Nero, a véres költő - Jegyzetek 2.

SZÖVEGKRITIKA

A szövegkiadás elvei

A kézirat szövegét önálló egészként közöljük. A zöld tintával írt részeket vagy javításokat normál betűtípussal, a ceruzával írt részleteket vagy beszúrásokat, javításokat félkövér betűtípussal közöljük. A zöld tintával áthúzott szövegrészeket <> zárójelbe zárva adjuk meg, ha az áthúzás ceruzával történet, azt a zárójel végén alsó indexben jelöljük: <>_c. Kosztolányi olykor tollal és ceruzával is áthúzott egyes részeket vagy szavakat, ezeket <>_tc jelöljük. Ha a ceruzás javítás pusztán egyetlen betűre korlátozódik, abban az esetben az alsó indexes jelölést elhagytuk, pl. <C>császár. Az ilyen javítások esetében Kosztolányi egyszerűen átírta (tollal vagy ceruzával) a javítani kívánt betűt. Az aláhúzott szövegrészeket a kéziratban aláhúzva közöljük.

A kézirat javításainak közlésekor az esetek nagy részében a javítások időbeli egymásutániságát igyekeztünk rekonstruálni, vagyis – amennyiben ez a szöveg értelmezésének megzavarása nélkül lehetséges volt – a törölt szavak sorrendje azt a folyamatot jelöli, ahogy Kosztolányi egymás után újabb és újabb javítást eszközölt. A javítások időbeli egymásutániságát csak akkor nem tudtuk egymás utáni közléssel jelölni, ha a kiegészítés megelőzi a javítást.

A szokásos jelekkel közöljük a szövegbe való hozzátoldást |: :|, alulról ↑: :↑ vagy felülről ↓: :↓ történt betoldást. Ha egy szövegrészletet eredeti mondatbeli helyéről egy másik helyre helyezett át Kosztolányi, a szövegrész eredeti helyét { } zárójellel jelöljük.

A szövegkiadó megjegyzéseit [ ] zárójelben, dőlt betűvel közöljük. Ahol a kézirat szövege elmosódott vagy leszakadt, a feltételezett és többségében kikövetkeztethető szöveget szövegkiadói megjegyzés kíséretében közöljük, pl.: [elmosódott: a császár]. Az olvashatatlanságig áthúzott vagy elmosódott szót három pont: <…> és [elmosódott: …], a hosszabb szövegrészt háromszor három pont: <… … …> vagy [ elmosódott: … … …] jelöli.

<Nero> – tollal írt, tollal áthúzott szöveg

<Nero> – ceruzával írt, tollal áthúzott szöveg

<Nero>_c – tollal írt, ceruzával áthúzott szöveg

<Nero>_c – ceruzával írt, ceruzával áthúzott szöveg

<↓:Nero:↓> – tollal felülről beszúrt, tollal áthúzott szöveg

<↓:Nero:↓>_c – ceruzával beszúrt, ceruzával áthúzott szöveg

{Nero} – eredeti helyéről áthelyezett szöveg eredeti helye […] – olvashatatlan szó vagy szórészlet

[… … …] – hosszabb olvashatatlan szövegrész

<…> – olvashatatlanságig törölt szó

<… … …> – olvashatatlanságig törölt szövegrész [b] – tollal írt bekezdésjel

[b _c] – ceruzával írt bekezdésjel

desideratur, desiderantur – hiányzó szövegrész(ek) vagy hiányzó oldal(ak)

[dőlt betűs szöveg] – szövegközlő megjegyzései

Kosztolányi számos alkalommal változtatott úgy a szövegen, hogy a korábbi fogalmazvány lapját darabokra vágta és egy másik lapra úgy ragasztotta föl, hogy helyet hagyott a beszúrni tervezett szövegrésznek. Az egymás mellé helyezett kéziratlapok esetében a vágás és összeillesztés helyét a kézirat szövegében folyamatos vízszintes vonallal jelöljük. Hogy az adott esetben milyen típusú papírról van szó, a részlet bal felső sarkában jelezzük, pl. [A].

Jelen kritikai kiadásban az 1936-os kiadást tekintettük mértékadónak, megtartva mind helyesírási, mind központozási gyakorlatát. A lapalji jegyzetekben közöljük a Nyugat és a két Genius-kiadás eltérő szövegváltozatait, ez utóbbiak esetében azonban mellőztük azokat a különbségeket, amelyek a már említett hiányos betűkészletből adódnak. Mivel azonban olykor a hiányos betűkészlet ellenére felbukkan a szövegben hosszú í vagy ú betű, ezeket a lapalji jegyzetekben rögzítettük. A Révai-kiadás szövegét néhány esetben – elsősorban a kézirat alapján – bátorkodtam javítani. Ezekben az esetekben nyilvánvaló volt az írói szándék, ám oly aprók voltak az eltérések, hogy Kosztolányi figyelme minden bizonnyal elsiklott fölöttük. Egyes római történelmi alakok tévesen írt nevét változatlanul hagytam, a helyes névalakot a tárgyi jegyzetekben illetve a névmutatóban közlöm.

KELETKEZÉSTÖRTÉNET

Keletkezésre vonatkozó dokumentumok

A Nero, a véres költő keletkezési folyamatát egyfelől a fönnmaradt levelezés, Kosztolányi Dezsőné visszaemlékezése, valamint a kézirat vizsgálata alapján rekonstruálhatjuk. Az özvegy emlékei szerint az író 1921 tavaszán kezdett el regényén dolgozni. Az első fönnmaradt dokumentum, amely a már készülő regényről szól, egy Reményi Józsefnek, Kosztolányi Egyesült Államokban élő barátjának írt, 1921 húsvétján (azaz március 27.) kelt levele: „Most egy regényen dolgozom, melyben Néró császárt, a tehetségtelen írót írom meg, nyáron pedig belekapok első darabomba.”

Jegyzet KDLN, 770. levél, 455.

A következő, fontos adalékokkal szolgáló levelet 1921. május 1-jén írta Révay Józsefnek:

Levél:

Kedves és nagyon tisztelt barátom,

nem kereslek föl, mert nem akarlak mindaddig zavarni, míg készen nem leszek. Nyakig vagyok a munkában. Egy hónap múlva készen leszek. Aztán, ha megengeded, neked nyújtom át legelőször, hogy meghalljam szakértő véleményedet. Itt-ott talán van némi kacsintás [?]. De rengeteget tanultam, annyi bizonyos.

Most kérlek egy szívességre. Ha nem kerül nagy áldozatodba, tedd meg.

Egyik alakom Lucanus.

Mikor Nero megölette, ő a Pharsaliá-ból azt a részletet szavalta, melyben egy haldokló római harcost fest. Vajon megtalálhatom-e ezt a részletet? Talán nézz utána egy üres órádban, és – milyen követelődző vagyok – írasd le költségemre, latinul és magyarul. Én majd versbe szedem. Mert regényemben idézni szeretném.

Még egyszer hála és sok-sok köszönet.

[…]

Ui. A fentnevezett részletből csak két-három sor kell, a leginkább jellemző a halál festése. M.f.

Jegyzet KDLN, 771. levél, 456.

Révay József nem késlekedett sokáig, mert bő egy héttel később Kosztolányi már meg is köszönte a segítséget:

Levél:

Kedves jó barátom,

finom, úri figyelmed, fáradozásod nagyon, nagyon köszönöm. Egy hónap múlva alázatos szeretettel zörgetek ajtódon.

Vagyok nagyrabecsülő híved és tisztelőd […]

Jegyzet KDLN, 772. levél, 456.

Bár ebben a levélben a tervezetthez képest némileg csúszik a regény befejezésének tervezett dátuma, Kosztolányi jól haladt, mert 1921. május 24-én kelt levelében már közeledik a XXX. fejezethez:

Levél:

Kedves jó barátom,

Hőseim haldokolnak, és én, természetesen, már jobban érzem magam.

Most az utolsó pillanatban kezembe kerül egy francia munka, mely azt írja, hogy Suetoniusnak van egy életrajztöredéke Lucanusról, a költőről. […]

Jegyzet KDLN, 773. levél, 457.

Révay az életrajz fölkutatásában is készségesen segített. A Suetonius-féle Lucanus-életrajz magyar fordításának autográf kézirata fönnmaradt a regényhez készült jegyzetek között. Erre az időszakra szívesen gondolt vissza Révay is, aki így ír erről az időszakról önéletrajzában:

1921-ben, életem mélypontján, Pesten újra találkoztam Kosztolányival. A régi barátság fellobbant, új erővel; új élmények erősítették.

Jegyzet Révay József, Pályám emlékezete, családi kiadás, Budapest, 2007, 86.

„[…] A színes tintákról álmodó kisgyerek nagy költő korában is színes tintával írt: Kosztolányi világoszöld kézírása néz rám sok-sok leveléből. Nemcsak nagy örömmel fedeztük fel újra egymást, hanem klasszikafilológusi mivoltomban azonnal baráti szolgálatot is tehettem neki: 1921-es levelezésünk őrzi a Véres költő körüli, mai szóval: szaklektori közreműködésemet. 1921 április 5. keltezésű levélben köszöni meg az első forrásmunka-küldeményt. Idézek néhányat a következő levelekből: […]”

Jegyzet Révay József, Pályám emlékezete, 92.

és itt következnek a már korábban idézett levelek. Majd Révay megjegyzi még: „Hibátlan remekműve a Véres költő volt egyik legkedvesebb írása.

Jegyzet Révay József, Pályám emlékezete, 93.

Majd még ugyanezzel az évvel kapcsolatban ezt írja: „Az 1921-es esztendő levélváltásai és találkozásai mind-mind Nero jegyében folytak; barátságunk azonban ezen túl, halálig tartott.”

Jegyzet Révay József, Pályám emlékezete, 93.

Kosztolányi júniusban már nagyon közel volt a regény befejezéséhez, mert a hónap elején már a mű megjelentetése felől tudakozódik Tevan Andornál: „Itt jegyzem meg, hogy ebben a hónapban teljesen elkészülök egy húszíves regénnyel, melynek kiadásáról Önnel is tárgyalok majd […]”

Jegyzet KDLN, 774. levél, 457.

Még ugyanebben a hónapban, 17-én újabb levelet

Jegyzet Vö. KDLN, 775. levél, 458.

küldött a könyvkiadónak, amelyben csak utalt a Nero-regény megjelentetésére vonatkozó korábbi ajánlatára, de Tevan Andor – alighanem apja betegsége, majd halála miatt

Jegyzet Vö. KDLN, 777. levél, 458.

– nem válaszolt Kosztolányinak. A regény elkészültéről aztán az 1921. augusztus 1-jén Reményi Józsefnek írt leveléből értesülünk. Ebben egyebek mellett a következőket írja: „Mi újság itthon? Elkészültem regényemmel. A véres költő a címe, s a Nyugat-ban jön […]”

Jegyzet KDLN, 779. levél, 459.

. S bár a Tevannal kezdeményezett tárgyalás a mű kiadásáról minden bizonnyal kútba esett, ekkorra Kosztolányi már alighanem megegyezett a Genius Rt-vel a regény megjelentetéséről, mert a levélben még megjegyzi: „Regényemet azonnal megküldöm, mihelyt megjelenik.”

Jegyzet KDLN, 779. levél, 459.

A fennmaradt levelek alapján tehát azt mondhatjuk, hogy Kosztolányi 1921. júniusában, vagy legkésőbb július elején, fejezte be a regényt. Az elkészült kéziratot – akkori gyakorlata szerint – egy gépírónővel legépeltette, majd föltehetően ezt a gépiratot, amelyből csak néhány lap maradt fönn, elküldte Révay Józsefnek, hogy szakmai szempontok szerint tekintse át. A regény kézirata és a Nyugatban megjelent szövege összevetése alapján úgy tűnik, hogy Révay csak néhány apróbb változtatást javasolt az írónak, elsősorban talán a latin nevek helyesírása illetve egy-két téves megállapítás kapcsán, de ezek semmilyen lényeges változást nem okoztak a regény szövegében, koncepcióját nem érintették. Kosztolányi egyébként nem csak a kézzel írt szöveget nézte át alaposan és javította, hanem a gépiratot is, amint erről a fönnmaradt gépirat-lapok tanúskodnak.

A Nyugat 1921. augusztus 16-án kezdte el a regényt folytatásokban közölni. A befejező fejezetek az 1921. december 1-jei számban láttak napvilágot. Ezzel párhuzamosan folytak a regény könyvalakban való megjelentetésének előkészületei is, így a mű a Genius kiadásában a befejező fejezetek megjelenésével nagyjából egyidőben látott napvilágot. Ennek az első kiadásnak a szövege a Nyugat-ban közölt szövegen nyugszik, ezt javította Kosztolányi, és ebből szedték a Genius Kiadás szövegét. Föltételezhető, hogy az író a Nyugatban megjelent részek általa újra átjavított szövegét adta át kiadásra a Geniusnak, a kötetkiadással nagyjából egy időben megjelent utolsó fejezetek esetében pedig alighanem a nyomdai levonatot juttatta ela kiadóhoz.

Források

Kosztolányi Dezső, bár többször is beszélt a Nero keletkezésének körülményeiről, a regény megírásának valódi indokát, vagy egyáltalán a regény írásának valós folyamatát, sohasem tárta a nyilvánosság elé, sőt, egyenesen félrevezette olvasóit. Egy 1931-ben keletkezett írásában így nyilatkozik: Hasonló semmiségeket árulhatnék el egyéb regényeimről is. Néró-regényem, A véres költő, bizonyára ifjúkori benyomásaimra vezethető vissza, egy kávéházat láttam, ahol egymás hegyén-hátán nyüzsögtek a süldő költők, írók és vérszomjas műkedvelők. Semmi köze ennek a latin történelemhez. Ezt csak később kezdtem tanulmányozni, miután befejeztem.

Jegyzet KD, Ábécé, 151.

Az irodalmi kávéház mint ihlető forrás valószínűségét erősíti egy másik megjegyzése is: Néro császárral egy budapesti kávéházban feketéztem.

Jegyzet Uo. 64.

Egy helyütt pedig egyenesen azt állítja, hogy nem is tudta mely korban élt Nero: Nero császárról regényt írtam, anélkül, hogy tudtam volna, melyik korban élt, csak aztán rágtam át magam Tacitus-on, Suetonius-on, Friedländer-en, hogy eltüntessem tudatlanságom.

Jegyzet KD, Önmagamról, Nyugat, 1933, 1. szám, 4–8.

Az elmúlt közel fél évszázad Kosztolányi-kutatása nemcsak a regény föltételezhető ihlető eseményét próbálta megragadni, hanem azt is, hogy egyfelől milyen, az ókori történeti vagy az ókori történelmet illetve kultúrát tárgyaló forrásokra támaszkodott a szerző a regény megírásakor, másfelől pedig azt igyekezett földeríteni, milyen szépirodalmi alkotások hathattak ösztönzőleg Kosztolányira. A továbbiakban ennek megfelelően két részre bontva tárgyalom a regényben fölfedezhető történeti anyag forrásait és az előképnek tekinthető szépirodalmi műveket.

