakitől dicsérni is hallotta
a „balatoni lányokat”.
– Anna – ismételte Vizyné, s a puha, kedves nőnevet rokonszenvesnek találta, mert eddig sohase volt sem Anna nevű cselédje, sem
Anna nevű rokona, ami feltétlenül zavarta volna. – Anna – mondta még egyszer, s a szó megnyugtatta, úgy hullt rá, mint valami
fehér, mint a manna.
Ficsor megtett mindent, hogy rokonát elcsalja. Nyomban munkába állt, s feleségével fölváltva futkosott az Árok utcába. Tudta, hogy
mi a tét. Délelőttönként látta a kommunistákat, akiket ebrúdon dobtak ki a hivatalokból. Egy fiatalember a kapujuk előtt haladt.
Halántékáról vékony, eleven pántlikaként szivárgott a vér, zsebkendőjével törölgette. A házmester ilyenkor megkettőzte buzgalmát.
Ez azonban nem sokat ért. Egyelőre csak Cifkánéval beszélhetett, Bartos sógornőjével, aki a szemlészéknél lakott. A szemlész nem
volt hajlandó elengedni a lányt, csak úgy, ha Ficsor újat hoz helyette, aki éppily megfelelő.
Annának is hiába rágták a fülét. Az ötölt-hatolt, nem egészen értette, hogy miről van szó, meg aztán sajnálta a gyerekeket, a
Bandikát és Pistikét, akiket nagyon megszeretett. Azért megígérte, hogy majd elnéz hozzájuk. De nem állta szavát. Később azt
mondta, hogy „meggondolta”.
Aztán a házmester eltűnt szeme elől. Túlórázott a postán, otthon csak pár percre – inkognitóban – jelent meg, bujdosott. Ficsorné
mindig azt mondta, hogy épp a lánynál van.
A hónap közepe veszedelmes gyorsasággal közeledett. Vizyné már azzal a gondolattal foglalkozott, hogy megtartja Katicát, aki a
fölmondás után – mióta tudta, hogy nincs végképp hozzáláncolva – már nem is látszott olyan ellenszenvesnek. Katica elszegődött egy
drogistához, tizenötödikére be kellett állnia. Nyilvánvaló volt, hogy cseléd nélkül marad, most, télvíz előtt, ebben a tébolyult
világban, az ura még komorabb lesz, megint nem fogadhatnak vendégeket, nem járhatnak sehová, mint a Héring Lujzika után, abban a
keserves két hónapban, melynek emléke lidércnyomásként feküdt mellére.
Annáról – úgy látszott – le kellett mondania. De elhatározta, hogy azért se hagyja magát. Nemhiába volt huszárezredes a boldogult
édesapja s katona mind a két nagyapja, katonaenergia lakozott szívós testében, melynek most ősei – századok távolságából is – erőt
adtak erre a várostromra. Nyakába vette a várost. Egész nap talpalt. Elhanyagolt ismerőseinél érdeklődött, nem tudnának-e valakit.
Többnyire egy szánakozó mosolyt kapott válaszul. Ekkor végigjárta a kálváriát, melynek már unalomig ismerte minden állomását.
Először is a rendőrségre futott. A rendőrségnek másban fájt a feje. Került-fordult a tolonckocsi, gazdag emberrakományát
hozta-vitte. Künn az udvaron festetlen falócákon szorongtak a gyanúsítottak, gyermek és aggastyán kommunisták, nők, rongyban és
selyemben, kisírt szemmel, várva sorsukat. Vizyné a cselédkapitányhoz küldte be névjegyét. Az tudta, hogy mit óhajt, és soron
kívül fogadta. Bizonyos fásult részvéttel tekintett rá, mint idegorvos a gyógyíthatatlan betegére. Kicsit vigasztalta, majd a
cselédszerzőhöz utasította.
Nem sok reménnyel vágott neki ennek az útnak sem. Inkább csak azért, hogy kissé tájékozódjék. A bádogcégérek – kék, piros, zöld
kockákban – hirdették a szakácsnőket, a szobalányokat, a szoptatós dadákat, minden rendű és rangú cseléddel, már rég letűnt kánaáni
bőséggel kérkedve, akár az üres vendéglők, melyek aranybetűs üvegtáblákon hívták fel a közönség figyelmét, hogy „a nap és éjjel
minden órájában friss ételek kaphatók”, vagy a trafikok, melyek „bel- és külföldi dohányáruk”-kal dicsekedtek, de csak szipkát és
öngyújtóhoz való tűzkövet árultak.
Hajlongva jött eléje a cselédszerző, ezt már régen ismerte, mint minden cselédszerzőt. Halvány, ravaszdi csirkefogó alak volt,
ezüst óralánccal mellényén. Minden úrnőnek hízelgett, minden cselédet „hölgy”-nek nevezett az üzlete érdekében. Suttogva ajánlotta
portékáját.
A facér nőszemélyek a fal melletti szalmaszékeken trécseltek, mint petrezselymet áruló kisasszonyok holmi iszonyú bálban. Mikor
belépett, elhallgattak. Közvetlenséget igyekeztek arcukra erőltetni és közönyt, arra gondolva, hogy kettőn áll a vásár, de azért
nem bírták levenni szemüket erről az ismeretlen nőről, aki talán mégis a sorsuk lesz, s egyben bámulták és fitymálták.
Csak egy tekintetet vetett rájuk. Megállapította, hogy ez már a kimustrált, rusnya anyag, mely végeladás után maradt a letarolt
boltban, az, ami már senkinek se kell. Ki is küldi föl lányát szolgálni most, amikor a pénznek semmi értéke, amikor a parasztnak
annyi a zsírja, hogy beléfullad, és gyermekei zongorázni tanulnak?
Kíváncsiságból néhány próbát tett. Az egyik, akit megszólított, ülve felelgetett, keresztbe tett lábbal. A másik fölkelt, de
megalázott arcára nyomban a gúny lárváját öltötte, maga kérte vissza könyvét, a többiek illetlen vigyorgása közben, akik lökdösték
egymást, s ösztönösen félrehúzódtak Vizynétől.
Egyetlenegy jött volna szívesen, egy ősz, hatvanéves tésasszonyszerű, méregkeverő arcú szakácsnő, ez a cselédszerző szerint a
legjobb vidéki vendéglőkben főzött, vállalta volna a padlóvikszelést is, de már gyenge volt, fáradt, s energiáját rég otthagyta a
kecskeméti és a ceglédi vendéglők moslékosdézsáiban.
Mit kezdjen ilyennel? Csüggedten bámulta az asztalt, melyen a hangulat emelésére bazáribrikben légyköpött papírrózsák virítottak. A
helyiség levegőjét a cselédek női kigőzölgése elnehezítette.
V.
Minisztérium és misztérium
Titokban kereste föl Drumát is, akinek ügyvédi irodája már benépesült a kárvallott kommunisták rokonaival, mert híre terjedt, hogy
micsoda ellenforradalmár, s védelmét mindenki rá akarta bízni.
Az ifjú ügyvéd különben is piros arca lángolt a história lázától. Ő Ficsort kész örömest becsukatta volna, legalább ötévi börtönt
helyezett kilátásba, de a cselédügyet meglehetősen homályosnak vélte. Mindenesetre levelet gépelt, melyet ajánlottan küldött el
Bartosnak, fölszólítván, hogy a lányt a törvény értelmében haladéktalanul engedje el.
Vizy csak azért járt haza, hogy behányja magába az ebédet, vacsorát. Zordan evett, idegeskedett, egy szót se szólt. Nem is merte
volna őt ily csip-csup ügyekkel háborgatni. Ha megkérdezte tőle, hogy hová megy, honnan jön, csak ennyit mormogott: Minisztérium.
Olyan rejtélyesen, mintha ezt mondaná: Misztérium.
Valóban, az urának ez volt a titokzatosság, a közélet, a politika nagy távlata, és ami kívül esett, oly potomság, hogy nem is
érdemes vele foglalkozni.
A minisztérium ódon, sárga épülete meghitt zajjal zsongott. Valahányszor átlépte küszöbét, édes bizsergés csiklandozta, s már a
lépcsőn feltűnt arcán az a kenetes, önérzetes mosoly, mely azt jelentette, hogy itt ugyan minden a közé, de tulajdonképpen csak az
övé, és ő itthon van, sokkal inkább, mint lakásában. Ismét köszönt a portás. Jól fésült titkárja az előszobában fogadta, már
osztályozta, megrostálta látogatóit, akiket még egy gondos selejtezés után engedett színe elé. Ezeket Vizy leültette, s
rendszerint bocsánatot kért, hogy nem mindjárt lehet rendelkezésükre. Panaszkodott a sok dolog miatt. Kedvenc szavajárása volt,
hogy meghalni sem ér rá. Nyomogatta az íróasztalon álló csengettyű-billentyűzetet, mint egy zongoraművész. Hivatalosan beszélt a
vidékkel, behívatta referensét, ettől elkért egy aktát, fejcsóválva olvasta, vitatkozott vele, barátian, de fölényesen, hogy
hatalmát az idegenek előtt is éreztesse. Aztán vendégei felé fordulva megkérdezte, nem parancsolnak-e egy szivart. Az igenlő
válaszra kulcsait előkotorászta hátsó zsebéből, kinyitott egy asztalfiókot, nem sietve, hogy késleltesse a beteljesülés
pillanatát, majd a doboz aranyozott fedőlapját félrehajtva eléjük tárta a szalagos szivarokat, melyek a reprezentációs szivarokhoz
tartozván, karrierjét voltak hivatva előmozdítani. Amíg tűzzel szolgált, lelkében elintézte, hogy eggyel kevesebb szivarja van, s
az aranyozott fedőlapot visszahajtva a dobozt ismét elzárta.
Szerette ezt a szertartásosságot, és szerette a hivatal szellemét is. Dél felé kongott a harang, hirdetve, hogy megérkezett a
Miniszter. Az épület szinte templommá változott. Még a komoly állami fák is ünnepibben álltak az udvaron csinos vasrostélyaikban.
Láttad, kérlek, a Kegyelmest? Jókedvében van ma? Pénzt akarok kunyorálni annak a szerencsétlen iparkamarának. Szervusz, kegyelmes
uram, szervusz, méltóságos uram, a legalázatosabb szolgád vagyok. Barátai vették körül, akik előbújtak a bécsi ellenforradalmi
tanyákról, vidéki birtokaikról, mind úriemberek testben és lélekben, mind kimosdottan és szagosan, az eau de Cologne és a
purzicsándohány illatát lehelve. Ölelgették, veregették a vállát, ünnepelték, mert valamit hallottak, hogy elcipelték a
parlamentbe. Ők is panaszkodtak, hogy mennyit szenvedtek, hogy mit raboltak tőlük azok a gonosztevők. De mégis éltek és együtt
voltak, tegeződtek fiatalok az öregekkel, a második fizetési osztály a nyolcadikkal, mint egy nagy család gyermekei. Valami bájos,
atyafiságos érzésben olvadt föl itt mindenki, folyton szolgálatra készen, a hivatalban és hivatalon kívül, megadva a titulust és
respektust mindenkinek, katonai fegyelemmel és bizonyos önfegyelemmel is, abban a tudatban, hogy minden kölcsönbe megy, s később a
ranglétrán bárki eljuthat a legmagasabb fokig. Ez volt az ő világa, több, mint az otthona: a mindene.
Vizy kitűnő hivatalnok volt, szorgalmas, lelkiismeretes is. Ezt a föllebbvalói és alárendeltjei egyaránt elismerték. Még a
szociális érzés se hiányzott belőle. Ha ügyes-bajos emberek fordultak hozzá, tüstént írta az utalványt valamely szervhez. Olykor
maga is áldozott – a módjához mérten – egy árvaház, egy szanatórium fölállítására. Nem tűrte azonban, hogy egyénileg zaklassák,
mert akkor mire valók a hivatalos intézmények. Azzal sem lehetett vádolni, hogy visszaéléseket követett volna el. Közpénzekből egy
fillér se sikkadt el a kezén. De bolondja és balekja lévén a szívességtevésnek, abban a reményben, hogy szívességét viszonozzák,
régi ismerőseinek, iparosoknak, kereskedőknek megrendeléseket, különböző engedélyeket eszközölt ki, akik ezt azzal hálálták meg,
hogy nem hagyták fizetni, mikor üzletükben vásárolt. Ezen ő minden alkalommal megütközött, helytelenítette is, de fájt volna, ha a
várt meglepetés elmarad. Neve napján, a régi, híres Kornél-napokon a különböző iparágak, kereskedelmi cégek kisebb-nagyobb
ajándékokkal kedveskedtek. Húst küldtek, tortát, likőrt, úgyhogy bőségesen kitelt a vendégséges asztal. Egy-egy gyűrűt, egy-egy
ezüstórát is kapott, melyet puritánságára való tekintettel nem használt, csak az üvegszekrénybe zárta, s bús pillanataiban
nézegette. Ezek az ajándékok közel sem értek föl a nekik tett szívességekkel, de jól estek, növelték önérzetét, bizonyos fakó
költészetet árasztottak életére.
Most is ezeket a barátságokat ápolgatta, ezeket az érdekszálakat bogozgatta a Polgári Kaszinóban, a bizottsági üléseken, a
pártvacsorákon, éjjel-nappal. E mozgalmas időkben akart ugrani egyet azon a ranglétrán, melynek legmagasabb fokán már tíz éve
megtorpant.
Egy este vacsorára volt hivatalos az államtitkárjához. Vizy ilyenkor nyájas szalonemberré vedlett. Még feleségével is
elbeszélgetett. Ezt az alkalmat használta föl Vizyné, hogy beavassa őt. Mielőtt elmentek, a házmesterlakásba csalta.
Nem ismervén az ügy ezer ágát-bogát oly fölényesen léphetett föl, mintha a minisztériumban egy elintézetlen aktát sürgetne
valamelyik hanyag fogalmazójától. Felesége büszkén tekintett rá. Mégiscsak más az, ha egy férfi beszél.
– Hogyhogy? Fölmondott a cselédje? És elfogadta? Akkor ehhez nincs joga. A törvény világosan meghatározza a gazda és cseléd közti
jogviszonyt. Ezt föltétlenül respektálni tartozik.
– Szóval: velünk ne bolondozzék. Ha nem áll be a helyébe, rendőrökkel hozatom ide. Megmondhatja. Rendőrökkel.
Ficsornak és feleségének csak ez kellett. Úgy álltak, mint a villámsújtottak, egymásra meredve: a börtön árnya húzódott végig
lakásukon, kiterjesztették kezüket, mintha tiltakoznának a vád ellen, hogy ők valamit is elmulasztottak, de úgy is, mintha
védekeznének a rájuk szakadó csapás ellen.
Vizy befejezte mondókáját. Szégyellte, hogy ebben a csirkepörben ennyire latba vetette presztízsét. Tekintetét körüljártatta a
pincelakásban.
A konyhán másfél méterre fölhúzódott a talajnyirok, tenyérnyi fekete rózsákkal cifrázva a falakat. Penészszag csavargott –
áporodott, nedves –, mellyel elvegyült a tűzhelyen piruló vöröshagyma bűze. Az ablak oly alacsony, hogy az utcai járókelőknek csak
a térdüket látni. Itt várakozott ő, amikor feleségét a parlamentbe vitték, s Ficsort leste, hosszú, hosszú órákig, azon az
alacsony dagasztószéken, melyet most megfújtak neki, hogy leüljön, csak egy pillanatkára, hogy el ne vigye álmukat. De ő nem ült
le. Piszkosnak találta. Attól félt, hogy beszennyezi szalonkabátját.
Különben is úgy emlékezett, hogy akkor a konyha berendezése valamivel csinosabb volt. És akkor szinte meg is áhította azt a
csöndet, azt a bibliai igénytelenséget. Egy dívány állt akkor valahol, melyre szeretett volna leheveredni. Ez lenne az, ez a
süppedt, kiérdemült dívány, amelyből csombókokban lóg ki a tengerifű? Egy csempe bögre éktelenkedett egyik sarkában meg egy piaci
szatyor abból a mályvaszín bársonyból, mely valaha a MÁV elsőosztályos fülkeüléseit borította, de a forradalom után feltűnt
itt-ott, a proletáranyák még bugyogót is varrtak belőle növendék gyermekeiknek. Elámult e kopárság láttán. Zsebkendőjét orrához
tartotta. Ideges pillantással sürgette feleségét.
– Tehát beszéljen vele, kedves Ficsor és mondja meg neki, hogy határozza el végre magát. Nézze: talán ígérjen rá a bérére.
– Az? – és Ficsor megfeledkezve a köteles tiszteletről, könyökével oldalba bökte vastag feleségét, s röhögött. – Hallod? Az Anna
szeretőket tart.
Ficsorné fölhúzta ajkát, kivillantotta sárga lófogait, úgy vihogott azon, hogy az Anna, már mint az Anna szeretőket tart.
– Olyan lány az – mondta a házmesterné –, hogy meg kellene aranyozni a kezét – és mosolygott, mint aki határozottan lát
valakit.
Vizyné maga se tudta, hogy e két kijelentés közül melyik hatott rá mélyebben: a házmester velős, minden szólam nélkül való
biztatása, vagy a házmesterné szinte költőien egyszerű beállítása. Mind a kettő általánosság volt. De néha az általánosságban van
a legtöbb tartalom, mert nem köti meg képzeletünket, s szabadjára hagyja csapongani.
Katica még ott volt nála, de már csak félig. Hagyta, hadd csináljon, amit akar. Lakását se rakatta vele rendbe. Majdnem örömmel
szemlélte, hogy gyülemlik napról-napra a por, a piszok. Amint Katica ásítva és álmosan eltehénkedett a konyhában, a másikat látta
helyette, mellette és mögötte, aki majd mindent helyrepótol, és fürgén, csodálatos gyorsan mozog, mint egy tündér. Majd ő, aki
csak a munkát szereti, a munkát. És egyes nehezebb munkákat egyenesen félrerakott számára, mint holmi becses ajándékot egy
kedvesünknek, akit különösen ki akarunk tüntetni. Mindent tőle várt. Mikor lehunyta szemét, megjelent az, akiről csak azt tudta,
hogy meg kellene aranyozni a kezét, az aranykezű cseléd, ez az aranykéz pedig, mely mintegy tömör, sárga aranyból volt,
meg-megcsillant a homályban, s vezette őt, tovább-tovább.
A románok átköltözködtek közvetlen közelükbe, a Krisztinába. Akikre első hetekben ájult meglepetéssel tekintett, úgy jártak háza
előtt, mintha ott születtek volna. Annyira megszokta őket, hogy rájuk se nézett. Vasárnaponként a karcsú, fekete tisztek befűzve,
a parfümtől büdösen sétálgattak a Bástya sétányon egy orfeumcsillag társaságában, kirándultak az Istenhegyre, a füvön uzsonnáztak
alkalmi babájukkal, kodakjaikkal lefotografálták őket. A Philadelphia Kávéházban magyar nótákat húzattak fülükbe, melyeket valaha,
erdélyi diákkorukban, mikor szerelmesek voltak, maguk is vágyakozva daloltak.
A legénység a Vérmezőn ütött szekértábort. Este a kondérokban vacsorát főztek, tábortüzek gyulladtak, s a budai szolgálók, akik már
régen nem láttak igazi katonákat, csak afféle zöldkáderes lógósokat meg vörös hektikásokat, körülállták őket. Katica Lajosát
lecsípte a rendőrség, mint rovott múltú betörőt. A lány fogott magának egy románt, egy alig húszéves havasalföldi pásztort. A
vassisakos vitéz még soha életében nem látott ily szép nőt. Derekát átölelve, kezét kezébe téve sétálgatott vele a Vérmező körül,
bámulta pirosra festett száját, angyalszőke haját. Jelekkel esküdözött, hogy feleségül veszi, csak jöjjön vele Romániába.
Minden nap virágcsokorral várta a kapu előtt. Gyakran bement a lépcsőházba is.
Ezen mindenki fölháborodott. Etel többé nem állt szóba Katicával, ezzel a hazaárulóval, Stefi pedig azt híresztelte, hogy Katica
román kém.
Vizyné csapkodta kezét, hogy micsoda botrány, micsoda szégyen a házára, de intézkedni nem mert. Félt a megszálló hadsereg
bosszújától. Druma ajánlott levelére sem érkezett válasz. A helyzet tűrhetetlenné vált.
Poros, szürke alkonyat volt, mely a nyár derekán az őszre emlékeztetett, amikor majd korán sötétedik, s a kéményeken besivalkodik a
vihar. Botladozott a hepehupás, tabáni lankán. Az ismert Krisztina a cirkáló járőröktől idegennek, egy különös gyarmatnak
tetszett.
Tudta, hogy a ház körülbelül hol lehet. A házmester beszélgetésük során többször elmagyarázta, hogy egy bába is ott lakik, Karvaly
Erzsébet, künn van a cégére – kisbaba, akit kádban fürösztenek –, s a házba gerendás kapualjon lehet bejutni, Bartosék üvegajtaja
az udvarra nyílik, a falon Szent Flórián képe, alatta egy piros mécs.
Az Árok utcában csupa földbesüppedt, düledék viskó van, egyik olyan, mint a másik. Ezek között eltévedt. Egy roskatag vityilló
előtt üldögélt valami félhülye nénike, az nehezen megértette, hogy mit keres, s fölvilágosította, hogy valamivel följebb ment,
vissza kell fordulnia. Sietett, mint aki valami tilosat művel. Az emberek bizalmatlanul figyelték. Félni kezdett. Egy gyöpös
dombra érve megpillantotta Karvaly Erzsébet cégérét, a fürdő csecsemővel, s a kapualjba lopakodott. A Szent Flórián-kép, a
lobbadozó piros mécs a falon biztatóan intett feléje.
Az volt a terve, hogy kihívatja, beszél vele, elcsalja, ha lehet, azonnal, de mindenesetre meg akar győződni, hogy milyen.
Kis táskájában kotorászott, pénzt vett ki, hogy valakivel beizenjen érte. De az Árok utcában lélek se járt. A szűk, piszkos udvar –
fölötte az ónszín égbolttal – elhagyatott volt.
Belülről hangokat hallott, nőhangokat és gyermekhangokat, tétován. A szél egy ablakot csapott be. Falhoz lapulva várt.
Az a bizonyos üvegajtó egyszerre kitárult, s az udvarba szaladt egy mezítlábos fiúcska, a Bandika, utána egy nő.
A nő körülbelül olyan magas volt, mint ő, de izmos, tagbaszakadt, arcbőre sárgásbarna, nagy, kócos haja és sűrű szemöldöke
szénfekete. Valami színehagyott bordó ruha lógott róla. Rohant a fiúcska után, aki a kerekes kút kávája körül csintalankodott,
elkapta a fiúcska kezét, megfenyítette, aztán szeretettel karjára kapta, többször megcsókolta. Úgy vitte be a lakásba.
Pár perc múlva megint kijött egy bádoglavórral. Vizet húzott a kútnál, teleöntötte a lavórt, s amint befelé indult, oldalt
pillantott.
Vizyné a napernyőjét kissé fölemelve intett neki. Aztán a bal kezével is intett. A nő ezt nem vette észre, talán nem is értette,
ismét besietett. Nem mutatkozott többé.
Már sötétedett. Később egy férfi lépett be a kapun, nyilván a szemlész, aki csak bámult, hogy mit keres itt egy úriasszony.
Nem egészen úgy sikerült, ahogy tervezte. Mégsem bánta meg a kalandot, mert most tulajdon szemével látta, hogy erős, iparkodó,
derék lány. Főképp az tetszett, hogy oly nyájas volt ahhoz a gyerekhez. Aztán legalább szilárd anyagja lett képzelődésének.
– A napokban. Most már találtunk a helyébe egy lányt. Ma mondták, hogy elengedik. Ne tessék nyugtalankodni.
Etel és Stefi, mikor a második emeleti folyosó két szemben levő ajtajában ülve kavargatták a tortának való cukros tojáspépet, erről
társalogtak:
Ez a sótalan-ízetlen, tüneményesen műveletlen kis asszonyka a háborúban közönséges ápolónő volt, akkor vétette el magát azzal a
gyönyörű urával, amikor az fejlövéssel feküdt a marosvásárhelyi hadikórházban. Alattomosan settenkedett a lépcsőházban, egy egérke
módjára. Cincogva beszélt.
VI.
Anna
Vizy már átugrott a Polgári Kaszinóba, feketézni. Felesége egyedül merengett a rizsfelfújt romjai előtt.
Miként került oda? Nem értette. Arra határozottan emlékezett, hogy nem ő szórta el, hiszen tányérját egész ebéd alatt nem
mozdította el.
Minden jelent valamit. A legkisebb jelekkel is izennek nekünk, onnan túlról, kis jelekkel nagy dolgokat. Ő, aki a spiritiszta üléseken gyakran látta kislánya szellemét, s hallotta hangját, de hányszor, egészen
tisztán, nem kételkedhetett ebben.
Nyelvére tette a három szem labdacsot, egy pohár nagyon vizes bort ivott rá, és azon tűnődött, vajon mi lehet az a jó hír, melyet a
hét rizsszem jelez, mikor halkan koppant az ajtó, s mielőtt válaszolhatott volna, hogy szabad, az ajtónyíláson bekandikált Ficsor
feje.
Vizyné megkapaszkodott az asztal sarkába, az események véletlen, gyors torlódásától majdnem elszédült.
Ezen a napon mezítláb volt, papucsban, abban a régi, lila pongyolájában, melyben a kommün idején szokott kijárni az utcára, hogy
proletárasszonynak tekintsék.
Szekrénye előtt magára kapta fehér pongyoláját, pezsgőszín harisnyáját, barna félcipőjét. Ruhatárából gyorsan szedegette ezeket,
mint színésznő, akinek nemsokára jelenése lesz. Még a tükörben is megnézte magát. Arca fáradt volt, törődött. Mosolygott a
tükörképre, mosolyát erőltetettnek vélte, kissé elkomolyodott, megkereste a két kifejezés között a középutat. Bőrét könnyedén
érintette a rizsporos pamaccsal. Az utolsó pillanatban fölcsatolta arany karperecét.
A díványon az ura otthoni kabátja hevert, kifordított ujjal. Ezt összehajtogatta. Ezenkívül is bántotta egy és más: hogy az abrosz
csak háromnegyedrészt takarja az asztalt, hogy a zsíros tányérok még ott maradtak a középen a rizsfelfújt mellett, meg hogy a
porcukorszelencén a legyek dőzsöltek. Szeretett volna egy kis rendet teremteni. De erre már nem maradt idő. Attól tartott, hogyha
sokáig késlekedik, Katica lebeszéli.
Csak az abrosz csücskét ráncigálta lejjebb, csak bedugaszolta a borosüveget az alumíniummal futtatott parafa dugóval, s leült
előbbi helyére, az ajtóval szemben, felkönyökölt, mintha már régóta ülne itt és gondolkoznék arról, amiről az úriasszonyok ebéd
után általában gondolkozni szoktak.
Az nyílegyenesen hozzásietett, lekuporodott, kezet csókolt, oly természetesen és gyakorlattal, mintha évek óta ismerte volna.
Vizyné nem mindjárt vonta vissza kezét: általában szerette, ha kezet csókolnak neki, élvezte bőrén a nedves, emberi szájakat.
Nem hallotta, nem hallhatta, mert a vér erős lökéssel fejébe tódult, két füle körül zúgott, s egész lelkével a lányt figyelte, aki
közben visszament az ajtó mellé és megállt, kezében a tiszta zsebkendőbe bugyolált cselédkönyvvel, hajadonfőtt, szemét a földre
sütve.
– Ez, méltóságos asszonyom – erősítette Ficsor, nem értvén a kérdést. – Az Anna, az Anna. Talán nem megfelelő? – és fejét oldalt
billentve a méltósága felé sandított.
Legalább ő az Árok utcában, akkor estefelé másvalakit látott. Az a nő, aki a fiúcska után szaladt, magasabb volt ennél, sokkal
magasabb, sokkal izmosabb, az arca sárgásbarna s a haja fekete, a szemöldöke is fekete, szénfekete. Erre határozottan emlékezett.
Egyszerű félreértésről lehetett szó. Bizonyára összetévesztette valakivel, talán Bartos sógornőjével, akiről egyszer-másszor
hallott is Ficsortól.
De bár ezt nyomban tisztázta magában, percekig tartott, míg azt a bordó ruhás nőt, akit gondolatban már fölfogadott, elszállásolt,
lefektetett a Katica ágyába, akivel képzeletben már kitakaríttatta valamennyi szobáját, akit már magáénak tudott, megfosztotta
azoktól az erényektől, melyekkel földíszítette: most tehát le kellett tépni érdemrendjeit, átnyújtani annak, akit illet, ennek a
még teljesen idegen, félszeg leányzónak, aki látható lámpalázban szorongott előtte.
Vizyné arcáról már eltűnt a csalódás és ámulat. Mindez valami kellemes derengéssé enyhült. Még egyre mustrálgatta. Ez nem is
látszott parasztlánynak. Nem volt olyan tenyeres-talpas, pirospozsgás, mint a Varga Örzsi. Inkább nyúlánk és törékeny, az arca
tojásdad, csontjai finomak, arányosak. Üde pepita ruhácskát viselt, mely alatt puhán, öntudatlanul aludt a gyermekmelle, játékosan,
mint két kis gumilabda. Egész lényében pedig volt valami, amit nem tudott kifejezni, valami, ami vonzotta, ami egy kicsit vissza
is rezzentette, de rendkívül érdekelte.
És amikor már nem is vizsgálta, csak hatni engedte magára, amit tapasztalt, egyszerre érezte, hogy ez az, akit évekig keresett
mindhiába. Belső sugallatot hallott, mint élete döntő fordulataikor, azt a gyámolító, biztató hangot, mely annyiszor szólamlott
meg benne, valami parancsfélét, hogy ne sokat okoskodjék, hanem fogadja föl, tartsa meg, s vágy fogta el, hogy azonnal itt
marassza, hogy birtokolja, és karját máris kinyújtotta feléje, mintha meg akarná ragadni, hogy többé sohase engedje el.
– Igen – mondta Vizyné, aki uralkodván magán, félreértett mozdulatát szerencsésen átjátszotta egy alsóbb síkba. – Nézzük a
könyvét!
Édes Anna született Balatonfőkajár községben, enyingi járásban, Veszprém (megyében, kerületben stb.)
Magyar(országban).
Most hol a könyvre, hol a lányra pillantva ellenőrizte a cselédkönyv hivatalos megállapításait, melyek bizony közel sem födték a
leírhatatlan valóságot. Haja, nem dús haja, melyet csak úgy kenőcs nélkül, szárazon simított hátra domború homlokáról, nem volt
szőke, hanem a gesztenyeszín és szőke közötti árnyalatú, szöghaj. Orra se „rendes”, hanem határozottan érdekes, a lélegző
cimpáival, majdnem különös és pikáns. Termete valamivel magasabb a közepesnél, de gyönge, elmaradott, talán csöppet fiús is még.
Szája vérszegény és cserepes, s keze, a rendes cselédkéz: durva. Körme kurta és csempe.
Vizyné tanulmányozta aláírását, szálkás szarkalábbetűit – melyeket hosszan és gondosan rajzolhatott oda egy rendőrségi szoba
asztalára görnyedve – és előző gazdáinak minősítését.
Eddig csak két helyen szolgált: 1916-ban, mikor fölkerült Budapestre, Wild raktárnoknál, aztán Bartos szemlésznél. Mind a két
helyen majdnem másfél évig.
Gazdái elismerték, hogy „hűséges”, erkölcsi magaviselete „kifogástalan” és „egészségesen távozott”. Wildné azonban a többi polgár
tájékoztatására lelkiismeretesen beírta, hogy „munkájában nem mindig megbízható”, és ezt is: „még nem eléggé ügyes”.
– Valamit. Jobb szeretem, ha azt mondja, hogy semmit. Ismerem ezt. Mindegyik így beszél, mikor beszegődik. Aztán amikor kanalat
vesznek a kezükbe, kiderül, hogy fogalmuk sincs. Emlékszik, Ficsor, a Mennyei Margitra? Az is azt mondta, hogy tud főzni. És a
Lidi is.
– Eszerint – s ezt már igen gyorsan: – elvégez mindent, ami a ház körül előadódik: bevásárol a piacon, szenet hord a pincéből, üres
idejében harisnyát stoppol, ruhát foltoz, satöbbi, satöbbi.
Anna nem látta a beszélőt, mert folyton a padlóra meredt, pusztán a hangot hallotta, test nélkül, mint valami szózatot. Zavartan
egyik lábáról a másikra állt.
Amikor ide belépett, a gyomra egyszerre fölémelyedett, olyan rosszullét fogta el, hogy azt hitte, azonnal összerogy. Valami
kimondhatatlan büdösséget érzett, mint a patikában, éles, hideg szagot, mely egyre jobban facsarta az orrát, kavarta belét. Vizyné
a zongorájában kámfort tartott, hogy a molyok ne rágcsálják meg a vattás hangkalapácsokat. Anna nem tudta, honnan származik ez az
orvosságszag, csak azt tudta, hogy nem bírja ki, csak azt tudta, hogy már az első pillanatban ki akart szaladni, és ha egészséges
ösztönére hallgat, akkor köszönés és istenhozzád nélkül elrohan, menekül, le a lépcsőkön, az utcákon, s fut, meg sem áll hazáig, a
kajári tarlóföldekig.
Tekintetét mégis fölemelte annyira, hogy látta Vizyné cipőjét, harisnyáját, a falon az ingaórát, mely ébenfatokjában járt, s
egyenletes ketyegéssel zsibbatag-úri csöndet szitált az ebédlőre. Már a szalonba is bepillantott olykor-olykor. Itt a tükörben
képek színes gomolyaga forgott. Hosszú, alacsony hencser nyúlt el, torontáli piros szőnyeggel takarva, melyen a délután lobogó
máglyát gyújtott. Ilyesmit sem Wildéknél, sem Bartoséknál nem látott. Káprázva, szédelegve nézegette ezt, mikor időnként
fölvetette szemét. Úgy tetszett, egy elvarázsolt kastélyba került.
– Az a kérdés – szólalt meg Vizyné –, hogy van-e kedve a helyhez? Micsoda? – firtatta, mikor a lány ismét nem válaszolt.
Vizyné előtt elsötétült a világ. A lázadás e csöndes cselédmozdulata, melyet annyira ismert, egy pillanat alatt porba döntötte
reményét, mindazt, amit eddig oly fáradságosan épített. Elhatározta, hogy most szigorú lesz, kenyértörésre viszi a dolgot.
– Tessék? – kérdezte gúnyosan. – Nálam nem így szokás felelni. Ha nincs kedve, fiam, a helyhez, akkor itt a könyve – és a
cselédkönyvet az asztalra ejtette, úgy, hogy az csappant. – Mehet, Isten hírével.
– Van – rebegte hangtalanul Anna, aki úgy értette, hogy neki mindegy, hiszen mindenütt csak dolgozni kell.
– Az más. Beszéljen értelmesen és tisztességesen. Ahogy úri házban szokás. Ha megbecsüli magát, itt jó dolga lesz.
– Itt jó dolgod lesz – sietett Ficsor a méltóságos asszony segítségére, hogy közös erővel bírják elhatározásra.
– Csak mi ketten vagyunk. Én meg az uram. Gyermek nincs – s önkéntelenül a falon lévő fotográfiára pillantott, és a szokott eszelős
mozdulatával végigsimította borostyánsárga haját, mintha nehéz volna a kontya, mintha szétrepedne alatta a koponyája. – Aztán
nálam nem úgy van, mint másoknál. A kenyér szabad. Annyit ehet, amennyit akar. Hallottam, hogy a régi helyén csak rántott levest
reggelizett. Itt minden reggel kávét kap. Meleg kávét. Vasárnap tészta, hetente kétszer hús. Ha pedig jól viseli magát, hébe-hóba
egy pár cipőt is ajándékozok. Vagy egy ruhát.
– Hallod, Anna? Hallod? Varrni. A méltóságos asszony kitaníttat varrni is. Csak légy szorgalmas. Úriemberekhez kerülsz. Mert ez nem
olyan ház. Ennek nincs párja – valami nagyot akart mondani – az egész Krisztinában.
Szeme kék volt, de nem csillogó, inkább tejeskék, violáskék, mint a Balaton vize párás, nyári hajnalon.
Most látta először Vizynét: egy sápadt, nagyon magas, jéghideg nő meredt eléje, aki – nem tudta, miért – egy ismeretlen madárhoz
hasonlított, szétborzolt, fényes dísztollakkal. Hátrált az ajtó felé.
Vizyné, hogy az előbbi kis összezörrenést elsimítsa, s főképp, hogy végre hallja a hangját is – mert eddig a lány csak egyetlen
szót ejtett ki, azt hogy: van –, emberi nyomatékkal kérdezte:
– Őszintén? Ne tagadja, mert úgyis rájövök. Ez a ház erkölcsös. Ide senkinek se szabad bejárni, se nappal, se éjszaka. A kulcsok
különben is nálam. Ismerőse sincs?
– A Ficsorékat – szünet. – Meg a Wildné nagyságos asszonyt – szünet. – Meg a Cifkánét, a Bartos úr ángyát.
– Jobb is. Csak elrontják. Nem mondom, ha valakije jön. Az apja vagy a bátyja. Akkor engedélyt kér, hogy találkozhassék velük.
Különben minden második vasárnapja szabad. Délután háromtól hétig. De hétkor már itthon kell lennie.
Vizyné – élve úrnői jogával – kibontotta. Mindig batyuvizsgálás alkalmával győződött meg először, hogy lop-e majd az új cseléd.
Néhány rongyos pamutzsebkendő, melyen nincs monogram – tehát valószínűleg nem lopta –, egy már erősen viselt, kék kartonruha, pár
fejre való kendő, egy uraságoktól levetett férficipő, melyet valahonnan ajándékba kaphatott, egy kerek reklám kézitükör, a cég
jelzésével, egy vasfésű, még tele gubancos hajával.
