Nero, a véres költő - Jegyzet 3.

GYAKORI KIFEJEZÉSEK ÉS NEVEK MAGYARÁZATA

achaiok – Thessalia déli részén élő görög népcsoport, nevüket királyukról, Achaiosról kapták. Homéros így nevezi azokat a görögül beszélő népeket, akik harcba szálltak Trója ellen.

Achaja/Achaia – a Balkán-félsziget déli részén szervezett római provincia, amelynek Nero Kr. u. 66–67-ben tett útja során teljes szabadságot adott.

Acrae – város Szicíliában. KD azonban talán a nyugat-galileai Acre (Akko) városára gondolt.

Acta diurna – a Kr. e. II. századtól terjesztett hírlap Rómában, amely a fontosabb eseményekről, senatusi határozatokról, császári rendeletekről tudósított.

Adonis – szépségéről nevezetes isten, általában Aphrodité alakjával kapcsolták össze.

aedilis – a kereskedelmet, az építkezéseket, a játékokat és a közrendet felügyelő római hivatalnok.

Aelia Catella – előkelő származású és gazdag asszony, aki nyolcvanéves korában táncosként lépett föl az 59-ben megrendezett Iuvenalián. Alighanem a Kr. u. 4-ben consuli tisztet betöltő Sex. Aelius Catus lánya.

Aesculapius – görögül Asklépios; Apollón és Korónis nympha gyermeke, a gyógyítás görög istene.

Africanus Quinctianus – helyesen: Afranius Quintianus. Senatori rangú római politikus, aki nevezetes volt testi elpuhultságáról és a róla Nero költötte gúnyversről (carmen probrosum). Részt vett a Piso-féle összeesküvésben, s az azt követő megtorlásnak esett áldozatául.

Afrika/Africa – római provincia, a mai Észak-Afrika területén.

Agamemnón – Mykéné királya, a Trója ellen vonuló akháj seregek vezetője. Hazatérése után felesége, Klytaimnéstra és annak szeretője, Aigisthos meggyilkolták. Az ő gyermekei Iphigeneia, Élektra, Chrysothemis és Orestés, aki végül bosszút állt anyján atyja meggyilkolása miatt.

Agrippina – (Kr. u. 16. november 6 vagy 15 – 59. március 19. vagy 23.) Germanicus és az idősebb Agrippina lánya, Caligula nővére, Claudius unokahúga, majd harmadik felesége, Nero anyja, aki hathatósan közreműködött abban, hogy fiát a császári trónra ültesse. Kr. u. 59-ben Nero meggyilkoltatta.

Ahriman – a perzsa mitológiában a gonoszság megtestesítője.

Aischylos – a Kr. e. V. század első felében élt görög drámaíró, akitől összesen hét tragédia maradt fönn. Köztük az Orestésről szóló teljes trilógia, az Oresteia.

Alytirus – helyesen: Alityrus/Alityros. Zsidó színész Poppaea és Nero környezetében. Josephus Flavius említi, hogy a Nápoly mellett fekvő Puteoliban (ma Pozzuoli) ismerkedett meg vele, s római követsége idején ő segített a zsidóknak, hogy a császár közelébe jussanak.

Alkaios – a Kr. e. VII–VI. század fordulóján élt, előkelő lesbosi családból származó görög lírai költő.

Anakreon – a Kr. e. VI. században élt, könnyed szerelmi költeményeiről és bordalairól ismert görög költő.

Ancus – költött alak; katona, akivel Nero menekülése előtt beszél.

Andaluzia – az Ibériai-félsziget déli része. Az elnevezés arab eredetű.

Andromachus – a Kr. u. I. században Nero udvarában élt görög orvos, akinek egyik híres találmánya ( Theriaca Andromachi) sokáig igen népszerű volt. Ennek a keveréknek a leírását görög nyelven, disztichonban verselte meg és Nerónak ajánlotta.

Anicetus – Nero tanítója (paedagogus), majd 59-ben a misenumi hajóosztály parancsnoka, aki Agrippina elleni gyűlölettől hajtva kitervelte és végrehajtatta a császárné elleni merényletet. Később fontos szerepet játszott az Octavia elleni rágalomhadjáratban, többek közt ő volt az egyike a császárnét házasságtöréssel vádolóknak. Octavia száműzetésének és halálának évében, 62-ben Nero Sardiniára száműzte, ahol nem sokkal később meghalt.

Annaeus – hispaniai származású család, nemzetség (gens Annaea), amelyhez Seneca és Lucanus tartoztak.

Annaeus Serenus – Seneca libertusa, aki sokkal fiatalabb volt patrónusánál. Hogy Nero és Acte viszonyát leplezze, Seneca kérésére szerelmet színlelt Acte iránt. Nero alatt egy ideig a praefectus vigilum (a. m. tűzoltóparancsnok, az éjszakai őrség feje) tisztét tötötte be. Halálát mérgezés okozta. Seneca hozzá írta De constantia sapientis (A bölcs állhatatossága), De otio (A visszavonultságról) és De tranquillitate animi (A lelki nyugalomról) című dialógusait.

Antiochus – neves énekes Nero korában.

Antisius praetor – helyesen: Antistius Sosianus. 56-ban néptribunus, majd 62-ben, mikor praetor volt, Nero ellen írt költeményei miatt Cossutianus Capito felségsértés vádjával bevádolta, ami miatt egy szigetre száműzték. 66-ban visszatérhetett Rómába, miután P. Anteiust és Ostorius Scapulát följelentette Nerónál. 70-ben Vespasianus ismét egy szigetre száműzte.

Apollo/Apollón – a költészet istene a görög-római mitológiában, Phoebus Apollóként a Nappal azonosították.

Argiletum – a Suburától a Forum Romanum északi részéig vezető fontos útvonal Rómában.

Aristoteles – (Kr. e. 384–322) görög filozófus, a peripatetikus iskola megalapítója.

Artaxale – helyesen Artaxata vagy Artaxate. Armenia fővárosa. Jóllehet, erős város volt, mégis többször elfoglalták és leégették, míg Tiridates ismét felépítette és Nero tiszteletére Neroniának nevezte el. – Mivel KD Artaxaleként említi, föltételezhető, hogy nem elrontotta, hanem a forrásában találta ilyen formában a város nevét, a XIX. században ugyanis több kiadványban is így szerepel a város neve.

as – Rómában a köztársaság és a császárság korában használt bronz pénzérme. Tíz as ért egy denariust.

Ascalon – (Ashkelon) tengerparti kikötőváros Palesztinában, a mai Izrael területén, Tel Avivtól délre. A zsidó felkelés idején (Kr. u. 66–70) a város hű maradt Rómához.

Aspasia – Periklés szépségéről és szellemességéről híres második felesége.

asszír – az ókori Mezopotámiában, a Tigris és az Eufrates folyók által határolt területen lakó, az akkád nyelv egyik dialektusát beszélő nép.

Athén – görög város a Peloponnésos-félszigeten.

Athenaeus – lásd Attalai Athenaeus.

Atlas – az eget tartó isten a görög-római mitológiában.

Atreus – a görög mitológiában Mykéné királya, Pelops és Hippodameia fia, Agamemnón és Menelaos apja. Atreust és ikertestvérét, Thyestést apjuk száműzte féltestvérük, Chrysippos meggyilkolása miatt. Mykénaiban elfoglalták a háború miatt éppen távollévő Eurystheus király trónját. Itt előbb Thyestés lett a király, miután Atreus feleségének, Aerópénak a segítségével megszerezte az aranygyapjút. Erre Atreus Zeushoz fohászkodott, aki meghallgatta kérését (egyes források szerint a Nap ekkor kelt föl nyugaton és áldozott le keleten). Atreus ezután száműzte Thyestést és gyermekeit, végül azonban azzal állt bosszút azért, hogy testvére elcsábította hitvesét, hogy lakomára hívta, amelyen meggyilkolt gyermekeiből készült ételeket tálaltatott föl Thyestésnek (más források szerint ekkor fordult meg a Nap járása). Mikor Thyestés számára kiderült, hogy mi történt, elátkozta Atreust és gyermekeit.

Atreus-család – Atreus leszármazottjai: Agamemnón és Menelaos és az ő gyermekeik.

Attalai Athenaeus – Kr. u. I. században, Nero udvarában élt neves orvos és természettudós.

augur – a madarak repüléséből jövendölő jós, madárjós. Rómában tekintélyes, az államéletre komoly befolyással bíró testületet alkottak.

Augustus – Caius Octavianus Caesar Augustus, római császár. Kr. e. 63-ban született, Kr. e. 27-től, halálig, Kr. u. 14-ig uralkodott. A principátus államformájának megszilárdítója.

Aventinus – Róma hét halmának egyike.

Babylon – város Mezopotámiában, azonos a bibliai Bábellel.

Baie/Baiae – népszerű fürdőhely a Nápolyi-öböl nyugati felén, hatalmas fürdőkomplexumokkal.

Balbullis – helyesen: Ti. Claudius Balbillus. Egyiptomi görög csillagász. 55-ben Egyiptom helytartója, aki minden irodalmi műfajban járatos volt.

Balbus – L. Cornelius Balbus, a Kr. e. I. században élt, Pompeius-párti római államférfi, aki Kr. e. 13-ban építtette a róla elnevezett színházat a Campus Martiuson.

béljós – lásd haruspex.

Britannia – római provincia a brit szigeten, amelyet Claudius hódított meg Kr. u. 41-ben. Győzelme emlékére kapta fia a Britannicus nevet.

Britannicus – Ti. Claudius Caesar Britannicus. Claudius császár és Valeria Messalina fiaként 41. február 12-én született. Először Claudius Tiberius Germanicusnak nevezték, majd a britanniai győzelem után a Britannicus melléknevet kapta, s később ez az elnevezése vált általánossá. Cassius Dio szerint atyja nem tűrte, hogy Augustus-nak nevezzék, s a születésnapját sem ünnepelte meg, amit aztán a praetorok önként megtettek. Sosibius volt a nevelője a palotában, ahol a tanulótársa Vespasianus idősebb fia, Titus volt. Részt vett a Ludi Troianin; 48-ban pedig, amikor pedig – még Claudius életében – C. Silius feleségül vette Messallinát, Silius megígérte, hogy adoptálja Britannicust. Nero 50-ben történt adoptálása után egyre kisebb figyelem vette körül. Az 50-ben tartott cirkuszi játékok alkalmával, miközben Nero triumphátori öltözetben állt a kocsin, Britannicus a gyermekek bíborszegélyű ruháját viselte. Mellőzöttsége miatt számosan szánták Britannicust, akiket többnyire eltávolítottak a palotából, s több nevelőjét is száműzték. Apja nem sokkal halála előtt már felismerni látszott tévedését, halála azonban megakadályozta abban, hogy fiát Nero elébe helyezze. Claudius halálakor egyébként Agrippina egészen addig visszatartotta attól, hogy a halotthoz bemenjen, míg a praetorianusok esküje meg nem erősítette Nerót. 55 legelején Nero megmérgeztette, s a gyermekkorúak éjszakai temetésének szokására való hivatkozással holttestét még aznap elégették a Campus Martius-on.

Brutus – Marcus Iunius Brutus (Kr. e. 85 – Kr. e. 42) római politikus és államférfi, Iulius Caesar egyik gyilkosa.

Bubulcus – költött személy. Nevét KD alighanem a pásztorgém latin nevéből (Bubulcus Ibis) vette.

Bulbus – helyesen Balbus, lásd ott.

Burrus/Burrhus – Sex. Afranius Afranius Burrus. Előbb katonai tribunus, majd Tiberius és Claudius alatt is, aki 51-ben Agrippina támogatásával lesz praefectus praetorio, vagyis a testőrcsapatok parancsnoka, s megkapja a consuli kitűntető jelvényeket. Claudius halálakor tevékeny részt vállal Nerónak, mint az új princepsnek az elfogadtatásában, ő esketi föl a testőrcsapatokat az új uralkodóra. Nero császárságának első éveiben Senecával közösen irányítják az államot, bár Britannicus halála komoly törést okoz elszántságában. 55-ben Nero kísérletet tesz arra, hogy elmozdítsa hivatalából, Seneca segítő közbelépése azonban meghiúsítja Nero szándékát. Amikor Pallasszal együtt bevádolják, Seneca közbenjárására nyer fölmentést. Később a tanácsát is kikéri Nero Agrippina meggyilkolásához, s a Iuvenalián Senecával együtt buzdítja a nézőket, hogy tapsolják meg Nero produkcióját. 62-ben, miután sikertelenül igyekezett megakadályozni Nerót abban, hogy Octaviát eltávolítsa az udvarból, tisztázatlan körülmények közt meghal. Tacitus említést tesz arról, hogy egyik keze csonka volt.

Bythinia – helyesen: Bithynia. Római provincia a Fekete-tenger déli partvidékén, a mai Törökország területén.

Caesar – Caius Iulius Caesar (Kr. e. 100 – Kr. e. 44) római politikus és államférfi, neve később a római uralkodók neve.

Caligula – Gaius Caesar Germanicus (Kr. u. 12. augusztus 31. – 41. január 24.), kegyetlenségéről híres római császár (37–41), Nero anyai nagybátyja.

Callicles – gr. Kalliklés. Nero kori személyként ugyan költött alak, Kosztolányi azonban minden bizonnyal Platón Gorgias című dialógusára utal a névválasztásban. A műben szereplő Kalliklés – Sókratés ellenfeleként – tagadja az erkölcs természettől való voltát, elutasítja a konvencionális erkölcsfelfogást. Kalliklés nézeteit sokan Nietzsche filozófiájával állítják párhuzamba. Platón Gorgias-ában a következőket mondja: „Mert a természet és a törvény igen sokban ellenkeznek egymással. […] Mert a természet szerint mindig az a rútabb, ami a rosszabb, amilyen például a jogtalan szenvedés; a törvény szerint azonban a jogtalan cselekvés a rútabb. Egy férfihoz nem is illik a más jogtalan cselekedeteit eltűrni […] Ezért a gyönge embereket és a tömegeket tartom a törvények szerzőinek. A maguk javára, a saját hasznukra hoznak törvényeket és határozzák meg, mit kell dicsérni, mit kell gáncsolni. […] A természet ellenben, véleményem szerint, azt mutatja jogosnak, hogya derekabbnak többje legyen, mint a hitványabbnak, a hatalmasnak többje, mint a gyöngébbnek. S mutatja ezt mindenfelé: az állatoknál s az embereknek is minden államában és nemzetségében azt ismerik el igazságosnak, hogy a hatalmasabb uralkodjék a gyöngébben, s hogy övé legyen mindenből a nagyobb rész. Csakhogy nem a mi kieszelt törvényünk szerint, mert mi az erősebbeket s jobbakat már gyermekkoruktól nevelés alá fogjuk, mint az oroszlánkölyköket, s ráolvasással és megbabonázással szolgává tesszük őket, untalan azt hirdetve nekik, hogy tisztelni kell az egyenlőséget, mert így van ez szépen s igazságosan. De aztán ha előlép egy nagyra termett férfiú és lerázza magáról tanításainkat, szétszakítja, elkerüli vagy lábbal tapossa rendeleteinket, ráolvasásainkat, varázsigéinket, természet ellen való törvényeinket mind, s rabszolgánkból, aki volt, urunkká lázad fel: ekkor lobban elő fénnyel a természet joga. […] Mert a természet joga az, hogy a gyöngébbnek és hitványabbnak marhája és egyéb vagyona a jobbé és erősebbé.” Platón, Gorgias, 483a-484c (Péterfy Jenő fordítása).

Calpurnius Piso – római politikus, aki egyik kezdeményezője és vezetője volt a 65-ben Nero ellen szőtt sikertelen összeesküvésnek.

Campus Martius – Mars-mező, Róma közéleti szempontból fontos területe, ahol a népgyűléseket tartották.

Canace – gr. Kanaké. Aiolosnak, a szelek királyának lánya, aki szerelmes lett fivérébe, Makareusba. Egyes mítoszváltozatok szerint öngyilkos lett, mások szerint atyja ölte meg.

Capitolium – A mons Capitolinus másik neve, amelyen a római kultusz legfontosabb épülete, a Iuppiter-templom állt.

Cappadotia – helyesen: Cappadocia/Kappadókia. Tartomány Kis-Ázsia keleti részén, a mai Törökország területén.

Casca – P. Servilius Casca Longus (  Kr. e. 42). Caesar egyik gyilkosa.

Cassius – C. Cassius Longinus (Kr. e. 87-42). Római politikus, Brutus társa Caesar meggyilkolásában.

Castor – gr. Kastór. Görög-római istenség, testvére Pollux (Polydeukés). Szüleik, Tyndareus és Léda, nővéreik, Helené és Klytaimnéstra. Kései mítoszelbeszélések szerint Zeusz csillagokként az égre helyezte őket.

Catilina – L. Sergius Catilina (Kr. e. 108–62). Római politikus, Cicero consulsága idején (Kr. e. 63) sikertelen összeesküvést szőtt. Cicero beszédeivel elüldözte Rómából, s utóbb a Pistoria melletti csatában elesett.

Ceres – római gabona- és termékenység-istennő, a görög Démétér megfelelője. A tizenkét olymposi/capitoliumi istenség egyike, Kronos és Rhea hat gyermekének egyike.

Charon – a lelkeket az Alvilág folyóján (Styx) átszállító révész a görög-római mitológiában. A halott nyelve alá tett pénzdarab (obolos) volt a fizetsége.

Chloé – Longos Daphnis és Chloé című, pásztori környezetben játszódó regényének női főszereplője.

Cicero – M. Tullius Cicero (Kr. e. 106–44). Nagyhatású római politikus, államférfi, szónok, filozófus.

Cilicia – gr. Kilikia. Kis-Ázsia déli, tengerparti területe.

Circus Maximus – a legnagyobb cirkusz Rómában a Palatinus és az Aventinus között.

Claudius – Tiberius Claudius Caesar Augustus Germanicus (Kr. e. 10. augusztus 1. – Kr. u. 54. október 13.) római császár (Kr. u. 41–54), Nero anyjának nagybátyja és férje, akit a történetírók szerint felesége, Agrippina, Nero anyja mérgeztetett meg.

Cloacina – Venus egyik jelzője, akinek szentélye a Cloaca Maxima forumi részénél állt.

consul – a köztársaság-korban a legmagasabb rangú két tisztviselő, akiket egy évre választottak. A császárkorban egyfelől a császár töltötte be ezt a tisztet, másfelől általában egy évnél rövidebb időre választották.

Corbulo – ld. Domitius Corbulo.

Corduba – ma: Cordoba. Város az Ibériai-félsziget déli részén. Itt született Seneca és unokaöccse, Lucanus.

Corsica – az ókorban zordságáról híres sziget a Thyrrén-tengerben, Seneca száműzetésének színhelye.

Cossinus – Nero barátjaként ismert lovag, akit betegsége miatt megölt a császár által Egyiptomból hívott orvos.

Crispus – Q. Vibius Crispus. Római rhétor és politikus. 13 előtt születhetett Vercellaeben. Nero idején a császár ösztönzésére többeket is bevádolt, sőt 60-ban elérte, hogy a megvesztegetés miatt bevádolt fivérét, Vibius Secundust csak relegálták Itáliából. 69-ben Vitelliushoz csatlakozott, de később Vespasianus barátságát is elnyerte. Magas kort ért meg.

Dacia – római provincia a mai Románia területén.

Daphnis – Longos Daphnis és Chloé című, pásztori környezetben játszódó regényének férfi főhőse.

Demosthenes – Démosthenés , (Kr. e. 383–322) híres athéni szónok.

dénár – denarius, római ezüstpénz. Egy denarius értéke tíz as, illetve négy sestertius volt.

Diana – a vadászat és a hold istennője, Apollón nővére. A görög Artemisszel azonosították.

Dionysius – helyesen Dionysos vagy Dionysus. A bor és mámor istene, a rómaiak Liber vagy Bacchus néven is emlegették.

Domitia – Nero egyik nagynénje, akit a császár – vagyonára áhítozva – megöletett. Cassius Dio így ír erről, 61, 17: „Megmérgezte a nagynénjét, Domitiát is, akiről pedig azt mondogatta: úgy tiszteli, mint tulajdon anyját. Nem várta meg, hogy néhány nap múlva az öregségébe haljon bele, hanem vette a bátorságot, és őt is meggyilkolta. Azért sietett ezzel a tettel, hogy megszerezhesse a Baiaeban és Ravennában fekvő birtokait.”

Domitia Lepida – Nero atyjának, Cn. Domitius Ahenobarbusnak a nővére, Claudius feleségének, Messallinának az anyja. Első férje Valerius Messallinus Barbatus volt, majd hozzáment Faustus Cornelius Sullához, a 31-es év consuljához. Tiberius uralkodásának végén azzal vádolták meg, hogy incestust követett el a fivérével. Amikor Agrippinát száműzték, a kis Nero hozzá került, az ő házában nevelkedett, s unokaöccsére később is nagy befolyással volt. Lánya végtisztességénél nem volt jelen, de a holttestet kiszolgáltatták neki. 55-ben Nero nyíltan ellene vallott, s hosszú idő után így Agrippina végre leszámolhatott vele.

Domitius – Cn. Domitius Ahenobarbus. Nero császár apja. 28-ban vette feleségül Germanicus lányát, Agrippinát, akitől 37-ben született meg egyetlen fiúk. 32-ben consuli tisztet viselt. Gyermeke születése évében felségsértéssel és házasságtöréssel vádolták meg, de felmentették. 40-ben meghalt. Emlékét Nero nagy tisztelettel övezte.

Domitius Corbulo – Cn. Domitius Corbulo. Nero korának leghíresebb római hadvezére. 47-ben Claudius Germania inferior provinciába küldte, ahol sikeres hadjáratot folytatott, aminek jutalmaként megkapta a triumphusi jelvényeket. 54-ben Nero Armenia megtartásának a feladatával bízta meg. Tacitus – feltehetően Corbulo emlékiratai alapján – részletesen beszámol arról, hogy Corbulo először Cappadocia és Galatia legatusaként harcolt a parthusok ellen, majd 62-től Syria legatusaként, később pedig – megnövelt hatáskörrel – újra Cappadocia legátusaként. Egyik katonája bevádolta Nerónál, aminek következtében 67-ben a Görögországban tartózkodó Neróhoz indult. Cenchreaeben kapta meg a parancsot, hogy öngyilkosságot kell elkövetnie.

Doryphorus – gr. Doryphoros. Császári szabados, aki Nero idején az a libellis (a császárhoz intézett kérelmeket intéző hivatalnok) posztját töltötte be, s akihez „esküvői szertartás” keretében nőül ment Nero – ugyanezt Tacitus Pythagorasról mondja (Tac. Ann. 15, 37). Nero – Dio szerint – bőségesen megjutalmazta, majd 62-ben méregel megölette, mivel Nero Poppaeával kötött házasságát ellenezte.

Ecloge – gr. Egloge (Ecloge) Nero egyik dajkája, aki a halott császár hamvait eltemette.

Epaphroditus – Nero szabadosa, Doryphorus halála után az a libellis

(a császához intézett kérelmeket intéző) hivatal vezetője (ezt a hivatalt egészen Domitianusig ő viselte). 68-ban ő is a menekülő Nero kíséretében volt, majd ő segítette öngyilkosságában a császárt. Feltehetően ő buzdította Iosephust az Antiquitates Iudaicae (A zsidók története) megírására. Rabszolgája volt a sztoikus filozófus, Epiktétos.

Ephesus – gr. Ephesos. Főként görögök lakta város Kis-Ázsiában a mai Törökország területén.

Epicharis – szabados, aki a Piso-féle összeesküvésben résztvevők nevét megkínzása ellenére sem volt hajlandó kiadni. Később önkezével vetett véget életének. Egyes források szerint Seneca öccsének, Melának volt a szeretője.

Esquilinus – Róma hét halmának egyike.

Etruria – főként etruszkok lakta terület az ókori Itáliában, nagyjából azonos a mai Toscanával.

Eucaerus – alexandriai származású fuvolajátékos, akit azzal vádoltak meg, hogy házasságtörést követett el Nero feleségével, Octaviával.

Euripides – Euripidés (Kr. e. 480–406), görög tragédiaíró.

Fabius – költött személy.

Fabricius-híd – a Tiberis hídja Rómában, amely először a folyó szigetét kötötte össze a bal parttal, majd meghosszabbították a jobb partig.

Fannius – költött személy. Nevét KD alighanem Horatius szatíráiból vette. E költeményekben többször is szerepel egy bizonyos Fannius Quadratus, a – Horatius szerint – tehetségtelen költő.

Felix – M. Antonius Felix, Claudius egyik nagyhatalmú szabadosa, később Iudaea helytartója.

Feralia – a halottak ünnepe Rómában, amelyet február 21-én tartottak.

Flavius Scaevinus – a senatori rend tagja, aki a Nero elleni összeesküvés egyik kezdeményezője volt 65-ben. Az árulás az ő környezetéből történt, s hogy mentse a bőrét, később ő is föladott néhány összeesküvőt. Tacitus szerint Petronius barátja volt.

Florus – költött személy.

Foenius Rufus – lásd Rufus.

Forum Cupidinis – vagy Forum Cuppedinis, piactér Rómában, ahol édességet és gyümölcsöt árultak

Gadara – város a Genezáreth-tótól délkeletre.

Galba – ( Kr. u. 68) római hadvezér, Nero idején Hispania provincia kormányzója. Nero halála után 8 hónapig császár.

Galetia – helyesen: Galatia vagy Gallograecia. Kelták által alapított ország, majd római tartomány Anatóliában, a mai Törökország területén.

Gallia – több római provincia neve (Gallia Cisalpina, Gallia Transalpina, Galllia Tarraconensis).

Gallio – Iunius Gallio, L. Annaeus Novatus – Seneca idősebb testvére, eredeti, adoptáció előtti nevén: Novatus. Számos magas hivatalt viselt, 52-ben Achaia provincia proconsulja. Öccse halála után megrendült a pozíciója, s nem sokkal később önkezével vetett véget életének. Columella az ő ösztönzésére írta meg versben művének tizedik könyvét. Seneca több művét is neki ajánlotta.

Germania – római provincia nagyjából a mai Németország területén.

Germanicus – (Kr. e. 15 – Kr. u. 19) római politikus és hadvezér, Caligula és Agrippina atyja, Claudius fivére.

Gracchusok – a köztársaság kori Róma ismert testvérpárja (Gaius és Tiberius), akik a Kr. e. II. század utolsó harmadában átfogó földreformot szorgalmaztak. Mindkettőjüket meggyilkolták.

Hades – az Alvilág istenének egyik neve a görög-római mitológiában, olykor metonimikusan az egész Alvilágot jelenti.

haruspex – áldozati állatok beléből vagy villámokból jövendölő jós. Etruszk eredetű. 60 tagból álló, főként villámlásból és áldozati állatok beléből jósló papi testület tagja.

Hekate – vagy Trivia, a varázslat, mágia istennője, attribútumai a korbács és a kígyók.

Hellas – Görögország neve.

Hercules/Herkules – gr. Héraklés. Zeus és Alkméné tizenkét munkájáról nevezetes fia a görög-római mitológiában, aki élete végén az istenek közé került.

Hippo – város Észak-Afrikában.

Hippokrates – gr. Hippokratés (Kr. e. 460–375), a kósi orvosiskola vezetője.

Hispania – több római provincia neve az Ibériai-félszigeten.

Homeros – gr. Homéros. Mitikus görög epikus költő, az Ilias és az Odysseia szerzője.

Icarus – a Mykénében fogva tartott Daidalos fia. Hogy a szigetről elszökhessenek, Daidalos viasszal összeragasztott tollakból szárnyakat készített, Ikaros azonban túl közel repült a Naphoz, szárnya megolvadt, ő pedig a tengerbe zuhant.

Isis – egyiptomi istennő.

Janiculum – Ianiculum, domb a Tiberis jobb partján.

Julia Livilla – Caligula egyik nővére, akit a császár összeesküvéssel vádolt meg és meggyilkoltatott.

Julius Caesar – ld. Caesar.

Julius Pollio – Iunius Pollio, a testőrcsapatok tribunusa 55-ben.

Jupiter – a görög Zeusszal azonosított főisten a római mitológiában.

Juventa – Iuventas, Hébé. Az ifjúság istennője, Zeus és Héra lánya, Arés nővére.

Klytaimnestra – gr. Klytaimnéstra. Agamemnón király felesége, aki a trójai háborúból hazatérő férjét a szeretőjével, Aigisthosszal együtt meggyilkolta. Fia, Orestés állt bosszút rajtuk atyja haláláért.

Kréta – sziget a Földközi-tenger keleti medencéjében.

Lais – két ismert görög hetéra neve.

Lateranus consul – Plautius Lateranus. Messallina szeretője, akit házasságtörés miatt 48-ban kizártak a senatusból. 55-ben Nero visszavette a senatusba. Tíz évvel később kijelölt consulként maga is részt vett a Nero-ellenes összeesküvésben, amiért megtorlásul kivégezték, házát pedig elkobozták.

Latinus – költött személy.

