X (Close panel)Bibliográfiai adatok

Esti Kornél

Szerző: Kosztolányi Dezső

Forrás

Bibliográfiai adatok

Szerző: Kosztolányi Dezső [Személynév] [REF] [VIAF] [REF]

Cím: Esti Kornél – critical edition

Dátum: 2015

Kiadás helye: Pozsony

Kiadó: Kalligram Kiadó

  • Szerkesztő: Veres András
  • Sajtó alá rendező: Parádi Andrea , Józan Ildikó , Veres András , és Sárközi Éva
  • Lektor: Csillag István és Takáts László
  • Gyorsírás: Lipa Tímea

Szövegtanúk listája

  • Szövegtanú KK: Kritikai kiadás. (Kosztolányi Dezső, Esti Kornél Kalligram Kiadó, Pozsony, 2011. )
  • Szövegtanú EK1: Az Esti Kornél első kötetkiadása: Esti Kornél, Genius, 1933, 255 p.()
  • Szövegtanú BmN: a Bácsmegyei Napó című folyóirat (lásd még: N Napló [1930. március 26-tól])(Kosztolányi Dezső, 1909. szeptember 10., Bácsmegyei Napló, XXIX. évf. 351. sz., 1928. dec. 30., 19–20., 1929. jan. 1., 19., 1929. jan. 6., 22. p. [3 részletben])
  • Szövegtanú Ny: a Nyugat című folyóirat(Kosztolányi Dezső, Budapest, 1909 szeptember 10.: Elbeszélés, Nyugat, XXII. évf. (1. köt.) 1. sz., 1929. jan. 1., 21–34. p.)

Elektronikus kiadás adatai

Responsibility Statement2:
  • Szerkesztő: Palkó Gábor és Veres András
  • XML szerkesztő: Bobák Barbara és Fellegi Zsófia
  • XML-control: Fellegi Zsófia
  • Létrehozó: DigiPhil [REF]
  • Létrehozó: Petőfi Irodalmi Múzeum [REF] [REF]

Kiadás

digital edition
A kiadásról

Kiadó: Petőfi Irodalmi Múzeum [REF] [REF]

Kiadás helye: Budapest [Személynév] [REF]

Dátum: 2016

©Free Access – no-reuse[REF]

©In Copyright[REF]

Kosztolányi Dezső: Esti Kornél  
 
ÖTÖDIK FEJEZET, (melyben egyetlen hétköznapjának, 1909 szeptember 10-ének mozgalmas és tanulságos leírása foglaltatik s megelevenül az az idő, mikor még I. Ferenc József ült a trónon és Budapest kávéházaiban csak különböző irányokhoz, iskolákhoz szító modern költők tanyáztak).
*
Szövegtanú:
Kritikai kiadás.
Az Esti Kornél első kötetkiadása: Esti Kornél, Genius, 1933, 255 p.
 
1909. szeptember 10.
*
Szövegtanú:
a Bácsmegyei Napó című folyóirat (lásd még: N Napló [1930. március 26-tól])
 
Budapest, 1909 szeptember 10
*
Szövegtanú:
a Nyugat című folyóirat
 
  Esti délelőtt tizenegykor még mélyen aludt azon a
dívánon,

díványon,

melyen lakásadói ágyat szoktak vetni neki.  
  Valaki
hozzá ért.

hozzáért.

Erre kinyitotta
szemét.

a szemét.

  A világból, melyet az álomban elvesztett, először azt a zord alakot vette észre, aki
dívána

díványa

szélén ült.  
  – Fölébresztettelek?  
  – Dehogy.  
  – Verset írtam – mondta Sárkány, mint izgatott futár, aki egy másik bolygóról érkezik. – Meghallgatod?  
  De nem várta
meg

be

a választ, máris olvasta, gyorsan:  
 
  - A hold, ez ájult, légi hölgy,
  Csókolja a vad, néger éjszakát,
  Pezsgőt ivott…
 
Szép

Szép!

– dünnyögte Esti.  
  Sárkányt zavarta a megjegyzés. Úgy viselkedett, mint az, akit csókolódzás közben szakítanak félbe. Bosszúsan rátekintett. De miután megértette a szó értelmét is, arcán hálás mosoly suhant át.  
  Esti megkérte barátját:  
  – Kezdd újra.  
  Sárkány újra kezdte:  
 
  - A hold, ez ájult, légi hölgy,
  Csókolja a vad, néger éjszakát,
  Pezsgőt ivott és kócos, bús haja
  Reá borul…
 
Balkezében

Bal kezében

noteszből kitépett, kockás papirost tartott,
jobbkezét

jobb kezét

az arcára szorította, mintha kissé fájna a foga. Így olvasott.  
  Ez a fiú egy boldogtalan cigányprímáshoz hasonlított. Sötét volt és lángoló.  
  Sápadt fejét kormos haj koszorúzta. Szája piros volt, szinte véres. Szőrös mutatóújján sárgaréz-gyűrű csillogott.  
  Vékony nyakkendőt viselt. Kivágott, lila mellényt. Kopott, de vasalt fekete ruhát.
Vadonatúj lakkcipőt. Orkidea-illatszert használt. Ettől

Vadonatúj lakkcipőt. Orhidea-parfümöt használt. Ettől
*
Szövegtanú:
a Nyugat című folyóirat
 
Vadonatuj lakk cipőt. Orchidea parfümöt használt, ettől

beszagosodott az egész szoba.  
  Esti húnyt szemmel hallgatta a költeményt.  
  Tegnap
este együtt sétálgattak, bámulták a holdat

együtt sétáltak, karonfogva, bámulták a holdat,

a ferencvárosi bérkaszárnyák és
a vasúti

vasúti

raktárak
fölött.

felett.

Most ez a hold újra megjelent Esti zárt szemhéjai mögött, az elsötétült szemgolyóján, akár a tegnapi égbolton. Ott úszott a hold, a költemény holdja, mely az 1900-as évek divatja szerint kissé ki volt pingálva, kissé kacér volt és piperés, de sokkal szebb, mint a valóságban.  
  – Nagyszerű – kiáltott Esti,
amikor

mikor

a költemény véget ért és fölugrott a
dívánról

díványról

–, nagyszerű.  
  – Igazán?  
  – Igazán.  
  – Jobb, mint az "Őrült hinta"?  
  – Össze se lehet hasonlítani.  
  – Esküszöl?  
  – Esküszöm.  
  Sárkány még mindíg reszketett, a verse
lüktetésétől.

ritmusában.

Azt

Ugy

érezte, hogy valami nagyon jelentős esemény történt.  
  Esti is
ezt

ugy

érezte. Széttekintett hónapos szobája rendetlenségében. Amíg harisnyáját kereste a földön, megkérdezte:  
  – Mikor írtad?  
  – Éjjel. Ahogy hazamentem.  
  Egy kicsit hallgattak.  
  Sárkány feléje
fordult:

fordult.

  – Te nem írtál verset?  
  – Nem – szólt Esti csüggedten. – Tegnap nem. Hová adod?  
  – A
Független Magyarország-ba.

Független Magyarországba.

Független Hirlapba.
*
Szövegtanú:
a Nyugat című folyóirat
 
  Leült Esti íróasztalához, hogy versét letisztázza, tintával.  
  Esti
ezalatt lassan öltözködött. Míg nadrágját húzta, elolvasta a reggeli lap tárcáját és verseit.

ezalatt immel-ámmal öltözködött. Nadrágját fölhúzta, merőben tájékozatlanul a mosdótál elé állott. Belenyomta két kezét, várt.