Történeti források

Annak földerítéséhez, hogy milyen ókori vagy az ókorral foglalkozó műveket olvasott Kosztolányi, milyen művekre támaszkodott regénye megírásakor, négyféle helyen találunk fogódzót: egyrészt magában a műben, másrészt a Kosztolányi-levelezésnek a regényre vonatkozó darabjaiban, harmadrészt a regény kéziratában, negyedrészt pedig a Kosztolányitól származó kéziratos följegyzésekben.

a) Kosztolányi regénye, bár egyes kiadásokban a műfaji meghatározás szerint történelmi regény, meglepő kettősséget mutat a fölhasznált történelmi anyag szempontjából. Egyfelől alig van a regénynek olyan részlete, amely ne szerepelne a történeti forrásokban, másfelől azonban a mű egésze mégis szokatlanul szabadon bánik a történelmi kronológiával, aminek a közvetlen oka az, hogy Kosztolányi a valós történelmi eseményeket új kronológiai illetve logikai sorrendbe állítja, miközben az egyes események valós menetén alig módosít. Az eseménytörténet viszonylag szabad átalakításán túl olykor az egyes események apró részleteiben fedezhetjük föl, hogy az író eltér az ókori történetírók beszámolóitól, illetve abban, hogy regényében fiktív szereplőket léptet föl, valamint valós szereplők közt is fiktív viszonyokat létesít, ami természetesen a már említett viszonylag szabadon kezelt kronológiának a következménye. Az alábbiakban táblázatba foglalva mutatom be, hogyan viszonyul egymáshoz a regénybeli és a valós történeti kronológia:

fejezet	történeti forrás	regényidő	történeti idő
I.	ﬁktív	54. június	54. október 12.
II.	Suetonius, Claudius, 43–46. Tacitus, Annales, 12, 66–68.	54. június	54. október 12–13.
III.	Suetonius, Nero, 8–9. Tacitus, Annales, 12, 66.	54. június	54. október 13-a után
IV.	ﬁktív	54 nyara, ősze

fejezet	történeti forrás	regényidő	történeti idő
V.	ﬁktív	54 nyara, ősze
VI.	ﬁktív	54–55	59 körül
VII.	ﬁktív	54–55	59 körül
VIII.	Suetonius, Nero, 28. Tacitus, Annales, 13, 25.	56	59 körül
IX.	Tacitus, Annales, 14, 16.	56? (Octavia tizennégy és fél éves)	55?
X.	ﬁktív, Lucanus „száműzetése”	56?	62 után
XI.	ﬁktív	56?	55
XII.	ﬁktív	56?
XIII.	Suetonius, Nero, 33. Tacitus, Annales, 13, 15–17. Cassius Dio, 61, 7.	56?	55. február 11.?
XIV.	Suetonius, Nero, 34. Tacitus, Annales, 13, 14–19.	56	55. február 11. után
XV.	Suetonius, Nero, 26.	56 után	58
XVI.	Suetonius, Nero, 35. Tacitus, Annales, 14, 59–64.	56 után	58
XVII.	ﬁktív	55 után évekkel február 21.
XVIII.	Tacitus, Annales, 14, 15.	59?	59
XIX.	Suetonius, Nero, 21, 23–24. Cassius Dio, 61, 19-20.	59-60	64
XX.	Suetonius, Nero, 21.	59-60	64 körül
XXI.	ﬁktív	59-60	61
XXII.	Tacitus, Annales, 13, 18–21.	62?	62
XXIII.	ﬁktív	62

fejezet	történeti forrás	regényidő	történeti idő
XXIV.	Suetonius, Nero, 34. Tacitus, Annales, 14, 51.	62 után	59
XXV.	Suetonius, Nero, 34. Tacitus, Annales,14, 1–12. Cassius Dio, 61, 11–14.	62 után	59. március 19–23.
XXVI.	ﬁktív	62 után	59
XXVII.	Suetonius, Nero, 22–24. Tacitus, Annales, 13, 42.	62	62
XXVIII.	ﬁktív	62	62
XXIX.	Suetonius, Nero, 37. Tacitus, Annales, 15, 48–60.	65 tavasza	65. április
XXX.	Tacitus, Annales, 15, 60–64.	65 tavasza	65. május
XXXI.	Suetonius, Nero, 40–41.	68 nyara [június 8–9.?]	68. június 8–9.
XXXII.	Suetonius, Nero, 47–49.	68. június 9.?	68. június 9.
XXXIII.	Suetonius, Nero, 50.	68. június 9.	68. június 9.

A táblázat alapján jól látszik, hogy a valós történeti kronológiától való eltérés három ponton a legmarkánsabb. Kosztolányi egyfelől egészen koránra, Nero uralkodása elejére helyezi a császár költői föllobbanásának idejét, noha a valóságban az irodalmi életben való aktívabb jelenléte csak anyja halála után, Kr. u. 59-ben kezdődik, amikor költői körét megszervezi. Másfelől Kosztolányi némileg késlelteti Britannicus meggyilkolását, s fölcseréli Agrippina és Octavia halálát. Az előbbit ugyanis 59 márciusában gyilkoltatta meg Nero, míg hitvese, Claudius lánya 62-ben halt meg. A harmadik pont, ami szintén markáns eltérést jelent, hogy a meglehetősen kései nyilvános színpadi fellépés időpontját az események egy korábbi helyére illeszti be, noha Nero széles nyilvánosság előtt először csak 64-ben Nápolyban lépett föl.

A történeti forrásokhoz való viszonyulás szabadságát azonban nem csak az átrendezett történeti kronológia, hanem Nero uralkodása eseményeinek elliptikus bemutatása is alátámasztja. Föltűnő vonása ugyanis a regénynek, hogy Kosztolányi olyan eseményeit hagyja el Nero uralkodása történetének, amelyek egyébként szinte valamennyi a császárról szóló irodalmi alkotásnak vagy filmnek elengedhetetlen epizódjai. Kimarad például a Róma jelentős részét elpusztító, 64 júliusában kitört rettenetes tűzvész részletes leírása, amelyért sokan magát Nerót tették felelőssé, s amely után a hivatalos verzió szerint a pusztító tűzért felelőssé tett keresztényeket égő fáklyaként feszítették keresztre a Via Appia mentén. Erre a csapásra csak a Piso-összeesküvés résztvevői utalnak azzal a megjegyzéssel, hogy a felelősséget sikertelenül próbálták Neróra hárítani (vö. XXIX. fejezet). A tűzvész hiánya egyébként azért is különösen föltűnő, mert sokak emlékezetében éppen az a Nero él, aki Suetonius szerint az égő város látványából akart ihletet meríteni a szintén a lángok martalékává vált Trója pusztulásának megverseléséhez, s mikor tombolt a tűz, ő a Maecenas-toronyban, lanttal a kezében énekelt.

S ugyanígy kimarad a regényből Nero 66 és 68 között tett görögországi útja, amelynek során számos versenyen lépett föl lantosként s szerezte meg a győzelmi koszorút. Az említett második esemény ráadásul úgy marad ki, hogy a regény szövegében egyáltalán nem találunk rá utalást. S hiába tartotta a keresztény hagyomány az első keresztényüldözőnek, sőt magának az Antikrisztusnak Nerót, a keresztényekre vagy a kereszténységre is csak néhány homályos megjegyzés vonatkozik.

Kosztolányi a jegyzetek szerint rendkívüli körültekintéssel formálta meg a regényt, így ezeket a kihagyásokat teljességgel tudatosnak kell tekintenünk, amint azt is, hogy a történeti Nero életének markáns szereplői hiányoznak vagy háttérbe szorulnak a műben. Az egyik legszembeötlőbb dolog, hogy hiányzik Nero első, haláláig hűséges szerelme, Akté (Acte), aki pedig fontos szerepet játszott a császár felnőtté válásában (az ókori történetírók szerint ő ismertette meg Neróval a szerelmet). Valójában persze nem hiányzik teljesen, a regény egyik részletében ugyanis az ő alakjára ismerhetünk, habár Kosztolányi nem említi a nevét. Háttérbe szorítása, a róla való hallgatás azonban annál elgondolkoztatóbb, hogy Alexandre Dumas a magyarul Nero rabnője címen ismert regényének főszereplője Akté, s Nero első szeretője fontos szerepet játszik a Kosztolányi által bizonyosan ismert

Jegyzet Vö. Tverdota, 2005.

Sienkiewicz regényben, a Quo vadis?-ban is. Ugyanez mondható el a kor egy másik jellegzetes figurájáról is, Petronius Arbiterről, akinek Satyricon című művének magyarul nem sokkal a Nero-regény előtt megjelent, Révay József által készített híres részletét, a Trimalchio lakomáját éppen Kosztolányi méltatta egyik írásában. Petronius, a híres ízlés-diktátor, az arbiter elegantiarum szintén a Quo vadis? egyik valós főszereplője, s bármennyire fontos szerepet játszhatott Nero korának irodalmi életében és ízlésének formálásában, Kosztolányi kihagyta a regényből, bár alakjának halványabb mását a „Római Citerások Egylete” fejezetben föllépő Callicles alakjában mégis megrajzolta.

Nem kétséges, hogy Kosztolányi tudatosan döntött egy-egy esemény vagy történeti személy elhagyása mellett, az azonban már kevésbé egyértelmű, hogy döntéseit pontosan milyen okok befolyásolták. Véleményem szerint döntő szempont lehetett a regény eseménysorozatának dramaturgiai precizitása illetve a szigorú struktúra, amelyről más helyen részletesen szólok, másfelől azonban azt sem lehet kizárni, hogy Kosztolányi tudatosan törekedett a más Nero-regényekkel való túlzott hasonlóság elkerülésére. Ez utóbbi feltételezése mindenesetre megmagyarázza, miért hiányzik a Quo vadis?-ban oly hangsúlyos római tűzvész és a keresztények üldözése a Nero, a véres költőből, s miért hiányzik a Nobel-díjas regényben főszerepet játszó Akté és Petronius.

Jegyzet Kosztolányi már 1910-ben megjelent egyik cikkében elismerően nyilatkozik a Satyricon szerzőjéről. Kosztolányi, Petronius Arbiter, Pesti Napló, 1910. március 9.

De ugyanilyen indokolt a már említett dramaturgiai szempontok mérlegelése is. Nem lehetetlen, hogy Kosztolányi el akarta kerülni, hogy Seneca mellett Petronius személyében még egy markáns tanító-alakot állítson Nero mellé, így inkább Senecát ruházta föl olyan tulajdonságokkal és szavakkal, amelyek inkább az epikureus Petroniusra lennének jellemzőek. A Nerót a VIII. fejezetben irodalmi kérdésekben, a XXVI. fejezetben pedig politikai ügyekben kiábrándultan és ironikusan oktatgató Seneca alakjában – véleményem szerint – az arbiter elegantiarum vonásai is fölfedezhetők, s ez okozza, hogy a XXX. fejezetben a már e vonásoktól megtisztított Seneca alakja bizony zavarba hozza az olvasót.

A regény alapján bizonyosan állíthatjuk tehát, hogy Kosztolányi olvasta a Nero koráról szóló ókori történeti műveket, Tacitus Annales-ét (Évkönyvek), különösen annak utolsó könyveit, a Claudius uralkodásának végéről és haláláról tudósító 12. könyvet illetve a Nero császárságáról szóló 13–16. könyveket. Tacitus művét azonban minden bizonnyal nem magyar fordításban olvasta, mint azt Kiss Ferenc föltételezi,

Jegyzet Kiss, 1979, 125. n. 15.

hanem modern idegen nyelvi fordításban, valószínűleg bilingvis kiadásban. Kiss Ferenc helyesen vette észre, hogy Kosztolányi olyan eseményekről is ír, amelyeket Tacitus alapján nem ismerhetett, az Annales 16. könyvének nagy része, a Nero uralkodásának utolsó éveit (66 és 68 között) elbeszélő fejezetek elvesztek. Csakhogy föltételezésével ellentétben a hiányzó időszak eseményeit bizonyosan nem Csiky Kálmán fordításából

Jegyzet Tacitus fönmaradt összes művei, az eredetiből magyarra fordította, a szerző életrajzával s műveinek ismertetésével bevezette, jegyzetekkel s magyarázatokkal ellátta Csiky Kálmán, első és második kötet, Budapest, Lampel Róbert, 1903. Csiky Tacitus-kiadásában az elveszett könyvek tartalmi összefoglalása és Lucanus halálának körülményei a 455–468. oldalakon olvasható.

ismerte Kosztolányi, noha az ő Tacitus-kiadása valóban tartalmazza az elveszett Tacitus-részek föltételezett tartalmát. Kosztolányi egyik Révay Józsefhez írt levelében ugyanis azt írja, valahol olvasta, hogy Lucanus halálakor Pharsalia című eposzának egyik részletét, egy haldokló harcos utolsó szavait szavalta, de nem tudja, hogy pontosan melyek voltak ezek a sorok s hol juthat hozzájuk.

Jegyzet KDLN, 773. levél, 457.

Márpedig ha Csiky Kálmán Tacitus-kiadása lett volna a kezében, akkor nem kellett volna Révay segítségét kérnie, a kérdéses kiadás ugyanis tartalmazza a keresett Lucanus-sorokat.

Jegyzet Vö. Lucanus halálakor szavalt sorainak magyar fordítása a Csiky-féle Tacituskiadásban a 437–438. oldalakon olvasható.

De feltételezésünket, vagyis hogy nem magyar fordításban olvasta Kosztolányi Tacitust, erősíti a történeti nevekben a kéziratban jellemző helyesírása. A regény nyomtatott változata ugyanis már vagy a művet történeti szempontból átnéző Révay József, vagy az ismeretlen szerkesztő javaslatára az elterjedtebb latinos vagy eredeti, egyébként a magyar fordításokban is használatos helyesírást követi, míg a kéziratban Kosztolányi még abban a formában írt egyes neveket, ahogy azokat az általa olvasott modern fordításban találta. Poppaea Sabina neve a kéziratban eredetileg ugyanis Poppea Sabinaként volt írva, ahogy a testőrcsapat-parancsnok Burrus is Burrhus-ként szerepelt. Míg a német fordításokban Poppaea nevével általában Poppäaként találkozunk, addig a francia és olasz nyelvű művekben általános a Poppea névváltozat, Burrhus pedig főként az angol nyelvű szövegekre jellemző. Ráadásul van még egy névírási dilemma, amely alapján közelebb juthatunk a Kosztolányi által használt Tacitus-kiadáshoz: a császár anyját agyonverő egyik matróz neve a regényben Oloaritus, míg a Tacitus-kiadások többségében, úgy a régebbiekben, mint a modernekben (így Borzsák István fordításában is) Obaritus (ld. XXV. fejezet). A Kosztolányi kezében esetleg megfordult kiadások közül egy kivételével valamennyi ez utóbbi névváltozatot fogadja el, csupán az angol Arthur Murphy kiadásában szerepel az Oloaritus változat: The works of Cornelius Tacitus, with an essay on his life and genius, notes, supplements etc. By Arthur Murphy, Philadelphia, 1836. Ez a kötet azért is érdemes a figyelmünkre, mert más forrásokból összeállítva részletesen közli az elveszett tacitusi részek, vagyis a 66-tól 68-ig, Nero haláláig tartó időszak eseményeit. Kosztolányi tehát föltehetően ezt a kiadást használat, s a nevek helyesírását innen merítette. A kéziratban található névhasználat és egyéb sajátosságok alapján tehát nagyon valószínű, hogy Kosztolányi ebben az angol kiadásban olvasta Tacitust.

Jegyzet Révay József a kommün alatti szerepvállalása miatt a húszas évek elején nehéz anyagi helyzetbe került, emiatt könyvei egy részét eladni kényszerült. A legfontosabb klasszikus műveket azonban megtartotta, így 1920 előtti könyvtára részben megmaradt. A klasszikus anyag az MTA tulajdonába került, közte egy Tacitus-kiadással, amelynek lapjain – a Nero-könyvekhez kapcsolódóan – ceruzával írt, a KD által is használt gyorsírás-jelek találhatók. Kérésemre Lipa Tímea megvizsgálta a bejegyzéseket, és arra a következtetésre jutott, hogy a bejegyzések származhatnak Kosztolányitól. Mindez azért érdekes, mert azt mutatja, hogy KD nem csak a modern fordításra támaszkodott, hanem azt a latin szöveggel is összevetette. Die Annalen des Tacitus. Für den Schulgebrauch erklärt von A. Draeger. Siebente verbesserte Auﬂage von Wilhelm Heraeus. Erster Band Leipzig-Berlin 1907 (B.G. Teubner); Zweiter Band, vierte, verbesserte Auﬂage von Ferd. Becher. Leipzig 1899 (V.G. Teubner). Mindkét kötet két füzetből áll, az első kötet második füzete még a Ferd. Becher-féle sechste verbesserte Auﬂage, Leipzig, 1895. (Szovák Kornél szíves közlése)

Kosztolányi Tacituson kívül, ahogy maga megvallja,

Jegyzet KD, Önmagamról, Nyugat, 1933, 1. szám, 5.