Láz istennője – Dea Febris, a malária istennője, neki volt köszönhető a gyógyulás.

Lentulus – költött személy.

Lepida – lásd Domitia Lepida .

Lesbos – sziget az Égei-tengerben, ahol Sapphó, a híres költőnő élt.

Liburnia – az illír partvidék ókori neve.

Licrinum – helyesen: Lucrinum. Kis tó a Nápolyi-öböl nyugati felén fekvő Baiae és Puteoli között, az Avernus-tótól néhány száz méterre délre.

lictor – lictorok: a magasrangú római hivatalnokok kisérői.

Locusta (Lucusta) – hirhedt méregkeverő asszony Nero korában. Agrippina őt választotta ki, hogy mérget készítsen Claudiusnak. Az ő mérgét használták Britannicus meggyilkolásához is, s ezért jutalomban részesült Nerótól. Halála előtt is tőle kért mérget a császár. Galba parancsára kivégezték.

Lollia – Lollia Paulina. M. Lollius és Volusia lánya. Előbb Memmius Regulus felesége volt, majd Caligula vette feleségül, de elvált tőle. Messalina halála után szerette volna feleségül vetetni magát Claudiusszal, de ebben megakadályozta Agrippina, aki haragjában 49-ben elkoboztatta a vagyonát és száműzette Itáliából. Agrippina meggyilkolása után hamvait hazavitették Rómába, ahol síremléket emeltek neki.

Lucanus – M. Annaeus Lucanus. M. Annaeus Mela és Acilia fia, aki 39. november 3-án született Cordubában. Szülei már nyolc hónapos korában Rómába vitték, ahol – többek közt – Cornutusnál tanult. 59-ben, amikor Athénba készült, hogy ott folytasson filozófiai tanulmányokat, Nero visszahívta, hogy költői körébe fogadja. Bár költői és rhétorikai tehetségéről már tizenévesen bizonyságot tett, leghangosabb sikerét Nero dicséretével aratta a 60-ban megrendezett első Neronián. Nero kegyéből rendkívül fiatalon bekerült az auguri testületbe, s quaestor lett. Nero féltékenységből, vagy mert Lucanus egyre szemtelenebbül támadta és gúnyolta, 62-ben eltiltotta művei kiadásától és az ügyvédi tevékenységtől, ami óhatatlanul sodorta Lucanust a Piso-féle összeesküvésbe, amelynek – a források egybehangzó állítása szerint – egyik vezető alakja lett. Miután az összeesküvés lelepleződött, Lucanusra is halál várt. Miután gyáván bemártotta anyját, 65. április 30-án ereit felvágva vetett véget életének. Hitvese, Argentaria Polla Lucanus özvegyeként magas kort ért, és kapcsolatban állt két költővel is, Statiusszal és Martialisszal. Számos műve közül egyedül a polgárháborút elbeszélő, tíz könyvből álló Pharsalia maradt ránk, amelynek Lucanus életében csak első három éneke látott napvilágot.

Lucius Domitius Ahenobarbus – ld. Nero.

Claudius Silanus – helyesen: L. Iunius Silanus Torquatus. 41-ben Claudius lányának, Octaviának jegyese. 44-ben elkíséri Claudiust Britanniába, majd a sikeres hadivállalkozások hírét ő jelenti meg Rómának. Ezután mindenféle keggyel és hivatallal halmozzák el, jóval a szokásos idő előtt ér el tisztségeket. 48 év végén megvádolják a császárnál, hogy incestust követett el nővérével, Iunia Calvinával, mire – Vitellius indítványára – elmozdítják a senatusból. December 29-én arra kényszerül, hogy lemondjon a praeturáról, majd a következő évben, Claudius és Agrippina házasságának a napján öngyilkos lesz.

Lucius Silanus – L. Iunius Silanus Torquatus. Feltehetőleg a 46-os év consuljának fia, atyai nagynénje, Iunia Lepida, nagybátyja Decimus Torquatus. Piso 65-ben attól tartott, hogy Nero eltávolítása után ő akarja majd megszerezni a hatalmat. Még ugyanebben az évben azzal vádolták meg, hogy meg akarja ragadni a hatalmat s hogy nagynénjével incestust követett el. Senatusi határozattal száműzték, majd Bariban megölték.

Lucretius – a Kr. e. I. század első felében élt római költő. De rerum natura (A természetről) című tankölteményében az epikureus filozófiai tanait foglalta versbe.

Lupercalia – római tisztulási és termékenység-ünnep, amelyet februárban tartottak Faunus isten tiszteletére.

Lusitania – római provincia a mai Portugália területén.

Lycidas – Lucanus Pharsaliájában szereplő katona.

Marcellus – színház Rómában. A fiatalon elhunyt unokaöccse, Marcellus emlékére Augustus által emeltetett színház.

Marcus Sodius – költött személy, a források nem tudnak arról, hogy Numidiából bármilyen római legió indult volna Rómába Nero bukásakor. Könnyen elképzelhető azonban, hogy mivel a szövegben (vö. XXXII. fejezet) közvetlenül ezután Othóról tesz említést, KD összekeverte a jegyzeteit, s a Marcus Salvius Othónak hívott későbbi császárból nevéből lett egy önálló hadvezér: Marcus Sodius.

Mars – a hadisten a római mitológiában, a görög Arésszel azonosították.

Menecrates – regénybeli szerepében ugyan költött alak, de Nero korában valóban élt egy Menekratés nevű görög énekes, aki Suetoniusnál is szerepel (lásd a 165:19-es jegyzetet). Ezen kívül Menekratés szerepel a pseudo-lukianosi Nero című dialógusban is, melyben Musonius Rufus sztoikus filozófussal beszélget, akit Nero száműzött, s a mű szerint a korinthosi csatorna építésén dolgozott. Szerepel továbbá Petronius Satyricon című regényében is (c. 73).

Mephitis – a mérgező gázok istennője. Mefite egy vulkanikus eredetű melegvízforrás Róma és Brindisi közt. Mefitis – Az italiai kénes források istene. Sok helyen volt szentélye.

Mercurius – az istenek hírnöke a római mitológiában. A görög Hermésszel azonosították, aki a lelkeket az Alvilágba vezette.

Metellus – L. Tillius Cimber ( Kr. e. 42) római szenátor, Caesar egyik gyilkosa, aki jelt adott a merényletre.

mimos – sziciliai eredetű dramatikus, szatirikus műfaj. Különlegessége, hogy nők is szerepelhettek benne.

Minerva – a tudomány és a bölcsesség istennője, a görög Pallas Athénével azonosították.

Misenum – tengeri hegyfok és kikötő a Nápolyi-öböl nyugati végén. Itt állomásozott a római flotta.

Moesia – római provincia Szerbia (Felső-Moesia) és Bulgária (Alsó-Moesia) területén.

Muzsa/Múzsák – a művészet és a tudományok istennői a görög-római mitológiában, Apolló leányai.

Narcissus – Claudius nagyhatalmú szabadosa, az ab epistulis (a császári levelezésért felelős) hivatal viselője. Messallina ellenfele, majd az asszony és szeretője vesztének fő előidézője. Agrippina helyett Aelia Paetinát szerette volna Claudiusszal feleségül vetetni, ami miatt Nero anyja rendkívül gyűlölte. Amikor betegsége miatt elhagyta Rómát, akkor mérgezte meg Agrippina Claudiust. Rögtön Nero uralkodása elején öngyilkosságra kényszerítették. Külön érdekesség, hogy Vitellius Narcissus aranyszobrát háza lárjai közt tisztelte.

Natalis – Antonius Natalis Piso bizalmasa volt, aki Tacitus szerint Senecát belekeverte az összeesküvésbe.

Neptunus – a tenger istene a római mitológiában, a görög Poseidónnal azonosították.

Nero – ld. Domitius Ahenobarbus.

Niobe – Tantalos és Dioné leánya, akinek hat lánya és hat fia született. Mikor gyermekei számával kérkedett, megsértette Létót, Apolló és Artemis anyját. A két istenség anyjuk sértettségére válaszul Niobé valamennyi gyerekét lenyilazták, aki fájdalmában kővé változott.

Numidia – provincia Észak-Afrikában.

obulus – helyesen: obolos, vagy latinosan obolus. Eredetileg ezüstből, bronzból vagy rézből vert pénzérme Athénben és más városállamokban, a drachma hatodrésze értékben. A halott szájába, a nyelve alá rendszerint obolost tettek a görögök, hogy az alvilág révésze, Charón átvigye lelkét az Acherón folyója.

Octavia – Claudia Octavia. Claudius császár lánya, akit már 41-ben eljegyeztek Iunius Silanusszal. 48-ban Agrippina kezdeményezésére felbontották a jegyességet, és a következő évben Octaviát Neróval jegyezték el. 53-ban vette feleségül Nero, de 55-től kezdve elhidegült tőle. Poppaea Sabina végül rábeszélte a császárt, hogy szabaduljon meg az asszonytól, akit aztán hamis vádak alapján 62-ben előbb Pandateria szigetére száműztek, majd meggyilkoltak. Ő az Octavia című tragédia címszereplője.

Octavius-oszlopcsarnok – Augustus által a nővére emlékére emelt oszlopcsarnok.

Oedipus – gr. Oidipos. Thébai királya, akit gyermekkorában egy fenyegető jóslat miatt kitettek. Mikor felnőtt, visszatért Thébaiba, miután véletlenül megölte apját, majd feleségül vette saját anyját. Rájőve, hogy tulajdon anyját vette feleségül, megvakította magát. Sophoklés több drámája is róla szól.

Oloaritus – helyesen: Obaritus. A római flotta egyik centuriója, aki részt vett az Agrippina elleni merényletben.

Orestes – Orestés. Agamemnón fia, aki bosszút állt anyján atyja meggyilkolása miatt.

Orpheus – mitikus thrák dalnok, akinek az istenek megengedték, hogy meghalt feleségéért, Eurydikéért lemenjen az Alvilágba.

Otho – M. Salvius Otho – L. Salvius Otho és Albia Terentia kisebbik fia. 32-ben született. Neróval az ötvenes évek közepén barátkozott össze, s ekkor lett egyik legfőbb bizalmasa. 57-ben feleségül vette Poppaea Sabinát, aki később Nero kedvéért elhagyta, a császár pedig, hogy vetélytársát eltávolítsa Rómából, Lusitania kormányzójának tette meg Othót. Innen csak 69-ben, Nero halála után tért vissza, amely évben néhány hónapig császár.

Palatinus – Róma hét halmának egyike, amelyen a császári épületkomplexum állt.

Pallas – Antonia Augusta rabszolgája, ő juttatta el Tiberiusnak úrnője Seianus cselszövését leleplező levelét. Claudius idején már szabados, miután Antonia feltehetőleg fölszabadította. A császár udvarában ő töltötte be az a rationibus tisztségét. Belefolyt az udvari intrikákba is: ő próbálta meg Messallinát és C. Siliust szétválasztani, de tervétől inkább elállt. Messalina halála után, 48-ban ő ajánlotta Claudiusnak, hogy Agrippinát vegye feleségül, és közbenjárt a kis Nero adoptálása érdekében is a császárnál. Egyes források szerint Agrippina szeretője volt. A senatus pénzjutalomban részesítette és megszavazta számára a praetori jelvényeket. Claudius halála után egy ideig még megtartotta befolyását, de Nero nem kedvelte, ezért 55-ben elmozdította hivatalából. Még ugyanebben az évben Burrusszal együtt bevádolták, de fölmentették. Nagyjából 60 táján bocsánatot eszközöl ki fivérének, Antonius Felixnek. 62-ben – állítólag gazdagsága miatt – Nero megölette.

Pammanes – énekes és szónok, aki a chaldaeus tudományokban való jártasságáról volt nevezetes. 66-ban évjáradékot kapott Publius Anteiustól.

Pandataria – vagy Pandateria. Apró sziget a Thyrrén-tengeren, ahová a császári család nőtagjait száműzték. Ide száműzte Nero is feleségét, Octaviát. Ma Ventotene.

Paris – L. Domitius Paris – Domitiának, Nero nagynénjének szabadosa, híres pantomímus-színész, aki igen szoros kapcsolatban állt Neróval. 55-ben hamisan bevádolta Agrippinát. 67-ben Nero megölette, mert nem volt hajlandó megtanítani táncolni.

patricius – nemesi származású római arisztokrata. Eredetileg a senatorok utódai, született nemesek, Iulius Caesar óta szokás volt plebeius családokat fölvenni a patriciusok közé.

Paulina – Pompeia Paulina. Pompeius Paulinus lánya, Seneca felesége, aki férjével együtt kívánt öngyilkos lenni, de Nero megakadályozta a halálát. Nem sokkal élte túl Senecát.

peristylium – oszlopsorral övezett, zárt udvar.

Phanum – költött személy.

Phaon – szabados, aki együtt menekült Neróval 68-ban, az ő birtokán akartak ugyanis elbújni.

Pharsalia – Lucanus Bellum civile (A polgárháború) című eposzának másik elterjedt elnevezése. A döntő ütközetre Pharsalosnál került sor Caesar és Pompeius seregei közt.

Phornio – költött név. Kosztolányi esetleg Terentius Phormio című komédiájának címszereplőjéről választotta a nevet.

Phryne – a Kr. e. IV. században élt híres görög kurtizán, Praxitelés Aphroditéjének modellje.

Pincius – Római egyik dombja a Quirinalis mellett.

Pindaros – (Kr. e. 521–442) híres görög kardalköltő.

Piso – C. Calpurnius Piso. A róla elnevezett összeesküvés egyik vezető alakja, akit már 62-ben a Nero elleni összefogás vádjával illettek. Az összeesküvés leleplezése után öngyilkos lett. Valószínűleg hozzá írott mű a Laus Pisonis (Piso dicsérete) című költemény.

Plautus – lásd Rubellius Plautus.

Pluto – az Alvilág istenének egyik neve a görög-római mitológiában.

Polybus – helyesen: Polybius. Claudius császár szabadosa, aki Seneca idején a császárhoz érkezett kérések felelőse volt. Öccse halála után Seneca Vigasztalás Polybiushoz (Consolatio ad Polybium) címmel írt hozzá művet, de célját, hogy a száműzetésből hazatérhessen, nem érte él.

Pompei – helyesen: Pompeii. Gazdag város a Nápolyi-öböl keleti partján, a Vezúv tövében. Kr. u. 79-ben a vulkánkitörés következtében teljesen elpusztult, vulkanikus hamu temette be. Poppaea Sabina szülővárosa.

Pompeius – Cn. Pompeius Magnus (Kr. e. 106–48) római politikus és hadvezér, Caesar ellenfele.

Poppaea Sabina – Titus Ollius leánya, aki anyai nagyapja, Poppaeus Sabinus nevét vette föl. Első férje Rufrius Crispinus volt, majd Otho vette feleségül. Bár vitatott, hogy egyszerre ismerték-e meg Nero és Otho, 58-tól kezdve már a császár szeretője volt. 59-ben az ő kezdeményezésére ölette meg Nero az anyját, s minden bizonnyal az iránta való féltékenységében távolíttatta el Rómából Othót, s tette meg Lusitania kormányzójává. 62-ben Octavia száműzése és halála után feleségül vette Nero, akinek 63 januárjában kislányt szült, de a csecsemő három hónapos korában meghalt. 65-ben újra terhes volt, amikor Nero egy dührohamában megrúgta: feltehetően a rúgás következtében halt meg az asszony. A római nép végig ellenséges volt vele szemben. Szobrait Nero bukása után ledöntötték, de Otho – senatusi határozattal – újra felállíttatta.

Porcius – Ismert római családnév, a regényben azonban költött személy.

Posides – Claudius császár nagyrabecsült, herélt szabadosa.

praetor – az igazságszolgáltatást intéző római hivatalnok, akik hivatali évük letelte után kisebb tartományokat kormányoztak. Bírói, igazságszolgáltatói hatalommal rendelkező magistratusok. A távollevő consult helyettesítették. A praetor urbanus (városi praetor) a római polgárok, a praetor peregrinus idegenek peres ügyeiben ítélt. A praetorok hivatali évük leteltével kisebb jelentőségű provinciát igazgattak.

Priamos – Priamus . Trója utolsó királya.

Proculor – helyesen: Sulpicius Scribonius Proculus, Scribonius Rufus bátyja, akit öccsével együtt 58-ban azzal bízott meg Nero, hogy a Puteoliban kitört lázadást fékezze meg. Később hosszú időn keresztül volt Germania inferior elöljárója, miközben fivére Germania superiort igazgatta. Mikor Nero 67-ben Görögországba hívta testvérével együtt, végül nem engedte magához, hanem mindenfélével vádolta meg őket, mire mindketten öngyilkosok lettek.

Ptah – Memphis főistene, az egyiptomi vallásban a világ teremtője.

A rómaiak Vulcanusszal azonosították.

Pylades – Orestés barátja.

Pythagoras – a Kr. e. VI. század táján élt görög filozófus.

Pythagoras – a XII. fejezetben szereplő Pythagoras Nero szabadosa, akihez 64-ben „feleségül ment” Nero.

quaestor – az állami kincstárt felügyelő római hivatalnok. A királyság idejében gyilkossági ügyeket vizsgáló bírók, később az állampénztár felügyelői, a tartományokban a pénzügyek intézői, a hadsereg gazdasági és élelmezési ügyeinek vezetői. A tisztségre 25 éves korban lehetett pályázni.

Ravenna – város Észak-Itáliában, az Adriai-tenger partján.

Rhodos – rhétor-iskolájáról híres sziget az Égei-tengeren.

Rubellius Plautus – C. Rubellius Plautus. Drusus unokája, s mivel anyja a Iulia gensből származott, Neróval azonos fokú leszármazottja volt Augustusnak. 55-ben azzal vádolták meg, hogy Nero hatalmának megdöntésére tör. Később, 60-ban feleségével, Antistiával együtt Asiába engedték menekülni, ahol nagy birtokai voltak. 62-ben itt gyilkolták meg. Maga is a sztoicizmus hívének számított, s Barea Soranusszal állt közeli barátságban.

Rubrius Gallus – Nero hadvezére, később Otho híve. Vespasianus alatt 70-ben mint Moesia helytartója legyőzte a szarmatákat.

Rufrius Crispinus – római lovag, aki 47-ben a testőrcsapatok parancsnoka. Poppaea Sabina első férje, akinek az asszony egy fiút szült. 51-ben Agrippina mesterkedése mozdította el tisztségéből. 65-ben összeesküvés vádjával Sardiniára száműzték, s amikor 66-ban megkapta a halálos ítéletről szóló értesítést, öngyilkos lett.

Rufus – Foenius Rufus. 55-ben Nero őt tette meg praefectus annonae-nak, majd 62-ben praefectus praetorio lett Tigellinus mellett, aki azonban igyekezett ellehetetleníteni őt. Részt vett a Piso-féle összeesküvésben, majd az azt követő megtorlásnak vált áldozatává.

Rufus – lásd még Verginius Rufust.

Sabinum – Horatius birtoka a szabinok területén.

Saksi – KD föltehetően a hindi Sakhsi vagy Saakshi női névre gondol, amelynek jelentése ’tanú’, ’bizonyság, bizonyíték, ami segít az igazság föltárásában’.

Samos – sziget az Égei-tengerben.

Sappho – Kr. e. VI. században élt, lesbosi születésű görög lírai költő.

Saturnalia – decemberben több napon át tartott római ünnep, amikor az urak szolgálták ki szolgáikat. Saturnus isten ünnepe december 17. és 24. között, amikor farsangi szabadossággal idézték vissza a saturnusi aranykort.

Scribonius Proculor – lásd Proculor.

Seneca – L. Annaeus Seneca. Az idősebb Annaeus Seneca és Helvia középső fia, aki feltehetőleg Kr. e. 4-ben született Cordubában, néhány évvel Asinius Pollio halála előtt. A beteges fiúcskát anyai nagynénje magával vitte Rómába, ahol Seneca korának több kiváló tanárát hallgatta. A pythagoreus tanok hatására ekkor szigorú aszketikus életmódba kezdett, aminek következtében amúgy is beteges szervezete még jobban legyengült. Félő volt, hogy meghal, apja erélyes közbelépése azonban aszketikus életmódja föladására késztette. A 20-as években – hogy szervezete megerősödjék – nagynénjével együtt Egyiptomba utazott, akinek férjét a provincia praefectusává nevezték ki. Nagynénje férjének halála után, 31 körül tért vissza Rómába, így Seneca tényleges hivatali és politikai karrierje így meglehetős késéssel kezdődött, hiszen már harmincas évei közepén járt, amikor – nagynénje hathatós támogatásával – quaestor lett. 39-ben egyik senatusi föllépésével annyira magára haragította Caligulát, hogy a császár már a meggyilkolását fontolgatta, s tervétől csak Seneca rossz egészségi állapota és emiatt feltételezhetően közeli halála miatt tett le. 41-ben, miután Caligula egyik nővérével, Iulia Livillával elkövetett házasságtöréssel vádolták meg, a senatus határozatával Corsicára száműzte, s Claudius – az időközben hivatalba lépett császár – semmit sem tett, hogy az elítélő határozatot megakadályozza. Száműzetésében hiába próbálkozott a császár szabadosához, Polybiushoz írt consolatiójával a császár kegyét elnyerni, Rómába csak 49-ben – Agrippina hathatós közbenjárására – térhetett vissza, aki ekkor rögtön praetorságot eszközölt ki a számára. Nero anyja aztán fia nevelőjének kérte fel, s ettől kezdve Seneca befolyása egészen 62-ig szinte töretlen Neróra és a birodalom kormányzására. Az egyetlen jelentősebb kísérlet hatalma megingatására az 58-ban száműzetéssel sújtott P. Suillius Rufus nevéhez fűződik, aki Agrippinával való szerelmi kapcsolattal vádolta meg Senecát. 59-ben még Nero pártjára áll, hogy a senatus számára elfogadható magyarázatot adjon Agrippina meggyilkolására, Burrus 62-ben bekövetkezett halála azonban Seneca hatalmi befolyásának is a végét jelentette. Ekkor visszavonult az udvari politika formálásától, s ideje nagy részét utazással vagy vidéki birtokainak fölkeresésével töltötte, amint az ez időben keletkezett Epistulae morales alapján élete utolsó szakaszát rekonstruálni lehet. Bár még ugyanebben az évben eredménytelenül vádolta meg egy bizonyos Romanus azzal, hogy titkos kapcsolatot tart fönn C. Pisóval, 65-ben, az összeesküvés leleplezése után már nem tudott hathatósan védekezni a reá vetődött gyanú ellen, így Nero parancsára önkezével vetett véget életének.

Senecio – Claudius Senecio. Caesar szabadosától született római lovag, aki ifjúként Nero közeli jóbarátja lett 55-ben, majd tíz évvel később, a Piso-féle összeesküvés egyik jelentékeny résztvevője. A császár az összeesküvők lelepleződése után megölettette.

Serenus – Annaeus Serenus. Seneca libertusa, aki sokkal fiatalabb volt patrónusánál. Hogy Nero és Acte viszonyát leplezze, Seneca kérésére szerelmet színlelt Acte iránt. Nero alatt egy ideig a praefectus vigilum tisztét töltötte be. Halálát mérgezés okozta. Seneca hozzá írta De constantia sapientis, De otio és De tranquillitate animi című dialógusait.

sestertius – római ezüstpénz, amelyet a császárkorban már bronzból vertek. Értéke ¼ denarius volt.

Simon mágus – Samariai származású varázsló, akit Fülöp apostol térített meg. Az Apostolok Cselekedetei szerint az apostolok csodatévő erejét meg akarta vásárolni, amit Péter apostol határozottan visszautasított (vö. ApCsel 8. 9–24). Később az összes eretnekség ősatyjának tartották. Nem világos, hogy Kosztolányi milyen okból tette meg Simon mágust Nero egyik orvosának.

Sinuessa – város Rómától dél-keletre.

Sophokles – a Római Citerások Egylete fejezetben szereplő költött alak.

Sophokles – Sophoklés, a Kr. e. V. században élt görög tragédiaíró.

Sosius-testvérek – Horatius korában híres könyvkereskedők voltak Rómában, a költő az Ars poetica-ban tesz róluk említést.

Sporus – rabszolga, akit Nero megpróbált nővé változtatni, hogy asszonyként élhessen vele. Ennek egyik oka az volt, hogy hasonlított Poppaea Sabinára. Sporus elkísérte Nerót Görögországba is, ahol „házasságot” kötöttek, s a császárral volt, amikor bukása után menekülni kényszerült. Nero halála után Nymphidius Sabinus szeretője volt, majd Othóé, amikor azonban Vitellius azt parancsolta neki, hogy egy elrabolt lány szerepében lépjen színpadra, öngyilkos lett.

Subrius Flavus – a praetorianus cohors tribunusa, a Piso-féle összeesküvés egyik kezdeményezője. A források szerint elhatározta, hogy Nero meggyilkolása után Pisót is megöli. Példaadó módon vállalta a halált.

Suetonius Paulius – helyesen: C. Suetonius Paulinus, 42-ben Észak-Afrikában a maurusok ellen harcolt, és hadaival átkelt az Atlas-hegységen. Erről a hadjáratról maga is beszámolt irodalmi formába öntött emlékiratait. 59-ben legatus pro praetore Britanniában, ahol bár sikeresen irányította a provinciát, 61-ben lázadás tört ki, amelyet csak nagy nehézségek árán sikerült levernie. Még ugyanebben az évben visszarendelték Rómába. 66-ban consul ordinarius, a 69. évi polgárháború idején Otho csapatainak egyik vezére. Katonai erényeit nagyra értékelték.

Suetonius Paulus – helyesen Suetonius Paulinus, lásd Suetonius Paulius.

Suetonius – a regény mottójául választott idézetek egyikének szerzője, Suetonius Tranquillus, római történetíró, aki a Kr. u. I–II. század fordulóján élt. Fenmaradt művei közül a legjelentősebbek császáréletrajzai.

Sulpicius Asper – a testőrcsapatok centuriója, aki részt vett a Piso-féle Nero-ellenes összeesküvésben. A lelepleződés után bátran vállalta a halált.

Syria – római provincia Kis-Ázsiában, a mai Szíria területén.

Tacitus – a Kr. u. I. század második felében élt történetíró. Évkönyvek (Annales) című művében az Augustus halálától (Kr. u. 14) Nero haláláig (Kr. u. 68) tartó időszak történetét írta meg. Műve jelentős része elveszett.

Tantalus – gr. Tantalos. A hagyomány különböző városok királyának (pl. Argos, Korinthos), aki rendszeres vendége volt az olymposi lakomáknak. Mikor egy alkalommal magához hívta vendégségbe az isteneket, attól tartva, hogy kevés lesz az étel, fiát, Pelopsot is föltálaltatta. Mikor tette lelepleződött, Zeus megölte, s büntetésül, örök éhséggel szomjúsággal sújtotta: víz és finom falatok veszik körül, de ha utánuk nyúl, visszahúzódnak. Fiának, Pelopsnak Zeus visszaadta az életét.

Terpnus – híres lantművész Nero idejében.

Thalamus – Nero borbélya.

Theokritos – Kr. e. III. században élt szicíliai görög költő, a bukolikus költészet atyja.

Theophrastos – (Kr. e. 371k. – 287k.) görög filozófus, Aristotelés tanítványa.

Thessalia – görögök lakta terület a Balkán-félszigeten keleti részén.

Thrasea Poetus – helyesen: P. Clodius Thrasea Paetus. Sztoikus római politikus. 56-ban consul, majd fokozatosan eltávolodott Nerótól, sőt sokszor látványosan bojkottálta a senatus működését és a császár munkáját. 63-ban, amikor a senatus Nero újszülött kislánya köszöntésére Antiumba özönlött, Thraseát nem engedték tiszteletét tenni, aki ezután három évig a curiába sem tette be a lábát. Poppaea Sabina temetésén nem volt jelen. 66-ban – az ő közbenjárására még 57-ben elítélt – Cossutianus Capito Nero kezdeményezésére bevádolta, amire a senatus elítélte. Önkezével vetett véget életének 66-ban.

Thucydides – Thukydidés, Kr. e. V. században élt görög történetíró, aki megírta a peloponnésosi háború történetét. Az oknyomozó történetírás atyja.

Thyestes – ld. Atreus.

Tiberius – Tiberius Iulius Caesar Augustus (Kr. e. 42 – Kr. u. 37), római császár (Kr. u. 14–37).

Tigranocerta – Tigranocerta – Armenia fővárosa, II. Tigranes alapította i. e. 80 körül.

Tirades (XIV. fejezet) – helyesen: Tigranes, Armenia több azonos nevű királya közül az ötödik, akit Nero 60-ban az armeniaiak királyává tett.

Tirades (XXII. fejezet) – helyesen Tiridates. Vologaeses Armenia uralkodójává tette, de többször elűzték. 58-ban Corbulo szerencsésen viselt ellene háborút. Miután Caesennius Paetus ellen sikerrel háborúzott, ígéretet kapott, hogy Nerótól megkapja Armenia trónját. Mikor Rhandeanál találkozik Corbulóval, diadémot helyez el Nero képmása előtt, lányát pedig túszul adja a rómaiaknak. 66-ban hatalmas kísérettel vonult Itáliába, ahol Nápolyban találkozott Neróval, majd Rómában ünnepi külsőségek közt vette át Nero kezéből a királyságot jelképező diadémot. Miután visszatért Rómából, a városát, Artaxatát Neroneának nevezte át.