Arcát kissé megnedvesítette. Nála a mosdás ekkoriban csak ennyiből állott. Annyira ragaszkodott egyéniségéhez, hogy átallotta lemosni a napközben rárakódott rétegeket. Azokat, akik a túlzott tisztálkodás babonájának hódoltak, tehetségtelen embereknek tartotta.  
 
Fésűt-kefét

Fésűt, kefét

se használt. Haját,
melyhez

melyre

a párna pihéi tapadtak, újjaival kócolta össze, hogy
máskép

másképp

legyen zilált, mint éjjel s a tükör előtt mindaddig igazgatta fürtjeit, míg meg nem pillantotta benne azt a fejet, melyet egyszer elképzelt magának s legszívesebben sajátjának vallott. Még csak nyakkendőjét kötötte
föl,

fel,

nagy gonddal.  
  Sárkány, aki elkészült a másolással, egy kabaré-dalt dúdolt.  
  – Csitt – mondta Esti, fejével az ajtóra mutatva, melyet egy szekrény torlaszolt el.  
  Mögötte laktak a háziak, két korosabb hölgy, a főbérlők: ellenségei az albérlőknek és az irodalomnak.  
 
Mind a ketten

Mindaketten

elszomorodtak. A szekrényt nézték s abban a valóságot látták, mely mindíg
gyámoltalanná

gyámoltalanokká

tette őket.  
  – Mit csináljunk? – kérdezgették suttogva.  
  Előttük egy nap, egy új nap, a korlátlan szabadságával és lehetőségével.  
  Mindenesetre lementek, beültek a közeli vendéglőbe, egy szálloda éttermébe.  
  Itt még maguk voltak.  
 
Az

At
[!]
[sic!]
n
Jegyzet sajtóhiba

étterem fehérlett. Ívlámpák lila fénye zizegett a frissen
mosott

mosott,

patyolat-abroszokra,

patyolatabroszokra,

a bontatlan, szűz oltárokra, melyeknél még
senki sem

senkise

senkisem
*
Szövegtanú:
a Nyugat című folyóirat
 
áldozott. Pincérek sürögtek, ragyogó
ingmellel

ingmellel,

a munka előtt üdén, báli gavallérok módjára. Fölvonó kattogott a szálloda falai között. A
félig nyitott

félignyitott
*
Szövegtanú:
a Nyugat című folyóirat
 
ajtón kilátás nyílt az előcsarnokba,
bőr-karszékekre,

bőrfotelekre,

pálmákra. Egy szobalány
ásítozott, a

ásitozott itten, a

véletlen szerelem isteni igéretével. Gyönyörködtek a délelőtti csöndéletben. Azt képzelték, hogy most, mikor
kívülük

kivülök

senki
sincs

sincsen

itten, mindez az övék s minthogy ezt képzelték, valóban az övék is volt.  
  Egyikük se volt éhes, de elhatározták, hogy megebédelnek,
csakhogy

csak hogy

túl legyenek rajta. Sárkány az új versére hivatkozva, melyet
már

ma

délután háromkor, de legkésőbb hat és hét között okvetlen eladhat a kiadónak, két koronát kért kölcsön, becsületszóra. Ajókagyűrűt ettek,
zsömlyével

zsemlyével

mártogatva ki
az olajat, őzcombot, áfonyával, vaníliakrémet. Hosszúlépést

olaját, őzcombot áfonyával, vanilia krémet. Hosszulépést

ittak. Elszívtak egy-egy
zöldpettyes,

zöldpettyes

világos médiát.  
  Delet harangoztak, mire kiértek a
körútra.

Körútra.
*
Szövegtanú:
a Nyugat című folyóirat
 
Budapest, az ifjú város tündöklött. A szeptember-eleji nap aranylemezekkel rakta ki a házak homlokzatát. Süttették fejüket a verőfénnyel. Az ég kék volt, elhasználatlanul kék, ahogy az újonnan pingált lakások
mennyezete,

menyezete,

mely még ragad és illatos a festéktől.
Minden

Minden-minden

ilyen új volt köröttük. Ekkor kezdődtek az iskolák. Elemisták tipegtek táskával hátukon, szorongatták a levonóképeket, melyeket ajándékba kaptak a papírkereskedőtől.  
  Esti és Sárkány egyszerre megállott.  
  Velük szemben egy
fiatalember

fiatal ember

közeledett, háttal nekik, visszafelé, rákmódra haladva, de nagy gyakorlottságra valló, igen gyors ütemben.  
  Fejebúbján bazári szalmakalap táncolt.
Porcelán-nadrágot

hordott, szürke, vastag posztókabátot, hússzínű
kaucsuk-kézelőt.

kaucsuk kézelőt.

Vasbotot lóbált.  
  A következő pillanatban maguk is megfordultak és úgy igyekeztek feléje, háttal, szaporán iparkodva.  
  Amikor szembe kerültek vele, elröhögték magukat.  
  – Szervusz, te marha – kiabáltak neki és összeölelkeztek.  
  Végre együtt voltak, ők hárman, Kanicky, Sárkány és Esti,
senki se

hiányzott, a
kör

lánc

bezárult, a világ kiteljesedett: találkozott az egylet, a Balkán-egylet, melynek elsőrangú
föladatai

feladatai

közé tartozott ilyen és ehhez hasonló műveletek szabad, bátor, nyilvános gyakorlása.  
  A járókelők rosszallóan, némi
megvetéssel, de leplezett

megvetéssel és leplezett

érdeklődéssel szemlélték ezt a
három

három,
*
Szövegtanú:
a Nyugat című folyóirat
 
vídám fickót, ezt a három
léha,

modortalan,

éretlen frátert. Nem értették
őket, tehát

őket és

gyűlölték.  
  Kanicky az aszfaltra köpött. Nyála fekete volt. Olyan fekete, mint a tinta.  
  Medvecukrot rágcsált.  
  A medvecukrot megtalálták a bal zsebében, a jobban pedig naspolya volt, papírzacskóban.  
  Tanyájuk felé tartottak, a
New-York-kávéházba.

New-York kávéházba.

  Sárkány útközben fölolvasta új versét Kanickynak is. Egy bútorkereskedés kirakatában hálószoba állt, két széles
topolyafa-ágy,

topolyafa-ágy

megvetve,
selyempaplanok,

kék selyem paplanok,

párnák, éjjeli szekrények. Gondolatban belefeküdtek az ágyba, a
cipőjükkel.

cipőikkel.

Maguk mellé képzeltek egy eszményi hitvest, akkorát, mint egy titáni
porcelánbaba,

porcellánbaba,

sátoros hajjal, tussal festett szemölddel. Mindez oly távoli volt és valószínűtlen, hogy az ábrándozást
elszégyelték és félretették

elszégyelték, félretették

verstémának. Bementek egy
állatkereskedésbe.

állat-kereskedésbe.