Suetoniust is olvasta. A császárok életét megíró történetíró műve bilingvis, latin-magyar kiadásban hozzáférhető volt számára, bő két évtizeddel korábban jelent meg ugyanis: Suetonius Tranquillus, Császárok életrajzai (latinul és magyarul), fordította, bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta Dr. Székely István (Görög és Latín Remekírók, kiadja a M. Tud. Akadémia Classica-Philologiai Bizottsága), Budapest, Franklin-Társulat, 1896. E mű ismerete mellett szól egyfelől a mottóul választott Suetonius-szöveghely helyesírása (például caenam az általánosan használt cenam helyett), másfelől bizonyos latin kifejezések azonos használata, mint például tanács és tanácsülés a senatus helyett, vagy testőr és testőrcsapat a praetorianusok megnevezésére.

A történeti források közül föltehetően ismerte Iosephus Flavius művét vagy műveit, kiváltképpen önéletrajzát. A regény egyik fontos mellékszereplője ugyanis Alityrus, a zsidó színész, aki előbb Poppaea Sabina, majd Nero támogatását is bírja. Ő nem szerepel a római történetírók műveiben, csak Josephus Flavius tesz róla említést. Állítása szerint római követsége alkalmával Puteoliban ismerkedett meg vele, s ő aztán Poppaea Sabina támogatottjaként segítségükre volt, hogy a császár színe elé juthassanak és ügyüket kedvezően bírálják el. Lőrincz Anita hívta föl arra a figyelmemet, hogy néhány évvel a Nero, a véres költő megírása előtt Surányi Miklós tollából jelent meg egy novella Alytiros-ról az Egyenlőség című lapban,

Jegyzet Surányi Miklós, Alytiros, a szinész (Római zsidó történet), Egyenlőség Képes Folyóirat, 2. számában (1921. febr.–márc.) 33–36. Később megjelent A féreg című novella részeként, a Sorsok című kötetben: Surányi Miklós, Sorsok, Surányi Miklós műveinek emlékkiadása 14., Budapest, Singer és Wolfner, 1936, 140skk. p.

így Kosztolányi, aki e lapnak is dolgozott, elvileg innen is meríthette ismereteit. Bár ez a föltételezés nagyon valószínű, egyéb adatok alapján mégis bizonyos, hogy Kosztolányi olvasta Iosephus Flavius A zsidó háború című művét is Surányi elbeszélése mellett.

Surányi elbeszélése egyébként nagyon távol esik a Nero világától, hiszen Kosztolányi még csak nem is céloz olyasmire, hogy Poppaea Alityros szeretője lenne, ami az elbeszélés egyik sarkalatos állítása. A hasonlóság és a különbözőség érzékeltetése végett álljon itt egy rövid idézet A féreg című több részből álló elbeszélésből, amelynek negyedik része az említett Alytiros:

[…] Mikor József és társai Rómába érkeztek, a város jajjal és siránkozással, halottakkal és gyászolókkal volt tele. Az ifjú pap, aki fiatalságának rózsás éveit e márványoszlopok között, a császári kertekben, az Agrippa-tavon és a meredek, szűk, árnyas, hűvös utcák árkádjai alatt töltötte, szívszorongva látta a pusztulást, amelyet a nagy tűzvész okozott. Róma tizennégy kerülete közül csak négy maradt épen, s a nép nagyrésze a Mars-mezőn és a császári kertekben tanyázott hevenyészett sátrakban, fából épült kaszárnyákban, hajókon, szekereken és barlangokban. […] József elsősorban megtudakolta, hogy kik most a császár kedvencei. – Seneca, a bölcs, Tigellinus, a testőrség parancsnoka, Vitellius hadvezér – mondták neki régi ismerősei a bölcsészeti iskolákban. […] A testőrparancsnok egy tömlő aranypénzt kért, amiért Seneca elé vezeti a küldöttséget. Seneca egy alkonyati órát igért Josephus Flaviusnak és társainak kihallgatására. […] – Ugyan hagyjátok el a ti nyomorult zsinagógátokat riadt fel Seneca ingerülten. – Láttátok, mit művelt a tűzvész Róma szent dombjain? Elhamvadt az ősrégi szentély, amelyet Servius Tullius a hold istennőjének épített. Rommá omlott a kápolna és oltár, amelyet Aeneas Evander a harcrakész Herculesnek szentelt. Elpusztult Romulus JupiterStator temploma, s kőrakás mutatja csak, hol volt Numa királyi palotája és Vesta kápolnája. És ti nem szégyenlitek magatokat, hogy a jeruzsálemi templomért siránkoztok? Jó, hogy eszembe juttattátok. Hogy isteneiteket kiengeszteljük, leromboljuk a ti ocsmány templomotokat is.[…] – Tulajdonképpen nem vagytok ti rossz emberek, csak ostobák és piszkosak – legyintett kedvetlenül a bölcs és otthagyta a megdermedt követséget.

Majd a 4. részből:

Hajnalfelé vendég kopogtatott József és társai szállásán, egy szegény varga házában, aki ingyen adott ételt, italt, ágyat a szerencsétleneknek.

– Béke veletek. Üdvözlégy, rabbi – fordult a látogató Flavius József felé. – Alytiros vagyok, a színész.

József megbiccentette a fejét, az öreg Áron bosszúsan dörmögött a szakállába, az esszénus szeliden mosolygott, Jonathán pedig dühösen kiköpött a földre.

– Megbecsteleníti a hajlékunkat! – kiáltotta undorodva és elment mosakodni. – Útközben hangosan mormogta: Átok reá, aki hárfára veszi az úr nevét és megrövidíti az isteni törvényeket.

József zavartan mosolygott.

A vendég leült a padra s megtörölte verejtékező homlokát. Gyönyörű fiú volt, alig lehetett több húszesztendősnél. Erős, vállas, inas, de finom és arányos, mint a rózsakoszorúzott ifjú Dionysius. Arca fehér volt és simára borotvált, az ajka festéktől bibor, fogai vakítók, fülében aranykarika, haja aranyporral behintve, ruhája messziről árasztotta a keleti rózsák illatát. A szoba tele volt a bűn, a szerelem, a bujaság kábító szagával.

– Kinek vagy a rabszolgája?

– Az isteni Szabina Poppea kedvence vagyok.

József szeme felragyogott.

– Mit kívánsz tőlünk, Alytiros?

– Áldásotokat, atyám. Én szegény bűnös fia vagyok Izraelnek.

– Zsidó vagy?

– Apám és anyám zsidók voltak, de mind a kettőt korán elvesztettem.

– Színész vagy?

– Női szerepet játszom a Palatinuson.

– Bűnös vagy. Tudod-e, hogy aki a stádiumban, vagy színházban ül, olybá vétetik, mintha embervért ontana? […]

Kosztolányi jegyzetlapjai alapján egyértelmű továbbá, hogy olvasta Seneca Epistulae morales (Erkölcsi levelek) című művét,

Jegyzet A mű latin-francia bilingvis kiadása megmaradt, benne KD megjegyzéseivel (Szegedy-Maszák Mihály szíves közlése).

s esetleg egyik-másik dialógusát is, egy helyütt ugyanis utal a Consolatio ad Polybiumra (Polybiusnak írt vigasztalás), valamint a Nerónak címzett De clementiára (A nagylelkűségről). Szegedy-Maszák Mihály meggyőzően mutatta ki, hogy olvasta a Consolatio ad Helviam matrem (Marciához írt vigasztalás) című írást.

Jegyzet Szegedy-Maszák Mihály, Kosztolányi et la tradition stoïque, Hungarian Studies, 13/1, (1998/99) 77–82.

Ezen utalások alapján azonban nem bizonyítható, hogy a másik két művet valóban olvasta, vagy csak valamelyik Senecáról szóló műben találkozott velük.

Van továbbá néhány olyan utalása is a regénynek, ami azt mutatja, mintha Kosztolányi olvasta volna Cassius Diónak a Nero korára vonatkozó töredékeit.

Jegyzet A Nero által rendezett Iuvenalia játékokon föllépő Aelia Catella neve (vö. XIX. fejezet) például csak Cassius Dio töredékeiben szerepel.

A Kr. u. görög történetíró Historia Romana című munkájában megírta Nero korának történetét is, művének ez a része azonban (61–63. könyvek) elveszett, s csak bizánci kivonatokból ismertek és rekonstruálhatók. Magyar fordításuk csak újabban jelent meg, Kosztolányi azonban német, olasz, francia vagy angol fordításban olvashatta Dio Cassiust. A helyzetet mindenesetre bonyolítja, hogy Kosztolányi akár az általa használt Tacitus-kiadásban is olvashatott Dio Cassius-töredékeket, az Annales elveszett könyveinek tartalmát ugyanis főleg a Historia Romana és Flavius Bellum Iudaicuma alapján rekonstruálták.

Az ókori források közt kell fölsorolni a már említett Petroniusregény híres részletét, az ún. Cena Trimalchionis-t, vagyis Trimalchio lakomáját, amelynek Révay József által készített magyar fordításáról éppen Kosztolányi írt méltató kritikát, párhuzamot is vonva benne az ókori Róma és saját kora között. Petroniust azonban már jóval korábban ismerte, Babits Mihály ugyanis még 1906-ban kölcsönadta Kosztolányinak a maga Petronius-kötetét, amelyet csak nagykéséssel kapott vissza, többszöri sürgetés után.

Jegyzet Babits Mihálynak, Budapest, 1906. május [6. után]: „[…] Még egyszer bocsánatot kérek az illetlen késedelemért! A Goethét a Petroniussal együtt jövő hét végén küldöm. […]” KDLN, 112.; Babits Mihálynak, Budapest, 1906. november: „Kedves jó Babits, Itt küldöm a megsürgetett Petroniust s kért utóbbi verseimet. […]” KDLN, 119.; Babits Mihálynak, [Budapest, 1906. november 12.] „[…] Itt küldöm tehát a sokat kért, elrongyolt – bocsásson meg érte – Petroniust s a műfordításait.” KDLN, 120.

Majd egy másik alkalommal, Apor Metamorphosis Transylvaniae című műve kapcsán idézi föl az ókori regényt: „Ha akarjuk, ha nem, Trimalchion lakomája jut eszünkbe, az a kései remekmű, melyben Petronius, az arbiter elegantiarum, a Néró-korabeli dőzsölőket figurázta ki.”

Jegyzet KD, Lenni vagy nem lenni, 74. A részlet külön érdekessége Trimalchio nevének franciás írásmódja (Trimalchion), ami azt is jelentheti, hogy Kosztolányi eredetileg nem is magyarul, hanem francia fordításban olvasta Petroniust.

Bár Kosztolányi maga vallja be egyik Révay Józsefhez írt levelében, hogy latin nyelvi ismeretei a regény írása idején már jelentősen megkoptak, ókori görög és római olvasmány-élményeinek mégis számos eleme köszön vissza a regényben. Az első helyen talán Horatiust kell megemlíteni, akinek szatírájából származik az egyik Nero körül sündörgő fűzfapoétának és forradalmi lázítónak, Fanniusnak a neve (vö. Satirae, 1, 4, 21; 1, 10, 80).

Jegyzet Róla egyik írásában is megemlékezik: „Hallunk a csipás Crispinusról, Balbinusról, aki kedvesének még az orrpolipját is imádja, Fanniusról, a költőről, aki arcképével adatja ki éktelenül rossz verseit, a könyvesboltok kirakatába téteti, aztán társairól, a fűzfapoétákról, akik a gőzfürdőben bömbölik el verseiket, hogy a bolthajtások megöblösítsék hangjukat.” KD, Lángelmék, sajtó alá rendezte és a bevezetőt írta Illyés Gyula, Budapest, Nyugat, 1941. (IV. kötet), 11.

A költőt – saját bevallása szerint – franciául olvasta,

Jegyzet Feltehetően Leconte de Lisle (1818-1894) klasszikusnak számító fordításáról van szó, amely 1873-ban jelent meg először. A francia parnasszista költő nagy hatással volt KD-re, sok versét fordította magyarra. Leconte de Lisle egyébként Horatius mellett számos görög és római klasszikus fordított, például Homéros eposzait, eokritos idilljeit, Aischylos, Sophoklés és Euripidés drámáit. Két levelében is említést tesz egyébként arról, hogy együtt olvassa Aischylost és az aischylosi Oresteia témáját földolgozó de Lislet (e művét KD fordítani kezdte, de a magyar fordítás nem jelent meg, csak kéziratban maradt ránk): „[…] Leconte de Lisle Oresteiája is kezemben van már, el is olvastam, fordítom is már; alkalomadtán írok róla, s Aischyloséval összehasonlítom.” In: KDLN, 32. (Juhász Gyulának, Szabadka, [1904.] augusztus 3.), illetve: (Babits Mihálynak, Szabadka, 1904. augusztus 24.) „[…] Olvasom az isteni Aischylost, kivel Euphorion nevemnél fogva, óirodalmi keresztapám és apám, több tekintetben közel rokonságba vagyok, s belemerülök Leconte de Lisle Oresteiá-jába, melyet már fordítok is. […] Ha már Leconte de Lisle-ről írok, azt is megemlítem, hogy Oresteiá-ja bámulatos alkotás. Nem trilógia, mint Aischylosé, csak két részből áll. Orestes komplikált lelkét gyönyörűen tradálja. A harmadik részt azonban, az Erinniszek Eumenidákká való változását, elhagyja, s a végén pesszimista búkedvével egy csörgő disszonanciát üt meg: Horreur, horreur! A Kr. e. I. században élt görög poéta meg tudta oldani az anyagyilkos lélektani problémáját, a XIX. században élő Leconte már nem. […] in: KDLN, 36–37.

ahogy arról Juhász Gyulának szóló 1904-ben írt egyik levelében beszámol:

[…] Máskülönben Horatiust, Ovidiust olvasom – franciául. Valami isteni báj van ebben a nyelvben, s istenemre, ha jó francia műfordítás lenne Aranyból, őt is így élvezném. […]

Jegyzet Juhász Gyulának, Szabadka, 1904. július 21. KDLN, 29.

Horatius mellett szerepel a regény X. fejezetében Vergilius is, akitől a beszélgetők még idéznek is. Előbb Latinus dicséri meg a költő eposzának, az Aeneis-nek a negyedik énekét, amely Dido és Aeneas szerelméről valamint a királynő tragikus öngyilkosságáról szól, majd Menecrates hozzáteszi, hogy bukolikus költeményei sem értéktelenek, s még idéz is egy különösen szépnek nevezett kifejezést: somno mollior unda. Erre Lucanus ugyan becsmérlően nyilatkozik Vergiliusról, Latinus azonban csak kiböki, hogy „Nekem tetszenek a holdról szóló sorai.”

Ez a részlet azonban nem Kosztolányi Vergilius-ismerete miatt figyelemre méltó, hiszen a bukolikus költeményekkel és az Aeneis-szel minden bizonnyal iskolai tanulmányai során ismerkedett meg, hanem hogy valójában nem a római költő, hanem Babits Mihály Emléksorok egy pécsi uszodára című versének a mottóját idézi Latinus. Az eredeti vergiliusi kifejezést (somno mollior herba, ecl. 7, 45) Babits ugyanis átformálta, hogy tartalmában illeszkedjék a költeményhez. Így aztán nehéz eldönteni, hogy a holdról szóló sorok kapcsán nem Babitsra gondol-e újfent Vergilius helyett, aki egyébként a Georgica című költeményében így ír a holdról:

Si uero solem ad rapidum lunasque sequentis

ordine respicies, numquam te

crastina fallet

hora, neque insidiis noctis capiere serenae.

luna reuertentis cum primum colligit ignis,

si nigrum obscuro comprenderit aera cornu,

maximus agricolis pelagoque parabitur imber;

at si uirgineum suffuderit ore ruborem,

uentus erit: uento semper rubet aurea Phoebe.

sin ortu quarto (namque is certissimus auctor)

pura neque obtunsis per caelum cornibus ibit,

totus et ille dies et qui nascentur ab illo

exactum ad mensem pluuia uentisque carebunt,

uotaque seruati soluent in litore nautae

Glauco et Panopeae et Inoo Melicertae. (1, 424–434)

Hogyha pedig nap iramlását, hold váltakozását

Rendszeresen szemmel tartod, sose csal meg a holnap,

És a derült éjjel sem fog tévútra vezetni.