Tranio – költött alak. Kosztolányi alighanem Shakespeare Makrancos hölgy című vígjátékából vette a nevét, de szerepel Plautus egyik komédiájában is.

tribun – tribunus. Különböző katonai (pl. tribunus militum) és politikai (tribunus plebis) tisztségviselők neve.

Tugurinus – Iulius Tugurinus, a Piso-féle összeesküvés részvevője.

Tyr – ld. Tyros.

Tyros – főniciaiak alapította és általuk lakott jelentős kikötőváros Kis-Ázsiában, ma Libanonhoz tartozik.

Tyrteus – helyesen Tyrtaeus vagy Tyrtaios. A Kr. e. VII. században élt spártai elégiaköltő.

Vaticanus – mons Vaticanus. A Tiberis bal partján fekvő terület neve, amelyen Nero cirkusza állt. Helyén épült föl a Szent Péter Bazilika.

Vatinius – helyesen: Vanitius. Torz alakú varga, Nero bohóca, aki 64-ben szülővárosában, Beneventumban rendezett gladiátor-játékokat, amelyen Nero is részt vett. A hatalmát Curiatius Maternus törte meg azzal, hogy felolvasta róla írt drámáját.

Venus – a szerelem és a báj istennője a római mitológiában, a görög Aphroditével azonosították.

Vergilius – P. Vergilius Maro (Kr. e. 70 – Kr. e. 19) római költő. Művei, az Eclogák (Eclogae) című bukolikus-költemény-gyűjtemény, a Georgica című (tan)költemény és az Aeneis című eposz, az európai kultúra klasszikus alkotásai.

Verginius Rufus – L. Verginius Rufus. Római hadvezér. Kr. u. 14-ben vagy 15-ben született. 63-ban consul volt, majd legatus Germaniában. Amikor Vindex föllázadt Nero ellen, ő indult seregével ellene, és titkos megbeszélést is folytatott vele. Serege akarata ellenére mészárolta le Vindex csapatait, a katonák pedig Vindex halála után fölkinálták neki a császári hatalmat. Nero halálának hírére szintén fölajánlották neki a császári méltóságot, ő azonban Galbára eskette föl a sereget. Galba azonban mellőzte, s bár bevádolták, Verginius Rufusnak mégsem esett bántódása. Otho consulnak jelölte, s Verginius csatlakozott is hozzá. Miután Otho meghalt, a katonák újra császárrá szerették volna választani. Később tárgyalt Vitelliusszal is, és bántódás ismét csak nem érte. Magas kort ért meg, így Nerva 96-ban még consultársának jelölte. Nyolcvanhárom éves korában halt meg. Államköltségen temették el, a gyászbeszédet Tacitus tartotta fölötte.

Vespasianus – T. Flavius Vespasianus (Kr. u. 9–79) római császár (69–79). Claudius, majd Nero uralkodása idején is számos fontos katonai funkciót töltött be. Már Claudius alatt kijelölt consul volt, s később is az új császár környezetéhez tartozott: fia, Titus együtt nevelődött Britannicusszal. 66-ban Nero magával vitte Achaiába, de a császár megorrolt rá, mert előadása közben elaludt. A történetírók szerint ezért bízta rá és idősebb fiára az akkor kitört zsidó lázadás leverését. 69 végén lett császár, s mintegy tíz évig uralkodott.

Vesta – a római vallásban a házi tűzhely istennője. Kör alakú temploma, amelyben állandóan égett a tűz, a Forum Romanum mellett volt. Papnői, a Vesta-szüzek előkelő családok lányai voltak, akik egy meghatározott ideig kötelesek voltak önmegtartóztató életet élni. Amikor fogadalmuk ideje letelt, férjhez mehettek. A Vesta-szüzet, ha fogadalma megszegésén kapták, kegyetlen halállal sújtották: elevenen eltemették.

Via Appia – a Kr. e. III. században élt Appius Claudius Caecus római politikus kezdeményezésére épült, Rómából délre vezető út.

Via Salaria – út Rómából Fidenaen át Reatéba. Nevea sószállítással függött össze.

Vindex – C. Iulius Vindex. Gallia Lugdunensis kormányzója volt, amikor 68-ban elpártolt Nerótól. Miután az ellene induló Verginius Rufus vezette germaniai legióktól vereségett szenvedett Vesontiónál, öngyilkos lett.

Xenophon – Xenophón, a Kr. e. V–IV. század fordulóján élt görög történetíró. Sókratés tanítványa volt.

Zodicus – költött alak.

A REGÉNY BEFOGADÁSTÖRTÉNETE

A regény keletkezésére, forrásaira vonatkozó szerzői nyilatkozatok

Levelek

[Levél] Reményi Józsefnek, Budapest, 1921. húsvét. [ április 17.]

Jegyzet KDLN, 770. levél, 455.

[…] Én is írok magamról. […] Most egy regényen dolgozom, melyben Néró császárt, a tehetségtelen írót írom meg, nyáron pedig belekapok első darabomba. […]

[Levél] Révay Józsefnek, 1921. május 1.

Jegyzet KDLN, 771. levél, 456.

Kedves és nagyon tisztelt barátom,

nem kereslek föl, mert nem akarlak mindaddig zavarni, míg készen nem leszek. Nyakig vagyok a munkában. Egy hónap múlva készen leszek. Aztán, ha megengeded, neked nyújtom át legelőször, hogy meghalljam szakértő véleményedet. Itt-ott talán van némi kacsintás [?]. De rengeteget tanultam, annyi bizonyos.

Most kérlek egy szívességre. Ha nem kerül nagy áldozatodba, tedd meg.

Egyik alakom Lucanus.

Mikor Nero megölette, ő a Pharsaliából azt a részletet szavalta, melyben egy haldokló római harcost fest. Vajon megtalálhatom-e ezt a részletet? Talán nézz utána egy üres órádban, és – milyen követelődző vagyok – írasd le költségemre, latinul és magyarul. Én majd versbe szedem. Mert regényemben idézni szeretném.

Még egyszer hála és sok-sok köszönet.

[…]

Ui. A fentnevezett részletből csak két-három sor kell; a leginkább jellemző, a halál festése. M.f.

[Levél] Révay Józsefnek, Budapest, 1921. május 9.

Jegyzet KDLN, 772. levél, 456.

Kedves jó barátom,

finom, úri figyelmed, fáradozásod nagyon, nagyon köszönöm. Egy hónap múlva alázatos szeretettel zörgetek ajtódon.

Vagyok nagyrabecsülő híved és tisztelőd […]

[Levél] Révay Józsefnek, Budapest, 1921. május 24.

Jegyzet KDLN,773. levél, 457.

Kedves jó barátom,

hőseim haldokolnak, és én, természetesen, már jobban érzem magam.

Most az utolsó pillanatban kezembe kerül egy francia munka, mely azt írja, hogy Suetoniusnak van egy életrajztöredéke Lucanusról, a költőről. Kérlek, írd meg, tudsz-e róla? Én [olvashatatlan] több helyütt, nem leltem meg.

Ha megvan, okvetlen el szeretném olvasni. Lehetőleg ne latinul (bármely más nyelven inkáb), mert rémülten veszem észre, hogy gimnáziumi emlékeim mennyire megfakultak. Az akadémián keressem? Vagy a fővárosiban? Az egyetemen nincs meg.

Értesítsd tolakodó barátodat, aki szíves és hálás szeretettel ölel:

Ui. Lucanus személyleírása is kellene, az útlevél adatai. Magas? Barna? Szeme színe? stb. – m. f.

[Levél] Tevan Andornak, 1921. május 31.

Jegyzet KDLN, 774. levél, 457.

[…] Itt jegyzem meg, hogy ebben a hónapban teljesen elkészülök egy húszíves regénnyel, melynek kiadásáról Önnel is tárgyalok majd. […]

[Levél] Tevan Andornak, 1921. június 17.

Jegyzet KDLN, 777. levél, 458.

Igen tisztelt Uram!

Két levelet küldöttem Önnek, de egyikre se kaptam eddig választ. Nem tudom, mi lehet ennek az oka. Levelemben, melyet utóbb írtam, egy sürgős kérés volt, s egy ajánlat is.

Jegyzet Lásd a 777-es számú levelet: KDLN, 458.

Kérném, mihelyt megkapja ezt a kártyát, értesítsen szándékáról, s arról, hogy mikor jön fel. […]

[Levél] „Gellért Oszkárnak, [ Budapest, 1921?] szerda éjjel

Jegyzet KDLN, 793. levél, 464.

[…] Pénteken délelőtt 1 és ½2 között [sic!] felkereslek a kávéházban, hogy újra átnézzem. Ugyanakkor átadom neked regényem első részének legépelt példányát.”

[Levél] „Reményi Józsefnek, Budapest, 1921. augusztus 1.

Jegyzet KDLN, 779. levél, 459.

[…] Mi újság itthon? Elkészültem regényemmel. A véres költő a címe, s a Nyugat-ban jön, befejeztem 3 kötetes anthológiámat, s egy verses vígjátékba kaptam. […] Regényemet azonnal megküldöm, mihelyt megjelenik.

[Levél] Révay Józsefnek, Budapest, 1922. január 2.

Jegyzet KDLN, 798. levél, 467.

Kedves barátom,

nagyon jó vagy hozzám. Okos, finom cikkedet kitüntetésnek érzem. Annyira helyes az elemzése, beállítása, hogy utólagos engedelmeddel átadtam Király Györgynek, azzal a kéréssel, találjon számára helyet. […]

[Levél] Reményi Józsefnek, Budapest, 1922. január 19.

Jegyzet KDLN, 800. levél, 468.

[…] Regényem megírása óta nem is tudtam semmihez hozzáfogni, mert a napi munka teljesen leköt. Irtózatos becsvágy az, hogy az embernek legyen ennie, innia és ruhára valója, s mindezzel el is dicsekedjen, mint valami Übermensch.

Ezért akarom most figyelmedbe idézni ígéretedet, és kérni, hogy ne feledkezz meg rólam. Csakis regényem amerikai kiadásában bizakodhatom, abban, hogy ez pár hónapra fölment a mindennapi kenyérkereset nyűgétől, és megírhatom azt a darabomat, melyet fejemben hordozok kilenc hónap óta. Itt az ideje, hogy megszülessen. De ennek a gyermeknek amerikai pelenkák kellenek.

Stephan I. Klein Frankfurtban már készíti a német fordítást, és az első példányt, gépírásosan elküldöm címedre, s akkor egy freudi barát kielemezett és tiszta öntudatával tégy meg érte mindent. A magyar kiadás már hajón van, és nemsokára megkapod. Tentával írtam be nevemet a példányodba, és nem nyomtatással. […]

[Levél] Reményi Józsefnek, Budapest, 1922. szeptember 4.

Jegyzet KDLN, 808. levél, 474.

[…] A sors gúnyja talán az is, hogy fordítóm egy berlini cégnél mostan helyezte el a regényemet, mikor a német márka szintén a nemesvaluták sorába lépett. Most már hangsúlyozottan és nagy szeretettel kérlek, lépj azonnal akcióba, mihelyt megkaptad tőlem a német könyvet, és akármilyen úton, akármilyen furfanggal és álruhában, helyezd el az amerikai piacon ezt a magyar regényt. Még a nevemhez sem ragaszkodom. […]

[Levél] Kosztolányi Árpádnak és ifj. Kosztolányi Árpádnak, Budapest, 1923. február 4.

Jegyzet KDLN, 816. levél, 479.

[…] Utóirat. Édes öcsém, a német regényemről szóló hírt tetesd be Fenyves lapjába. […]

[Levél] Reményi Józsefnek, [ 1923?] március 16.

Jegyzet KDLN, 818. levél, 481.

[…] Nekem mi hírt tudsz? A véres költő most jelenik meg Németországban. Sok ezer márkát kaptam érte. Küldess már dollárt (de ne a magadéból) az amerikai kiadóval, ki még – ugye – remény. […]

[Levél] Antonio Widmarnak, Budapest, 1923. május 29.

Jegyzet KDLN, 823. levél, 483.

Kedves Barátom,

a Corriere della Será-ban olvasom, hogy Carlo Pascalnak megjelent Nerone című könyve. Ebből következtetem, hogy az olasz közönséget is érdekelné regényem, mely most jelenik meg németül Thomas Mann előszavával. Írjon, mit csinál, mit ír, mit olvas, s mit végzett a kiadóval. […]

[Levelezőlap] Révay Józsefnek [ Róma, 1924. augusztus eleje]

Jegyzet KDLN, 856. levél, 498.

Nero városából ölellek.

[Levél] Makszim Gorkijnak, Budapest, il 15 Settembre 1924.

Jegyzet KDLN, 863. levél, 501.

[…] Gliene sono molto tenuto d’aver dato l’occasione s persentarle mio nuovo romanzo, Il poeta insanguinato, di cui protagonista è un dilettante letterario, l’imperatore senza talento, Nerone. L’idea di questo libro l’ho concepita a Roma, allorchè vagando nella città eterna vidi gli odierni latini, gli italiani, [a?]udii l’odierna lingua latina, l’italiana, e immaginai che il passato classico non sommiglia a quello che si legge nelle poesie teatrali e nei rigidi saggi storici, e che Nerone e Seneca non parlavano certamente come i puri classici latini, ma che anche il passato è copia di questo presente e che l’imperatore esaltato e malato e il suo magnifico maestro non sono altro veramente, che eroi d’un antico caffè letterario del Caffè Aragno. […]

Jegyzet A levelet először Zágonyi Ervin publikálta magyarul a moszkvai Gorkij Világirodalmi Intézet Gorkij Archívumában őrzött eredeti alapján. Vö. Zágonyi Ervin, Kosztolányi és Gorkij, Irodalomtörténeti Közlemények, 1978, 5–6. szám, 561–574. A levél átírását és fordítását a 565-566. oldalakon közli, a levél fényképmásolatát mellékletként adja közre.

[Igen hálás vagyok Önnek, hogy lehetőséget adott új regényem, A véres költő bemutatására, melynek főhőse egy dilettáns irodalmár, a tehetségtelen császár, Nero. E könyv ötlete Rómában merült fel bennem, mikor az örök városban bolyongva láttam a mai latinokat, az olaszokat, hallottam a mai latin nyelvet, az olaszt, s az a gondolatom támadt, hogy a klasszikus múlt nem arra a múltra hasonlít, melyről retorikus versekben és merev történelmi értekezésekben olvasunk, s hogy Nero és Seneca bizonyosan nem a latin klasszikusok tiszta nyelvén beszélt, hanem a múlt is ennek a jelennek a mása, és az egzaltált és beteg császár meg nagyszerű tanítómestere valójában nem mások, mint egy régi irodalmi kávéháznak, a Caffè Aragnónak hősei. (…)]

Jegyzet Zágonyi Ervin fordítása. In: KDLN, 863. levél, 970. A Caﬀè Aragno a római Via del Corsó 180-as szám alatt, a Marignoli palotában 1888 és 1955 közt működött híres kávéház, neves írók, újságírók és festők találkozó és törzshelye. Orio Vergani 1938-ban azt írta róla, hogy ez a hely a sancta sanctorum della letteratura, dell’arte e del giornalismo. Így ír róla Szini Gyula Irodalmi kávéházak című írásában (Nyugat, 1917, 1. szám): „Café Aragno, a római élet legizzóbb fókuszában, a »Corso«-n, a parlament és a szerkesztőségek közelében fekszik és ennélfogva az Örökváros legnyugtalanabb, örökké zsibongó, mindig zsúfolt kávéháza. Néha nehezebb benne helyet kapni, mint valamely olasz kabinetben miniszteri széket. Az »Aragno« a modern Róma »basilicá«-ja. Ajtai, tükörablakai örökké nyitva vannak, akár megfagy a víz a mosdótálban, akár az inget is leolvasztja az emberről a hőség. Mert ez a két szélsőség néha ugyanarra a napra esik Rómában. Kívül a Corson és a szomszédos piazza Colonná-n ember ember hátán nyüzsög, vitatkozik, állva újságot olvas vagy zenét hallgat. Ezekben a vacsora előtt való órákban egész Róma az utcán van, csak a megáradt forgalom egy-egy hulláma csap be az »Aragno«-ba. De a kávéház szorosan hozzátartozik az utcához és jóformán nincs is tőle elkülönítve. Pokoli zajban, kávéházi csörömpölés közt tárgyal itt az államférﬁ a politikus újságírókkal, akik a »Montecitoris« esti üléseiről jöttek el vele együtt és tömegesen meginterviewolják. Itt tárgyal a kiadó a világhírű íróval, aki könnyen lángba tudja borítani Olaszországot. Itt alkudozik legújabb gavallérjával az előkelő kokott, akinek nevét az egész Corso ismeri. És ide tér be nagy tömeg kíséretében a bolond gróf, aki az imént a Colonna-téren eszelősen vicces, zavaros beszéddel haranguirozta a népet. Közben az utcáról behallatszik a rikkancsok elnyújtott gajdolása, lapcímek ordítása. A kép mindig ugyanaz mindennap és ha képzeletemben újra magam előtt látom az egészet, előttem van az a nagyhangú, örökké forrongó szó-katlan, amiből az olasz hadüzenet kipattant.”

[Levél] Kosztolányi Árpádnak, Budapest, 1926. június 28.

Jegyzet KDLN, 931. levél, 541.

[…] Még egy újság: a német könyvemnek, a Véres költő -nek első kiadása elfogyott, most jelenik meg a második kiadása, Frankfurtban, az Iris kiadócégnél, mellyel már meg is kötöttem a szerződést. […]

[Levél] Révay Józsefnek, Budapest, 1926. szeptember 14.

Jegyzet KDLN, 946. levél, 551. Egy másik, 1926 júniusában kelt levelében is arról ír, hogy elfogyott az első kiadás, vö. KDLN, 931. levél, 543.

Drága jó barátom,

azt hiszem, nem haragszol meg túlságosan, hogyha téged, ki keresztvízre tartottad pár évvel ezelőtt – juj, de sok évvel ezelőtt – az istentelen és pogány Nerót, új szívességre kérlek. A Tacitus-idézetbe szégyenszemre hiba csúszott az előző kiadásban, de hogy mi, azt nem tudom kisütni. Úgy érzem, föl van cserélve két sor, vagy egyik a másikba zavarodott.

Most, mikor Németországban már a második kiadása jelenik meg, szeretném ezt a hibát kijavítani. Azért küldöm el neked az első oldal levonatát, s mert az ügy sürgős, arra kérnélek, javítsd ki a latin szöveget, és az ívet csúsztasd a mellékelt, megcímzett és fölbélyegzett levélbe, s tedd postára. Ezer köszönet érte. […]

[Levél] Veljko Petrovićnak, Budapest, 1927. március 22.

Jegyzet KDLN, 959. levél, 557.

[…] Regényeim: A rossz orvos, Véres költő (németül, olaszul,

Jegyzet Tudomásunk szerint az olasz fordítás csak 1933-ban jelent meg.

angolul is megjelent), Pacsirta, Aranysárkány, Édes Anna. […]

[Levélfogalmazvány] ismeretlennek [ Budapest, 1920-as évek vége ?]

Jegyzet KDLN, 1045. levél, 600.

Monsieur,

vous avez mentionné dans votre lettre précédente que vous n’avez pas reçu le vingtroisième chapitre et la fin du vingtdeuxième. Jusqu’à présent je n’ai pas en parler [?] avec mon dactylo. Mais aujourd’hui il m’a prévenu que le 23. chapitre n’est pas dans ses mains. (C’est le chapitre de la société des cytharistes de Rome.) Ayez la bonté de consulter vos manuscrits. Peut-être l’avez-vous égaré parmi les feuilles parce qu’il est certain qu’il n’est pas arrivé. En outre la fin du 22. chapitre a été retenu par le dactylo pour la mettre à point.

[Uram, előző levelében azt írta, hogy nem kapta meg a huszonharmadik fejezetet és a huszonkettedik végét. Eddig nem tudtam beszélni gépírómmal, de ma közölte, hogy a 23. fejezet nincs nála. (Ez a római citerások egyletéről szóló fejezet.) Kérem, vizsgálja át az Önnél levő kéziratokat. Talán elkeveredett a többi közé, mert bizonyos, hogy nem érkezett meg. Egyébként a 22. fejezet végét a gépíró még magánál tartotta, hogy rendbe tegye.]

Jegyzet KDLN, 1005–1006. (A Réz Pál által sajtó alá rendezett szöveget a kézirat alapján javítottuk.)

[Levél] Kosztolányi Dezsőnének, London, 1931. november 4.

Jegyzet KDLN, 1122. levél, 634.

[…] Rothermere egy órát fesztelen és nagyon meglepő kihallgatáson fogadott a lakásán. Átnyujtottam neki a Neró-t, with my humblest tributes. […]

[Levélfogalmazvány] ismeretlennek [ Budapest, 1931 vége?]

Jegyzet KDLN, 1125. levél, 635.

Mon cher confrère,

c’est avec un vif plaisir que je feuillette l’édition croate de mon roman Le poète sanglant. Le charme de ma sensation est augmenté par le mystère de la langue inconnue. […]

[Kedves kollégám, nagy örömmel lapozgatom A véres költő című regényem horvát kiadását. A benyomás varázsát növeli az ismeretlen nyelv titka. …]

Jegyzet KDLN, 1021.

[Levélfogalmazvány] ismeretlennek [ Budapest, 1932?]

Jegyzet KDLN, 1208. levél, 675.

Monsieur,

je viens de recevoir la lettre de mon éditeur américain, Mr Macy Masius, dans laquelle il m’informe de votre intention de faire paraître mon roman The bloody poet en italien. Puisque le droit de ce roman m’appartient exclusivement, c’est moi qui ai l’honneur de vous repondre. […]

Quant à la traduction, les exemplaires anglais, allemands et français sont à votre disposition. Mais je dois vous prevenir que un de mes amis italiens en a déja fait une traduction qui n’attend que la correction et qu’il pourra terminer en quatre semaines. […]

[Uram, most kaptam meg amerikai kiadóm, Mr Macy Masius levelét, melyben közli, hogy ön The bloody poet című regényemet olaszul kívánja megjelentetni. Minthogy a regény jogai kizárólagos tulajdonomat képezik, levelére van szerencsém válaszolni. (...) Ami a fordítást illeti, az angol, német és francia kiadások rendelkezésre állnak. De jeleznem kell, hogy egy olasz barátom már lefordította regényemet, mely csupán a javításra vár, és amelyet egy hónapon belül be tudna fejezni….]

Jegyzet KDLN, 1035. (A Réz Pál által sajtó alá rendezett szöveget a kézirat alapján javítottuk.)

[Levél] Kosztolányi Dezsőnének, Dubrovnik, 1935. április 26. péntek

Jegyzet KDLN, 1344. levél, 731.

[…] A németek felismertek, rangrejtésemnek vége, több leány autogramot kért. Az egyik megjegyezte: „A Blutige Dichter” megvan nekem, kötve. […]

[Levél] Révay Józsefnek [ Budapest, 1935. május 9.]

Jegyzet KDLN, 1347. levél, 732.

[…] köszönettel visszaszármaztatom kéziratodat.

Jegyzet Föltehetően Révay A költő és a császár című, Horatiusról és Augustusról szóló regényének kézirata. Vö. KDLN, 1056.

Gyönyörűséggel olvastam. Minden betűje él. Arra a boldog időre gondoltam, amikor a Véres költő írásakor én is ebben a létező álomvilágban kószáltam. […]

Nyilatkozatok

Kosztolányi nyilatkozata a regényről a Színházi Élet 1922. évi márciusi számában:

A „Véres költő”

Kosztolányi Dezső ebben a kötetében adja legteljesebb irói egyéniségét: szikrázó szineit, halk hangulatainak szvárványlását, romantikus, néha szentimentalizmusba hajló élet- és emberlátását. Stilusának muzsikája azokra az érett szépségü költeményekre emlékeztet, melyek őt annak idjén egy csapásra tették hirneves költővé. Ebben a regényben egy artisztikus lélek minden lobbanása, minden szenvedése, minden álma kifejeződik a legteljesebb hangszereléssel és a legválogatottabb, mondhatni legexotikusabb kifejezési gazdagságban. „A véres költő” alakjai olvasás közben megelevenednek és önkéntelenül is ma élő alakokra gondolunk. Ez ügyben magához a szerzőhöz, Kosztolányi Dezsőhöz fordultunk, aki „kulcsos” regényéről a következőket mondotta:

Regényemet a mult év tavaszán irtam. Márciustól juliusig, egyfolytában, éjjel-nappal. Ezalatt sehova nem jártam, semmivel nem törődtem, megengedtem magamnak azt a boldog fényüzést, hogy majdnem husz évszázadnyira menjek vissza időben s egy régen elmult korban éljek. Ez az élet annyira vonzó volt, hogy elfelejtettem a mait. Ebédemet, vacsorámat iróasztalomra hozattam és sokszor kinőtt a szakállam-bajuszom. Egyetlen pihenésem az volt, hogy délután kijártam Aquinkumba a római sirok és romok közé.

Többen felismertek egy-egy alakomban az élő irókat, szinészeket, szinésznőket és tudakolták tőlem, kicsoda ez, az, mindenekelőtt kicsoda Nero császár modellje. A kérdésre nem válaszolhatok nevekkel, mert senkit se akartam lemintázni, de azért örülök, hogy ezt kérdezik tőlem. Mert, ugy látszik, az élet jegyét viseli magán regényem. Az élet pedig akkor is csak olyan volt, mint ma. Szinészek játszottak, fizetett tapsoncok müködtek, kabare-jeleneteket adtak elő, az irók szembe dicsérték munkáikat s hátuk mögött szidták egymást. Valóban, ez a hanyatló és betegesen kifinomult kor egy antik irodalmi kávéház képét mutatja, hetérákkal, ripacsokkal, mükedvelő irócskákkal, hadigazdagokkal, forradalmárokkal s titokban szenvedő nemes lángelmékkel.

Szememre lobbantották, hogy kerülöm az archaizálást. Nagyon örültem neki. Borzadok attól a történeti regénytől, melynek alakjai tudják, hogy ők történeti alakok. Ki tudja ezt ma a pesti utcán? És ki tudja Rómában Nero alatt? A lelkek mindig egyformák és az emberek mindig egyformán mondják „fáj a fejem”, vagy: „éhes vagyok”. Csak a klasszikus irók hatásának tulajdonítható, hogy divatba jöttek azok a görögtüzes, gipszszobros regények, melyek az ókori hősöket igy beszéltetik: „Jupiterre mondom”, „Amor sziven talált.” Olyan ez, mintha egy későbbi században élő iró a mai pesti utcát Vörösmarty nagyszerü nyelvén szólaltatná meg.

Neró évek óta mélyen érdekelt. Ő a mükedvelő iró, az óriás féltehetség, a korcs müvész, aki hibáiban példázza az igazit is. Eddig csak szörnynek állitották oda a történetirók és regényirók. De mi az, hogy: szörny? Puszta szó, frázis. Élete utolsó állomásán bizonyára az volt. Az izgatott, hogy juthatott oda.

Még ezt mondhatom: „A véres költő”-t Stefan I. Klein, Frankfurtban élő iró forditja németre, ki a Heidelbergben megjelent Magische Laterne cimü német kötetemet tolmácsolta évekkel ezelőtt. Ezen a tavaszon jelenik meg németül. Franciára pedig Fóty [helyesen: Fóti] Lajos, a Sorbonne tanárja, forditja, Delaquis-vel [helyesen: Delaquys], a párisi költővel együtt.

Szinházi élet, 1922, 3. szám, [az Érdekes uj könyvek-rovatban] 30.

Jegyzet Ugyanennek a lapszámnak a 15. oldalán a következő kis versike olvasható egy bizonyos Lengyelke tollából:

Hadd fedezzem fel e tényt:

a legrosszabb emberről is

lehet irni jó regényt.

Bizonyiték rá, s nem gyönge,

Kosztolányi Neróról irt könyve.

[…] Szívesen bevallom, hogy nem vetem meg a műveltséget sem, melyet gyakran bók-alamizsnául nyújtanak át nekem. Mosolyogva szoktam ezt elfogadni. Udvariasságból nem tiltakozom ellene. Most azonban bevallom, hogy nem egészen illet meg. Műveltségem hézagos, esetleges. Nero császárról regényt írtam, anélkül, hogy tudtam volna, melyik korban élt, csak aztán rágtam át magam Tacitus-on, Suetonius-on, Friedländer-en, hogy eltüntessem tudatlanságom. Így szereztem történelmi „műveltség”-em.

Kosztolányi Dezső, Önmagamról,

Nyugat, 1933, 26. évf., 1. szám, 5.