Alkudtak egy majomra, megkérdezték, mennyibe kerülhet egy oroszlán. A kereskedő látván, hogy milyen vevőkkel áll szemközt, kitessékelte őket.  
  – Talán köszönjünk – indítványozta Kanicky.  
  Erre köszöntek, mindenkinek, aki szembe jött velük. A három kalap egyszerre
lendült meg,

lendült föl,
*
Szövegtanú:
a Nyugat című folyóirat
 
lendült,

varázsütésre. Szemük becsületesen az üdvözöltek szemébe tekintett. Azok néha örvendtek, hogy ennyire köztiszteletben
állnak,

állanak,

néha azonban meglepődtek, észrevették a vásott csínyt s végigmérve
őket,

őket

tovább mentek. De
az eredmény

a statisztika

ezúttal elég jó volt. Tizenöt "ember" közül tizenegy visszaköszönt.  
  Ezt is abbahagyták.  
  Esti a Rákóczi-út sarkán vett két léggömböt. A zsinegeket belekötötte gomblyukába és sietett
barátjai után.

barátai után, akiket elvesztett.

barátjai után, akiket elvesztett.
*
Szövegtanú:
a Nyugat című folyóirat
 
  Nem messze a kávéháztól csoportosulás támadt. Azt mondták, két úr veszekszik, az egyik meglökte a másikat,
mindjárt

mingyárt

pofozkodni fognak.  
  Izgatott szóváltás hallatszott:  
  – Kikérem
magamnak.

magamnak!
*
Szövegtanú:
a Nyugat című folyóirat
 
Szemtelen,

Szemtelen

pimasz.

pimasz!

  – Maga a szemtelen, maga a pimasz.  
  Kanicky és Sárkány halványan néztek egymással farkasszemet. Kanicky a kezét emelte. Egy higgadt úr közbevetette magát:  
  – De uraim, az isten szerelmére,
uraim.

uraim!
*
Szövegtanú:
a Nyugat című folyóirat
 
  Kanicky a higgadt úrra pillantott s amint szokta ilyenkor, ezt kérdezte Sárkánytól:  
  – Mondd kérlek, ki ez?  
  – Nem tudom.  
  – Akkor
gyere.

gyerünk.

  Belekarolt Sárkányba, mintha mi
se

sem

történt volna s a jelenlevők ámulata közepette ölelkezve lejtett el vele. Esti hozzájuk csatlakozott.  
  – Bedőltek? – kérdezte őket.  
  – Be – mondták vihogva.  
  Az egyik léggömböt fölengedték.  
  Így értek a kávéházba.  
  A kávéház – az ebédszünet alatt – csöndes volt, elhagyatott.
Takarítóasszonyok

Takaritó-asszonyok

jártak ide-oda, seprűkkel, rocskákkal, törölgették a márványasztalokat. Elkésett reggeli kávézók fizettek. Egy cingár artista haladt át a
hölgyszalonon.

hölgyszalónon.

  Pörkölték a délutáni kávét.
Aromája

Arómája
*
Szövegtanú:
a Nyugat című folyóirat
 
megcsiklandozta orrukat. Fönn a karzat, a csavart, aranyozott, barok-oszlopaival, mint egy
buddhista

budhista

templom, várni látszott valamit.  
  Itt telepedtek le, a
törzsasztalukhoz.

törzsasztalukhoz

Először is anyagi ügyeiket igyekeztek rendezni. Kanickynak tizenhat fillérje volt, Sárkánynak harminc, Estinek egy korona négy fillérje. Kevés, hogy megvívhassák a mai csatát.  
  Sárkánynak, akinek a legnagyobb kilátása volt a mai napon, mert megírta versét, odaintette a délelőtti fizetőt, leolvastatott vele húsz
princeszászt,

pincesszászt,

feketét rendelt, aztán megmutatva kéziratát, melyet ma délután háromkor, de legkésőbb este hat és hét között eladhat a Fületlennek, tíz koronát kért tőle kölcsön. A fizető megadóan eléje tette az összeget. Esti
duplafeketét

dupla feketét

rendelt. Kanicky szódabikarbónát, vizet, kutyanyelvet.  
  A szódabikarbónát bevette. Lassanként, csupa szórakozottságból megiszogatta az előtte álló három pohár vizet, noha egyikbe Esti beleverte a cigarettája hamvát. Krokit kezdett írni, hogy pénze legyen. Hirtelen fölugrott, a fejéhez kapott. Sürgősen
telefonoznia

telefonálni

telefonálnia
*
Szövegtanú:
a Nyugat című folyóirat
 
kellett. Fényes homlokát ideges gondok rajzották körül. Megkérte barátjait, hogy kísérjék le a telefonfülkéhez. Nem szeretett egyedül lenni.  
  Amíg leértek a földszintre, lökdösődtek, vicceltek, ismerősökkel találkoztak és elfelejtették, hogy
voltakép

voltaképp

mit akartak. A telefonokon undok alakok lógtak piócák gyanánt, németül beszéltek, vén fráterek,
negyven-ötvenévesek,

negyven-ötven évesek,

akik nemsokára úgyis meg fognak dögölni. Kanicky félóra múlva kapott összeköttetést. Diadalmasan jött ki a fülkéből. A nő eljön, délután háromkor. Sárkánytól kölcsönkért öt koronát, becsületszóra s akkor Esti is megkapott az imént kölcsönadott két koronájából egyet.  
  Miután anyagi ügyeik valahogy rendeződtek, könnyülten ültek vissza asztalukhoz. Kanicky pár mondatot írt a krokiból. Megint abbahagyta az írást. Hordárt hivatott, levelet küldött annak, akinek telefonozott. Cigarettáztak és sóhajtoztak. Nevettek és búsultak, gyors egymásutánban. Integettek a tükörablakon át az
utcán

uccán

elhaladó nőknek. Amikor a pincér gyümölcsöket vitt előttük, keresztneveket adtak a gyümölcsöknek. Az alma: Károly, a
szőlő:

szőllő:

Ilona, a szilva: föltétlenül Ödön, a körte: a puhasága, élvetegsége miatt
Jolán

Jolán,

stb. Valami nyugtalanság viszketett bennük. Társasjátékot játszottak betűkkel, színekkel,
hangokkal,

hangokkal

összekeverve, tódítva-foldozgatva mindent. Fölvetették a legfurcsább kérdéseket, mi lenne, ha valami nem úgy volna, amint van? Nem, ők nem voltak megelégedve a teremtéssel.  
  Háromkor Sárkány az utalványért vágtatott. A kávéház zúgott, a zaj a karzaton egyre erősbödött. Ebben a harsány lármában érezték életük ütemét, azt, hogy mennek valahová, hogy haladnak előre. Minden asztal, minden fülke el volt foglalva. A füstből viharfellegek tornyosultak. Jól esett elnyúlni ebben a gőzben, ebben a meleg pocsolyában, semmire se gondolni, figyelni, hogy fortyog és bugyborékol s tudni, hogy azokat, akik benne lubickolnak, lassanként elernyeszti, megabálja, összefőzi, együvékotyvasztja, egyetlen zsibongó korhelylevessé. Elszórva a különböző asztaloknál, bársonypamlagokon,
székeken

székeken,

mindennapos ismerőseiket látták. Mind-mind megérkeztek.  
  Itt volt Bogár, az ifjú
regényíró, Pataki és Ürögi Dani.

regényíró.