Mert mikor újranövő fényét felgyűjteni kezdő

Holdunk zár halovány szarvába sötét-sürü párát,

Tengerözönt-szántót fenyeget zord zápor ilyenkor;

Míg ha szelek támadnak, szűz pír ömlik el arcán,

Szélben arany Phoebénk ugyanis kivöröslik örökkön.

Ám negyedik nap (ezen leghívebb jós), ha ragyogva

S szarvai fényét nem tompítva barangol az égen,

Végig egész napon át, sőt újholdig valamennyi

Rá-születőn, szélcsend lesz és egy csöpp se fog esni;

Áldja is ám, aki megmenekült, a hajós a fövényen

Glaucust és Panopét, s Ínó sarját, Melicertest!

(Lakatos István fordítása)

A rendelkezésre álló adatok alapján eldönthetetlen, hogy Kosztolányi tudta-e, vagy sem, hogy Babits egy Vergilius-parafrázist tett meg mottónak. Maga Babits sehol sem leplezi le a tévedést, vagy csalást. Persze, elképzelhető, hogy ez a részlet is azok közé a „kacsintások” közé tartozik, amelyekről Révaynak írt 1921. május 1-jén kelt levelében: „Aztán, ha megengeded, neked nyújtom át legelőször [a regényt], hogy meghalljam szakértő véleményedet. Itt-ott talán van némi kacsintás [?]. De rengeteget tanultam, annyi bizonyos.”

Jegyzet KDLN, 771. levél, 456.

Számos klasszikus mű ismeretét nyilvánvalóan még gimnáziumi tanulmányainak köszönhette Kosztolányi. Közülük is meghatározó lehetett, s talán még később is kezébe vette Horatius Szatíráit (Sermones), amelyek számos jelenet ihlető forrásának tűnnek, s a korabeli Róma bemutatásának számos eleme is belőlük származik, vagy legalábbis azokból a magyarázatokból, amelyeket a szatírák kiadásában olvashatott.

Jegyzet Horatius magyar fordítása kapcsán 1920-ban (október 18-ai keltezéssel), nem sokkal a regény megírása előtt írt levelet Tevan Andornak, amelyben Nagy Zsigmond fordítását javasolja kiadásra: „[…] Nagy Zsigmond, debreceni professzor, a holland akadémia tagja, lefordította Horatius összes ódáit, eposzait [ helyesen: epodoszait] és az Ars Poeticá-t. Ezekből a fordításokból mutatványokat közöl a Nyugat, az Új Magyar Szemle és a Vasárnapi Újság. Nekem a versek nagyon tetszenek, nagyon olvashatók, újszerűek, és amellett hűek. „Azt gondolom, érdemes lenne egy teljes magyar Horatius-kiadást rendezni, esetleg stilizált, régies, pergamen kötésben, magas áron. Biztosan lenne keletje. […]” Vö. KDLN, 751. levél, 445.

Ismerte továbbá Ovidius Fasti (Római naptár) című költeményét, amelynek egyértelmű hatása és ismerete a XVII. fejezetből mutatható ki.

Jegyzet Ovidius olvasmányairól lásd a korábban idézett levelet: KDLN, 29.

A klasszikusok iránti rajongás ugyan egész életében elkísérte Kosztolányit, a levelei alapján mégis úgy tűnik, e vonzalomnak a csúcspontja az 1904-1905-ös évekre esett. Ekkor írta barátainak, Babitsnak és Juhász Gyulának a következőket:

Levél:

Babits Mihálynak, Szabadka, 1904, augusztus 11.

[…] A költeményeket, melyeket mostanában olvasok, nagyon megválogatom. Jórészt latin és görög auktorokkal foglalkozom azóta, mióta Faust II. részét elolvastam, megértettem.

Jegyzet KDLN, 34.

Levél:

Juhász Gyulának, Szabadka, 1904. december 29.

[…] Olvasmányaim közül legjobban Nietzsche érdekel. Valószínűleg ön is hamarosan átmegy a gondolkodók bárányhimlőjén, s rövid idő alatt ki tudja majd selejtezni a nagy moralista tanai közül a megtartandókat, és felülemelkedik azokon, akik a forróvérű és fajtájú német minden különcködő és homályos kitétele előtt hasra esnek. Mindenesetre bölcsebb dolgot nem tehet, mint hogy magába olvassza a nemest, de meglátja, hogy az életben hova redukálódnak még ezek a föntibb elvek is. Annyit tanácsolhatok, ha kiolvasta e könyvet, vegye elő a másik nagy arisztokrata philosophust, Plátót, ki különben legkifejezettebb antipodja Nietzschének, s ebben a világban érezi csak majd azt a harmóniát, melyetminden gondolkozó ember pihegve vár.

Jegyzet KDLN, 68.

Levél:

Juhász Gyulának, Szabadka, 1905. január 2.

[…] Nem tudok egy lépést tenni, hogy Plato ne jutna az eszembe. […] Dobja el Nietzschét, és vegye elő Platót!

Jegyzet KDLN, 54. levél, 71.

b) Amellett, hogy maga is elárulja, olvasta Ludwig Friedländer (1824–1909) Darstellungen aus der Sittengeschichte Roms című munkáját,

Jegyzet KD, Önmagamról, Nyugat, 1933, 1. szám, 5.

amelynek kilencedik, bővített kiadása 1920-ban jelent meg Lipcsében,

Jegyzet Ludwig Friedlaender, Darstellungen aus der Sittengeschichte Roms in der Zeit von August bis zum Ausgang der Antonine, neunte neu bearbeitete und vermehrte Auﬂage besorgt von Georg Wissowa, Verlag von S. Hirzel, Leipzig, 1920.

és a fennmaradt egyik jegyzetlap

Jegyzet Vö. JKK, 761.

illetve a Révaynak írt egyik levele

Jegyzet Vö. KDLN, 773. levél, 457.

alapján bizonyos, hogy Kosztolányi számos Neróval, Nero korával illetve a római kultúrával foglalkozó művet olvasott el regényéhez. Egyik 1921. május 24-én kelt levelében így ír: „Kedves jó barátom, hőseim haldokolnak, és én, természetesen, már jobban érzem magam. Most, az utolsó pillanatban kezembe kerül egy francia munka, mely azt írja, hogy Suetoniusnak van egy életrajztöredéke Lucanusról, a költőről. Kérlek, írd meg, tudsz-e róla? Én [olvashatatlan] több helyütt, nem leltem meg. Ha megvan, okvetlen el szeretném olvasni. Lehetőleg ne latinul (bármely más nyelven inkább), mert rémülten veszem észre, hogy gimnáziumi emlékeim mennyire megfakultak. Az akadémián keressem? Vagy a fővárosiban? Az egyetemen nincs meg. […] Ui. Lucanus személyleírása is kellene, az útlevél adatai. Magas? Barna? Szeme színe? stb.”

Jegyzet KDLN, 773. levél, 457.

E levélrészlet ékesen árulkodik arról, hogy Kosztolányi nemcsak a klasszikus-filológus Révay segítségére számított, hanem ha szakmunkákra volt szüksége, a nagyobb budapesti könyvtárak anyagára is támaszkodott.

Nehezebb dolog annak megállapítása, melyik „francia munkában” találta a Suetonius Lucanus-életrajzára vonatkozó utalást. Némi támaszpontot a fönnmaradt jegyzetlap ad. Ezen szerepel a neves francia ókortörténésznek, Boissiernak a neve. Gaston Boissier (1823–1908) számos kiváló könyvet publikált, Nero korának szempontjából azonban két műnek van különös jelentősége. L’Opposition sous les Césars című monográfiája 1875-ben jelent meg először,

Jegyzet Gaston Boissier, L’Opposition sous les Césars, Paris, 19096.

a római történetíróról szóló Tacite pedig 1903-ban.

Jegyzet Gaston Boissier, Tacite, Paris, Librairie Hachette, 1903.

Ez utóbbi munkájában azonban Tacitus mellett külön rész foglalkozik a korabeli Róma irodalmi életével, többek közt a regényben is emlegetett Acta diurnával, és az epigrammaköltő Martialis életével. Mindezek alapján azonban eldönthetetlen, hogy Kosztolányi mindkét szóba jöhető Boissier könyvet olvasta, vagy csupán az egyiket.

A jegyzetlap (Ms 4916/29) tanúsága alapján Kosztolányi forgatta Wilhelm Siegmund Teuffel (1820–1878) Römische Literaturgeschichte című irodalomtörténete mellett Martin Schanz (1842–1914) és Carl Hosius (1866–1937) Die Geschichte der römischen Literatur című munkáját. Egy másik jegyzetlap viszont arról tanúskodik, hogy olvasta az Erdélyben, Temesváron született, Heidelbergben tanító Alfred von Domaszewski (1856–1927) Geschichte der römischen Kaiser című, több kiadást megért munkáját. A fennmaradt jegyzetlap alapján azonban nagyon valószínű, hogy Hegedüs István (1848–1925) tanulmánya mellett (Seneca mint drámaíró) olvasta a finn klasszikus-filológus, Ivar August Heikel (1861–1952) Seneca’s Charakter und politische Thätigkeit aus seinen Schriften beleuchtet (Acta Societatis Scientiarum Fennicae, XVI, 1888, 1–25) tanulmányát

Jegyzet Kosztolányi ezt a tanulmányt bizonyára az Akadémiai Könyvtárban olvasta, mert abban az időben csak ott volt elérhető Magyarországon.

valamint a francia Polydore Hochart (1831–1916) Études sur la vie de Sénèque (Paris, Ernest Leroux, 1885) monográfiáját.

Jegyzet Kosztolányi már jóval a regény megjelenése után egy alkalommal a regény lehetséges olaszországi terjesztéséről elmélkedik, s említi Carlo Pascal Neróról szóló művét, amely alapján úgy véli, talán nem lenne érdektelen a Nero, a véres költő sem. Vö. JKK, 1138. Mivel erre vonatkozó utalás nem maradt fönn, így bizonytalan azt föltételezni, hogy Carlo Pascalt más műve alapján ismerte-e, de mindenképpen érdemes megjegyezni, hogy az olasz ﬁlológusnak is jelent meg önálló könyvecskéje Senecáról: Carlo Pascal, Seneca, Catania, Libreria Editrice Concetto Battiato, di Francesco Battiato, 1906.

Olvasta továbbá Hegedüs István tanulmányát, Seneca mint drámaíró, amely az Egyetemes Philológiai Közlönyben jelent meg 1894-ben.

Jegyzet Hegedüs István, Seneca mint drámairó, EPhK 18 (1894) 89-106, 185-200, 361-374, 449–467.

Alighanem ismerte Révay József 1915-ben megjelent Nero fáklyái című könyvét,

Jegyzet Révay József, Nero fáklyái, Budapest, 1915.

de hatása – a keresztényüldözés témájának mellőzése miatt – nem tapintható ki a regényben.

S bár a fennmaradt jegyzetlap csak Senecára vonatkozó szakirodalmat vagy általános irodalomtörténeteket tartalmaz, feltételezhetjük, hogy olyan műveket is olvasott, amelyek középpontjában Nero (vagy Agrippina) állt, de az erre való utalások – egy kivételével – nem maradtak fönn. Évekkel a regény megjelenése után Kosztolányi a Nyugatban megjelent egyik rövid ismertetésében (Nero és Sporus)

Jegyzet KD, Nero és Sporus, Nyugat, XVIII. éfv., 1925, 8–9. szám, 518–519.

arról ír, hogy „Miután Néró zsidó felesége, Poppea, a törékeny, ámbrasárga hajú császárné meghalt, a császár őrjöngve gyászolta őt, étlen-szomjan csatangolt a városban, hogy megkeresse. Egy ilyen útján pillantotta meg Sporust, a görög ifjút, ki csalódásig hasonlított hozzá, mintha kísérteties mása tért volna vissza, férfialakban. A fiút palotájába vitette, az aranyházba. Kiheréltette, haját megnövesztette, befonatta, császárnénak öltöztette, fejére fátyolt tétetett s annak rendje-módja szerint összeadatta magát vele a római papokkal. Sporus hű maradt a császárhoz, halálakor is jelen volt, Phaon kertjében. Suetonius meg a többi történetíró így meséli el Néró utolsó szerelmét. R. V. Cripps erről írt ötfelvonásos drámát, melyet nekem is elküldetett… Majd megjegyzi, hogy „Az angol író Hendersonra hivatkozva kiemeli, hogy a düledező római birodalmat próbálta megmenteni, súlypontját keletre, Alexandriába helyezte s a görög szellemet szólogatta. Mindez természetesen elhomályosodott tudatunkban – az igazság homályos, mert emberi –, a legenda terebélyesedett, vele együtt nőtt rettenetes torz alakja is, melyhez minden század hozzáálmodott valamit, úgy hogy manapság neve a három legismertebb név közé tartozik, melyet a földgolyón mindenütt emlegetnek.” Az utalásból nem világos, hogy Kosztolányi ismerte-e már korábban az említett ókortudós The Life and Principate of the Emperor Nero 1903-ban megjelent monográfiáját,

Jegyzet Bernard W. Henderson, The Life and Principate of the Emperor Nero, London, Methuen, 1903.

de az utalásban érezhető természetesség erre enged következtetni.

Külön kell említést tenni azokról a Neróra vonatkozó megjegyzésekről is, amelyek más Kosztolányi művekben maradtak fenn, támpontot ugyanis ezekből is meríthetünk. Hosszabb Neróról szóló olyan leírás, amelynek tartalma, adatai nem kerültek bele a regénybe, mindössze kettő található. Ezek egyike szerint, amelyet 1930-ban írt, Nero féltékeny lett a papagájokra, mert a papagájok is képesekbeszélni, ami csak a császárnak engedélyezett:

Papagáj – Nagy Sándor hozatott Európába, akinek szűk volt Macedónia. Nero császár szintén kedvelt. Külön gályákat küldetett értünk a Vörös Tengerre. Miután azonban meghallotta, hogy mi is beszélünk, nemcsak ő, kivégeztetett bennünket, mint felségsértőket. Nem tűrte a vetélytársakat. Aztán fekete, szemölcsös nyelvünket megette.

Jegyzet KD, Ember és világ, 205.

Megállapításának eleje igaz, mert Európában egészen Nero koráig valóban csak egyetlen papagájfaj (psittacus) volt ismert, amelyet Nagy Sándor katonái hoztak Indiából (palaeornis Alexandri), s amelyet mai napig Nagy Sándor-papagájnak neveznek. A Nero által kiküldött expedíció – Plinius beszámolója szerint (Historia Naturalis, 6, 29) – Afrikában, egészen pontosan Etiópiában, a Nílus egyik szigetén, Gaugadán fedezett fel egy papagájfajt, amelynek egyedeit aztán Rómába vitték. Kosztolányi azon megjegyzése azonban, hogy Nero irigy volt a papagájokra beszédtudásuk miatt, nem szerepel az ókori forrásokban, s egyelőre nem tudni, hogy ezt valahol olvasta-e Kosztolányi, vagy maga találta ki – összhangban a Nero-regény problematikájával.

A másik, szintén jóval a Nero keletkezése után keletkezett írásában a következőket írja, mikor a ma és az ókor vívmányait hasonlítja: „Mit szólna Nero, a különösségek hajszolója, aki ritka virágokat ojtatott össze s dugványokat kényszerített tüzesebb eredetiségre, az itt nyiló pettyes törökszegfűhöz, a kócos, délszaki növényekhez, az ájult orchideához, a kaviccsalszórt utakhoz, az önmüködő szökőkúthoz, melynek habjait felülről-alulról vörös, zöld lángok világítják meg, vagy mit szólna a villanyhoz, egyetlen, rongy villanykörténkhez, melyhez képest az ő fáklyerdeje pislogó, siralmas sötétség, mit szólna az ernyők batikolt tafotaselyméhez, a zenéhez, melyet kitünőkarmester vezényel s lágyan dajkál a júniusi éjszaka?”