Mi Párizs felé tekintettünk, az volt a mi lelki fővárosunk. Ezeké pedig – Hollywood. […] Silány tömegkultúra kezdődik, melyhez nekünk semmi közünk. A mai kort hasonlónak tartom Néró korához és éppen ez inspirált a „Véres költő” megírására.

Somlyó Zoltán, Négyszem közt Kosztolányi Dezsővel,

Literatura, 2. szám, 308.

Idézetek Kosztolányi írásaiból

„Néro császárral egy budapesti kávéházban feketéztem.”

Kosztolányi Dezső, Ábécé, sajtó alá rendezte és a bevezetőt írta Illyés Gyula, Budapest, Nyugat, 194[?], 64.

„Hasonló semmiségeket árulhatnék el egyéb regényeimről is. Néró-regényem, A véres költő, bizonyára ifjúkori benyomásaimra vezethető vissza, egy kávéházat láttam, ahol egymás hegyén-hátán nyüzsögtek a süldő költők, írók és vérszomjas műkedvelők. Semmi köze ennek a latin történelemhez. Ezt csak később kezdtem tanulmányozni, miután befejeztem.”

Kosztolányi Dezső, Hogy születik a vers és a regény?

[1931. március 8 és 15, Pesti Hírlap] in: Ábécé, sajtó alá rendezte és a bevezetőt írta Illyés Gyula, Budapest, Nyugat, 194[?], 151.

„– Te mivel szórakozol?

– Kéziratpapírból varrok magamnak ruhát. Felöltözködöm mások életébe. Voltam már orvos, szélhámos, apostol, gonosztevő, vénlány, tanár, cseléd, véres, tébolyult uralkodó.”

Kosztolányi Dezső, Ember és világ, sajtó alá rendezte és a bevezetőt írta Illyés Gyula, Budapest, Nyugat, é.n. [194?], 165.

„8. A „Fuoco” botránya. Regényében leleplezi a költő és színésznő viszonyát, egy isteni ripacs közlékenységével s a színésznőben mindenki fölismeri Duse Eleonorát, a költőben D’Annunziót. Nero az őse.”

Kosztolányi Dezső, Lángelmék, sajtó alá rendezte és a bevezetőt írta Illyés Gyula, Budapest, Nyugat, 1941, 262.

„Ha akarjuk, ha nem, Trimalchion lakomája jut eszünkbe, az a kései remekmű, melyben Petronius, az arbiter elegantiarum, a Néró-korabeli dőzsölőket figurázza ki.”

Kosztolányi Dezső, Lenni vagy nem lenni, sajtó alá rendezte és a bevezetőt írta Illyés Gyula, Budapest, Nyugat, 194[?], 74.

„Én évekkel ezelőtt a műkedvelő kontárt festettem regényemben, a széplelket, ki miután költő nem lehetett, lefelé licitált, legalább császár lett, s a világ rémületére megvalósította azokat a rontó álmokat, melyek minden művészlélekben lakoznak.”

Kosztolányi Dezső, Színházi esték,

I-II. kötet, szerkesztette Réz Pál, Budapest, Szépirodalmi, 1978, II, 241.

„Maguknak az egyes szavaknak is van tabujuk és ellentabujuk. Angliában a «vér» sokáig a kimondhatatlan és leírhatatlan szavak közé tartozott. Regényem, a «Véres költő» Londonban még megváltozott címen jelent meg, kiadóm egyenes kívánságára. Csak New Yorkban merték megtartani eredeti címét, ahol nem a «vér»-en botránkoztak meg, inkább a másik szón: a «költő»-n.”

Kosztolányi Dezső, Tilalomfák¸ 1932. május 15, in: Kosztolányi Dezső, Napjaim múlása, sajtó alá rendezte és bevezette Illyés Gyula, Nyugat [1947], 151.

Kosztolányi Dezsőné a Nero keletkezéséről

Az első regény

1921. augusztus 15-én indul a Nyugat-ban. Tavasszal kezdte írni. Ez az első regénye. – A Rossz orvos – ennek anyagát egy költőtársának családi drámája szolgáltatta – inkább csak hosszabb elbeszélés. – Nehezen írja az első fejezeteket, többször újrakezdi, de aztán egyre jobban belemelegszik, és négy hónap alatt készen van vele. A költő nem mondja meg egyenesen megsemmisítő véleményét, a latin múlt szócsövén keresztül szabadabban beszélhet, bátrabban torzíthat is. Ennek a regénynek megteremtője voltaképpen a Szabó Dezsővel, 1920. november első napjaiban, a sajtóban lezajlott irodalmi harc. Britannicus és Seneca alakjában önmagát eszményesítette, s a regény csaknem valamennyi szereplőjének van egy-egy élő, halvány mintája. Néhány más író- és újságírótársának magatartása, az Új Nemzedék-től való távozásának körülményei is anyagot adnak a munkához. Poppeának gyakran nevezett engem ebben az időben, de egy-egy alakja – Poppea is – nem egy-egy emberből, hanem többekből teremtődött. A környezetrajzot Suetoniusból meríti, de még inkább a saját képzeletéből. Alig olvas kortörténeti munkákat, és azokat is többnyire már csak utólag, amikor elkészült a regény, és nyomdába adta.

Kosztolányi Dezsőné, Kosztolányi Dezső, életrajzi regény,

Budapest, Holnap, 1990, 202.

Könyvismertetések, kritikák, tanulmányok

Jegyzet A bibliográﬁába csak azokat a könyvismertetéseket és tanulmányokat vettük föl, amelyek magyarul vagy magyar szerzőtől idegen nyelven jelentek meg. A regényről, valahányszor megjelent idegen nyelven, számos rövid ismertetés született az adott nyelven, ezek felsorolásától azonban részben nagy számuk, részben reklám jellegük miatt eltekintettünk.

1921

[név nélkül], Kosztolányi Dezső uj regénye, Virradat, IV. évf. 1921. december 4., 273. szám, 6.

Bjő [ Benda Jenő?], A véres költő, Kosztolányi Dezső regénye, Pesti Hírlap, 1921. december 10. szombat, 43, évfolyam, 277. szám, 5.

Schöpflin Aladár, Nero, a dilettáns, Szózat, 1921. december 11., 279. szám, 12–13.

k-s [Sík Sándor?], A véres költő, Kosztolányi Dezső regénye, Nemzeti Ujság 1921. december 15., 3. évf., 281. szám, 3-4.

[név nélkül], Kosztolányi Dezső: A véres költő, Világ, 1921. december 18., 12. évf., 284. szám, 19.

D. L. L. [ Dánielné Lengyel Laura], A véres költő, Budapesti Hírlap, 1921. december 24., 290. szám, 7–8.

Dömötör István, A véres költő, Kosztolányi Dezső regénye, Magyarság, 1921, december 25. 300. szám, 26.

[név nélkül], A véres költő, (Kosztolányi Dezső regénye), Az Est, 12. évf. 290. szám, 1921. december 25., 15.

Z.B. [ Zolnai Béla], A véres költő, Kosztolányi Dezső regénye, A Nép, 1921. december 25. , 3. évf. 197. szám, 14.

Lengyel István , Hétről-hétre, A véres költő, Az Érdekes Újság, 1921, 51. szám, 14.

Béke-ankét a magyar Panasszuson, Nyilatkozatok az irodalmi harcokról és az irodalmi társaságok tagkizárásairól, Az est, 1921. december 25., 8–9. [Annotáció: Benne Szász Károly nyilatkozata a Neróról.]

1922

Szegedi István, A véres költő, Kosztolányi Dezső regénye, A Társaság, 1922, 1, jan. 1., 12.

K.A. [ Kárpáti Aurél?], Kosztolányi Dezső: A véres költő, (Történeti regény), Pesti Napló, 1922. január 8., 73. évf., 6. szám, 12.

Bodor Aladár, Kosztolányi Dezső: A véres költő, Új Idők, 1922, 17. szám, 339.

(d) [Domokos László], A véres költő, Magyar Helikon, 1922, 57-58.

Fenyő Miksa, A véres költő, Nyugat, 1922, 1. szám, 31–33.

Győri Ernő, Kosztolányi Dezső: A véres költő, Napkelet, 1922, 216–217.

Hegedüs Béla, Kosztolányi Dezső: A véres költő, Magyar Kultura, 1922, 181–183.

K.Gy. [ Király György], Uj könyvek – Kosztolányi Dezső: A véres költő, Független Szemle, 1922, 1. szám, 90.

Komor András, Kosztolányi Dezső: A véres költő, Magyar Írás, 1922, 2. szám, 45.

K. D. [ Kosztolányi Dezső], [ cím nélkül] Színházi Élet, 1922, 3. szám, 30. [a szerző saját művéről]

Németh Andor, Kosztolányi Dezső: A véres költő, Bécsi Magyar Újság, 1922. jan. 22., 19. szám, 6.

1923

Thomas Mann, Kosztolányi Dezső regényéről, Nyugat, 1923, 16. évf., 17-18. szám, 291.

Jelentés a Péczely-jutalomról, Akadémiai Értesítő, 1923, 187–193.

[név nélkül], Új történelmi regények, Budapesti Szemle, 1923, 155–159. [a Neróról: 158–159.]

[név nélkül], A véres költő legázolta a tündérkertet, Bécsi Magyar Újság, 1923, 255. szám, 5.

1924

Alszeghy Zsolt, Könyvujdonságok, Élet, 1924, 24. szám, 493–496.

Turóczi-Trostler József, Kosztolányi „Véres költője” németül, Nyugat, 1924, I, 475.

1927

Földi Mihály, Kosztolányi Dezső regényei, Nyugat, 1927, 15. szám, 170–185.

1928

Juhász Géza, Forma és világkép az új magyar regényben, Debreceni Szemle, 1928, 373–386. = Juhász Géza, Bevezetés az új magyar irodalomba, Budapest–Debrecen, 1928, 19–32.

1929

Ignotus Pál, Két Kosztolányi-regény, Literatura, 1929, 9. szám, 322–323.

1931

Kázmér Ernő, „A véres költő” – horvátul, Magyar Hírlap, 1931. április 12., 82. szám, 23.

1936

[Név nélkül], Nero, a véres költő, in: Kosztolányi Dezső, Az élő költő, szemelvények műveiből, életrajza, méltatása, A Kosztolányi Dezső Emlékbizottság kiadása, Budapest, Révai, 1936, 31–32.

1938

Baráth Ferenc, Kosztolányi Dezső, Zalaegerszeg, Pannónia Könyvnyomda, 1938. [a Neróról: 79–81.]

Szegzárdy-Csengery József, Kosztolányi Dezső, Szeged, Magyar Irodalomtörténeti Intézet, 1938. [Értekezések a M. Kir. Ferencz József Tudományegyetem Magyar Irodalomtörténeti Intézetéből, 18.] [a Neróról: 86–90.]

1939

Semjén Gyula, A regényíró Kosztolányi, Vigilia, 1939, 178–183; 246–253.

1942

(-oszto-) [Gosztonyi Lajos], Nero, Népszava, 1942. április 15., 9.

Révay József, Nero-divat. Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő . – Kósa János: Császárné volt. – Felkai Ferenc: Nero, Budapesti Szemle, 1942, 263. kötet, 315–318.

v [Pogány Ö. Gábor?], Kosztolányi Dezső: Nero, Révai, 272 l,. Katholikus Szemle, 1942, 10. szám, 158.

1943

Devecseri Gábor, Kosztolányi Nerója, Magyar Nemzet, 1943. május 11., 105. szám, 9.

Sziklay László, Kosztolányi Dezső cseh kiadás, Láthatár, 1943, 6. szám, 138.

1945

Devecseri Gábor, A véres költő = D. G., Az élő Kosztolányi, Budapest, Officina, 1945, (Officina könyvtár, 80–81), 44–52. = Devecseri Gábor, Lágymányosi istenek, Budapest, Szépirodalmi, 1967.

1946

Joseph Reményi, Dezső Kosztolanyi, Hungarian Homo Aestheticus (1885–1936), American Slavic and East European Review, 5, (1946) 198–203.

1948

Devecseri Gábor, Kamaszok és félemberek, A magyar kamaszregényről, Magyarok, 1948, 2. szám, 66–79. [A Neróról: 70–72.]

1957

Domonkos Imre, Kosztolányi Dezső, Nero, a véres költő, Tiszatáj, 1957, december, 11.

Szombathy Viktor, Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő, A Könyvtáros, 1957, 4. szám, 310–311. = Könyvbarát, 1957, 4. szám, 38–39.

Galsai Pongrác, Kosztolányi, Néró és a történelmi regény, A Könyvtáros, 1957, 5. szám, 367., [=Könyvbarát 1957, 5. szám, 15.]

Heller Ágnes, Az erkölcsi normák felbomlása: Etikai kérdések Kosztolányi Dezső munkásságában, Budapest, Kossuth, 1957. (főként: 46–48, 65, 102, 109, 117–118, 138–140, 141.)

1961

Bóka László, Kosztolányi Dezső, Irodalomtörténet, 1961, 255–272. [az előadást követő vitáról: 272–275]

1963

Szabó György, Utószó, in: Kosztolányi Dezső, Nero, a véres költő, Budapest, Szépirodalmi, 1963, 321–325.

1964

Mádl Antal, Le roman historique d’esprit anti-fasciste en Hongrie et dans la littérature allemande, in: Littérature hongroise, littérature européenne, publ. Sőtér, I., et Süpek, O., Budapest, Corvina, 1964, 432–433.

1965

Kiss Ferenc, Kosztolányi regényei, Új Írás, 1965, 5. szám, 112–116.

1966

Bóka László, Kosztolányi Dezső, Vázlatok egy arcképhez, in: Válogatott tanulmányok, Budapest, Magvető, 1966, 519-552.

1972

Réz Pál, Utószó, in: Nero, a véres költő, Budapest, Szépirodalmi, 1972, 245–249.

1974

Kőszeg Ferenc, A csendtől a kiáltásig = Kosztolányi Dezső, Nero, a véres költő. Édes Anna, utószó Kőszeg Ferenc, Budapest, Szépirodalmi, 1974, (Magyar elbeszélők), 483–545; [=Bratislava, Madách, 1974, 511–545.]

1975

Belohorszky Pál, A „szép” morálja, Irodalomtörténet, 1975, 3. szám, 553–590.

Ács Margit, Utószó, in: Kosztolányi Dezső regényei, Budapest, Szépirodalmi, 1975, 903–912.

1976

Rónay László, Kosztolányi nagy regényei, Irodalomtörténeti Közlemények, 1976, 1. szám, 54–71.

Kiss Ferenc, Kosztolányi Dezső: Nero, Literatura, 1976, 3–4. szám, 31–64.

1977

Rónay László, Ocsúdás és számvetés = Kosztolányi Dezső, Budapest, Gondolat, 1977, 95–144.

1979

Kiss Ferenc, Az érett Kosztolányi, Budapest, Akadémiai, 1979, 113–165.

Mohai V. Lajos, Képződés és kifejeződés, Kosztolányi Nerója, in: Tanulmányok 1977–79. I. kötet, Eötvös-füzetek, új folyam II–III., szerkesztette Mohai V. Lajos, Rugási Gyula, Budapest, Eötvös József Kollégium, 223–236.

1983

Rugási Gyula, Az „örök Róma”: Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő című regényéről, Irodalomtörténet, 1983, 3–4. szám, 592–614.

1985

Levendel Júlia, Így élt Kosztolányi Dezső, Budapest, Móra, 1985.

1986

Király István, Kosztolányi: Vita és vallomás, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1986, 73–88.

Bodnár György, Regény és lélektani regény, Literatura, 1986, 1–2. szám, 3–8.

Bori Imre, A „rejtélyes” regény, in: Kosztolányi Dezső, Újvidék, Forum Könyvkiadó, 1986, 124–140.

Juhász Erzsébet, A hiány szerepe és jelentése a Nero, a véres költő című regényben, Literatura, 1986, 1–2. szám, 68–73.

1988

Sophie Kepes, Néron, le poète sanglant et Absolve Domine – enquête sur l’histoire de deux traductions, in: Regards sur Kosztolányi, Actes du Colloque organisé par le Centre Interuniversitaire d’Etudes Hongroises (Paris, 17–18 décembre 1985), (Bibliothèque Finno-Ougrienne, volume 5), A.D.E.F.O., Paris–Budapest, Akadémiai, 1988, 109–119.

1989

Rajsli Ilona, A „semmi” birodalmából kirekesztve: Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő, Híd, 1989, 5. szám, 590–605.

Turi Márta, Kosztolányi Nero, a véres költő című regényének motívumrendszere, Híd, 1989, 5. szám, 606–626.

1991

Nicholas T. Parsons, An Enemy of Romise, New Hungarian Quarterly, 1991, 121. szám, 150–152.

1992

Hima Gabriella, Kosztolányi és az egzisztenciális regény: Kosztolányi regényeinek poétikai vizsgálata, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1992, 65–91.

1994

Matteo Masini, Riflessione estetica e forma artistica nei romanzi di Kosztolányi, Rivista di Studi Ungheresi, 1994, 59–68.

Hima Gabriella, Szövegek párbeszéde. Kosztolányi: Nero, a véres költő – Albert Camus: Caligula, Budapest, Széphalom Könyvműhely, 1994.

1995

Szegedy-Maszák Mihály, Nézőpont és értékszerkezet A véres költőben = Szegedy-Maszák Mihály, „Minta a szőnyegen”: A műértelmezés esélyei, Budapest, Balassi, 1995, 176–184.

Caroline Vauthrin, Kosztolányi et la rencontre avec la mort, Étude comparative des scènes de mort dans Néron, le poète sanglant, Le cerf-volant d’or, Anna la douce, Cahiers d’études hongroises , 1995, 151–169.

1998

Bezdán Györgyi, „Mögötte, láthatatlan uszály, lebegett a végtelenség”: Hiány és hallgatás – Közelítések a transzcendencia felé Kosztolányi Dezső Nero, a véres költő című regényében = Tanulmányok Kosztolányi Dezsőről, szerk. Kulcsár Szabó Ernő, Szegedy-Maszák Mihály, Budapest, Anonymus, 1998, 61–78.

Kiss Ferenc, Kosztolányi-tanulmányok, Miskolc, Felsőmagyarországi Könyvkiadó, 1998.

Szegedy-Maszák Mihály, Kosztolányi et la tradition stoïque, Hungarian Studies, 13/1, (1998/99) 77–82.

1999

Adamik Tamás, Néron le poète sanglant , de Désiré Kosztolányi, in: Neronia V, Néron: histoire et légende, Actes du V^e Colloque international de la SIEN (Clermont-Ferrand et Saint-Étienne, 2–6 novembre 1994) édités par Jean-Michel Croisille, René Martin et Yves Perrin, Collection Latomus, volume 247, Bruxelles, 1999, 304–310.

2000

Lengyel András, Maszk és (költő)szerep = Lengyel András, Játék és valóság közt: Kosztolányi-tanulmányok, Szeged, Tiszatáj, 2000, 100–122.

Szitár Katalin, A prózanyelv Kosztolányinál, Budapest, ELTE, 2000, 180–191.

2001

Harkai Vass Éva, A művészregény a 20. századi magyar irodalomban, Újvidék, Forum, 2001, 15–26, 144–149.

Harkai Vass Éva, Nero és Vergilius, Üzenet, 2002, tavasz. 2011. 06. 01.)

2003

Yoo Jin-Il, Kosztolányi prózájának konfliktus-motívumai, Budapest, Littera Nova, 2003.

2005

Tverdota György, Kosztolányi és a halál, Üzenet, 2005, 3. szám 2011. 06. 01.)

2007

Révay József, Pályám emlékezete, [családi kiadás], 2007.

2009

Lengyel András, Kosztolányi latin világossága, Kalligram, 2009, 18, 4, 92–97.

2010

Balázs Imre József, Útban Bábel felé, Kosztolányi Dezső román nyelvű recepciójáról, Bárka, 2010, 3. szám,

Szegedy-Maszák Mihály, Kosztolányi Dezső, Kalligram, Budapest, 2010. [A Neróról: 203–227]

Szegedy-Maszák Mihály, Kosztolányi művei idegen nyelven, in: Kihez vagy mihez hű? Tanácskozás fordításról, ferdítésről és nem fordításról – Kosztolányi szellemében, szerkeszette Ágoston Pribilla Valéria, Hicsik Dóra, Hózsa Éva, Szabadka–Subotica, Városi Könyvtár, 2010, 15–24.

Rudaš Jutka, Kosztolányi – szlovénül olvasva (Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő ), in: Kihez vagy mihez hű? Tanácskozás fordításról, ferdítésről és nem fordításról – Kosztolányi szellemében, szerkeszette Ágoston Pribilla Valéria, Hicsik Dóra, Hózsa Éva, Szabadka – Subotica, Városi Könyvtár, 2010, 25–33.

2011

Érfalvy Lívia: Tropologikus működésmód Kosztolányi Dezső Nero, a véres költő című regényében, Iskolakultúra, 2011, 4–5. szám, 75–89.

Befogadástörténet (1921–2011)

Jegyzet A regényre vonatkozó szakirodalom bibliográﬁájának összeállításához felhasználtam A magyar irodalomtörténet bibliográfiája 1905–1945, szerk. Botka Ferenc és Vargha Kálmán, Budapest, Akadémiai, 1982. című kiadványt; Bádonfai Gábornak az ELTE BTK Toldy Ferenc Könyvtárában található szakdolgozatát ( A Kosztolányi Dezsőre vonatkozó írások bibliográfiája 1907–1964), valamint Hitel Dénesnek az MTA Kézirattárában található, Végh Dániel által digitalizált bibliográﬁáját ( , 2011. 06. 01.)

Nero, a véres költő

Kosztolányi Dezső regénye, ahogy arról már korábban szóltunk, 1921 decemberének első napjaiban jelent meg könyv alakban, korábban, mint hogy a Nyugat-beli közlés befejeződött volna, hiszen a regény utolsó négy fejezete csak a folyóirat december 15-ei számában jelent meg (ami egyébként véletlenül éppen egybeesett Nero születésnapjával). A regényről megjelent első ismertetések, többnyire elismerő kritikák tehát 1921 utolsó heteiben, majd az 1922-es év első felében láttak napvilágot. Valamennyi ekkor megjelent, a regénnyel kapcsolatos írás általános jellemzője, hogy tömörségre törekedve és kényszerülve szólnak néhány sorban a regényről, a szerzők általában kiemelik a regény általuk legfontosabbnak vélt mozzanatait, s kapcsolatot keresnek a lírikus és a regényíró Kosztolányi között. A befogadástörténet első szakaszában tehát a rövid ismertetések, kritikák dominálnak. Külön csoportot alkotnak ezután azok a hírlapi tudósítások, amelyek az Akadémia Péczely-jutalomdíjának 1923-as elnyeréséhez kapcsolódnak. Miután az 1920-as évek derekán KD regényírói korszaka lezárult, megkezdődik a regények együttes elemzése és értékelése, aminek sorát Fenyő Miksa 1927-ben megjelent cikke nyit meg. Ettől kezdve a háború befejezéséig olykor-olykor megjelenik egy-egy a regénnyel foglalkozó rövidebb cikk vagy tanulmány, ezek apropóját azonban általában a regény újabb kiadásai adják, mint például 1929-ben a műnek a könyvhétre megjelent második kiadása, vagy később, az 1940-es évek elején az újabb Révai-kiadások.

Az 1945-ös év a „polgári” Kosztolányi bő évtizedes elhallgatását hozza. Regényei, versei nem jelenhetnek meg, értő vagy elítélő tanulmányok nem születnek róla. A fordulatot, a hosszúra nyúlt cezúra végét a forradalmat követő év, 1957 hozza el. Az Édes Anna mellett ebben az évben jelenik meg új kiadásban a Nero, a véres költő is, miközben a legsúlyosabb ideológiai bírálat is ebben az évben éri Kosztolányit: az ekkor még hithű kommunista Heller Ágnes a marxista etikai szemszögéből vizsgálja és marasztalja el az írót, akit elrettentő példaként állít az írók elé. Az olvasóközönség azonban nem sokat törődött intéssel és elmarasztalással, a regények új kiadásait szétkapkodták, így a marxista kritika lózungjai mellett már mérsékeltebb hangok is hallhatók lettek, sőt hamarosan megtörtént az első kísérlet is arra, hogy Neróban egyfajta prefasiszta vízióját lássuk. Ekkor kap újabb jelentős támogatást a regény keletkezésének a Szabó Dezsővel folytatott vitával való összekapcsolása. Ekkoriban a Nero recepciója főként rövid könyvismertetésekre és utószavakra korlátozódik.

A mű teljesebb megértése és az ideológiai sallangoktól mentes értékelése felé tett első markáns és egyben korszakos jelentőségűnek is tekinthető lépés Kőszeg Ferenc tanulmánya, amely a két regény, az Édes Anna és a Nero, a véres költő 1973-as, a Szépirodalmi Kiadó gondozásában megjelent kiadás utószavaként jelent meg. Kőszeg érinti a regény keletkezésének minden fontos kérdését és a mű elemzése révén megpróbálja megvilágítani a regény üzenetét. Jelentősége azonban nem csak abban áll, hogy ez az első hosszabb tanulmány, amely a Nero-val foglalkozik, hanem egyben azt is jelzi, hogy Kosztolányi az 1970-es évek elején foglalja el helyét a magyar írói kánonban, amit a sorban megjelenő monográfiák (Rónay László, Kiss Ferenc, Bori Imre, Király István) csak tovább erősítenek. Mindehhez hozzájárult persze az is, hogy 1985-ben Kosztolányi születésének centenáriuma újra a figyelem középpontjába juttatta az író művészetét, s nagyjából ezt az időszakot tekinthetjük a Kosztolányi-reneszánsz nyitányának, ami egyben azt is jelenti, hogy az örvendetesen gyarapodó Nero-szakirodalmon belül is megindul a tematikus polarizáció: míg egyes tanulmányok az egész mű értelmezésére tesznek kísérletet, addig a mű részleteinek, motívumainak a nagyobb összefüggések irányába mutató, az egész regény értelmezéséhez kulcsot kereső elemzések is megszaporodnak. Így kerül fókuszba a háttérül szolgáló Róma rajza mellett a halál, a föld, a költőszerep stb. A Kosztolányi művek kritikai kiadásának megindulása tehát nagymértékben éppen ennek a fölfokozott olvasói és kutatói érdeklődésnek is tekinthető.

Az első kritikák időszaka (1921–1922)

Négy nap sem telt el attól a naptól, hogy a Nyugat közölte a regény utolsó négy fejezetét, s még kevesebb napja került a könyvesboltoba a regény kötetkiadása, máris megjelent az első elismerő kritika, a Virradat című újságban:

[…] A császári Róma kéjvágytól lihegő életét rajzolja a szerző, de ez csak a háttér, a lényeg Néró császár pompás lélekrajza. Kosztolányi bemutat egy embert, akinek korlátlan hatamat adott a sors és ez az ember meg van verve mérhetetlen vággyal, rajongással, akarattal. Ebből ered a végig tragikus magja.

[név nélkül], Kosztolányi Dezső uj regénye,

Virradat, 1921. december 4., 6.

Ezt követően egymást követik az elismerő kritikák, rövid könyismertetések – jellemzően a hétvégi, majd a karácsonyi lapszámoban. A Bjő monogrammal jelenik meg a következő kritika, amelnek szerzője szerint:

[…] Kosztolányi Dezső a maga Neróját egyszerüen más odalról nézte, mint a többi író. […] a maga Nerójában a belső embert igyekszik elképzelni és megjeleníteni, a neuraszténás félőrültet, a bolondulásig hiu félbeszakadt művészlelket.

Bjő [ Benda Jenő?], A véres költő, Kosztolányi Dezső regénye

Pesti Hírlap, 1921. december 10.

Az elsők közt dicséri a regény újdonságát Schöpflin Aladár, aki már kritikája címében is meghatározza Nerót (dilettáns), ami azért fi- gyelemre méltó, mert itt fogalmazódik meg a későbbi értelmezések egyik meghatározó motívuma:

[…] a sok Nero-regény egyikéhez sem hasonlít. […] De ennél többet is elért Kosztolányi: fölfedezett és az olvasó elé állit egy külön, az irodalomban még eddig nem tárgyalt embertipust: a dilettáns iró tipusát és ezt demonstrálja a történelem folyamán előfordult legnagyobb arányu, helyzeténél és lehetőségénél fogva gigantikus méretü példányán.

[…] amelyekben a hangulatok finom rezgéseire hangolt lirikus és szigoru tárgyiassággal ábrázoló pszichológus cserélgeti egymás szerepét […]

[…] Senki nem mond Neronak őszinte kritikát. […] Gyanakvó és gonosz lett, a költészet, amely az igazi költőnek Istenhez emelkedés, neki korrumpáló méreg, csak a hiuságát, a becsvágyát, a vetélkedését éleszti, kielégülést nem ad egy pillanatra sem. […]

A dilettáns, aki dilettantizmusa szolgálatába állitja a kezében levő hatalmat és megöl vele vele [sic!] mindenkit, aki közelébe ér és megöli magát is – ez Kosztolányi Neroja. […] de mégis valószerű ábrázolata egy embertipusnak, melyet többé-kevésbé mindnyájan ismerünk és különösen jól ismerünk mi, irók. És legkülönösebben ismerjük mi, magyar irók, itt, az erőlködő, de sokszor előkelő állást elfoglaló s minden igaz tehetséger, gyülölködőn acsarkodó dilettánsok klasszikus hazájában.