Itt volt Arácsy, a festő, aki firenzei lovagruhában fényképeztette le magát, tőrrel az oldalán, amint zongorázik. Itt volt Beleznay, a híres műgyüjtő, Wilde és Rodin személyes ismerőse. Itt volt Szilvás, a
"márki",

"márki"

csontnyelű sétapálcájával, az
utólérhetetlen

utolérhetetlen

csevegő, aki legújabb
csibész-szavainkat

csibészszavainkat

dévajul

humorosan

és mesterien elegyítette a nyelvújítási szótárak, a régészek, az akadémiai székfoglalók avatag kifejezéseivel. Itt volt Elián, az idegorvos, Gólya, az iparművész,
Sóti, a tudós, aki

Sóti a tudós, aki
*
Szövegtanú:
a Nyugat című folyóirat
 
Sóti, aki

népmeséink eredetével foglalkozott, Boldog, a modern fényképész, aki Berlinben tanult és Kopunovits, a tragikus szininövendék. Itt volt Dayka, egy nagybirtokos szőke fia, aki a neokantianusokat bújta és az ismeretelméletről beszélt. Itt volt Kovács, aki sohase beszélt, bélyegeket gyüjtött és gúnyosan mosolygott. Itt volt Mokosay, aki már
Párizsban

Párisban

is járt,
Verlaine-t

Verlainet-t

és Baudelaire-t francia eredetiben olvasta s francia
eredetiből

eredetiben

idézett, nagy lelkességgel és
gyarló

hiányos

kiejtéssel. Itt volt Belényes, a "hites vegyész", aki valami szabálytalanság miatt állását vesztette, most az újságok szerkesztőségeiben lebzselt és adatokat szolgáltatott a leleplező
cikkekhez.

riportokhoz.

Itt volt Kotra, a dramaturg, aki a tiszta irodalmat követelte a színpadon is, a legtisztább irodalmat s elő akarta adatni mellette ülő barátjának, Géza Gézának "Halálvárás" című készülő drámáját, melyben emberek nem is szerepelnek, csak tárgyak s a kulcs a kulcslyukkal hosszú
és

s

mély metafizikai vitát folytat. Itt volt Rex, a képügynök, aki dacolva a közvéleménnyel, Rippl-Rónait dícsérte és szidta Benczúrt. Itt volt Ikrinszky, a csillagász, Christian, a conferencier, Magass, a zeneszerző. Itt volt Pirnik, a nemzetközi szociáldemokrata. Itt volt Scartabelli, az
esztétikus

esztetikus

és polihisztor, aki meleg
basszushangján

basszus-hangján

részint Wundtról és a kísérleti lélektanról értekezett, részint a budai kis
utcákról,

uccákról,

igen
érzelgősen,

érzelgősen

hangsúlyozva, hogy ő nem érzelgős. Itt volt
Exner,

Eyssen,

akiről mindenki csak annyit tudott, hogy vérbaja van. Itt volt Bolta, aki nem tartotta Petőfit költőnek, mert Komjáthy Jenő a költő. Itt volt Spitzer, aki Max Nordaut tartotta a világ legnagyobb lángelméjének. Itt volt Wesselényi, egy széplelkű patikussegéd. Itt volt Sebes, akinek már két elbeszélése megjelent a napilapokban s egy el volt fogadva. Itt volt Moldvai, a lírikus. Itt volt Czakó, egy másik lírikus. Itt volt Erdődy-Erlauer, egy harmadik lírikus. Itt volt
Vándory

Vándor

V. Valér, a műfordító, aki minden nyelvből fordított, de egyet
se tudott, az anyanyelvét is beleértve.

se tudott az anyanyelvét beleértve.

Itt volt Specht, gazdag szülők gyermeke, egy szerény, hallgatag fiatalember, aki nem írt semmit, de két évig kezelték zárt intézetben és zsebében állandóan ott tartogatta a három elmeorvos
által

álal

aláírt pecsétes bizonyítványt, hogy épelméjű. Itt volt egyáltalán mindenki.  
  Ezek mind egyszerre beszéltek. Arról, hogy van-e az embernek szabadakarata, hogy milyen alakú a
pestisbaktérium,

pestis-baktérium,

hogy mennyi Angliában a munkabér, hogy milyen messze van a Sirius, hogy mit értett Nietzsche az "örök visszatérés"-en, hogy jogos-e a homoszexualitás és hogy Anatole France zsidó-e. Mindennek bele akartak hatolni az értelmébe, gyorsan és alaposan, mert bár nagyon fiatalok voltak valamennyien, alig többek
húszévesnél,

husz évesnél,

úgy érezték, hogy már nincs sok idejük.  
  Esti homályosan ismerte ezt a társaságot. Nem volt mindíg bizonyos, hogy ki kicsoda, de ez nem is volt baj, az illetők se voltak még bizonyosak, hogy kicsodák, hiszen egyéniségük, jellemük
épen

éppen

most és

itt alakult ki. Megesett, hogy összetévesztett egy fényképészt egy költővel s az is megesett, hogy őt tévesztették össze egy fényképésszel. Ezt kölcsönösen nem vették zokon. Elmesélték
életüket,

egymásnak életüket,

emlékeiket, eddigi szerelmeiket, terveiket, aztán, ha jónak látták, be is mutatkoztak, formaságból s esetleg meg is jegyezték
egymás nevét.

a nevüket.

  Ott ült közöttük, hallgatta szavaik zsongását. Vonzódott hozzájuk. Ebben a zűrzavarban minden hang egy-egy billentyűt ütött meg lelkében, rokon volt mindenkivel és mindennel. Ő nem értette az életet. Fogalma se volt, mért született erre a világra. Úgy gondolkozott, hogy akinek részévé jutott ez az ismeretlen célú kaland, melynek vége a megsemmisülés, az minden
felelősség

felelősség és kötelesség

alól föl van mentve s jogában áll, hogy azt tegye, amit akar, például végigfeküdhet a kocsiúton és minden ok nélkül elkezdhet jajgatni,
a nélkül,

anélkül,

hogy különösebb megrovást érdemelne. De

mert az életét a maga egészében
értelmetlenségnek

értéketlenségnek

tartotta, a kis részeit külön-külön mind megértette, minden embert
kivétel nélkül, minden

kivétel nélkül. minden

magasztos és aljas szempontot, minden elméletet s ezeket azonnal magáévá is tette. Ha valaki öt percig beszél neki okosan, hogy térjen át a
mohamedán hitre,

mohamedán-hitre,
*
Szövegtanú:
a Nyugat című folyóirat
 
ő áttér rá, föltéve, hogy megkímélik a cselekvés nyűgétől, a szaván fogják és nem adnak neki időt, hogy később mégis visszatáncoljon.  
  Így élni a nagy esztelenségben a kisebb esztelenségek közepette, véleménye szerint nem is oly ostobaság, sőt talán a leghelyesebb, a
legtermészetesebb

legstílusosabb

életmód. Ezenkívül szüksége is volt erre a vad összevisszaságra, erre a maró pácra. Írni akart. Várta a pillanatot, mikor a kétségbeesés és undor odáig fokozódik, hogy már öklődnie kell s ekkor minden kiszakad majd belőle, ami fontos és lényeges, nemcsak a mellékes és esetleges. De ez a pillanat még nem érkezett el. Nem érezte még magát
elég

eléggé

rosszul ahhoz, hogy írhasson. Zabálta a nikotint, új duplafeketét kért, hogy paskolja szívét, hogy tovább gyötörje örökké kíváncsi, mohó és játszi szellemét s lázasan figyelte magában a belső lüktetést, olvasta
ütőerét,

pulzusát,

mely százharmincat vert, boldogan olvasta, mint uzsorás a pénzét.  
  Nők vették körül. A "csongrádi asszony", aki kéthetenként fölrándult az ura mellől és szabad idejét írók között töltötte, irodalmi
leányok,

lányok,

ál-démonok,

áldémonok,

egy halvány artistanő, aki beteg lehetett s egy sárgaarcú, puffadt nő, nagy és rettenetes, mint Klytaimnestra. Fehérben, kékben, feketében ültek itten, kivirágozva a forró mocsárban, akár
Hévízen