Jegyzet KD, Tünődés nyári kertben, 1932. július 31. KD, Napjaim múlása, 156.

Arra utalóadatot, hogy Nero érdeklődött volna a növénynemesítés íránt, sem Tacitusnál, sem Suetoniusnál. Idősebb Pliniusnál, aki a papagájok és Nero kapcsolatára utaló szavai első részének végső forrása lehetett, nem olvasunk Nero efféle szenvedélyéről. Nagyon valószínűnek tűnik, hogy mindkét szöveg forrása valamelyik, nem kifejezetten történeti szempontú, Neróval foglalkozó mű lehetett, de mindez csak valószínű feltételezés, ami azt erősíti meg, hogy Kosztolányi több monográfiát elolvasott, amelyek anyagát végül megrostálta. Bár akad egy-két olyan részlet, amelyet idősebb Plinius jegyzett föl Neróról, az valószínűtlen, hogy olvasta volna a római természettudós Természetrajz (Historia Naturalis) című munkáját, valószínűbb, hogy abból is merítő művet vagy műveket olvasott.

Történeti tárgyú irodalmi előképek

A Nero, a véres költő című regénnyel foglalkozó tanulmányok jelentős része foglalkozott azzal a kérdéssel, játszott-e valamely irodalmi alkotás meghatározó, inspiráló szerepet a mű keletkezésében. Az eddigi párhuzamkeresések jelentős része

Jegyzet Vö. pl. Kiss, i.m. 116–126.

mindenekelőtt olyan irodalmi alkotásokat sorakoztatott föl, amelyek „kosztümös” történelmi vonatkozásaikban távol, problematikájukban, tematikájukban viszont közel állónak tűnnek. Mivel nem zárhatjuk ki annak lehetőségét, hogy Kosztolányi érdeklődését Nero és kora iránt történeti tematikájú mű vagy művek keltették föl, az alábbiakban röviden fölhívjuk a figyelmet néhány olyan alkotásra, amelyeket akár Kosztolányi is ismerhetett.

Nero császár uralkodásának, életének és halálának valamint áldozatainak (Britannicus, Agrippina, Octavia, Poppaea, Seneca stb.) története az újkortól kezdve kedvelt témája volt nem csak az irodalomnak, hanem egyéb művészeti ágaknak is. Számtalan nagyszerű vásznon ábrázolták a gyilkos vagy a költeményeit az égő Róma fölött éneklő császárt, a haldokló Agrippinát vagy Senecát, de Monteverdi L’Incoronazione di Poppea című operája

Jegyzet Monteverdi ismerete kézenfekvő, s alighanem innen ered Kosztolányinak a kézirat alapján nyilvánvaló tévedése: eredetileg Iulia Livilla helyett Drusillával hozta kapcsolatba Senecát. Drusilla viszont nem a történeti művekben, hanem az operában szerepel.

révén a mai napig gyakorta szerepel a dalszínházak repertoárjában. Még beláthatatlanabb az a hatás, amit Nero története a drámairodalomra gyakorolt. Racine Britannicus című drámáját bizonyára Kosztolányi is ismerte, a századforduló évtizedeiben azonban szinte fölsorolhatatlan hány tragédia vagy tragikomédia foglalkozott a római császárral. Nyilvánvaló bizonyítékok híján nehéz megmondani, mely drámát látta vagy olvasta Kosztolányi, aki a színház nagy rajongója volt, de pusztán a Nero-téma népszerűsége miatt hadd álljon itt egy rövid felsorolás azokról a művekről, amelyek a Kosztolányi-regényt megelőző évtizedekben születtek:

W.W. Story, Nero, An Historical Play, Edinburgh and London, 1875.

Jegyzet Szegedy-Maszák Mihály szíves közlése szerint ez a mű megvolt Reményi Józsefnek, Kosztolányi amerikai barátjának és Tormay Cécile-nek a könyvtárában is.

Anton Rubinstein, Néron, Paris, 1876. [ Az operát Németországban (1879) és Oroszországban (1884) is bemutatták. Újabban nem játszák, de a Vindex-ária a bariton-repertoár részévé vált.]

Martin Greif [Friedrich Hermann Frey], Nero, Trauerspiel in fünf Akten, Wien, 1877.

Pietro Cossa, Nero, Eine Tragi-Comödie in fünf Acten, Wien, é.n. [Az 1882-ben írt darab érdekessége, hogy a bevezető prológust Menekratés mondja.]

Robert Bridges, Nero, 1885.

Wilson Barrett, The Sign of the Cross, 1897.

Arrigo Boito, Nerone, tragedia in V. atti, Fratelli Treves Editori, Milano, 1901.

William Roberton, Nero, A Tragedy in Three Acts, London, 1902.

Nem csak a világirodalomban találunk azonban olyan irodalmi alkotásokat, amelyeknek tárgya közvetlenül vagy közvetve Nero. 1869-ben jelent meg Pesten P. Szathmáry Károly (1831–1891) Lukánusz, szomorujáték öt felvonásban című darabja, de a főként festőművészként ismert Tardos-Krenner Viktor (1866–1927) is írt drámát Neró anyja címmel, amelyet Jászai Marival a címszerepben mutattak be 1903. május 22-én,

Jegyzet Vö. Vasárnapi Ujság, 1903, 50. évf. 21. és 22. szám, 338. és 353.

de a színésznő betegsége miatt csupán hat vagy hét előadást ért meg. Ez utóbbit elvileg láthatta vagy ismerhette Kosztolányi, ám az valószínűtlen, hogy fölhasználta volna, a darabban ugyanis számos történeti következetlenség tapasztalható. Szathmáry darabját valószínűleg nem ismerte Kosztolányi, bár a Nemzeti Színházban ezt a darabot is bemutatták, igaz, jóval Kosztolányi születése előtt, 1870-ben.

Jegyzet Vö. Melléklet a Vasárnapi Ujság 7-ik számához, 1870. febr. 13., 89.

Biztosan mindenesetre annyit tudunk, hogy a század első évtizedeiben többször is megjelent Quo vadis?-t olvasta. Ez a mű azonban inkább ellenkező módon hatott Kosztolányira: a lengyel regényben kiemelt vonásokat vagy elhalványította, vagy teljesen kihagyta a Neróból.

Nem történeti tárgyú irodalmi előképek

Külön kell szólni azokról a művekről, amelyek nem a megjelenített történeti múlt, hanem a középpontba állított problematika alapján nevezhetők a Nero irodalmi előképének. Ezeket – sok esetben persze vitatott módon – az irodalomtörténet-írás már megpróbálta földeríteni, ám a párhuzamba állítások, éppen a fogódzók bizonytalansága miatt, kétségesek. Kiss Ferenc részletes tanulmányában elsősorban a holland Joris-Karl Huysmans À rebours (magyarul: A különc)

Jegyzet A regény magyarországi recepciójáról lásd Takács Ferenc, Visszájáról, Huysmans, Kosztolányi, Nabokov, Mozgó Világ, 2003, 29, 2. szám, 115-120.

és Oscar Wilde Kosztolányi által is lefordított Dorian Gray arcképe című regényét nevezi meg mintaképekként.

Jegyzet Kiss Ferenc, i.m. 69.

Kiss állítása abból a szempontból valóban megfontolandó, hogy mindkét művet Kosztolányi fordította magyarra, s mindkettő 1922-ben, a Nero megjelenését követő évben látott napvilágot. Bizonyos vonások kétségtelenül rokonítják e műveket, hiszen Wilde kifejezetten Huysmans regényének hatása alatt állt: Dorian Gray, miután elolvasta a fölkavarónak bélyegzett Huysmans-művet, több példányban is beszerzi, majd számos vonásában hasonul des Esseintes márkihoz. A márkinak legkedvesebb klasszikus olvasmánya Petronius, Wilde pedig több alkalommal is említi regényében Nerót, sőt életrajzából azt is tudjuk, hogy Párizsban a császár Louvreban látható egyik szobrának hatására „nerósra” vágatta a haját.

Jegyzet Török András, Oscar Wilde, Budapest, Európa, 1989, 77.

S bár a Kosztolányi-regény problematikája eltér mindkét művétől, rokon vonások azért fölfedezhetők: Nero szenvedélyei közt említi Kosztolányi a növénynemesítést, ez azonban des Esseintesre igaz, a császárról nem maradt fenn ilyen adat, Seneca szerepe pedig némileg emlékeztet Lord Henryére a Dorian Gray arcképé-ből. Éppen ilyen markánsak azonban a főszereplőket elválasztó vonások is: Nero sohasem érez megbánást, mint Dorian Gray, des Esseintes pedig nem gyilkos, s ráadásul csak a császár képzeli művésznek magát, a két másik inkább önmagát és életét akarja műalkotássá tenni.

Jegyzet Ebben az időben fordította Kosztolányi Wilde Saloméját is. Nero esedezése Britannicus barátságáért, majd Claudius ﬁának, vetélytársának meggyilkolása Wilde egyfelvonásosának kegyetlen bosszút álló, a próféta által visszautasított hősnőjét idézi.

A lehetséges előképek között mindeddig nem szerepelt Stendhal Vörös és fekete című regénye, Kosztolányi egyik korai levele alapján azonban talán érdemes fölvenni e művet is azon irodalmi előképek sorába, amelyek hatása alól nem tudta magát kivonni a Nero szerzője. Babitsnak 1904-ben írt levelében így összegzi benyomásait: „Ezenkívül befejeztem a Rouge et noirt. Még mostan is fáj, hogy le kellett tennem a könyvet kezemből. Ez szerintem a művészet tetőpontja! Így alkotni vigasztalás; ez nem színpocséta, nem festéktócsa, ez – költészet, ez regény! Tudja, milyen sokat beszéltek e könyv nietzscheizmusáról és Julien alakjáról. Zalai váltig állítja; hogy e regényalak nem Übermentsch, csak közönséges (stréber) akarnok. S ez való, én is elismerem, de mégsem adom fel ama szerény nézetemet, hogy Nietzsche problémája sehol sincs oly kézzel foghatólag tradálva, mint ebben a könyvben, hol a közönséges emberek piszkos alacsonysága szembe van állítva az ő aljasságuk által elzüllött nagyobb kaliberű ember tragediájával. Arcomba csap a hasonlóság (ököllel) s érzem Nietzschét. Ő sem mondta, milyen az »Übermentsch«, ő is egy hídról beszélt, mely az »Übermentsch«et és a magasabb ideált összeköti. Elénk állítja a regényíró Julient és felszólít, hogy válasszunk közte és a kicsinyes célok pimasz eléréséért tülekvő, csaló csibészek között. A törvényszéki jelenetnél érezni fogja e gondolatot. S később, főleg ott, hol Julien a keresztény vallás istenéről beszél (c’est un despote); e passus megértet velünk mindent. De eltekintve mindezektől a Rouge et noir mint regény páratlan. Én Madame Bovary fölé teszem.”

Jegyzet KDLN, 58.

Kosztolányi Nerójában a főhős nem alapvetően gonosz a regény elején, hanem fokozatosan lesz azzá, mikor látja, milyen hitvány környezet veszi körül, amely semmivel sem jobb nála.

Jegyzet Szegedy-Maszák Mihály külön hangsúlyozza, hogy Nero környezete még a császárnál is hitványabb. Vö. Szegedy-Maszák, Kosztolányi Dezső, Pozsony, Kalligram, 2010, 213.

A császár környezetének efféle ábrázolására tehát hatással lehetett a Vörös és fekete, noha a két főhős útja alapvetően különbözik.

Szegedy-Maszák Mihály D’Annunzio alakjának és műveinek hatására utal legújabb monográfiájában, Kosztolányi ugyanis több alkalommal is párhuzamba állítja a különc olasz írót és a római császárt.

Jegyzet Vö. Szegedy-Maszák, i.m. 206–207.

Az olasz író Il triomfo della morte című, 1894-ben írt regénye „1919-ben jelent meg Lendvai István fordításában”

Jegyzet Szegedy-Maszák, i.m. 207.

de ismerhette Kosztolányi a szintén egy költőről szóló, Fuoco című D’Annunzioművet is. Joggal veti el azonban Szegedy-Maszák Kiss feltételezését, hogy Anatole France Sur la pierre blanche (1905) című, magyarul A fehér kövön címmel, „1912-től Czóbel Ernő fordításában magyarul is többször kiadott” regénye is hatással volt Kosztolányira.

Jegyzet Szegedy-Maszák, i.m. 213.

Tudjuk továbbá, hogy mennyire rajongott Kosztolányi Shakespeare-ért. Egyik jegyzetlapján mintha az Antonius és Cleopatra című drámára utalna a jobb felső sarokban olvasható rövidítés,

Jegyzet Vö. JKK, 766.

ami szintén megerősíti az angol drámaíró esetleges befolyását. Még valószínűbb azonban a fiatal Neróban Hamletet látni, hiszen a római császár alakja a dán királyfinak a harmadik felvonás második színének végén elmondott rövid monológjában is föltűnik intő példaként:

Most van az éjnek rémjáró szaka,

Minden sir ásít, s maga a pokol

Dögvészt lehet ki. Most hő vért meginnám,

S oly szörnyű tettet bírnék elkövetni,

Hogy a napfény reszketve nézne rá.

De csitt! anyámhoz. – Ó, szív! el ne nyomd

Természeted, s ne hadd, hogy e kebelbe

A Néro lelke szálljon valaha:

Legyek kegyetlen, ne vértagadó.

Dobjon szavam tőrt, ne rántson kezem.

Nyelv s szándok ebben kétszinű legyen:

Hogy, bármi zokon ejtsem a beszédet,

Tettel ne nyomjon lelkem rá pecsétet.

(Arany János fordítása)

Kosztolányi nyilatkozatainak tükrében

Szeged-Maszák Mihály, amikor számba veszi azokat a nyilatkozatokat, amelyekben különféle összefüggésben említi Nerót Kosztolányi, megállapítja, hogy „Kosztolányi a regény megírása előtt mintegy két évtizedig töprengett a római császár történelmi szerepén.”

Jegyzet Szegedy-Maszák, i.m. 207.

Így miközben az irodalmi előképeket, vagy az író egyéb nyilatkozatait vesszük számba,

Jegyzet Ld. Kosztolányinak és feleségének a regény keletkezésére vonatkozó nyilatkozatait. JKK, 1143–1146, 1149.

azt tapasztaljuk, hogy végső magyarázatot mindezek nem szolgáltatnak arra a kérdésre, hogy miért éppen Nero került központi szerepbe. Ahhoz, hogy ezt a kérdést megválaszoljuk, jóval messzebb kell visszamennünk Kosztolányi életében, s nem elég pusztán az 1919-es és 1920-as évek élményeire fókuszálnunk.

Kosztolányi ugyan mindig érdeklődött a klasszikus ókor alkotásai iránt, s igen mélyreható ismerettel rendelkezett a görög és római irodalomról és filozófiáról, nem volt ókortudós, s tudása nagy része is a gimnáziumi anyag szilárd alapjára támaszkodott, amelynek egyes részei az idők során bizony igencsak megkoptak. Az ókor iránti érdeklődés azonban végigkísérte egész pályáját, s különösen hevesen jelent meg egyetemi évei kezdetén, amikor a klasszikus-filológus Nietzsche műveivel megismerkedett.

Jegyzet Kosztolányira azonban nemcsak Nietzsche írásai voltak közvetlen hatással, hanem a Nietzsche ﬁlozóﬁájával foglalkozó irodalom is. Különösen szembetűnők például Jules de Gaultier interpretációjának és nézeteinek nyomai Kosztolányi bizonyos kérdésekben vallott állásfoglalásaiban. Vö. Szegedy-Maszák, i.m. 162-163.