Katica nyitott be, magasra emelt fővel, egy megsértett hercegnő fölényes mosolyával, hogy a déli asztalt leszedje. Vizyné már nem
engedte hozzányúlni. Kiküldte, és maga is utánament.
– Jó hely – mondta a házmester. – Príma hely. Gazdagok. Az övék a ház. Ez az egész ház. Az úr tanácsos. Méltóságosok.
A szegény emberek kedélytelen atyafisága fűzte őket egybe, kiknek a vérségi kapcsolat vajmi keveset jelent, mert nincsenek kedves,
közös emlékeik, csak egymás mellett élnek, folyton dolgozva, önmagukba zárva, egymásnak áthatolhatatlanul, nagy távolságban.
Vizyné Katicát úgy akarta kilopni innen, mint közkórházakból a kolerás halottat, hogy meg ne fertőzze a még egészségest.
Katicának sem volt vastagabb batyuja, mint Annának, de önérzete az volt. Mielőtt elindult volna, gavalléros mozdulattal visszaadta
a kötött lélekmelegítőt, melyet ajándékba kapott.
– Ez itt a dolgozó. A könyveket naponta letörölgeti, de az íróasztalról semmit sem mozdít el, az úr finnyás a holmijára. Értette?
Erre is roppant vigyázzon!
– No, erre is ráfér a takarítás. Majd kirakjuk. A zongorát valamivel előbbre húzzuk. Lesz dolog, annyi bizonyos.
Anna a piros szőnyeggel takart hencser mellett állott, úgy rátapadt a zongorából kiáradó kámforszag, hogy halottfehér lett. Vizyné
és Ficsor már a hálóban volt. Csak azt hallotta, amint az asszony sürgette:
A hálóból kis futórózsákkal mintázott sárga tapétaajtó nyílt a sötét, nyirkos fürdőszobába, ahol búsan locsogtak az elrontott
csapok.
– Oltsa el a villanyt! – parancsolt Annának. – Ugorjon, fiam! Egy-kettő. Ha valahonnan kimegy, mindig oltsa el! Nem szabad
pocsékolni ebben a drága világban. És az ajtót is csukja be maga után! Egy fáradság. Léghuzam van.
– Ez itt a maga… – kezdte Vizyné, de nem talált rá szót. – Nem nagy. De hát mindnyájan megvoltak benne. Ne oda! – kiáltott, mikor
Anna az asztalra tette batyuját. – A földre. Be ne poloskázza a lakásomat! A feje tiszta? Holnap majd megfürdik.
– Ez zárva van. Minden reggel kiadom a lisztet, zsírt, cukrot. Semminek sem szabad hiányozni – figyelmeztette.
– Ugyan, méltóságos asszony – tiltakozott a házmester szinte fölháborodva. – Azt ad majd neki, amit megérdemel. Előbb meg tetszik
látni.
Először is behívta az ebédlőbe. Felügyelete mellett leszedette vele a déli asztalt. Tanította-oktatta, hogy vigye ki a tányérokat,
hogy mosogasson, hogy rakja el a késeket, villákat a pohárszékbe.
Este vacsorára teríttetett. Megint az asztalra rakták a tányérokat, késeket, villákat, melyeket délután leszedtek. Egy fehér cipót
tettek oda, mert ők már fehér cipót ettek.
VII.
Új seprő jól seper?
Egy darab kenyeret szelt. De beléje se bírt harapni. A kenyérnek – és a sajtnak is – olyan szaga volt, mint benn a lakásnak.
Bajmolódva szétbontotta a tábori ágyat, melynek szerkezetét még nem ismerte, áthúzta egyetlen párnáját, beburkolózott abba a
huzatlan paplanba, melybe tegnap még Katica takarózott, s miután elfújta a gyertyát, lefeküdt.
Bandika is ezt imádkozta, Pistike is, meg a Wild raktárnok fia is, a Gyuri. Mindegyiket ő tanította rá.
Ez a bicska olyan bicska volt, hogy mihelyt kinyitották pengéjét, nyomban madarak röppentek ki belőle, sok-sok kis, tarka madár.
Ezzel aludt el a gyerek, s reggel fölébredvén kacagva újságolta el, hogy a madaras bicskával álmodott.
Anna elmondotta a gyermekimát. E rímes szavak, melyeket még ma sem értett egészen, enyhe bódulatot keltettek benne. De nem
álmosodott el. Tegnap pedig sokáig maradt fönn Bartosékkal.
Tüzes négyszögek gyulladoztak, el-elsötétedtek. A lakók, amint odaát bementek e ház mellékhelyiségeibe – kamrákba, árnyékszékekbe –
fölcsavarták és eloltották a villanyt.
Egy nő gyönyörűen énekelt hozzá. Mindig újra és újra kezdte. Zengettek az ablakok, a falak, az egész ház lebegett, hömpölygött a
muzsika hullámain. Sokszor úgy tetszett, hogy alatta, közvetlen az ágya alatt búg valami. Később rájött, hogy fönn zongoráznak, a
feje fölött.
Csönd vette körül, feketeség. Már a tűzfalon se izzottak az ablakok fényes négyszögei. Amikor kissé elzsibbadt, elvesztette
tájékozódóképességét. A régi díványt kereste, de csak a falat találta maga körül, csak az üres éjszakát kaparászta, azt hitte,
hogy a konyha megfordult, és mindjárt valami szakadékba zuhan.
Fönn, fönn magasan, a tűzfal tetején még égett egy lángocska. Az nem lobbant ki, vele együtt virrasztott.
Eleinte azt gondolta, hogy valami csillag. Csak egy lámpa volt, közönséges olajlámpa. Mégis fényesebb volt, mint a csillag.
Éjfél után kulcs csikordult az előszoba zárában. Vizy jött haza, ki a románoktól már éjszakai igazolványt is kapott. Suttogva
beszélgetett feleségével.
Kevéssel rá a konyhába benyitott valaki. Mezítláb, hosszú, fehér ingben, mint egy kísértet, odalépett az ágyához az asszonya,
nézte, hogy alszik-e már. Egy negyedóra múlva újra megjelent ez az alak. Anna akkor már nem látta, mert fejét párnájába fúrva
aludt.
Ismét egy idegen lélegzet szűrte át a lakás levegőjét, melyet ők is szívnak, egy idegen szív dobogott itt, egy idegen élt velük egy
födél alatt, megérkezett a legközelebbi és legtávolabbi, a barát és ellenség egy személyben: a titokzatos vendég, minden ház
titokzatos vendége.
Nem értette, hogy lehetséges ez. Legalább hajnali négykor kellett fölkelnie. Oly csöndesen dolgozott, hogy semmit se hallott.
Most ott kuporgott a dolgozóban, az íróasztal mögött, abban a kék kartonruhájában, abban a férficipőben, melyet már a batyujából
ismert.
Vizyné csak bólintott. Tudta, hogy a cselédeket nem szabad mindjárt megdicsérni, mert elkényeskednek.
Babkávét daráltatott, tejet forraltatott, leszalasztotta a pékhez, megteríttetett a reggelihez, majd a fürdőszobába küldte, hogy
szóljon a méltóságos úrnak.
Az a tükör előtt borotválkozott, bekenve a szappanhabtól, fehéren, mint egy hóember. Anna nesztelenül hozzálopózott, s keze után
kapott.
– Vigyázzon – kiabált a szigorú úr –, megvágom! – s a villogó pengét magasba tartotta. – Maga az új lány? Mi a neve? A vezetékneve?
Az apja neve? Magyar – állapította meg, mert ő mindig a nagy, politikai távlatokat kedvelte. – Földmívesek. Helyes. Kisgazdák.
Nem ismervén az itteni szokásokat, az új lány tiszta, sárga abroszt terített, melyet csak ünnepnapokon használtak. Régi, idilli
ezüstzajjal csilingeltek a kanalak.
Rosszallta ezt a könnyelműen előlegezett bizalmat, mely majd annál keserűbb kiábrándulást kelt. Hiszen mindig így kezdődött.
Felesége, aki jó emberismerőnek vélte magát, és a legkisebb mozzanatokból is messzemenő következtetéseket vont, az első huszonnégy
órában minden cselédjét „derék lány”-nak nevezte, azt mondta, hogy „ez nem olyan, mint a többi”, olyan jelzőket pazarolt rájuk,
melyek csak költők képzeletében foganhatnak. Aztán végzetesen következtek a csalódások. Másnap rendszerint hallgatott a „derék
lány”-ról. Harmadnap foghegyről jegyezte meg, hogy „kissé lassú”, vagy „kényelmes”. Negyednap kifogásolta modorát. Majd egyszerre
drámai gyorsasággal jött a kifejlet, amennyiben a hét végén egy jelentős mozdulattal félrehívta őt, száját kis „o”-alakúra
gömbölyítette, és majdnem hangtalanul rebegte, hogy „lop”, képzeld csak „lop”, s végül kimondta a végső ítéletet, hogy: „ez is
olyan ringyó, mint a többi”.
Csak kapta szalmaszatyrát, s fűzőtlen férficipőjében baktatott a piacra. Várni se kellett rá, nem kaszinózott, máris visszatért.
Szedetlenül szedődött az asztal, terítetlenül terítődött, mint a mese „terüljasztalkám”-ja. Rend volt, rend és csend.
Ismerte Viatoriszt, az üzleteket, a községi bódékat. A városban sem tévedt el. Mikor elküldte messzebbre, visszatalált a Vámház
körútról, sőt a Boráros térről is. Nem volt az a falusi liba, akinek eleinte hitte. Az a három év, melyet Pesten töltött,
lekoptatta róla a bárdolatlan szokásokat. Csöndesen járt, csöndesen fújta az orrát, parasztosan se beszélt, csak az üveg helyett
mondta dunántúliasan „öveg”, meg néha – megbocsátható tévedés – nagyságos asszonynak nevezte méltóságos asszony helyett.
A kukoricakenyeret meg a sajtot, melyet első nap otthagyott, másnap is kikapta vacsorára. Akkor se nyúlt hozzá. Reggeli kávéját
kevergette-kavargatta s félretolta. Egy falat nem sok, annyi se ment le a torkán. Mindössze egy almát evett Ficsoréknál a harmadik
napon. Annak nem volt olyan szaga.
Akármit csinált, nem bírta megszokni ezt a helyet. Szaglása, mely éles volt, mint egy kutyáé, tiltakozott ellene.
Ha messziről megpillantotta az Attila utca 238. számú házat, összeborzongott. Pedig igen szép ház volt Vizy Kornél háza. Takaros,
mint egy kis kastély. Homlokzatát szürke gipszrózsák ékesítették, erkélyek csüngtek róla, könnyedén odaragasztva, akár a
fecskefészkek. Fönn kettő, a Moviszteréké és Drumáéké, nyitott, de az övéké üveges, verandaszerű, vacsorázni is lehetett ott, s a
mennyezetről ernyős lámpa lógott. Csak ez a három úri család lakott itt. Künn a ház falán két tábla: „Dr. Druma
Szilárd, köz- és váltóügyvéd.” „Dr. Moviszter Miklós, orvos, med. univ. Rendel de. 11–12-ig, du.
3–7-ig.”
A szép doktorné kivágott pongyolában ült a zongora előtt, járatta a billentyűkön felgyűrűzött liliomujjait és énekelt, énekelt,
nagyon erősen.
Etel a nagy, világos konyhában trónolt, egy széles nádszéken, köténye korcán kulcskötegekkel, mint a család patrónája. Itt mindent
ő intézett. Ő határozta el, mit főznek, mi lesz ebéd, zsarnokoskodott, gazdáit néha össze is szidta, s azok féltek tőle, mint a
tűztől. Délután háromtól félötig aludt. Ilyenkor Moviszterék lábujjhegyen jártak, hogy föl ne ébresszék, a doktor maga nyitott
ajtót pácienseinek. Ebédjéhez, vacsorájához megivott egy üveg barna sört. Nehezen mozgott, utóbb már elhájasodott, folyton
réteseket evett. Annát is kínálgatta.
Drumáék cselédje nem mindjárt akart hozzá leereszkedni. Stefi egy grófi családtól került az ügyvédékhez, a Várból. Miután megunta
az ottani nagystílű életet, egy kis nyugalomra, egy kis önálló hatáskörre vágyakozott, melyet itt meg is talált. Drumáékról
jóindulatú lenézéssel beszélt, mert fiatalok voltak, s még olyan szegények, hogy be se tudtak egészen rendezkedni. Csak ő
tanította ki őket pár előkelő szokásra. Vendégeiket szertartásosan jelentette be, asztalukra recés golyócskákban adta föl a vajat.
Náluk is fehér kötényt viselt, fekete szoknyát. „Személyzet”-nek nevezte magát. Keresztény újságokat olvasott, hivatalnoklányokkal
barátkozott, különösen Druma gépírókisasszonyával, akivel néha tüntetően karonfogva sétált, hogy őt is gépírókisasszonynak
tartsák.
Ez a két lány bizalmába fogadta. Meg-megkérdezték, mit főztek, lementek hozzá telefonálni, mikor náluk nem volt áram. Délután
hívták kártyázni is dióba, babba, máriásozni.
Vizynéről nem sok jót hallott. Zsugorinak mondták, félbolondnak, aki a halottak lelkével beszélget. Vallatgatták, hogy van
megelégedve helyével. Azt felelte, hogy meg van elégedve.
Mit is beszélhetett volna nekik? Hiszen magának sem tudott számot adni, hogy mitől irtózott itt mindennap jobban és jobban.
A villanyt, azt hamar megszokta. Megmutatták, hogy kell kezelni. Anna kezelte, akár ők, nem tudva, hogy micsoda az elektromosság,
akár ők. Csak épp hátrafordult, miután elcsavarta a kapcsolót, mert hiába látta, hogy a szoba megvilágosodik, arról is meg akart
győződni, hogy csakugyan ég-e a lámpa. Hasonlóan volt a telefonnal is. Pár napig síri hangon beszélt a tölcsérbe, összetévesztette
a hallgatóval, de később a telefonnal is megbarátkozott. Künn a pusztán nagyobb csodákat látott. Tudomásul vette, hogy ilyesmi is
létezik.
Más dolgok zavarták, melyek minél tovább maradt itt, annál idegenebbek lettek. Egészen jelentéktelen dolgok.
Amikor például egy reggel véletlenül meghallotta, hogy az urat Kornélnak hívják, érezte, hogy ezen a helyen nem bírja ki
sokáig.
Amit zöldnek képzelt, a kályha, fehér volt, a szalon fala viszont zöld és nem fehér, az asztal nem gömbölyű, hanem hatszögletes és
alacsony, az egyik ajtó befelé nyílt, a másik kifelé. Ezek a kis, folyton ismétlődő meglepetések megbolygatták egész lényét. Egy
Macquart-csokortól, melyből pávatollak nyúltak ki, egyenesen rettegett. Azt hitte, hogy a pávaszemek őt nézik, s mikor elhaladt
előtte, félretekintett.
Aztán mihelyt fölnyitotta szemét, az asszony jött ki, kócosan, mintha dühtől borzadna égnek a haja, s rá haragudnék. Meghallott az
mindent, mert a parkett messzire recsegett. Vizyné a lakást aggodalmasan záratta a léghuzam elől, mely fogfájást, fülszaggatást
okoz, és a fény elől, mely idegesítette. Folyton a sarkában pandúrkodott. Izgága jóindulattal leckéztette: „Így, lányom... úgy,
lányom... tegye az asztalra... de az Istenért, ne a szélére, mert rögtön leesik...” Ezután mindent az asztal közepére tett. Az
asszonya akkor kissé megigazította a tárgyakat, vagy idébb vagy odább, hogy neki legyen igaza. Semmi se volt jó annak. Ha
hallgatott, azt tudakolta, miért hallgat. Ha beszélt, hogy Bartoséknál ezt vagy azt így csinálták, letorkolta, hogy nála viszont
majd így csinálják, ne menjen mindig a maga feje után, hallgasson azokra, akik okosabbak nála.
Legjobban hiányoztak talán mégis a gyermekek, akik eleven játékszerei, kedves kis pajtásai voltak. Hiszen eddig úgy szerezte
kenyerét, hogy velük játszadozott. Dajkálni szeretett volna itt is valakit, meséket, versikéket mondani. De mit tehetett ezekkel a
komoly felnőttekkel, akik külön, zárt életükkel jöttek-mentek körülötte?
A szekrényen volt egy kis babaszoba: lombfűrészelt, fehérlakkos bútorok, aranycirádás tükör, csöpp mosdó, az üveglapján icurka
kancsó, kis nyoszolya, melynek piros selyempaplana alatt aludt egy hajas baba.
Egy székre állva törölgette az aranycirádás tükröcskét. Egyszerre leejtette. Bizony ízzé-porrá törött.
Vizyné ezen a napon borongott, hogy mit jelent a tükörtörés. Akkor azonban mit jelent a hét rizsszem? Nem tudta összeegyeztetni a
kettőt. Eszébe jutott Wildné is, aki azt írta, hogy „munkájában nem mindig megbízható”, és „még nem eléggé ügyes”.
A házmesterék körülvették, kérdezték, hogy miért. Erre csak viszolyogva vonogatta vállát. Nem bírja megszokni.
VIII.
A tünemény
Jött a nagymosás. Szürke-fehér dombokban magasodott előtte a szennyes, lepedők, ingek, gatyák, melyekhez még a forradalom piszka,
halálos izzadsága tapadt. A gőz kellemesen elkábította.
Üstben forralta a vizet, a teknő mellett könyökig felgyürkőzve sulykolt. Álmatag babrálással, kéjes andalgással pocsogott a szappan
lanyha tajtékában. Kosarakban cepelte a ruhát, húzogatott, mángorolt. Abroszai olyanok lettek, mint a patyolat, gallérjai
fényesek, mint az üveg.
Előbb kirakták a fiókokat. A tárgyak, mintha bújócskáztak volna, egyszerre előbukkantak nem remélt helyekről. Egy szelencéből,
melyet megráztak, kilenc körmöci arany gurult ki csalafinta kacajjal. Játszódva kellett utánarohanni. De leltek más egyebet is.
Két kilincset egy láda alján, egy könyvben svájci frankokat, melyeket a menekülés eshetőségére tettek félre, a túrósbödönkében
újságpapír közé gyömöszölve egy násfát, egy fülbevalót, az úr asztalában egy negyed kiló orosz teát, papírzacskóban egy kiló lencsét, két doboz belga szardíniát.
Vizyné, kit állandóan az a rögeszme kínzott, hogy koldusbotra jut és éhen hal, látta, hogy gazdagabb, mint hitte. Még több
meglepetés is várta. Anna a szekrény aljáról kihúzta a molnárkék szoknyáját, melyet régen elveszettnek vélt, s egy blúzát, a
lazacszínű selyemblúzát, melyet – úgy emlékezett – valamelyik batyuzása közben adta oda egy soroksári sváb asszonynak. Találtak
aztán cérnaorsókat, gombokat, kisebb-nagyobb bőrhulladékokat, mert ő mániájában minden ringyet-rongyot megőrzött. Nem is volt ez
csoda mostanában. E keserves két esztendőben fokozatosan megtanulta, hogy az élet semmi és az anyag minden. Hiszen az újságban ő
is olvasta, hogy az osztrák hadsereg egy teremtett ember életét a szívével és agyvelejével együtt mindössze harminchat
aranykoronára becsüli, sokkal kevesebbre, mint egy fölszerelt lovat, miért ne vesztette volna el hát szemmértékét éppen ő az iránt,
hogy mi az értékes és mi nem? Mámorosan bámulta a mindenható anyagot. Fogadalmat is tett, hogy ezután még inkább
takarékoskodik.
Az udvar kertjében fölásatta a rézmozsarat, melyet a különböző rekvirálások elől rejtett el, egy bodzafa tövébe. Ez a rézmozsár, a
konyha egykori büszkesége, melyből csaknem ágyúgolyó lett, megmentve a zivataros század háborgásától, földesen és megfakulva
támadt föl ideiglenes sírjából.
Fönn a lakást vissza kellett állítani, ahogy volt. Félrehúzták a szekrényeket, melyeket a szörnyű „beutaltak” miatt állítottak oda.
Nagyobb rendetlenség támadt, mint volt. A bútorok vándoroltak. Egy karosszék, mintegy eltévedve, a folyosón rekedt meg, s lefelé
bandzsított a lépcsőre, mintha nem tudna lemenni, de szeretne. Az ingaóra bénult sétálójával tetszhalottan hevert a padlón, fadobozában egy habverővel. Lenn az udvaron az asztalok tettek kirándulásokat,
nádszékek és díványok sütkéreztek, a hencser is, megfosztva piros terítőjétől.
Anna reggeltől estig a por és szemét glóriájában állott. Feketét köpött, szürkét trüszkölt. Verte a matracokat, mintha haragudnék
rájuk. Loholt föl a lakásba, le az udvarba, százszor is. Csorogtak az ablaküvegek, csobbant a rocskákban a szennylé, loccsant a
rongy. Keresztfákhoz kötözködve törölte az ablakokat. Már sikálta a padlót, már beeresztette halovány viasszal, már táncolt a
lábára szíjazott keféken, már fényezte a parkettet, csúszkálva, görnyedezve, térdepelve, mint egy templomban, valami hosszan tartó
örökimádás közben. Roszogott az üvegpapír rozsdás zárakon. Lehozni a padlásról az eldugott szőnyegeket, kibontani naftalinos
bugyrából, kiporolni az állványon. Hamar ezt a széket oda, hamar azt az asztalt amoda, a zongorát még kissé előbbre tolni. Még
csak a csillárokat fölakasztani, de vigyázva, hogy el ne törjük, egy-két új körtét becsavarni, még csak a krémszín függönyöket az
aranyfüstös lécekre, rávarrni a rézkarikákra, és készen vagyunk.
Estére készültek el. Az előszoba, mely rakodótelepévé vált a fölgyülemlő szennynek, egy óra alatt szintén tündökölt.
Ez a sápadt, beteg lakás, melyre történelmi patinaként borult a sokesztendős por, egyszerre meggyógyult.
Vizy a dolgozóban egy perzsán tapodott. Kíváncsian szemlélte mintáit, melyek meggyszín madárkákat ábrázoltak, kis gallyakon.
Minden újnak rémlett, mintha ajándékba kapta volna. A szalonban, ebben a zsúfolt bazárban, ragyogtak az ibrikek és kancsók, a pesti
gyári áruk és a vidékies holmik, melyeket nemzedékről nemzedékre megőrzött a kegyelet. Csillogott a szivarvágógép a sakkasztalon.
Jártak az összes órák. Porcelán nyulacskák fején, bronzlovak szügyén halkan tiktakolt egy-egy elbújtatott szerkezet. Maguk az ősök
is megjelentek, visszatérve száműzetésükből. Vizy boldogult édesatyja fekete atillában, ezüstrojtos nyakkendővel lógott a falon,
felesége püspök rokona, Patikárius Camillo lila övvel és sárga mosollyal kegyes pap ajkán, aztán az asszony egyik nagynénje,
Patikárius Terézia, hattyútollas báli legyezővel.
Az tagadhatatlan, hogy most inkább rab volt, mint bármelyik más cselédje mellett. Egyelőre nem mozdulhatott mellőle. De az is
bizonyos, hogy ezt a többiekkel egy napon se lehet említeni, oly értékes matéria, mellyel érdemes vesződni, csak ki kell nevelni,
csak ki kell csiszolni egészen. Már enni is kezdett. Lassanként fogyasztotta a háborús pótszereket, a hadikávét, szaharint és
margarint, mert nem zabált ez, nem kenyerezett, nem volt étkes. Hajnali félötkor kelt, le se feküdt addig, míg minden dolgát el
nem végezte. Nem nyelvelt, pofákat se vágott. Csak munkáját hagyta ott, mint valami láthatatlan jó szellem. Mit kívánhatott többet?
És minden áldott nap új fölfedezéseket tett, amelyekről mint valami örvendetes hírt hozó futár, értesítette férjét:
A konyhában egy fatönkön a rézmozsár elfoglalta méltó helyét. Bárdok, tortaformák, habüstök, tepsik, serpenyők, pogácsaszaggatók
szikráztak a falakon. Az állványokra, anélkül hogy parancsot kapott volna, kék papírt teregetett, melyet ollóval cifrázott ki.
– Vörösszilva. Ő maga tette el. Nézd ezt a gyönyörű, cukros levet! Mint a rubint. Van hozzá kedve. És érzéke.
– Na, milyen? Micsoda remek omlós ez a vajastészta. Le lehet gombolyítani. Kész szakácsnő. Ez a lány: bevált.
Vizy puhult, de nem adta be derekát. Különös, annak előtte még a rossz cselédeket is mentegette, hogy csillapítsa feleségét. Ezúttal
azonban átvette az ellenzék szerepét, mely az uralkodó kormányon jóindulatú ellenőrzést gyakorol. Füle mellett engedte el a
dicséreteket.
Apró-cseprő kifogásokkal állt elő. Hogy kissé kedélytelen, soha sincs jókedve, mintha mogorva is volna. Meg hogy alig beszél.
Vizyné kifejtette, mennyire téved. Néha bizony el is mosolyodik. Aztán mit csináljon? Miért legyen jókedve? A cseléd, aki folyton
dolgozik, nem kedvetlen. Ez csak szemérmes. Vagy tán azt akarjuk, hogy ez is olyan pimasz legyen, mint a többi? Isten mentsen.
Minden tisztázódott már, csak egy pont volt némileg homályos, a legfontosabb, legkényesebb pont: a lopás.
A lopás váratlanul, alattomosan jön, mint éjjel az agyszélhűdés. Egyszerre nincs valami, egy egészen jelentéktelen holmi. Azt
hisszük, hogy elkallódott, vagy félreraktuk, azt hisszük, hogy nem jól emlékszünk, vagy talán elvesztettük, de nem ez az igazság,
hanem az, hogy nincs és nincs. Micsoda bénító rémület ilyesmire ocsúdni. Azok a tárgyak is gyanúsak, melyek még megvannak. Minden
ezüstkanál, minden kockacukor, minden zsebkendő gyanús. Hány van? Hol van? Elzártad? Vizyné zárt is mindent. Nem adta meg magát
oly könnyen. Módszeresen kísérletezett.
Este valamelyik bútoron hagyott egy szovjet huszonötkoronást. Reggel a pénz ott volt. A földre hullajtott – mintegy véletlenül –
egy kék százkoronást is. Másnap az is visszarepült az éjjeli szekrényére. Egy gyűrűt felejtett a díványon. Anna takarítás közben
megtalálta, s ezt már személyesen adta át.
Ekkor csalétkül nyitva hagyta azt a szekrényét, melyben gondosan fölpolcolva és megolvasva zsebkendői álltak. Egynek se kelt lába.
Majd az élelmiszerek következtek, a kávé, a cukor, melyet a cselédek különösen szeretnek dézsmálgatni. Nem zárta be a kamrát. Egy
hétig feléje se nézett. Mikor azonban kezében a gyertyával és a pontos leltárral bement szemlét tartani, látta, hogy minden szem kávé, minden darab cukor a helyén van.
Ez a leány tehát nem lop. Mondotta, de még nem hitte el. Aztán már nem mondotta, de elhitte, ő is, az ura is. Nem kellett ennek sem
pénz, sem ékszer, sem fűszer.
– Tudod mi kell ennek? – kérdezte az urát, s Ficsor egykori kijelentésével válaszolt. – A munka, a munka. Ilyen még nem volt.
Mind a ketten fölszabadultak. Vizy élte a maga minisztériumi életét, s otthon legalább nem bosszankodott. Vizyné már ki is
járhatott. Reggelente elsétált a budai gyógykúthoz, az Erzsébet hídfőhöz egy pohár langyos, kénes vizet inni, ez – úgy tapasztalta
– jót tett a gyomrának. Fogorvosával rendbe hozatta fogait. Tevékenykedett a krisztinai jótékony egyletben, ruhákat osztott ki a
kerületi szegény tisztviselő gyermekeknek.
Még ideje is maradt erre-arra. Elnézett az Úri utcába, Tatárékhoz, hol vidám, csinos fiatalemberek vették körül a két szép Tatár
lányt. Egy-egy barátnőjét is fogadhatta. Igazi barátnői azonban nem voltak, mert csak az ura érdekbarátainak feleségeivel
barátkozott. Rokonai, az ő széles nagy rokonsága, a Patikáriusok Egerben laktak. Férjének is csak egyetlen nőrokona élt itt, egy
elvált asszony, az a szerencsétlen Etelka, aki házról házra járva hamisított egyiptomi cigarettákat árult, s kéregetett, őket is
zaklatta, egészen elzüllött. Vele évek óta nem érintkeztek. Vizy már az utcán se vette észre.
Most derült ki, hogy mennyire nincs senkije, és milyen hosszú egy nap. Piroska sírját fölhantoltatta a Farkasréti temetőben. Minden
héten egy krizantémcsokrot vitt neki. Szerdán pedig a régi spiritiszta társaságba látogatott el, mely egy rózsadombi villában
tartotta üléseit az Áldás utcában.
Pompás, rideg villa volt ez, betolható ajtókkal, selyem falszőnyegekkel, klasszikus képekkel és szobrokkal. A házigazda – dúsgazdag
magánzó – résztvevő kézszorítással fogadta vendégeit. Mindenki tudta, hogy a házigazda fia már tizenhat éve megnémult, s ott van a
villa valamelyik távoli, komor szobájában.
Egy gyalogsági tábornok volt a „szellemi körvezető”. Katonák szellemét idézték, akik hősi halált haltak. Anyák és apák várták róluk
a hírt. Vizyné mellett egy beteg kúriai bíró ült s egy katolikus lelkész, polgári ruhában. A médium, rajongó lány, fejét
önkívületesen hátravetve németül beszélt. Láthatatlan szellemhuzalok nyúltak ki innen, melyek körülhálózták a világmindenséget.
Piroska szelleme a Jupiter csillagból jelentkezett. A médium keze által teleírt egy egész ív papírt az ő ákombákom betűivel:
„anya, anya” . Egyszer materializálódott is a médium mellén, ködös párafényben, valami tejszerű köd alakjában.
Vizyné, mikor szerdán este innen hazafelé ment, nem érezte többé a régi szívdobogást, már nem üldözték a régi rémképek, hogy majd
egy kirabolt lakást talál, betört ajtókkal, fölszaggatott, üres szekrényekkel. Otthon minden rendben volt. Olvasatlanul hagyta
künn a pénzét is. Elmúltak azok az idők, amikor szobáiban hátratett kézzel járkált, mintha rabbilincsbe volna verve, mikor
töprengett, vajon mit is forgathat fejében az a cseléd.
Anna halkan járt körülöttük. És amint kiment, ráterelődött a szó. Már egyesültek méltánylásában, egy kedves, közös érzésben.
Föltétlenül bámulat volt ez, imádat, kritika nélküli istenítés, hogy a beszerzett portéka ily hasznos, s némi büszkeség is, hogy
ez az övék, csak az övék. Hálószobájukba vonulva suttogva mesélték el a nap eseményeit, melyek mind az ő kötelességtudásáról,
áldozatkészségéről, ernyedetlenségéről tanúskodtak. Egymást támogatva és kisegítve, egymás szavait tódítva és túllicitálva
jellemezték s utánozták őt, olykor elnéző mosollyal gúnyolták is, mintha mulatságos volna, hogy
valaki ilyen jóságos és együgyű, ilyen példásan derék, ilyen példátlanul igénytelen és nevettek hozzá, eleinte félénken, majd
ökrendező hahotával. Ekkor kezdődött el számukra az az idill, melynek ízét folyton szájukban érezték. Nem káprázat játszott velük.
Képzeletüket túlszárnyalva a lehetetlen valósult meg: rátaláltak az igazira, akiről annyit álmodoztak.
Olykor pedig incselkedett velük egy gunyoros, viszkető érzés is, hogy boruljanak keblére, köszönjék meg neki ezt a jótéteményt,
vagy talán menjenek el együtt a fényképészhez, de titokban és éjjel, s fotografáltassák le magukat hármasban, mint egy családot,
de ettől a dévaj, rendkívül furcsa gondolattól, mely csak egy másodperc ezredrészére, tréfaképp villanhatott meg agyukban, s
eltűnt, mielőtt tulajdonképpen végiggondolhatták és kellőleg kinevethették volna, visszatartotta őket polgári józanságuk meg az a
tudat, hogy végre mégis csak egy háztartási alkalmazottról van szó.
IX.
Vita a piskótáról, az irgalomról és az egyenlőségről
Napról napra zuhant a korona. Az emberek nyomott kedéllyel, ugrásra készen figyelték szomszédaikat. Névtelen leveleket irkáltak
egymásról. Azok, akik azelőtt átallották volna elismerni barátaikról, hogy „jó kommunisták”, most a hatóságok előtt gyorsan és
készségesen nyújtották át nekik a régóta megtagadott, hivatalos elismerést.
A város, mintegy sáskajárás után, kifosztva, lelegelve feküdt a szeméten. Fönn, a barokk cukrászda kirakatában, drága porcelánon
mindössze egy szíjas pogácsa szomorkodott. Vörösre mázolt villamosokat is lehetett még látni, melyek lázító jelszavakkal rohantak,
mint az elszabadult öngyilkos őrültek.
De több jel biztatott. Így a villamosokban az utasok már rá mertek szólni egy basáskodó kalauznéra, aki gorombáskodott az úri
közönséggel, az orra alá dörzsölték, hogy már nincs bolsevizmus. És a férfiak, mint hajdan, átadták ülőhelyeiket a hölgyeknek.
Kivirágzott a középkor szép rózsája: a lovagiasság.
Viatorisz künn állt boltja ajtajában és megint köszönt. Ebben nem lehetett csalódni. Ő mindig pontosan mutatta, merről fúj a szél.
Amikor kitört a háború, már csak biccentett a fejével, majd később a vevői kezdtek köszöngetni. Ezt előbb elfogadta, aztán a
bolsevizmus felé már észre se vette sokoldalú elfoglaltságában. Most Vizynének fölajánlotta, hogy haza is küldethet egyet-mást a
kisinassal, csak szóljon át hozzá telefonon.
Vizyéknél alkalmi kompániák verődtek össze. Egy délután eljöttek Tatár Gáborék. Druma is leugrott feleségével meg Moviszterné.
A polgári élet meggyújtotta szegényes csillárjait. Még sok hiányt, kopottságot világítottak meg, de azért jólesett együtt lenni
annyi szenvedés után a vendégségek régi fényében.
Tatárné elnökölt az asztalfőn, kidagadó, fűzött mellével. Egy-egy ellenforradalmi élc nedves rakétáját próbálták fölengedni, de az
már nem pukkant szét. Druma elővett zsebéből egy narancsot, melyet egyik kliense csempészett át az olasz határon. A rég nem látott
gyümölcsöt kézről kézre adták. Élelmiszerekről beszélgettek, különböző beszerzési forrásokról, hol olcsóbb lisztet, burgonyát
kapni. Tatár tanácsnok, aki híres szakács volt, egy halpaprikásáról emlékezett meg, melyet legénykorában maga főzött a
Tisza-parton, nyitott tűzön, harcsából, kecsegéből, potykából. Olyan részletesen és gusztusosan tudta az ilyesmit elbeszélni, hogy
a nyálmirigyek működni kezdtek. Aztán ő is elhallgatott, csak evett, rágcsált, mozgott a szép, piros szája, melyet a szürke bajusz
és szakáll, mint valami bozontos szűcsáru körülprémezett. Ebbe a lyukba dugdosta be az ételeket.
– Az új cseléd? – kérdezte Tatárné. – Jó lányod van? Ügyes? A lakásod ragyog. És megbízható is? Mondd, szívem, nem lop?
– Nem, nem. Még nem volt hozzá szerencsém. Nem vagyok neki bemutatva – tréfált Tatárné, a matróna rendíthetetlen biztonságával.
Anna üvegtálon hozta a mandulás piskótát, a kék kartonruhájában. Még át se öltözködhetett. Cipői klaffogtak.
Zavartan jött előre az asztalig, ott megállt, a tálat letette. Egyenként akart kezet csókolni mindenkinek, de annyian voltak, hogy
végül senkinek se csókolt kezet.
Körötte a vendégek mosolygó fejeit látta. Tatár is abbahagyta az evést, feléje nyújtotta köpcös nyakát.
Vizyné egy darabig gyönyörködött a némajelenetben, majd magához intette, s egy humoros, de büszkélkedő körmozdulattal
rámutatott:
Alighogy becsukódott mögötte az ajtó, oly nevetés harsant föl, mint mikor a színről egy hírneves komika távozik. Maguk se tudták,
min nevettek, de nevettek. Mulatságos volt az egész: ez a félszegség, ez a klaffogó cipő meg a bemutatási jelenet. A hangulat
megélénkült.
Ebbe a hahotába lépett be Moviszter, az öreg doktor, aki miután bevégezte rendelését, s elküldte utolsó betegét, a feleségéért
jött.
Moviszternek tömegmunkát kellett végeznie. Valaha, fiatal korában, tanársegéd volt egy berlini klinikán, a szívbetegségek
szakorvosa. Magyarországra jövet magántanárságért pályázott, de az egyetemen nem habilitálták. Akkor úgy élt, ahogy lehetett.
Naponta tíz órát rendelt, belefeküdt abba az emberanyagba, melyet a közkórházakban, a munkásbiztosítónál talált, gépiesen gyúrta a
beteg emberiséget.
Botjára támaszkodva vonszolta fáradt testét. Amint mosolygott, látni lehetett rozoga fogait, gyulladt ínyhúsát. Feje búbján néhány
szál moszatszerű haj lengedezett.
A doktor betegebb volt, mint akármelyik páciense. Cukorbaja volt, a legvégső stádiumban. Minden kartársa, minden klinika lemondott
róla.
Vizy eléje sietett, biztatta, hogy sokkal jobb színben van, mint múltkor. Ezt ő gúnyosan köszönte meg.