Hévvízen
*
Szövegtanú:
a Nyugat című folyóirat
 
a tavirózsák. Mindegyiket megáhította. Tétova pillantása nyugtalanul cikázott közöttük. Élvezte a véletlen cselvetéseit és halálos szeszélyeit, melyek minden másodpercben megváltoztathatják életét és végzetté lehetnek. Figyelte a "csongrádi asszony" kezét, puha ujjai végén a körmeit, melyeket rózsaszínre sikált s hegyesre nyírt, elképzelte, hogy esetleg ez a nő is lehetne a sorsa, de idegenszerű körmeitől, melyek gyöngéden karcoltak, mint a rózsatövisek, megborzadt s a gondolatot riadtan utasította vissza. A "csongrádi asszony" megkérdezte,
mire

mit

gondol most. Esti fölényesen elmosolyodott, hazudott valamit, úgy, hogy a nő mégis azt gondolhassa, amit ő gondolt.  
  Kanicky a barátja mellére hajtotta fejét. Ő nem minden nőt várt, csak az egyetlent várta, aki valami félreértés folytán nem jelentkezett,
noha

bár

régen elmúlt három óra. A hordár se jött vissza, akit már délben elküldött a fontos üzenettel. Egy másik hordárt bízott meg, hogy a régit megkeresse. Átnézett a szemben
levő

lévő

kávéházba s a "Rabló" nevű kisvendéglőbe. Visszajövet a telefonfülkében egy óra hosszat telefonozott különböző helyekre, eredménytelenül. Estinek intett, hogy mindennek vége. Rendelt egy kis-irodalmit, melyet jó étvággyal elfogyasztott, aztán újra szódabikarbónát vett be.  
  Hét felé megérkezett Sárkány, aki három órától kezdve elkallódott valahol. Sugárzott a boldogságtól. Elmesélte, hogy életében egészen új korszak nyílt meg. Találkozott azzal az állítólagos
óvónővel,

tanitónővel,

akiről már annyit beszélt barátainak, hogy ők talán jobban ismerték, mint ő maga, kibékült vele és most végre-valahára minden, minden rendbejön, véglegesen. Esti és Kanicky naponta hallották, hogy Sárkánynak új korszak kezdődik életében és hogy rátalált az egyetlen nőre. Inkább az
utalványára

utalványra

voltak kíváncsiak. Sárkány arca elsötétült. Elsősorban közölte, hogy minden pénzét elköltötte. Ami az utalványt illeti, az történt, hogy háromkor annak rendje és módja szerint fölkereste a kiadót, az rosszkedvében volt, félvállról odakiabált, hogy jöjjön hat és hét között. Hat és hét között meg is jelent, szelíden és udvariasan átnyújtotta a
versét, könyörgött, hogy

versét. Könyörgött, hogy

fizesse ki, mire a kiadó, ez a göndör és véres gazember, aki
Heródeshez

Herodeshez

hasonlított, hallatlan gorombaságokkal fogadta, kéziratát megköpdöste, lábával tiporta, őt pedig a szó szoros értelmében kirúgta. Hogy mint folyt le ez a jelenet, egyéni előadása alapján nem igen tudták elképzelni
barátai,

barátjai,
*
Szövegtanú:
a Nyugat című folyóirat
 
de azért fölháborodtak a kiadó tapintatlanságán.  
  Itt álltak tehát
hárman,

ők hárman,

egy vas nélkül, hátuk megett rengeteg feketével, cigarettával, hordárköltséggel, a kis-irodalmi fölvágottról nem is beszélve,
s előttük

előttük,

az üres, kilátástalan éjszakával. Valamit tenni kellett. Az élet közönyösen hullámzott. Scartabelli, a Bhagavad Gitáról meg a Nirvánáról beszélt nekik, mérsékelt érdeklődés közepette. Vándory V. Valér egy francia regényt fordított.
Aziránt

Az iránt

tudakozódott a jelenlevőktől, hogy mit jelenthet
magyarul: derechef.

dereche magyarul.

Mokosay a kiejtését kifogásolta. Elkérte tőle a könyvet. Azon a véleményen volt, hogy ez egy olyan virág neve, mely nálunk nem is nő. Mások egy trágárságra gyanakodtak. Legtöbben azt tanácsolták, hogy hagyja ki a szót, mire Vándory V. Valér kihagyta az egész szakaszt és tovább dolgozott. Ekkor lépett
hozzájuk Hannibal,

ide Hannibal,
*
Szövegtanú:
a Nyugat című folyóirat
 
ide Hannibal is,

az éji árus, az ólompofájával, száján a megfagyott
vigyorral, malac képeslevelezőlapjait ajánlgatta s utána mindjárt

vigyorral, pikáns képeslevelezőlapjait ajánlgatta melyek a fény felé tartva különös ábrákat mutatnak s utána mindjárt

vigyorral pikáns képeslevelezőlapjait ajánlgatta, melyek a fény felé tartva, különös ábrákat mutatnak s utána mindgyárt
*
Szövegtanú:
a Nyugat című folyóirat
 
az óvszereit, mintha e levelezőlapok puszta megtekintése is ártana
egészségüknek.

egészségünknek.
*
Szövegtanú:
a Nyugat című folyóirat
 
  Esti fölkelt, megkereste az
éjjeli

esti

fizetőt. Tíz koronát vett ki belőle. Egy aranyat kapott. Ezen osztozkodni kellett volna barátaival, akiknek régebbről szintén tartozott s bonyolult számítások után az üzletet félig-meddig jónak is gondolta,
remélvén,

azt remélvén,

hogy legalább rögtön visszakapja azt a koronát, melyet Sárkány máról még mindíg nem adott meg. De
másként

döntött. Egyszerűen megszökött. Rohant-rohant az
utcán.

uccán.

Úgy tervezte, hogy bemegy az Írói Körbe, legalább hatvan koronát nyer, azt testvériesen három felé osztja, mindenkinek húsz-húsz koronát. A bakkasztalnál, a koporsó előtt Homona ült, a híres nyerő, egy tekintélyes hírlapíró, aki abból élt, hogy a bankokat zsarolta. Ezt rossz ómennek tartotta. A kerek, csábító aranypénzt mégis odadobta a zöld mezőre, egy összegben. Tétjét minden feltűnés nélkül besöpörték.  
  Ezt azonnal megállapíthatta. De vagy tíz percig állt meredten, mintha arra várna, hogy egy
világforradalom

világ-kataklizma

világkataklizma
*
Szövegtanú:
a Nyugat című folyóirat
 
megváltoztatja a sors föllebbezhetetlen
döntését s akkor az aranyát majd visszaadja a bankár.

döntését.

  A kávéházban úgy várták, mint egy megváltót. Kanickyt két hordár fogta
körül,

körül

aki visszaérkezett és követelte pénzét. Ő egy darabig ész-okokkal próbálta
magyarázni

megmagyarázni

nekik, hogy nincsen igazuk, majd bevett egy aszpirint, öt perc alatt lekente krokiját a hordárok fedezete mellett

eladta, szintén a hordárok fedezete mellett. Még pénzt is hozott haza és dobott valamit barátainak.  
  Elmentek a
Mária-utcába

Mária-uccába

Sárkányhoz, aki levelet várt
az óvónőtől.

a tanitónőtől.