Schöpflin Aladár, Nero, a dilettáns,

Szózat, 1921. december 11., 12–13.

A következő elismerő kritika 1921. december 15-én jelent meg a Nemzeti Újság hasábjain,

Jegyzet Ezt a kritikát újságkivágatban őrizte meg Kosztolányi, vö. MTAK Ms 4626/19.

a k-s monogrammal publikáló Sík Sándor először a történelmi regény két kategóriáját állítja föl, hogy aztán a klasszikus történelmi tablók ellenében a pszichológiai rajzot emelje ki a Neróban:

A másik módszer abból a ma már erősen vitatott tételből indul ki, hogy az emberi lélek alapjában állandó, lényegében változatlan és ugyanaz volt nagy vonásokban a prehisztorikus emberben is, mint a hipercivilizált korok tulfinomult emberében. […] Az ilyen regény tehát nem csak történeti regény […] hanem egyuttal mai értelemben vett pszichológiai regény is. Kosztolányi Dezső első nagy regényében a történeti regényirásnak ezt a módját választotta.

Az értő, finom kritika hangsúlyozza, hogy az író fő célkitűzése nem a történelem rekonstruálása regényes eszkzökkel, hanem a lélekrajz, méghozzá Neróé, akit e kritika – Schöpflin Aladár nyomán – újra dilettánsnak nevez (Nero […] a szomoru költőkomédiás, a világtörténelem legnagyobb dilettánsa), s ebben a pszichológiai rajzban – véleménye szerint – Kosztolányi kiválót alkotott:

[…] Kosztolányi nem a kort akarta festeni. Őt első sorban Nero alakja érdekelte és az eseményekből, a környezetből csak az, ami Nerot determinálhatta, ami vagy aki vele szoros összefüggésben volt, ugy hogy nélküle Nero nem vált volna azzá, aki volt. Ezért aztán a regényben azok az alakok a legsikerültebbek, akiknek ezekből a szempontokból részletes beállitást kellett adni, igy Poppaea Sabina, Britannicus és különösen Seneca alakja.

Nero lélekrajza mesteri […] A fékezhetetlen becsvágy, amellyel a fáradt tehetség nem tud lépést tartani, lassan-lassan hisztériás neuraszténiába hajtják Nerót. A beteg költőt féktelen hiuság és tikkadt szomjuság füti. A vér hüsitő italára van szüksége. Az első áldozat a költő versenytárs Britannicus. Itt billen meg az alapjában nemes lélek egyensulya s ettől kezdve lesz rajta urrá az a rettenetes téboly, amely hol a vérszopó zsarnok ijesztő maszkjában, hol az ostoba komédiás bamba lárvájában rántja elénk a nagy müvészt, akinek elveszte fölött egy veszendő-világ csodálkozik.

Kosztolányi nemes és mindig müvészi eszközökkel alapos tanulmány után csinálta meg regényét, a mely nem eseményeiben, hanem magában Nero alakjában monumentális, kompozíciójában biztos vonalu és mindvégig érdekes. Vannak jelenetei például Seneca halála, amelyek lenyügöző hatásuak és müvészi megformálásokban Flaubertre emlékeztetnek.

k-s, [Sík Sándor?] A véres költő, Kosztolányi Dezső regénye

Nemzeti Újság, 1921. december 15., 3–4.

A Világ három nappal később megjelent számának

Jegyzet Ezt a kritikát is újságkivágatban őrizte meg Kosztolányi, vö. MTAK Ms 4626/20.

névtelen, s meglehetősen nehézkesen fogalmazó kritikusa szintén elismerően szól a regényről, s ő is a költő-császár tehetségtelenségét helyezi a mű középpontjába:

[…] Néró tehetségtelenköltő. Ez az, amin semmiféle császári hatalom nem tud változtatni és Néró császár, változtatni akar rajta. Fokról-fokra egy kitünően megrajzolt crescendóban viszi el főfiguráját egy nagy iuszániáig [sic! Helyesen: inszánia], amelyben a császár hatalmának minden kegyetlen lehetőségével akarja kiforszirozni a maga költői sikerét. Ez viszi el a legpusztitóbb vérengzésekbe, ez okozza bukását, még pedig – és ez Kosztolányi regényének legfőbb értéke, – a római világ teljes és színes rajzában is – szimbolikus értékkel. […] Kosztolányi művészi eszközei, melyeket komoly studium támogat, méltók a feladatra. […]

[név nélkül], Kosztolányi Dezső, A véres költő,

Világ, 1921. december 18., 19.

1921 karácsonyán négy elismerő kritika lát napvilágot. Dánielné Lengyel Laura a Budapest Hírlapban szintén a regény pszichológiai kérdésföltevését állítja a középpontba:

[…] A regénynek különös, mondhatnám szubjektív érdekessége, hogy Kosztolányit Néró felé egy különös pszihológiai [sic!] probléma vonzotta. Hogy vajjon miféle szörnyeteg lehet a költőből, a ki álmait, – a bájosakat és idillieket éppen ugy, mint a szörnyüket, a rémségeseket, a forró szerelemtől lihegőket éppen ugy, mint, mint [sic!] a gyilkos dühbe fulókat – mind megvalósithatja?! [...]

D. L. L. [ Dánielné Lengyel Laura], A véres költő,

Budapesti Hírlap, 1921. december 24.

És dicséri a regényt Dömötör István, aki szintén a császár dilettantizmusát hangsúlyozza:

[Nero] egy láthatatlan démonnal viaskodik […]. Ez a démon: az olthatatlan, törtető és élesfogu becsvágy, amely mellől hiányzik a tehetség. Röviden a dilettantizmus démona.

Dömötör István, A véres költő, Kosztolányi Dezső regénye

Magyarság, 1921. december 25., 26.

Az Est névtelen kritikusa a pszichológiai rajzot emeli ki:

„A véres költő” füzfapoéta regénye az előkelő, gazdag, de tehetségtelen dilettáns élete folyásának pompás pszichológiai rajza. […] A ma emberei élnek, beszélnek és cselekszenek. Kosztolányi antik alakjaiban a történelmi idők távlatán tul az emberit ragadta meg legjelentéktelenebb figuráiban is és ez a merész visszahelyezés teszi különösen értékessé a regényt.

[név nélkül], A véres költő, (Kosztolányi Dezső regénye),

Az Est, 1921. december 25.

Megszólal a barát, Zolnai Béla is, aki szintén elismerően szól a regényről, s noha nyilván a körülmények ismerete nélkül mondja azt, hogy Kosztolányi nem végzett előtanulmányokat, ifjúkori kapcsolatuk miatt a regény főhősében nem a dilettáns, hanem a dekadens költőt véli fölfedezni:

[…] Kosztolányi Dezső, az érzelmes lirikus és kábitó nyelvzsonglőr lirai élményt keres Rómában. Halkszavu lelkeket, nem külsőségeket kereső az egész regény. Nem Róma szceneriája érdekli, hanem az emberek belső, titkos gondolatai.

És sikerült neki pedáns történelmi kutatások nélkül, sőt néhány anachronizmus ellenére is – rekonstruálni a lelki milieut, amelynek középpontjában Nero tanulmányalakja áll. A dekadens költő: ebbe élte bele magát Kosztolányi és az ő egyéni ihlete ad életet a holt sablonnak. […] ugy érezzük, hogy Kosztolányi itt egy lelki kiélés lehetőségét találta meg önmagának.

Z. B. [ Zolnai Béla], A véres költő, Kosztolányi Dezső regénye,

A Nép, 1921 december 25., 14.

Lengyel István Az Érdekes Újság könyvajánló rovatában méltatja a regényt, s főként a regény költői látásmódját és stílusát dicséri, ugyanakkor ő az első, aki egyfajta kulcsregényt, a megelőző, forradalmi-ellenforradalmi időszak történelmi paraboláját látja a műben:

Kosztolányi Dezső, a szelid szavak művésze, regényt irt Neroról, a gyilkos költő-császárról. A véres költő első regénye Kosztolányinak s olvasása közben mind erősebb lett az a meggyőződésem, hogy csak költőnek szabad regényt írnia. […]

Különösen érdekesek azok a kapcsolatok, melyek a mai korhoz füzik a véres költőt és kortársait. Lehetetlen nem a most lezajlott forradalmi idők minden igazi nagy művészének kesergését kiolvasni a halálára készülő Seneca szavaiból: […]

Rendkivüli az igazsága azoknak a megfigyeléseknek, melyek a császár dilettantizmusát jellemzik.

[…] Kosztolányi regénye gazdag a megfigyelések igazságaiban. S hozzá rendkivül érdekes, izgalmas regény, lenyügöző és magával ragadó. […]

Lengyel István , Hétről-hétre, A véres költő,

Az Érdekes Újság, 1921, 51. szám, 14.

A következő év elején folytatódik az elismerő kritikák sorozata. Elismerően szól ugyan a Neróról Bodor Aladár az Új Időkben, ő azonban elsősorban a költő és a politikában is szerepet vállalt Kosztolányi felől értelmezi a regényt, s úgy próbálja beállítani, mintha a mű egyfajta önmarcangoló lelkiismeret-vizsgálat lenne:

Sokkal alanyibb, lirikusan önzőbb Kosztolányi Dezső, mint hogy magának az ókornak az érdeklődéséből történelmi regényt akarna írni Nero császárról. És sokkal inkább magábazárkózott művész, mint hogy a mai korra példázó irányregényt akarna írni egy szintén véres korról. Kosztolányi célja amaz úgynevezett abszolút irodalom […] Ugy képzeljük el, hogy Kosztolányi, morális elgyöngülési állapotaiban fölismerte önmagában a zsarnoki, a Nerot megmagyarázó vonásokat, megértette ezt az érdekes-különös, összetett egyéniséget és ezt igyekszik most e regényben ábrázolni. […] Ugy látszik, önmagáról se izgatta a zsarnok-egyéniség genezisének kérdése. […]

Zolnai után Bodor az, aki Neróban a dekadenciát hangsúlyozza:

[…] ha el is hiszünk Kosztolányiban a dekadens öröklésből és elpuhító nevelésből való némi szeszélyes és tehetetlen néróiságot […] Nero aligha lehetett ennyire mai stilusu, akiben a szavak önállósult lényekként élnek, mint egy mai dekadens költőben. Mellékes azonban e történelmi valóság; Kosztolányi költői igazsága elegendő és művészi megértetése eszközeivel föltétlenül elfogadtatja magát. […]

Művészete eszközei teljes öntudatossággal teljesítik céljait […]

Bodor Aladár, Kosztolányi Dezső: A véres költő,

Új Idők, 1922, 17. szám, 339.

A regényt megjelentető Nyugatban Fenyő Miksa valamennyi a regényről ekkoriban megjelent ismertetésnél hosszabb írásban elemzi a művet. Horizontja jóval szélesebb, mint a rövid kritikák, könyvajánlók szerzőié, megengedheti magának, hogy a Nerót a korabeli történelmi kataklizma s a hozzá társult írói szerepvállalás szempontjából vizsgálja.

[…] Nagyszerű feladat lesz egy eljövendő magyar Taine számára (hogy eljön, bizonyos, már ma is kettő-három jelentkezik minden bokorban) megírni napjaink irodalmának történetét. Az írók irritabilis nemzetségének minden zavarát, kezdve onnan, hogy az 1918. év őszén az általános emberiből vagy általános nemzetiből belehajszolódnak a napi politikába – mert ha fény, az írónak követnie kell, akár tűz az, akár mocsárba vezető lidércfény –, végig a bolsevizmus kultúrhazugságain (s vajon hiányozhat-e az író, mikor Bábel falait újra rakják?) egész a kurzus irodalmáig, amely a maga alacsony politikai szempontjai szerint karóba huzatott, jutalmazott, irodalmi különítményeket nevezett ki, s általában kirendelte az irodalmat, hogy kedvenc nótáit a fülébe húzza. Erről s egyebekről, amiket a mai dolgokba belebonyolódott s nemkülönben megzavart kritikus tán észre sem vesz, érdekes fejezeteket hoz majd az eljövendő irodalomtörténet, megállapítván pontosan mezsgyét – tátongó szakadékot –, mely a ma irodalmát Csonkamagyarország csonka irodalmát, a huszadik század első két évtizedének magyar irodalmától, egy nagyszerű s egész Európában páratlan irodalmi fellendüléstől elválasztja. Csupa izgató kérdés, csupa véres probléma; szociális, gazdasági, politikai, pszichológiai problémák, amelyek között bizonyára felvetődik a kérdés: hogy van az, hogy költők, az emberi kultúrának, egy az évszázadok folyamán mindinkább elmélyülő humanizmusnak termékei, akik a háborút e kultúra és humanizmus elleni legszörnyűbb merényletnek érezték, s a legerősebben éppen nálunk, magyar írók – Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes, Móricz Zsigmond írásai a leglángolóbb protestációk a háború ellen – hogy van az, hogy még ezek közül is egyik-másik megtévesztve és megfélemlítve – micsoda emberektől és micsoda jelszavaktól! – hanyatt-homlok menekül a demagógia zászlója alá, oda adja rímeit a szörnyű szavakhoz, igyekszik szépnek látni a csúfságokat, hogy aztán új meg új zavarok közepette tovább meneküljön s bezárkózni próbáljon művészete elefántcsonttornyába, anélkül, hogy ez sikerülne neki.

Ebben a kontextusban helyezi el a regényt, mint amelybe Kosztolányi az elmúlt évek tapasztalatát szűrte le:

Kosztolányi Dezső is – így gondolkodom – valami ilyen nagy belső zavarból, meghasonlásból menekült a múlthoz és keresett egy olyan írói témát, mely már lényegénél fogva kizárja, hogy az író, alkalmi költemények örök szerzője, a mának hűséges fia, a mai Magyarország eseményeihez és embereihez bármily vonatkozásba is kerüljön és kizárja azt is, hogy olvasó, kritikus, cenzor, felsőbbség, ébredők, Szabó Dezső (ez climax) az írásműben protestációt lássanak, a ma kritikáját, a létező állapotokkal való komoly elégedetlenséget.

Fenyő tanulságos módon foglalja össze a regény tartalmát, kidomborítva a lélekrajz erényeit. Ő azonban ellentétben egyéb kortárs kritikusokkal nem a dilettantizmusban, nem a tehetségtelenségben, hanem az elsőségért folytatott elkeseredett küzdelemben látja a Nerót motiváló hajtóerőt.

[…] Az a Néró, akit Kosztolányi regénye elénk vezet – egy szörnyű pillanatban ismerjük meg, nevelőapja halálos ágyánál, kit felesége Agrippina mérgezett meg (pompásan megírt jelenet) – még csupa szelídség, csupa rózsaszín, csupa megrettenés az élettől, mint ahogy az Uffizi képtárban lévő mellszobra ábrázolja. Ennek a gyöngéd, csaknem rokonszenves ifjúnak szörnyű metamorfózisát ábrázolja Kosztolányi regénye, az Uffizi szobortól Britannicus gyilkosáig, a histrióig, ki lantjával az utolsó kocsmákat keresi föl, az anyagyilkosig, a Gyilkosig... a véres költőt. Mert e szörnyű élet rejtélyének megoldását a költő-Nérón keresztül keresi Kosztolányi: a művészi teremtés mámorában, a siker lázában, az „elsőség jóságában”. Oh, mert az elsőség az maga a jóság, s a költőnek csak az az egy a rettenet, hogy eléje vághat valaki. […]

Ezt a fejlődési processust alakítja mesterien Kosztolányi regénye. Minden fejezetében külön nehéz művészi feladatot tűz ki és old meg s éppen ezért minden fejezete szinte önmagában is befejezett olvasmány, s mégis mindenik szükségszerűen következik az előzőből s az egészből mint egy régi római szarkofág magas reliefje kidomborodik a véres költőnek alakja. Hogy megfelel-e Kosztolányi regényének alakja a történeti Nérónak, általában hogy végzett-e az író nagyarányú történeti tanulmányokat, mint teszem Flaubert végzett a Salammbohoz (az akadémia Flaubertnél sem igen ismerte el), azt nem tudom – feltehető, hogy nem egy komoly munkát elolvasott hőséről –, de hogy Néró, melyet Kosztolányi regényében szerepeltet, élt, vérezett, vért vetett, hogy általában az író illúziót tud kelteni, történeti levegőt teremteni, embereket mozgatni, vért szagoltatni, azt bízvást megállapíthatjuk.

Külön érdekessége Fenyő írásának, hogy elsőként veti össze a regényt a Quo vadis-szal, s Kosztolányinak juttatja a pálmát:

Összevetettem Kosztolányi regényét Sienkiewicz Quo vadis-ával: mennyi melodráma ebben, mennyi kosztűm, mennyi kulissza; a retorika szabályai szerint megfogalmazott római és keresztény erényeknek milyen nemes mozimérkőzése, csaknem Ohnet tógában. Kosztolányi Dezső eszközei végig nemesek; egy betű melodráma nincs benne; egyáltalán nem kéri kölcsön azokat a benyomásokat, melyek Néróról s a korabeli Rómáról bennünk élnek, – vérző szüzek a vadállatok karmai között, tűzbeborult Palatínus, megtért, gyönyörű pogányok stb., nem spekulál arra a Néró regényre, mely minden művelt ember lelkében kialakul, hanem a maga teremtette művészi eszközökkel alakítja megkapóan és elejétől-végig érdekesen Néró életét. Melynek semmi köze a mi iskola Nérónkhoz, s amely mégis az utolsó betűig igaz. Bizonyos, hogy a művészi célt, melyet az író tudatosan maga elé tűzött – ez az erős tudatosság talán az egyetlen kifogásunk – kemény és biztos kézzel valósítja meg: egy pillanatra sem tér el tárgyától sem jobbra, sem balra és az ábrázolás eszközeit is javarészt a legpuritánabb, a legegyenesvonalúbb műfajból, a drámából veszi. Az író többnyire nem is jellemez közvetlenül, hanem a dráma eszközeivel: a dialógus és mozdulatok révén érvényesíti hősét, innen az egésznek csodálatos frissessége, drámai ereje, feszültsége. (Drámaibb megírást, mint ahogy Néróban megérlelődik anyja megöletésének gondolata, nehéz elképzelnünk.) Dialógusai ötletesek, tartalmasak, s valóban művészi ökonómiával szolgálják a célt, melyet az író maga elé tűzött.

Fenyő Miksa, A véres költő,

Nyugat, 1922, 1. szám, 31–33.

A Napkelet recenzense, Győri Ernő ugyan üdvözli és nagyra becsüli a regényt, de elsősorban lírai teljesítménynek tartja, miközben ahhoz a kritikai vonalhoz csatlakozik, amely Seneca utolsó nagy monológját az író vallomásaként és életfilozófiai szintéziseként olvasta:

[…] És valljuk be: ebből a nézőpontból tekintve Kosztolányi Dezső nem törte fel Nero végzetének dióhéját, […] egyszerűen azért nem, mert – költő. […] A költő Kosztolányi nagyszerű munkát végzett akkor is, amikor a regényíró Kosztolányi véresen hullott porba a végzet érc-bástyái előtt.

[…] De Kosztolányi Nero-ja csak esetleges, – néhol esetlen is, – a vér, ami testéből kicsordul és az is, amit másokból kicsorgat, történelmi név, Poppea pedig nem Neronak a végzete, hanem a regényírónak, aki a romlott, bájos és nagyratörő római baba nélkül nem tudta volna a történelmi Nero alakját sem kivetíteni. Mit jelent ez? Bizonyára nem azt, hogy „A véres költő” rossz regény. Nem. „A véres költő” csodálatos – lélekből szakadó lira.

És igazi vér is csordul – a költőből. Seneca bölcs és bűnös alakján keresztül feszíti magát keresztre előttünk a költő, akinek tragédiája az, ami a szerencséje: játékos, mások korlátoltságára és tehetetlenségére felépített, roppant gyakorlatias világnézete, amellyel igazán egy mézeskalácsos is jól megélhetne! Seneca élete – önvallomás és halála olyan kritika, amelyet csak Kosztolányi, a művész írhatott meg Kosztolányiról, az emberről.

És „Seneca nem volt többé”. De Kosztolányi, a költő él és mindig élni fog…

Győri Ernő, Kosztolányi Dezső: A véres költő,

Napkelet, 1922, 216–217.

Domokos László a Magyar Helikonban már Kosztolányi ábrázolásmódjáról is szót ejt, s érdekes párhuzamként Wilde alakját fedezi föl a költő-császárban:

A téma megválasztásának módja ép úgy jellemzi az alkotóművészt, mint maga a mű, melybe lelkét öntötte. Az író érdeklődése szikrázó fényforrás gazdag kisugárzásával fordul a lelki élet és a külső világ ezernyi részlete felé, de amit kiragad a feltplakodó képek közül, abban már benne van saját legtitkosabb énje és ez a kiválasztás sokszor úgy hat, mint öntudatlan önleleplezés, amely a maga puszta tényével, szavak és gondolatsorok nélkül jellemez. […] s Kosztolányi nem ok nélkül fordult épen a császári Róma dekadens kora felé, hanem azért, mert ebben a romantikus világításban találta meg azt a regényhőst, akinek lélekrajzában a modern ember beteges nagyravágyásának és nyugtalan formakeresésének tükörképét meg tudta találni.

Adva van egy ókori Wilde Oszkár, aki a hedonizmus lázában remegő idegekből van összetéve s ehhez a súlyos tényhez az író hozzátesz egy minden méretet kitágító lehetőséget: a császári hatalmat.

[…] Az elgondolás és a kompozíció teljessége mellett is engem más vonz és köt le Kosztolányi művészetében: irásmódjának rapszódikus szökellése és a tények lelkének frappirozó hatású megrögzítése. […] inkább sejtet, mint magyaráz; inkább kontúrokat ad, mint részleteket. […]

(d) [Domokos László], A véres költő,

Magyar Helikon, 1922, 57–58.

Az egyetlen elmarasztaló kritikát Hegedüs Béla írta a Magyar Kultúrába, aki nem kevés csúsztatással és tévedéssel mutatja be a regényt. Föltűnő, hogy Kosztolányi Neróját úgy jellemzi, mint aki folyamatosan beteg, noha a regényben valójában Nero mindvégig egészséges, csak a színházi fellépése előtt fáj a torka, s amikor az orvosok meglátogatják, csak pszichés traumája van, fiziológiai tünetei nincsenek.

[…] Hogy Kosztolányi nagy fába vágta a fejszéjét, azt először az Egyetemi Könyvtár látogatói vették észre, akik ismételve konstatálhatták Kosztolányi kutató munkájának a megindulását; azután az ájtatos lipótvárosi ajkakról hangzott a titkos hír, hogy Sienkievicz regénye idejét-múlta, mert sokkal szebben megírta a Quo vadis tárgyát egy magyar író; végül – mielőtt még a Nyugat teljesen befejezte volna a „Véres költő” közlését, – a kirakatokban vonta magára a figyelmet egy hirdetés: Nero korának szerelmeiről, hetéráiról és szinésznőiről… A regény tehát megjelent.

[…] Kosztolányi az ember-Nero pathológiáját tűzte ki regénye témájául. Hőse állandóan beteg: ez a betegség bizonyára terheltségnek a jele, írónk azonban sajátosan üres életmódjából próbálja megértetni.

[…] A művész pathológiája érdekfeszítő téma és meglepődve látom, hogy Kosztolányi ezt sem veszi komolyan.

[…] A legmulatságosabb azonban az a mód, ahogy szerzőjét beszélteti; Britannicus verseiről mondja Nero: „Minden igéd mintegy hallgatás tornyából lép ki, mindenkit megtévesztve, sápadtan és jelentősen”. Ez bizonyára „a szegény kisgyermek” vagy „a bús férfi” panaszairól gondolta el az író.

[…] Képzeletének semmi munka-eredményét nem látom: a meserészeket pontosan írja át és ahol újat ad, mint pl. a fürdőjelenetnél, ott is nagyon ismerős a forrása (Mereskovszkij). Maga is éreztette [sic!] ezt, azért próbálta az Anatole France–Flaubert-féle recept szerint írni történeti regényét: megfosztván azt minden történetiségtől. Ebből magyarázható az is, hogy a regény legjobb alakja a zsidó asszony, Poppaea: annak a viselkedését teljes igazsággal rajzolta meg. Ahogy itt a zsidó asszony az örök-zsidó-asszony szerepjátszása, úgy akarta Kosztolányi a hőst, Nerót is ilyen típus-alakká tenni: de elmosódott és zavaros a képe. […] így azután Hammerlingnek óriássá domborodó Nerója helyett egy közömbös, figyelmet sem érdemlő karrikaturát adott. […] de az Agrippinát üldöző Nero milyen hitvány senki maradt Kosztolányinál. Senecája is, noha több motivumot gyűjt róla össze mint a német író, az ellenmondó vonások összevisszaságában vész el.

A baráti elfogultságnak nem volt igaza: Kosztolányi akarva vagy akaratlanul, de nagyon gyarló regényt adott.

Hegedüs Béla, Kosztolányi Dezső: A véres költő,

Magyar Kultura, 1922, 181–183.

Miután Révay József a kommün alatti szerepvállalása miatt nem publikálhatott a saját neve alatt, föltételezhető, hogy a Király György neve alatt (helyesebben K.Gy. monogrammal) a Független Szemlében megjelent ismertetés tőle származik, hiszen Kosztolányi egyik levele azt bizonyítja, hogy Révay neki megküldött írását ő továbbküldte Királynak. Elismerő hangja és szemléletmódja mindenesetre megerősíti ezt a föltételezést.

A karácsonyi könyvpiacnak kétségtelenül legkimagaslóbb eseménye Kosztolányi Nero-regénye. A kiváló költő első regényével nem könnyű föladatot választott, két nagy problémát kellett vele vállalnia: megoldania a történeti regénynek, még pedig az antik regénynek még Flaubert által sem tökéletesen megfejtett szfinksz-rejtvényét, továbbá fényt deríteni Nerónak titokzatos, bonyolult lelki világára. […] Az archeológiai lim-lomot, ami egy ilyen regény cselekvényét szükségszerűen megterheli, olyan ügyesen és természetesen tudja elhelyezni, hogy néha ugy érezzük, mintha nem is egy régi világvárosban, hanem a mai Budapesten volnánk. Nem törekszik nagy dekorativ hatásokra, mozgalmas tömegjelenésekre, mint Sienkiewicz, de erre nincs is szüksége, mert nála a lelki fejlődésen van a hangsuly és intim eszközökkel dolgozik; […] Csak röviden Neróról. Kosztolányi nem a hatalmas császárt, a keresztények rémét, az őrült zsarnokot akarta benne megrajzolni, amint különben a köztudatban él. Ő nem lát benne mást, mint a tehetségtelen költőt, kit vad ambiciók hajlanak [sic!], s minthogy hatalom adatott a kezébe, vérrel és erőszakkal akarja elérni azt, amit csak talentummal és ihlettel lehet. Nem ellenszenves alak, szó sincs róla, gyötrelmei, tépelődései szánalmat keltenek, és benső összeomlása igazi tragikus katarzist idéz elő bennünk. Ezért a finom lélekrajzért szivesen elengedjük az irónak a keresztényüldözések szörnyű cirkuszi jeleneteit, Róma hatalmas égését, és halásak [sic!] vagyunk azért, hogy egy ilyen elcsépelt és reménytelennek látszó tárgyba is uj szempontokat, friss hangokat tudott belevinni.

K. Gy. [ Király György], Uj könyvek – Kosztolányi Dezső: A véres költő,

Független Szemle, 1922, 1, 90.

A Magyar Írásban meglepő módon főként műfaji szempontból elemzi Komor András a regényt, aki a számon kért eposz és epikus hiánya mellett is nagyra tartja Kosztolányi művét.

[…] És a Véres Költő nem eposz, nem tud eposz lenni. Eposzi benne csak a tárgy, s mindvégig is csak a tárgy marad az. Csak elgondolásában epikus. Megoldásában értékei, komoly és mindenkor számbaveendő értékei: novellisztikus értékek.

Nem eposz.

[…] A Véres Költő nem eposz. Ötletből indul ki, a telhetetlen hatalom, a császári dilettáns ötletéből s innen az ut csak a novella felé vezethet. […]

És most mindegy már, ha ide is irom: hogy jobb Sienkievicznél, jobb Ebersnél és jobb Mereskovszkinál is. Hogy jobb náluk, ha lényegében nem is más. Hogy tul van a makarti levegőtlen, hazug szinpadi pompán. […] Hogy talán a legnagyobbak mellett áll, ahogy meg tudja tagadni a történelmi páthoszt, ahogy lekaparja a história bábjairól a patinát, míg ki nem bujik alóla a – mindennapi ember.

Komor András, Kosztolányi Dezső: A véres költő,

Magyar Írás, 1922, 2. szám, 45.