Ő is úgy érezte itt magát, mint aki színfalak között tévelyegve véletlenül a színpadra botlik, egy ismeretlen darab zajos
jelenetébe. Nem értette, mit jelent ez a nagy gaudium.
Meg kellett neki magyarázni, hogy az Annáról van szó, a híres Annáról. Vizy közkívánatra ismét előadta azt a kis történetet, melyen
oly jól mulattak.
Moviszter nem evett semmit. Bevonult az urakkal a dolgozóba. Inni se ivott. Csak koccintott a többiekkel, oly nyájasan, mintha
velük tartana.
Később az urak cigarettával és szivarral szájukban, a bortól fölrózsázott arccal kiszállingóztak az ebédlőbe, az asszonyokhoz.
Tatár az ajtófélfához támaszkodva hallgatta, mit beszélnek.
– Még mindig a cselédügyek? – szörnyülködött, kidüllesztve enyhe pohát, melyen szépen megfeszült a fehér selyemmellény. – Hiába, az
asszonyok. Ők nem is tudnak másról beszélni.
De azért őket is érdekelte, s fél füllel odafigyeltek. Vizy visszahozta a bort az ebédlőbe. Moviszter a hintaszékbe ült, hunyt
szemmel hintázgatta magát.
– Tudjátok – mondta Drumáné –, hogy csinos is? Egész kedves pofikája van. És a termete is. Karcsú, igazán kellemes.
– Igen – filozofált Tatárné. – Ezek a parasztlányok itt Pesten hamar kikupálódnak. Az enyém is, kérlek, az én Bözsim. Tavaly
hozattam föl faluról. Vékonyka volt, rongyoska, mint egy madárijesztő. Én persze szépen kihízlaltam, föl is öltöztettem. Vettem
neki egy fehér pikéruhát – s krákogott, mint mikor valamit elbeszélni készült. – Vasárnap zsúrja van a lányaimnak. Bözsi nyit
ajtót a vendégeknek. Jön Ervin, a Gallovszky Ervin, az, aki múltkor érkezett haza orosz fogságból. Hát, kérlek, ez a fiú – és
előre mosolygott azon, amit majd mond – az előszobában kezet csókol nekem, aztán odaáll Bözsi elé, formálisan bemutatkozik neki,
és már nyújtotta a kezét.
– Annak hát. Ha nem intek, kezet is fog vele – s itt kacagott, asztmás melle rázkódott a köhögéstől. – Azt hitte – mondta
fuldokolva –, hogy az Ilonka vagy a Margitka valamelyik barátnője.
– Lángvörös lett. Háta mögé dugta kezét, berohant a konyhába és – képzeljétek – sírt. Egész délután sírt. És a világért se akart
fölszolgálni. Ervint pedig ugratták a lányok.
– Ja – szólt Tatámé –, a macska. Mikor beszegődött, volt egy két hónapos cicánk, az Ilonka cicája, a Cirmos. Ekkorka, mint az öklöm.
Reggel hallom, hogy a Bözsi tejet ad neki és hívogatja: „Jöjjön, kérem, Cirmos, itt a reggelije!” Magázta a macskát. Sokáig nem is
merte tegezni. Hát igen. Ilyenek. Sajnos, elég korán kinyílik a szemük. Előbb, mint kellene. Már folyton hazajárna. Hol búcsú, hol
szüret, hol lakodalom. És örökké a nyakamon az egész pereputtya.
– Az enyém pedig – mondta Moviszterné –, az Etel, parancsol. Amennyiben engedelmeskedünk, nem is mond föl nekünk.
– Az enyém – jegyezte meg Vizyné nagy figyelem közepette, miután kárörömmel hallgatta végig e panaszokat – se moziba, se színházba.
Még csak nem is énekel. Szeretője nincs. A családját nem is láttam. Árva lány. Folyton itthon ül. Eddig még vasárnap délután se
ment el.
Oly elismerés morajlott föl, hogy a sikert szinte sokallta, és most, hogy az érdeklődés központjába került, szerénykedve hárította
el magától:
– Azért ti se panaszkodhattok. Meg aztán ez sincs ingyen. Sokat vesződtem. És ennek is megvan a maga hibája.
– Micsoda? – csattant föl sértődötten Vizy, aki fejét kiemelte a borközi állapot ködéből. – Mondd, kérlek, mi ennek a hibája?
Vizyné hibákat keresett benne, de nem talált. Mit is lehet találni ott, ahol nincs? Nem tudott mit felelni.
Anna az asztalt szedte. Most még inkább figyelték, latra vetve minden mozdulatát. Az asztalhoz, a pohárszékhez ugrált, tündéri
gyorsasággal. Mint valami halk automata mozgott ide-oda. Mint egy gép, gondolták, mint egy gép.
A vendégek fölkeltek, kört formáltak Vizyné köré, úgyhogy a társaság egy pillanatra megmerevedett, a kör közepén a cseléddel, a
szoborcsoportozat főalakjával. Moviszter megállította hintaszékét, kicsit előrehajolt.
Az arcok földerültek. Alamizsnálkodó, kegyes érzések fülledeztek a keblekben, hogy ezt a derék leányt megjutalmazzák.
A vendégek ott álldogáltak körben, arcukon azzal a derűvel, mely most zavarrá bambult. A leforrázottság undok tanácstalansága
kóválygott fölöttük.
– Dehogy – magyarázta Vizyné –, ez ilyen. Nem eszik semmi finomat. Még a baracklekvárt is otthagyja. Mit gondolsz, például, mit
vacsorázik? Úgyse találod ki. Semmit. Reggel kávét. Ebédre is csak egy kis főzeléket. Egyéb nem kell neki. A piskótát pedig – úgy
látszik – egyáltalán nem szereti.
– A cselédek kérem, nem is merik szeretni azt, amit szeretnek. Hát elhitetik magukkal, hogy nem jó az, ami jó. Így védekeznek.
Talán az ellen, hogy túlontúl sokat szenvedjenek. Mit megkívánni olyat, ami úgysem lehet az övék? Igazuk is van. Különben nem
tudnának élni.
– Azt. Sok-sok piskótát, annyit, hogy meg se ehesse. Majd meg méltóztatik látni, hogy szereti. Hogy csak a piskótát szereti.
– Ezek a te csavaros elméleteid, Miklóskám – szólt át Druma a doktorhoz, aki már ismét hintázta magát, lehunyva szemét.
Moviszterné cigarettára gyújtott, átment a szalonba, egy foxtrottot kezdett zongorázni. Az asszonyok otthagyták a férfiakat.
Tatár, miután zsebkendőjével megtörölte csorgó bajuszát, visszatért erre a piskótaügyre, mely szöget ütött a fejébe. Moviszternek
beszélt:
– Pedig, drága doktor úr, ezek mégiscsak más emberek, mint mi. A gyomruk is más, a lelkük is más. Cselédek. És azok is akarnak
maradni. Egyenesen megkövetelik, hogy cselédeknek nézzük őket. Múltkor például fölszólítom egy barátom lakását. Valami idegen hang
volt a telefonnál. „Az alkalmazott?” – kérdezem. „Nem” – válaszolt a hang, de egészen szemtelenül: –, „a cseléd”. Ezt hallani
kellett volna. Annyira meghökkentem, hogy nem is tudtam, mire magyarázzam. Csak tartottam kezemben a hallgatót, melyben még ott
recsegett ez a hang, dühösen, kihívó dölyffel. Szinte szeretik ezt kérem kimondani. Csak azért is, hogy izgassanak bennünket, hogy
sértsenek.
– Hiszen sok mindent próbáltak már, kérem szeretettel. Nekem is volt egy barátom, a megboldogult Zeléndy Karcsi, Isten
nyugosztalja. Derék ember volt, csak kissé hóbortos. Fejébe szállt az a sok teória. Növényeket evett, bőrsaruban járt. Tolsztojt
is fölkereste annak idején, Jasznaja Poljánában. Amikor hazajött, elhatározta, hogy gyökeresen oldja meg a kérdést. Fölfogadott
egy cselédet, valami ötvenéves özvegyasszonyt, s közölte vele, hogy teljesen egyenlők, nála nincs se úr, se cseléd, puszta
véletlen, hogy ki szolgálja a másikat. És mindjárt az első ebédnél az asztalához ültette. Oda, a felesége és gyermekei közé, a
családi asztalhoz. Maga mesélte nekem, hogy folyt le ez az ebéd. Hát bizony siralmas volt. Az a szerencsétlen szolgáló borzasztó
rosszul érezte magát a fenenagy tisztességben. Csak feszengett a loncsos, ételszagú szoknyájában, az asztal alá dugdosta kezét,
tapogatta arcát, s egész ebéd alatt meg se mukkant. Hiszen fáradt is volt, az istenadta. Hajnaltól kezdve sütött-főzött. Elég az
hozzá, hogy ebéd végeztével – se szó, se beszéd – felöltözködött, kijelentette, hogy egy percig se marad ilyen helyen. El is ment
azonnal.
– Most már azt kérdezem, miért ment el? – s mutatóujját húsos orrára nyomta, úgy, hogy az egészen belappadt. – Mert bárhogy
faggatták, nem mondta meg. Hát én megmondom. Azért ment el, mert több esze volt, mint gazdájának. Azért ment el, mert érezte, hogy
ez természetellenes, hogy ez nem is volt őszinte. Az őszinte az lett volna, ha az én önfeláldozó, nagylelkű barátom stante pede
fölajánlja neki házát, birtokát, az utolsó marháig, az utolsó szögig. Ezek az egyszerű emberek, akik a társadalom legalacsonyabb
fokán állnak, végletekben élnek. Sokkal nagyobb képzeletük van, mint sejtjük. Nem érik be a féleredménnyel. Vagy urak akarnak
lenni, de egészen urak, vagy cselédek akarnak lenni, de egészen cselédek. Vagy-vagy. A többi komédia. Mint a rómaiaknál. Azok is
játszottak ilyenféle komédiát. De – és itt megállt – évente csak egyetlenegyszer. Nem tudom, melyik ünnepükön a patríciusok
rabszolgáknak öltöztek, a rabszolgákat lefektették asztalaikhoz, és ők maguk hordták föl nekik a mézes bort meg a sült kappant.
Azt mondták, az aranykor emlékére, mikor az emberek mind egyenlők voltak. De mikor volt ez? Mitológia. Már ők maguk se emlékeztek
rá. Hát még mi? A kezünk se egyforma – és fölmutatta párnás, puha kezét, mely csakugyan nem hasonlított itt senkiéhez. – Nincs
emberi egyenlőség. Csak emberi különbözőség van, doktor úr. De az árgyélusát – dühítette magát mesterségesen a szenvedélyes
vitatkozók módjára –, mindig voltak urak és mindig voltak szolgák. Ez mindig így volt és mindig így lesz. Punktum. Ezen mi nem
változtathatunk. Hát csak maradjanak ők a cselédek.
Körülnézett. Nagy sikere volt. A társaság, melynek megvédelmezte igazát, hálásan fogta körül. Tatár már le is tette a pontot, de a
doktor felé fordulva még levonta a végső következtetést:
– De van – mondta Moviszter, aki a hintaszéken szórakozottan babrálgatta az óraláncáról lecsüngő Mária-érmet.
– Nem is kell megvalósítani – szólt Moviszter ingerülten, mert a betegsége miatt ideges volt. – Nem kell. A kommunistáknak is az
volt a hibájuk, hogy egy ideált meg akartak valósítani. Egyetlen ideált se szabad megvalósítani. Akkor vége. Csak maradjon fönn, a
felhők között. Úgy hat és úgy él.
– Talán azért – gondolkozott –, mert nem tart rá számot. És ez csakugyan komédia lenne. Legalább egyelőre. Itt a földön.
– Így igen – mondta Tatár, ráncolva boltozatos homlokát. – Miért ne? Csakhogy mondok valamit. Önt, kedves doktor úr, a cselédje
aligha ültetné az asztalához, ha megtollasodnék. Micsoda zsarnokok ezek, mihelyt egy kis vagyont kaparnak össze. Láttam ilyeneket.
Tüstént cselédet tartanak, és milyen kegyetlenek hozzájuk, milyen szívtelenek. Isten mentsen a rablóból lett pandúrtól. Nincs
rettenetesebb, mint a cseléd cselédjének lenni. Bennük aztán igazán nincs irgalom.
– Pardon, pardon – kezdte Tatár, aki most a vitát más síkba akarta terelni. – Ön, ugyebár, szereti az emberiséget?
– Nem szeretem, mert még sohse láttam, mert nem ismerem. Az emberiség holt fogalom. És figyelje meg, tanácsnok úr, hogy minden
szélhámos az emberiséget szereti. Aki önző, aki a testvérének se ad egy falat kenyeret, aki alattomos, annak az emberiség az
ideálja. Embereket akasztanak és gyilkolnak, de szeretik az emberiséget. Bepiszkolják családi szentélyeiket, kirúgják
feleségeiket, nem törődnek apjukkal, anyjukkal, gyermekeikkel, de szeretik az emberiséget. Nincs is ennél kényelmesebb valami.
Végre semmire se kötelez. Soha senki se jön elém, aki úgy mutatkozik be, hogy én az emberiség vagyok. Az emberiség nem kér enni,
ruhát se kér, hanem tisztes távolban marad, a háttérben, dicsfénnyel fennkölt homlokán. Csak Péter és Pál van. Emberek vannak.
Nincs emberiség.
– Az is – mondta Moviszter, és várt, mert egy jó kifejezést keresett. – Tetszik tudni: az is valami nagyon szép és nagyon tág
fogalom. Túlságosan nagy. Mennyi bűnt követnek el a nevében.
– A papokat – évődött Druma –, Miklós a papokat szereti. Vagy a vörösöket? Most már magam se vagyok tisztában. Ej – fenyegette a
doktort –, te a bőröd alatt vörös vagy. Ne is tagadd, Miklóskám! – és úgy megölelte, hogy Moviszter vékony lapockacsontjai
beléropogtak. – No, Isten éltessen! Igyál, öreg bolseviki!
Druma lángoló színekkel ecsetelte, hogy mit műveltek a vörösök egy hatvanéves úriasszonnyal, aki vele együtt volt letartóztatva a
gyűjtőfogházban. Minden áldott éjszaka pont éjfélkor kivezették az udvarra, azzal, hogy kivégzik, letérdepeltették, imádkoztatták,
ráfogták a fegyvereket, és percekig céloztak homlokára. Vizy az ebédlőjét és szalonját mutogatta, melyet de
facto elrekviráltak tőle.
– Persze, hogy ezt akarják – füstölgött Tatár –, egy világtörténelmi szerepcserét. Titeket leszállítani innen a pincelakásba, a
házmesteréket pedig fölszállítani ide. Körbe-körbe. Mint a kút két vödre. Hát én nem kétkedem, hogy a házmesterekből is kitűnő
gentleman válnék. Ehhez azonban legalább három évszázadra lenne szükség. Előbb az kellene, hogy ő is torkig lakjék, meghízzék,
aztán ráunjon a jó életre, a fiai lovagoljanak, vívjanak, mint a mi fiaink, kissé kiegyenesedjék a gerincük, megnyúljék a
kezük-lábuk. Közben mi is szépen megszoknók a pincelakást meg a paszulyt, s elcsenevészednénk. Csakhogy ez kicsit sokáig tartana.
És mi értelme lenne az egésznek? Semmi értelme se lenne.
Vizy eddig hallgatott, mert nem szerette magát exponálni, meg aztán minden elvi vitát meddőnek tartott. Egyszerre átvette a szót.
Beszélt az ügyosztályokról, bizottságokról, reorganizációról.
Most kellett volna őt látni mindenkinek. „Majd jövünk mi” – mondta, s kezét Tatár Gábor vállára helyezte, hogy a közösséget még
inkább testivé tegye, mintegy fegyverbarátot keresve a nagy küzdelemre. Szeméből pedig – mint ilyenkor mindig – egy furcsa
oldalpillantás lövellt ki, egy sunyi kis tekintetet, mely készenlétről, ragadozásról tanúskodott, s az önzés legszennyesebb
gondolatától lelkesedett át, ő azonban ezt önfegyelme folytán abban a pillanatban el is tudta leplezni, át tudta alakítani a
közérdekért való rajongássá.
Hogy mi volt számára a politika célja, melyet ifjúkorától kezdve szolgált különböző kormányok alatt egyforma buzgósággal, azt
röviden és tömören ekképp fogalmazta meg: „a korrupció megszüntetése”. Ezt a latin szót óvakodott magyarra fordítani, attól való
féltében, hogy akkor megvilágosodik, és elveszti catói szigorát. Meghagyta így, burkolt, szenvedelmes általánosságban s nem
tisztázta maga előtt sem, hogy a politika mindenkor csak az éhes emberek tülekedése, mely szükségszerűen magán viseli az élet
gyarlóságát, s minden rendszer csak azért tör hatalomra, hogy párthíveit állásokba ültesse, ellenfeleit gyöngítse és eltiporja. A
korrupció előtte mindig az volt, amit mások képviselnek, akik állami autókon a barátnőikhez hajtatnak, s ezt annyival inkább
elítélte, mert emlékezett, milyen édes volt egy éjszakán a liget virágzó fái alatt száguldozni egy operettszínésznővel, azon az
állami autón, melyet egyik barátja adott kölcsön erre az alkalomra, s milyen kellemes mámor töltötte el, mikor az út végén a
sapkás sofőr illedelmesen tisztelgett, sokkal buzgóbban, mintha busás borravalót kapott volna.
Moviszter elunta magát, kicsit még ringatózott a hintaszéken, aztán átsompolygott a szalonba, ahol az asszonyok a sakkasztal köré
telepedtek, összedugva fejüket. Ők még mindig nem tudtak végezni azzal a tárgykörrel, mely ott benn megindította a férfiak
vitáját.
– Igaz, hogy eleget dolgozik. De mondd, kérlek, mit csináljon? – kérdezte ingerülten. – Itt megvan a kosztja, kvártélya. Ruhát is
kap majd. A bérét félreteheti. Mit akar még ebben a nehéz időben? Mi baja? Neki nem kell fönntartani ezt a nagy lakást, minden nap
törni a fejét, hogy mit főzzön, hogy honnan teremtse elő a pénzt, csak él, él gond nélkül, szabadon. Sokszor mondogatom, hogy
manapság csak a cselédeknek van jó dolguk.
Az asszonyok sóhajtottak, mint megannyi pályatévesztett nő, aki sajnálja, hogy e kegyetlen világban semmi körülmények között sem
lehet cseléd.
A doktor az ujjával odaintette feleségét. Fáradtságról panaszkodott. Mindig tíz előtt szokott lefeküdni, mert hétkor már a
villamosokon lógott, hogy kiérkezzék a kórházba. Moviszterné eldobta cigarettáját. Tatárék is cihelődtek. Kapuzárás előtt akartak
hazajutni.
X.
Legenda
– De később másokkal is előállt. Jött az ő nyakatekert elveivel, ismered. Tatár aztán alaposan elintézte.
– Úgy látszik, meghibbant. Beteg ember. Két hónapot se adok neki. Annyi, kérlek, a cukra, hogy már nem is méreti. Láttad? Itt is
rászálltak a legyek, folyton hajtogatta magáról. Szerencsétlen. Ezt is nemsokára eltemetjük. Mi lesz a feleségével?
– De te is hibás vagy. Mondd, miért kellett annyira kitálalni a társaságnak, hogy ennek semmi hibája nincs! Még majd elcsalják.
Vizynét a doktor földühítette. Csak azért is szűkebbre fogta Anna körül a pórázt. Vicinét sohase tartott. Most befogta ebbe is.
Hetenként egyszer fölsúroltatta vele a lépcsőházat, kitakaríttatta a padlást, elnézte, hogy Ficsorék ide-oda futtassák, mikor
nincs egyéb dolga. Anna adta ki a szemetet. Amikor megcsendült a szemeteskocsi rég nem hallott kis hajnali harangja, látni
lehetett, hogy a három lakó szemetesládájával kiloholt az Attila utcára, és porzó, fekete tartalmát a napfényben beleöntötte a
szemeteskocsiba. Egy kosárra való harisnyát is kapott, hogy üres idejében ne unja el magát.
Vizyné a megelégedését semmis szavakkal fejezte ki. Ficsoréknak csak annyit mondott, hogy megjárja. Szinte nehezére esett ez, mert
kikívánkozott belőle a boldogság. De vállalta a nevelés érdekében. Keményebbnek tüntette föl magát, mint valójában.
Szeptember tizenötödikén letelt a hónapja. Akkor kifizette bérét. Nem annyit, mint Katicának, aki túl volt fizetve, de kilátásba
helyezte, hogy idővel majd emel. A tükör árát se vonta le egészen. Csak félig.
Annának nem volt szüksége pénzre, megkérte, hogy tegye be a bankba, vagy vásároljon neki valamit. Vizyné a hetivásáron, a Roham
utcában vett neki valami kendőt.
Anna felöltözködött a pepita ruhába, amelyben idejött. Az utcák gránitkövein az ünnepnap vigasztalan fénye reszketett. Ez a
munkátlan-végtelen szabad idő értelmetlenül meredt eléje. Ácsorgott a kapuk előtt, majd a Logodi utcán ténferegve cél és terv
nélkül kiért egy térre, ahol egy templom volt meg egy nagy kórház, és olyan lárma, mint mikor ősz végén az égben varjak kárognak.
Cselédlányok korzóztak itten, sváb cselédek vihogtak, pusmogtak, egymásba karolva povedáltak ismeretlen nyelvükön, akár a
falujukban, együtt, mindig együtt. Láncot formáltak a gázlámpák körüli járdaszigeteken, föltartották a járókelőket, megakasztották
a forgalmat. A villamosoknak is erősebben kellett csöngetniök, hogy tovább haladhassanak. Ő egyedül bandukolt közöttük.
Visszajövet, a Vérmezőnél egy román katona megcsipdeste a mellét. Egy kapu aljába húzódott, megvárta, míg eltűnik a katona. A Déli
Vasút körül valami utcai cukorkaárusnál krumplicukrot vett, elvitte a Bandikának, az Árok utcába.
A cselédek, akik meglátogatják volt gazdáikat, mind ezzel köszönnek be: „eljöttem, ha nem tetszik megharagudni”. A gazdák nem
haragszanak meg, hogy eljöttek. Életük szokott folyásában ez valami változatosságot jelent, s amint némi tétovázás után fölismerik
a régi lányt, aki már egy csöppet soványabb, vagy kövérebb és mindenesetre öregebb, ők is visszaemlékeznek arra az időre, mely
elmúlt azóta. Vendég van előttük, akivel vendégként bánnak. Próbálják ezzel-azzal megkínálni. A látogatók azonban még
elfogódottabban, még súlyosabb emlékek hatása alatt álldogálnak abban a szobában, melynek minden tárgyát jobban ismerik
gazdáiknál. Karjuk, mely itt annyit dolgozott, tétlenül, haszontalanul lóg le, nincs már joguk oly otthonosan viselkedni, mint
valaha, mikor kénytelen-kelletlen tiszteletbeli családtagok voltak, ezenkívül bénítóan hat rájuk az a tudat is, hogy távollétükben
csak úgy folyt a család élete, mint azelőtt, és bármennyire is szívesen fogadják őket, érzik, hogy nem pótolhatatlanok. Ezt
mindenki érzi hébe-hóba. De ők egészen és viharosan érzik, s öntudatlanul elszomorodva, mikor e kegyes látogatásokat végzik,
fájóan-bamba arckifejezéssel. Csak a visszajáró halottak érezhetnék ezt ilyen teljesen.
Anna átnyújtotta Bandikának a krumplicukrot, akitől emlékül a játéktrombitát kapta. Bandika tűnődve nézte őt. Zagyva emlékeket
kotorgatott kis fejében. A krumplicukor megtette hatását. Ölébe ült annak, akit egykor mindenkinél jobban szeretett, s
harmadféléves korában nem Annának, hanem Anyjának nevezte. De mikor a lány a madaras bicskáról kezdett beszélni, melyből
annyi-annyi madár röppen ki, már nem figyelt. Elfelejtette a madaras bicskát. Anna búcsúzkodott, s hogy hazatért az Attila utca
238. számú házba, még hat óra se volt.
Vizyné délelőtt a konyhában ült. Nem volt már szükség ellenőrizni a cselédjét, de van-e valami érdekesebb mint a konyha, az életnek
ez a vegykonyhája? Itt hallani, mi történt a piacon, a városban, mit főznek Moviszterék és Drumáék, s figyelheti Anna mindig
szórakoztató pepecselését.
Az ételek, melyek délben bűvös átalakulás után asztalára kerülnek, még nyers állapotban hevernek. Víz zubog a vasfazékban, a
húslevesnek való víz, fő a sárgarépa, a póré, a kalarábé, a zeller, a feketebors a sós, gyöngyöző lében, melyet átszűrnek az üres
tojáshéjak. Forrnak és futnak a kis csuprok is. A lány sáfrányt, gyömbért kap le az állványról, vékony szeletekre hasgatja a
hagymát, könnyez az orrába nyilalló fűszertől, diót, zsemlyét őröl, petrezselymet vagdal, tojást tör szét, elválasztja a sárgáját
a fehérjétől, répát vakar, nyulat boncol, a húst pedig belisztezve dobálgatja a lábasba, melyben már sistereg a forró zsír.
Csak egyet nem tudott vállalni, a csirkék megölését. Ilyenkor Etelért szaladt föl, lehívta, hogy ő hajtsa végre a konyha e
mindennapos, izgalmas gyilkosságát. Az öreg cseléd kedélyesen fölnyalábolta a kiszemelt áldozatokat, a vízvezeték kiöntőjéhez
vitte, s ott egy ügyes mozdulattal kitekerte nyakukat, és elmetszette a nagy konyhakéssel, úgyhogy a vér felfröccsent a könyökéig,
és sokszor az arcát is bemocskolta. Anna elfordult. Vizyné se bírta végignézni. Elismerte, hogy szükséges, de mindig kérdezgette
Etelt, hogy tud ilyesmit megcsinálni. Az kacagva mondta, hogy aminek meg kell lenni, annak meg kell lenni.
Vizyné Annának értésére adta, hogy nem szereti, ha annyit van együtt ezekkel a cselédekkel. Etel nem hozzávaló, az egy vén satrafa,
szemtelen, szájas, és Stefi úgyis lenézi őt, végig se menne vele az utcán. Mit akar hát tőlük? A háta mögött kinevetik.
Egyszer-másszor le is tagadta Annát, nem engedte be őket hozzá, azt hazudta, hogy nincs itthon. Anna belátta, hogy az asszonyának
igaza van. Nem nagyon kereste a cselédek társaságát. Mit fusson olyan szekér után, mely úgy se veszi föl?
Inkább foltozgatott a konyhában. Egy csirke csipogott körötte. Ezt ő maga hozta ki az ólból, hogy fölnevelje. Minden csirkét
külön-külön megismert a tolláról, hangjáról. Mint falusi lány, a csirkét madárnak tekintette. Kis tálakból itatta, morzsával
etette, becézgette. Éjszaka a csirke az ágyára szállt, lábánál aludt.
Az asszony e konyhai együttlétek alatt Piroskáról mesélt, ő meg a mostohájáról, arról a szikár, fiatal parasztasszonyról, aki
télen, éjjel kergette el hazulról. Ficsor írt az apjának, Édes Istvánnak, hogy a lánya új helyre szegődött, de az bizony nem
válaszolt. Törődött is vele. Ő pedig lassanként fölolvadt ebben a környezetben. Már Bartosékat se emlegette, a volt gazdáját, már
Katicáról se hallott az asszonytól, a volt cselédről. Mindez elmúlt. Büszkélkedni kezdett arra, hogy gazdái sokkal vagyonosabbak,
mint Moviszterék és Drumáék. Örült, ha egy új nyújtófát kapott. A szitát „a mi szitánk”-nak, a dugóhúzót „a mi dugóhúzónk”-nak
nevezte, mely mindig szebb volt, mint a föntieké. Vizyné ruháit is bámulta. Különösen azt a fekete selymet, melyben szerdán
délután az Áldás utcába ment. Vizyné tréfálódzott: „Látja, ezt a maga kedvéért vettem föl”.
Nem is volt számára kellemetlen társ ez a cselédlány. Ha leintette, háttérbe vonult. A cselédek társasága az úrinőknek oly
kényelmes, akár a férfiaknak az utcai lányok szerelme. Mihelyt nem szükséges, elküldhetik őket.
Vizy a nagy politikai rázkódtatások után, hogy kilobbantak a parázs izgalmak, estefelé otthon időzött, várva a vacsorát. Körötte
halkan járkáltak, mert tudták, hogy dolgozik. Csönd borult a gyönyörűen kitakarított dolgozószobájára, az íróasztalon rendbe
sorakozott a tollhajó, a pecsétviaszk, az olló, a kitömött bagoly. Levelet írt Egerbe, a sógorának, Patikárius Ferencnek, aki ott levő öt hold szőlőjüket kezelte. Nehezen ment a levélírás. Amily készen diktálta minisztériuma
beadványait a gépírókisasszonyának, olyan lassan fogalmazott, mikor magánügyekről volt szó. Meg-megállt egy mondatnál, átolvasta
levelét, leporozta, megint nézegette, nyálazta a borítékot, gyertyát gyújtott, pecsétet ütött rá címeres gyűrűjével. Aztán
ásított. Szíve, tüdeje, mája jól működött. Gyomra megemésztette azt, amit megevett, mégis – úgy tetszett – szenvedett. Elfogta a
hivatalnoklélek unalma, aki egyedül mindig unatkozik. Kisétált a konyhába, a vacsorát sürgette. Felesége a lánnyal szórakozott,
ezzel az ideplántált, friss élettel. Vizy is szeretett volna itt maradni, de az asszony kitessékelte a konyhából. Azt mondta, hogy
ne zavarják Annát. Különben is a cseléd nem látványosság.
Viatorisznál a lány naponta megfordult. A fűszeres már kedélyes kacsintással gratulált a tüneményes cselédhez. Ebből a boltból
azután, mely a krisztinai asszonyok pletykaközpontja, mindenki tudomást szerzett róla. Emlegették a péknél, a mészárosnál, a
mosodában, még a koporsós is tudta, hogy kicsoda az Anna. Az a kövér, hatalmas rendőr, aki az Attila utcában posztolt, és
Vizyéknek feszesen szokott tisztelegni, szintén ismerte őt.
A hír meglepő gyorsan száguldott. Előbb csak a legközelebbi Krisztinát hódította meg, az Attila utcát, a Krisztina teret, a
Krisztina körút és az Attila körút egyes pontjait, majd a Pauler utcát, Mikó utcát, Logodi utcát és Tábor utcát is. De egy hétbe
se telt, fölszárnyalt a Várba, az Úri utcába, ahol Tatárék laktak, a Bástya sétányra, a Ferdinánd térre, a Bécsi kapu térre, s
befészkelve magát nők, férfiak agyvelejébe, nőtt-növekedett.
Egy példás cselédről beszéltek. Sokan nem is látták még. Csak a keresztnevét tudták. Még határozott formát se öltött. Az, akihez
eljutott, körülbelül azt érezte, mint a babonás tömeg egy csodaforrásról, egy gyógyító szentképről hallván, melynek
természetfölötti hatékonyságát agya nem képes fölfogni, ellenben mégis van.
Vizynél a minisztériumban egyszer telefonon érdeklődött egyik barátja, vajon nincs-e az Annának húga vagy nénje, mert szüksége
volna egy megbízható cselédre.
Vizyné a Mária Gyógyszertárban gyomorlabdacsait készíttette el. A patikussegéd, amint a mérlegre hullajtotta a gránátszemeket,
szokása szerint beszélgetett vele, és egyszerre ő is Annát emlegette, az Annát, mindentudó mosollyal.
A nőnek egyszerre gyökeret vert a lába. Nem figyelt többé arra, amit a férje magyarázott, hanem mint aki látomást lát, bámult egy
pontra.
A férfi a gázvilágos félhomályban ide-oda kukucskált, de nem látott semmit. Mert az egész csak egy pillanat műve volt.
XI.
Jancsi úrfi
Egy szeptemberi reggel a minisztériumi szolga sürgönyt hozott Vizynének, melyet az ura már fölbontott. Csak ennyi volt benne:
Erről a Jancsiról, Patikárius Ferenc huszonegy éves fiáról, aki még Egerben lógott, gyakran esett szó azokban a levelekben,
melyeket Vizy Kornél a sógorától kapott.
Jancsi tizennégy éves koráig a sankt pölteni katonai alreálban tanult. Amikor testvérbátyja, Sándor, a kárpáti harcokban elesett,
Jancsit az apja kivette innen, beíratta az egri gimnáziumba. Egyetlen megmaradt fiát polgári pályára akarta nevelni.
E négy év – szénszüneteivel, laza fegyelmével – álomszerű gyorsasággal röppent el a fiú fölött. Látta, hogy hullanak el mellőle
tanárjai, idősebb osztálytársai, akik máról holnapra hősi halottak lettek. Ő is hamarosan hozzáöregedett a háborúhoz. Nyolcadikos
korában besorozták, kiképezték, katonaruhában járt az előadásokra, minden nap várta, hogy a „menet”-be osszák, de erre már nem
került sor. Közben kitört a forradalom. Akkor lenyomta a hadi érettségit.
Aztán háta mögött az alsó-ausztriai katonai intézet vasfegyelmével, előtte egy mindenkinek ismeretlen kor szabadosságával, csak
tengett-lengett. Társasági fiú vált belőle. Végigtáncolta a házi bálokat, udvarolt az egri lányoknak, mint alkalmi humorista
szerepelt. Arról álmodozott, hogy moziszínész lesz. Máshoz nem volt kedve. Két évig nem is tudott mihez kezdeni. Tanulni nem akart
tovább.
Apja végül megsokallta a tétlenségét, sógorához fordult, hogy ő faragjon embert ebből a fickóból, akinek életét kettétörte a
háború. Vizy azt tanácsolta, hogy semmi esetre se adják a megyéhez vagy az államhoz, úri koldusnak, a keresztény középosztálynak
alkalmazkodnia kell az új idők szelleméhez, leghelyesebb valami gyakorlati, pénzszerző pályát keresni számára. Patikárius Ferenc
is ezt a nézetet vallotta.
Vizy telefonált egy bankigazgató ismerősének, az megígérte, hogy a fiút fölveszi fizetéses gyakornoknak. Már csak a lakáskérdés
maradt hátra. Pesten ekkor nem lehetett lakást kapni. Vizyné féltette szobáit, s nem kis szabódás után ment bele abba, hogy
unokaöccse mindaddig, amíg megfelelő lakást nem rekviráltatnak neki, náluk lakjék. Ezt meg kellett tennie a bátyjának.
Este háromra teríttetett. Jancsi azonban nem érkezett meg. Ezen nemigen csodálkozott. Nem volt ennél megbízhatatlanabb fráter az
egész földgolyón.
Harmadnap a sürgönye vétele után, mikor már elfeledkezett arról, hogy szállóvendéget kap, délelőtt tizenegy órakor óriási robajjal
nyílt az ajtó.
Egyszerre beszéltek, sikongtak a rokoni csókok záporában. A viszontlátási jelenet sokkal elevenebb volt, mint egy színpadon lett
volna.
Vizyné kibontakozva karjaiból igazgatta haját, melyet a szeleburdi lurkó összevissza kócolt. Kissé félretolta őt.
Jancsi fehér volt, tetőtől talpig fehér, mint egy ellentengernagy. Fehér porcelánnadrágot viselt, fehér kabátot, fehér sportcipőt.
Úgy kiöltözködött, mintha a sötét idők nyomot se hagytak volna rajta.
Még egyre azt a koravén kiskatonát kereste, aki az ünnepek alatt, mikor egy-két napra hazaengedték a katonaiskolából, a családi
asztalok végén lapított alamuszian egy szomorú gyíklesővel az oldalán.
Távol levő ismerőseinket szeretjük megrögzíteni egy ponton, egy határozott helyzetben, akár a halottakat, megállítjuk fölöttük az
időt, jámbor öncsalással elhitetjük magunkkal, hogy képzeletünknek az az önkénye, mely őket fotográfiákká merevítette, reánk is
érvényes, s azóta mi magunk sem haladtunk előre a megsemmisülés felé vivő úton. Ilyenkor azonban tudatára ocsúdunk annak, hogy
becsaptuk magunkat, és zavarunkban mosolygunk, mintha bizony valami kellemeset látnánk, s nem a legkellemetlenebbet.
Aztán lehengeredett a hencserről, és tótágast állt. A két kezén csodálatosan egyensúlyozva magát végigjárta a szalont. Fehér arcát
megszínesítette a beléje toluló vér, kabátja fölrebbent, látni lehetett kitűnő zefíringjét, felső zsebében a zsebkendőt, melyet
galamb alakúra hajtott össze.
Vizyné figyelte ezt a szélkelepet, egykori csínyjeinek emlékei vették körül, a rég elhangzott családi hahoták visszhangjával, mint
egy mítosszal, melyet csak hozzátartozói ismerhettek.
Jancsiban mozgékonysága ellenére is volt valami kimért, ami a távolságot éreztette közte és azok között, akikkel érintkezett.
Kifogástalan, mindig aggályosan elegáns ruházata is ezt a zárkózottságot hangsúlyozta. Erős volt, izmos, de mellkasa szűk. Kis
keze száraz. Bőre soha, a legnagyobb hőségben sem izzadt. Rövidre nyírt, érdes bronzhaj tapadt szabályos, de meglepően kicsiny
koponyájához, melyen peremtelen fülek lebegtek, oly lazán, mintha papírból vágták volna ki és csak odafércelték volna. Vékony
ajaka szívósnak, kegyetlennek mutatta. Arca pedig, mintha fából lett volna, élettelen volt és szabálytalan, csupa szeszélyes sík,
egymásra borítva, csupa furcsa ötszög, mint egy kubista faszobor.