Elmentek
Kanickyékhez,

Kanickyékhez

ahol teát ittak. Egyetlen óriás szobában
tartózkodott

tartozkodott

a család. Kanicky egyik nénje festett, a másik zongorázott, a harmadik mindaddig, míg a vendégek ott voltak, arccal a falnak
fordulva állt,

fordult, mereven állt,

nem tudni, miért. Az apa, egy szeretetreméltó, kedves
öregúr,

öregúr

a szoba közepén ült és írt, az aggkor higgadtságával, bele-belemártotta tollát a kalamárisba, óvatosan lepöccentette hegyéről a fölösleges tintát és nem törődött a körötte tomboló zajjal. Kapuzárás után lejöttek. Kanicky Az ember tragédiájából szavalt hangosan. Egy sötét téren valami kocsis-féle parasztember, ostorral a kezében, egyenesen feléje ment, kezét a vállára tette s így szólt:  
  – Tudja mit? Inkább visszafizetem az ötven fillérjét, de adja ide a kötőféket.  
  – Nem – felelte
Kanicky –,

Kanicky, -

a kötőfékre szükségem van.  
  Esti nem értette az ötven fillért és a kötőféket, nem tudta, hogy
összebeszélés

összebeszélés-e

ez is, vagy valami véletlen s félni kezdett. Az éjszaka fekete rongyai hevertek körötte.
Jó lett volna már otthon lenni, a dívánán feküdni egyedül. Útálta magát,

Szeretett volna már otthon lenni, a díványán feküdni egyedül, útálta magát,

útálta
barátait

barátjait

is, de nem bírt elszakadni tőlük. Az a riadalom fogta el, mint gyermekkorában, mikor azt érezte, hogy valami tilosat követett el. Az emberek a gázlámpák alatt a napi munkától bambán meredtek
az arcába,

arcába,

mintha figyelnék, hangos cipőkopogással jöttek utána, mintha követnék. Örült, mikor betértek a "Rabló"-ba.

Legalább zárt hely volt.

A gépzongora

A zongoraverkli

a Tannhäuser nyitányát játszotta. Gách József, az unokaöccse, az orvosnövendék, az orrához tartotta két tenyerét és megszagoltatta vele. Aznap boncolt először. Faltay, a
bőrsarús

szandálos

tolsztojánus
tejbe-darát

tejbe darát

vacsorázott. Bisszám, a szakállas, fiatal teozófus, akinek olyan piros arca volt, mint az alma és olyan fehér foga, mint a
porcelán, melegen szemükbe tekintve arra intette őket,

porcellán, melegen a szemükbe tekintve intette őket arra,

hogy szeressék a Természetet és éljenek összhangban a Világmindenséggel.  
  Erre, gondolták, még ráérnek s újra átnéztek a kávéházba.  
  Itt a magas, szellemi tivornya már züllésnek indult. A karzaton a második
vezérkar

garnitúra

foglalt helyet, tizennyolc-tizenkilencéves ifjoncok. Putterl, a kis Hajnal s a kis Wallig rumos fekete és egyiptomi cigaretta mellett harcos folyóiratot alapítottak, a lehető legmagasabb
színvonallal,

szinvonalakkal,

a megcsontosodott hagyományok, az akadémia, a vének ellen. Mellettük Abmentis zenére írt szöveget s énekelte az első sorát: "Oh lágy madárkám". A "lágy" helyett kétszótagú, jambusos szóra lett volna szüksége, ennek folytán így próbálgatta a sort: "Oh kemény madárkám". Viszont ezt mégse használhatta. Dalolva új jelzőt keresett, mely a szövegbe is, a madárkához is illik. Erdődy-Erlauer képviselte a régi
nemzedéket.

gárdát.

Ő az első fülkében
kotolt, rámeredve kéziratpapirjára, melyre egész délután csak ennyit írt:

kotolt reámeredve a kéziratára, melyre délután ezt írta:

"Az életem olyan…" De azóta se tudta folytatni. Nem tudta, hogy milyen az élete, nem tudott rá hasonlatot találni, ami nem is volt
csoda: Erdődy-Erlauer

csoda, mert Erdődy-Erlauer

élete semmihez

hasonlított, az pont olyan volt, mint az ő élete.  
 
Ott hagyták

Otthagyták

őket, a kézirataikkal, a keserves,
búval-bélelt

buval bélelet

életükkel. Csatangoltak a Dunaparton, a
Keleti Pályaudvar

Keleti-pályaudvar
*
Szövegtanú:
a Nyugat című folyóirat
 
körül. A város minden részében fölszedegették az írótanoncokat, akik kóborogtak az éjszakában, mintegy
ügyeletes szolgálatot teljesítve: Exnert,

ügyeletes szolgálatot teljesítve: Eyssent,
*
Szövegtanú:
a Nyugat című folyóirat
 
ügyeletet teljesitve. Eyssent,

Szilvást, Daykát, a neokantiánust,
Moldvait,

Moldvayt,

Czakót, azonkívül még néhányat, akiknek szintén bizonyára valami köze lehetett a művészetekhez és
a szellemi

szellemi

tudományokhoz: Orbánt, a
zenetanítót,

zenepedagógust,

Csiszért és Valentinit is, aki valami műasztalos-féle lehetett. Ez a
viharvert

Viharvert,

kis csapat hajnali három felé a ferencvárosi házak közé vetődött.  
  A sarkon egy utcai lány állt.
Exner megszólította s a

Eyssen megszólította. A

többi körülvette. Semmiféle alkalmat nem mulasztottak el, hogy tanulmányozzák az élet mélységét s közben fitogtassák tájékozottságukat.
Fölényesen,

Fölényesen

pajtáskodva tegezték ezeket a nőket, akik rendszerint sokkal idősebbek voltak náluknál, legalább abban a korban, mint az édesanyjuk barátnői, akiknek otthon illedelmesen kezet kellett csókolniok, mélyen meghajolva. Ez a tiszteletlen szabadosság növelte önérzetüket.  
  Valamit tárgyaltak. Egy párbeszéd folyt köztük és a lány között, melyet
pillanatról-pillanatra

pillanatról pillanatra

megszakított a csoport hahotája.
Exner

Eyssen

a középen hadonászott hetyke nádbotjával. A nő halkan felelgetett.

Hogy mit, azt nem lehetett hallani.

  Esti távol állott tőlük,
egyedül.

egyedül, a járda szélén.