Elismerő hangon szólt a műről az írása alapján érzékeny megfigyelőnek bizonyult Szegedi István, aki A Társaságban a következőképpen vallott a regényről:

Nagyobb vonalu, erősebb Néró-regényt ismerek a világirodalomban a Kosztolányi Dezsőénél, átfogóbbat is, a kinálkozó római régiségeket bővebben kihasználót is, de szebbet és egységesebbet nem. Olyan ez a regény, mint egyetlen vers és mégis olyan, mint egy nagyszerü regény. A legigazibb magyar tehetség utban van arrafelé, hogy a legnagyobb magyar tehetséggé nőjjön ki.

A regény voltaképpen nem Néróról szól, hanem, mint a cime is mutatja, a költőről. […] [ a III. Richardhoz hasonlítja] Ki hát a véresebb költő? A tehetség vagy az áltehetség? A költő vagy a műkedvelő? A regény tendenciájából az derül ki, hogy csak a műkedvelő válik ily véressé, hisz Néró minden kegyetlen tettének indoka a műkedvelő érzékenysége, fájdalma, hogy igazivá nem válhatik, a földi hatalom minden Poppaea-rendezte műovációinak segitségével sem. […]

A regény megirása nemcsak a magyar: az európai stilusmüvészet remeke. A regény első lapja, amelyen Néró gyanutlan ifju a császári udvarban, pontosan ugyanolyan levegőjü, mint az utolsó, amelyen a harmincéves emberi roncs halva fekszik dajkája ölében. Ebben a teljesen összefogott külső egységben zajlik le a legviharosabb emberi élet: a véres költő élete.

Szegedi István, A véres költő, Kosztolányi Dezső regénye,

A Társaság, 1922, 1. szám, január 1., 12.

Az elismerő kritikák közt kell említeni Kárpáti Aurél cikkét, aki kritikát is megfogalmaz Kosztolányi ábrázolásmódjával kapcsolatban:

[…] Nem magyaráz, nem tépelődik, csak konstatál s ezzel olykor döbbenetes drámai hatásokat ér el, mint például a Seneca halál-jelenetében. Ez a módszer mindenesetre nagyon kedvez a dekorativ hajlandóságok érvényre juttatásának, de megvannak fogyatkozásai is. Logikus láncolatát egy emberi lélek lassu érésének, átváltozásának és fejlődésének ritkán sikerül megéreztetni vele, azonkivül lázas elevensége is mintha kissé az élet rovására menne

K. A. [ Kárpáti Aurél?], Kosztolányi Dezső: A véres költő,

Pesti Napló, 1922. január 8.

A bécsi emigráció Kosztolányinak az Új Nemzedékben publikált írásai és felesége nyilatkozata miatt ellenszenvvel viseltetett az író irányában, aminek a róla a Bécsi Magyar Újságban megjelent cikkek ékes bizonyítékai. Közülük a regényről író Németh Andor az első, aki a regényben önvallomást és penitenciát lát. Az itt-ott riasztó stilisztikai monstrumokat is megengedő kritikus („A müvész, mint immorális hangulatpacsmag. […] De az utóiz: a keserü mandulaszag, mely még azután is facsarja az orromat, hogy elváltam a könyvtől: s ami – szép könyv, jó könyv – a kéksavra emlékeztet.”) végig a politikában megmártózott Kosztolányit látja a regény alakjaiban:

[…] Kosztolányi Dezső őszintén és becsületesen undorodik önmagától. Sok, nálánál kisebb tehetségü iró nem teszi ezt meg.

[…] Lesznek, akik ebben a könyvben, mely Nerót ábrázolja, mint véres költőt (a könyv: freskó, de aquarellszinekben biztos konturokkal) lesznek, akik a politikumot lesik, majd, s Neró vonásai mögött Kosztolányit, a korrajzban pedig a fehér terror világát vélik megtalálni.

Ebben nincs igazuk, valamiben azonban igazuk van. Ez a könyv: elejétől-végig őszinte, szinte vallomásszerü. (Még eszközeiben is, ugy, hogy ezáltal néha-majdnem a burleszk határait surolja egy-egy szubjektiv elrajzolással.

[…] Annyi igaz: hogy a Neró probléma, s vele együtt a Seneca felfogása nem születhetett volna meg: bizonyos eltévelyedések nélkül. […] Szenvedélyesebb és izgatottabb vádbeszédet más aligha fog mondhatni Kosztolányiról, mint, amilyent Kosztolányi tart maga fölött a kötet némely oldalán.

Németh Andor, Kosztolányi Dezső: A véres költő

Bécsi Magyar Újság, 1922, 19. szám, január 22., 6–7.

Az 1922-es évvel lezárult a regényre adott első reakciók ideje. Ha végigtekintünk a megjelent mintegy húsz cikken, azt látjuk, hogy a mérleg egyértelműen pozitív. A kritikák többsége elismerően szól Kosztolányi regényéről, dicséri ábrázolásmódját, a regény finoman kidolgozott pszichológiai rajzát, nyelvét, a művészi koncepciót. A következő évben ilyen megkülönböztetett figyelem már nem övezi a véres költőt. Ami mégis ideig-óráig újra a Neróra irányítja a figyelmet, a Magyar Tudományos Akadémia történelmi regényeknek Péczely-díja, amelyet – például Móricz Zsigmond Tündérkertje ellenében – Kosztolányi műve nyert meg, noha a helyszínen kisebb vita bontakozott ki arról, megkaphatja-e a szerző a díjat annak ellenére, hogy a köteten nem szerepel a kiadás dátuma. Végül azonban nem látták akadályát a díj odaítélésének, mivel elfogadták a jelenlévő jogász érvelését, aki szerint egyértelműen megállapítható a mű megjelenésének éve, így az évszám hiánya nem lehet a pályázatból kizáró ok. A bizottság tagjai, Ferenczi Zoltán, Voinovich Géza és Szinnyei Ferenc a következő erényeit emelték ki a műnek:

[…] Kissé rikító cím, de mindvégig izléses és irodalmilag értékes munka. Az író Nerot választotta hőséül nem azért, hogy Suetonius kinálkozó adatait pornográfiává szinezze a közönségnek erre éhes bizonyos rétege számára, mint nem egy modern írótársa tette volna, hanem azért, mert Nero mint lélektani probléma érdekelte. Regénye ennek a bonyolult problémának megoldása. […] Neróban ő első sorban a költőt, a művész-természetet látja. […]

Mint látjuk, Kosztolányi érdekessé s emberibbé teszi hősét anélkül, hogy vonzóvá kívánná tenni. Lélekrajza mindvégig következetes és gazdag finom megfigyelésekben. Csak itt-ott érezzük hézagosnak és egyoldalúnak, mert a költő-Nero mellett alig látjuk az uralkodót.

[…] Néha egy kis modern ízt érzünk korrajzában, pl. a római citerások egylete mintha a budapesti Fészek-club karrikaturája lenne.

[név nélkül], Jelentés a Péczely-jutalomról,

Akadémiai Értesítő, 1923, 189–193.

A Budapesti Szemle ismeretlen szerzője a Péczely-bizottsághoz hasonlóan szemlézte a történelmi regényeket, s ő is elismerően szólt Kosztolányi művéről:

Kosztolányi Dezső Neróról írt történeti regényt, A véres költő címen. Az egész egy nagy jellemrajz, bensőleg valóban lélektani, külsőleg pedig, a jelenítésben, művészi. […] E gyönge lélek úgy hadonáz a hatalommal, mint gyermek a késsel. […] Nero tetteihez, mint Suetoniusban találta, az író kulcsot keres jellemében és körülményeiben, s meg is találja. Nerót így vihette gyöngesége és sorsa bűnről bűnre. Lelke egészen kibomlik előttünk: a félelem, a gyanú, a gyűlölet minden tehetség ellen, az elégedetlenség, a hatalom csábítása, a tehetetlenség vérszomja. […] A lelki rajz mély lélektani erején kívül különösen három részlete emelkedik ki a regénynek. Egyik a bevezető kép: Róma rajza a rekkenő hőségben […] A másik az utolsó kép, amint a halott császár felett megered a beszéd, vád és ítélet, s – honnan, honnan nem – előterem egy töpörödött vén asszony, a dajkája ,az első és utolsó dolgok intézője’, ölébe veszi a halott fejet s elszáradt kebléből előkotorász egy obulust és a halott nyelve alá teszi, a másvilági útra.

Legkiemelkedőbb az egészben Seneca jellemrajza, hol a hagyományos fénybe árnyat is kever, de szerencsés vegyületben. A hiú író, ki a császári kegyben sütkérezik, egy-egy őszinte pillanatában a császár gúnyolói közé is elvegyül, s óvatos szavaiból ki lehet érezni lenézését a kontár költő iránt. Az életet hűvösen nézi, mégis fáj megválnia tőle; sok bölcsességet mond, de sokat beszél, s bőbeszédűsége mosolyogni való. […]

Kosztolányi egész könyvében művészi, lélektani munkát nyújt, de ez a három mozzanat különösen kiemelkedő.

[név nélkül], Új történelmi regények,

Budapesti Szemle, 1923, 158–159.

A Bécsi Magyar Újság minderre meglehetősen szatirikus tudósítást közölt a Péczely-jutalomról, s bár már a cím is sokat mondó (A véres költő legázolta a tündérkertet), a névtelenségbe burkolózó szerző nem tartja rossznak a regényt, az írót pedig Kosztolányi-Kameleon Dezsőnek nevezi.

De nem csak Bécsben nézték rossz szemmel Kosztolányi hivatalos elismerését, az Élet hasábjain Alszeghy Zsolt is kemény szavakkal szólt a regényről:

B. Orczy Emma […] Adjátok meg című regénye, amelyet most a Szent István-Társulat tett közzé, az őskereszténység hódító útját hozza elénk, egy teljesen igazzá költött történetben. Korhűsége bátran összemérhető Kosztolányi Dezső Véres költő-jével, a kor lelkét visszaadó művészete pedig messze fölülmúlja a M. Tud. Akadémiától jutalmazott gyatra Kosztolányi regényt. A regényíráshoz költői erő is szükséges: ennek a fensőbbségét mutatja be B. Orczy Emma regénye.

Alszeghy Zsolt, Könyvujdonságok,

Élet, 1924, 24. szám, 494.

Kosztolányi regényeinek első szintézis igényű értékelései (1927–1945)

Miután a Nero után sorra jelentek meg az újabb és újabb nagysikerű Kosztolányi-regények, elérkezett az idő a költő írói teljesítményének értékelésére. A sort Földi Mihály nyitja meg, aki a Nyugatban publikál hosszabb tanulmányt a művekről. Bár elemzésében ide-oda csapong a regények és a költő világa között, jól megfogható, hogy Senecában Kosztolányi önarcképét véli fölfedezni. Végkövetkeztetését azonban a Neróra is érvényesnek tekinti:

Kosztolányi megfejtésének módszere a racionalista egyszerűsítés. Vannak bizonyos alaptényei az életnek, melyeket épp úgy változatlanul el kell fogadnunk, mint a matematika alapfogalmait. Ilyenek: végzet, véletlen, halál. “Végzet, puszta véletlen, mondják és tovább élnek.” Tovább kell élni, nem lehet mást tenni, az értelemnek e ponton nincs semmi keresnivalója. Ezek az alaptények egyszerűek és megfejthetetlenek. “Nézd a halált, a maga egyszerűségében.” Ilyen egyszerű és megközelíthetetlen tény: a szerelem. Keletkezik, pusztít, rombol s távozik, mihelyt kiégetett egy-két embert. Kosztolányi levetkőzteti a szerelmet s mert rejtélyével tehetetlen, józanságot parancsol magára s józanul áll szembe vele. Emlékeztet itt-ott az “áldott vágyra, mely tápláló, mint a kenyér és szomjúságoltó, mint a víz”; de a vágy önmagában él nála s önmagában el is pusztul: “a nőt csak addig szerette, amíg látta, később elfelejtette; ha gondolkozni próbált róla, azt érezte, hogy van és jó, hogy van, semmit többet; ennek a vágynak boldog jelene volt, multja és jövendője nem”. Rejtélyes és megközelíthetetlen a női szépség; kétértelmű és veszedelmes. Poppaea Sabina arcának “igazi varázsát a finom, kedves orr adja meg és azok a szabálytalanságok, melyek külön-külön hibák, de együtt döbbenetes, kifürkészhetetlen rejtéllyé olvadnak”. Mi a szép? Mi tetszik? Ami mindenkinek tetszik? A szép? A szabályos? “Ami szabályos és egyenes, nem lehet szép. Az csúnya. Csak a szörnyű és a ferde a szép, a rendellenes.” A nő a rejtélyes, jelzi az emberi élet állandóságát; világunk zűrzavarában és örök bomlásában ő az egység. “Mindig és mindenütt ugyanaz s egységet teremt a zűrzavarban.” Végzet, véletlen, halál, nő: Kosztolányi világának alaptényei.[…]

Földi Mihály, Kosztolányi Dezső regényei,

Nyugat, 1927, 15. szám, 184-185.

A következő évben Juhász Gézának az új magyar regényről írt mpnográfiája szól elismerően a műről, kiemeli Kosztolányi erudícióját, s Neróban a tehetségtelen költő tragikumát látja.

Kosztolányi Dezső regényein is megállapítható költőjük alaptehetsége. Az impresszionizmusban rejlik egy jókora adag formáló közöny a külső világ tényei iránt s ebből a szenvedőleges magatartásból fejlődhetik objektív epika. Kosztolányi hajlékonyan éli bele magát alakjai sorsába s megérezteti mindnyájuk egyéni igazát. Határozott álláspontot velük szemben nem foglal el, de ép ezáltal sikerül kifejeznie az élet rideg irgalmatlanságát. A véletlenek tragikus káoszában erős formaérzéke teremt rendet. Főleg a művelt középosztály ábrázolója, de a történelmi műfajban is értékeset alkotott.

A véres költő (1921) gondos kortörténeti tanulmányok alapján, nagy elmélyedéssel Nero alakját vetíti elénk. Eredetien rajzolja az elismerésért lihegő, de fogyatékos tehetsége miatt folyton gyanakvó kis költő tragikumát, amint a sikertelenség kudarcai s az uralkodás unalma folytán alámerül a bűn lángoló vérpatakjában.

Juhász Géza, Forma és világkép az új magyar regényben,

Debreceni Szemle, 1928, 373–382.

Ignotus Pál tanulmányában miután összehasonlítja Kosztolányi két regényét, az Aranysárkányt és a Nerót, némileg erőltetve a párhuzamot elsősorban a főhősök rokon jellemét és rokon sorsát emeli ki:

[…] Nero, a véres költő, történelmi szereplésének minden véres pompázatossága, minden harsány kisérőzenéje alján is a legtipikusabb félember, hiján minden bátran lendülő indulatnak, minden markáns jellemvonásnak. […] A fizika-matematika tanár és a római császár egyaránt elbuknak s még csak azt sem lehet mondani, hogy szépen buknak el. […] A világegyetem törvényeinek avatottja ugyanugy megtörik, mint a vérengzés dilettánsa. […]

Kosztolányi Dezső cikkeiben és nyilatkozataiban gyakran szokta magát, tüntetően, pesszimistának nevezni. Ez a két regénye is sötét írás, nagyon sötét; ha hangja mindig nyugodt is, ha modora mindig szabatos és megfontolt is, ha distanciát tart is maga és az alakjai közt, mégsem lehet észre nem venni rajta a halál- és még inkább életfélelemnek látomásos riadtságát, amely a definiálásban, megfigyelésben, hüvösségben keres menekülést.

Ignotus Pál, Két Kosztolányi-regény,

Literatura, 1929, 9. szám, 322–323.

Az eztán következő években hallgatás övezi itthon a regényt, miközben a regény sorra jelenik meg külföldön, s Németországban már a második kiadás fogy. Az egyetlen ekkorra tehető nyilatkozat Németh Lászlóé, aki Kosztolányi egyik estjének bevezetőjében tett említést a regényről, ám gondolatai nem jelentenek újdonságot:

Regényei témájukban éppoly igénytelenek voltak, mint versei. […] nem metszették keresztbe a társadalmat s nem süvített belőlük a „magyar fátum orkánja”. […] Néró császár azért lesz fenevad, mert rossz költő s a rossz költők csak azért nem lesznek Nérók, mert nem császárok.

Németh László, Kosztolányi Dezső, 1933 [ bevezető szerzői estjén], in: A minőség forradalma,

Budapest, Püski, 1992, 465.

Kosztolányi súlyos betegsége, majd halála arra indít többeket, hogy a költői-írói életművet egységes egészként kíséreljék meg elemezni, értelmezni. Erre szolgált a Kosztolányi Emlékbizottság könyve, amely röviden értékelte a Nerót is, és ezt a célt szolgálták Baráth Ferenc és Szegzárdy-Csengery József két évvel később megjelent monográfiái. Az emlékbizottság így summázza a művet:

A császár regénye a véres költő története. A zsarnok és gyilkos uralkodó ember, ember, aki keresett valamit, aki dadogva próbálta kifejezni magát és a Titkot hajszolta. Kosztolányi az embert látja a császárban, a „költőt”, aki nem tud magára találni. […] Kosztolányi beleöntötte a művészetről és művészéletről való szemérmes és büszke tudását a dilettantizmusról szóló, e véresen-fájó regénybe. Nero alakja jelkép, ahogy jelkép az a jelenet is, amelyben a császár fokozódó gyötrelmében, sértettségében hiába akarja megszerezni Britannicus kartársi bizalmát, aki a kegyet, a Titkot bírja, aki költő- és művészvoltának csöndes önzésében ellöki magától a császárt – a pusztulás felé. Kosztolányi történeti nevek alatt embereket látott meg, akiket a lélek legtitkosabb rekeszeinek ismeretében megdöbbentő erővel ábrázol. Könyve nem jelmezes, nem történeti – hanem igazi emberi dokumentum.

[név nélkül], Nero, a véres költő,

in: Kosztolányi Dezső, Az élő költő, szemelvények műveiből, életrajza, méltatása, A Kosztolányi Dezső Emlékbizottság kiadása,

Budapest, Révai, 1936, 31–32.

Baráth Ferenc – Schöpflin értelmezéséhez visszatérve – a dilettánst látja Neróban, de Seneca alakjában már felfedezi azokat a vonásokat, amelyek Kosztolányi-apológiaként értelmezve vonzóvá tehetnék a filozófust:

Romantikájából már csak a témaválasztás maradt meg, ösztönös érdeklődése a groteszk, a túlzott és az egyéni iránt.

[…] Ez a hatalmas lelki keresztmetszet egy őrjöngő kontárról, nagyon jól beleillik ebbe a füllesztően poshadt erkölcsű környezetbe, amelyről Kosztolányi művészi és sokszínű képet fest. Neroban nem lát elvetemült, született vérengzőt, hanem környezetét okolja azért, hogy a végsőkig lezüllött. Nevelést nem kap, Seneca, a hideg, számító és kétszínű kegyenc, nem veszi komolyan tanítványát. […] Nero, a lelkesedő fantaszta, Seneca a nyers realista.

Baráth Ferenc, Kosztolányi Dezső,

Zalaegerszeg, Pannónia Könyvnyomda, 1938, 79-81.

Szegzárdy-Csengery József értelmezése ehhez képest visszalépést jelent, hiszen Nero és Seneca alakjában is Kosztolányit látja:

[…] Élménye a dilettantizmus tragédiája […]

[…] Nérót nem császárszerepében, hanem e történelmi sallangoktól megfosztva, legmagánemberibb mivoltában és becsvágyában rögzíti s így a történelmi regényt lélektani regénnyé formálja. Halálfélelem, magány és céltalanság Néró dilettantizmusának belső rugója. […]

Azonban Kosztolányi Senecában nemcsak az alkotó ösztönös magányát és kötetlenségeit ábrázolja, hanem ezen túl saját írói és emberi magatartását s így az írásról, továbbá az életről való gazdag és kaján tudásának, nem egyszer fájdalmas igazságának fölfejtésével mélyíti el a lélekrajz tündöklő tisztaságát. […] Kosztolányi Seneca alakjában költészete központi élményét, mintegy magvát alkotó halálfélelmét rögzíti s e lírai élményfaj beolvasztásával teljessé teszi a mű amúgy is személyes jellegét. […] Így a regény, melynek belső értelme – dokumentációja – a műhelytitok, művészetközponti vallomás, egyúttal ez élményfajnak legművészibb formája a regény területén.

Szegzárdy-Csengery József, Kosztolányi Dezső,

Szeged, Magyar Irodalomtörténeti Intézet, 1938.

(Értekezések a M. Kir. Ferencz József Tudományegyetem Magyar Irodalomtörténeti Intézetéből, 18) 86–90.

Semjén Gyula 1939-ben, a Vigiliában megjelent hosszú elemzésében először is csatlakozik ahhoz a korábban megfogalmazott állásponthoz, amely szerint Kosztolányi regényei – köztük a Nero is – valamilyen személyes, főként lelki tapasztalatból fakadnak:

[…] Jelenti a mindennapi, legszemélyesebb élmények tárgyi egyedül jelenvalóságát, továbbá azt a realizmust, amelyben egy túlnyomóan önmagára irányított ember tulajdon lelki életének formái szerint akar és tud szereplő figurákat teremteni és kivésni. Valóban Kosztolányinak nincs is olyan regény vagy elbeszélés tárgya, amelynek lélektani helyzeteit és folyamatait az író előbb ne önmagában élte volna át s ne a lelkében már végbement folyamathoz keresett volna külső tárgyias keretet.

Az alkotásnak ez a törvényszerűsége indította első nagy regényének, a Nérónak megírására. Ez a témaválasztás két szempontból is jellegzetes. Hiszen nem lehetett mélyebben belészövődő tapasztalat, nem lehetett gyakoribb és problémákkal terhesebb élménye, mint az alkotásé, az írásé, a kisérő ösztönökkel együtt, amelyeket a vajúdás felszabadít. S ha most arra akarunk választ kapni, miért éppen egy dilettánsra vetítette rá önszemlélődésének minden gazdagságát, nem hagyhatjuk figyelmen kívül azokat a szavakat, amelyeket Kosztolányi Seneca szájába ad s amelyek szerint a költő „a korlátlan és őrjöngő természethez hasonlít.”

[…] Néró első fellépésének és lámpalázas állapotának leírásában nem nehéz felismerni azt a részt, amelyet Kosztolányi saját élményéből még az átélés meleg vibrációival helyezett át a kappanhangú énekes lelkébe.

[…] hogy Kosztolányit Néró-rajzában saját költővolta erősen egy démonikus irodalmiság hite felé sodorta…

Semjén Gyula szerint

[…] Szinte a regény egészét Nérónak, a dilettánsnak kórképe tölti ki. Kosztolányi nagy lélektani tudással rajzolja meg a hisztériás alkatnak testi-lelki megnyilvánulásait, amelyek között rövidesen a művészélmény lesz az uralkodó.

[…] Kosztolányi Néró-regénye csak régmult időkből vett szereplői miatt ölti fel a történelmi regény látszatát. Valójában lélektani regénnyel van dolgunk.

Semjén Gyula, A regényíró Kosztolányi,

Vigilia, 1939, 179–182.

Gosztonyi Lajos a Népszavában a regény új Révai-kiadása kapcsán megjelent írása – a szerző erőteljesen baloldali és háborúellenes nézetei miatt – híven tükrözi szerzője politikai hitvallását. Ő az első, aki fölerősíti a regénybeli Nero politikai aspektusát s háttérbe szorítja a költőt. Így tulajdonképpen visszatér a hagyományos Nero-képhez, amelynek meghatározó vonása a népével szemben őrjöngő zsarnok képe. Bár Gosztonyi nem tesz egyenlőségjelet Seneca és Kosztolányi közé, szavai mégis azt az érzetet keltik, mintha ő is egyfajta önvallomást látna a filozófus alakjában, a „mély őszinteség” említése legalábbis erre utal.

[…] Pompásan csiszolt mestermű, de kissé hideg, mint Kosztolányi írásai általában. A szenvedélyeket, szenvedélyes örömöket és kínokat is szenvedélytelenül írja meg.

A regény a hanyatló Rómát tárja elénk. […] Az önmagát istenítő autokrata beletébolyul az álalkotásokba, a népet szuronnyal kényszeríti arra, hogy őt tömjénezze, közben pedig elhiszi önmagának, hogy bálványozza őt a nép. Amikor kegyetlenségeinek és esztelenségeinek sorozata végre a tömegeket is megmozdítja, hogy elsodorják a zsarnokot, zokogva, gyáván hal meg, halálba menekül a forradalom elől.

[…] Seneca, a tudós és költő a könyv legragyogóbban megrajzolt figurája. Kosztolányi talán egyetlen alakját sem festette olyan mély őszinteséggel, mint Senecát, a zseniális írót, aki azonban a kiállásokra gyenge és gyáva, kényelemszeretetből, félelemből megalkuszik, kiszolgálja az uralmon levőket s végül még magyarázatot is talál magatartására – hogy önmagát megnyugtassa, lelkiismeretét lecsitítsa. […] A tomboló zsarnokság megfojt minden szellemet, elfojt minden parazsat, amelyről azt sejti, hogy azt a szabadság heve szítja.

(-oszto-), [Gosztonyi Lajos], Nero,

Népszava, 1942. április 15., 84. szám, 9.

Még ugyanebben az évben jelent meg Révay József újabb írása, amelynek apropója két olyan irodalmi mű volt, amelyek témájukat szintén Nero korából merítették. Mindenekelőtt azt veti az újabb alkotások szerzőinek szemére, hogy meghamisítják a történelmet. Révay kirohanása azért is figyelemre méltó, mert kulcsot ad ahhoz, milyen szemmel olvasta közel két évtizeddel korábban a regény kéziratát.

[…] Kosztolányi annak idején művészi szándékkal nyúlt Nero alakjához, hogy isteni iróniával megrajzolja a kíméletlen és kegyetlen örök dilettánst. A véres költő művészi szempontból messze fölötte áll a másik két műnek s már kiállta a kritika és az idő próbáját. […]

S miután elmarasztalta Kósát és Felkait, így foglalja össze álláspontját:

Ismétlem: teljes mértékben elismerem az író jogát, hogy tetszése szerint válogasson a rideg adatokban, csak az a fontos, hogy beállítása hű legyen, megfeleljen a történelmi valóságnak, a kor hangulatának. Az író esetleg száz adatot tud, de csak kettőt használ fel: ehhez is joga van. Csak hamisítania nem szabad s főképpen nem szabad tájékozatlannak lennie. Sunt certi denique fines.

Révay József, Nero-divat. Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő .–

Kósa János: Császárné volt. – Felkai Ferenc: Nero,

Budapesti Szemle, 1942, 263. kötet, 315–318.

Mivel a keresztény hagyományban Nero alakja az első keresztényüldöző császárként él, ráadásul a Quo vadis-ban Sienkiewicz igazán nagyszabású történelmi tablóban mutatta föl az első vértanúk heroizmusát, tulajdonképpen érthető, hogy a regény fogadtatása annak idején meglehetősen elutasító volt a kifejezetten katolikus irányultságú lapok szerzőinél, amint azt Hegedüs Béla vagy Alszeghy Zsolt írásai mutatják. A harmincas évek második felében ez a kritika, főként Semjén Vigilia-beli cikke nyomán, veszít erejéből, de nem tűnik el teljesen, amint azt Pogány Ö. Gábor ismertetése jelzi, aki a Katholikus Szemlében így ír a regény újabb kiadása kapcsán:

Az olvasó azt várná, hogy Neró-ban az első keresztényüldözésről is szó lesz; ebben azonban, a könyv kárára, csalódik. Érdeme Kosztolányi regényének, hogy az őrült császárt nem eszményíti; hogy a kor és a szereplő személyek rajza sikerült. Kosztolányi könyve még nem avult el.

-v [Pogány Ö. Gábor?], Kosztolányi Dezső: Nero, Révai, 272 l,

Katholikus Szemle, 1942, 10. szám, 158.

Új értelmezési irányban igyekezett elindulni Devecseri Gábor, amikor a regény főhősét „véres kamasz”-nak értelmezte, s párhuzamba állította az Aranysárkány Liszner Vilijével. Bár értelmezését több alkalommal is előadta, állításai a későbbiekben szinte teljesen visszhangtalanok maradtak.

[…] Régóta gyanítom, hogy Kosztolányi alakjainak megszámlálhatatlan sokasága egynéhány erőteljesen megmutatkozó típusra redukálható, s kedvenc figurái vissza-visszatérnek. Liszner-Nero még sok apró elbeszélés hősét őrzi magában. A császár úgy jelenik meg, mintha Liszner Vili történelmi jelmezbe bújnék, hogy kitombolhassa magát. Vagy mintha önnön lelkébe öltözködnék. Nero kegyetlen, véres kamasz. […] Mert a könyv mélyén ott ül, minden fejezetében ott terpeszkedik a lusta akarnok, a tettvágyó álomszuszék, az elnyomott, a kerülő utakon lázadó kamasz. […] S újból és végérvényesen meggyőződünk arról, hogy ebben a regényben egy középiskolai tanóra zümmögő unalmának termékeny mocsarából fölmagasodó véres színjátékot szemléltünk végig.