Tizenegy öltözet ruha, frakk, szmoking, télikabát oposszumprémmel, csodálatos ingek, selyem alsónadrágok, nyilas harisnyák,
lakkcipők, bohémes félcipők, melyeknek leffentyűs bőrnyelve egészen kicsapódik a lábfejre, aztán körömápoló táska, többféle
illatszivattyú, fehér ebonittégelyekben glicerinszappanok, mert csak glicerinszappannal tudott mosakodni.
Legalul két könyv is: egy salátává olvasott, szamárfüles füzet, Karinthy Frigyes műve, az Így írtok ti...,
meg egy dióhéj-nyelvtan: Egy óra alatt angolul.
Angéla néni segíteni akart neki a csomagolásnál, de ő ruháihoz senkit a világon nem engedett hozzányúlni. Nem volt szüksége
semmire. Keféket is hozott magával. Egyenként kefélgette kabátjait, ujjával lepöccentett egy-egy porszemet, a nadrágokat
húzogatta, akasztóba szorította, föllógatta a szekrénybe, melyet nagynénje rendelkezésére bocsátott.
Piperecikkeit a fürdőszobába vitte, s ott hozzálátott a tisztálkodáshoz. Hosszan mosakodott. Szappanozta magát, zuhanyozta, s noha
reggel már megberetválkozott, a remek amerikai önborotválkozójával végigsiklott arcán, a fecskendőből kölnivizes permeteget fújt
hóna alá, fehérneműt váltott, sötétkék ruháját öltötte föl, a rozsdaszín nyakkendővel, s fölfrissülten, újjászületve lépett ki az
ebédlőbe, hol Kornél bácsi már várta.
– Mit szólsz hozzá – mondta Vizyné –, egészen megtanult angolul. Amerikába akar menni, Hollywoodba, moziszínésznek.
Kornél bácsi bal arcán, közvetlenül az orra mellett, volt egy csokoládébarna szemölcs, melyre legjobban emlékezett az egész Kornél
bácsiból. Ez, amint beszélt, le-föl mozgott. Jancsit, mint gyermekkorában, az a gondolat kísértette, hogy két ujja közé
csippentse, fölemelje és húzza mindaddig, míg le nem szakad, s Kornél bácsi föl nem ordít.
Angéla néni a cselédnek utasítást adott a terítésre vonatkozólag. Fehér ruhájában, sárga hajával szinte világított a szobában, mint
egy hosszú gyertya, valami fölületes fényt árasztva.
Jancsi erre a két emberre tekintgetett, aki előtte nem volt több, mint egy-egy szereplő, aki véletlenül épp ezt a maszkot
választotta magának, s csak azért viseli, mert különösen kedve telik benne. Hiányzott belőle a részvét, mely egy idegen életet is
éppoly végzetesen szükségesnek érez, mint az önmagáét. Az ifjúság könyörtelen nihilizmusa lakozott benne.
Az ilyen benyomások zavarba hozták, s igyekezett elterelni őket. Köhhentgetett, közbeszólt, hogy várják őket Egerben, csak menjenek
le, s az asztalon levő evőszereket babrálgatta.
Jancsi Kornél bácsival szemben foglalt helyet. Szemét az abroszra sütve sunyított nagybátyja felé, aki kanalazgatta a
marhahúslevest.
Az történt, hogy a kanál, amint levesébe meregette, egyre fogyott, aztán merítőcsészécskéje egészen elolvadt. Csak csonka nyele
maradt kezében.
– Bécsben. Múlt hónapban, amikor fönt jártam. Egy bazárban. Nézd! – és Jancsi kivett zsebéből egy másik ilyen csodakanalat.
Jancsi megmutatta humoros készletét, melyet egy osztrák gyár az általános jókedv fokozására, a csüggedt emberiség fölvidítására
gyárt.
Volt neki egy cigarettatárcája, melyből, ha egy cigarettát kivesznek, az egész automatikusan kiugrik, olyan cigarettája is, amely
rakétákat szór és bűzölög, gyufadoboza, melynek egyetlen gyufája sem gyullad meg, pálinkáspohara, tele sárga császárkörtelikőrrel,
de nem lehet kiinni, mert fölül be van üvegezve, aztán egy nyávogó revolvere s egy nyomtatott villamos szabadjegye, mely viselőjét
följogosítja arra, hogy bármely villamos alá ingyen odafekhet.
Angéla néni sopánkodott, hogy ez a fiú csak nem változik. Kiskorában is épp ilyen volt. Egerben egy éneklő kanonok alól kihúzta a
széket, s egy fehér kutyájukat, amikor otthon a kerítést mázolták, zöld olajfestékkel befestett, és az szegény zöld is maradt, míg
el nem pusztult.
Kornél bácsi próbált inni a császárkörtéből, elsütötte a nyávogó revolvert, aztán figyelmeztette, hogy most már elég legyen, vége a
tréfának, holnap kezdődik a komoly munka.
A vezérigazgatót keresték, de előbb egy másik igazgatóhoz utasították őket, s csak körülményesen jutottak előszobájába, mely
telis-tele volt várakozókkal.
Vizy beizent hozzá, a vezérigazgató visszaizent, hogy engedelmet kér, egy bolgár miniszter van nála, de rögtön utána rendelkezésére
áll. Szemüveges titkárnőjével átvezettette Vizyéket egy egészen igénytelennek látszó kis szobába, hol a protekciós vendégeket
szokták elbújtatni.
Pár perc múlva a mellékajtón feltűnt a vezérigazgató, egy köpcös, alacsony, igen erős zsidó. Gyűrött ruhát viselt, és szipkából
szívta szivarját.
Vizyt és Jancsit átkarolva betessékelte egy üres tanácskozóterembe, mert – amint mondta – valósággal szöknie kell, hogy lélegzethez
jusson. Amíg Vizy körülményesen előadta kérését és a vezérigazgató kegyes ígéretét, melyre az már nem emlékezett, a vezérigazgató
irattömböt húzott ki zsebéből, irónt kért Jancsitól – érdekes, nem is volt irónja! –, s máris írt rá valamit, folyton társalogva
és egyre erősebben szivarozva. Közben a szivarhamu mellényére pottyant, melyet le se tisztogatott. Aztán kezet fogott velük, a
mellékajtó felé tartott, ahol már egy bizottság várta.
A tanácskozóterembe belépett egy kifogástalanul öltözött úr, aki már értesült az intézkedésről, boldogan szorította meg Vizy és
Jancsi kezét, melyen nyilván még érezte a vezérigazgató ki sem hűlt, varázsos kézszorítását, a liften levitte őket a földszintre,
majd egy vaslépcsőn a föld alá értek, a pincehelyiségben lévő páncélterembe.
A hatalmas épület a tér közepén oly ünnepien és méltóságosan magasodott az égbe, mint egy székesegyház. Még a gőgös, mindig siető
autók is türelmesen várakoztak a járda mellett, s a járókelők, akik csak elhaladtak a kapuja előtt, valami tisztelettel teljes
kíváncsisággal tekintettek be, halkították hangjukat, szinte kalapjukat is leemelték. Azok, kik künn a városban, az életben
semmiben sem hittek, itt hittek valamiben, érezték, hogy itt csakugyan van valami.
Maga a portás is önérzetesen strázsált paszományos sapkájában a küszöbön, félig még az utcán, de félig már a szentélyben, körülvéve
a tájékozatlan kéregetők gyanús tömegétől, kik illetéktelenül akartak bejutni. Először is ő döntötte el, ki méltó arra, hogy
betegye ide a lábát, s csöndesen, tapintatosan távolította el a hisztérikus szegényeket, mert amint Jézus is kiverte templomából a
vámosokat és publikánusokat, ez a szentegyház sem tűrt hitetleneket, akik nem egészen szolgáltak a pénznek.
Jancsi szeretett időzni az előcsarnokban, a zöld márvánnyal rakott, aranyozott folyosón, hol üvegfestmények szűrték át a
napsugarakat. Messze kétfelé ágazó derengő lépcsőket látott, faburkolatos termeket, fogadószobákat, kényelmes zsöllyékkel és
díványokkal. Mindenütt a bőség és föltétlen jólét terpeszkedett. Körbejáró liftek zakatoltak. A pénztárteremben harminc írógép
kattogott, s vagy száz hivatalnok görnyedezett üvegkalitkájában.
Ott, ahol ő volt, a páncélban, éjjel-nappal égtek a lángok, mint valami öröktűz, egy istenség tiszteletére. Erre az osztályra, mely
a részvényeket és értékeket foglalta magában, különösen vigyáztak. Félméteres vastag ajtók zárták el egymástól a termeket, a
vészcsengők a legkisebb mozdulatra megszólaltak, s mikor alkonyodott, a folyosón kézi villanylámpával megjelent a bankőrség. A
felek, akik idejöttek, bőröndben hozták a valutát, az aranyat és ékszereket, egy kis fülkébe vonultak, mely a gyónószékre
emlékeztetett, magukba szállva, mintegy lelkiismeretüket vizsgálgatva itt rendezgették kincseiket, melyeket egy acélszekrénykébe
zártak, s maguk helyeztek a safe-be. Hosszú, ismeretlen eredetű csöngetések hallatszottak, melyekre kedves
kis groomok ugrottak ki valamelyik ajtóból.
Fölötte pedig mindenütt jelenlevően uralkodott az első emeleti folyosó egyik szárnyán az, akit ő már személyesen ismert, de csak
egyszer látott, a vezérigazgató, aki mindig itt volt, és mindig nem volt itt, csak egy pillanatra jelent meg, az autóján is
amerikai pénzcsoportokkal tárgyalt, láthatatlanul röpült föl a liften, láthatatlanul suhant szobájába, s körötte zengettek a
telefonok, zúgtak a csőposták, röpködtek a táviratok, sürgött-forgott fényes segédlete, a titkárok, mint áldozárok, a cégvezetők,
mint prépostok, az igazgatók, mint kövér, öreg püspökök, míg ő elvonulva a szentek szentélyébe, személyesen járult az oltárhoz, s
egy percben talán színről színre szemlélhette azt, amiben a huszadik század még hitt, az egyedülvaló bálványt, az arany
Istent.
Milyen érdekes volt mindez és milyen biztonságos! Jancsi úgy érezte, hogy a megrendült világ szilárd pontjára került, s maga is
tagja ennek az egyházi rendnek, mintegy az új vallás kispapja. Egyszerre felnőttnek, önállónak képzelte magát.
Később megtudta, hogy Elekes Józsi is itt van, fönn a második emeleten, a valutaosztályban. Röhögve ölelkeztek össze a folyosón,
mint jó vidéki cimborák. Mindjárt aznap találkát adtak egymásnak egy zenés kávéházban. Késő éjszakáig nem tudtak elválni. Jancsi
fölkísérte őt a Bécsi kapu térre, ahol Elekesék laktak, Elekes visszakísérte őt az Attila utcába, s mindezt addig ismételték, míg
ki nem fogytak egyetlen beszédtárgyukból, a nőcsábászatból.
Elekes két osztállyal járt fölötte az egri gimnáziumban, már egy éve bankfiúskodott, pestinek számított. Ismerte a társaságokat.
Délelőttönként a bank házitelefonján megbeszélték az aznapi teendőket.
Jancsinak első dolga volt, hogy itt Pesten is ideált válasszon magának. Enélkül nem tudott élni. Úgy tetszett, hogy addig nem is
rendezkedett be rendesen, míg nincs egy lány, akinek udvarol, aki mindegyik közt a legfontosabb, akire este lefekvés előtt úgy
gondolhat, mint az egyetlenre. Két lány között habozott. Elekes húga és Tatár Ilonka között. Választása az utóbbira esett.
Tatáréknál egy-egy délután tíz-tizenöt fiatalember is összeverődött. Elekes a Margitkának csapta a szelet, ezért pártolt Jancsi
Ilonkához.
Ilonka vidám, kedves lány volt, csinos, csak kissé kövérkés. Látszott rajta, hogy egykor éppúgy el fog hízni, akár az apja és az
anyja.
Ez a szerelem mindössze abból állott, hogy Jancsi, mikor szobájukba lépett, először rátekintett, valamivel hosszabban fogott vele
kezet, s a zongorára könyökölve megkérte, hogy játsszék egy magyar nótát. Virágokat küldözgetett neki. Reggel, mielőtt a bankba
ment, többször lehetett látni a krisztinai virágosboltban. Szaglálódott a virágok között, arcát egy fehér viola felé hajtotta,
rámutatott, hogy azt küldjék föl Tatárékhoz a névjegyével együtt.
Vizynének a vendég nem volt oly kellemetlen, mint hitte. Jancsit a bank megkomolyította. Kilenckor már elment, fél háromkor jött
haza ebédelni. Ebéd után, míg az asztalnál cigarettát töltött s körmeit ápolta, beszélgetett nagynénjével.
– Azért, fiam. Mert ti, férfiak, nem tudtok igazán szeretni. Megtetszik nektek egy arc, aztán elfelejtitek. „Andere Städtchen,
andere Mädchen.” Ismerlek, szép maszk. El ne csavard annak a lánynak a fejét!
Jancsi elvörösödött, gyengén tiltakozott, hízelgett neki, hogy ily romlottnak tartják. Fitymáló kijelentéseket tett a nőkre. Vizyné
korholta, de gyönyörködött az ő férfirokonában. Arcáról titkos bűnöket olvasott le.
Négy óra felé a fiú már öltözködött. Illatos szájvízzel öblögette száját, várta Elekest, aki kicsípve, monoklival a szemén, feljött
érte. Mentek, élni világukat.
Otthon a ruháin kívül semmivel sem törődött. Semmit se látott ez, semmit se hallott. Azt is kereste, ami a kezében volt. Már három
hete lakott náluk, de a cselédet még mindig Katinak nevezte, összetévesztette az egri cselédjükkel. Nem is igen ismerte volna meg
az utcán.
Anna pedig eleget vesződött vele. Minden reggel nyolckor bekopogtatott hozzá, kakaóját egy aranyszegélyes findzsában a hencser
melletti székre tette, egy kiflivel meg egy pohár vízzel.
Az úrfi nehezen ébredt. Fél óráig kellett keltegetni. Kapkodva öltözködött, hogy el ne késsék a bankból, feldöntötte a széken a
pohár vizet, az éjjelit a földön, prüszkölve mosakodott, csorgatta a csapokat, árvizet csinált, nedves lábbal tocsogott a
kifényesített padlón.
Amikor a füttyszó elnémult – mert az úrfi folyton trillázott, mint egy kismadár –, Anna bement a fürdőszobába, hol még a parfümje
röpködött. Bódultan állt meg a szívdöglesztő párázatban. Rakosgatta körömráspolyait, ollóit. Egyszer az egyik illatszivattyút is
megnyomta. Hideg parfüm fröccsent ki belőle, oly gyorsan, hogy ijedten tette vissza a helyére.
Jancsi úgyszólván csak hivatalosan érintkezett vele. Hogy Elekessel elment, a konyha küszöbéről szólt be hozzá, mondja meg a
méltóságos asszonynak, hogy ekkor vagy akkor jön haza vacsorázni.
Egy késő délután Anna egyedül vasalt az előszobában. Két székre helyezett vasalódeszkán valami nadrágot gőzölt, vizes ruhával.
Jancsi sebbel-lobbal nyitott be. A lány látván, hogy a bejárás el van torlaszolva, utat akart csinálni, de az úrfi intett, hogy
csak maradjon, visszasietett az ajtóhoz, s a deszkát nekiszaladásból átugrotta.
Az ebédlő ajtajánál hátrafordult, hogy lássa a hatást. Anna tovább vasalt, közönyösen, kissé szétvetett combokkal. Pepita ruhája
odatapadt testéhez. Lábán nem volt cipő.
Október elején Vizyéket meghívta Patikárius Ferenc az egri szüretre. Elhatározták, hogy lerándulnak, négy napra. Vizy szabadságot
kért a minisztériumban. Eleinte úgy volt, hogy Jancsi is velük megy, de a bankban nem akart mindjárt mulasztani, meg aztán őt
jobban érdekelte Pest, a mozi és Tatárék. Vizyné kioktatta a lányt, hogy e négy napon mit főzzön a fiatalúrnak.
Jancsi kikísérte őket a pályaudvarra, mert Vizyék, noha már huszonöt éve Pesten laktak, sokat adtak az ilyen rokoni
szertartásosságra: lélekben vidékiek maradtak.
Vizy elárasztotta feleségét figyelmével, az ablak mellé ültette, ásványvízért, újságért szaladt, kérdezgette, jó-e a helye. Angéla
néni bólintgatott.
XII.
Vad éjszaka
Még lassan gurult a vonat, még látta Angéla néni arcát és Kornél bácsi zsebkendőjét, mikor egyszerre – magának is érthetetlenül –
elhatározta, hogy nem tér vissza a bankba, amint szándékozott, hanem hazamegy, és ott azonnal lekapja a tíz körméről Annát.
A gondolat oly kéjes és izgató volt, hogy torka kiszáradt tőle. Egy vasoszlopba kapaszkodott, nézte a pályaház óráját, mely épp
XII-t mutatott. Mélyen tüdejébe szívta a rossz kőszénfüst savanykás szagát.
Künn, a pályaudvar előtt az az érzése támadt, hogy most érkezik egy idegen városba, s ezer és ezer új dolog várja. Nem is látta a
verőfényben csillogó teret színes alakjaival és a komor Barossal, csak Annát, aki a keskeny előszobában a két székre fektetett
vasalódeszkán vasal, a pepita ruhájában, mezítláb, kissé szétvetett combokkal, s vágy fogta el, hogy máris ott legyen, és hátulról
átölelje, és aztán minden teketória nélkül, ahogy cselédeket szokás, feldöntse, mint egy liszteszsákot.
Szaladni kezdett. A meleg októberi dél pörkölte ruháját. Fölugrott egy arra haladó villamosra, de a következő megállónál
leugrott. Egyfogatút füttyentett oda, borravalót ígért a kocsisnak, hogy minél gyorsabban hajtson.
Mily lassan hajtott. Minden kerékforgás egy végtelenség volt. A kép pedig, mely oly váratlanul bukkant föl előtte, nem hagyta el,
folyton incselkedett vele, már mozgott, meg is elevenedett, mint egy film. Anna letette a vasalót, kétesen elmosolyodott, és
beleült az ölébe.
De az előszobában nem volt ott sem ő, sem a vasalódeszka. Hol van? Jancsi zavartan nézett be a konyhába:
Azt se tudta, hogy mit beszél, csak szaporította a szavakat. Agyveleje ezalatt nagy munkát végzett. Összehasonlította azt a lányt,
aki most egészen más helyzetben, egészen más hangulatban, egészen más ruhában állt előtte, azzal a másik lánnyal, aki azon a
délután itt vasalt, s igyekezett az előbbit az utóbbival azonosítani, hozzátörni a vágyához. Anna nem volt mezítláb, cipőt viselt,
ez is zavarta.
Széttekintett, és megint elöntötte az a forróság, mely a pályaudvaron. Percekig nem is tudott mozdulni. Egyedül volt, egészen
egyedül, vele.
Lábujjhegyen és igen gyorsan a hálószobába futott. A tapétaajtóban a kulcsot kereste, a külső zárból a belsőbe helyezte, s többször
bezárta, kinyitotta. Innen meg az ebédlőből be lehetett zárni az egész lakást. Künn az előszoba ajtaját tejüveg borította, oda még
fényes nappal se láthattak be a folyosóról.
Gondolkozott valamin. Hozzáért egy párnához, és összeborzongott. Megállt a nagytükör előtt, nézegette, arra gondolt, hogy ez a
tükör visszaveri két ember alakját is, akik meztelenül, összeölelkezve csókolóznak előtte. Egy terítőt simogatott. Minden, ami itt
volt, minden bútor és kis tárgy be volt avatva tervébe, annak a villamosságát sugározta. Az elhagyott lakás már nem is látszott
családi szentélynek, hanem egy bűntanyának, mint egy cinkostárs, eleve beleegyezett mindenbe, hallgatagon.
Az íróasztalról tiszteletlenül fölemelte a tékát, belenyúlt, kotorászott a szekrényekben, ráncigálta a zárt fiókokat, leült a
székekre, végigheveredett a díványokon, Angéla néni díványán is, melyen még nem feküdt. Párnákkal polcolta körül magát, cipőjét
föltette a fehér selyemterítőre. Bánta is, hogy összepiszkítja. Inkább élvezte a gondolatot, hogy itt minden a másé, hogy itt
mindennel azt tehet, amit akar, s valami mámor bujtogatta, valami ifjú, vandál ösztön, hogy rugdalózzék, hogy fölfeszítse a
zárakat, hogy mindent kinyisson, mindent besározzon, elrontson, szétrepesszen és összetörjön.
Úgy tervezte, hogy majd az ebédnél kezdi. Anna beadta a levest, de a lány nem tekintett rá. Ebből azt következtette, hogy már sejt
valamit. A húsnál észrevette, hogy mintha egy kis gúnymosoly is játszanék a száján, s mihelyt szólna hozzá, elnevetné magát és
lehetetlenné tenne mindent. Ezért a tésztáig halasztotta. Ellenben ekkor is csak ezt mondta: „Köszönöm”.
Ebéd után kétségbeesetten, tehetetlen dühvel feküdt le a hencserre, két tenyerével eltakarta arcát, átkozta bambaságát. Nem tudott
beszélni a nőkkel, főképp akkor nem, amikor akart. Ilyenkor vagy oly burkolt volt, hogy egyáltalán nem értették, vagy oly otromba,
hogy megsértődtek, és ő fülig pirult ügyetlenségén. Többnyire csak viccelt velük. Tatár Ilonkával meg a többiekkel ez csak ment
valahogy, Annával azonban nem tudott mit kezdeni.
Különben is sok olyan dolgot észlelt rajta, mely elidegenítette. Haja csenevész volt, mint a parasztlányoké, vékonyka kontyban
végződött, hisz a szép haj, a gazdagok és kiváltságosok sörénye hamar lekopik a cselédek fejéről. Felső ajkán fölfedezett egy
pihebajuszkát, melyre a konyha melegétől valami gyöngyöző harmat csapódott. Az orra körül egy kis pattanás. Termete is túlontúl
sovány. Csak a szeme szép és a foga.
Jancsi, hogy vigasztalja magát és végképp elvegye a kedvét a lánytól, folyton ezeket hánytorgatta. Olyan csontos, mint egy fiú,
bajusza van, izzad, egy nyári pattanás virít az orra körül, és az a satnya kis hajcsutka a fején. De minél többet töprengett,
annál inkább látta, hogy hiába. Nem hűlt a láza, hanem növekedett. Azok a kis hibák, melyek eleinte oly idegenszerűvé, majdnem
visszataszítóvá tették, csak közelítették hozzá, mindinkább alkalmas lett arra a célra, melyre kiszemelte. Nyöszörögve fetrengett,
és a másik oldalára fordult.
Annának ez volt az első napja, mikor gazdái nélkül, önállóan intézkedhetett. Boldogan sürgött-forgott, akár egy házvezetőnő.
Alighogy elmosogatott, a hálószekrényéből kiszedegette a méltóságos úr kabátjait, nadrágjait, hogy kibenzinezze. Amint magára
ölelte a nagy nyaláb ruhát, és kifelé igyekezett, a hencseren megpillantotta az úrfit. Mereven feküdt, szájában valami üvegcsővel,
melyről nem tudta, hogy micsoda. Meg is szólította:
– Dehogy – riadt föl Jancsi, és szájából kivette a hőmérőt, s anélkül, hogy megnézte volna, lerázta. – Azt hittem, hogy lázam van,
mértem magam. Kissé – és ezt a szót minden ok nélkül különösen hangsúlyozta – meghűltem.
– Most itt az alkalom. Egy viccet, egy egészen közönséges viccet, valami falrengető, vastag disznóságot, s elröhögi magát,
megszédül, azonnal a hátára esik. A cselédeket ilyesmivel szokás fogni. Hopp Sári sarokra… Ráugrani, fölemelni a szoknyáját. Mi
történhetik? Legföllebb a kezemre üt. Nagy eset. Egyébként se szűz. Látszik rajta. Kicsi a melle és lóg. Az ilyenek jófélék.
Elekes mondja. De azért jó kis ringyó lehet. Édes kis szotyka. Afféle parasztszajha.
Ilyesmikkel biztatta magát és más rondább szavakkal is, melyeknek édessége úgy karcolta a torkát, mintha köcsögből mézet nyalna.
Köhögött tőlük.
– Lám, a szemembe tekint. Tehát az ebédnél tévedtem. Semmit se sejt. De honnan is sejtené? Ezek nem értik a célzásokat,
műveletlenek. Beszélni kell. Nem úgy, hanem kissé finomabban. Minden pillanatért kár. Ha sokat kukoricázom, akkor semmi se lesz az
egészből. A mai nap már elveszett. Még csak három van: csütörtök, péntek, szombat. Vasárnap vége. Mozgás.
– Anna, nézzen ide! Én egész délután itthon vagyok, ma nem megyek sehová. Ha azonban csöngetek, azonnal jöjjön be. Várjon, Anna! –
tette hozzá, noha a lány egyáltalában nem indult. – Igen, csak ezt akartam mondani.
Most elment a lány. Jancsi fölugrott, és az ebédlő ajtajáig futott, de a kilincsnél megtorpant. Nevetséges volna, hogy közvetlen az
eltávozása után szaladjon a konyhába. A csöngetés szintén. Mást gondolt, visszafeküdt vackára, mely már átfűlt átkozott
melegétől.
Igen, akkor, mikor az érettségi után Bécsbe rándult, s visszafelé utazott egymaga a délutáni vonat egy rosszul világított
fülkéjében.
Ez úgy történt, hogy valamivel a magyar határ előtt észrevett egy nyomott homlokú nőt, aki az ölében valami nagy kalapdobozt
tartott, melynek fönn, a csomagok közt már nem talált helyet. Csüggedtnek, elhagyottnak látszott s betegesnek is. Vastag, szürke
posztóruhát hordott. Cipője sarka le volt taposva. Nem tudta, hogy kicsoda lehet, hogy hány éves, hogy asszony-e vagy lány, hogy
magyarul beszél-e vagy németül, de mihelyt megpillantotta, nem bírta róla levenni a szemét. Alacsony, bádogszín ég alatt futott a
vonatjuk. Lassan csöpörgött az eső, mely a levegőt gőzfürdőszerűen elnehezítette. Amint a kalauzok kiáltották az állomások neveit,
hangjuk elhalt a vattapuha párákban. A nő, mielőtt megszólíthatta volna, leszállt a brucki határállomáson. Cepelte kalapdobozát,
tocsogott a sáros sínek mellett, verte az eső, mert ernyőt se hozott magával, aztán eltűnt a szürke tájon, gyalog. Jancsi sokáig
nézett utána az ablakból. Az életét adta volna, ha követheti, ha megfoghatná a kezét, ha csókolhatná lankadt száját, aztán együtt
vacsorázhatna vele egy határmenti szálloda szobájában, ahol csak egy asztal van, egy éjjeliszekrény és egy ágy. Másnap azonban
elfelejtette az egészet.
Elekes nyilván hazudott, mikor azt mondta, hogy a cselédekkel a legkönnyebb. Ezekkel talán a legnehezebb.
Tatárékhoz indult, de a Zerge lépcsőn megfordult, az Alagúton át Pestre sétált. Beült egy moziba, végignézett egy hétfölvonásos,
olasz szerelmi filmet. Egy pathefonba is jegyet váltott, Wagner Bolygó hollandiját hallgatta.
Künn esteledett. A homály bátrabbá tette. Úgy képzelte, hogy a lányt egyszerűen letiporja, vad sikollyal. Fölvágtatott a
lépcsőn.
Mint a gyilkos, aki kezében a késsel a szobába toppan, ahol nem találja a régen kipécézett áldozatot, csüggedten vetette magát a
dagasztószékre, az asztalra borult. Az is jólesett, hogy legalább itt lehetett, ebben a ronda konyhában, ahol még a benzin bűze
szálldogált.
– A mészárosnál karajt vettem vacsorára – s a szatyorból kiemelve mutatta az újságpapírba csomagolt húst.
Tízkor Ficsor becsukta a kaput, Moviszterné abbahagyta a zongorázást, a ház elcsöndesedett. A cselédszobában sötét volt.
Lépett egyet. A padló fanégyszögei úgy recsegtek, hogy a házban mindenki meghallhatta, s bizonyára gyanította is, mi járatban van.
Visszalépett régi helyére.
Megint tétovázott, majd méterről méterre, kísérletezve tapogatózott előre, oly óvatosan, mintha egy sakktábla kockáin járna valami
mesterjátszma döntőjében. A padló ropogott, mint a gépfegyver.
Erre fogait összeszorítva szaladt, nem törődve többé, hogy mit gondolhatnak éjjeli kirándulásáról. A kilincsek visítottak, az ajtók
jajgattak.
Már a konyha éjszakájába ért. Karjait maga elé tartva botorkált a fal felé. Fogalma se volt, hol az ágy. Azt kereste.
A lány felült az ágyban. Csak ekkor tudta meg, hogy nem csalatkozott, és az, ami oly hihetetlennek tetszett, mikor a sötétben a
hang azt kérdezte, hogy: „Alszik?”, csakugyan valóság.
Anna csak ült az ágyban, egyszerűen és becsületesen, mint a beteg, aki az orvos érkeztére felül, és vár, hogy az megvizsgálja.
Azt már hallotta, hogy az urak kijárnak a cselédekhez, meg hogy a cseléd szeretője is a gazdájának, és egyiknek-másiknak gyereke is
született tőle. Kajáron volt egy ilyen lány, az szégyenbe esett egy pesti ügyvédtől. Tudta ezt és sok mást is, amit a lányok
beszéltek. Ellenben hogy az ilyesmi csak így esik meg, mint most, az valami együgyű csodálkozással töltötte el.
Anna félt egy kicsit, de mert nagyobb megtiszteltetésnek érezte az úrfi közeledését, és jobban félt attól, hogy visszamegy, mint
attól, amitől voltaképp félt, ezt felelte:
Jancsi befeküdt a vaságyba. Csak a szélére, majdnem az ágy rúdjára. A lány az ágy másik szélére húzódott.
De már közös paplannal takaróztak, azzal a huzatlan, bordó gyapjúpaplannal, melyet Jancsi, noha Angéla néni tulajdona, oly
idegennek és szennyesnek vélt, mint egy himlős beteg paplanát.
Csodálatos volt ez a tilalmas forróság. Azt hitte, nyomban lázat kap tőle, és ellobog benne, mint valami tűzben. Lábait kéjelgő
lassúsággal nyomorgatta előre, valahová a homályba, a cselédágy ismeretlen mélységébe, melyben valami piszkot sejtett és vért,
valami szörnyű undokot, talán poloskát és békát. Remegő ujjai a szakadozott pamutlepedőt simogatták.
Forgolódott, meghengergőzött néhányszor, akár a szemétdombon, hogy annál mocskosabb legyen. Már fölolvadt benne, egy volt vele.
– A csirke. Hess, te! – tapsikolt Anna, s a csirkét lekergette, és az elrebbent az ágyról a konyha egy sarkába, s ott csakhamar
elaludt állva.
Jancsi közeledett, nem sietve egy-egy ujjnyit csúszott feléje, hiszen ezt a gyönyörűséget is alig tudta már elviselni. Nem volt
szüksége a fokozásra.
– Kicsoda? – ijedt föl Jancsi, elkapva karját Anna melléről, és kifelé fülelt a lépcsőházba, hol egy ajtót csaptak be. – A
bácsiék?
– Eh! – szólt Jancsi, akinek ez a föltevés hízelgett. – Törődöm is én velük – és ezt oly fölényesen jelentette ki, mintha egyetlen
mozdulatával ezer és ezer szereleméért epekedő várkisasszonyt ítélne halálra. – Nem kellenek nekem. Sem ők, sem az úriasszonyok.
Mert nekem úriasszony szeretőim is voltak – lefordította cselédnyelvre: – nagyságák, méltóságák. Nekem maga kell. Olyan szép.
– Ne! – kérlelte Jancsi, akit szíven ütött ez a csúnya szellemesség. – Nézze: ne, ne! Maga olyan szép – s a vágytól rekedten: –,
esküszöm.
Jancsi föltette, hogy most már véget vet ennek. Az évődő paraszttréfa, a vidámság gúnyolni látszott finom és beteg úri vágyát, az
csöndre áhítozott, hogy ott teljessé váljék és megérjék, mint egy melegházban.
– Hallgasson, drága! – könyörgött Jancsi, és hadart, hogy ne hallja a lány nevetését, melyet közönségesnek, sértőnek talált. – Ne
nevessen, ne beszéljen! Egy szót se szóljon! Csak hallgasson, drágám! Nem bántom. Esküszöm. Olyan szép. Szeretem. Csak magát.
Téged – suttogta titkosan a fülébe –, téged – s a rövid személyes névmás, mely két embert teljesen elkever, oly mámort gyújtott
benne, hogy lázhólyag fakadt föl a szájpadlásán. – Téged, téged. Mondd: te! Mondd te is: te! Mondd nekem: te…te!
Jancsi szeme hozzászokott a sötétséghez, meg tudta különböztetni a tárgyak körvonalait, látta Annát. Két fehér melle derengett,
megvilágította maga körül az éjszakát.
Vallatta őt, hogy volt-e már szeretője és kicsoda, mit tud, mit nem tud. Anna kurta, kétértelmű válaszokat adott, aztán nem is
felelt. Talán most sértődött meg azon, hogy az előbb csöndre intette?
Jancsi ebből azt értette el, hogy már mindenkinek odaadta magát, és az utolsók utolsója. Annál jobb, gondolta. És ostromolni kezdte
össze-vissza: hízelgett, erőszakoskodott.
Anna könnyűszerrel verte vissza ügyetlen ostromait. Majd mikor át próbálta kapni derekát, úgy hátralökte, hogy az ágy
belenyekkent.
Jancsi a fejét belefúrta a tarka párnába, rágta a ciháját, arca összemaszatolódott a nyáltól és könnytől. Hallani lehetett keserves
zihálását.
Akkor azonban hirtelenül egy kar kulcsolódott a nyakára, magához szorította, oly erősen, hogy szinte fájt. Nem kapott
lélegzetet. Lassan merült el a gyönyörűségbe, hagyta, hogy belenyomják ebbe a langyos, bágyasztó folyadékba, és megfulladjon lenn,
a mélyén, mint egy kád cukrozott tejben.
Rettenetes erős volt ez a kis parasztlány és még soványabb, mint gondolta. Ahogy ölelte, testén nem érzett semmi húst, csak inat és
izmot, a csontokat, a csontváz finom körvonalait s a medencecsontot, egészen, az olvasztótégelyt, a teremtés titokzatos
kráterét.
Az illető elhaladt ajtajuk előtt, fölment a második emeletre, és ott zörgetett. Hallották Moviszter doktor hangját. Pár perc múlva
már ketten jöttek le együtt, a doktor beült a kocsiba s elrobogott. Egy beteghez hívták.
Hajnal felé Jancsi a tűzfal tetején észrevette a kis lángot, s megkérdezte Annától, hogy ki lakik ott. Aztán azon az úton, melyen
jött, az ágyába somfordált.
Tomboló boldogsággal vetette magát a hencserre, hogy végre megtörtént. Förtelmes volt és gyönyörű. Meg volt győződve, hogy az ő
esete egyedül áll, és soha, a világ teremtése óta senki se követett el ily bűnt. De azért tetszett neki és vállalta.
Tatár Ilonka most bizonyára aludt. Az apjának szakálla van. Zsúrok végén mindig bejön a fiatalemberekhez, kedélyesen elbeszélget
velük, eszik a maradék tortákból. A mama jól irányított tiltó-helyeslő tekintettel szemléli, hogy mennyire haladtak.
Jancsi elröhögte magát. Most értette, hogy mért fázott annyira a lányoktól, s mért volt boldog, mikor a lovagi szolgálatok után
egyedül, fütyörészve rohanhatott haza.
XIII.
Szerelem
A cégvezető valami ívet adott ki neki. Azon egy számoszlop magasodott, akkora, mint egy New York-i felhőkarcoló. Ezt kellett volna
összeadnia.
Irónjával a számoszlop egyik emeletéről a másikra kapaszkodott, de eltévesztette, folyton lejjebb kellett ereszkednie. Végül
megunta, félredobta és az ablakra bámult.
Éjszaka, mikor tüzelő arcaik egymáshoz közeledtek, Jancsi elfordította fejét, borzongott attól, hogy hozzáérjen ehhez a szájhoz,
mely csak egy cselédszáj.
Most egész teste birtoklásánál is izgalmasabb gyönyörűségnek tetszett a megaláztatás, hogy halvány, cserepes ajkait megcsókolja,
ajkaival széttolja őket, s ne engedje el mindaddig, míg leheletében ketté nem hasadnak, el nem olvadnak, el nem mállanak, mint
ízes, keleti gyümölcsök.
Megint és megint mohón hatolt ebbe a szájba, vadul tört be a fogak csontkapuján, s meglelte a nyelvet, mely különös fűszert, bódító
zamatot tartogatott számára.
– Még – kiabált –, még, még! – mint a telhetetlen gyermek, aki eperkrémet kanalaz, s mihelyt végére ér, máris újat kíván.
Anna, aki azóta először látta őt, a szégyentől elpirulva, a boldogságtól ájultan lapult a fürdőkád bádogfalához, hogy tegyen vele,
amit akar. Ő nyolckor, mint rendesen, megfőzte a kakaót, odakészítette az aranyszegélyes findzsában a székre, az úrfi megitta és
elment. Természetesnek tartotta volna, ha Jancsi az éjszakai találkozás után meg sem ismeri többé, és sohasem beszél a
történtekről. Ez sokkal jobban meglepte, mint az, hogy éjjel kijött hozzá.
– Mért nem csókolsz vissza? Mért nem beszélsz? Te nem szeretsz. Ó! Te – én – te – dadogta a fiú a szerelem végzetes
csereszavait.