Ő nem akart belemenni ebbe a játékba. Így együtt ízléstelennek, szemérmetlennek tartotta. Pedig jobban ismerte ezt a vidéket, mint bármelyikük. Ismerte ezeket az utcákat, a nap és éjszaka minden szakában, mert valami
rokonborzalom

rokon borzalom

kergette errefelé, sokszor úgy, hogy otthon kiugrott ágyából és iderohant. Ismerte ezt a negyedet,
korareggel,

kora reggel

mikor senki se
járt

jár

itt, szombat estéken, a nagy hajcihő idején, nyolc és tizenegy között,
kánikulában, rekkenő napokon, délben egy és kettő között, mikor a lányok cifra ruhájukban úgy

kánikulában, rekkenő napokon, délben egy és kettő között, mikor a lányok cifra ruháikban úgy
*
Szövegtanú:
a Nyugat című folyóirat
 
télen, hóhulláskor, kánikulában, délután egy és kettő között, mikor a leányok cifra ruháikban ugy

ragyognak a ragadó hőségtől, mint az olcsó selyemcukrok. Ismerte a házakat külön-külön, az ajtókat és ablakokat, melyekben lámpa gyullad és elalszik. Ismerte a férfiakat is, akik itt ténferegnek, szórakozottan, mintha mást keresnének s húnyt szemmel surrannak be, hogy legalább ők ne lássanak addig mást, aztán a
közönyösöket

közönyöseket
*
Szövegtanú:
a Nyugat című folyóirat
 
és bárgyúkat, akik nyiltan mustrálják az árukat, a kövér, magányos öregurakat, akik szipkából szívják szivarjukat, tünődve szemlélgetik a
túlsó járdán sétáló pincevirágokat,

járda tulsó szélén járkáló lányokat,

majd hirtelen elhatározással, mintha dróton rángatná őket valami, elindulnak egy csokoládészín kapu felé. Ismerte a táj
szakkifejezéseit,

beszédfoszlányait,

melyek meg-megütötték fülét, a mesterség tárgyilagos részleteiről. Ismerte
főkép

főképp
*
Szövegtanú:
a Nyugat című folyóirat
 
a nőket, mind-mind, személyesen vagy látásból, a kedveseket és
eltompult-állatiakat,

eltompult állataikat,
*
Szövegtanú:
a Nyugat című folyóirat
 
az úriasakat és
parasztosakat, a hórihorgasokat és törpéket,

parasztosokat,

azokat, akiknek rózsaszín forradás van az állukon, vagy harapás, mint egy hernyó, vagy akik kutyákat vezetnek pórázon, vagy akik szemüveget hordanak, vagy azt a rémest, aki néha hajnal felé
tűnt fel, dupla fekete

tűnt föl, dupla fekete

tünt föl, dupla, fekete
*
Szövegtanú:
a Nyugat című folyóirat
 
fátyollal takarva arcát, mert nincsen orra. Ismerte ezt a lányt is,
akit most barátai szórakoztattak,

akivel most barátai szórakoztatták,

többször látta
erre menet, megfigyelte, számontartotta.

erre menet, megfigyelte s számontartotta.

erremenet, megfigyelte s számontartotta.
*
Szövegtanú:
a Nyugat című folyóirat
 
  A lány elvette
Exner nádbotját s lassan megindult vele

Eyssen nádbotját, lassan megindult Eyssennel

a mellékutcába. A csoport követte őket. Esti is utánuk iparkodott, hogy
lássa,

lássa

mi készül
megint.

már megint.

Csöngettek a kapun. Bementek, mind a tizenegyen.  
  Benn, az alacsony, földszintes szobában olyan lárma lett, mint egy égő házban, a tűzoltók megérkezésekor. Visongtak és rikkantgattak a helyzet furcsasága miatt. A nő attól félt, hogy fölírja a rendőr
csöndháborítás

csendháborítás

és botrányokozás miatt. Csitítgatta őket, de hiába. Öten ültek az ágyára,
úgyhogy

ugy hogy

az nyekkent, majdnem leroskadt
a terhük

terhük

alatt. A márki karjait
kitárva

kitárva,
*
Szövegtanú:
a Nyugat című folyóirat
 
kerekded körmondatokban
prédikált a nőnek,

prédikált,

hogy szálljon ki a fertőből, térjen jobb útra, majd megáldotta, mint gyermekét és "ibolyá"-nak nevezte.
Exner az enyveshát-fényképeit

Eyssen enyvesház-fényképeit

nézegette. Sárkány
a holmijai

holmijai

között turkált. Czakó fölemelte a kis vaskályhán álló
vörös-mázas

vörösmázas

lábas fedőjét, melyben vacsorája másnapra eltett maradékait találta meg, a megfagyott marhatokánnyal és
a hideg

hideg

tarhonyával.  
  A nő
toppantott,

topogott,

hogy legyen már csönd. Figyelte a pasasokat, hogy el ne emeljenek valamit. Szeme ide-oda rebbent.  
  Kanicky súgott valamit Sárkánynak. Az tovább súgta, a hír körbefutott s mire megütötte a tizenegy dobhártyát, általános, viharos röhej támadt. Mind a nőt nézték.  
  A lámpa alatt látni lehetett, hogy tényleg sokkal idősebb, mint künn az utcán hitték. Kerek, fekete
szépségtapaszt

szépségflastromot

viselt az álla fölött s vörösesszőke, dús parókát. Kanicky szerint a paróka alatt olyan kopasz a feje, mint egy
billiárdgolyó

billiárd golyó

s egyetlen foga sincsen. Ezen nevettek.  
  A hangulat elkámpicsorodott.
Senki se

Senkise
*
Szövegtanú:
a Nyugat című folyóirat
 
beszélt. Már megbánták, hogy bejöttek s azon gondolkoztak, hogyan lehetne innen kiszabadulni. A nő bizalmatlanul méregette őket. Szemében
aggodalom

kérdés

lebegett, melyet nem mert kimondani.  
 
Kanicky

Most Kanicky

az ajtóhoz sompolygott, ellógott, köszönés nélkül. Utána Sárkány, aztán Szilvás, aztán

aztán
Moldvai,

Moldvay,

aztán Czakó, aztán Dayka, aztán Valentini, Csiszér és Orbán.

Utoljára Esti.

  A banda hanyatt-homlok menekült.  
  – Maga is elmegy? –
riadt föl a nő, Estire tekintve, aki utolsónak indult kifelé.

kérdezte a nő.

riadt föl a nő.
*
Szövegtanú:
a Nyugat című folyóirat
 
  – El – s a kilincsre tette a kezét. –
Jó éjszakát.

Jóéjszakát.

  Esti kinyitotta az ajtót, melyet barátai viccből
az orra előtt csaptak be. Hallgatódzott

becsaptak előtte. Hallgatódzott
*
Szövegtanú:
a Nyugat című folyóirat
 
becsaptak előtte. Hallgatódzott,

kifelé.  
  A cimborák a lépcsőházban a házmestert
várva

várva,

zsinatoztak. Rémes ordítás hallatszott, Sárkány hangja, utána Kanicky hangja, aki valami szörnyűt kiabált a szoba felé.  
  – Mi az? – szólalt meg a nő.  
  – Semmi – válaszolt Esti és becsukta az ajtót, hogy ne hallja ezt.  
  A nő ránézett.  
  – Hát mégis meggondolta magát? Itt marad?  
  – Itt – mondta Esti. – Egy percre talán leülök – és
csak állt.

állva maradt.

  A kapu ebben a pillanatban buffanva csapódott be, a házmester kiengedte őket. Csönd lett.  
  – Bolondok – jegyezte meg a nő a hirtelen csöndben.  
  Vonogatta a vállát, idétlenül.  
  Esti ezért a mozdulatáért megsajnálta. Szíve, az ő beteg szíve tele lett könnyel, mint egy
szivacs.

spongya.