Devecseri Gábor, Kosztolányi Nerója,

Magyar Nemzet, 1943, május 11., 8.

Devecseri változtatás nélkül ismételte meg az értelmezését 1945-ben megjelent monográfiájában, majd 1948-as tanulmányában, amelynek érdekessége, hogy akkor írt egy Kosztolányi-műről, amikor egyetlen regénye sem jelenhetett meg:

[…] Nero, kegyetlen, véres kamasz! Nem a középiskolából lépett ki ez az édességen élő, álmos ragadozó? Tacitusból és Suetoniusból – de abból a Tacitusból és Suetoniusból, aki a padban gémberedetten ülő diákra szól: ne nézz ki folyton az ablakon, idebenn is van élet. […] Azt hiszem, nem tévedek, ha úgy gondolom, hogy a regénybeli Nero tettei ugyanabból a poshadt és fülledt elnyomatottság-érzésből hajtanak ki, amelyből a tavasszal padba szorított középiskolai tanuló kétségbeesett képzelgései. […] Kosztolányi maga írja, hogy a mű már készen volt benne, csak azután rágta át magát Tacituson, Friedländeren. Ő ugyan úgy nyilatkozik, hogy nem gondolt másra, mint egy irodalmi kávéházra, ahol véres becsvágyú költők marják egymást – de ez a regényt csak egy oldalról világítja meg. Mert a könyv mélyén ott ül, minden fejezetében ott terpeszkedik a lusta akarnok, a tettvágyó álomszuszék, az elnyomott, a kerülő utakon lázadó kamasz.

Ez magyarázza meg kapkodását, örökös nyugtalanságát, azt, hogy nem találja helyét, úgy forgolódik a világban, mint lázbeteg a párnán. Azt, hogy szerencsétlen.

Szeszélyes, de szeszélyei leginkább őt magát gyötrik. Kínból fakadnak, kínosak s kínok szűlői [sic!] lesznek. Nero kegyetlen, de nem gonosz.

Ha gonosz volna, akkor elégedett volna.

Nagyon elégedetlen. Béna törtető, tehetségtelen kísérletező. És nem szerelmes. Poppeába nem szerelmes. Hódítani akar. Meg akarja hódítani a világot; pontosabban: ki akar szakítani magának egy darabot a világból, hogy az a darab legyen ő maga és így megszabaduljon a bizonytalanságtól. Uralkodni akar.

Egyébként ezt akarja Poppea is. […]

Kettőjük [sc. Poppeával összevetve] közül Nero a nemesebb, a szánnivalóbb. Tudja, hogy kevesebbet ér, mint szeretné. Ezt igyekszik önmaga elől eltitkolni. Önbírálata oly erős, hogy nem tudja elviselni. Alkotó, ha meddő alkotó is, elvetélt költő, de költő. Tragédiájának magva az a nagy igény, amelyet önmagával szemben támaszt. Elvárja magától a nagy tettet, de még csak a körvonalait sem látja. A drámai helyzeteket betegesen kedveli, hajkurássza, előidézi, de küszöbükön megtorpan és kételkedni kezd. […] Hamletnél tétovább herceg Nero. […]

A „Véres költő”-ben a kamaszt ragadta meg, a tomboló, félszeg kísérletezőt, aminthogy a mindennapi életben is szívesen engedte […] szerephez jutni a benne meghúzódó kamaszt. De nem, mikor írt. Ekkor csak az a kettő lehetett, ami minden művész: elnéző öreg és szigorú gyermek.

Devecseri Gábor, A véres költő

= Az élő Kosztolányi, Budapest, Officina, 1945, (Officina könyvtár, 80–81), 44–52.

Nero, kegyetlen, véres kamasz! […] A „Véres költő”-beli Nero tettei ugyanabból a poshadt és fülledt elnyomottság-érzésből hajtanak ki, amelyből a tavasszal padba szorított középiskolai tanuló kétségbeesett képzelgései. Történjék már valami!… Hol késik a tett? Ólomlábon jár? […] „A véres költő” hősének tragédiéja [sic!] az a nagy igény, amelyet önmagával szemben támaszt. Elvárja magától a nagy tettet, de még csak a körvonalait sem látja. […]

Devecseri Gábor, Kamaszok és félemberek,

A magyar kamaszregényről,

Magyarok, 1948, 2. szám, 66–79.

1957 után

Nehéz megítélni, hogy az író 1957-ben megtört elhallgatása után, a megjelent művek kapcsán megszólalók, mennyiben ismerték mások reflexióit. Üde színfolt az ekkor még erősen ideologikus kritikák közt Galsai Pongrác írása, aki a már korábban is gyakran föltett történelmi – nem történelmi regény kérdésével kezdi rövid elemzését, hogy aztán a dilettáns tragédiáját hangsúlyozza Neróban.

Történelmi regény? – vallatom a „Nero”-t, Kosztolányi első regényét. A válasz kétértelmű: igenis, nemis.

[…] Az írónak (alább nem adhatja) a történelemben is a mindig jelenlevőt, az örökérvényűt kell keresnie.

A hanyatló Rómában Nerót, Neróban a dilettánst. S a dilettánsban a romboló rögeszmét.

[…] Csak éppen a költészet „titkával” nincs tisztában. Verseiből az az isteni többlet hiányzik, amelyet sem megmagyarázni, sem megtanulni nem lehet.

S itt a regény lélektani érdekessége: a rögeszme megtaszítja a jellemet. És a jellem felborul. Minden visszájára fordul; az érzékenységből gonoszság, a szeszélyből hisztéria, a játékosságból tomboló indulat lesz. […]

Így válik a rögeszme – ha hatalommal párosul – romboló erővé. S így lesz egy jóra termett uralkodóból – tragikus bohóc. Akin nevetni is lehet, mint Lucanus, meg sírni is, mint Seneca.

[…]

Történelmi regény?

Igen. De inkább „csak” regény, a képzelet s a bátor magány terméke. Álom egy emberről, aki a tehetségtelensége miatt lett halhatatlan.

Galsai Pongrác, Kosztolányi, Néró és a történelmi regény, Könyvtáros, 1957, 5. szám, 367.

Ugyancsak elismeréssel szól Szombathy Viktor a Nero-regényről:

[…] Kosztolányi ezt a Nérót írta meg: képzeletét a mindenható császár poétasága foglalkoztatta, ez a különös kettősség, az anyagyilkos császár és a költői verseny dalnokának kettőssége, a lelkileg súlyosan terhelt ember benső élete, a lélekhasadás.

[…] Ez a Néró valótlan, korszerű, ideges, neuraszténiás, helyenként megdöbbentően modern. […] Kosztolányit, e finom s utolérhetetlenül érzékeny költőt a nérói ellentét vonzotta. Pompásan sikerült lélekrajzzal ábrázolja a dilettáns költőnek és a zsarnoknak kettősségét s igyekszik megoldani a véres költő bonyolult lélektanának rejtélyét. Ez a Néró valóban költői babérok megszállottja, sikerhajhászó, idegbeteg ember, ha történelmileg nem is hiteles. Kosztolányi páratlan írásművészete, a pontos lélekrajz azonban élővé, hitelessé varázsolja számunkra ezt a Nérót is. Orvosilag is helytálló annak az útnak leírása, amelyen Néró, öccsének, Britannicusnak meggyilkolása után, az őrület extázisáig végighalad. Kristálytiszta mondatok, kristálytiszta indokolás. […] Seneca beszél ugyan, de amit a költő Kosztolányi itt mond, örökérvényű, időálló, megfellebbezhetetlen.

Szombathy Viktor, Kosztolányi Dezső, Nero, a véres költő,

A Könyvtáros, 1957, 4. szám, 310–311.

Heller Ágnes Kosztolányi-könyve nem foglalkozik ugyan összefüggő elemzés formájában a regénnyel, de az itt-ott felbukkanó megállapítások végeredményben koherens egésszé szervezhetők, amelyek világosan mutatják, hogy a szerző miként értelmezte a Nerót. Mindenekelőtt az erkölcsi relativizmust tartja a regény egyik központi problémájának, s mivel Kosztolányit dekadens alkotónak tekintette, úgy gondolta, nyilvánvalóan túlzó módon, hogy az író éppen ezért tudatosan választotta Nero korát. Ez azonban erősen vitatható, az ugyanis nem bizonyítható, hogy Kosztolányi pontosan tudta volna, hogy a sztoikusnak tartott Seneca szájába inkább a szofisztikára jellemző gondolatokat ad.

A késői szofisztika ismeretelméleti és erkölcsi relativizmusa különben is igen sok hasonlóságot mutat fel a modern dekadencia Kosztolányinál elemzett nézeteivel. Kosztolányi tud erről a hasonlóságról. Ezért helyezi az erkölcsi relativizmus regényét, a „Neró”-t római környezetbe, a hanyatló császárkor világába.

Kosztolányi megbélyegzésében mindenesetre komoly szerep jut annak a feltételezésnek, amely szerint Seneca az író valamiféle önarcképe, amint annak több alkalommal is hangot ad Heller Ágnes, amint azt is alaptételként kezeli, hogy Nero egyfajta Szabó Dezső-portré.

[…] De Kosztolányi, természetesen, nem történelmi regényt írt. Csak történelmi kosztümbe öltöztette saját modern problémáit. Seneca világnézetében saját világnézetét fejezte ki. A múlt mondanivalóját a mára értette.

[…] Kosztolányi nézeteit képviselő Seneca a „nincs erkölcs, te magad vagy az erkölcs” elméletére oktatja a császárt. (Neróban különben Szabó Dezsőt akarta megmintázni.)

[…] Ott azonban, ahol a jól ismert jelenségek támasztékát elveszíti, szubjektivista, széthulló, jellemzően dekadens mű jön létre, amely a parttalan és talajtalan, valóban „javított és bővített önéletrajz”, vágy és fájdalom-önéletrajz, mint a „Nero”, melyben végső soron mégis saját sehova nem tartozását mitizálta hősivé.

[…] A régi sztoikus bölcs Seneca-Kosztolányi […]

Heller számára Nero egyszerre a dekadens és dilettáns költő:

Az öncélúságnak ez a típusa, Kosztolányi szerint éppen ellentéte a dekadenciának. Így állítja Neróval, a dekadens költővel szembe Eucareust (sic!), a rabszolgát.

Tehát Nero konfliktusa az író szándéka szerint a dilettáns költőé, akinek dilettantizmusa éppen abban áll, hogy meg akarja valósítani költészetét, akinek a sors kezébe adta e megvalósítás összes eszközét.

Kosztolányi regénye mégsem ezt a szándékolt „általános igazságot” bizonyítja. Hanem azt, hogy a par excellence dekadens költészet megvalósulása szörnyűség, embertelenség. Nero = Esti Kornél a köbön.

Végül a következő figyelmeztető szavakkal fejezi be könyvét:

Akik elválasztják a művészethez való következetességet a világnézethez való következetességtől, nézzenek tükörbe: Esti Kornél és Nero néz vissza rájuk.

Heller Ágnes, Az erkölcsi normák felbomlása: Etikai kérdések Kosztolányi Dezső munkásságában,

Budapest, Kossuth, 1957, 46–141.

Szintén a marxista kritika kliséivel találkozunk Domonkos Imrének a Tiszatájban megjelent írásában, amely annyiban érdekes, hogy szerzője – Hellerrel ellentétben – komoly elismeréssel szól a regény irodalmi értékeiről. Domonkos sem tud szabadulni attól az ekkor még széles körben elfogadott nézettől, hogy Seneca az író önarcképe, s hogy a regény megírásában kulcsszerepe volt Kosztolányi 1919 és 1921 közötti élményeinek.

[…] Kosztolányi pályája egyrészt eklatáns példája a zsákutcába, dekadenciába torkolló művészetnek, másrészt Kosztolányi tipikus képviselője annak a polgári írónak, aki már belecsömörlött a kapitalista társadalom életének megannyi visszásságába, és végeredményben látja ennek a világnak korhadó-rothadó voltát, de szembenállásában ritkán jut túl a jobb utáni vágy vagy a panasz kifejezésénél. Kosztolányi annak a polgári írónak a típusa, aki az osztálykötöttség és az ideológiai korlátok hálójában vergődik, de némelykor mégis eljut a fennálló társadalmi rend számára lehetséges bírálatáig, visszataszító ellentmondásainak bemutatásáig.

[…] Kár, hogy ez a rendkívül tehetséges író sohasem tudott teljesen a maga polgári osztálya fölé emelkedni.

[…] Már az első soroktól kezdve magával sodor bennünket a Kosztolányira annyira jellemző markáns légkörteremtő erő, a lendületes meseszövés, a virtuózitásig tökéletes kompozíció, elkápráztat az impresszionisztikusan pazarló nyelvi tündöklés, a remekül, sokoldalúan megrajzolt alakok végtelen sora, a dekadens Róma ezerszínű képe. […] A figyelmes, az értő olvasónak azonban észre kell vennie, hogy mindez csak keret, hogy a római kor csak díszlet egy az író korában aktuális, modern tragédiához, melyben a polgári művész a főszereplő. És tegyük gyorsan hozzá, hogy nem Nerora, a dilettánsra gondolunk itt, hanem a Kosztolányi féle íróideál megtestesítőjére, Senecára, akinek lényegesen nagyobb súlya, jelentősebb funkciója van a regényben Neroénál.

[…] Néha annyira frivol közelségbe hozza Kosztolányi ezt a képet, hogy már-már egy modern, kapitalista világváros képe rajzolódik ki a regény lapjain.

[…] Nero, a véres zsarnok alakjában Kosztolányi a dilettantizmus tragédiáját írja meg. […] Íme, itt is egy mélylélektani motívumra bukkanunk: a „Minderwertigkeitsgefühl-komplex” a rugója Nero tetteinek.

[…] Nem Nero, nem a dilettantizmus a lényeges itt, hanem ami evvel szemben áll, az „igazi” művészet, az „igazi költő”, Seneca, aki tudja a titkot, az alkotás titkát, de nem árulja el, és ezért meg kell halnia.

[…] A bölcsnek nem szabad megszólalni és cselekedni – Kosztolányi ezzel a senecai pózzal akarja igazolni magát 1921-ben, a két oldalról jövő, személyes élű, politikai támadásokal szemben…[…]

A polgári művészet tragédiája játszódik itt le római díszletekkel.

Domonkos Imre, Kosztolányi Dezső, Nero, a véres költő, Tiszatáj, 1957, december, 11.

Jól jellemzi az író megítélésében az ötvenes évek utolsó harmadától bekövetkező változást az 1963-as olcsó könyvtári kiadás utószava, amelynek szerzője, Szabó György ostorozza ugyan Kosztolányi „elavult polgári liberalizmus”-át, de a regényt már nem önigazolásként és önvallomásként értelmezi, hanem a kortárs irodalom és politika kritikájaként, s az író kiábrándultságát hangsúlyozza, amikor Kosztolányi hitvallását Britannicus, Seneca, Lucanus és Eucaerus alakjában véli fölfedezni.

[…] Történelmi tájékozatlansága, elavult polgári liberalizmusa az oka, hogy a Tanácsköztársaságot követő ellenforradalom első hónapjaiban a „kurzus” támogatói közé áll, és jobboldali lapnál vállal állást. […] De hamar kiábrándul a feudális-polgári társadalom restaurációjából… […] Ennek a kiábrándult, visszahúzódó periódusnak első jelentős alkotása a Nerót megrajzoló regény…

[…] A kortársak – elsősorban a főszereplő alakjában – sok utalást találtak benne az ellenforradalmi kor teliszájú demagógjaira; mi inkább már a költő személyes vergődését vesszük észre: a köznapi életen, politikán „felülemelkedő” írót találjuk meg Britannicus, Seneca, Lucanus vagy a fuvolás remekbe rajzolt alakjában. Kosztolányi rejtezik itt, a „szellem embere”, aki a véres és rettenetet keltő évek ellen tiltakozik, amikor az önkénnyel és a durvasággal szemben a passzív művészet cizellált értékeit emeli magasra. Végtelenül magányos és reménytelen ez a halk vétó, de a költő nem talál más menedéket, mint ezt a tragikus magatartást, melynek hiábavalóságával maga is tisztában van. Ezért festi meg a kitűnő lélektani megfigyelésekkel életre keltett Nero ellenfeleit annyi szeretettel, ezért törődik oly keveset a környezetrajzzal, s ezért szerkeszt annyira drámaian: egy kicsit saját eljövendő éveire gondol.

Szabó György, Utószó,

in: Kosztolányi Dezső , Nero, a véres költő,

Budapest, Szépirodalmi, 1963, 323–325.

Szabó György utószava azonban inkább csak következménye volt annak az újraértékelési kezdeményezésnek, amelynek első állomása – Heller könyve és a Kosztolányi-művek ötvenes évek végi közönségsikert hozó kiadása után – talán egy 1961-es rendezvénnyel kezdődött. Ebben az évben, május 23-án Bóka László tartott vitaindító előadást Kosztolányiról a Magyar Irodalomtörténeti Társaság közgyűlésén. Az Irodalomtörténetben megjelent cikk fő állítása a regénnyel kapcsolatban a következő volt:

A véres költő (1922) lázas indulatban fogant kulcsregénynek készült. A mi mai szemünk számára már nem fontos, hogy Kosztolányi Szabó Dezsőnek milyen idétlen gonoszságáért akart elégtételt venni, s nyilván eljön az idő, amikor az is elhomályosul, hogy Kosztolányi az 1919-es fehérterrornak milyen konkrét tényeit leplezi le művében. De már ma sem azért csodáljuk művét, mert – ahogy Schöpflin írta – „érdekes kísérlet a történelem psychologizálására”, hiszen nyilvánvaló, hogy keret, zseniális eszköztelenségében is hitelesnek tűnő keret, de mégiscsak keret. Nem is azt ünnepeljük benne, hogy a barbár dilettáns gyilkos figurájával egy Britannicus, egy Seneca magasabbrendű tehetségét és erkölcsiségét állította, Szabó Dezső brutális fasizmusával szemben a maga polgári eszményeit. A véres költő Nerójának és Britannicus-Seneca dualizmusában az a megrendítő, hogy összetartoznak. […] Nero egyénített, a rontó erőt valóban egy személyiségben realizált figurája nem önmagában rontó erő, hanem a halvány árnyfigurájában is feddhetetlen és a markánsan megrajzolt Britannicus és Seneca alakjával együtt az. Ma, lényegesen gazdagabb világtörténelmi tapasztalatok alapján tudjuk, hogy milyen zseniálisan ismerte fel a kisszerű magyar fasizmus viszonyai között Kosztolányi azt, hogy a túlérett, belső erkölcsi tartását, relativizáló polgári magatartás valósággal felneveli, megerősíti gyilkosát, a fasizmust.

A vitaindító előadás után többen hozzászóltak, köztük Bessenyei György, Mezei Márta, Bori Imre, Koczkás Sándor, s a kibontakozó vitát, igen tanulságos módon a következő, már a Kosztolányival szembeni hivatalos magatartás változását is jelző mondatokkal zárta Bóka:

[…] nagyon a kezdetén állunk annak, hogy magunkat teljes joggal marxista irodalomtörténészeknek nevezzük, de olyan pillanatokban, amikor ki tudunk mondani egy kegyetlen igazságot anélkül, hogy sárral vernénk be egy költő arcát, akkor biztosan közel járunk ahhoz, hogy marxista irodalomtörténészek legyünk.

Bóka László, Kosztolányi Dezső,

Irodalomtörténet, 1961, 275.

A magyarországi kritika szempontjából nincs ugyan megragadható hatása, mégis említésre méltó a Kriterion 1971-es kiadásának Szilágyi Domokos által írt utószava, amelyből mintha a regény erdélyi, romániai aktualizálásának kísérlete csillanna ki:

Nero, a véres dilettáns,

[…] A jellemet említettem az imént. Mert a dilettantizmus jellembetegség, veszélyes, szívós, gyógyíthatatlan. Ha nagyon sarkítva fogalmazok, így példázhatom: kínálj hatalmat a költőnek – világit, császárit, bármilyet –, visszautasítja: neki elég a magáé. Kínáld a dilettánsnak: Nero lesz belőle. […] Neronak, a véres dilettánsnak szüksége van emberekre, akik elismerik; de óhatatlanul ki is ismerik; vesszenek tehát. Bűvös kör ez, kitörni csak egy ponton lehet belőle: a regény azt is megmutatja, hol.

Szilágyi Domokos, Utószó, in: Kosztolányi Dezső, Nero, a véres költő,

Bukarest, Kriterion, 1971, 243–244.

Kosztolányi újraértékelése (1972–1986)

Az 1957-től kezdve egyre népszerűbb Kosztolányi utóéletében a Nero regény szempontjából két, a hetvenes évek első felében megjelent kiadást, illetve azok utószavát kell kiemelni. A Szépirodalmi Kiadó 1972-es kiadásához Réz Pál írt utószót, akinek a kiadó Kosztolányi-könyvsorozata szerkesztőjeként, majd a későbbi Levelek–Naplók-kötet közreadójaként elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy a költő és prózaíró munkássága egyre szélesebb körben vált ismertté. Az említett kiadáshoz írt utószóban Réz ugyan még elismétli azokat a közkeletű állításokat, amelyek a korábbi értelmezéseket jellemezték, vagyis a Szabó Dezső–Nero és a Seneca–Kosztolányi azonosításokat, ám világos az a törekvése is, hogy ezektől a kliséktől elszakítsa a regényt.

[…] Célravezetőbb közvetlen életrajzi indítékokat keresnünk a regény értelmezésekor. Amikor Kosztolányi közzétette […] azt suttogták, hogy Nero alakját Szabó Dezsőről, a kurzus éppen akkoriban legnagyobb hatalmú író-politikusáról mintázta; […] Kosztolányi egyéb írásainak ismerői tudhatták, hogy Seneca figurája többet köszönhet a költő gondolatainak, mint a római filozófus drámáinak és leveleinek vagy a személyéről ránk maradt leírásoknak.

[…] A Neróval így vagy úgy szembeszegülő, majd elbukó figurák közül Senecának szánja a legnagyobb szerepet. Némely kritikusa az író szócsövét, sőt alteregóját látta benne, ám ez a feltételezés – az egyezések ellenére – éppen olyan túlértelmezés és egyszerűsítés, mint a császárt Szabó Dezsővel azonosítani.

Ő az első, aki Camus Caligulájával állítja párhuzamba a regényt, s innen vizsgálva torzít a regény üzenetén, amikor Nero alakjában a féktelen despotát hangsúlyozza túl a tehetségtelen költő ellenében. Szándéka föltételezhetően Kosztolányi rehabilitációja és a szocialista rendszer számára szalonképessé tétele volt.

[…] Az abszolútumnak ez a torz keresése már Camus Caligulá-ját idézi.

[…] A totális diktatúra nagyon is időszerű fenyegetése hívta életre dermesztő figuráját, a féktelen hatalomvágynak és kegyetlenkedéseknek az a rendszere, amelytől Kosztolányi máris, viszonylag igen korán, nemcsak elhatárolja magát, hanem amelyet rettegve és figyelmeztetve, gazdag színekkel elénk is vetít.

Réz Pál, Utószó in: Kosztolányi Dezső, Nero, a véres költő

Budapest, Szépirodalmi, 246–248.

A két évvel később megjelent újabb kiadás folytatja, sőt még erőteljesebbé teszi azt a fordulatot, amelyet Réz Pál elkezdett. Kőszeg Ferenc tanulmánnyá növő utószava egyfelől szintézise a korábbi megállapításoknak, másfelől az első hathatós kísérlet azoknak a vélekedéseknek a megdöntésére, amelyek Kosztolányi regényét akár a Szabó Dezsővel folytatott vitáról szóló kulcsregénynek, akár a totális diktatúrákról szóló, szocializmus-konform próféciának tekintették. Kőszeg az első, aki nem pusztán a regényből merített információk, vagy személyes tapasztalat alapján (mint például Hegedüs Béla, aki látta, hogy Kosztolányi az Egyetemi Könyvtárban dolgozik), hanem a fennmaradt levelek alapján hangsúlyozza, hogy az író nagyon komoly történelmi előmunkálatokat végzett regénye megírásához. Idézi Kosztolányit, miszerint semmi köze a latin történelemhez, majd így folytatja:

Mint annyi Kosztolányi-szöveg, ez a vallomás is kétértelmű: látványosan félrevezet, és elárul valamit az igazságból. A filológus Révay Józsefhez, Suetonius Nero-életrajzának és az ugyancsak Nero-kortárs Petronius Satyricon-jának fordítójához írt levelei elárulják, hogy munka közben állandóan olvasta a forrásokat, nemcsak az ókori szerzőket, de a szakirodalmat is.

[…] regényének alig van fontos motívuma, amely ne szerepelne Tacitus vagy Suetonius művében.

[…] A Nero-regény atmoszférája csöppet sem történelmi. […] De az elszórt epizódoknál fontosabb az, ami Nero történetének állandó háttere (s amire Kosztolányi is célzott idézett vallomásában): az irodalmi élet.

[…] A Neróban rajzolt történelem – modern színpad.

[…] De hiába kezesek a források általában, ha csak kicsit is ellenállnak az írói tervnek, Kosztolányi szakít velük. Mindenekelőtt kihagy, sűrít. Nero történetéből kimetsz mindent, ami nem tartozik a véres költő történetéhez…

[…] A mű szikár szerkezete kedvéért Kosztolányi szabályosabbá, logikusabbá rendezi Nero életét.

Kőszeg feltételesen elfogadja Kosztolányi azon vallomását, mely szerint a regény ötlete egy nyüzsgő irodalmi kávéház látványára fogalmazódott meg.

[…] A fiktív mozzanatok mind-mind a történelem modernizálásának, politikai aktualizálásnak szolgálatában állnak. Ha a regényt létrehívó látomás irodalmi kávéház volt, az írásra ösztönző indulatot az 1919-es és 20-as évek tapasztalatai sűrítették össze.

[…] de figurái – talán az egy Poppaea kivételével – túlságosan jelképszerűek ahhoz, hogy egy-egy személlyel lehessen azonosítani bármelyiküket is.

[…] Ne áltassuk magunkat! A Nero-regényben egyetlen közvetlen utalást se találunk arra, hogy Kosztolányi kiábrándult az ellenforradalom rendjéből.

Az utószó szerzője finom megfigyelőnek bizonyul, amikor rátapint a hallgatás/csend – beszéd/hang dichotómiájának markáns regényszervező elvére:

[…] Nero számára a csend félelmetes, elviselhetetlen, a semmi kínzó üressége; őt körülveszi a csend, idegenül, ellenségesen. Britannicus csendje: hallgatás.

[…] A dekadencia bizonyára tulajdonsága Nerónak, de nem megkülönböztető jegye. Differentia specificája továbbra is csak dilettantizmusa.

[…] Nero és Britannicus párharcában a lárma és a hallgatás esztétikája csap össze.

[…] Ő [Britannicus] az abszolút művész eszménye.

[…] Kosztolányi mindig, minden helyzetben az érzékelhető magatartásformák adott okait, lélektani összetevőit kutatta.

[…] A bölcs figurája [Seneca] a regény sodrában tetten érhetően átalakul: nem a jelleme fejlődik, a dimenziói változnak meg. Kezdetben inkább karikatúra.

[…] Halála a regény legmegrázóbb jelenete. De a búcsúmonológ kifeslik a regény szövetéből: gyönyörű mondataival hirtelen és önkényes módon tragikus hőssé aranyozza Senecát. A búcsú rezignált pátoszán áthallatszik Kosztolányi hangja, Seneca monológjában ő igazolja önmagát, ő utasítja vissza a kétfelől záporozó vádakat, s ez az önigazolás egy regényben, amely akarva-akaratlan emberi magatartásokat szembesít…

Bár nem hallgat a fasizmus-próféciaként való értelmezésről, az ilyen értelmű magyarázatok irányát elveti.

[…] Kosztolányi a század két nagy témáját sejdítette: Nero sorsában a korlátok nélküli egzisztencia katasztrófája, Nero és Seneca viszonyában hatalom és szellem párharcának példázatos története rejtőzött. Művéből mégis a titokzatos előrejelzés hiányzik.

Kőszeg Ferenc, A csendtől a kiáltásig

= Kosztolányi Dezső, Nero, a véres költő. Édes Anna,

Budapest, Szépirodalmi, 1974, (Magyar elbeszélők), 485–509.

Kőszeg kiadása után a következő évben megjelent kiadás utószavában Ács Margit ismét visszatér a már meghaladottnak tűnő értelmezéshez: Nero alakjában ismét Szabó Dezsőt véli fölfedezni, bár hangsúlyozza, hogy a költő-császár alakja sokat köszönhet magának Kosztolányinak is.

[…] Mégsem tekinthető a Nero történelmi regénynek; jogosan tünteti fel Kosztolányi idézett nyilatkozata – nemcsak tanulságaiban, hanem motívumaiban is – az aktuális jelenben gyökerező műnek. Hiszen Nero kora, melynek dekadenciája már korábban is foglalkoztatta őt, csak kapóra jött a kommün alatt-

[!]