– Az ablak elé! – vezényelt Jancsi. – Ide a sarokba! A szekrény mellé! A világosságra! Nézni akarlak. Nézz te is engem!
A szem az agyvelő legtávolabbi képződménye, a koponya kiugró bástyafokán maga is egy látó, szabadon hagyott agyvelő, mely a
megismerés lázában, valamikor a lét kozmikus forradalmában két lyukat szakított magának a koponya csontfalán, s ezen a lőrésen
kukucskál ki a külső világba, megtudni, hogy mi a célja a teremtésnek.
Ez a négy szem azonban csak egymásba meredt, ott kerestek, kutattak valamit, egymás által akartak megvilágosodni és üdvözülni.
Szépen kiöltözködött, a porcelánnadrágját vette föl, a csinos bőrövét, s kabát nélkül, zefíringjében lézengett ide-oda. Az egész nap
az övék volt. Néha csöngettek, egy számlát hoztak, melyet Anna kifizetett, vagy egy levelet, különben nem zavarták őket.
Anna jött a szemeteslapáttal. Fejét pipiszkendővel kötötte be. Nagyon csinos volt. Az operettprimadonnákhoz hasonlított, a
szubrettekhez, akik az ősi nőt, a szobacicust utánozzák.
Az úrfi máris elragadta. Gyengéden fogta meg, mint egy pillangót, simogatta a kezet, mely hivatásánál fogva minden undokságot
megérintett, belecsukta finom, ápolt tenyerébe, szorongatta. A hólyagos kéz érdes karcolásában volt valami kimondhatatlanul édes
és mézes. Majd az ujjait egyenként elővette és csókolgatta, bámulta a szerelmes zavarával, aki nem tudja, mit tegyen azzal, akit
szeret.
– Mit csinál? – kiáltott a lány fölháborodva. – Nem szégyenli magát? Hagyjon – és ujjait kitépte a fiú szájából.
Éjszaka, mikor a mezítlábas léptek alatt megreccsent a padló, örült, hogy jön, nem is titkolta előtte, előre helyet csinált neki.
Csak nappal nem bírta el ezt a sok hókusz-pókuszt.
Nem értette, hogy az úrfi most visszafelé járja a szerelem lajtorjáját, és miután már egészen megkapta őt, más úton közeledik
hozzá, minden nap egy létrafokkal lejjebb hág az égből a földre.
A csók és kézszorongatás után elkövetkezett az a pillanat, amikor az úrfi magázni kezdte. Megkérte, hogy eztán ő se nevezze
úrfinak, hanem mondja egyszerűen, hogy: „maga”. Halkan ismételgette a nevét, a legszebb női nevet, melyben az örök ígéret van,
kacér föltételes módban. El tudott lenni mellette órákig, anélkül, hogy mást beszélt volna. Mielőtt megcsókolta, alázatosan
megkérdezte, hogy szabad-e.
És mindenféle bolondságokkal állt elő. Szüntelenül öltözködnie kellett. Kiküldte, hogy vegye föl a pepita ruháját, és mezítláb
jöjjön vissza, aztán meg a kartont kívánta és a fűzős cipőt. Nem lehetett rajta kiigazodni. Egyszer azt is akarta, hogy húzza föl
meztelen testére a méltóságos asszony báli belépőjét. De ezt már nem tette meg.
Később annyit beszélt, hogy zúgott tőle a feje. Letérdelt eléje, a padlóra feküdt, arról mesélt, hogy éjfélkor, mikor az egész ház
alszik, kiszöknek a kertbe, az orgonabokrok és kőrisfák között hajnalig kóborolnak, meg hogy egy este majd kocsit fogad,
kihajtatnak a vámon túl, egy külvárosi csapszékben vacsoráznak, a csaposlegény azt hiszi, hogy az ő menyasszonya, s később elviszi
Amerikába is, magas sarkú lakkcipőt vásárol neki, hosszú, térden fölül érő selyemharisnyát, csillámos tüllszoknyát, mint a
színésznőknek van, s autón vágtatnak a New York-i sugárutakon, egymásra borulva. Anna csak vonogatta a vállát, kinevette.
Pénteken délben az úrfi kettőre teríttetett. Mikor az első fogást behozta, azt követelte, hogy ebédeljen ottan, legalább ossza meg
egy falatját, üljön le, vele szemben. Anna a világért se ült volna le a lakásban.
Arra is csak hosszú kérés-könyörgés után lehetett rávenni, hogy egyszer nappal bejöjjön hozzá a hencserre, az utolsó napon, szombat
délután.
Előbb a fürdőszobában illatszivattyúval lepermetezte Anna testét. A lány komolyan állt a szeszfelhőben, csak akkor sikoltott föl,
mikor a mellét csiklandozta, s lefelé folydogált a hasán.
Innen a szalonba mentek. Minden talpalatnyi területét csókjaikkal szentelték föl. Zarándokútjuk a hencsernél ért véget.
A lány odahozta a készüléket, a tizenhat méteres zsinórral, mely úgy lógott róla, mint valami döglött óriáskígyó.
– Te vagy az?… No, szép tőled… felém se nézel… Már három napja nem járok be és te… Nem, barátom, nem… Más… Nagyobb dolog,
barátom… Majd elmondom… Így nem lehet… Akkor mindjárt jöjj! Rendicsek… Várlak… Halló, halló… Micsoda?… Nem értem… Te az enyémet!
Hólyag…
Levágta a kagylót, mosolygott a merész kívánságon, melyet oly ügyesen elhárított, rendbe hozta magát, leült a zongorához. Azt az
egy táncdarabot kalimpálta, melyet tudott, a divatos one stepet. Dúdolta a szövegét.
– Az az üres fejed? – folytatta Elekes, aki egyetlen alkalmat se szalasztott el, hogy elmés legyen. – Mi fáj benne?
Jancsi válasz helyett a zongora magas billentyűire csüccsent, melyek illetlenül és csúnyán fölsikoltottak.
– Szerdán este. Leszólítottam a kisteremben. Barátom, barátom! Micsoda macska, micsoda démon! Azonnal velem jött. Az autóján.
Autója van. A szeretőm.
– Minden nap, mióta az öregek elutaztak. Minden éjjel. És nappal is. Te, most ment el. Az előbb, mikor telefonoztam, még itt volt.
Itt – és a hencserre mutatott.
Elekes szimatolt, érezte az orchideaparfüm illatát, látta a kivilágított szobákat. Nem is tetszett olyan valószínűtlennek.
– Add a becsületszavadat – szólt Jancsi, s míg elfogadta a baráti jobbot, valami óriásit akart hazudni, de nem sikerült. –
Marianne-nak. Dear Marianne – sóhajtott.
– Hát igen – ismerte el Elekes. – Jó kis női hölgyemény lehet. Azért azonban vigyázz! – intette barátját. – Ne dűlj be! Az ilyenek
többnyire hisztérikák.
– Tudom, de milyen hisztérika. Te, kancsít, mikor csókolom. Félrebeszél. Aztán, Elekes, figyelj ide…Te, Elekes… Figyelsz?…
Elekes figyelt, a baráti kölcsönösség kötelezte erre, mert hasonló esetben Jancsi is rendelkezésére állott.
Azt várta, hogy Elekes most elkacagja magát, a lányra mutat, akiben pontos leírása nyomán fölismeri a színésznőt, és leleplezi
őt.
Minthogy pedig egy percig sem bírta elviselni a szomorúságot, és izgatottan tiltakozott az ellen, hogy megértse okát, vagy odaadja
magát neki és kiélvezze, mesterséges eszközökhöz folyamodott, mint a morfinista, aki kínjainak egy oltással vet véget. Gyorsan
töltögetett a cseresznyepálinkából, koccintgatott barátjával, és ivott, fütyörészett. Ozsonna után kihozta kedvenc könyvét,
fölolvasott belőle, és mulatott azon, hogy az általa nem ismert költők lékelt agyvelővel, kificamított tagokkal vánszorognak
besározott, dicső álmaik után. Egy telefonugratást is megkíséreltek. De csak félig sikerült. Fölszólították egy közös barátjukat.
Az nem volt otthon, ennélfogva csak özvegy édesanyjával közölhették, hogy fia holnap reggel nyolc órakor, saját érdekében,
jelentkezzék a politikai nyomozóosztálynál.
Elekes az óráját nézegette, el is ment, bárhogy tartóztatta. Neki is találkája volt. Nyilván egy másik színésznővel.
Jancsi egyedül maradva tovább pálinkázott. Egy suta mozdulatával azonban leverte az üveget, s a cseresznyepálinka kiömlött a fehér
perzsára.
Anna kitisztogatta a szőnyeget, felsöpörte a cigarettahamut, rakosgatott, mert a két jómadár alaposan fölforgatta a lakást.
Az úrfi egyenesen tartotta magát. Nem szállt fejébe a szesz. Afféle száraz részeg volt, merev és komor.
– Ide nézzen! – szólt, és orrára biggyesztett egy vörös szemüveget, s a papírhártyán keresztül bandzsított rá, hogy
megnevettesse.
– Megijedt? – kacagott, s a lány után ment, aki két karját még mindig fölemelve hátrált. – No, ne féljen! Ez csak tréfa. Jöjjön
ide! Mutatok még valamit.
– Látott már ilyet? Amerikai pénz. Dollár. Tudja, mit ér? Rengeteget. Ez pedig francia. És ez itt holland. Valuták.
Amikor a bankókat visszagyömöszölte a pénztárcájába, nyújtózkodott. Úgy érezte, hogy fejét kiszivattyúzták, és hátgerince üvegből
van.
– Ágyazzon meg! – mondta. – Ma korán fekszem. Reggel jönnek a méltóságos úrék. Igaz, egy szót se szóljon, hogy nem jártam a
hivatalba! Elekes úrról se. Majd én elintézem.
Anna e négy nap alatt minden munkáját elvégezte, melyet rábíztak. Sok harisnyát fejelt, sok inget foltozott. Ezeket két bugyorba
kötötte. A lépcsőházat is fölmosta. Jöhetett már a méltóságos asszony.
XIV.
Valami nagyon keserű
Makacs, kitartó eső volt ez. Lassan sírdogált, locsogott a sáros udvaron. A csatornák okádták tajtékos vizüket.
Anna, amikor kitekintett, látta, hogy körös-körül az ég beborult. Egy tenyérnyi kék folt sem maradt. Arra gondolt, milyen jó is
volna fölnyúlni oda valami hórihorgas seprőnyéllel, eltakarítani a felhőket, mint a szobák sarkaiból a pókhálókat.
Lesietett, s egy rozoga ernyő alatt várta gazdáit. Keze reszketett. Csak meg ne tudják, csak meg ne lássák rajta, mert azt a
szégyent nem élné túl. Mélyen szemébe húzta kendőjét.
Vizyék, akik az éjszakai személyvonattal jöttek, kocsin hajtattak házuk elé. Először a méltóságos asszonyt pillantotta meg. Az már
messziről kiabált feléje, hogy rendben van-e a ház. Anna bólintott, hogy rendben van. És az úrfival nem volt sok baj? Nem, az
úrfival sem volt sok baj, mondta kis gondolkozás után, aztán várt, mintha még mondani akarna valamit.
Elsőül az úr ugrott le a kocsiról, utazósapkájában, vállán egy nyakbavető szíjjal, melyről bőrkulacs lógott. Anna átvette a
bőröndöket, iparkodott fölfelé.
Isten tudja, kicsit örült is, hogy megérkeztek, s újra a régi kerékvágásba kerül minden. Vizyné is örült. Itt találta a lányt, a
régi lányt. Friss kuglófot sütött meglepetésül, s a lakást példás rendben, tisztán adta át. Mindezt azonban már megszokta tőle.
Aztán ezekben a napokban más környezetben forogván, sok idegen emberrel érintkezvén új tapasztalatokat gyűjtött s most otthonát,
tulajdon ügyeit frissebb szemmel, függetlenebbül ítélte meg. Mindjárt el is mesélte, hogy az egri cselédek minden nap négykor
kelnek, még a gazdaságban is segítenek, s alig kapnak bért.
Kicsomagoltak, teát ittak, mert az úton átfáztak. Jancsi még aludt. Nyitott szájjal, félig zárt szemhéjjal nyúlt el a hencseren,
fehéren, mint egy hulla.
A ház, a kis Attila utcai ház még kisebb, még zártabb lett és még sötétebb. Lehűlt a levegő is. Hideg reggelek következtek.
Drumáné, akinek az ura egyre többet keresett, sárcipőt vásárolt s egy új őszi felöltőt. Druma átlátszó, angol esőköpenyben
jött-ment a lépcsőn. Moviszterné kétfogatún robogott a műkedvelői körbe, a próbákra, otthon verseket szavalt, a szalonja közepén
kivágott pongyolában hajlongva, erős taglejtésekkel.
Stefi és Etel már nem kaszinózott többé az ajtók előtt. Fáztak a cselédek. A tűzhelyek mellett melegedtek, este leveleket írtak.
Csak egy-egy pillanatra kukkantanak ki, hogy a szabad levegőn meglóbálják a vasalókat, tüzes köröket írva az éjszakába. Ficsorék
is úgy éltek föld alatti odújukban, mint a vakondokok. Az asszony reggelire rántott levest főzött. Ficsor ázott postásköpenyben
sötéten tűnt föl a ködös folyosókon, mint egy kísértet, s káromkodott, hogy valaki megint nyitva hagyta a padlásajtót. Pipa égett
szájában, és köhögött. Az a híres sárga cipője, melyet kiutaltatott, már elvásott. Vége volt a rövid nyárnak. A szegények
lassanként levetkőztek, a gazdagok felöltözködtek.
Kiszabadulva négynapos, önkéntes szobafogságából, valósággal föllélegzett, amikor az utcára lépett. Otthon nem találta többé a
helyét. Emlékei szégyennel töltötték el, úgy idegesítették, hogy sokszor hangosan kellett beszélnie magában. Elviselhetetlen volt
már ez a lány. Mióta Elekes azon az estén eljött hozzá, nem értette az egészet. Majd, hogy a nagybátyja és nagynénje hazaérkezett,
s helyreállt a régi rend, rá se tudott többé tekinteni, testileg szenvedett, ha benyitott hozzá. Egyelőre rokonai védelme alá
helyezkedett. Menekült tőle.
Többnyire az utcán lebzselt, nézte a nőket. Mint aki egy titkot őriz, megfordult minden nő után, minden nőt levetkőztetett a
tekintetével. Tatárék zsúrján ásítozott, s angolosan távozott. Fölcsípett egy cukrászlányt. Nem is tetszett neki, de elvitte abba
a csöndes, polgári budai szállodába, ahol átutazó vendégeknek szívesen adnak szállást. A cukrászlány után jött egy
próbakisasszony, később valami állítólagos színinövendék. Ezzel kocsikban találkozott.
Vacsorára alig ment haza. Elekessel együtt a Club des Parisiens-ben ütötte föl tanyáját, ahol törzsasztalt
kapott.
Ezt az újonnan alapított bárt az akkori viszonyokhoz képest fényűzően rendezték be mindenféle tükrökkel, csillárokkal, aranyfüstös
gipszoszlopokkal. Állandóan üvöltözött itt a jazz band. A jazz bandnek megvan az a
föltétlen előnye, hogy mellette nemcsak gondolkozni nem lehet, hanem még érezni sem. Annak az előkelő közönségnek, mely ezt a
klubot látogatta, erre volt szüksége. Külföldi lánckereskedők jártak ide, meggazdagodott hadseregszállítók, antanttisztek s jobb
éjjeli nők, vidám kis hadiözvegyek, a hősök egykori hitvesei, akik a gazdasági viszonyokra való tekintettel itt keresték az utókor
háláját. Ezek örömmel hallgatták a néger zenekart, mely a vadállatok ordítását és a háborús csömör öklendezését utánozva
túllármázott mindent, a bennük háborgó kétségbeesést és undort is. Kissé elhülyültek tőle, aztán táncoltak.
Maga a táncterem valóságos látványosság volt. Üveglap borította, alulról rózsaszín villanylámpák világították meg, melyeket
virágfüzérek fontak körül, úgyhogy valami meleg, tündéri jégpályának tetszett. Jancsi a záróráig itt töltötte minden estéjét.
Ismerték a nők, cigarettát kértek tőle, off pottying, kedvelték is. A one stepet
bizonyos merev eleganciával táncolta. Gyakran lehetett látni a dohányfüstös kavargásban, amint egy ilyen nőt magához szorított, és
sápadt fejét lehajtva az üveglapon elsuhanó lakkcipőjében gyönyörködött.
Lassan fordult a zárban a kulcsa. Az előszobában lehúzta cipőjét, harisnyában szökött be a hencserhez, hogy föl ne ébressze
Vizyéket.
Anna ezt mindig hallotta. Nem bírt elaludni addig, amíg az úrfi léptei el nem hangzottak a szalonban. Minden éjszaka várta. És
nappal is folyton várta. Várta őt és várt valamit. Talán azt, hogy egyszer majd egy nyájas szót szól hozzá, vagy rámosolyog, vagy
legalább kér tőle ezt-azt. Jancsi nem szólt semmit. Komor volt és sietett. Nyilván haragudott rá.
Pedig a kedvéért már adott is magára. Naponta többször fésülködött, a tükörbe pillantgatott, még otthon, munka közben is a legszebb
ruháját viselte. Az egyetlen pepitát.
Novemberben az éjszakák még hosszabbak lettek. A Déli Vasúttól behallatszott a vonatok füttye. Egy-egy eltévedt mozdony rítt a
sötétben, megindítóan és panaszosan, mint valami kisgyerek.
Vasárnap Vizyné templomba ment, Vizy se volt már otthon. Az úrfi későn kelt. Nadrágjait rendezgette a szekrény előtt.
Anna kitárta az ablakokat, hogy takarítson. Amikor a szekrény elé ért, erőt vett magán s megszólította:
Keze fejével törölgette könnyeit, szipogott az orrával, mely kipirosodott, mint az iszákos parasztasszonyoké. Dereka berlini
kendővel volt átkötve. Ebben a kendőben behozta ide az ősz nyirkos szagát, akár a kívülről jövő kutyák.
A nyitott ablakon besüvöltött a léghuzam. Anna csak sírt-sírt, mint a záporeső. És makogott valamit, amiből egyetlen szót lehetett
érteni: „szégyen… a szégyen…”
– Ne sírjon! Ne sírjon, kérem! – könyörgött, s befogta fülét, hogy ne hallja a sírását, mint valamikor a nevetését. – Csak ne
sírna!
– Hallgasson! Így nem lehet beszélni. Elhallgat már? Hát igen. Először is: az egész még nem is olyan bizonyos. Egyáltalán nem
bizonyos. Várni kell.
Hitte is, meg nem is. Az is lehet, hogy zsarolni akarta. De azért már ő érdeklődött nála minden nap.
A lány annyira fölforralta a vizet, hogy csirkét kopaszthatott volna benne. Ebbe lógatta a lábát. Sziszegett tőle.
Benne volt a pácban, nyakig. Kihúzta a lutrit. Micsoda ronda egy ügy, s micsoda botrány lesz tavaszra.
Elekes egy nőgyógyászt ajánlott, aki lelkes barátja a művészeteknek s színésznőkkel szemben különösen „kuláns”. Jancsi
körülményesnek találta, hogy odavigye és bemutassa a színésznőjét. Erre pajtása összehozta egy rokonszenves drogistával, aki most
abból élt, hogy selymeket csempészett Bécsből és magyar trabukkókat Csehszlovákiába. Attól kapott valamit.
– Orvosság – s kezébe csúsztatott négy darab egygrammos port. – Dugja el! – szólt a lányra, aki kíváncsian forgatta a
papírhüvelyeket. – Majd vegye be!
– Ha lefekszik. Reggelre segíteni fog. De észre ne vegyék! Mert ez tilos. Ha megtudják, be is csukhatják érte.
A konyhában mégse merte meginni. Kiment az árnyékszékbe. Ott a szemét lehunyta, s egyszerre kihörpintette.
Jézus-isten, de keserű volt, Szűz Anyám, Boldogságos Szűz Mária, de keserű volt! Ilyen keserűt még soha életében nem ivott.
És csak azután lett igazán keserű, mikor már bement és ledőlt az ágyára. Marta szájpadlását, égette nyeldeklőjét az a büdös
keserűség. Csak a méreg lehet ilyen keserű.
Tenyerét odatapasztotta szájához, belenyúlt a nyelvéhez, hogy megfogja azt a keserűséget, ámuldozott, hogy ilyen keserű is van a
világon. Még a haja szála is megkeseredett tőle.
Aludt egy óráig vagy háromig, akkor tágra nyitotta a szemét, s az ablakra meredt. Az a fény a tűzfalon narancssárga fényben
villódzott, úgy ugrált, hogy elgyönyörködött benne.
Harangoztak valahol? Távolról harangoztak, zúgtak a harangok, süket, mély morajlással, egyre erősebben. Indult megnézni, hol
harangoznak ilyen későn.
Akkor bejött egy ember, egy nagyon-nagy ember, akkora, amekkorát még nem is látott. Hogy jött be ide, mikor csukva volt az ajtó?
Ott állt az ágyánál, mint egy ló.
Naa, mit csinálsz, tee? Maradhass már! Édesapám, kedves édesapám, ide nézzen, sonkából van a feje! Sohase bántsa! Ez is csak úgy
teszi, akár a seprő, aki leült a székre, bolondságból. Majd elhagyja.
Nekem is jobb volna már söprögetni, mert megesz a kosz. Kihúzom azt a fiókot is és – mit látok? – tele van kölessel.
Hát ez meg mit akar itt? Menjen a fenébe, marha! Odaég a rántásom, fölforr a mosogatóvizem. Eresszen engem!
Fölszaladt a doktorért. Moviszter kiment kispesti betegeihez, s csak a rendelőórájára várták vissza.
Anna valami irtózatos félelemmel kaparászott maga körül, aztán kezét a szemére szorította. Nem látott semmit. Körös-körül fekete
volt a világ: megvakult.
Megint mély álomba merült, s mindaddig föl se ébredt, míg az urak haza nem jöttek, és ebédelni nem kezdettek.
Még napokig káprázott a szeme, csöngött a füle. Egyszer a jégszekrényt nem látta, egyszer leejtett egy ezüstkanalat és nem
hallotta. A szíve pedig úgy szorongott, mint akkor éjszaka, s olyan kicsi volt, és körötte minden olyan nagyon nagy.
– Talán elrontotta a gyomrát – vallatta Vizyné. – Gondoljon csak vissza! Mit evett? Biztosan sokat evett valamiből, amit
szeret.
– Keserű? – ismételte az úrfi. – Minden orvosság keserű. Fő, hogy túl vagyunk rajta. No, Isten vele!
Hanem neki éppen elég volt ebből is meg Vizyékből is, akik folyton regulázták a kései hazajárások miatt. Maga vette kezébe
lakásügyét. A miniszter névjegyével ment a lakáshivatalba, hogy beköltözhessen abba a Márvány utcai szobájába, melyet már két hete
megítéltek neki. Ezt negyvennyolc óra alatt el is intézte.
Harmadik emeleti szoba volt, nem nagy, de utcai, és ami a fő, külön bejáratú. Még aznap szedte a sátorfáját, megcsókolta Angéla
nénit, Kornél bácsit, estére már vissza se ment hozzájuk.
XV.
Tél
A nemzeti hadsereg elővédjei 1919. november 14-én, pénteken reggel 8 órakor érték el a Duna vonalát. Pesten még karhatalmi osztagok
tartották fönn a rendet, mikor az Attila utcán már sastollak lengettek, s közkatonák rohamsisakjai ragyogtak föl a napban.
Mindenki az ablakokhoz tódult, lobogtatta kendőjét a zömök alföldi fiúk felé, akik feszesen meneteltek. Túl a pesti oldalon az
emberek az erkélyre futottak, látcsővel szemlélték az első katonákat. Csöndes, megindító viszontlátás volt. A bujdosók, mint
annyiszor a magyar történelemben, hazaérkeztek.
A hadra kelt sereg társzekerei napokon át zakatoltak a körutakon. Ismét a régi kürtjelek hangzottak, este kilenckor a Ferdinánd
laktanyából már a takarodót fújták, mely hazahívja a bakát, a rongyos bakát. Tizennyolcadikán aztán – ködös, zord délelőtt volt, s
a vörös naptányér alacsonyan lebegett az északsarki égen – harangzúgás és püspöki segédlet mellett bevonult a Fővezér a Fehérvári
úton. Egy minisztériumi küldöttségben Vizy Kornél is ott állt, kürtőkalapban. Vizyné a parlamenti hölgybizottságban virágokat,
gyászfátyolos nemzetiszín szalagokat nyújtott át.
Anna egyedül dolgozott. A ház üres volt és csöndes. Nem hallatszott a füttyszó sem. Kikönyökölt az erkélyverandára, rázta a
porrongyot, bement egyik szobába, mintha keresne valamit, s visszajött. A szellőzésnél a légáram még sokáig meglebegtette a
fürdőszoba sok jószagát, mely beivódott a bútorokba.
Anna valami kis vidám dalt dúdolgatott. „Pénteken este, szombaton este, kimegyek a rózsámhoz a sötétbe…”
Kezét elöntötte a vér. A kés, a nagy konyhakés hüvelykujjába szaladt, egészen a csontig, majdnem elmetszette az ujjpercet. Csúnya,
tátongó seb volt.
Kimosta a vízvezetéknél, jól megsózta konyhasóval, egy kis ronggyal körültekerte. A rongy azonban csakhamar átpiroslott.
Fölküldték a doktorhoz. Az bekente valami csípőssel, szépen bepólyálta, megsimogatta az arcát, s azt mondta, hogy mire menyasszony
lesz, elmúlik. Nagyon kedves, finom ember volt ez a doktor.
Szigorú tél köszöntött be. Erősen fagyott, akkora köd ereszkedett a városra, hogy két lépésre se lehetett látni. Varjak húztak az
égen.
Aztán leesett a hó, betemette az utakat, elakadtak a villamosok, a Lánchídon az omnibusz se járt. Folyton havazott. A rendőr, a
kövér rendőr már hajnalban csöngetett a házmesteréknek, hogy söpörjék a járdát, különben fölírja őket. Reggel ötkor, mikor még
mindnyájan aludtak, kijött a pepita ruhájában, melyet nem vetett le többé, körültekintett a kékeslila hóhullásban. Mély csönd vette
körül. Verebek ugráltak a tar gallyakon. Baltával törte a jeget, lapátolta a havat, söpörgetett.
Emberek akkor még nem jártak az utcákon. Nyolc felé hivatalnokok szállingóztak a Várba, szivarral szájukban. Moviszter is
leballagott. Téli sipkát viselt már, fülvédőkkel kötötte körül érzékeny füleit. Néha megállott a kapuban. Megkérdezte, mi újság,
kezébe vette a fájós ujját, melyen a pólya már bepiszkolódott, mormogott, hogy majd új kötést kell rátenni.
A seb a téli munkában mindig újra fölfakadt, a keze fájt, megfagyott, kiripacsosodott, a repedéseket belepte a szénpor. Minden nő
megcsúnyul valamit a hidegben. De a cselédek annyira megcsúnyulnak, hogy rongyaik között alig ismeri föl az, aki nyáron, a
melegben látta őket. Anna is megcsúnyult. Hullott a haja. Egyre több gubanc maradt a vasfésűben. Nem szeretett emberek előtt
mutatkozni.
Most érzett először fáradtságot, valami oly részeg kimerültséget, hogy esténként, mikor elvégzett, nem is bírt mindjárt lefeküdni,
hanem ide-oda járkált, karjait lóbálva, a vállára csapkodva ment-ment a folyosóra, onnan vissza, benyitott a szobába, a szalonba.
Vizyné egyszer már az ágyból rá is szólt, hogy mit keres a sötétben.
Az úrfi már nem étkezett náluk, pedig meghívták, hogy jöjjön el, amikor akar, minden vasár- és ünnepnap hivatalos volt ebédre.
Egyszer jött el. Utána még látta a tükörablakon át a kávéházban, valami hosszú rúddal a kezében, egy zöld asztalra hajolva. Később
nem látta többet.
Amint múltak a napok, megfásult, elzsibbadt benne valami. Szinte elfelejtett mindent, ami volt. De azért szenvedett. Mert ha nem is
gondolt arra, ami volt, érezte, hogy az, ami volt, már nincsen, mint az állat, mely múlton és jövőn kívül az örök jelenben él,
mint az a kutya, mely nem kap enni, s nem tudja, hogy mi bántja, és mégis folyton odavánszorog az üres ételes táljához,
körülszaglássza s miután látja, hogy semmit se lát, csüggedten a vacka felé kullog, vissza-visszasandítva.
Egy rózsaszín ruhát mutatott, egy gyönyörű rózsaszín ruhát, melyet magának varrt. Aztán az izgalomtól kipirulva elmondta a titkot,
hogy nemsokára valami bál lesz, egy ünnepély, a nagyurak előtt száz pár táncolja majd a körmagyart, csupa úrilány, ügyvédek,
orvosok lányai, s őt is bevették a táncosnők közé, most minden nap tánciskolába kell mennie, egy szigorú táncmester tanítja őket.
Ehhez a szerencséhez pedig úgy jutott, hogy egy koronaőr udvarolt neki, ama hosszú, délceg fiúk közül való, akiket a Krisztinában
„egyenesek”-nek neveznek, az ajánlotta be, az lesz a párja.
Anna hallgatta, s ő boldog volt, hogy valaki akad, aki hallgatja. Utána többször föl is hívta magához. Csalogatta a moziba, csak
jöjjön, majd ő „befizet érte”. Anna szabódott, hogy nincs ruhája, de végül elment. Ekkor látott először mozit. A vásznon autók
cikáztak, valaki belepottyant a tóba, a gróf a grófnéval csókolózott a kertben. Stefi a koronaőrről beszélt. A koronaőr járt
utána, de ő nem sokat törődött vele. „Hadd szenvedjen, a férfiaknak nem árt, azok mind olyan komiszok.” Közben magyarázta a
képeket. Egy sovány moziszínészt különösen kedvelt, valahányszor feltűnt, megérintette Anna karját. „Látja, ez az én zsánereim. A magas és halvány. Hát a magáé?”
Ő erre nem tudott mit felelni, mert azt sem értette, hogy mi az a zsánereim, aztán zavarta a sok kép, a
körülötte ülő közönség. Megköszönte Stefinek, de többet nem ment el. Nem ért rá.
Úgyszólván egész nap fűtött. Náluk a fűtéssel volt a legtöbb baj. Vizyék kályhái egytől-egyig rosszul fűltek.
Már reggel, a hósöprés után kezdődött. Gyertyával botorkált a pincébe. A pince mély volt, falai csöpögtek a víztől, pállott meleg
csapott arcába. Megtöltötte szénnel a két kotlát, anélkül, hogy körül mert volna nézni. Patkányok jártak át az utcáról, a föld
alatt alagutat vájtak maguknak, cincogtak a farakások körül, azoktól félt. Reggeli előtt melegnek kellett lenni az ebédlőben.
Rárakott a kályhára, fújta, legyezte kötényével, de a tűz csak pislákolt, fojtó füstöt terjesztett, tele lett vele a lakás.
Báthory úr – Báthory Árpád, nemesember, három előnévvel – velük szemben lakott, ő söpört a Krisztinában. Többször megfordult
házukban, „golyózott”, égette a kéményeket. Másnap a kályhák megint csak füstöltek.
– Ejnye – csóválta a fejét a kéményseprő –, ejnye! – s megszánta, mint egyik munkás a másik munkást.
De nem törődött vele, csak a kályhával. Rázogatta rostélyát, tapogatta az agyagtapasztást, majdnem beledugta fejét is, annyira
kukucskált.
Báthory úr egy pillanat múlva künn volt a havas háztetőn, izmosan, ügyesen mászott a szelemen felé, mint egy macska, állt a kémény
mellett a magasban a seprővel – fehérben a fekete –, mint egy fekete kandúr. Valamit babrált a szélfogóval.
Hatalmas kezével belenyúlt a még forró pörnyébe, kiszedte, maga gyújtott be egy lobogó újságpapírral.
Guggon ülve figyelték, amint a lángok körülnyaldosták a kályhát, s az aprófa szikrákat szórva pattogott.
Egymás mellett várták meg, míg a faparázs kipirul. A kéményseprő jócskán rátett a szénből is, értett ő ehhez, nem döglesztette
el.
Pár perc múlva hallották, hogy a szén ropog, megadta magát a tűznek. Odatartották kezeiket. Langyos szellő fújdogált a kályhából. A
vasajtócska tüzesedni kezdett.
Vizyék mindhárom kéménye vidáman eregette füstjét a kénkősárga égre. Báthory úr időnként érdeklődött:
Szerdán csúnya zivatar nyargalt végig a városon, bömbölt a szél, rázta a házat. Künn a Vérmező úgy háborgott, mint a Balaton télen,
mikor nem látni a partját.
Anna a kályha előtt melegedett, hallgatta a vihart. Lassan lélegzettek az arany parazsak, gyémánt hunyorgással omoltak össze. A
kályha vasajtaja az öt piros szemével bámult rá.
A kéményseprő ott állt a folyosón a szíjas, fekete ruhájában, vállán a fekete kanállal, a fekete kötéllel.
Anna egy tálba tette a kovászt, vajat, cukrot, sót. Leöntötte meleg tejjel. Lisztet szórt rá, kevergette.
– Ne bolondozzon – vágott szavába kedvetlenül, minden kacérság nélkül, mert most nem esett jól, hogy dicsérik, mert most tudta,
hogy nem szép.
A kéményseprőt vonzotta valami, lehet, hogy a lány szenvedése, a friss fájdalma, melyet a férfiak mindjárt megszimatolnak, az
alázat és kiszolgáltatottság, mely sokszor jobban tetszik nekik, mint maga a szépség. Odadőlt az ajtófélfához. Megvárta, míg Anna
a kalácsot begöngyöli a tepsibe. Akkor így szólt:
Báthory úr nem sokat okoskodott. Egy ízben még találkozott vele, véletlenül az utcán, megint mondogatta, csak úgy általánosan, hogy
egy asszony kellene, egy asszony, aztán, amint dukál, Ficsornéval megizentette, hogy szívesen feleségül venné Annát, ha hozzá jönne.
A házmesterné a lehető legbuzgóbban tett eleget megbízatásának. Beszélt a lánynak, hogy milyen szerencse, a világért se szalassza
el, dicsérte a kéményseprőt, aki józan, szorgalmas ember, nagyon jól bánt az első feleségével. Anna nem mondott nemet, csak
gondolkozási időt kért. Báthory úr viszont arra kérette, jöjjön el egyszer, nézze meg a háza táját.
Kimenős napján a Vérmezőnél eléje jött, s fölvezette a lakásába, a negyedik emeletre, egy udvari szobába.
Hideg, téli holdfény reszketett a jégvirágos ablakon, s ónosan-halottasan világította meg alakjaikat, mikor a sötét szobába léptek.
Távol állottak egymástól. Anna nyomban az ablakhoz sietett, s lefelé tekintett. Fölfedezte az ő házukat, megismert egy fát, arról
az ablakát, s csodálkozott, hogy innen, a magasból milyen kicsi.
Sok holmi volt itt. Két nagy szekrény, két ágy, ágyneműkkel, mindennel, ami kell, egy dívány, egy konyhakredenc, egy asztal.
Báthory úr kinyitotta a szekrényeket. Mutogatta az asszony fehérneműit, melyek kimosva, mintegy érintetlenül álltak ott: hat ing,
három alsószoknya, három hálórékli, egy piros himalájakendő. Nagy tisztelettel, becsüléssel beszélt vele. Anna gondolkozott, s
valami bágyadt, kis öröm villant át rajta.
Később hazajött a lány, mogorva, tizennégy éves fruska, csatakosan, kivágott cipőben. Az apja figyelmeztette, hogy köszönjön, mire
köszönt, és a sarokba ült egy székre. Anna vacsorát főzött, paprikás krumplit. Csöndesen megették, hárman.
Ünnepek előtt, hogy legtöbb dolga volt, és a mákost meg a dióst készítette, beállított a bátyja, akit már öt esztendeje nem látott,
mert francia fogságba került. Egészen megemberesedett, bajusza is nőtt. Ostort tartott kezében, kocsival jött a pusztáról, valamit
hozott az uraságnak. Megkérdezte, hogy van, s visszahajtott a pusztára.
Előbb Drumáékhoz repült be az angyal, oda vitte a legtöbbet, a kisbabának. Stefi arany karkötőórát kapott, Etel a Moviszteréktől
egy vég vásznat.
Náluk legutoljára gyújtották meg a karácsonyfát Moviszterék és Drumáék jelenlétében. A méltóságos asszony és a méltóságos úr
megcsókolták egymást. Vizyné az urát szivartárcával lepte meg, s ő – mint minden évben – huszonnégy zsebkendőt vett a feleségének.
Anna ajándékát a méltóságos asszony nyújtotta át. Selyempapírba volt csomagolva.
XVI.
Anyag, szellem, lélek
Vizyék három király napján Tatáréktől jöttek egy nagy politikai ozsonnáról, melyen két miniszter is részt vett.
Benn a konyhában egy idegen volt, egy férfi, akit nem ismert. Ott ült az asztalnál, s mellette – elég messze tőle – Anna.
Most jobban lehetett őt látni, mert a lámpa megvilágította halvány arcát és szőke, selymes haját. Világosszürke ruhát viselt,
hosszú nyakkendőt.
– Nem tetszik megismerni – mondta a férfi nem kellemetlen bariton hangján, és mosolygott. – A kéményseprő…
A hívatlan vendég nem sokáig alkalmatlankodott, megvárta, míg a ház úrnője bemegy – kicsit késlekedett, hogy ne legyen az a
színezete, mintha szöknék –, aztán csöndesen távozott.