Ebből az időből származik az a híres Juhász Gyulának írt levele, amelyben egy Julianusról, az kereszténységgel szembeforduló apostata császárról szóló dráma írásáról számol be barátjának.

Jegyzet Dmitrij Mereskovszkij Julianusról szóló regényének német fordítása már 1903-ban megjelent ( Julianus Apostata: der letzte Hellene auf dem Throne der Cäsaren : ein biographischer Roman, übersetzt von Carl von Gütschow, Schulze & Co.), amelyet talán már ekkor olvasott Kosztolányi is. Ebből meríthetett ihletet, s bizonyos, az ókorra vonatkozó művelődéstörténeti adatait fölhasználhatta.

Mivel a levélnek egyéb részei is jelentősek, így érdemes egy hosszabb részletét idézni:

[…] Elhiszem, hogy az utóbbi évben nehéz harcokat élt a lelkében, a szellemi átalakulás küzdelmet és kifejezést keresett nekik. Zúghatott a feje, és kétségbeesve járkálhatott az utcákon, szavalva a Hamlet-monológot, vagy elátkozva a világ összes költőit, kik valaha írtak. Zavarban élt, széttört minden gyámoszlopa és iránytűje. S látja, édes barátom, én ezt a küzdelmet, ezt a vívódást, ezt az érdekes metamorfózist nem a szilaj nietzschei hangú versekből tudom meg, hanem abból a csendes és gyönyörű dalból, mely a maga lelkének természetes, lágy, de mégis erőteljes szózata. Ez igaz. Ez szép. Az Erőlködés mellől nem törlöm le a kérdőjelet, melyet ön odaírt. […]

Olvasmányaim közül leginkább Nietzsche érdekel. Valószínűleg ön is hamarosan átmegy a gondolkozók bárányhimlőjén, s rövid idő alatt ki tudja majd selejtezni a nagy moralista tanai közül a megtartandókat, és felülemelkedik azokon, akik e forróvérű és fajtájú német minden különcködő és homályos kitétele előtt hasra esnek. Mindenesetre bölcsebb dolgot nem tehet, mint hogy magába olvassza a nemest, de meglátja, hogy az életben hová redukálódnak még ezek a föntibb elvek is. Annyit tanácsolhatok, ha kiolvasta e könyvet, vegye elő a másik nagy arisztokrata filozófust, Platót, ki különben legkifejezettebb antipodja Nietzschének, s ebben a világban érezi majd csak azt a harmóniát, melyet minden gondolkodó ember pihegve vár.

Nincs meg tehát a régi vaskedvem, de megmaradt még belőlem a folyton előretörő és küzdeni vágyó ember, s hogy magamról is szóljak valamit, nagy titoktartás mellett egy merész tervemet is önre bízom. Drámát írok nagy ambícióval és szeretettel „Julianus apostatáról”, melyben a héber és görög, a keresztény és pogány világ közt küzdő eszmeharcot, mely oly régi, mint maga az ember, az erős és gyöngék harcának problémáját kívánom festeni; ha úgy tetszik, megmagyarázom Nietzsche gondolatának keletkezését, hogy jöhetett létre a „prachtvolle blonde Bestie”-nek ideája éppen a keresztény alázatosság ellenképéül. Az én hősöm nagy ember. A fejében két világ zúg és zsong. Körötte két vérszomjas és rontó párt vasfala húzódik, mely egész életében kicsinyesen és önzően fojtogatja, apró indokokból kifolyólag. Ő egyedül a nagy. Nevelője pogány. Mardonius egy őrült, fanatikus pogány. Ő a derült istenek boldog meghittje, ki bezáratja a keresztény templomokat és keltegeti az eltűnt istenségeket – hiába. Az első két felvonásban még a pogány Constantinus él, határozott és mindig egyenes. Julian a pogány katonák rajongó elismerését hamleti tépelődéssel fogadja, s mikor teljesen hatalmába jut a koronának, akkor is határozatlan. Olvassa Platót, és görög verseket ír. A környezete résszemekkel figyel rája. Elsikkasztják könyveit, majdnem gyámság alá helyezik. Napról napra türelmetlenebbé válik; megismeri az ariánus klérust, s utálattal fordul kétszínű besúgóitól, kik az embert állattá teszik. Széttör minden korlátot. Nem törődik keresztény híveivel, s találkára jár pogány kedveséhez, kinek apját a keresztények verték agyon. Mindig tartózkodó és bölcs. Sok ízlés van benne: ezért nem tör ki, bár lelke forrong a keserűségtől. Tetőtől talpig görög.

A barna pogány leányt azonban a bősz keresztény papok megragadják a császár előszobájában, és olvasóikkal véresre verik. Julian éppen tanácskozik az ariánusokkal, a zaj behallatszik a termekbe. Julian elfehéredik. Rosszat sejt. Meginog. A beavatott keresztények mesterségesen növelik a lármát. A császár mosolyog. Kitör belőle a vad pogány düh, felemeli ökleit. A horda hátrál, a leány fehéren, véresen belép. Julian megcsókolja. Az átalakulás megtörtént, a császár apostatává vált. A többi küzdelem csak a bukás felé sodorja. A nagy ember nem érti meg a korát, nem lát tisztán, csak sejt. A pogány vallás reformálása nem sikerül neki. Költő, és nem uralkodó. Ősi vadságát megrontotta a keresztény nevelés, se pogány, se ariánus. Minden tettében azonban nagy. Úgy is bukik el. Egy világrom temeti el holttestét. A többi görög istennel hal el, kiknek méltó társa volt derültségben, tökéletességben.

Ez (ébren van még?), ez a terv. Most jön a töméntelen olvasás, tanulmány és az írás. Támogasson érdeklődésével, és ha olykor egyről-másról írok, mutatványt küldök, feleljen okosan, kimerítően, úgy, ahogy azelőtt szokott. […]

Noha a Julianus apostatáról tervezett dráma nem készült el, részletes összevetés nélkül is világosan látszik, hogy a tragédia-hős bizonyos vonásai megelőlegezik a Nerót. A „véres költő” ugyanolyan tétova uralkodása kezdetén, mint későbbi utóda. A filozófia érdekli Julianust és görög verseket ír, sőt „Költő, és nem uralkodó.” – írja róla Kosztolányi. A pogány nevelő éppen olyan hangsúlyos figura, mint a Neróban a filozófus Seneca. S Julianus éppúgy „tetőtől talpig görög”, mint ahogy görög akar lenni Kosztolányi Nerója.

Különösen fontos azonban, hogy az egész drámaterv hátterében ott áll Nietzsche, akinek filozófiájára egyszerre válaszol Kosztolányi elfogadással és elutasítással. Ahogy írja: „ha úgy tetszik, megmagyarázom Nietzsche gondolatának keletkezését, hogy jöhetett létre a „prachtvolle blonde Bestie”-nek ideája éppen a keresztény alázatosság ellenképéül”, ami azt az érzetet kelti, mintha a dráma a német filozófus gondolatainak irodalmi továbbgondolása lenne, mintha a magával ragadó gondolatokat az irodalom laboratóriumába helyezve vizsgálná tovább, itt éppen a pogányság – kereszténység ellentétpárt állítva a középpontba, amely problematika – Nietzsche filozófiájának szellemében – a Nero-ban is előkerül, Seneca szájába adva.

Nietzsche (és Schopenhauer) hatását ugyan megemlítik Kosztolányi-monográfusai és egy-két tanulmány is érinti a filozófus hatásának jelentőségét Kosztolányi költészetében, a kapcsolat bizonyos elemei azonban mindeddig föltáratlan maradt. Márpedig Nietzsche befolyása talán jóval komolyabb, mint ahogy azt korábban feltételezték. A Nero ugyanis egyik leghangsúlyosabb alapkonfliktusában, a hallgató Britannicus és a fecsegő Nero szembeállításában, mintha éppen egy nietzschei gondolat továbbgondolása lenne. A filozófus Vidám tudomány (La gaya scienza) című művében (36. részlet) olvashatjuk az alábbi, Neróhoz is kapcsolódó gondolatokat:

Utolsó szavak. – Emlékezhetünk rá, hogy Augustus császár, ez a félelmetes ember, aki úgy uralkodott önmagán és úgy tudott hallgatni, mint holmi bölcs Szókratész, utolsó szavaiban indiszkrét volt önmagához: első ízben dobta le álarcát, amikor mindenkinek értésére adta, hogy álarcot viselt és komédiázott, a haza atyját és a trónon ülő bölcsességet játszotta, illuziót keltően jól! Plaudite amici, comoedia finita est! – A haldokló Nero gondolata: qualis artifex pereo! volt a haldokló Augustus gondolata is: komédiás-hiúság! Komédiás-szószátyárság! És épp az ellentéte a haldokló Szókratésznak! – Tiberius azonban némán halt meg, ez a minden önkínzók legelkínzottabbja – ő igazi volt és nem színész! Mi járhatott utoljára a fejében? Talán ez: „Az élet – hosszan tartó halál. Én bolond, aki oly sokak életét kurtítottam meg! Hát arra születtem én, hogy jótevőjük legyek? Örök életet kellett volna adnom nekik: akkor láthattam volna örökös haldoklásukat. Hisz ehhez oly jó szemem volt: qualis spectator pereo!” Amikor hosszas haláltusája után úgy látszott, ismét erőre kap, ajánlatosnak tartották, hogy párnáival fojtsák meg – kétszeres halált halt.

Jegyzet Friedrich Nietzsche Válogatott írásai, válogatta és bevezetéssel ellátta Széll Zsuzsa, fordította Szabó Ede, Budapest, Akadémiai, 1984², 160–161.

Ebben a nietzschei gondolatmenetben ugyanazok a momentumok nyernek különleges hangsúlyt, mint a Neróban: a szerepjátszás, a hallgatás és a locsogás dichotómiája, a Kosztolányi által a regény egyik vezérmotívumává emelt qualis artifex… szavak, a halál pillanatai, különösen Seneca esetében, akinek Sókratésra emlékeztető halálát jelentősen megmásítja Kosztolányi, s annak tacitusi emelkedettségét fecsegéssé változtatja. Sőt, az idézett végén szereplő „kétszeres halál” gondolata is mintha visszaköszönne a regényből, hiszen a XXVIII. fejezet végén, amikor Poppaea megszemléli Octavia levágott fejét, és a halott császárné szeme lassan lecsukódik, Kosztolányi így kommentálja: „Még egyszer meghalt.”

Nietzsche írása tehát fölhívhatta a figyelmet Neróra, annak utolsó szavaira, s innen már csak egy lépésre volt, hogy a hallgató Tiberius helyébe a szintén szótlan Britannicus kerüljön, akinek alakját – a történeti források ellenében – nagyítja föl Kosztolányi, ez esetben talán éppen Racine drámájának (Britannicus) hatására.

Jegyzet Racine Britannicusában Burrus alakja sokban emlékeztet a Kosztolányinál szintén nevelővé emelt Burruséra.

A német filozófus gondolatai azonban nem csak e részlet kapcsánvisszhangoznak a regényből. A történeti Seneca, a sztoikus filozófus regénybeli alakja, ahogy arra a jegyzetekben részletesebben fölhívom a figyelmet, sokkal többet köszönhet Nietzschének, mint névadójának. Gondolatai, a külsőségeket leszámítva, alig mutatnak rokonságot a sztoikus Seneca gondolataival, amire már Thomas Mann is ráérzett, amikor Kosztolányihoz írt levelében nem sztoikusnak, hanem szofistának nevezte a római filozófust. Ahogy beszél ugyanis, az inkább rokon a szofista gondolkodással, mint a sztoikus eszmerendszerrel, amellyel szemben Nietzsche kifejezetten tartózkodó, sőt elutasító volt, mert a kereszténység megelőlegezőjét látta benne, miközben a szofistákat nagyra értékelte.

Jegyzet Nietzschének a szoﬁstákhoz való kapcsolatáról lásd Scott Consigny, Nietzsche’s Reading of Sophists, Rhetoric Review, 13 (1994), 5–26.

Föltehetően szintén Nietzsche volt az, aki ráirányította a szkeptikus görög filozófusra, Pyrrhónra a figyelmét, akire Kosztolányi több alkalommal is hivatkozik, s akinek hallgatást parancsoló filozófiája tükröződik vissza Britannicus hallgatásában. Kosztolányi a következőket írja róla:

– Nékem egy másik név jut eszembe. Pyrrhon.

– A hallgató filozófus.

– Az. Aki a görög dekadencia korában élt s annyira kétkedett minden szavában, hogy semmit se mondott ki. Csak a sírfelirata maradt meg. Egy élet munkája. „Meghaltam? Nem tudom.”

– Shaw csakugyan rokon vele. Ő a mi hitetlen életünk sírfeliratát írja. Neki is kényelmesebb lenne hallgatnia.

– De éppen itt van a nagysága. Shaw beszél.

Jegyzet Kosztolányi Dezső, Lángelmék, sajtó alá rendezte és a bevezetőt írta Illyés Gyula, Budapest, Nyugat, 1941, 80.

A német filozófus pedig a következőket mondja a szkeptikus filozófusról az A vándor és árnyéka című írásában: „A bizalmatlanság fanatikusa és biztosítéka: – […] Az öreg: Tehát az igazság iránti bizalmatlanság tanítója akarsz lenni? – Pürrón: Olyan bizalmatlanságé, amilyet még nem látott a világ. A minden és mindenki iránti bizalmatlanságé. Ez az egyetlen út, amely az igazsághoz vezet. A jobb szem nem hihet a balnak, és a fényt egy ideig sötétségnek kell neveznünk: ezen az úton kell járnotok. […] – Az öreg: No de barátom! A te szavaid is egy fanatikus szavai! – Pürrón: Igazad van! Minden szó iránt bizalmatlan leszek. – Az öreg: Akkor majd hallgatnod kell. – Pürrón: Megmondom az emberenek, hogy hallgatnom kell és legyenek bizalmatalnok hallgatásom iránt. – Az öreg: Szóval meghátrálsz. Mégsem vállalod, amiről beszéltél? – Pürrón: Ellenkezőleg! Éppen most mutattad meg nekem a kaput, amelyen be kell lépnem. – Az öreg: Nem vagyok biztos benne, hogy tökéletesen értjük egymást. – Pürrón: Valószínűleg nem. – Az öreg: De legalább te értsd meg tökéletesen önmagad! – Pürrón: (megfordul és nevet). – Az öreg: Ó, barátom! Egész filozófiád hallgatásból és nevetésből áll? – Pürrón: Nem az volna a legrosszabb.”

Jegyzet Friedrich Nietzsche, A vándor és árnyéka, fordította Török Gábor, Budapest, Göncöl [1990], 322-323.

Nietzsche gondolatai azonban nemcsak a regény egyik alapproblematikáját ihlették, hanem a regény egész felépítésében meghatározó szerepe volt. A Nero, ahogy arra Kosztolányi önmagának írt utasításai és a részletes elemzés is mutatja, nagyon tudatosan és szimmetrikusan szerkesztett alkotás. Az első és az utolsó, a második és az utolsó előtti fejezetek és így tovább, mintha motívumaiban egymásnak felelnének. Az I. fejezetben, amely éppúgy júniusban játszódik, mint az utolsó, s ugyanolyan rekkenő meleg van, a főszereplő egy öreg rabszolga, ahogy a XXXIII. fejezetben pedig az öreg dajka jelenik meg. A regény elején fölbukkanó katona rézpénzt vesz elő, a dajka pedig egy obolost tesz Nero szájába. A II. fejezetben hal meg Claudius, a XXXII-ben pedig Nero, s mindketten egyformán csak „egy kis vizet” kérnek: Claudius tökhéjból iszik, Nero pocsolyából. A III. fejezetben Nerót megragadják és beviszik a palotába, a XXXI-ben megragadják, és kimenekítik a palotából. A IV. fejezetben jelenik meg Seneca, „a nevelő”, és a XXX. fejezetben hal meg. S hogy a szimmetria még egy hangsúlyos elemét idézzem: a VIII. fejezetben „irodalmi leckét” ad Seneca Nerónak, míg a XXVI. fejezetben, amely a regény végétől számolva a nyolcadik, „politikai leckét”. Ez a motívumokra épülő szimmetria természetesen olykor egyes fejezeteknél is megfigyelhető, de ami még lényegesebb, hogy a parallelizmus hangsúlyosan emeli ki a középen álló XVII. fejezetet, amely sok szempontból a regény kulcsfejezete. Ebben leli meg Nero a halott Britannicus érintetlenül hagyott szobájában annak lantját, s megpendítve, ekkor meg is szegi az aznapra rendelt általános hallgatás tilalmát, amely egyébként Kosztolányi egyéni ötlete.