Pár

De pár

pillanat mulva megint fölharsant a lárma az ablak előtt. A társaság állt alatta.
Exner a

Eyssen nádbotjával
*
Szövegtanú:
a Nyugat című folyóirat
 
Eysen
[!]
[sic!]
n
Jegyzet sajtóhiba
nádbotja

végigzongorázott a leeresztett redőkön s ismerős hangok mondtak Estinek jó éjszakát, kívántak sok szerencsét és jó mulatást.  
  Úgy nézett az ablak felé, mint aki kelepcébe került s szeretne kimászni. Itt hagyták.
Egy ugratás

Ugratás

áldozata lett, az
utolsó

utolsó,

csúnya ugratás áldozata. A lárma megszűnt. Csönd lett ismét, végleges, nagy csönd.  
  – Elmentek – suttogta a nő s kulccsal zárta be az ajtót.  
  Esti egy formahibát akart helyrehozni.
Nézete szerint azonban minden "formahiba" lényeg-hiba s a formahibánál nincs is nagyobb hiba. Nem

Nem
*
Szövegtanú:
a Nyugat című folyóirat
 
bírta el, hogy valakit szemtől-szembe megsértsenek. Ilyesmi annyira fájt neki, hogy inkább órákig együtt maradt unalmas emberekkel, mert nem tudott kellő módot találni, hogy tapintatosan lerázza
őket.

őket és sokszor az az érzése támadt, hogy inkább meghalna, de senkinek sem mondaná meg nyiltan, hogy fölösleges a világon. Miután egyszer rájött arra, hogy az élet lényege a durvaság és hogy egymás háta mögött ugyis rosszakat beszélünk és hogy gondolatban állandóan ugyis egymás pusztulását, halálát kivánjuk, a legnagyobb emberi erénynek, a jóakaraton és kölcsönös elnézésen alapuló, igazi udvariasságot tartotta s akarata ellenére ezt igyekezett gyakorolni mindenütt és mindenkivel. Többet ezen a földön senki sem tehet.

őket és sokszor az az érzése támadt, hogy inkább meghalna, de senkinek se mondaná meg nyíltan, hogy fölösleges a világon. Miután egyszer rájött arra, hogy az élet lényege a durvaság és hogy egymás háta mögött úgyis rosszakat beszélünk és hogy gondolatban állandóan úgyis egymás pusztulását-halálát kívánjuk, a legnagyobb emberi erénynek, a jóakaraton és kölcsönös elnézésen alapuló, igazi udvariasságot tartotta s akarata ellenére ezt igyekezett gyakorolni mindenütt és mindenkivel. Többet ezen a földön senki se tehet.
*
Szövegtanú:
a Nyugat című folyóirat
 
  A nő egy nádszéket tolt
feléje. Ő is leült, vele szemben a dívánra.

feléje s ő le is ült, vele szemben, a diványra.

feléje. Ő is leült, vele szemben, a díványra.
*
Szövegtanú:
a Nyugat című folyóirat
 
  Igazuk volt:
ez a lány már

nem fiatal, elcsigázott, a mosolyában pedig van valami eszelős. De

is lehet őt szemlélni. Hevíteni kezdte
képzeletét és akkor a

képzeletét, úgyhogy a

valóság eltűnt. Nem, nem volt
egészen igazuk,

igazuk,

túloztak: a bőre hervadt, de fehér, liliomfehér. Fogai is megvannak, majdnem mind. Ködös, zöld macskaszeme, gömbölyű
fakó-éhes

fakóéhes

arca, szűk homloka megtetszett neki.  
  – Hogy hívják?  
 
Paula

Paula,

– válaszolta a nő, valami lágy, náthás
hangon.

hanggal.

  Estire a szavak babonásan hatottak. Ez a név úgy hatott rá, mint egy hervadt tearózsa. Lehúnyta szemét.  
  – Mi volt azelőtt?  
  – Fésülőnő.  
  Ekkor Esti kétségbeesetten belefogódzott a kezébe és a szoknyájába.  
  A kaszárnyákban az ébresztőt fújták. Egy udvarról kivonulásra sorakozott a legénység. A százados állt az élén, táncoló lován, kivont karddal, német vezényszókat ropogtatott fogai
között s erre

között, mire

ez a félelmetes gépezet, mely emberhúsból és acélból áll, megmozdult, kikanyarodott az Üllői-útra. Csinos, eau de Cologne-tól szagos hadnagyocskák rendelkeztek. Kardjukon, sárga-fekete
bojtjukon

bojtjaikon

csillogott a reggel. I. Ferenc József császár és király uralkodott, az ült
fönn

fenn

Bécsben, magas trónusán.  
  Esti az Üllői-úton ballagott hazafelé. A kapu már nyitva volt, kapupénzt se kellett fizetnie. Rohant a negyedik emeletre, a szobájába, melyben tegnap délelőtt tizenegykor Sárkány
fölébresztette.

felébresztette.

  Íróasztalán egy levelezőlapot talált, vidékről, a szüleitől. Ennek nagyon megörült.  
  A nagybátyja híres születésnapi mulatságáról küldték, melyen minden évben találkozik a három rokon-család, Csendesék, Estiék és Gáchék. Ludaskása volt, cigánypecsenye,
vaniliás-mandulás-kifli.

vaniliás-mandulás kifli.

Sok-sok üdvözlet mindenkitől, rokonoktól, ismerősöktől,
húga barátnőjétől is.

huga barátnőjétől.

Öccse azt írja, hogy szigorú osztályfőnöke
van, húga,

van,

hogy tánciskolába jár, édesanyja, hogy szeretné
látni. Okvetlen

látni, okvetlen

jöjjön le a hónap
végén,

végén

a szüretre. Édesapja csak a nevét írta oda, szigorú, álló írásával.  
  Esti meghatottan olvasta a kártyát, sokszor egymásután. Otthon járt, a
szőlőben,

szőllőben,

a vadszőlővel befuttatott
lugasban,

filagóriában,

a
tisztaszoba

szalón

zöld bársonyzsöllyéi között. Imádattal fogta át kedveseit, mert ő
mindezek

mindennek

tetejében még jó fiú is volt és szerető testvér. Erre gondolt: az anyámnak van egy
ametiszt-kösöntyűje,

ametiszt kösöntyüje,

az

mely

olyan színű, mint a szeme. Erre gondolt: az apám már szintén fönn van, hajnali négy óra óta dolgozik. Erre gondolt: belőlem nem lesz semmi, elzüllök. Erre gondolt: minden leszek. Erre gondolt: meghalok jövőre, huszonegyéves koromban. Erre gondolt: sohase halok meg. Mindenre
gondolt,

gondolt

egyszerre.  
  Az a nap, melyet átélt, zsúfolt volt és mozgalmas, de nem igen különbözött többi napjaitól. Zűrzavara most tömör bánattá dermedt. Remegve szorította magához a levelezőlapot, hogy védelmet leljen, elbújt a vidéki béke mögé, oda, ahol
a gyökerei

gyökerei

voltak és az ereje.  
  Önvád mardosta. Átvette
egyszer

gyorsan

a spanyol rendhagyó igéket. Aztán levetkőzött.  
  De megint fölkelt. Válaszolt a kártyára, hogy holnap délelőtt, mihelyt
lemegy,

lemegy

föladhassa levelét.  
  Ezt írta:  
  – Édes szüleim és testvéreim, köszönöm kedves megemlékezésteket. Gondolatban állandóan veletek vagyok.  
  A meghívásra is kellett volna felelni valamit. Ekkor eszébe jutott Sárkány és Kanicky, akiket nem
kevésbbé

kevésbé
*
Szövegtanú:
a Nyugat című folyóirat
 
szeretett, mint a testvéreit.  
  Így folytatta:  
  – Sajnos, egyhamar nem utazhatom le. Az új irodalom forrong. Nekem itt kell maradnom, résen kell lennem.  
  Egy jobb kifogáson is töprengett, de csak ezt tette még hozzá:  
  – Dolgozom.  