Vizyné szeméről most hullott le a hályog. Révedezve csóválgatta fejét. Erre nem is gondolt. Nem gondolt arra, hogy Annának máshoz
is köze van, máshoz is köze lehet az ő Annájának, s egy akárki egyszerűen beülhet hozzá. Az egész olyan kellemetlen volt – és
tapintatlan –, valóságos nyílt jogbitorlás, olyanforma, mintha a kéményseprőt az ő fehér díványán találta volna, a hálóban, és ott
kedélyesen pipázott volna. A szemtelenség fölháborította, de nem szólt semmit.
– Ezt nem szeretem. Nagyon jól tudja. Egy idegen férfi az én házamban. Sehol a világon nem szokás ilyesmi.
Vizyné beszélt a kéményseprővel, az nem mutatkozott többé, de a dolog ezzel közel sem volt rendben. Amíg főztek, folyton rágta a
lány fülét:
– Egyszer azt mondta… – kezdte, de a vízvezetékhez ment, a csuporba vizet engedett, úgyhogy Vizyné nem hallhatta, mit beszél.
Anna igazat adott neki nyíltan is, belül a lelkében is, de mihelyt nem hallotta érveit, megtántorodott.
Az újság, hogy Annának valami kérőféléje akadt, nem maradt titokban, megtudta az egész ház, s a lakókat két pártra szakította.
Báthory úr gondoskodott arról, hogy távollétében hátvédeket teremtsen magának, és megdolgozza a közvéleményt. Mindenekelőtt a
cselédekre támaszkodott. Ficsorné, akinek ígért valamit, ha Annát megszerzi, föltétlen híve volt. Ő nyerte meg az ügynek Stefit
is, aki biztatgatta Annát, hogy legyen esze, ne válogasson, különben úgy jár, mint ő, aki harminckét éves korában is szolgálni
kénytelen. Etel, a Moviszterék öreg Etelje nem egészen állt kötélnek. Elismerte, hogy szép dolog lenne, de nevetett, hogy minek
egy cselédnek férjhez menni, addig boldog, amíg lány. Drumáék határozottan a házasság ellen foglaltak állást. Moviszterné semleges
jóindulattal tekintett az események elé.
Ezek mindennap kioktatták. Az egyik arra figyelmeztette, hogy siessen, a másik, hogy a világért se hamarkodja el, még ráér. Anna
annyi tanácsot kapott, hogy belekábult, és mikor számot vetett magával, hogy hányadán is áll, legjobban szerette volna, ha békében
hagynák, vagy ők maguk határoznának akárhogy. Utálta az egészet. Mindig azoknak a pártján volt, akikkel legutoljára beszélt.
Nem lehetett tudni, hogy mi ütött hozzá, hogy kivel beszélt utoljára, kivel nem, hogy az egymásnak ellentmondó tanácsok zavarában
kikre hallgatott, egy napon azonban mégis ez történt.
Anna krumplihámozás közben nyugodtan és egyszerűen közölte asszonyával, hogy keressen másik lányt, ő férjhez fog menni, minél
előbb, mihelyt az új cseléd helybeáll, ha lehet, már most tizenötödikén szeretne, ha nem lehet, akkor legföljebb elsejéig
várhat.
Vizyné most egy szóval se próbálta lebeszélni, tudomásul vette, éppoly hivatalosan. Végignézte, mint egy idegent, s fejét büszkén
fölemelve kiment a konyhából.
Ez a csapás nem jött váratlanul, hisz már hetek óta feje fölött lebegett, de talán annál rettenetesebb volt.
Anna hatodik hónapja szolgált nála, addig, ameddig egyetlen cselédje sem. Úgy hozzászokott, hogy el sem tudott helyette képzelni
mást, senkit, se jobbat, se rosszabbat. Nem is nézett új lány után. Az első izgalom után átadta magát valami fatális tétlenségnek,
valami tárgytalan bizakodásnak, melyben a spiritisztáknál csak megerősítették. Ott burkolt formában megkérdezte a szellemét, az ő
áldott védőszellemét, hogy mit cselekedjék: attól azt a választ kapta, hogy „az, amitől tart, semmi esetre sem
fog bekövetkezni, de most nagyon keménynek kell mutatkoznia”. Ebben meg is nyugodott.
Az ura egy délben az ágyban találta, feküdt az elsötétített hálóban, jeges borogatással a fején, s egy orvosságos üvegből
tormaszeszt szagolgatott. Az ő betegsége, mely kisebb-nagyobb időközökben visszatért, rendszerint roham alakjában jelentkezett:
hirtelen, minden ok nélkül sírógörcs fogta el, megfájdult a feje, csillapíthatatlan fejfájás kínozta órákig, míg az ideges gyomor
hányás által nem könnyített magán, akkor a fejfájás is lassanként megszűnt. Ezt az orvosok „hisztériá”-nak nevezték, de tenni
semmit se tudtak ellene.
Vizy nem is üdvözölte, egy rosszalló pillantást vetett rá, aztán hátat fordított. Feleségének a betegsége mindig inkább
bosszantotta, mint megijesztette. Személyes sértésnek tekintette, hogy beteg is mer lenni.
Délután a beteg állapota rosszabbodott: nyögött, jajgatott, csapkodta kezeit, aztán, nagysokára, hányni kezdett. Anna jött-ment a
lavórral.
A doktor csak rendelőórája után érkezett. Unottan akasztotta föl télikabátját, s bement a betegszobába, már felöltve nyájas,
társadalmi arcát. Meggyújtotta a hálószekrényen álló kis villanylámpát, mire a beteg panaszkodott, hogy nem bírja el a fényt, és a
körötte levő sok zsebkendő egyikét szemére szorította.
Moviszter mindenekelőtt azt tanácsolta, nyissanak egy ablakrést, mert nagyon fülledt a levegő. Vizy az ágy fejénél állt,
intézkedésre készen. „Angyal”-nak nevezte feleségét – a leánykori nevén –, mint mindig, mikor idegen volt jelen, s érdeklődött
hogyléte felől. Az orvos pirongatta a betegét. Kezébe vette a kezét, sokáig ott tartogatta, anélkül hogy valamit szólna.
Megolvasta érlökését, meg is hőmérőzte. Bólintott, hogy nincs láz, minden rendben.
Aztán, hogy valamit tegyen, az általános vizsgálatra tért. Föltakarta a testet és nézte. Ismerte ezt
a testet, akár a hangoló a zongorát, melyet gyakran hangol, minden kalapácsát és billentyűjét, de tudta, hogy a gép maga még nem
minden, s ahhoz, hogy a kalapácsok és billentyűk összejátszásából valami igaz keletkezzék, valami élet és zene, más egyéb is kell,
mert ez a tapintható, önmagába zárt valami a körülötte lévő nagy mindenségben nincs egészen elszigetelve, amint látszik, nincs
egészen egyedül és idegenül, hanem össze van kötve égen és földön mindazzal, ami él. Kiábrándultan fogott hozzá a formasághoz,
melyet már annyiszor hiába csinált végig életében. Nyomogatta a gyomrot, a beleket, felültette a pácienst, szépen megkérte, hogy
sóhajtson, hallgatta a tüdejét, kikopogtatta a szívtompulatot, s udvariasan megköszönt mindent.
A férj e vizsgálat alatt lélegzetét is visszatartotta, hogy ezzel az orvos munkáját mintegy elősegítse. Vizy ama huszadik
századbeli, művelt emberek közé tartozott, akik az orvostudományban, melyet az egyetemen tanítanak és általában mindabban a
tudományban, melyből hivatalosan diplomát szolgáltatnak ki, oly vakon hitt, mint hívő a vallásában. Minden orvost oly lénynek
tekintett, aki valamivel többet tud rólunk, s ezért bizonyos titokzatos fényben látta őket. Moviszter mozdulatait szintén így
figyelte. Amint lerázta a hőmérőt, s közben kézelőjének inggombja csörrent, úgy érezte, hogy ez a hőmérő most „orvosilag” csörren.
A tüdőhallgató gumicső, valamint a sztetoszkóp hasonló borzongást ébresztett benne. És folyton arra várt, hogy a doktor, aki
felesége fölött hajladozott, egyszerre fölkiált, hogy ebben a pillanatban végre megtalálta az igazi bajt.
– Ebből tíz csöppet méltóztassék majd bevenni egy kockacukorral. Tizenötöt is bevehet, ha nyugtalan, de csak akkor. Inkább sokat
pihenni, szórakozni. Fáj még a feje? Na, már nem is fáj. Mondtam, nincs semmi baja.
– Az a baja – szólt Vizy, s feleségére pillantott. –, Angyal, beárulhatlak? Kérlek: az a baja, hogy örökké idegeskedik. Fölmondott a
cselédje, férjhez megy…
– Bizony, nem valami kellemes az – mondta Vizyné rekedten. – Betanítottam és most egyszerre itthagy.
– Mert hálátlanok, mert nincs semmi belátásuk. Egy fél esztendeig fáradtam, vesződtem vele. Érdemes volt?
– Nézze, méltóságos asszonyom, nekem van egy páciensem, hetvenhat éves, és most kezd angolul tanulni. Mire megtanul, talán meg is
hal. Vagy mondjuk, hogy nem hal meg egyhamar, s később – majd százéves korában – úgy hal meg, hogy tudott angolul. Érdemes volt?
Vagy érdemes húszéves korunkban elkezdeni akármit? Igenis érdemes: valahogy csak el kell tölteni az időt.
– Hát majd lopni fog. Higgye el: nem is olyan jó az a nagyon jó cseléd. Legyen olyan, mint a többi: jó is meg rossz is.
– Mint a maguk Etelje? Már bocsásson meg, doktor úr, de én ilyent nem tűrnék meg a házamban. Mindig csodálkoztam is önön…
– Hiszen én se vagyok elragadtatva tőle. Még a pácienseimmel is gorombáskodik. Múltkor lehordott egy beteget, mert nem törölte le a
lábát. De hát mit tehetek? Mindegyiknek van valami hibája. És ez természetes. Bele kell törődni. Az ő helyzetük sem rózsás. Annyit
fáradnak, vesződnek, s a munkájuk olyan, hogy abban még örömük se telhet, mert mihelyt készen van, már elmúlik,nyomban fölfalják mások, bepiszkítjuk és elrontjuk mi – kérem –, mi. Hát hadd legyen legalább az a
kárpótlásuk, hogy kicsit rosszak is lehetnek. Meg kell ezt érteni.
– Hiszen értem – bólintgatott Vizyné, s könnyes pilláján a zápor után egy kis sugár tetszett föl. – Csak egyet nem értek. Mondja,
kedves doktor úr, mért olyan disznók?
Vizyné utánapillantott, kimeresztve a szemét. Elhatározta, hogy többé életében nem hívatja le ezt a vén szamarat.
– Igaza van a doktornak, teljesen igaza van. Nincs semmi bajod. Mit tartod mindig a hajadon a kezed?
– Nagyon. Egész nap fő a fejem a hivatalomban, és mikor hazajövök, ilyesmivel traktálsz. Kisstílűség. Majd keresel egy másikat, és
punktum.
– Túlzás. Te mindig túlzol. Derék lány, elismerem, de végre senkit se lehet kényszeríteni. El kell engedni.
– Mit csinálsz? Ha a fejed tetejére állsz, akkor is elmegy. Csak idegesítesz most, mikor legtöbb a dolgom. Különben is torkig
vagyok ezzel a cselédüggyel, hagyd egyszer és mindenkorra, az ördög vigye el, menjen már a fenébe, menjen a pokolba!
– Nem – kiabált az asszony, és föltérdelt az ágyban, fehéren, az ingében hadonászva –, nem, amit ez megtesz, azt más nem tudja
megtenni.
– Te nem vagy normális – rivallt rá Vizy, és csodálkozva nézte feleségét, aki maga is megijedve visszafeküdt –, te nem vagy
normális.
– Te pedig durva vagy, goromba vagy, mint a pokróc, olyan goromba vagy, olyan komisz vagy. Egész életedben is olyan voltál hozzám,
olyan durva… olyan komisz…
Az asszony törölgette lassan szivárgó könnyeit az ott heverő sok zsebkendővel, hol az egyikkel, hol a másikkal. Vizy leült és
piszkálta az orrát. Hallgatta, hogy szidja őt, türelmesen, megadóan hallgatta, mint a férjek, akik csalják feleségüket, s olykor
vezekelni kívánnak miatta. Aztán csöngött a telefon, az íróasztalához sietett, tenyerét a tölcsér köré formálva beszélt valakivel,
igennel és nemmel, de nagyon halkan, vette a kabátját, elment hazulról.
Vizyné egyedül maradt a nagy lakásban. Még sírdogált kicsit, majd kifáradt, és mozdulatlanul bámult maga elé.
Az asszony nem felelt. Mióta megtörtént a fölmondás, egyetlen szót se szólt hozzá, annyira gyűlölte, hogy látni se bírta.
Anna várt, tétovázva a gyűlölet légkörében, mely hidegen vette körül. Sajnálta a méltóságos asszonyt, hogy beteg, hogy annyit
szenved, s ezt talán ő is okozta.
Vizyné fölsóhajtott. Érezte, hogy a zord hangulat valamit enyhült, a lány még mindig ott ácsorgott, nem akart elmenni. Ekkor
megigazította kispárnáját, s korholó, de békülékeny hangon így szólt hozzá:
– Mert tudnom kell… Nekem elég volt ebből egyszer, többet nem akarok ilyen szcénát… Nem tartóztatom… Jogában van… mehet… itt
hagyhat, a tél közepén, magamra… Senkit se lehet kényszeríteni… Ha nem tetszik, szépen elválunk… Ha pedig marad, akkor marad…
Különben én nem értem magát… Mi baja volt itt…? Bántották…? Nem kapott eleget enni… Pénzre van szüksége…? A bére ott van a
takarékban… gyűlik… mért nem szól…? akkor veheti ki, amikor kívánja… majd vásárol rajta valamit… valami értékeset… Vagy emeljek…?
Arról is lehet szó… Mit akar…?
Anna kicsit előrelépett. Vizyné most elérkezettnek látta a pillanatot, hogy végképp levegye a lábáról, most hallotta a szellem
szavát, hogy csak keményen, keményen:
– Maga se tudja, hogy mit akar… Hisz ennek a szerencsétlennek, aki elvette az eszét… Ismerem ezt a fajtát… Fűt-fát ígérnek, aztán
otthagyják… Annyit se keres, hogy el tudja tartani… Miből élnek…? Hol laknak…? Maga bemenne abba a piszkos kis lyukba,
megpenészedni…? Ezek csak cselédet akarnak, ingyen cselédet, aki mos rájuk… még bért se fizetnek… egy jó bolondot… nem feleséget…
Aztán még ha fiatal volna az a kéményseprő… De már nem is fiatal… És özvegy… Akkora lánya van, mint maga… Én ismerem azt a kis
dögöt… Az kikaparja a maga szemét… Mostoha akar lenni…? Ó, láttam én már ezt… sok cselédem férjhez ment… aztán jöttek, hogy az
uruk veri, hogy részeges, hogy nincs munkája, hogy jaj, méltóságos asszony, kezét csókolom, ha én még egyszer visszakerülhetnék
ide… Könyörögtek… De aki egyszer innen kiteszi a lábát, az nem kell… Mi lesz akkor magából…? Hová megy…? Haza…? Mehet a zsidókhoz…
zsidó helyekre, ahol… Micsoda…?
– Ne tegye tönkre az életét, ne tegye tönkre a fiatalságát… azt a gyönyörű fiatalságát… mert megbánja keservesen… Hallgasson arra,
aki okosabb… aki tapasztaltabb… Nem mondom, ha valami érdemes volna… De ez…? Majd akad valaki… később… akkor férjhez adjuk… Én nem
erőszakoskodom… Gondolja meg még egyszer, de most utoljára… Majd holnap adjon választ… Előbb jól gondolja meg…
És ekkor, hosszú idő múltán, rágondolt. Míg kanalazta a sötétpiros levet, és a magokat kiköpte egy tányérkára, a régi cselédje járt
eszében, mintha ebbe a befőttesüvegbe, mint egy energiatartályba belefojtotta volna munkája feszítő erejét, s az most kirobbant
volna. Még több napig tartott a spanyolmeggy. Valahányszor evett belőle, fölrémlett valami, de mikor a papírcímke szemétre került,
és az üveget kiöblögették, nem jutott eszébe többé.
Különben szent volt a béke. Anna maga ment át a kéményseprőhöz s oly határozottan kiadta az útját, hogy az megsértődött, alig két
hétre rá feleségül vette az erzsébeti özvegyet, akinek van egy kis háza is. Ő ezt nem bánta nagyon. Ha vallatgatták, hogy jobb-e
így, azt mondta, talán jobb is.
Stefi maga se védte már álláspontját. Leverten járkált, őt is valami kellemetlenség érte. Amikor már megtanulta a körmagyart, s
lakkcipőjét is megvásárolta a bálra, ahol úri kisasszonyokkal együtt táncolt volna, levelet kapott a rendezőbizottságtól, hogy
„nagy sajnálatukra el kell tekinteniök szíves közreműködésétől”.
Anna az érdekességéből napról napra vesztett. Annyira belesimult a ház rendjébe, hogy eltűnt, észre se vették, nem is beszéltek
róla sehol. Mint a legtöbb cseléd, ő is utánozni kezdte asszonyát. A haját már egészen úgy simította végig, mint Vizyné, s az
ismerősök, mikor telefonoztak, gyakran nem tudták, hogy az ő hangját hallják-e vagy az asszonyáét.
XVII.
Farsang
Elekes Józsefnek a bankszolga fölvitte a valutaosztályba a napi postáját, mely mindössze egy gyászjelentésből állott.
A gyászkeret közepén vastag betűkkel legjobb cimborája nevét pillantotta meg: Patikárius János nevét.
Jancsiról már hónapok óta nem hallott semmit. A bankból egy napon minden bejelentés és fölmondás nélkül eltűnt, törölték a
hivatalnokok lajstromából, budai legénylakásán csak annyit tudtak, hogy elutazott valahová. Vizyék szerint Bécsben tartózkodott.
De se nekik, se másoknak nem írt.
Patikárius Ferenc és felesége, született Jámbor Terézia,
a maguk és rokonaik nevében fájdalomtól megtört szívvel jelentik, hogy egyetlen fiuk,
|
Elekes elképedve állt egy pénzszekrényhez támaszkodva, ide-oda forgatta a gyászjelentést, sokallta a tréfát. Ijedelmén halvány
vigyorgás villant át. Még egyszer elolvasta, most már gyönyörködve a szöveg egyes merészebb, elmésebb stílusfinomságaiban. Hát
ezúttal csakugyan becsapta a fickó.
Jancsi aznap jött a bécsi gyorssal. A Nyugatitól egyenesen a Dunaparti Szállodába hajtatott, hol az első emeleten nyittatott
magának szobát. Megfürdött, lement a szálloda éttermébe ebédelni. Ott egy asztalnál már várta a lakásügynök, akit sürgönyileg
rendelt magához. Egykettő lebonyolították az üzletet. Jancsi aláírt valami nyilatkozatot, mely szerint Márvány utcai lakását
minden ingóságával egyetemben örökre átengedi, ennek ellenében a pasi leszúrt egy csomó dollárt, melyet Jancsi könnyedén a
mellényzsebébe gyűrt. Amerikai gyorsasággal történt. Shakehandeztek.
A nagy és tündöklő Bécs után ez a kis és szegényes Pest olyan meghittnek tetszett, hogy szinte elérzékenyült. Andalító délután
volt, friss és idilli, olyan téli délután, mikor szinte szikrázik az életkedv. Ropogó hó takarta a várost. A lánchídi kőoroszlánok
homlokán is hó volt, mintha valami fehér kendővel kötötték volna be a fejüket. Korcsolyák csilingeltek a jégpályára siető nők
kezében, szánok csengetyűztek. A fagy, a kemény, egészséges fagy kicsípte az arcokat. Benn a Gerbeaud-ban
égtek az üvegcsillárok, s a Váci utcán, a Koronaherceg utcán, a régies, múlt századbeli, belvárosi utcákon egymás után gyulladoztak
a fények a kirakatok tükörüvegjei mögött, melyekben most minden kívánatosabbnak, varázsosabbnak látszott, mint egyébkor: a cipők
is, a könyvek is, az ásványvizes palackok is a mohos sziklán, egy reklám-szökőkutacska mellett, aztán a birsalmasajt, a
mogyoródombok, a dióhalmok, az ízes, még nyirkos berber datolyák kúpja is, akár távoli gyermekkori emlékek, a Mikulás ajándékai.
Ebben a színpadi fényjátékban percről percre részt vett az ég. Most a Gellérthegy mögött derengett almazölden, most a királyi
várpalotánál pirult ki rózsaszínre, most halványszürkére hamvadt, s ekkor gyorsan megjelentek az apró, erősen villogó, téli
csillagok.
A cseléd bevezette a szalonba, s ott foglalt helyet, míg Vizyné más ruhát nem öltött, hogy illendően fogadja.
Ez a hölgy vidrabundáját fázósan maga köré vonva várta a ház asszonyát. A beléptekor valami vékony madárhangon bemutatkozott neki,
nyomban tegezni kezdte, mint a dzsentriasszonyok, Vizyről beszélt, akit ismer a minisztériumból, a Patikáriusokról, akikkel
Egerben találkozott, általában folyton kotyogott, és a lorgnonján át erősen bámulta.
Ő tartózkodóan viselkedett. Eleinte nem tudta kivenni szavaiból, hogy mit akar. Azt hitte, hogy azoknak a bizottságoknak a tagja,
melyek ekkoriban mindenütt híveket toboroztak, pénzt gyűjtöttek társadalmi szervezkedésekre, különböző népjóléti célokra. Ez is
mindig valami grófnét emlegetett. Hadarva, de halkan pörgette nyelvét, azzal a mindenen átsikló és elsuhanó fölületességgel, mint
az ilyen szélhámoskodó nők. Estélyre volt öltözve. Bundája alól kikandikált zöld cipője, selyemharisnyája. Később letette
tüllboáját, kinyitotta bundáját, s akkor föltetszett sovány, púderes keble és a báli ruhája, egy kifogástalan selyemruha,
aranygyöngyökkel dúsan hímezve.
Vizyné épp felelt valamit, már gyanakodva, már meg akarta kérni, hogy valami igazoló iratot mutasson, de mást gondolt. Még egyszer
rátekintett, hozzálépett, és a nő fejéről szó nélkül levette a kalapot. Fejét bozontos paróka borította, olyanféle színű, mint az
ő haja, borostyánsárga.
– Bécsből. Mondd – kérdezte nagynénjétől, míg végigsétált a szobában bundáját kissé fölkapva, – ugye, csinos nő lennék?
– Díszes figura vagy. Mondhatom. Szegény apád azt se tudja, hogy mi van veled. És mivel foglalkozol ott?
– Gratulálok. Te, nem lehetne valamit csinálni az állammal? Ha Kornél bácsi Bécsbe jön, okvetlen keressen föl. Szép lakásom van,
Rothenturm Strasse 1. No, szervusz, Angéla néni, várnak a barátaim, Elekes, az egész brancs, még egyszer viszontlátásra,
csókollak, csókolom a kisztihandodat.
A Club des Parisiens-be egy mellékajtón ment be. Meglepődött, hogy ezek a hátsó helyiségek milyen kopárok.
Pár bot, kabát lógott a fogasokon, a pincérek még ingujjban fésülködtek. Maga a tulajdonos fogadta. Ő már tudta, hogy egy bécsi
szénszállítóval áll szemközt. Nagy hajlongások közepette tessékelte be a függönyös különszobába, ahol rendelkezése szerint tíz
személyre terítettek. A tárgyalás németül folyt. Jancsi virágcsokrokat tétetett a terítékek mellé, kikötötte, hogy külön pincér
szolgálja ki őket, átnézte a menu-t. Mindent rendben talált. Csak még azt hagyta meg, hogy az urakat
irányítsák ide, s ittlétét senkinek se árulják el.
Felöltötte fekete selyemálarcát, és a táncterembe lépett. A lokál lángolt. Dolgozott a jazz, de még csak
néhány pár táncolt. Most a személyzet harminc óriási léggömböt engedett szét, mely tétovázva imbolygott az opálos fényben, majd
megállapodott a papírszalagokkal körülcsavart ívlámpák mellett, a mennyezet közelében, mintegy csodálkozva, hogy kerül ide a
tavasz kék egéből. Lassanként megérkeztek a maszkok. Pierrot a Pierrette-jével, egy cigánylány egyedül, egy csizmás parasztlegény
acélfokossal és árvalányhajjal, egy zöld hajú bolond meg egy piros hajú, s a szokásos rezes orrok, kínai bajuszok és ősz
szakállak, csörgősipkák és papírsüvegek. Legnagyobb feltűnést egy közismert, pocakos tőzsdebizományos keltette, aki vérvörös
hóhérruhában jelent meg, vérvörös csuklyában, vérvörös álarcban, hatalmas pallossal.
Jancsi a sarokból, legyezője mögül szemlélte az embergomoly egyre növekvő kavargását. Cimboráit kereste, a kilenc meghívottat.
Egyelőre csak Elekest fedezte föl, frakkban, jelmez nélkül, valami szőke macskával. A tánc ekkor már akadozott. Annyian voltak,
hogy a párok csak függőleges irányban mozoghattak, egymásra dőlve. Ő is közéjük sodródott. Valami ismeretlen férfi fölkérte.
Párját a zűrzavarban elvesztette valahol a zenekar körül. Elekes épp ott ácsorgott, átkarolta, és vitte tovább, erősen magához
ölelve, nézte az álarc két résén kivillanó szemét, többször végigbukdácsolta vele a termet, s langyos, kellemesen-nyirkos kezével
szorongatta a kezét. Mindez oly furcsa volt, hogy Jancsi utána maga is fölkért többeket, váltakozva táncolt férfiakkal,
nőkkel.
De már alig várta a vacsorát, hogy fölolvadhasson baráti körében, melyet oly sokáig nélkülözött. Éjfélkor, mikor az álarcok
lehullottak, szétnézett. A maszkok alól idegen fejek bukkantak ki. Ő is levette álarcát, parókáját, s kigombolva ruháját a
különszoba felé tartott.
Az urak, akiket a pincérek már elhelyeztek itten, a gyászjelentést lobogtatva nagy gaudiummal fogadták az ünnepeltet, aki komolyan,
majdnem szigorúan meredt rájuk felemás öltözékében. Elekes össze-vissza csókolta őt, a többiek a szoknyáját emelgették, fogdosták
a melleit. Mindössze négyen érkeztek. Elekesen kívül Töttösi Dani és Indali Pista, akikhez afféle fölületes zsúrpajtásság fűzte,
és Gallovich, egy roppant ökörfejjel a kezében, valami homályos ismerőse, akit meg sem akart hívni. Azokra, akikre föltétlenül
számított, a bankosok, nem jöttek el. Ez lehangolta. Sietve átöltözködött, mint házigazda tűnt föl, telefonáltatott hiányzó öt
barátjáért, de azt a választ kapta, hogy az urak nincsenek otthon.
Sokáig vártak rájuk, aztán mégis csak meg kellett kezdeni a vacsorát. Nagy evészet és ivászat volt, erőleves findzsában, balatoni
fogas remeke, pulykapecsenye kaliforniai szilvával, badacsonyi és rajnai. A maître d'hôtel hozta a
vödröket, melyekben friss hóval cukrozva hűltek a francia pezsgők.
Jancsi az asztalfőn ült, mellette baloldalt, a szíve felől Elekes, a szépen elválasztott hajával, a kreol bőrével, a monoklis
szemével, annak mesélt, fejét szinte a mellére hajtva. Mint aki régen nem beszélt az anyanyelvén, különösen fecsegő lett. Amit
hónapokig tartogatott magában, egyszerre kitálalta, eléjük öntötte. Rengeteg pénze volt, nemcsak azok a dollárok, melyek a
lakásügyből folytak be, hanem azonkívül még kétszáz dollár, osztrák bélyegzettek és bélyegezetlenek, magyar ficcsek is. Elmondta,
hogy ötszobás lakásban lakik egy Daisy nevű lengyel táncosnővel, aki a szeretője, vele együtt csinálja az üzleteket is.
Bizonyítékul elővette az orfeumnő dedikált arcképét s a hozzá intézett, német nyelvű leveleit. Ezeket kézről kézre adogatták. El
kellett hinniök.
Nem úgy folyt le ez a vacsora, ahogy képzelte. Még meg sem ették a farsangi fánkot, már idegenek jöttek. Gallovich bemutatta egyik
barátját, az leült, és velük ivott. A parfait-nál két nő szemtelenkedett be, konfettit dobott Jancsira.
Ettől a szája olyan ízű lett, mint a fűrészpor.
Asztalbontás után, amikor a főpincér végighordta a cigarettákat és szivarokat egy égő gyertyával, hogy a vendégek a lángjánál
gyújthassanak rá, Elekes félrevonta Jancsit, aki természetesen rendelkezésére állt, ötven dollár erejéig. Töttösi és Indali
szintén kapott valamit. Erre elmentek táncolni. Elekesért is benézett a szőke macskája, egy kis pincevirág, kinek sárga púderes
arcán átütköztek a szeplők. Gallovich töltötte a nőkbe a pezsgőt, s azzal szórakoztatta őket, hogy időnként fejére tette az
ökörfejet.
Hajnal felé ez a rohadt alak átvitette poharát egy másik asztalhoz, ott ivott a nőivel. Jancsi magára maradt. Táncolni nem volt
kedve. Csupa új pofa lézengett itt, akit nem ismert, mert ennek a bárnak a közönsége hetente változott.
Jancsi hallgatott. Nem is tudott volna mit mondani. Már eldicsekedett mindennel, a dollárokkal, az ötszobás lakással, Daisyvel,
valami kielégületlenséget érzett. Ezeket a fickókat nem lehet meglepni semmivel.
– Te, Elekes – szólt egyszerre –, volt aztán nekem még valakim. De te arról nem is tudtál. Akkor, mikor feljöttem Pestre.
– Te, Elekes: egy cseléd, egy egész közönséges cseléd – és fölállt, és kiabált, mert a szaxofon is rettenetesen lármázott. – Haj,
de micsoda pötty volt az! Jó bőr. Szűz volt.
Elekes a díványra könyökölve játszott az ezüst cigarettatárcájával, unta barátját, s örült, mikor a függönyön újra bekandikált a
szőke macska, és táncolni hívta.
De szavát nem lehetett hallani. A jazz band dobjai most oly vadul pörögtek, mint hajnalkor, a katonai
kivégzéseknél.
Egy darabig még állt, kitárt karokkal, aztán leroskadt székébe. Egész egyedül volt, egész üres volt, nem maradt semmije. Undorodott
ettől a bandától. Föltápászkodott, a mosdóhoz ment, meglocsolta fejét, visszajövet pedig a folyosón a főpincértől a számlát kérte.
A főpincér villámgyorsan számolt. Akkora összeg jött ki, hogy Jancsi nyomban kijózanodott. Figyelmeztette a főpincért, hogy ő nem
részeg. Vita támadt, hogy mennyi pezsgő fogyott. A tulajdonos odahozatta az összes üres palackokat, magyarázta, hogy az urak
különasztaloknál is mulattak a hölgyekkel. A dollárátszámításnál is volt némi nézeteltérés, mire a Pester
Lloyd esti lapjából az utolsó zürichi árfolyamokat szegezték ellenébe. Jancsi odadobta a pénzt.
Egynegyed hatkor ért a szállodába. Miután itt is fizetett, alig maradt pénze. Meghagyta a portásnak, hogy csomagját küldje ki a
vonathoz, a nyolcórás bécsihez.
Nem feküdt már le, a Duna-parton szellőztette fejét. Végigsétált az elhagyott Rákóczi úton. Egy lélek se járt itt. Mennyivel
sötétebb volt Pest, mint Bécs. Megint csak elunta magát, valami kávéházat keresett. De a kávéházak még nem nyitottak. Lecsapott a
Józsefvárosba, azokba a görbe, párhuzamos utcákba, melyeket mindig szeretett elnézegetni. Itt is döglődött már a forgalom, nem
szólt a zene, a sarki kávémérésekben söpörtek, az utcai nők, akik átfáztak az éjszakai munkától, állva itták tejeskávéjukat. Künn
csak a legelszántabbak, a legszorgalmasabbak kóvályogtak.
Jancsi lefelé bandukolt egy ilyen utcán, mindig lejjebb és lejjebb, s fütyörészett, arcát az égre fordítva belefütyült az égbe. Az
ég, mely délután oly csodás színekben játszott, elfeketedett, hófelhők takarták, lassan hullongott a dér télikabátja prémjére.
Valahol az utca közepe táján, ahol egy üres telek van évek óta beépítetlenül, azzal szemben, egy vityilló előtt még álldogált egy
nő, már nem fiatal, túl a negyvenen, odatámaszkodva a kapufélfához, vastag, szalonnás arcán valami állati unalommal. Kezei, melyek
valaha uborkát savanyítottak, lógtak. Csakhogy ez a nő – egészen meglepően – kötényt viselt és tarka parasztkendőt a haján. Azok
közül való volt, akik itt ezzel a népies viselettel a nyugalmas otthonról, a boldogságról meg a jó kis takaros gazdasszonykáról
való be nem teljesült álmokat akarják fölgyújtani hajnalban, a gyárba iparkodó, faluról származó munkásoknak és szombaton este a
mulatozó mesterlegényeknek kiböjtölt képzeletében. Nem is merte volna megszólítani az elegáns fiatalurat, hisz az ő törzsközönsége
nem ilyenekből telt ki.
– Hű – gondolta Jancsi, mikor már pár lépéssel elhaladt előtte –, de furcsa lenne, hű – gondolta még egyszer –, de szörnyű
lenne.
Sem gyorsabban, sem lassabban nem ment ekkor, de a nő, aki a kapuban strázsált, kitalálta, hogy milyen gondolat futott át most az
agyán, és már egész bátran a háta mögé lopódzott, s valami megmagyarázhatatlan hangon így szólt:
Ezt pedig oly borzasztóan mondta – hangsúlyában valami pajkossággal és visszataszító bizalmassággal –, hogy a fiú megállt. Oda se
pillantott még, háttal volt neki, de hallotta, hogy a nő beosont előre a vityilló kapujába, mely már nyitva volt. Jancsi
követte.
Az udvar legmélyén valami félszer vagy fáskamra mellett lakott, a szobája ajtaja kifelé nyílt az udvarra s csikorgott a fagytól.
Egy lámpa virrasztott az asztal közepén, bordó bársonytakarón. Amikor a nő fölcsavarta a lámpát, Jancsi egy díványt látott, egy
törülközőt, egy párnát s a falon Vilmos császár arcképét, az összes érdemrendjeivel.
Később, hogy virradt, és az ablakon bekomorlott a szürke februári reggel, ide-oda járkált, cigarettára gyújtott, s a nőnek is
dobott egy osztrák dritte Sorté-t. Az utánahajolt, mert a cigaretta lepottyant a földre, megtörölte
ingével, eltette. Sohasem cigarettázott.
Jancsi kutakodott a holmijában, turkált itt és ott, kíváncsian. Az asztalon fölfedezett egy kopott, zöld bársonyba kötött,
sárgaréz cifrás könyvet, melynek lapjai, mihelyt kinyitotta, széthullottak. A nő emlékkönyve volt. Olvasgatta. Már telis-tele
írták jókívánatokkal, a klasszikusokból merített, közkeletűvé vált életbölcsességekkel, olyan aranymondásokkal, melyek többnyire
hasonlatokat idéznek vagy jelképeket, az élet hajnalát és a reménység horgonyát.
Úgyszólván az egész emlékkönyvet végigböngészte. Azt a kis időt a vonatindulásig itt kellett agyonütni valahogy.
Tintát hozott egy butykosban, tollat, valami rozsdás tollat. Jancsi ezt félrelökte, s kicsavarta új Watermanjét.
Jancsi erősen ráncolta a homlokát, még mindig gondolkozott, kezében a fölemelt, írásra kész aranytollal, aztán írt, gömbölyű,
rajzos betűkkel, oly gondosan, mint egy szépírási irkába.
Nevét is odaírta, alája, a teljes nevét, s azt is – nem tudni, miért – egy fölkiáltójellel, mint a verset, aláhúzva, így:
XVIII.
A rémület
Vizy Kornél államtitkárságáról egyre határozottabb formában beszéltek. A jelölt a kormány teljes bizalmát bírta. Sokszor már úgy
volt, hogy a kinevezés másnap megtörténik, de az ügy megakadt, elaludt valahol. Erre piszkálgatni kezdték, és újra föllobbant.
Elsősorban Tatár Gábor meg a barátjai szorgoskodtak. A parlamenti folyosóról, a pártkörökből azt a választ kapták, hogy minden
rendben van.
Közben kitavaszodott. A krisztinai gesztenyefákon ismét megjelentek a fehér virággyertyák, az alagút tojásdad biedermeier kerete
zöld lombokat mutatott az április aranyporában, s a vargák ismét kiálltak a műhelyeik elé régies, céhszerű bőrkötényeikben.
Vizyné nagyszombat délutánján a föltámadási körmenetre ment. Az Attila utcából nézte az ősi templomot, melyben hajdan Széchenyi
István örök hűséget esküdött Seilern Crescentiának. Már lassan megindultak a zászlók, a tömeg fölött sétálva, mintegy maguktól
járva, mikor odalépett hozzá Tatár Gábor, s gratulált neki, mint államtitkárnénak.
Vizy legnagyobb álma beteljesedett: államtitkár lett, nem igazi államtitkár, ahogy remélte, csak helyettes, de olyan széles
ügykörrel, hogy becsvágya kielégült.
A húsvéti ünnepeken egymásnak adták a kilincset a gratulálók. Ezeket méltó módon fogadhatták. Lakásukat a várakozás hosszú hónapjai
alatt kicsinosították. Egy kristálycsillár lógott a mennyezetről, s a falikarok, melyeknek villanygömbjeit piros selyemsipkák
borították, színpadi fényt szórtak az új tapétákra. Állandóan az asztalon álltak a konyakos palackok, szivarok, cigaretták. Vizy
már állami autón robogott a háza elé.