A regény tehát a legvégén visszatér oda, ahonnan kiindult, mintha egy hatalmas kör zárulna be. S hogy ez a bezárulás még teljesebb legyen, legvégül a dada szavai szerint a halott császár csak alszik és újra gyermek: „– Nero, – mondta – Nerócska, a dada beszél hozzád. Ni, milyen halvány és szomorú. Alszik. Pedig nem szeretett aludni soha…” Ez a bezáruló kör pedig határozottan emlékeztet Nietzsche örök visszatérés-gondolatára (die ewige Wiederkunft vagy die ewige Wiederkehr).

Jegyzet A nietzschei örök visszatérés gondolatának értelmezéséhez lásd Tatár György, Az öröklét gyűrűje, Nietzsche és az örök visszatérés gondolata, (Horror metaphysicae-sorozat), Budapest, Osiris–Gond, 2000².

Talán éppen erre utal Kosztolányi is, amikor a dajka egy olyan, a Kr. u. I. században már nem használt pénzérmét tesz Nero szájába, amelynek neve (obolos) emlékeztet az örök visszatérés egyiptomi szimbólumának, a farkába harapó kígyónak a nevére (ouroboros), s az is, amit vele kapcsolatban Kosztolányi mond: „A dada, az első és utolsó dolgok intézője, ki szoptat és temet s bölcsőnél s koporsónál egyaránt otthonos…”, Ebből a szempontból egészen más megvilágításba kerülnek olyan motívumok, amelyeknek a jelentősége eddig elsikkadt: a regényben számos alkalommal találkozunk kör alakú tárgyakkal, dolgokkal, mozgásokkal. Sokszor tűnik föl a telihold, a pénzérme, az ellipszis alakú amphitheatrum, amelyben hét kört kell futnia Nerónak, de Poppaeának a császárral való játéka is „visszaguruló kariká”-hoz

Jegyzet Lásd a XXI. fejezetet.

hasonlatos. S nem lényegtelen ebben az esetben már az sem, hogy Poppaea, akit több alkalommal is valamilyen kígyó-metaforával jellemez

Jegyzet A XVI. fejezetben írja: „Poppaea most ﬁgyel. Fölemeli okos kígyófejét.”

Kosztolányi, hűsítőül kígyót teker a nyaka köré: Nagy hőség volt még mindíg. Poppaea a kis táskájából egy kígyót vett elő, a nyaka köré csavarta, hogy annak hűs vére fölfrissítse.

Jegyzet XXI. fejezet.

De Nietzschére való világos utalásként foghatjuk föl azt a D betűt is, amelyet a részeg Poppaea rajzol borból az asztalra a XXI. fejezetben, s amelyet Nero Doryphorusnak értelmez, mire az asszony rávilágít valós értelmére: „– Dionysius, – felelt – a mi istenünk, a szerelem istene.”

Nietzsche hatása tehát nem pusztán a regény gondolatiságában ragadható meg, hanem, úgy tűnik, befolyással volt a mű egész struktúrájára. Mindez azonban nem ad magyarázatot arra, hogy Kosztolányi miért éppen ily módon változtatta meg a történeti anyagot. Bár rendkívül ingoványos talajon mozog, aki egy történelmi mű alakjait kívánja egy irodalmi mű alakjaival korrelációba hozni, annyit mindenképpen megállapíthatunk, hogy Kosztolányi markáns vonásokat változtatott történeti regényalakjain. A fiatal Nero, amint említettük, nyilván sokat köszönhet a tervezett Julianus-dráma ifjának, míg Britannicus jelentősége jócskán megnő a történeti forrásokban betöltött szerepéhez viszonyítva. A történelemben és írásaiban ugyan ellentmondásos, de mégiscsak sztoikus Seneca a Nero-ban a hatalomnak mindig kedvében járó szofista lesz, akisokszor kifejezetten nietzschei gondolatokat hangoztat.

Jegyzet Mindez azért is különösen ﬁgyelemre méltó, mert Kosztolányi bizonyíthatóan számos művét olvasta Senecának (lásd a regényhez készített kéziratos följegyzéseket), s más írásaiban történetileg hitelesebben nyilatkozik róla. Felebarátaim című kötetében olvasható A „Martalék” című írás 1930. április 6-áról, amelyben a következőket írja: Végre itt a földön annyi halál van mindanyájunk számára, ahány a hajunk szála. Seneca megjegyzése motoszkált fejemben: „az életbe csak egy ajtó vezet, de belőle kifelé megannyi.” In: Kosztolányi Dezső, Felebarátaim, sajtó alá rendezte és a bevezetőt írta Illyés Gyula, Budapest, Nyugat, 194?, p. Egy évvel később ugyanebben az elismerő hangnemben ajánlja a két római sztoikust, Senecát és Marcus Aureliust: „Sokat ígérsz, keveset adsz. Lásd, az igazi bölcsek – a görögök meg a latinok – mindig szerények. Keveset ígérnek, de sokat adnak. Olvasd Marcus Aureliust, Senecát. Milyen szerények ők az életükben is és – ami ezzel egy – írásmodorukban is.” [ Emléksorok egy új prófétának, 1931. jan. 18.] in: Kosztolányi , i.m., 171.

Megnő Burrus jelentősége. Nagyjából hiteles Agrippina rajza, Poppaea Sabina pedig nagyszerű mozgatója lesz az eseményeknek. A módosított ábrázolások és a megváltoztatott eseménystruktúra magyarázata lehet Kosztolányi szándéka, ám figyelemre méltó, hogy az események és személyek ábrázolása feltűnő rokonságot mutat azzal, ahogy Iosephus Flavius ír Nero koráról A zsidók története (Antiquitates Iudaicae) című műve XX. könyvének 8. fejezetében:

1. Közben meghalt Claudius császár, tizenhárom évi, nyolc hónapi és harmincnapi uralkodás után; egyesek azt állították, hogy felesége, Agrippina mérgezte meg. Ez az asszony Claudius testvérének, Germanicusnak a lánya volt, első férje pedig egy előkelő római, Domitius Ahenobarbus. Ennek halála után sokáig özvegyen élt, aztán feleségül ment Claudiushoz és magával hozta Domitius nevű fiát is. Claudius ugyanis féltékenységből kivégeztette feleségét, Messalinát, akitől két gyermeke született: Britannicus és Octavia. Első felesége Paetina volt, akitől legidősebb leánya, Antonia született. Octaviát Neróhoz adta feleségül; tudniillik Domitiust, akit örökbe fogadott, később így nevezte a császár.

2. Mivel Agrippina attól félt, hogy Britannicus, ha felnövekedik, elnyeri atyja után az uralmat, a mendemonda szerint megmérgeztette Claudiust, hogy saját fiának biztosítsa az uralmat. Mindjárt a császár halála után elküldte Burrust, a hadsereg főparancsnokát, a legtekintélyesebb törzstisztekkel és szabadosokkal együtt Neróhoz, hogy a testőrtáborba kísérjék és ott császárrá kiáltsák ki. Miután Nero ily módon uralomra jutott, titokban megmérgeztette Britannicust, anyját pedig nem sokkal utóbb nyíltan megölette: ilyen gyalázatos módon hálálta meg neki azt, hogy a világra hozta s még inkább azt, hogy cselszövéseivel uralomra segítette. Ugyancsak megölette feleségét, Octaviát, továbbá sok nemes rómait, azzal az ürüggyel, hogy összeesküdtek ellene.

3. De ezekről nem kívánok részletesebben írni, mert Nero történetét sokan megírták, s ezek közül némelyek, hálából a nekik jutott kegyekért, szándékosan leplezték az igazságot, mások pedig gyűlöletből a rosszindulatból hazugságokkal rágalmazták meg s ezért megvetést érdemelnek. Én nem is csodálkozom, hogy ennyit összehazudoztak Nero felől, mert ezek a történetírók elődei történetében sem ragaszkodtak az igazsághoz, holott azok iránt semmiféle gyűlöletet sem éreztek, hiszen jóval az illető császárok uralkodása után éltek. De hát azok a történetírók, akik fittyet hánynak az igazságra, írjanak, amit akarnak, hiszen nyilván örömüket lelik az ilyesmikben. Az én célom azonban az igazság, tehát feltettem magamban, hogy csak röviden mondok el mindent, ami nem tartozik szorosan vett tárgyamhoz, és csak arról beszélek részletesebben, ami honfitársaimra, a zsidókra vonatkozik, mert nem riadok vissza attól, hogy szerencsétlenségeinket és bűneinket is nyíltan feltárjam. Folytatom tehát történeti elbeszélésemet.

[…] 9. Közben a Nerótól kinevezett Porcius Festus helytartó lett Felix utóda. Alighogy megérkezett, a caesareai zsidók vezetői Rómába utaztak, és panaszt emeltek Felix ellen; és nem sok híja volt, hogy a zsidók ellen elkövetett hatalmaskodásai miatt halállal nem bűnhődött. Mégis sikerült testvérének, Pallasnak, aki akkoriban Nero egyik legkedvesebb embere volt, alázatos könyörgéssel kegyelemre hangolni a császárt. Másrészt a legelőkelőbb caesareai szíreknek sikerült Burrust [helyesen: Béryllost], aki Nero nevelője volt, ez idő szerint pedig görög levelezését intézte, óriási pénzösszeggel rávenni, hogy rendeletet eszközöljön ki számukra Nerótól, amelyben érvényteleníti a zsidók egyenjogúságát a szírekkel. Burrus [helyesen: Béryllos] csakugyan közbelépett a császárnál, és kieszközölte a rendelet kiadását, és ezzel elkezdődött az a sok szenvedés, amely később népünkre szakadt. Ugyanis midőn a caesareai zsidók ennek a szírekhez intézett rendeletnek a tartalmáról értesültek, fellázadtak, és lázadásuk végül háborúvá terebélyesedett. […] 11. […] Ezen azután nemcsak Agrippa háborodott fel, hanem még inkább Festus helytartó, és parancsot adott, hogy rombolják le a falat. A zsidók azonban arra kérték: engedje meg, hogy ebben az ügyben előbb követeket küldhessenek Neróhoz, mert inkább meghalnak, mintsem hogy látniuk kelljen templomuk egy részének lerombolását. Miután Festus ezt megengedte nekik, tíz előkelő polgárt, továbbá Izmael főpapot és Helkiás kincstárost elküldték a császárhoz. Nero meghallgatta őket és nemcsak a történteket bocsátotta meg, hanem azt is megengedte, hogy a fal megmaradjon, mégpedig felesége, Poppaea kedvéért, aki istenfélő asszony volt, és ezért közbelépett a zsidók érdekében. Poppaea azután útnak indította a tíz előkelő embert, de Helkiást és Izmaelt túszokul visszatartotta. […]

Jegyzet Josephus Flavius, A zsidók története, (XI-XX. könyv), Budapest, Talentum, é.n.⁴ Révay József fordítása, 574–579.

Josephus Flavius hatása azonban nem csak a történeti események leegyszerűsítésében játszhatott szerepet, hanem egyes alakok megformálásában is. Különösen igaz ez Poppaea Sabinára, valamint az ő környezetében föltűnő Alityrosra. A regényben a császárné bizalmasaként megjelenő Alityros nem szerepel ugyanis a római történetírók műveiben, és Poppaea Sabina zsidók iránti szimpátiáját sem említi sem Tacitus, sem Suetonius. Míg Josephus Flavius beszámolója és azon tény alapján, hogy a római szokással ellentétben Poppaea Sabinát nem hamvasztották el, hanem bebalzsamozták, egyesek föltételezik, hogy a császárné prozelita, vagy ahogy Josephus írja „istenfélő asszony” volt, addig Kosztolányi – alighanem e részlet alapján – zsidónak tartja Poppaeát. A XV. fejezetben így beszélgetnek Pallas és Nero:

„– Biztosan nem római – szólt Nero. – Görög?

Úgy tudom, zsidó.”

Később pedig így ír a haláláról: „Nero Poppaeát is eltemette. Egy verseny után durván összeszólalkozott vele, rátámadt és vassal pántolt csizmájával hasbarúgta a császárnét, aki szíve alatt reményt viselt, új sarjat a gyermektelen császárnak. Mire lefektették, már nem is élt. Bebalzsamozták, mert a zsidó papok nem engedték elégetni, koporsóba fektették s maga a császár mondott felette gyászbeszédet.” (XXXI. fejezet) Még egyértelműbb, ahogy egyik későbbi, Nyugatban megjelent cikkében fogalmaz: „Miután Néró zsidó felesége, Poppea, a törékeny, ámbrasárga hajú császárné meghalt, a császár őrjöngve gyászolta őt, étlen-szomjan csatangolt a városban, hogy megkeresse.”

Jegyzet KD, Nero and Sporus, Nyugat, 1925, 8–9. szám, 518–519.

Ez a téves meggyőződése onnan származhatott Kosztolányinak, hogy vagy Josephus Flaviust olvasta, vagy egy olyan művet, amely állításait a zsidó történetíróra alapozta.

Hasonló a helyzet Alityrosszal, akiről szintén Josephus Flavius ír. Beszámolója szerint ő maga, aki a követségben Itáliába illetve Rómába ment, a Nápolyi-öbölben fekvő Puteoliban ismerkedett meg a zsidó színésszel, aki aztán segített nekik találkozni Poppaea Sabinával. A római történetíróknál nem szereplő szál tehát, végső soron Josephus Flaviusból eredeztethető, de alighanem szerepet játszott benne Surányi Miklós Alityros című novellája, amely abban a folyóiratban jelent meg, amelynek Kosztolányi is szerkesztője volt.

Filozófiai és pszichológiai források

Külön kell megemlíteni a műben fölfedezhető filozófiai tanítások, illetve pszichés defektusok forrását. Az előbbi főként azért jelentős, mert a műben szereplő sztoikus filozófus Seneca a regényben olyan központi szerephez jut, amely miatt többször is alkalma nyílik filozófiai tanok hirdetésére. Elhangzó monológjai vagy tanácsai azonban furcsa kettősséget mutatnak. A külső, történeti felszínen igazodnak a történeti Seneca életéhez és filozófiai munkásságához, tartalmi vonatkozásban azonban számos elemükben idegenek a sztoikus filozófus műveiben kifejtett nézeteitől. Többen leírták már, de monografikus feldolgozása mindeddig még nem történt meg annak a hatásnak, amelyet Schopenhauer, de különösen Nietzsche filozófiája gyakorolt Kosztolányira. Mivel vállalkozásunk kereteit egyszerűen túlhaladja annak bemutatása, hogy miként tükröződik Schopenhauer és Nietzsche filozófiájának hatása, a források közt kifejtett párhuzamok talán megvilágítják, hogy Seneca szavaiban mindenekelőtt Nietzsche filozófiájának egy-egy tanítása tükröződik, s a sztoikus filozófus szájába adott tanok részben szofisták, ha ókori filozófiai iskolával keresünk rokonságot, részben pedig nietzscheiek és schopenhaueriek.