Most nem lehetett tovább halogatni az estélyt sem. Össze kellett hívniok barátjaikat, akiknek annyira le voltak kötelezve. A háború
óta egyetlenegy nagyobb estélyt sem adtak. Mikor lajstromot készítettek azokról, akiket okvetlenül meg kell hívni, kiderült, hogy
legalább huszonöt-harminc vendégre számíthatnak. Vizy „súlyt helyezett” rá, hogy az estély méltó legyen az alkalomhoz.
Az asszony arra is gondolt, hogy még egy cselédet fogad a régi mellé. De egyelőre nem volt cselédszobája, a konyhában pedig ketten
nem alhattak.
Ekkor már az egész ház vendéglővé és cukrászdává alakult. Etel a szárazsüteményeket vállalta, Stefi a tortákat.
Délután befejeződött a napokig tartó hajsza, megkezdődött egy másik sürgés-forgás. A vendégek elhelyezését úgy oldották meg, hogy a
dolgozót, ebédlőt, szalont csaknem teljesen kirakták, ebben a három szobában terítettek föl. Moviszterék és Drumáék kölcsönadták
az ezüstjeiket, a székeiket.
Amikor este Ficsor az ünnepi egyenruhájában kinyitotta a kaput, és beengedte a vendégeket, látni lehetett a lépcsőházat, mely a
tetővilágításával egyetlen kis zárt palotává varázsolta a házat. A lépcsőkön piros gyökérszőnyeg futott az első emeletig. Itt a
legmagasabb lépcsőfokon állt a házigazda, szalonkabátban és nagyon szeretetre méltóan, integetve az érkezők felé, szinte fiatalabbá
válva, megszépülve a tudattól, hogy mindent elért, amit életében elérhetett.
Minisztériumi barátjai jöttek, az ismerősei, akikkel üzleti ügyek kötötték össze, néhány katonatiszt és pap, Tatár Gáborék, a két
lányukkal. Jancsi frakkban érkezett. Nagy virágkosarat hozott Angéla néninek. Pont kilenckor haladt föl a lépcsőn a miniszter, az
ő reszortminisztere, a feleségével. Vizy pár lépcsőfokkal eléjük sietett, kezet csókolt a kegyelmes asszonynak, valamit mondott a
miniszternek, ezen mind a ketten hahotáztak, aztán bekísérte őket. A többi vendégeket már mint pótházigazda csak Druma
fogadta.
Etel és Stefi szolgált ki, úriszobalánynak öltözve, fehér kötényben, fejükön bóbitával. Anna a konyhában maradt. Ő a rántott
csirkét sütötte, zsírral locsolgatta a fiatal libákat, hogy szépen piruljanak.
Ezek a lányok, akik ki-be jöttek a tálcákkal, időnként hírül hozták, hogy mi van benn. A méltóságos asszony a miniszter mellett ül,
lila bársonyruhájában, fülében azokkal a nagy, gyöngyös aranykarikákkal, a méltóságos úr a miniszternének udvarol, Jancsi, kérem,
a doktornénak. Most a miniszter szónokolt, aztán Tatár méltóságos úr, aztán Druma, végül Vizy. A taps, az éljenzés
meg-megújult.
Ölébe vett egy pecsenyéstálat, kézbe fogta a liba püspökfalatját, és harapdálni kezdte. Stefi késsel, villával evett, finoman.
– Az – gyökintett Etel. – Maguknál is nagyban megy a rongyszedés. Tarkát nem is szednek. Nemsokára majd inast meg szakácsot
tartanak.
– Mert kívülről hozták, és hidegek voltak. Az öreg gróf egyszer visszaküldte a komornyikkal, hogy melegítse meg. Aztán mindig meg
kellett melegíteni. És tudja, Etel, hogy mivel tüzelt a szakács a háborúban, mikor nagy láng kellett neki? Zsírral.
Merőkanálszámra dobta a tűzre. Úgy ám.
Rágta a csirkék nyakát, feltörte koponyájukat, hörpintgette belőle a velőt. Kenyérbeleket mártott a lébe.
– Jól tették – helyeselt. – Ha tehették. Legalább magának is jutott. Az a fő, hogy legyen mit enni. Az embernek úgy sincs egyebe,
csak amit megeszik.
Etel még mindig nem fejezte be vacsoráját. A tányérokról kivett egy-egy csontot is, leszopogatta. Nem utálta ő az urak száját.
Összeöntögetett magának egy kis bort a különböző poharakból, és ivott.
Etel kitárta a konyhaajtót, hogy jobban hallja. Bólintgatott a muzsika ütemére, a fehér bóbitájával, mint egy kövér, öreg
angyal.
Már táncoltak. Etel meg Stefi félrehúzta az asztalokat. A párok nem fértek el, sokan az előszobába szorultak. Jancsi is kilebegett
Moviszternével. Csupa tréfából áttáncolt a hálón át a lakásba, körbe-körbe.
Egyszer, mikor a fürdőszobába értek, az úrfi magához szorította a párját, belecsókolt a nyakába. A szép doktorné fölkacagott
búgva.
Anna, aki az előszobában ácsorgott a tűzhely lángjától piros füllel, meghallotta ezt. Odatekintett. Vissza akart futni a konyhába,
de nekiment a falnak. A lámpák valami kancsal fénnyel föllobogtak.
Különben a mulatság sokáig tartott. Csak Moviszter szökött meg mindjárt vacsora után, a többiek maradtak. Még a miniszter se
mozdult. Kitűnően érezte magát. Mindenki kitűnően érezte magát. Talán azért, mert a miniszter is kitűnően érezte magát.
Derűs, könnyed lárma zizegett. Nem vitatkoztak, hanem fölolvadtak, elterpeszkedtek egy diadalmas jóérzésben. Kis pletykák
sisteregtek, hogy ki vált el, ki halt meg, ki kövéredett és ki soványodott meg, s az emberek, akik egy-egy bizonytalan ismerősüket
összetévesztették egy másikkal, miután értesültek, hogy az, akire gondoltak, nem az, hanem egy másik, s aki elvált, már másodszor
nősült, s az, akit élőnek képzeltek, már régen halott, és a sovány tulajdonképpen kövér és a kövér tulajdonképpen sovány,
elhelyezvén az illetőket agyuk megfelelő rekeszeibe, megnyugodtak.
Vizynét egyre jobban izgatta vendégeinek vidámsága. Ideges ásításokat nyelt le torkába. Kimerült a többnapi háziasszonyi
teendőktől, de főként az üres gratulációktól, melyekre éppoly üres szavakkal kellett válaszolnia. Figyelte az urát a füstön át, ki
messze tőle a harmadik szobában a miniszter körül buzgólkodott, s bókolt a hölgyeknek azzal a hazug kedvességgel, melyből annál
több marad, minél inkább pazarolják.
Valahol egy ablakmélyedésben rábukkant egy csinos, szőke bécsi asszonykára, akivel ma este még nem beszélt. Ez valami
nagyvállalkozó felesége volt. Minthogy nem tudott magyarul, nem vehetett részt az áltanos társalgásban, s így éppúgy el volt
szigetelve, mint ő. Vizyné leült melléje. Nagyon részletesen elmesélte neki – németül – a kisleánya halálát. De ezt már annyiszor
elmesélte, hogy most csak kopogó, gépies szavait hallotta, még a fájdalom vigasztalását sem érezte. Az ingaórát nézegette, alig
várta, hogy menjenek.
Háromkor a miniszter fölkelt. Vastag füst volt. A kék göngyölegek egészen eltakarták a csillárt, nem is világított jobban, mint
novemberi éjszakákon a ködben egy utcai gázlámpa. Vizy az asztal szélén bóbiskolt, lógó fejjel. Hallgatta, hogy kordul a miniszter
autója, hogy pihen el lassanként a távozók lármája. Minden jó volt, gondolta, minden szép volt, csakhogy ez is megvolt. De már
csuklott. Szódabikarbónát vett be és lefeküdt.
Az asszony ott maradt az asztalnál. Szemlélte ezt a pusztítást. Szeszélyes, futurista színfoltokban rémlett eléje egy üvegtányérkán
a baracklekvár sárga maszatja és egy késpalló, káposztás rétes és sajtharang, fogpiszkáló és majonéz,
bagólé és májusi bor, a szagos mügével. Szeretett volna ismét rendet teremteni, vagy lesöpörni mindent a kezével. Annyira fáradt
volt, hogy azt kérdezgette magától, miért is esznek az emberek.
Bejött a három cseléd, kiszellőztetett velük, Stefit és Etelt fölküldte. Anna ott motozott az asztalon, az orra előtt. Fölemelt egy
kancsót, aztán megint visszatette.
– Hagyja! – lamentált Vizyné, eltakarva tenyerével a szemét. – Úgy unom már, látni se szeretem. Az Isten áldja meg, ne zörögjön!
Csukja be az ablakokat, és menjen maga is aludni! Majd holnap leszed. Ne zavarjon! Reggel pedig föl se keltsen! Aludni akarok
sokáig.
Az ura az égő villanynál horkolt. Ő kikapcsolta ruháját, odadobta valahová, szinte beleugrott az ágyba.
Alig öt percre rá – nem, még annyira sem – az ebédlő ajtaja kinyílt, s belépett Anna. Anélkül, hogy lámpát gyújtott volna, ismét
babrált az asztalon, talán mégis le akarta szedni, hogy reggelre ne legyen annyi dolga. A sok kacaj, terefere után nagy csönd volt
itt, benn az úr fűrészelő horkolása csak még nagyobbá tette.
Anna, aki nem ismerte az idegen bútorokat, feldöntött egy tölgyfaszéket, Moviszterék egy székét, az teljes hosszában elvágódott a
padlón. Várt, hogy mi lesz. Gazdái az első, mély álmukat aludták, nem ébredtek föl.
A szomszédban egy kutya vonított a teleholdra, ott nem messze tőlük, a Tábor utcában, a Hattyú, az a nagy, fehér kutya, amelyiket
ismert. Anna ide-oda lépegetett. Visszaszaladt a konyhába, evett valamit a sötétben, gyorsan és mohón, ami véletlenül keze ügyébe
esett, egy rántott csirke combját meg sok-sok süteményt.
Utána az előszoba ajtajára borult, mintha ki akarna innen menni valahová. De mást gondolt, hangosan a fürdőszobába futott, onnan a
sárga tapétaajtón a hálóba.
Kicsit fölemelkedett a párnáról, kinyitotta álomittas, nehéz pilláit, s bámulta ezt az alakot. A kétes holdfényben olyan volt ez,
mint valami szellem, ezüst párával körülvéve. Nem rettent meg tőle. Az illető a bal kezével megfogta az ő kezét.
A jövevény nem felelt, csak ült, csak fogta a kezét, nem engedte el. Lassan mozgott, s pusztán ettől a furcsa lassúságtól borzadt
meg, mert oly lassan mozgott, oly lassan, hogy azt nem lehetett kivárni.
Vizyné a még szabad karjával a leány nyakához kapott, hogy eltaszítsa, ellenben oly ügyetlenül lökte el, hogy csak még jobban
magához szorította, valósággal ölelte már.
Vizy, akinek a feje elnehezedett a bortól és álomtól, motyogott valamit, de már kiugrott az ágyból, ott állt a szoba közepén,
hosszú, térdén alul érő hálóingben.
A kés fényét pillantotta meg, a pengét, a nagy-nagy konyhakést, azzal hadonászott a leány. De hogy ki van itt és mit művelt, hogy
férfi-e az vagy nő, arról fogalma sem volt. Csak azt látta, hogy valaki a szalon ajtaja felé oson, menekülni próbál. Utána vetette
magát, és dulakodva visszacipelte. Nehéz közelharc volt. Anna megrémült, hogy bántani akarja őt, s éppúgy félt, mint a gazdája. A
testi munkától izmos bal karjával átkapta derekát. Gáncsolta és teperte. Rövid ideig birkóztak. Vizy a fehér díványnál elvesztette
egyensúlyát, a díványra bukott, innen le a földre. A leány vad dühvel mellére térdelt, és döfte, szúrta, ahol érte, a mellét, a
hasát, a torkát. Aztán a kést a sarokba hajította. Nem törődött semmivel. Áttántorgott a szalonba.
Megmosta kezét a vízvezetéknél, szappannal, majd visszajött a szalonba. Valami csöpögött a másik szobában is, csipp-csöpp, mint a
vízvezeték, amikor nincs elzárva a csap, és szivárog, csipp-csöpp, csipp-csöpp. A vér csurgott. Horkolt az úr, mozgolódott, egyre
halkabban morgott. Anna ledőlt a hencserre s elaludt.
Reggel hatkor a kapujuk előtt csöngetett a szemetes. Indult, hogy kiadja a szemetet, s utána majd takarítson. Fényes hajnal volt.
Szemeit dörzsölgetve nézte a lakoma dús roncsait, ezt a cirkuszi összevisszaságot, még mindig nem tudva, hol van, hogy került ide.
Most megállt, és már nem ment tovább. A hálószoba két ajtószárnya be volt hajtva, csak egy ujjnyi rés maradt. Úgy látszik, ő vonta
be maga után, amikor kitámolygott onnan. Nem mert benézni. Hallgatózott. Semmit se hallott, csak a csöndet, a mélységes
csöndet.
Ekkor két tenyerét arcára tapasztva, eliszonyodott magától. Úgy félt, hogy szíve jéggé dermedt. Kapkodva szedte rongyait,
összekötötte a batyut. Ki innen, menekülni hamar, el innen. A ház a muri után még aludt. A padlásra is futhatott volna vagy talán
a pincébe, elbújni a mángorló mögé. De attól tartott, hogy a lépcsőházban valaki leselkedik rá. Batyuját ledobta.
Kinyitotta az Attila utcára néző összes ablakokat, hogy ne legyen olyan egyedül. Már énekeltek a rigók, füttyel köszöntötték ezt a
gyönyörű, nyári reggelt. Csilingeltek a villamosok is, a sváb asszonyok a szomszédos házakba vitték a tejet.
Tizenegyig senki sem zavarta. Gubbaszkodott a hencseren, térdére könyökölve. Tizenegy után valaki csöngetett a külső ajtón, sokáig
csöngetett, mindenáron be akart jönni.
– Alszanak – kiabált föl ennek a valakinek Ficsor. – Mit csönget annyit? Hozza le, majd én átveszem!
Viatorisz kis fűszeres inasa volt, aki ilyenkor szokta föladni a fűszert. A házmester még ezt mondta neki:
Moviszterné a zongorához ült, amint szokott ilyenkor, és játszott, énekelt a feje fölött. Csengett a telefon. Anna fölemelte a
kagylót, de visszatette. A telefon csengője aztán folytonosan berregett.
– De ha mondom, hogy nem mentek el, nagyságos úr. Azt nekünk látnunk kellett volna. Anna, Anna! Alszol? Föl kell kelteni. Csak
dörömböljenek! Dörömböljenek jobban! Törjék be az ablakot! Az ajtót törjék be, az ajtót! Feszítsék föl!
A biztos úr megérkezett. Hallotta, milyen cécó volt itt az éjszaka. Előbb ő is csöngetett, kulccsal kopogtatta a kilincset, de
gyanúsnak találván az esetet, lakatosért küldött. Az feltörte a zárat.
Két tanút kért maga mellé, Druma nagyságos urat meg a lakatosmestert, azokkal meg Ficsorral lépett be az előszobába.
– Mondtam, hogy itt van valaki – bizonykodott a házmester, s megpillantotta Annát, aki már állt a hencser mellett. – Hát te itt
vagy? Mért nem nyitsz ajtót? Süket vagy?
Belökte a két ajtószárnyat, s ott egy városligeti borzalomkamra minden iszonyata tárult a szeme elé.
Futólépésben rohant a lány felé, megragadta a vállát, s magáról megfeledkezve teljes erejéből rázta:
– Mért tetted? – ordított rá a rendőr, szélesre tátva nagy száját a harcsabajuszával, és a szeme kidülledt. – Föl fognak akasztani!
– üvöltötte, szinte magán kívül, kimondván az ítéletet, mint az első fórum.
Anna tudta ezt. De most szívét, mely megfagyott az éjszakai halálos szorongásban, egyszerre mégis valami melegség járta át, mint a
tavaszi szellő, hogy tegezték, hogy ez a paraszt rendőr, aki olyan volt, mint a legények a falujában, tegezte őt, s nem is látta
benne a hivatalos személyt, aki kötelességét teljesíti, csak valakit, aki az ő vére, aki az ő atyjafia.
Az előszobában egy csomó ember verődött össze a háziakból, idegenekből. Ezek bekukucskáltak az ebédlőbe. A rendőr erélyesen
kiutasította őket:
– Oszoljanak! – mondta. – Gyilkosság. Mindenki hagyja el a lakást! A törvény nevében. Házfölügyelőné, zárja be a kaput! Senki se
mozdulhat a házból. Maga felelős érte.
Antal bácsi, Szücs Antal bácsi, a sarki őrszem, akit Anna is ismert, intézkedett. Megnyugodva nézték mindnyájan. Jólesett látni az
élet roppant tébolya és érthetetlensége mellett a vér e részegségében ezt az egyszerűséget és józanságot, az erő és hatalom
képviselőjét, amint biztosan járt-kelt, amint csattogott a kardjával, amint ennyi jaj és betegség közepette kimagasodott ez a
nagydarab egészség, a széles vállával, a rendőr, a tagbaszakadt, kövér rendőr, a társadalmi rend pillére.
– Halló – szólt a rendőr. – Egykerületi kapitányság…? Halló… halló… Szücs Antal, 1327-es rendőrőrmester, alázattal jelentem a
fogalmazó úrnak… Gyilkosság történt… kettős gyilkosság… Attila utca 238, első emelet… Vizy… Mi a másik neve…? Gornél… Igenis…
Kornél… Mind a kettő meghalt… A tettest elfogtam… A helyszínt fönntartom… Igenis – fogadta a fogalmazó rendelkezéseit – igen…
igen… igen… igen… igen… igen… igen…
A lányt a szalon kályhája mellé kísérte, odaállította a fal felé, hogy meg ne ugorhassék, s ettől kezdve egyik szeme a gyilkoson
volt, másik az ajtón. Levette sapkáját, megtörölte homlokát, nagyot fújt az izgalom után. Ficsor megsemmisülten, magába rogyva a
padlót nézte. Druma és a lakatos suttogott.
Máris végigsivalkodott az Attila utcán a rendőrautók tülke. Két kocsi jött. Az elsőben az ügyeletes tiszt kíséretében egy tanácsos
a főkapitányságtól, a vizsgálóbíró és a rendőrorvos, a második telis-tele detektívekkel.
– Jelentem alássan a nagyságos tanácsos úrnak – tisztelgett Szücs Antal, vigyázzállásban, összeverve bokáit. – Én, mint az őrszemes
rendőr… Ma délután két órakor…
Hosszú gyakorlatukban még nem fordult elő, hogy a gyilkos a tett színhelyéről ne menekült volna, vagy legalább meg ne kísérelte
volna a menekülést. Furcsa volt.
A daktiloszkópus fölfedezett két ép és használható ujjnyomot, mindjárt magával vitte a paplant, a párnahuzatot, hogy megrögzítse. A
fényképészek fotografáltak.
Ebben a szalonban, hol tegnap még kopogtak, mielőtt beléptek volna, a rendőrség emberei fesztelenül dolgoztak, pedig túl a másik
szobában a ház néhai urai még ott voltak.
Vizyné az ágyban feküdt hanyatt, egyetlen vérfolt nélkül. Úgy tetszett, hogy csak alszik. Szája csukva volt, s körötte egy kis,
hideg mosoly lebegett. A kés egyenesen szíve közepébe hatolt, csak egyetlen, nagy sebe volt, nyilván azonnal meghalt, belső
elvérzés következtében, szenvedés nélkül. Arca valami átszellemült nyugalmat sugárzott.
Vizy a dívány előtt hevert, a földön, egy már megalvadt, fekete vértócsában, kilenc sebbel. Nyakán egy köröm nyoma volt, szeme
alatt egy hosszú karcolás. Látszott, hogy utolsó lehelletéig viaskodott. Nehezen halt meg, és – amint az orvos megállapította –
jóval később, mint a felesége, hosszú haláltusa után. Állkapcáit összeharapta, sasorra szigorúan, haragosan emelkedett ki
viaszhalvány arcából, mind a két keze ökölbe szorult. Majdnem hősi volt ebben a halálon túli erejében: valami szép és régies, ami
nincs többé.
Akik annyi szörnyűséget láttak életükben, a bűnügyi bizottság tagjai maguk is elborzadtak, milyen vadállati kegyetlenséggel végzett
velük a gyilkos. Amikor egyikük-másikuk átment a szalonba, arcán behozta oda a rémület visszfényét, mint egy tükörben. Minden
arcon a rémület volt, mert nem értették, hogy mért történt, s igyekeztek megérteni. Csak Anna arcán nem volt rémület. Ő sem
értette, hogy miért tette, de ő elkövette, amit tett, és minthogy már elkövette, ott belül, mélyen, nagyon mélyen bizonyára
lehetett valami, amiért föltétlenül, szükségszerűen meg kellett tennie. És aki belülről lát valamit, az másképpen látja, mint aki
csak kívülről látja.
A sarokban megtalálták a kést, félretették, mint bűnjelet. Leltárat készítettek a bútorokról, centiméterrel mérték a szobát,
széltében-hosszában, fölvették a tervrajzát, beléje rajzolták a két holttestet. A doktor diktálta a jegyzőkönyvet.
Csak erre vártak. Mint a kopók, melyek egy füttyjelre kirohannak a vadászterületre, mind a különböző szobákba rontottak, nyomoztak,
csapkodták az ajtókat. Az egyik azonnal letépte a hencserről a terítőt, alája bújt, mintha keresne ott valakit. Kinyitották a
zongorafödelet. Még a vendégséges asztal ételei között is kotorásztak, a habos tortában, egy üvegkanállal. Nyilván a rablott
pénzt, az ékszereket kutatták. De sehol se volt semmi.
A cselédszobában fölhányták, szétszedték Anna tábori ágyát. Egy széken meglelték összekötött batyuját. A detektív behozta és
kibontotta. Ott volt benne minden, amivel valaha átlépte ennek a háznak a küszöbét, az a pár rongyos zsebkendő, az a néhány
fejre való kendő, a kézitükör, a vasfésű, a gyermektrombita meg egy papírzacskó megszenesedett maróni is, csak a kék kartonruha meg
a fűzős férficipő hiányzott belőle, azt már régen elnyűtte.
Most a kályha mellől maga elé vezettette, szembeállíttatta az ablakokból beáramló fénynek, a nagy, májusi fénynek, s ezt
kérdezte:
– Mi az, hogy én? – mormogott a tanácsos bosszúsan. – Ezt már hallottuk. Azt kérdezem, hogy miért tette? Miért?
– Jaj – mondta –, jaj! – kétszer, s végigsimította haját azzal a modoros-eszelős mozdulattal, melyet még az asszonyától tanult.
Annát az orvos még közelebb állította az ablakhoz. Becsukott tenyerét a lány szeméhez szorította, s elkapta onnan gyorsan, sokszor
egymás után, mintha játszanék. Odanyúlt a füle kagylója mögé, erősen nyomogatta. Kérdezősködött erről-arról. Leültette egy székre,
veregette a térdét.
Erre ez a sok férfi, aki ott volt, mind Annára tekintett, aztán félrepillantott, férfias szeméremmel.
– Csak itt. Meg itt, ni. Mosakodott? – kérdezte tőle. – Hol mosakodott? Benn majd úgyis levetkőztetik – mondta a többieknek.
– Hol volt a kommünben? – faggatta a tanácsos. – Hol szolgált? Kiknél? Mi annak a foglalkozása? Nem volt valami kommunista
szeretője, valami terrorista, aki olyan írásokat adott magának, olyan vörös írásokat?
Mégiscsak rablógyilkosságot kellett föltételezni, noha ez sem valószínű, mert a pénzt, az összes értéktárgyakat rendben
találták.
– Mit vitt el? – vallatta a tanácsos. – Na, mondja meg szépen! Hová dugta? Jobban teszi, fiam, ha bevallja. Mi úgyis rájövünk
mindenre.
Most már egyenesebben tartotta a két karját, s a gyilkos lány a legszörnyűbb bűnnel tetézve, az ottlévőknek egy pillanatig valami
régi, félszeg oszloposszentet idézett az emlékezetükbe, aki égnek tárt karokkal áll.
A detektívek hozzáláttak a motozáshoz. Kést, lőfegyvereket kerestek nála. Végigtapogatták keblét, szoknyáját. Elöl, hátul.
Be is fejezték már a helyszíni szemlét. Jöhettek a hullaszállítók. A rendőrorvos meg a tanácsos aktákat írt alá az asztalon.
Anna még mindig fölfelé tartotta a két karját, már merőben céltalanul, mert közben megfeledkeztek róla. A detektívek intettek neki,
hogy most már leengedheti.
A bilincs egészen új volt, még fényes is, vékonyka-hitvány lánc, de azért erős, nem lehetett szétszakítani. Vastagabbnak gondolta,
meg rozsdásnak, valami ormótlan golyóbissal a végén. Mégis, úgy tetszett, hogy ismerte valahonnan, régi időktől fogva, talán a
népmesékből, amelyekben a királyi palota mellett mindig ott a börtön. Már nem is csodálkozott rajta. Közönyösen szemlélte, s úgy
állt ott, mint aki már régtől fogva viseli és már régtől fogva megszokta.
A detektív föltette fekete keménykalapját, s útnak indította. Künn a folyosón suttogtak körötte: „gyilkos… itt a gyilkos…” Stefi és
Etel sápadtan hajolt előre a második emeleti folyosó korlátján, csapkodta a kezét. Az egész ház reszketett.
Később ugyanezen a lépcsőn két fekete fakoporsót hoztak föl, abba beleemelték az áldozatokat, a törvényszéki bonctani intézetbe
szállították, a fagyasztóba.
De alig múlt el egyik meglepetés, jött a másik. A detektívek egy fél óra múlva visszarobogtak, Ficsort és Ficsornét is bevitték
magukkal a bűnrészesség gyanúja alatt, a nyomozás során gyanú támadt tudniillik, hogy egyetértésben vannak a gyilkossal, s a
rokonok összejátszottak.
A fölfordult házban Etel házmesterkedett és Druma vette át a parancsnokságot. Két, válaszos sürgönyt küldetett a postára Stefivel:
az egyiket a megboldogult asszony testvérbátyjához Egerbe, a másikat Jancsihoz, aki már visszautazott Bécsbe. Állandó
összeköttetésben volt a rendőrséggel. Ő fogadta a riportereket is, akik a gyilkosság hírére egymás után jelentkeztek, interjúkat kértek tőle, a cselédektől is, a megírandó „színes” riportok számára.
Egyébként mindenki elvesztette a fejét. Moviszter is csak immel-ámmal tartotta meg rendelőóráját, aztán átment Drumáékhoz. A ház
lakói a tegnapi mulatság csömörétől álmatlanul, fázékonyan bújtak össze. Drumáné tejeskávét, kalácsot adott a látogatóknak, akik
természetesen folyton ezen a rémségen töprengtek.
– Nem értem – sopánkodott Moviszterné –, nem értem, akármit csinálok, nem megy a fejembe. Egy ilyen lány, egy ilyen becsületes
lány…
– Nekem már régóta nem tetszett – szólt Drumáné. – A szemében volt valami gonosz. Alattomos pofája volt.
– Te – mondta Drumáné a homlokára csapva –, most jut eszembe. Nekem volt egy kisollóm. Tudod, olyan kicsit görbe körömolló. Nagyon
szerettem. Ez a kisolló karácsony után eltűnt. Hetekig kerestük a Stefivel, még szóltam is neked, hogy sehol se találjuk.
Fogalmunk se volt, hogy ki lopta el. Végre itt senki se jár. A Stefi nem lop és a te Eteled se. Hát kérlek: ez vitte el.
– Azt, édesem. Meg vagyok győződve. Aki gyilkol, attól minden kitelik. Nem azért mondom. Hiszen ismersz bennünket. Nálunk az
ilyesmi – hála Istennek – nem játszik szerepet. De a fejem teszem rá: ez vitte el.
– Érthetetlen – dünnyögte Moviszterné. – Az ember félni kezd, nem tudja, kikkel él együtt. Szörnyűség.
Komor, ideges hangulat borult a szobára. Drumáné az ölébe vette kisfiát, megcsókolta, borzongva tekintett körül a fényes, polgári
kényelemmel berendezett ebédlőben. Az ura fölkelt. Ő a délutáni élményétől, a rettenetes képtől, melyet tulajdon szemével látott,
még mindig nem tudott szabadulni, s így szónokolt:
– Megmérgezték az egészséges magyar nép lelkét. Azok a bitangok, azok a zsiványok. Azelőtt ez elképzelhetetlen lett volna. Egy
ilyen iszonyúság. De a sok kommunista propagandának, az agitátor iskoláknak itt az eredménye. Ez a bolsevizmus utolsó
kilengése.
– Azt hiszem – mondta Moviszterné –, mégiscsak őrült volt. Mert aki épeszű, az nem csinál ilyesmit. Végre semmi oka se volt. Nem
beszámítható.
– Nem beszámítható – vitatkozott vele Druma –, ugyan kérem, nagyságos asszonyom. Ezt a legkönnyebb mondani. És ez a két emberélet?
Föl kell kötni! Vagy te azt hiszed, Miklós, hogy ez csakugyan nem beszámítható?
– Hallja? A férje se hiszi, pedig ő orvos. Hogyne, majd legyilkoltatjuk magunkat. Kötelet a nyakára! Ha beteg, akkor is pusztuljon!
Ki kell irtani, mint egy mérges kelevényt. Együtt dolgoztak mind: Ficsor, az a vörös gazember, a felesége, az egész banda. Ezt nem
lehet elintézni egy orvosi izével, hogy terhelt, hogy gyönge az idegrendszere, ehhez jogászi belátás kell. Mert mi lesz különben a
társadalommal? Igenis, ki kell égetni a kígyófészket, ki kell irtani mind! Aki a társadalom rendjét megbontja, az vesszen!
Irgalmatlanul. Akasztani, akasztani…
A kis Druma az anyja ölében nyafogni kezdett. Anyuskája fölkapta, vitte-vitte, úgy csitítgatta. Druma is nyugtalankodott, hol marad
oly sokáig az a Stefi, hisz csak a Fő utcára szaladt, a postára.
Nesztelenül surrant föl, mint az árnyék, az első emeletre, a falak mentén, nem vette észre senki. Megállt Vizyék rendőrileg
lepecsételt lakása előtt, csöngetett, többször egymás után.
Percekig várt, majd hogy senki sem jött, leült az ajtó elé, és elkezdett keservesen sírni. Etel beszaladt Drumáékhoz:
– A Katica? – kérdezték megriadva, mert ezen a baljós napon minden ijesztőnek tetszett, egy új szerencsétlenség előjelének. – Ki az
a Katica?
Mindnyájan a folyosóra tódultak. Onnan megindultan és döbbenten szemlélték ezt: a cseléd, a régi cseléd fehér szoknyájában,
rózsaszín ingblúzában, lakkcipőjében ült halott gazdáinak portája előtt, mint a hűség eleven szobra, mint egy visszajáró kísértet.
Hangosan jajveszékelt.
Mindez valóban oly ríkató volt, oly érdekes és nagyon gyönyörű, akár egy ponyvaregény utolsó fejezete. Az a gyülevész népség is
megcsodálta, mely betódult az utcáról a lépcsőházba.
Druma leküldte Etelt, hogy az idegeneket távolítsa el, kulccsal zárja be a kaput, a lányt meg vezesse föl hozzájuk.
Katicába nem lehetett lelket verni. Az csak itta a forró könnyeit, sehogy se akarta abbahagyni. Etel veregette a hátát. Valósággal
támogatnia kellett, mikor a lépcsőn fölkalauzolta Drumáék konyhájába.
Itt leültették a háziak. De alig nyitotta ki a száját, megint elbőgte magát. Azt is csak nagy nehezen bírta kinyögni, hogy került
ide.
Elmondta, hogy az imént olvasta az esti újságban, erre legott felöltözködött, sietett, hogy láthassa azt az áldott méltóságos
asszonyt és a méltóságos urat, akinél nem volt jobb ember a földön.
– El is akartam jönni, hogy figyelmeztessem. Jaj, ha én eljöttem volna! Jaj, ha én itt maradtam volna! Mert több ilyen hely nem
volt Budapesten.
– Igya meg, Katicám! Ott mellette két darab jó friss kalács is. Stefikém, lelkem, maga is kávézzék, ma még nem is ozsonnázott.
Hozzon ki egy kis gyümölcsöt, benn van a pohárszéken! Etel, nem akar egy csésze kávét? Egyenek! Mit csinálhatunk? Sajnos, mi már
nem változtathatunk rajta.
Ez a három lány kisírt szemmel hallgatott, mint három gyászoló családtag. Katica a fájdalomtól részeg volt. Arcán az átázott
rizspor megtúrósodott.
De amikor a másik két cseléd bizonyos szószátyár tárgyilagossággal elmesélte a gyilkosságot, érdekelni kezdte. Hiányos képzeletével
is követni tudta az eseményeket, a tett színterét pontosan ismerte. Mindig újabb és újabb részleteket követelt, nem bírt betelni
velük. És hogy később a lányok már kifogytak mondanivalójukból, maga ismételte el az egészet, annyira átélve, hogy beleborzongott,
oly szemléletesen, mintha ő is ott lett volna. Csak azt sajnálta, hogy már elszállították szegényeket. Még egyszer, utoljára
szerette volna látni őket, legalább a méltóságos asszonyt, a vérébe fagyva, abban az ágyban, melyet annyiszor vetett meg neki.
– Látod – mondta Druma –, ez is bizonyítja, hogy milyen emberek voltak. Akiket így sajnálnak a volt cselédjeik, azok nem lehettek
rossz emberek. Milyen lány volt különben ez a Katica?
XIX.
Miért…?
Ez az eset is ilyen volt. Eleinte lázasan vitatták a környéken, anélkül, hogy közelebb jutottak volna mivoltához. Viatorisz
fűszeres boltja valóságos kaszinóvá változott. A krisztinai úriasszonyok és cselédek a lúgköves hordók meg a babos zsákok között
naponta megtárgyalták. Mindenki azt kérdezte magától és másoktól, hogy miért történt? Erre azonban senki se tudott kielégítő
választ adni se magának, se másoknak.
Az áldozatokat a társadalom nagy és osztatlan részvéte mellett temették el a sír mellé, melyben egyetlen kislányuk, Piroska
nyugodott.
Ezen a népes temetésen a rendőrségnek kellett fönntartania a rendet. Utcagyerekek futottak a koporsók után, egymáson gázoltak át,
hogy a koszorúkból egy virágot tépjenek emlékül. A sírnál politikai jellegű beszédek hangzottak el. Megjelent több közéleti
előkelőség, az a sok vendég, aki részt vett az estélyen, az elhunytak rokonai, a Patikárius házaspár Egerből, csak Jancsi
hiányzott, a sürgöny – úgy látszik – nem érte el. Ott volt azonban Vizy Etelka, Vizy Kornél elzüllött húga, aki hamisított
egyiptomi cigarettákat szokott árulni, zokogott a gyászfátyolában, hangosan siratva az ő bátyját, az ő nagy és hatalmas
bátyját.
Édes Annát a rendőrségen beismerő vallomása után letartóztatták. Ujjnyomatot vettek tőle, háromszor lefényképezték, aztán
átkísérték az ügyészségre, a Markó utcai fogházba.
Égig érő vasépületet látott, szürkésen derengő fényben, csupa vasajtóval, vaslépcsővel, mely dübörgött, mint valami gőzmalom, ahol
folyton őrölnek. Foglárjai fölvezették a harmadik emeletre, becsukták egy cellába. Egy ágy volt itt, egy szék, egy asztal meg a
klozet, de a cella eléggé tiszta volt, világosabb és valamivel nagyobb, mint az ő konyhája. Szinte el se hitte, hogy csak ilyen
egy börtön. Azt hitte, hogy a börtönben almon fekszenek a rabok, s kígyók, békák szemei világítanak nekik a sötétben. Leült a
székre. Nem sírt, de sokat töprenkedett. Este az ágya elé térdepelt és imádkozott.
Maga a vizsgálóbíró, miután tüzetesen áttanulmányozta a rendőrségi jegyzőkönyveket, nem sokkal látott világosabban, mint azok, akik
úton-útfélen holmi mendemondák alapján beszéltek róla. Az ügyészség fontosnak tartotta, hogy ezt a szövevényes bűnügyet, melynek
messze nyúló politikai mozzanatai is lehetnek, minden részében kibogozzák, főképp most, a bolsevizmus bukása után, mikor még nem
állott helyre teljesen a társadalmi rend. A vizsgálóbíró nagy buzgalommal látott hozzá. Ellenben minél tovább haladt, annál több
olyan pont mutatkozott, melyet nem értett. Újra és újra zsákutcába került.
Mindenekelőtt tisztázni igyekezett a házmesterék szereplését. Ezeket a rendőrség „előzetes letartóztatásba helyezte”. Ficsorék
égre-földre esküdöztek, hogy ártatlanok, de oly tűzzel, hogy a következő napokon már nem maradt egyéb mondókájuk. Védekezésük
abban merült ki, hogy Annát befeketítették, alattomos, titkolódzó, mindenre képes leánynak állították be. Egyébként ellenük nem
volt tárgyi bizonyíték. Viatorisz kisinasa azt vallotta, hogy Ficsor csakugyan elküldte, majdnem ingerülten szólt rá, hogy ne
csöngessen, mert még alszanak. A nagy estély után a házmesternek ez a föltevése nem lehetett föltétlenül rosszhiszemű. Pár nap
multán a vizsgálóbíró szabadlábra helyezte őt is, a feleségét is.
Mikor először jöttek érte, Anna keresztet vetett, Istennek ajánlotta lelkét, abban a hitben, hogy máris a vesztőhelyre viszik, és
azonnal fölakasztják. Egy sovány, kopaszos úr elé állították, aki készen vett nyakkendőjében melltűt viselt s a szőrös nagyujján
arany karikagyűrűt. Anna az igazság e szorgalmas, szerényen díjazott hivatalnokát valami nagyon nagy, nagyon gazdag úrnak
képzelte. Később látta, hogy nem rossz ember. Finoman, jóindulatúan beszélt vele, megszokta őt, már unta is, annyit faggatta.
Elmondatta, hogy ekkor meg ekkor mit csinált, bíztatta, hogy emlékezzék vissza, ez nehezen ment, erre a nagyságos úr, aki mindenre
jobban emlékezett, segített neki. Már óráról órára, percről percre megállapították az utolsó napok történését.
Anna a szemébe tekintett: se megtörtnek nem mutatkozott, se zavartnak. Semmit se tagadott. Sőt néha úgy rémlett, hogy egyenesen
vádolja magát. A vizsgálóbíró kiegészítette a nyomozati adatokat, különösen esetleges bűntársaira vonatkozólag, de most már
kizártnak látszott, hogy bűntársa is legyen, az adatok összevágtak, a vádlott előtte se vallott egyebet, mint a rendőrségen. Csak
arra a kérdésre nem tudott felelni, hogy miért követte el tettét.
Ő a gyilkosság éjszakáján, úgy kettő felé, látta, hogy a leány a konyhakredencnél babrál, annál a fióknál, amelynél – vallomása
szerint – kivette a kést, s azt is látta, hogy a vendégek eltávozása idején már a fürdőszobában settenkedett.
Etel bőbeszédű, homályos vallomásában akadt egy figyelemreméltó mozzanat. Tavasszal – egy vasárnap délután – kirándult Annával a
Gellérthegyre, a Citadellához. Anna lefeküdt a fűbe és elaludt. Pár perc múlva fölriadt, szaladni kezdett lefelé, karjait lóbálva
és sikongva, mint valami bolond, nem tudták, hogy mi van vele, csak akkor állt meg, mikor rákiabált, akkor is sokáig reszketett
még.
Stefi viszont a gyilkosság előtt körülbelül két héttel a Márvány utcában találkozott vele, egyedül őgyelgett a ház előtt, ahol
valamikor Jancsi úrfi lakott. Anna észrevette őt, de beszaladt a lépcsőházba, és amikor később megkérdezte tőle, hogy mit keresett
ott, csak hebegett. Most sem tudott erre vonatkozólag pontosabb fölvilágosítást adni. A vizsgálóbíró idézést küldetett Patikárius
János bécsi címére. Bécsből a rendőrség azt felelte, hogy az illető „ismeretlen helyre távozott”, egy lengyel táncosnővel lakott
együtt, az azonban már föladta ötszobás lakását, elutazott Varsóba. Mindez nem tetszett fontosnak, tekintve, hogy Patikárius János
több mint féléve nem lakott Budapesten.
Édes István bátya hajnalban szállt le a vonatról, kezében egy batyuval meg két pár csirkével. Utána piros bőrpapucsban egy takaros,
nála jóval fiatalabb parasztasszony ment, egyenes gerinccel, keményen, a második felesége. Az nem vitt semmit. Minthogy még korán
volt, s nem ismerték ki magukat ebben a nagy városban, a Vérmezőnél megtudakolták, merre van Vizyék háza, ott letelepedtek a
lépcsőre, megvárták, míg Drumáék fölébrednek. A tekintetes ügyvéd úrnak odaadták a két pár csirkét, tejfölt, friss túrót is
hagytak a konyhában, mert hát jó az uraknak valamit dugni, ha a törvénnyel baj van. Druma megmagyarázta, hogy az írással hol kell
jelentkezniök.
Édes Anna apja kissé görnyedt, sovány béres volt, már túl az ötvenen, de még nem őszült. Csak megkopott a szőkés haja, beporosodott
az időtől, olyan lett, akár a törött szalma. Kalapját forgatva állt a vizsgálóbíró elé, de folyton az élete párjára sandított az
egyik hibás szemével, melyben alázat és ravaszság tükröződött. Úgy látszott, hogy egyáltalán nincs meglepődve. A parasztot semmi
se lepi meg. Az élet nagy tényeit, a gyilkosságot is éppoly természetesnek tartja, mint a születést vagy a halált. Ezt az öreg
cseléd igyekezett elpalástolni. Hangját túlontúl nyekergővé változtatta, siralmasan, nyöszörögve beszélt, mint az, aki a halotti
toron a rigmusokat kántálja. Elmondta, hogy a második asszonyt négy évvel ezelőtt vette feleségül, meg hogy a lánya, az ő rossz
lánya, az ő gonosz lánya mindig ilyen volt, engedetlen és szófogadatlan, otthon is sok bajt csinált, azért küldték szolgálni
Pestre. A mostoha – dolgos, tiszta, gusztusos menyecske – bólongatott. Ő még többet tudott. Rémüldözve mesélte el a vizsgálóbíró
felé hajolva, hogy az Anna egyszer majdnem hozzávágta a sarlót, talán őt is megöli, ha az apja közbe nem veti magát. Pörgött a
nyelve, beszélt-beszélt fáradhatatlanul, töretlen erővel. De aztán ellentmondásba keveredett. A vizsgálóbíró fölismerte a
helyzetet, hazaküldte őket.
Megvizsgáltatta a vádlott elmebeli állapotát. A törvényszéki orvosszakértő lehozatta Annát hivatalos helyiségébe, bizonyítványt
állított ki, mely szerint a vádlott vérszegény, különben beszámítható. Ezt az aktát a vizsgálóbíró a többi mellé csapta, a
nyomozást a maga részéről befejezte, az ügyiratokat fölterjesztette az ügyészségre, az ügyész elkészítette a vádiratot. Édes Annát
előre megfontolt szándékkal elkövetett kettős gyilkosság címén vád alá helyezték.
Hivatalból rendeltek ki melléje védőt. A kis, kezdő ügyvédke, akinek eddig csak egy hagyatéki tárgyalása volt meg egy lakáspöre,
belemélyedt az ügybe, ezzel akarta megalapozni kriminalista karrierjét. Védencét sokszor meglátogatta a cellájában. Vigasztalta,
hogy ne essék kétségbe, majd ő eligazítja. Anna úgy beszélt vele, mint a rendőrtiszttel és a vizsgálóbíróval. Később még
fölkeresték a missziós nővérek is, akiknek kalapjáról kék fátyol lógott. Ezek bűnbánatra és töredelemre intették, vallásos
füzeteket hagytak nála, melyekben a hit vigaszát találhatta.
November közepén tartották meg a főtárgyalást, az érdeklődésre való tekintettel a törvényszék nagytermében.
Sötét, hideg téli nap volt. A nagyteremben zölden lobogtak a gázlángok, erősen fűtöttek. Szolgák kiabálták a megidézettek neveit.
Tizenegy tanút idéztek meg: hatot a vád, ötöt a védelem kérelmére.
A terem emelkedő padsorait zsúfolásig megtöltötte a hallgatóság, jobbára az áldozatok barátjai, személyes ismerősei. Tatár Gábor a
feleségével a hírlapírók padja mögött ült, köszöngetett a tanúknak, akik lenn a székeken foglaltak helyet. Látni lehetett az
Attila utca 238. számú ház egész keresztmetszetét, lakóival és cselédjeivel.
– A főtárgyalást megnyitom. Tárgyalásra kerül Édes Anna gyilkossági ügye. Hol a vádlott? Vezessék be – parancsolta az egyik
teremőrnek.
Kinyílt az ajtó és megjelent benne ő: a pepita ruhájában, mely már egészen elrongyolódott. Utána két fegyőr, szuronyos puskával.
Nem is ment, odaszédült a vádlottak padjához, az elnök elé. A fegyőrök, akik mindig a sarkában voltak, megigazították, aztán
haptákba vágták magukat.
Anna sok embert látott fönn-lenn, lámpákat, képeket, nagy meleget érzett. A félesztendős fogság testileg nem viselte meg. Arca
kissé megtelt, mint a raboké, bőrét valami földszín sápadtság márványozta. Nagy nyugalom áradt belőle.
– Hogy hívják? – kérdezte az elnök s máris a referensbíróhoz fordult: – Itt az anyakönyvi kivonata? – aztán ő maga felelgetett
helyette. – Húszéves, hajadon, nincs gyermeke, nem volt büntetve. Üljön le! – mondta, rá se tekintve.
A közönség ezalatt a bírákat figyelte, akik tóga és föveg nélkül ültek az emelvényen, az utcai ruhájukban, nyakkendővel és
keménygallérral, de bizonyos személytelen méltósággal, szinte középkorian, szinte ókorian, mert ezeknek az embereknek itt a földön
az volt a csodálatos hivatásuk, hogy igazat lássanak a többiek fölött, ezt tanulták, ebben éltek, s egykor a gyászjelentésükön, a
sírkövükön is ez áll majd: bíró.
Az elnök lapozgatott egy könyvben, a referensbíró, bajuszos, hosszú orrú ember, szemén csíptetővel, ügyiratokat kötözött össze, a
szavazóbíró, a legfiatalabb közülük – zömök, vállas –, felkönyökölt az asztalra, a jobb tenyerébe hajtotta nagy, súlyos fejét.
Baloldalt az elnöktől egy emberke izgett-mozgott, a védő. Üdvözölte az apját, az anyját, a rokonait, akiket nagy számban csődített
erre a tárgyalásra, hogy tanúi legyenek első, nagy szereplésének. Az ügyész gondolataiba merült.
Emelt hangon beszélt hozzá, mint azokhoz, akik süketek, vagy nem állnak a mi értelmi színvonalunkon.
Az auditórium susogott, a referensbíró ránézett, a szavazóbíró pedig a másik tenyerébe hajtotta fejét.
– Hát akkor – folytatta az elnök már elbeszélő hangon – mondja el szépen, hogy történt! De részletesen. Figyelmeztetem, ha mindent
bevall, segít magán, ellenben ha tagad – és itt ismét emelte hangját –, csak árt magának, mert nekünk majd módunkban lesz mindent
rábizonyítani. No, kezdje!
Az ügyvéd integetett védencének, hogy kezdje. De annak a torkán egyetlen hang se akart fölszakadni. Erre az elnök a segítségére
sietett:
– Szóval, ugye, maga a cselédjük volt, már tíz hónapja szolgált Vizyéknél. Kezdjük talán ott, hogy maguknál 1920. május 28-án
vendégség volt, az a nagy vendégség – igyekezett népiesen beszélni. – Azon a napon estefelé dolgozott.
– Helyes – bólintott az elnök, mintegy megdicsérve érte. – Végezte háztartási teendőit. Jöttek a vendégek, maga nem szolgált ki az
asztalnál, már régen megvacsoráztak, hajnali két óra lehetett. Hol volt akkor?
– Ne zavarjuk össze! Akkor még nem ment a hálóba. Az később jön. Előbb indultak a vendégek. Maga ekkor a fürdőszobában ólálkodott,
lesben állt, előre készült a tettére. Nem emlékszik, hogy Druma nagyságos úr is betekintett oda?
– No, majd ezt is mindjárt megállapítjuk. Tanú van rá. Folytassa! Menjünk vissza oda, amikor kiszellőztetett, s az asszonya aludni
küldte! Erre ahelyett, hogy lefeküdt volna, megvárta, míg elalszanak.
Anna egyik lábáról a másikra állt, előre-hátra topogott az időben, amely elmúlt. Kábulat fogta el a nagy utazástól. Elakadt.
– Méltóságos elnök úr, tekintetes törvényszék, teljes tisztelettel indítványozom, szíveskedjék a vádlott elmebeli állapotának
megállapítására egy hírneves pszichiátert iderendeltetni, hogy itt a helyszínen ellenőrizze őt. Vallomása annyira szakadozott,
annyira összefüggéstelen és patologikus, hogy védői lelkiismeretem szerint teljesen beszámíthatatlannak kell tartanom.
– A törvényszék az indítványt elveti. Amint a védő úr is tudja, már több ízben megvizsgálták a szakértők, és beszámíthatónak
jelentették ki. Különben is, kérem, a végén méltóztassék összegezni indítványait.
Az elnök újra visszazarándokolt az időbe, tapogatózva haladt előre, kereste az igazságot a vádlottal együtt, vezette őt, noha ő
maga sem látott még ebben a sötétben, s olykor arra várt, hogy majd a vádlott vezeti őt a pont felé, ahol egyszerre valami fény
gyullad, mely érthetővé teszi az egészet. Mintha két összefogózott vak ember ment volna az éjszakában, s az egyik vezetné a
másikat: vak a világtalant.
Anna hallgatott. Az elnök tolmácsolta az érzését, a kifejezhetetlen érzést, mintegy lefordítva értelmes, emberi nyelvre:
– Azt érezte, hogy haragszik rájuk, agyát hirtelenül elborította a vér, nem bírt uralkodni magán, eszébe jutott talán, hogy egyszer
asszonya megszidta, bosszút akart állni. De miért?
– És nem ébredt föl ekkor a lelkiismerete, nem szólalt meg magában a lélek, nem gondolta meg, hogy mit cselekszik, hogy ennek
következménye is lesz, hogy ezért felelnie kell Isten és ember előtt? Hiszen maga régebben nem volt ilyen leány.
Az elnök sejtette, hogy itt lehet valami, egy titok, melyet közülük senki sem tud, talán maga a vádlott sem. De továbbhaladt.
Tudta, hogy egy tettet nem lehet megmagyarázni se egy okkal, se többel, hanem minden tett mögött ott az egész ember, a teljes
életével, melyet az igazságszolgáltatás nem fejthet föl. Ő, aki már hozzászokott ahhoz, hogy az emberek nem ismerhetik meg
egymást, teljesítette kötelességét.
– No, csak mondja ki! – szólt az elnök, nagyon szigorúan. – Akkor maga odalépett az asszonya ágyához, és amíg aludt, a szívébe mártotta a kést. Ezt a kést, ni.
Fölemelte a bűnjelek között lévő óriási konyhakést, meglóbálta a levegőben, úgyhogy a hallgatóság felszörnyülködött, majd a vádlott
felé tartotta, s még mindig ide-oda forgatva, ezt kérdezte tőle:
Végre eldadogta, hogy történt. Nem is annyira a saját szavaival, mint inkább azokkal a szavakkal, melyeket a rendőrtisztviselőtől
meg a vizsgálóbírótól hallott, eléggé folyamatosan adta elő a gyilkosság lefolyását.
– Megölte az asszonyát – ismételte az elnök –, megölte a kenyéradó asszonyát, aki magát sohase bántotta. Menjünk tovább! Mit
csinált azután?
– Nem, még nem futott ki. Csak ne siessünk! Maradjunk egyelőre a hálóban! A gazdáját is leszúrta, mint egy orgyilkos, kilencszer
döfte beléje a kést. Így volt?
– És tudott aludni ilyen égbekiáltó gazság után? Akkor sem ébredt a tudatára, hogy mit művelt, hogy bűnös? Nem is jelentkezett,
hanem ott bujdosott, míg föl nem törték az ajtót. Legalább megbánta azóta bűnét? Tessék? Elkövetné újra, amit tett?
A vád koronatanúja Druma Szilárd volt, a piros arcú ügyvéd. Mikor fölkelt, és a terem közepére ment, majdnem a csillárig
magasodott.
A tanú nem is válaszolt, csak elmosolyodott a mulatságos föltevésre, hogy ő effélével rokonságban lehetne.
Szabatosan tárta föl a tényállást, mely a premeditációt kétségtelenné tette. Az ügyésznek hozzá intézett kérdéseire tömör jogászi
terminus technicusokkal felelt. Kifejtette, hogy a leány izgatott viselkedése már este szemet szúrt neki, figyelni kezdte, éjjel
kettőkor a vádlott semmi mást se kereshetett a fiókban, csak a kést, ezt nyilván elrejtette valahol, aztán mielőtt elment volna,
még egyszer rajtaütött, akkor a vádlott a fürdőszobában leselkedett, még borravalót is akart neki adni, de az rémülten ugrott be a
hálószobába.
– Engedtessék meg nekem – szólt –, hogy rávilágítsak a bűnügy politikai hátterére is, s pár szóval kiterjeszkedjek – a tanúk
soraiban ülő Ficsorra és Ficsornéra mutatott – a házmesterék szerepére! Ezek az emberek, méltóságos elnök úr, a kommunizmus alatt
oly vörös érzületről tettek tanúságot, hogy a ház lakóit éjjel-nappal rettegésben tartották. Én a magam részéről minden okot
fönnforogni látok, hogy ők a tulajdonképpeni mozgatói és értelmi…
– Kérem – szakította félbe az elnök –, a vizsgálat megindult ebben az irányban is, de negatív eredménnyel járt. Az ügyészség sem
tett vádindítványt – szólt az ügyészre tekintve, aki rázta a fejét. – Ez nem tartozik ide.
Rövid vita indult meg az ügyész és védő közt. Az ügyész kérte a tanú megesketését, a védő viszont ellenezte. Drumától kivették az
esküt. Ezért a védő újra semmisségi okot jelentett be.
Szücs Antal, a sarki őrszem, a helyszíni szemle megtörténte előtti fontos mozzanatokról számolt be, a bűnjelek elhelyezéséről és a
vádlott közönyös viselkedéséről.
Drumáné a leányt zárkózottnak tüntette föl, szóba hozta – mellékesen – a kisollója rejtélyes eltűnését is, magasztalta Vizyéket,
különösen a férfit.
Moviszterné oldalt hasított szoknyájában jött ide, megsétáltatni új toalettjét, úgy kipingálva, mint egy színházi bemutatóra.
Könnyed modorban társalgott, kacérkodva az ügyésszel.
Szerinte a leány nem volt zárkózott, inkább jó kedélyű, csodálkozott, hogy ilyesmire vetemedett, mert az asszonya maga volt az
angyali jóság, szerette is őt.
Ficsornak az elnök megemlítette, hogy mint a vádlott rokona, megtagadhatja a vallomástételt, ő azonban vallani akart.
– Figyelmeztetem – szólt az elnök –, hogy csak az igazságot vallja, mert vallomására esetleg esküt kell tennie, s a törvény a hamis
esküt szigorúan bünteti, esetleg öt évig terjedhető fegyházzal.
A házmester, aki már megrökönyödött Druma előbbi beszédétől, az ötévi fegyház hallatára még inkább menteni akarta bőrét.
Elismételte mindazt, amit nyáron vallott, s amikor a kis ügyvéd kötözködött vele, és vallomásának ingadozó voltát hangsúlyozta,
elvesztett minden mértéket:
– Nemcsak ezt mondotta, kérem, hanem mást is. Mikor egyszer összeszidta a méltósága, mert eltört egy tükröt, lejött hozzánk, és azt
mondta, hogy elmegy innen, de előbb olyant csinál, hogy maga is megbánja, fölgyújtja az egész házat.
A tanú esküt tett, aztán meghajolt az elnök előtt, oly mélyen, hogy mélyebben meghajolni emberileg szinte lehetetlen is.
– Maga azonban a vizsgálóbíró úr előtt egyebet vallott. Nézze – olvassa –, azt vallotta, hogy valakit egyszer már meg akart
gyilkolni!
– Nagyságos elnök úr – önérzeteskedett Ficsorné, megsértődve, bizonyos idétlen daccal –, én csak azt mondhatom, amit tudok – és
mikor a hallgatóság újra nevetett, tovább füstölgött magában –, én, kérem, nem mondhatok mást, csak azt, amit tudok.
– Moviszter Miklós. Dr. Moviszter orvos. Nincs itt? Kézbesítették neki az idézést? Nem mentette ki magát. Hol van?
Hát hol vagy, öreg doktor, te haldokló, a gyógyíthatatlan betegségeddel, a nyolcszázalékos cukroddal? Meghaltál azóta, vagy
magaddal tehetetlenül fekszel, senyvedve attól az álomkórtól, mely megelőzi az ilyen betegek halálát? Elvesztél te is, és már
senki sincs ezen a földön? Ha még élsz, ha csak egy szikrányi lélek lobog benned, akkor te neked most itt a helyed, akkor el
kellett jönnöd.
El is jött. Ott ült, egészen hátul, elveszve a tanúk széksoraiban, elveszve a bundájában ezen a novemberi napon, már-már kihűlve az
elmúlás közelségétől. Időbe telt, míg előretopogott, a botjára görnyedve, már olyan kicsire zsugorodva, hogy sokan fölálltak, úgy
nézték, hogy ott van-e.
Az elnök látva, hogy milyen állapotban van a tanú, közölte, hogy ülve is megteheti vallomását. Széket tétetett oda az egyik
teremőrrel. Ő ezt nem fogadta el. Sőt: még jobban kiegyenesedett. Már amennyire ő tudott.
– Igen – mondta Moviszter, alig hallhatóan, úgyhogy az elnök tölcsér gyanánt füléhez tette a tenyerét.
Moviszter gondolkozott, mint aki valami hosszú beszédre készül. Biztatta magát. Mit késlekedsz? Teljesítsd kötelességed! Csak egy
ember vagy. De hát mi több, mint egy ember? Se két ember, se ezer ember nem több nála. Lépj előre egy lépést – így –, és most még
egy lépést! Rajtad a sor. Föl a fejet, Moviszter, sursum corda, föl a szívet, csak föl a szívet!
Mit kissé hangosabban? Nem kissé hangosabban, hanem nagyon hangosan. Kiálts – dobogott benne a lélek –, kiálts úgy, mint a te igazi
rokonaid, az őskeresztények hősi papjai, akik föllázadtak a pogányság ellen, és a temetőkben, a koporsók mellől kiáltottak az
égbe, pörölve a legnagyobb Úrral is, az igazságos, de nagyon szigorú Istennel, irgalmat követelve a gyarló embereknek! Hiszen te
minden nap elmondod magadban a halotti imát. Emlékszel, mi van benne? Ne tradas bestiis animas confidentes
tibi. Ne dobd oda a vadállatoknak a tebenned bizakodó lelkeket! Et animas pauperorum tuorum ne
obliviscaris in finem. És a te szegényeidnek lelkét ne feledd el végképp! Próbálj te is így kiabálni az arénán, az
oroszlánokat is túlharsogva, bátor kathakumen.
– Igen – szólt az elnök, egy aktaköteget lapozgatva. – Ön így vallott. De tényeket kérünk. Verték? Éheztették? Agyondolgoztatták?
Nem fizették meg a bérét? Úgy látom itt – mondta gyorsan –, hogy karácsonykor valami ajándékot is kapott, egy különben
jelentéktelen ajándékot: egy jumper-t. Tessék beszélni!
– Ridegen bántak vele – jelentette ki Moviszter, erősebb hangon. – Ez volt mindig az érzésem. Szeretet nélkül bántak vele.
Szívtelenül.
– Akkor valóban csak érzések ezek, doktor úr, sejtések. Afféle finom árnyalatok, melyeket a törvényszék ilyen durva és szörnyű
bűnténynél aligha vehet figyelembe. Mert itt tények vannak az egyik oldalon: véres tények. Mi is tényeket kérünk. Aztán a többi
tanú egyebet vall. Épp az ellenkezőjét. Hogy szerették és megbecsülték. Maga a vádlott sem panaszkodott, se a rendőrségen, se a
vizsgálóbírónál. Álljon föl! – szólt oda a vádlottnak. – Bántalmazták magát?
Nézd most Moviszter ezt a lányt, mily tompultan ereszkedik le fegyőrei közé, nem kellemes látvány, de csak nézd meg jól, és nézd az
elnököt is, aki megigazítja öreg, kék szemén az olcsó pápaszemet, és vakarni kezdi a fülét, hogy ne is sejtsd, mi forog a fejében,
mi zajlik a szívében! Ő csak a földi igazságszolgáltatás képviselője. De igyekszik pártatlanul igazat látni, jobbra és balra
tekinteni, már amennyire lehetséges ez itten a világon. Nem érzed-e – biztatta egyre magát –, hogy közeledik az isteni
igazságszolgáltatás felé, s máris a pártodon van? Hagyd, hogy kicsit még vitatkozzék, végre ez az ő kötelessége, aztán újra
beszélj, ne félj tőle, ne félj te senkitől, mert teveled van az Isten!
– És ha rossz dolga is volt kérem – érvelt az elnök –, akkor a törvény adta jogánál fogva bármikor panaszt tehetett volna gazdái
ellen, fölmondhatott volna nekik, és tizenöt napon belül elmehetett volna.
– Azért nem kellett volna elkövetnie ezt a szörnyűséges bűnt – tűnődött az elnök, majd keményen tette hozzá: – Erre nincs
mentség.
– Akkor mért követte el? – kérdezte Moviszter önmagától. – Az az érzésem – ismételte makacsul –, az az érzésem, hogy nem bántak
vele emberien. Nem úgy bántak vele, mint egy emberrel, hanem mint egy géppel. Gépet csináltak belőle – és itt kitört, majdnem
kiabált. – Embertelenül bántak vele. Cudarul bántak vele.
A közönségnek az volt a benyomása, hogy ez a sír szélén álló agg doktor, korlátolt ember. Moviszter az is volt. Korlátolt volt.
Volt egy korlátja, mely nélkül emberi nagysága megsemmisült, elveszett volna a szabadság meddő korlátlanságában.
A kis kéneső ügyvéd fölpattant a székéről, s tisztelettel kérte a tekintetes törvényszéket, hogy a tanút eskesse meg. Ezt az ügyész
ellenezte, tekintve, hogy a vallomása általánosságban mozog és nem jelentős.
– Én… esküszöm… a mindentudó… és mindenlátó… eleven Istenre… hogy az igazságot… csak az igazságot… vallottam… abból semmit el nem
hallgattam… ahhoz semmit hozzá nem tettem… Az Isten engem úgy segéljen…
Visszavánszorgott a tanúk székeihez. Ezek különösen tekintettek rá, s mikor helyet foglalt közöttük, elhúzódtak tőle. Moviszter ezt
nem bánta. Ő voltakép nem is tartozott közéjük. Nem tartozott se hozzájuk, se másokhoz, mert nem volt se burzsoá, se kommunista,
egy párt tagja sem, de tagja annak az emberi közösségnek, mely magában foglalja az egész világot, minden lelket, aki él és élt
valaha, eleveneket és holtakat.
Még néhány mentő tanú vonult föl. Etel, szakácsnésan kiöltözködve és Stefi, kalapban, ahogy egy volt grófi szobalánykisasszonyhoz
illik. Kulhanek Stefánia adatainak bemondása alkalmával „személyzet”-nek nevezte magát, és elpirult. Mindketten eskü alatt
vallották az igazságot, csak az igazságot, akár a többiek, akik mind az igazságot vallották, jóhiszeműen, úgy, amint ők látták.
Dicsérték Annát, de a szegény méltóságos asszonyt meg a méltóságos urat éppúgy dicsérték.
Anna, aki már régóta egykedvűen ült a vádlottak padján, most fölfigyelt. Wildnét pillantotta meg, a raktárnoknét, az ő első
asszonyát, akihez akkor szegődött el dajkának, amikor Pestre jött, tizenhat esztendős korában. Zakatolt a szíve.
És már ott beszélt az elnök előtt Cifkáné is, ott volt a Bandika nagynénje, a Bandikáé, aki már nagy lehetett, talán iskolába is
járt. És ekkor zakatolni kezdett mindene. Egyszerre eszébe jutott minden.
A tárgyalás elhúzódott: az elnök gyorsította az ütemét, s hogy az ügyész megtette indítványait, és a védő bejelentette
huszonhetedik semmisségi panaszát, a bizonyítási eljárást befejezettnek nyilvánította. Szünetet rendelt.
Az ügyész hamar végzett. Fönntartotta a vádiratban foglaltakat, minthogy azok a tárgyalás során még inkább beigazolódtak, s
bizonyos paragrafusokra, bekezdésekre hivatkozva példás büntetést kért.
Ez a kis megindító mitugrász remekbe készült, irodalmi védőbeszéddel állt elő. Emberfeletti erőfeszítést fejtett ki, hogy védencét
tisztára mossa, s a kötelet, melyet a vádlott meg a terhelő tanúk nyakára hurkoltak, bogonként föloldozza. Túlbuzgósága
nevetségesnek tetszett. Ő észokokkal akarta plauzibilissé tenni, hogy a vádlott tettét önkívületben követte el, s önvédelemből
gyilkolta meg gazdáit. Egy regényírót megszégyenítő részletességgel tárta föl előéletét, gyermekéveit. Azt hajtogatta, hogy inkább
meneküljön száz bűnös, mint hogy egy ártatlan bűnhődjék.
– Most pedig – mondotta, miután vizet ivott – nézzük, tekintetes törvényszék, a lélektani okokat, a lélektant nézzük, tekintetes
törvényszék, a lélektani tényeket! Tekintsenek, kérem, erre a falusi leányra, a nép egyszerű gyermekére, s mielőtt ítéletet
hoznak, kérdezzék meg tulajdon lelkiismeretüktől, hogy az, aki itt ül a vádlottak padján, vajon valóban az a homo deliquente-e, az a bűnöző típus, akiről Lombroso beszél?
Erre már senki sem figyelt. Folytonosan csapódott az ajtó. A hallgatóság, elcsigázva a hosszú tárgyalástól, a tűrhetetlen melegtől,
szökdösött, csak az újságírók maradtak ott, röhögni, meg a védő hozzátartozói, rokoni kötelességből.
Druma a sötét folyosón egy cigarettázó csoportnak a vád motívumait mérlegelte, s nem kételkedett, hogy az ítélet csak kötél általi
halál lehet.
Amikor a hallgatók visszaszállingóztak a tárgyalóterembe, a védő még mindig beszélt, Pierre Janet
lélekkórtani könyveiből olvasott föl hosszú idézeteket. Az elnök az óráját nézte, a referensbíró már az ítélet szövegét vázolta
föl egy darab papírra.
Végre a szónok rászánta magát, elővette az utolsó, leghatásosabb mondatokat, s olyan költői lendülettel, mely a türelmetleneket
bosszúsággal, a hozzáértőket őszinte lenézéssel töltötte el, Madách remekművéből, Az ember tragédiájá-ból
merített idézettel befejezte beszédét.
Közben megeredt a havas eső. Sokan, akik ernyő nélkül jöttek, azon gondolkoztak, hogy kerülnek majd haza.
Háromnegyed óra múlva az elnök meg a bírák szinte szaladva léptek a dobogóra. A vádlott még nem volt ott.
Zörögtek a fegyverek. Édes Annát már hozták, odaállították. Most halotthalvány volt. Nagyon félt. A haláltól félt, a kötéltől, s
nyelt, folyton nyelt, mozgott a torka.
– … bűnösnek mondta ki… és ezért összbüntetésül tizenöt évi fegyházra… politikai jogainak elvesztésére…
– Tizenöt – adták tovább meglepődve – tizenöt –, s legtöbben emberi megindultságot éreztek, mert az ítéletet igazságosnak
tartották.
Az ügyvéd rokonaira pillantott, diadalmasan. Meg volt győződve, hogy ebben neki is, Pierre Janetnek is van némi része.
Az indokolásban az foglaltatott, hogy a törvényszék súlyosbító oknak vette azt a kegyetlenséget, mellyel a vádlott a gyilkosságot
elkövette, de enyhítő körülménynek kellett vennie a vádlott büntetlen előéletét, töredelmes beismerését és az együgyűséggel
határos műveletlenségét.
– Megértette? – kérdezte tőle az elnök a régi, erős hangján. – Magát a törvényszék tizenöt évi fegyházra ítélte. Jogában van
föllebbezni.
Ügyvéd és ügyész egymás szavába vágva, föllebbezett. De ekkor a hallgatóság már elhagyta a termet. Édes Anna úgyszólván egyedül
maradt bíráival.
Pár nap múlva átszállították a gyűjtőfogházba. Itt várta meg a Királyi Tábla ítéletét, melyet tavasszal hoztak meg, és a Kúria
ítéletét, melyet egy év múlva, karácsony táján hirdettek ki. Mind a két föllebbviteli fórum helybenhagyta a törvényszék
ítéletét.
Édes Annát egy szigorú januári napon két fegyőr a vonatra tette, elkísérte Márianosztrára. A fegyház kapuja becsapódott mögötte.
Itt törzskönyvezték, megnyírták, megfürdették, számot kapott, darócruhát: megkezdte fegyencéletét.
– Elég szép volt – szólt az asszony. – Szép volt. Amikor a románok itt táboroztak, egy román katona volt a szeretője.
XX.
Párbeszéd egy zöldkerítéses ház előtt
Most megint ősz van. A kocsmákban mustot árulnak, a gyermekek játszanak a lepottyanó, politúros vadgesztenyékkel. Hullanak a
levelek.
De a korona is egyre hull. Árfolyama: 0,22. Az emberek kétségbeesnek, hogy lehet majd ily alacsony árfolyam mellett enni,
ruházkodni, fűteni, s remegve tekintenek a közelítő tél elé.
Délben a tőzsde ordít, itt az infláció, vagyonokat vesztenek és nyernek. Csonka-Magyarországot fölvették a Népszövetségbe. Ismét
elmúlt egy év. 1922-t írnak.
Vasárnaponként fönn a Bástya sétányon katonabanda zeng, s rézlármájára önkéntelenül ütemesen lépdelnek a járókelők. Tatárék
sétálnak, a kisebb leányuk nélkül, aki már férjhez ment. Ilonkának egy miniszteri fogalmazó udvarol. Jancsiról azt hallotta
egyszer, hogy Lengyelországban van és parkett-táncos.
Néhai Vizy Kornél háza olyan, mint régen, csak a házmester új: a másik elköltözött megszállt területre.
Moviszterné ma is zongorázik, és Ady-verseket szaval. Egyre fiatalabb emberekkel találkozik. Haját kanárisárgára festi, erősen
hízik. Az ura pedig még mindig él. Már nem is volna szabad élnie, de ő, akit annyian eltemettek, először a hivatalos tudomány, az
orvostanárok és kartársai, aztán ismerősei és tisztelői – szegény megboldogult Vizy Kornél is –, minden objektív, klinikai
megállapítást és baráti jóslást megcsúfolva tovább él, rejtélyesen és megmagyarázhatatlanul, nem tudni, hogy miért. Nyilván azért,
mert valami élteti.
Ő egyébként itt a legcsekélyebb pont. Viseli a megaláztatást a felesége miatt s Etel növekvő szeszélyeit. A környék szánakozva
mosolyog rajta.
Druma Szilárd a házgondnok. Patikárius Ferenc a gyászeset után örökölte a házat, s az ő ügyvédi gondjaira bízta. A lakáshivatalnál
kijárta, hogy nagy praxisára való tekintettel megkaphassa a volt háziúrék lakását is, ezt újratapétáztatta, most itt lakik a
családjával. Közben született egy gyönyörű kisleánya, aztán egy fiacskája. Német kisasszony ügyel a három Druma csemetére, aki
szépen fejlődik. Stefi még itt szolgál, de szemüveget hord, mert gyöngül a szeme. Mellette egy kis pesztra van, széles, mongol
járomcsontokkal, suvikszfekete varkoccsal, mint egy kínai. Az iroda a második emeletre került, a régi, szerényebb lakásba. Azóta
hatalmasan föllendült. Két írógép kopog itt, s a látogatóknak bejelentőívet kell kitölteniük, milyen ügyben keresik az ügyvéd
urat. Egyre nagyobb szerepet játszik a közéletben is. Legközelebb föllép országgyűlési képviselőnek, a pótválasztáson, olyan
kerületben, ahol ellenjelöltje sincs.
Egy délután, mikor gyújtogatták az utcai lámpákat, de az őszi ég még nyájasan ragyogott, Druma Szilárd a Várból jött le két
kortesével, a Zerge lépcsőn. Lassan ballagtak hazafelé a Tábor utca szelíden ereszkedő lankáján.
Lejjebb, egy zöldkerítéses ház előtt bepillantottak a vasrácsos kapun. A kertben üveges verandát láttak, egy asztalt, ozsonnára
terítve.
Ez az üvegkalitka a maga csöndes zártságában, a kivilágított ablakaival fölkeltette érdeklődésüket. Mindhárman megálltak. Leplezett
kíváncsisággal, de őszinte irigységgel szemlélték, azt gondolva magukban, mint mindenki, aki kívülről néz akármilyen otthont, hogy
ott a boldogság és megelégedettség lakik.
Szőke kisfiú ült az asztalnál, szövetkezeti ruhájában, már uzsonna után, s azzal foglalatoskodott, hogy ólomkatonáit harcszerűen
állítsa föl a morzsás abroszon, és egy háborús indulót dúdolt, kezével verve az ütemet. Mellette az édesanyja varrt, munkájára
hajtva komoly, okos fejét. Tűnődő arcán, melyet a koszorúba font dús haj keretezett, árnyék volt. Időnként valamit mondott a
kisfiúnak. Az tanácsokat kért tőle, hogyan verhetik meg a tejeslábas meg a findzsák körül portyázó magyarok a túlerőben lévő,
fojtógázzal és tankokkal operáló franciákat.
Belülről, a lakásból a verandára lépett egy magas, kócos férfi, munkazubbonyban, cigarettázva. Feketét töltött egy vizespohárba.
Amint szájához emelte, tekintete találkozott a három idegen tekintetével.
– Ez írt is egyszer valamit – szólt a második kortes. – Valami verset. Egy beteg gyermek haláláról. Vagy egy árva gyermekről. Nem
tudom. A lányom említette.
– Nagy vörös volt – ismételte Druma. – Pogány népbiztossal dolgozott. Le is fotografálták őket együtt a Vérmezőn.
– Egyszerű – döntötte el a vitát Druma. – Mindenkivel és senkivel. Ahogy a szél fúj. Azelőtt a zsidók fizették meg, s az ő
pártjukon volt, most meg a keresztények fizetik. Okos ember ez – kacsintott. – Tudja, hogy mit csinál.