Jegyzet Filozóﬁai tanulmányairól így ír egy 1904-es Babits Mihálynak írt levelében: „[...] A bécsi egyetemen szerencsém van hallgatni több philosophust, de leginkább az ibsenes Emil Reichet élvezem. A Praktische Philosophie egészen megfelel az én lelkemnek, mely jelenleg gyöngélkedő, sőt gyerekágyas s nincs mersze a metaphysika páraködébe léghajózni. Ez előadás keretében a professor úr igen szépen beszélget arról, mint kell az életünket berendezni, hogy emberek legyünk, ibseni értelemben s ez nagyon összevág mostani gondolataimmal és lelki szükségleteimmel. A másik két számbavehető philosoph Bolzmann és Reininger Schopenhauert csepüli nyárspolgárian, de éppoly mértékben, mint ön. Jerusalem brilliáns psychologiai előadásokat tart. (Elemi psychologia.)” KDLN, 57

Pszichológia

Kosztolányi, családi háttere miatt is, különösen vonzódott az orvostudományhoz, s azon belül különösen érdekelte az anatómia, különösen a halál anatómiája illetve a pszichológia, amiben nyilván szerepet játszott unokaöccse, Csáth Géza. Hogy milyen olvasmányai voltak, itt-ott elszórt megjegyzéseiből lehet rekonstruálni. 1929-ben azt írja például Kréta című írásában (1929. október 6.), hogy „Annakidején gyakran jártam boncolótermekbe, ahol állati voltunk szemlélete szerénységre, alázatra tanított.”

Jegyzet KD, Napjaim múlása, sajtó alá rendezte és bevezette Illyés Gyula, Nyugat [1947], 120.

Párizsi tudósításában pedig beszámol arról, hogy megnézte a Szajnából kifogott öngyilkosok hulláinak gyűjtőhelyét.

Jegyzet KD, Európai képeskönyv, A kötet anyagát összegyűjtötte, a szöveget gondozta és a jegyzeteket írta Réz Pál, Budapest, Szépirodalmi, 1979, 30–32.

Sigmund Freud (1856–1936) és Ferenczi Sándor (1873–1933) jelentőségét

Jegyzet Ferenczi Sándorról Kosztolányi írt nekrológot a Nyugatban: 1933, 12. szám, 663–665.

Kosztolányi művészetére több tanulmány is hangsúlyozza, hiszen ő maga is azt mondja, hogy „Freud tanárnak a mindennapi élet kórtanáról szóló tanulmánya régi kedves könyvem…”

Jegyzet KD, Napjaim múlása, sajtó alá rendezte és bevezette Illyés Gyula, Nyugat [1947], 68.

Freudnak ez a műve, a Zur Psychopathologie des Alltagslebens 1901-ben jelent meg, Kosztolányi azonban nem csak fiatalkorában, hanem a Nero megírása körüli időkben is foglalkozott pszichpathológiával. Így vall egyik, talán 1922-ben papírra vetett írásában: „Valaha szívesen lapozgattam Pierre Janet-nek a kényszerképzetekről és idegességről szóló mamutköteteit, melyekben klinikai tapasztalatáról számol be s gazdag anyagot szolgáltat mindenkinek, ki a furcsa lelkekkel, bogaras emberekkel foglalkozik.”

Jegyzet KD, Ember és világ, sajtó alá rendezte és a bevezetőt írta Illyés Gyula, Budapest, Nyugat, [194?], 30.

A neves francia orvos, Pierre Janet (1859–1947) valóban méretes köteteinek első kaidása jóval 1921 előtt jelent meg: Névroses et idées fixes, Tome I–II, Paris, Alcan, 1898. Ennek a műnek, ahogy Freudénak is, nyilvánvalóan hatása megragadható Kosztolányi regényében: a XII. fejezet szuggesztív, hipnotikus gyógymódjában, vagy Britannicus kényszerképzetté váló alakjában, akinek alakja még halála előtt sem hagyja nyugodni Nerót. De ismerte például a német Ernst Kretschmer (1888–1964) munkásságát is, akire Kazinczyval kapcsolatban hivatkozik: „Kretschmer, a mai német lélekbuvár bizonyára a cycloidok közé sorolná őt.”

Jegyzet KD, Lenni vagy nem lenni, II. kötet, sajtó alá rendezte és a bevezetőt írta Illyés Gyula, Budapest, Nyugat, [194?] 134.

Az ő művét, amennyiben 1914-ben megvédett disszertációját, majd 1918-as habilitációs dolgozatát nem ismerte, azonban talán már csak a Nero írásakor vagy nem sokkal később olvashatta, mert szóba jöhető műveinek egyike ugyanabban az évben jelent meg Körperbau und Charakter címmel,

Jegyzet Ernst Kretschmer, Körperbau und Charakter. Untersuchungen zum Konstitutionsproblem und zur Lehre von den Temperamenten, Berlin, Springer, 1921.

a másik pedig csak a következő évben, 1922-ben látott napvilágot Medizinische Psychologie címmel.

Jegyzet Ernst Kretschmer, Medizinische Psychologie, Leipzig, Tieme, 1922.

Nero a regényben egyébként az egy helyütt Kosztolányi által is említett polyphrasia

Jegyzet Vö. KD, Budapest, a szójátszó, Élet, 1910. szeptember 11. in: Nyelv és lélek, az írásokat összegyűjtötte és a szövegeket gondozta Réz Pál, Budapest, Szépirodalmi, 1971, 17.

nevű betegségben szenved, állandó közléskényszere van, képtelen hallgatni. Kosztolányi a betegségre vonatkozó ismereteit nyilvánvalón a pszichiátria és pszichoanalízis iránti érdeklődésének köszönhette.

Külön érdemel említést a regény XII. fejezete, az Orvosok a betegágynál című, amelyben Kosztolányi több ponton hiteles rajzátadja a Kr. u. I. század római orvostudományának, másfelől azonban az is kitapintható, hogy kortárs pszichoterapikus eljárások leírását keveri az ókori gyakorlatba, mint például a színeknek a psychére gyakorolt hatásának bemutatása. A fejezet alapján nyilvánvaló, hogy Kosztolányi olvasott a Nero-kori orvoslásról szóló szakmunkát, ám hogy melyik volt ez a mű, nem lehet megállapítani. Ugyanez igaz az egyiptomi orvoslással kapcsolatban írtakkal is: Kosztolányi szerint az egyiptomiak harminckét részre osztották az emberi fejet – ahogy a kéziratból kiderül – a fogak számának megfelelően. Ilyen felosztást azonban nem találunk az egyiptomi orvoslásról szóló munkákban, csak valami hasonlót: az egyiptomiak úgy tartották, hogy a levegő harminckét éren keresztül jut el a testbe, az artériák és a vénák számát ugyanis viszonylag jól meghatározták. Ezek alapján azonban nem is biztos, hogy Kosztolányi olvasta ezeket az információkat, könnyen lehet, hogy valamilyen érdeklődésébe vágó előadáson hallotta.

Külön érdekessége a színelmélet felbukkanásának, hogy Kosztolányi kedves költője, Goethe írt egy, a színek jelentőségével foglalkozó természettudományos munkát Zur Farbenlehre (magyarul: Színtan vagy A színek elmélete) címmel. A regényben Athenaeus először kék és sárga színnel a Nagyon nyugodt vagyok-feliratot mutatja neki, majd pirossal és kékkel, a „hatalom színei”-vel, hogy Enyém minden erő. „Lila és sárga betűk árasztották a szépség varázsát: Apolló reám mosolyog”, majd a zöld és narancsszínű Gyönyörűen énekelek után jön harsogó pirossal: Nagy költő vagyok. Ha megnézzük, mit ír Goethe az itt felsorolt színekről,

Jegyzet Az alább idézett Goethe-szövegrészletek a következő kiadásból származnak: Johann Wolfgang Goethe, Színtan, Didaktikai rész, A szövegválogatás, az új színes táblák összeállítása és a bevezető Johannes Pawlik munkája, fordította Rajnai László, Budapest, Corvina, 1983, 65–75.

érdekes egybeesést tapasztalhatunk, hiszen már a kiindulópont is rokonnak tetszik: „Ugyanez történik a lélekben is. A tapasztalat arra tanít bennünket, hogy az egyes színek más-más kedélyállapotot sugallnak…”, majd így folytatja az egyes színekkel, amelyek közül először a sárgát említi: „Tisztasága tetőfokán mindig van benne valami a világosság természetéből, s egyfajta derűs, vidám, enyhén ingerlő tulajdonsággal rendelkezik. […] Tapasztalatból tudjuk azt is, hogy a sárga mindenképpen meleg és jóleső érzést kelt.” De nem kevéssé tanulságos az, amit a sárga torzulásáról mond: „Az izzás és az arany szép benyomása már csekély és észrevétlen elmozdulás következtében is olyan érzést ébreszt, mintha sarat látnánk, s a gyönyör és a megbecsülés színe a szégyen, az utálat és a rosszérzés színévé változik át…” Goethe bár hideg érzetet keltőnek tartja a kéket, mégis azt tartotta róla, hogy „szívesen nézzük a kéket is, nem azért, mert ránk erőlteti magát, hanem mert maga után húz bennünket.” Az első felirat pedig éppen ezzel a két színnel van írva és Goethe ezt mondja erről a színösszeállításról: „Az […] összeállítások között a legegyszerűbb. Azt mondhatjuk, nagyon keveset ér, mert – minthogy a vörös minden nyoma hiányzik belőle – nagyon is híjával van a totalitásnak. Ebben az értelemben szegényesnek nevezhetjük, és mert mindkét pólus a legalacsonyabb fokon áll, közönségesnek. Mégis rendelkezik azzal az előnnyel, hogy legközelebb van a zöldhöz s ennek következtében a reális kielégüléshez.”

Athenaeus ezután újabb és újabb színekkel írt feliratokat mutat táblácskáin. A sárga és kék után jön a pirossal és kékkel, majd a lilával és sárgával írt felirat, hogy végül a Nagy költő vagyok szöveg következzék csupa piros betűvel. Mivel a német nem tesz különbséget piros és vörös (rot) közt, ezért a Kosztolányinál szereplő piros szín esetében a Goethe-szövegében szereplő vörösre kell gondolni: „Gondoljunk egy egészen tiszta vörösre, egy fehér porcelántányéron tökéletesen megszáradt kárminra.” – mondja Goethe, majd így folytatja: „Ennek a színnek a hatása éppoly egyedülálló, mint a természeté. Éppúgy kelti a komolyság és méltóság benyomását, mint a bájét és a kellemét. […] Az uralkodóknak a bíborral kapcsolatos féltékenységéről sok mindent regél a történelem. Az ilyen színű környezet mindig komoly és pompázatos. A bíborszínű üveg félelmes fényben mutatja a jól megvilágított tájat. Ilyen színtónust kell öltenie az égnek és a földnek az ítélet napján.”

Arra pedig, hogy Kosztolányi nem esetlegesen sorolja egymás után a színeket, éppen a sorrendben rejlő tudatosság világít rá. Az első két felirat két-két alapszínből áll. A harmadik szöveg a másodjára mutatott két szín (kék és piros) keveréséből létrejövő lilával és sárgával van írva, míg a negyedik két elsődleges kevert színű, zöld (kék és sárga) és „narancsszínű” (sárga és vörös) betűkből áll, hogy végül a színsor a pirosban/vörösben teljesedjék ki, a bíbor színében, amiről a német költőfejedelem meg is jegyzi: „A római császárok rendkívül féltékenyek voltak a bíborra.”

Kosztolányi nem csupán kitűnően ismerte Goethe irodalmi munkásságát, hanem verseit és itáliai útinaplóját is lefordította, így nem elképzelhetetlen, bár konkrét bizonyítékunk nincs rá, hogy színekkel kapcsolatos nézeteire a német költő színelmélete hatott.

A regény keletkezésének életrajzi háttere

Bár kilencven évvel a regény megjelenése után az értelmezésekben elhalványulni látszanak azok az életrajzi események, amelyek nem sokkal a regény megírása előtt Kosztolányit mélyen megrázták, hosszú időn keresztül mégis ezek álltak az értelmezés homlokterében, így ezeket nem hagyhatjuk említés nélkül. Kosztolányi, aki személyesen ismerte Kun Bélát,

Jegyzet Vö. Szegedy-Maszák, i.m. 132.

a kommün bukása után több olyan lépést is tett, amelyek az írótársakban komoly ellenérzést váltottak ki. Egyfelől 1919 második felétől az Uj Nemzedék című jobboldali lap munkatársa és a lap név nélkül megjelentetett Pardon rovat egyik szerzője lett, amely rovatban antiszemita szövegek is megjelentek, valamint szerkesztője volt a trianoni békediktátum ellen tiltakozó antológiának, amely Vérző Magyarország címmel jelent meg.

1919 őszén alakult meg a Magyar Írók Nemzeti Szövetsége is, amelynek elnöke Szabó Dezső lett, s a szervezetbe Kosztolányi is belépett. Együttműködésük azonban csak rövid ideig tartott, mert Kosztolányinak az Elsodort faluról megjelent kritikája miatt Szabó Dezső sem mulasztotta el a visszavágást.

Jegyzet Kosztolányi 1919 és 1921 közötti politikai nézeteiről s életének eseményeiről bővebben lásd Szegedy-Maszák, i.m., 136–186.

A Nemzeti Ujságban 1920. október 31-ei számában Szabó többek között Rilke utánzását vetette Kosztolányi szemére („rilkissimus”-nak nevezte), s azt is hozzátette, hogy Kosztolányi sokszor aktuális környezetéhez igazodva nyilatkozik, amire a költő sem volt rest keményem megbírálni Szabót.

Jegyzet Szabó Dezső később szelídebb húrokat pengetett Kosztolányival szemben, s későbbi nyilatkozataiban is rokonszenv fedezhető fel. 1921-ben még verset is írt, amelyben megbékélésre hívta vitázó ellenfelét: „…Nem látom jegyezni a jó Anka mestert / Ki toronyba mászni a közért nem restelt / S Kosztolányi Dezső telt arcának szépjét, / Oh, Dezső, Dezsőddel mikor kötsz már békét? / Egy kis karcolásért sírig hadakozzon, /Magyar a magyarnak meg ne pardonozzon? ”

Kosztolányi kényes helyzetét ráadásul csak súlyosbította feleségének a Bécsi Magyar Újságban megjelent szerencsétlen nyilatkozata.

Jegyzet Kosztolányi ekkori politikai fordulatairól és ezeknek az ehhez kapcsolódó vádaknak az Édes Annában megírt visszhangjáról lásd Veres András átfogó tanulmányát: Kosztolányi Nyugatja, a Nyugat Kosztolányija, Kritika, 2008, 37. évf., 12. szám, 2–7.

Az asszony szavai komoly felzúdulást keltettek az osztrák főváros magyar emigránsai körében, ami miatt Kosztolányi újra magyarázkodni kényszerült. Regényét ilyen életrajzi események súlyával terhesen írta, s a kortárs kritika többször is célzott arra, hogy a műnek apologetikus vonásai vannak, s a „tébolyult költő-császár” alakjában többen Szabó Dezsőre ismertek rá, amely értelmezést később Kosztolányiné férjéről írt regényes életrajza is fölerősített. Maga Szabó Dezső egyébként egyetlen nyilatkozatában vagy írásában sem utalt arra, hogy Kosztolányi Nerójában magára ismert volna, s maga az író sem tett erre soha egyértelmű utalást. Ráadásul a császár filozófus nevelőjének alakjában sokan szintén az írót vélték fölfedezni, aminek nyilvánvalóan az volt az oka, hogy a regény XXX. fejezetében nagy rokonszenvvel ábrázolta Kosztolányi a halál torkában vergődő Senecát. Ezt az azonosítást erősítette föl a Kalangya 1936. márciusában megjelent Kosztolányi-különszáma is, amelyben éppen ez a fejezet szerepelt a Nero, a véres költő című regényből, mintha az valamiféle önvallomás lenne a súlyosan beteg költőtől.

A kritika mindenesetre hamar elvetette a Nero kulcsregényként való értelmezését, s a regény keletkezésének számos dokumentuma, a széles forrásanyag, valamint a regénynek a Kosztolányi-életműhöz sokkal mélyebben kapcsolódó problematikája is mind azt bizonyítja, hogy túlságos leegyszerűsítés lenne a regényt a Szabó Dezsővel való vitából, s az ezzel összefüggő emberi csalódásból, meghasonlásból eredeztetni.