[sic!]

és leverése után kifejlődött etikai, politikai, esztétikai mondanivaló közlésére. Ráadásul Nero megalkotásához nagyszerű modell kínálkozott: Szabó Dezső.

[…] Kosztolányiné magánjellegű közlését az emigráns Göndör Ferenc leleplező cikkben (1921. május) hozta nyilvánosságra: „politikai színvallásra akarták kényszeríteni a Dezsőt és ezért ugrott neki Szabó Dezső”.

[…] Nero mégsem kulcsfigura. Nemcsak Britannicusban illetve Senecában örökítette meg az író önmagának egy-egy vonását, gondolatát, ideálját. Nerónak és ellenszenves dilettáns-barátainak kölcsönözte Esti Kornél, vagyis saját ifjúkora tréfáit, kaján ötleteit […] Neróba oltotta saját, gyermekkorától kísértő, mohó érdeklődését a halál iránt.

Ács Margit, Utószó, in: Kosztolányi Dezső regényei,

Budapest, Szépirodalmi, 1975, 904–905.

A Réz Pál és Kőszeg Ferenc által megkezdett utat folytatja Belohorszky Pál, aki az Irodalomtörténetben 1975-ben megjelent tanulmányában új oldaláról közelíti meg a regényt, amely szerint

[…] A Nero a művészet regénye, a művészet varázsvilágának mítosza, a művészi küldetés isteni rangjának hirdetője, a hétköznapinak, az irigy, féltékeny kisszerűségnek kiszolgáltatott kiválóság megválthatatlan küzdelmének, győzelmes elbukásának drámája.

Belohorszky az első, aki már nemcsak utalásokban kapcsolja össze a regény problematikáját Schopenhauer és Nietzsche filozófiájával, hanem expressis verbis is. Fölismeri, hogy Seneca alakja csak külsőségeiben rokon a sztoikus filozófuséval, gondolataiban az egzisztencialista filozófiához áll közel (566.).

[…] Britannicus világa a lelki szépség szimbóluma és a művészetnek, a szemlélő és megszerkesztő csodálatnak áldozott élet áhítatát, isteni békéjét árasztja magából. […] Kosztolányi ember- és művészeszménye. […] maga a megtestesült esztétikum, mely kihívja a hatalomvágy és az akarnok individualizmus gőgjét, rátarti önbecsülését.

[…] Nero megismeri a dalt, és rabja, álmodozó napszámosa lesz; rajong, mintha szirének énekét hallotta volna meg.

[…] A dal a művészet szimbóluma, a nosztalgiát és facsaró belső elégületlenséget szülő szépségidézésnek jelképe.

[…] Nero nem mer újra kétségbeesni, már gyáva a szembenézésre, és ezért át kell szerkesztenie a világot, zsarnok akarattal a maga gyűlölt és szenvedő képére kell formálnia…

[…] A költők babérkoszorújára vágyik [Nero], és végül még a csörgősipkáért is odaadja a diadémot. Kosztolányi Schopenhauerre emlékeztető alaptételének igazolása ez a példázat: a legfőbb intellektualitás a művészet, a világ esztétikum.

[…] Nero elkezd játszani egy szerepet, ugyanúgy, mint Hamlet. Ő is azonossá válik ezzel a kezdetben külső programmal, a maszk ránő arcára, nem szabadulhat többé tőle.

[…] [Nero] Alakja Goethe bűvészinasára emlékeztet.

[…] Nero elsősorban áldozat és csak másodsorban zsarnok, gonosztevő.

[…] Seneca maga a kifürkészhetetlenség és megismerhetetlenség.

[…] A panaszkodás, a világ hálátlanságának, kegyetlenségének kimondása utolsó nagy elmélkedésében azért nem válik krisztuskodássá vagy mártíromsággá, mert a rosszat a világ alapvető törvényének, archejának látja.

[…] [Seneca] Gondolatmenete nagyon közel vezet az egzisztencialista filozófiához.

[…] Kosztolányi ebben a regényben a művészet mítoszát írta meg, a művészet vonzásába kerülő én küzdelmének, nosztalgikus vergődésének, vágyainak, kiszolgáltatottságának és az avatott isteni gazdagságának nagy, emberi eposzát.

[…] Utaltunk már arra, hogy a „Meghalt az Isten”, mint kiindulás, benne van Nero rendszerében. […] Az esztétikum felé való közeledés megváltója lehet a nietzschei zsarnok-törvény világrendjének, a szépséget kell segítségül hívni a végső összeomlás előtt.

Belohorszky Pál, A „szép” morálja,

Irodalomtörténet, 1975, 3. szám, 557–569.

Rónay László KD-ről szóló monográfiája nem önálló fejezetben, hanem az 1910-es évek végének és a 20-as évek elejének történelmi eseményei és KD akkori tettei és sorsa összefüggésében tárgyalja a regényt. Az Ocsúdás és számvetés című részben (95–144.) a 106–118. oldalakon elemzi a regényt, amely elemzéshez – mintegy bevezetőként – részletesen ismerteti KD és Szabó Dezső konfliktusát. Ez a megalapozás nem véletlen, Rónay ugyanis kettőjük ellentétére vezeti vissza a regény ötletét, s a műből főként azok a vonások érdeklik, amelyek a regényt elszakítják az elbeszélt események történelmi idejétől. Tudatosságát nem az anyaggyűjtésben, a korhűségben, hanem az áthallások eltervezésében látja:

És sokkal tudatosabb abban is, hogy a múlt díszletei mögül finom vonásokkal felsejdíti a jelenéit, ahogy a múltnak a nagy történetírók által is magyarázott és ábrázolt alakjainak tettei, gondolatai mögé odarejti aktuális figurák cselekedeteit, lelki reflexeit.

A párhuzamok keresésében odáig megy, hogy még a nyitó fejezet forróságát is 1919 nyarával kapcsolja össze, a Római Citerások Egylete pedig annak az Írószövetségnek lesz torz, szatirikus képe, „melynek élén Szabó Dezsővel álltak…” Amikor Nero alakját próbálja értelmezni, állításait félreérthetetlen kérdésekbe foglalja:

[…] Milyen is hát Nero […]? […] Milyen is ez a nagyon összetett alak, akiben egyszerre akarta megteremtője valósággá álmodni Szabó Dezsőt és a modern politikus arcmását? Akiben a fasiszta mentalitás egyik első példáját formálta meg? […]

Ezután hosszan sorolja Kosztolányi Nerójának azokat a vonásait, amelyek Szabó Dezsőre emlékeztetik, aki végső soron a született dilettáns, aki megszállottan, minden akadályt legyőzve tör hamis célja felé, amiben történelmi látomást vél felfedezni Rónay:

[…] a valóságtól idegenkedő, a politikát megvető író messze kora előtt járva megrajzolta a diktatúra és a fasizmus természetrajzát, szinte látnoki erővel, úgy, ahogy az egy évtizeddel később valóra vált, s kis híján elpusztította Európát. […]

Míg azonban Neróban mindvégig Szabó Dezsőt keresi és látja Rónay, Kosztolányi önmagával való őszinte számvetését is kiolvassa a műből: Seneca és Britannicus vonásaiban ismeri föl. Ezt a számvetést így értékeli:

Kosztolányi önvizsgálata kegyetlenül őszinte, még akkor is, ha történelmi álarcok mögé búvik. Megértette, hogy súlyos hibát követett el, amikor az új rendszer gátlástalan kiszolgálói közé keveredett.

Gondolatait ugyan Seneca szavaiban és Britannicus hallgatásában fedezi föl, mégis úgy látja, hogy az „ideális magatartást” Phaon testesíti meg KD számára, aki odahagyva a Várost vidéki birtokán „a magánéletbe húzódó magatartás” példájává vált. Rónay tehát, bár maga is számol azzal, hogy a regény aktuális vonatkozásai (ha vannak) idővel elhalványulnak:

A személyekhez kötött epizódok, a kortársak számára érthető események, mint minden kulcsregényben, elveszítik érdekességüket. De a nemes anyag, amit az igazság szavatol, maradandó.

Elemzésében mégsem tud elszakadni attól, hogy a Nero, a véres költőt egyfajta Kosztolányiról és Szabó Dezsőről szóló allegóriának tartsa.

A hallgatás/csend motívumát Rónay is kiemeli (114. p.), de ő nem szólásként értelmezi, vagyis, hogy nem állnak ki a helyes értékek mellett.

Rónay László, Ocsúdás és számvetés,

= Kosztolányi Dezső, Budapest, Gondolat, 1977, 106–114.

Rónay túlságosan is a személyes történetre alapozott értelmezésén kíván túllépni Kiss Ferenc, aki Az érett Kosztolányi című monográfiájában hosszan foglalkozik a regénnyel. Joggal állapítja meg

[…] hogy Kosztolányiné Szabó Dezsőre való utalása leszűkítette a regény értelmezési körét.

S eredetét jóval korábbra teszi, ezért írhatja

[…] Pedig a Nero kulcsfontosságú mű, régóta vajúdó szándékok érnek benne célhoz, s benne rajzolódnak ki először Kosztolányi művészi világképének véglegessé váló sarokpontjai. […] A legfontosabb történeti forrásokat – vallomásával ellentétben – Kosztolányi nagyon is jól ismerte, s kezdettől izgatta az a hasonlóság is, amelyet saját kora és a császárkori Róma között a századvégen oly sokan felismertek.

Kiss Ferenc hosszan foglalkozik a regény történelmi vonatkozásaival, előképei közt elsősorban Oscar Wilde és Anatole France műveit említi.

[…] Kosztolányiné tudomása szerint „ennek a regénynek a megteremtője voltaképpen a Szabó Dezsővel 1920. november első napjaiban, a sajtóban lezajlott irodalmi harc”. Amit e harcokról tudunk s előadtunk, megerősítheti ezt az eredeztetést, s hogy a kortárs olvasók is tudtak erről az összefüggésről, az egykorú kritika is tanúsítja. Különös, hogy maga Kosztolányi hallgat erről a közismert indítékról, s regényét egy szeszélyes hirtelenséggel felötlő emlékből származtatja: „Hasonló semmiségeket, árulhatnék el egyéb regényeimről is. Nero regényem, A véres költő bizonyára ifjúkori benyomásaimra vezethető vissza, egy kávéházat láttam, ahol egymás hegyén-hátán nyüzsögtek a süldő költők, írók és vérszomjas műkedvelők. Semmi köze ennek a latin történelemhez. Ezt csak később kezdtem tanulmányozni, miután befejeztem.” Még élesebb nyomatékkal hangsúlyozza ugyanezt egy másik fontos vallomásában: „Nero császárról regényt írtam, anélkül, hogy tudtam volna, melyik korban élt, csak aztán rágtam át magam Tacituson, Suetoniuson, Friedländeren, hogy eltüntessem tudatlanságom. Így szereztem történelmi »műveltségem«.”

Zavarba ejtő vallomások ezek még akkor is, ha levonjuk belőle az alkalom szülte hangsúlyt: a véletlen szerepét bizonyító igyekezet túlzását az elsőből, a másodikból pedig azt, hogy az adott összefüggésben éppen műveltsége spontán képződéséről beszél, s mint oly sokszor, most is csak az adott cél érdekeire tekint.

Így hintette el regénye történeti hitelét illetően elsősorban ő maga a gyanút. Felesége eredeztetését nem hatálytalanította ugyan, sőt, az aktualitás kiemelésével alá is támasztotta, de az esetlegesség és a véletlen szerepének hangsúlyozásával lovat adott a regény érdekkörét és jelentőségét a valóságosnál szűkebbre korlátozó értelmezések alá.

[…] Annak feltételezése, hogy e két regény a Nero forrásai közé sorolható, talán nem is szorulna további bizonyításra, de van a kapcsolatnak még egy szála, amelyre érdemes kitérni: az irodalom. Azok a művek, melyekben des Esseintes hercegnek és Dorian Graynek különösen kedve telt. Szándékosan szólunk erről utoljára és külön nyomatékkal, mert itt mutatkozik meg világosan a források szerves összefüggése.

[…] E helyen inkább azt kell hangsúlyoznunk, hogy Anatole France műve is, mint Kosztolányi párhuzamai, a Nero-kori Rómában érlelődő korváltás eseményeiben a 20. század esélyeit kutatja, s Hatvany Lajos folyóirata, a jelenről s a jelennek szóló Esztendő bizonyára ugyanezzel a szándékkal közölte le 1919 márciusában Petronius művének épen maradt részét, a Trimalchio lakomáját.

[…] A spontán és véletlenszerű teremtés legendájával szemben tehát az az igazság, hogy Kosztolányi rég halmozódó, alapos és friss tudás birtokában írta meg a Nerót. Ugyanakkor az is igaz, hogy a Nero világa szinte kihívóan modern, olyannyira, hogy történelmi jellege szinte humorosan hat. Mintha csak kulissza vagy álcázás lenne.

[…] Ennyire szerteágazó, ilyen gazdag anyagot egésszé csak határozott és erőteljes költői szándék szervezhet. A Nero szervezőelve ilyen. Bizonyos, hogy működésében nagy szerepe van ama indulatnak, melyet a Szabó Dezsővel folytatott civódás szított. A Neróban észlelhető megrendültség azonban általánosabb érdekű: mindazzal terhes, amit 1919–21 eseményei során Kosztolányi átélt.

[…] Végül, ismételjük, mert Kosztolányi Nerója nem a vallástörténet ördögi antikrisztusa, a regény elején nagyon is gyanútlan és ártatlan ifjú. S azért ilyen, hogy a művészi becsvágy romboló munkájának új és új nyomát – akár Dorian Gray arcképén – a tiszta arcra kirívóbban véshessék az események. Ezért lett Nero fejlődő jellem, s e tulajdonsága folytán is egyedülálló Kosztolányi epikájában. Az ártatlanság magaslatáról kell indulnia, hogy a züllés zuhanásszerű folyamatban mutassa a tehetség nélküli becsvágy sorsszerű konzekvenciáit.

Kiss Ferenc – éppen a feltételezett előképek hatására az unalom és a betöltetlenség érzését emeli ki, s állítja a regény középpontjába.

[…] Valami névtelen hiány gyötri ezt a Nerót, a betöltetlenség ingere. Az a fajta unalom, amely des Esseintes herceg számára önmaga létét elviselhetetlenné tette, s az a vak nyugtalanság, amely Dorian Grayt a züllés lejtőjére űzi. A semmi élményének az a változata ez, amely az értelmes cselekvés hiányában képződik, Nero nem érti nyugtalansága természetét, metafizikai fantomként éli át, szenved tőle, és megelégítő, egyensúlyt adó élményre vágyik.

[…] Érvényes ez a regény legtisztább, legvonzóbb alakjára, Britannicusra is. A források nem tudnak arról, hogy Britannicus kivételes költői tehetség lett volna. „Britannicust sem azért tette el méreggel láb alól, mintha irigyelte volna az övénél kellemesebb csengésű hangját” – írja Suetonius –, hanem mert a hatalmát féltette tőle.

[…] Poppaeában minden képesség megvan ahhoz, hogy Nerót a strindbergi gyötrelmek terepére hajszolja. A féltékenység, a ravaszság, a hisztéria, a közöny szóhoz is jut ebben a kapcsolatban is, de a szerelem nem nőhet itt önálló hatalommá.

[…] Kosztolányi nem hagy kétséget aziránt, hogy Nerót a ripacsszenvedély zülleszti ilyen iszonyatossá. Előbb Seneca, s aztán a vég egyik tanúja, Epaphroditus tételesen is megfogalmazzák: azért züllött le, mert „nem született sem művésznek, sem politikusnak, mert a művészetben kegyetlen, mint egy politikus, s a politikában érző, mint egy művész. Rossz író és rossz politikus”. Mert az őrjöngő és korlátlan természettel egylényegű költői képzelet életét; a lélek szeszélyes és sötét indulatait – melyeket a kor lélektana és művészete kíváncsian és borzongva elemzett – tettekre váltotta, „... átélte, amit csak álmodni lett volna szabad”.

[…] Ez a gondolatsor csak fakó vázlata: annak a meggyőződéssel áthatott, hitelesítő példákkal tűzdelt, árnyalatos érvelésnek, melyet Seneca e fejezetben produkál. A beleélés eddig látott esetei után azonban óvakodhatunk attól, hogy ezt a gondolatsort Kosztolányi meggyőződéseként értelmezzük, noha nem egészen idegen tőle. Közös bennük a kiábrándultság és a kiszolgáltatottság érzése. S a keserűség, amely az előbbiek miatt a képtelenségig feszíti s programmá avatva fedi fel az emberi hitványság konzekvenciáit. A tanítás mezében voltaképpen leleplezés zajlik: annak leleplezése, hogy a romlott társadalom szükségképpen szül aljas hatalmat.

[…] A dekadencia regénye ezekkel a végső gesztusokkal refrénszerűen hangsúlyozza az élet és egészség érdekeit, de védelmének folyamatát ezzel már nem tudja súlyosabbá, drámaibbá avatni. A drámai elemet szívósabb erők jelenléte biztosíthatta volna, de ezeket beleoldotta Kosztolányi a parttalan romlás folyamába. A dilettáns csúfos lezüllését így is kimerítő teljességgel ábrázolta, a modern dekadenciát minden oldalról, s a konzekvens kifejlésig kísérhette s leplezhette le, de az életrevaló emberség, az igazi művész ellehetetlenülésének közeli riadalmát ez a Neróhoz stilizált közeg már nem tudja a maga megrendítő és félelmetes mivoltában tükrözni.

[…] A Nero lélektani anyagát Kosztolányi is jórészt a művészi élet tárházából meríti, abból a tudásból, amelyet a kor dekadens műveiből és a maga dekadens jellegű élményeiből felhalmozott, – de ez az anyag Nero „hivatalból” adódó funkciói, lehetőségei révén önkéntelenül is társadalmi-politikai tartalmakkal töltődhet fel. A belterjes romlás egyetemes kórképpé szélesedik, amelyben a finomabb dekadencia s annak véres gyakorlattá fejlett balkáni alakja egymással összeforrtan lehet jelen. S a Nero e tulajdonságai révén mégiscsak elsőrendű őse azoknak a műveknek, amelyek korunk elfajult zsarnokságait ábrázolják.

[…] Külön jelentősége a regénynek, hogy Kosztolányi emberről és világról való tudását először képes összefoglalni s úgy elrendezni, értelmezni, hogy ebben a rendben már a vállalható, végleges szerep, s a huzamos önvédelem körvonalai is formát öltenek. A dekadencia számlájára írt – a Nero érdekkörébe utalt hajlamok egy részével tisztultabb alakban majd az Esti-novellákban még egyszer számot vet. Gyakorlatában lazít majd az apolitikusság gőgös dogmáján is, de írói létének eszmei keretei és súlypontjai itt, a Neróban kiformálódott sajátos sztoicizmus törvényei szerint alakulnak a jövőben is.

Kiss Ferenc, Az érett Kosztolányi, Budapest, Akadémia, 1979, 113–165.

Rugási Gyula 1983-ban megjelent tanulmánya egy olyan új vizsgálódási irány nyitánya, amelynek már nem abban a formában célja az átfogó értelmezés, mint a korábbi tanulmányoknak, vagyis hogy a mű egészéről adjon áttekintést, hanem egy-egy motívum kiemelése által igyekszik hozzáférkőzni a regény mondanivalójához. Rugási tanulmányában a regény Róma-képe áll:

[…] A regény akarva-akaratlanul magán viseli egy nagyhatalom hihetetlen gyorsasággal végbement összeomlásának emlékét. A regény Rómája kísérteties hasonlóságot mutat a századforduló Bécsének és Budapestjének politikai-szellemi miliőjével […]

[…] Nero, a művész sorsa és Róma sorsa a morál kérdésében érintkezik. A művészi és a történelmi szerep felcserélésén túl is, a regény világának központi magva Senecának a „morálfilozófusnak” és költőnek, valamint Nerónak, a dilettáns művésznek és a moralistának semmiképpen sem nevezhető uralkodónak a viszonya. A „homo moralis” és a „homo aestheticus” lényeges szerepet játszik Kosztolányi gondolkodásában, s a művészproblematikával is szorosan érintkezik.

[…] Túl ezen, a dekadens költő az a „kortalan korszerű” típus, amely különböző történelmi időszakokban is ugyanazt a hanyatlást érzékeli, mint amiről Kosztolányi ír Baudelaire-tanulmányában s a későbbiek során az ókori Rómával foglalkozó regényében.

[…] A lassú halálnak, a pusztulásnak pontosan koreografált útja van Kosztolányi regényében.

[…] Nero halála után a pusztulófélben levő Róma visszakerül a történelmi létezésbe, mintha csak egy varázslattól szabadult volna meg.

[…] Kosztolányi Nerojában mélyen benne rejlik egy történelmi élmény és megrázkódtatás – a napi politika, a magánélet és a művészvilág szintjén egyaránt.

[…] Róma mint „művészváros” emlék nélküli, tartalmatlan dekorativitás.

Rugási Gyula, Az „örök Róma”: Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő című regényéről,

Irodalomtörténet, 1983, 3–4. szám, 593–614.

1985 – száz éve született Kosztolányi. A figyelem természetes módon irányul a költőre, hiszen az Eötvös Loránd Tudományegyetem Magyar Irodalomtörténeti Tanszéke konferenciát szervez róla. Az anyagát közreadó kötetben ugyan nem szerepel a Neróról szóló tanulmány, mégis érdemes idézni a később több kiadást is sajtó alá rendező Fráter Zoltánnak az előszóban megfogalmazott gondolatát, amely a regény kezdő fejezeteinek szimbolikus jelentőségét hangsúlyozza:

[…] A halál tudatában az élet érveit kereső szemlélet felnövésével fényközelbe kerülnek elbeszélő müvei is. A húszas évek jelentős regényeiben szenvedélyesen kutatja lélek és társadalom titkait. Napfény-özönben kezdődik a Nero, a véres költő első jelenete, napsugarak tüzében izzik a palota, melynek elzárt csarnokában Nero az agg Claudius császár megmérgezésének tanúja lesz. Ő, az uralkodó fogadott fia, szó szerint kivülről jön, a napfényről, s hunyorogva, tétován járja a hatalom homályos termeit.

Fráter Zoltán, Előszó, Számadás, Budapest, ELTE, 1985, 10–11.

Ebben az évben jelent meg a Móra Kiadó tanuló ifjúságnak szánt Így élt... című életrajzsorozatában Levendel Júlia Így élt Kosztolányi Dezső című életrajza. Műfajának megfelelően életrajzi motívumokat keres és talál, miközben a marxista irodalomtörténeti elvárásoknak is igyekszik megfelelni:

[…] A vitát [Szabó Dezsővel] Kosztolányi végül is írói módon zárja: a Néró-regényben a véres költő figuráját – a kortársak tanúsága szerint – Szabó Dezsőről mintázta. A hatalom és a kontárság történetét mondja el az író; egy gyerekes, puhány, kielégítetlen zsarnok tökéletes lezüllését, amelyhez a környezet a maga félelmeivel, érdeklesésével, hatalomvágyával vagy irigy rosszindulatával hozzájárul.

[…] A Néró nem csupán egy ember züllését – egy egész társadalomét példázza.

[…] A Néró művészregény, főszereplője ugyan egy kontár költő, de neki is szembesülnie kell a legalapvetőbb művészi problémákkal. És a könyv lapjain hemzsegnek az igazi és álművészek. A Római citerások egyletéről szóló fejezet meglehetős közvetlenséggel idézi a Magyar Írók Nemzeti Szövetségében uralkodó hangot és hangulatot. Kosztolányi különös történelmi regényt alkotott: szereplői korhű, hiteles figurák, de merészen kortársiak is […]

[…] A regényben – jól érezhető ez – a Kosztolányival leginkább rokon szereplő: Seneca. Ő éli át és többször ő mondja el az író tragikus kicsengésű, de katarzist teremtő számvetését.

Levendel Júlia, Így élt Kosztolányi Dezső,

Budapest, Móra, 1985, 133–135.

Bodnár György egy évvel később megjelent tanulmányában elsősorban a lélektani mozgatórugókat hangsúlyozza.

A Kosztolányi-regényeket még Nyugat együttérző kritikája is az öröklött regénykódex alapján ítélte meg. Problémáikat kóreseteknek minősítette, világukat pedig oktalannak, megmagyarázhatatlannak és végzetszerűnek. […] Kétségtelen, hogy már az első kiérlelt Kosztolányi-regényben, a Neróban, a dilettáns és a császár tébolya egyaránt patologikus tünet, s így lélektani megközelítést vált ki.

[…] Történetéből kezdettől fogva hiányzik az oksági hitelesítés. Így a regény gondolatmenetében a dilettáns szenvedély nemcsak egy lélektani folyamat elindítója, hanem olyan modellértékű motívum is, amelyben immár összefonódhat a pszichológiai történet, a művészregény és a történelmi rekonstrukció. […] Az is mondhatnánk tehát, hogy Nero patologikus tetteinek forrása az inadaptációs neurózis. A dilettantizmus ezért lehet történetében életmodell: a patologikus egyén tevékenységének foglalata és a létben benne rejlő ellentmondás képtelen feloldásának a kísérlete.

Bodnár György, Regény és lélektani regény,

Literatura, 1986, 1–2. szám, 5–6.

Ezt a véleményét bő évtizeddel később megjelent monográfiájában is fenntartotta.

[…] Mert igaz-e, hogy a dilettáns költő tébolyának a foglalata ez a mű, ahogy Földi Mihály véli? Igaz, de a hatalom tébolyának a regénye is. S ha tudomásul vesszük – mert másképp nem tehetünk –, hogy Seneca szerepe a regény számára nemcsak kiemelt, hanem létmeghatározó is, akkor aligha minősíthetjük benne színesítő mellékmotívumnak a hatalom és az erkölcs, valamint a társadalom és a költő, szűkebben a forradalom és a művész viszonyát. A dilettáns és a császár tébolya még közös nevező fölé helyezhető: mindkettő patologikus tünet, s így lélektani megközelítést vált ki.

[…] [ szerinte a korrajzba] „finom ironikus anakronizmussal belerejti a maga történelmi és társadalmi élményeit.”

[…] A dilettáns szenvedély azonban a regény gondolatmenetében nemcsak egy lélektani folyamat elindítója, hanem olyan modellértékű motívum is, amelyben immár összefonódhat a pszichológiai történet, a művészregény és a történelmi rekonstrukció szála. Seneca többször is utal rá, hogy Nero tragédiája császári és költői szerepének keveredése, az utolsó fejezet siratói pedig ki is mondják e keveredés – szubjektív sorson túlmutató – egyetemes következményeit…

[…] Akár azt is mondhatnánk tehát, hogy Nero patologikus tetteinek forrása az inadaptációs neurózis, itt és most a költészet és a hatalom gyakorlásának összekeveredése. […] A dilettantizmus ezért lehet életmodell a Neróban. […]

[…] Innen nézve Seneca szellemi végrendelete egyszerre foglalhatja magában Kosztolányi töprengését önnön 1919-es magatartásáról és azokat a következtetéseket, amelyeket a lét képtelenségével szembesülő ember fogalmazott meg.

Bodnár György, A pszichológiai ábrázolástól a létregényig,

Kosztolányi Dezső regényei,

in: Jövő múlt időben, Budapest, Balassi, 1998, 41–45.

Bori Imre 1986-ban megjelent Kosztolányi monográfiájának A „rejtélyes” regény című fejezetében foglalkozik a Neróval. Amikor az író személyes motívumait keresi, akkor míg egyfelől leegyszerűsítésnek tekinti a Szabó Dezsővel folytatott vitát (vö. 124–125.), s inkább az Új Nemzedék című lapnál végzett tevékenységét hangsúlyozza „életmozzanat”-ként, mégis egyfajta önigazolás lát a regényben:

[…] Zavarba ejtő a személyessége és vélt kozmopolitizmusa, de érzékelhető, ám nehezen kimutatható aktualitása is ilyen tényezőnek tűnik.

[…] A maga mentsége akar lenni ez a mű, s nyilván önmaga számára is a megértés és a magyarázat eszköze; azokra a lelki és eszmei rugókra lelni, amelyek odahatottak, hogy úgy viselkedjék, ahogyan viselkedett 1918-ban Hatvany Lajos árnyékában, 1919-ben és az ellenforradalom első esztendejében.

[…] Ha önigazolásként fogjuk fel a Nero, a véres költő című Kosztolányi-regényt, valószínűleg megközelítettük az író fontos, a személyesség keserűségével átitatott problémáját, ám ilyen vonatkozású irányregényként mégsem értelmezhető teljes mértékben […]

[…] Mintha Nero és Kosztolányi Nerója valamiféle ősegzisztencialista volna!

[…] Nero, a főhős például akkor válik patologikussá, amikor mintegy egész lényével felfogja, hogy ő nem művész. Rádöbbenése az őrületének kezdete is egyúttal, akkor válik minden mássá, ellenkező előjelűvé – tükörképpé, méghozzá abban az értelemben, ahogyan szeretője, Poppaea fogta fel a tükör funkcióját a regény 21. fejezetében: „A tükör nemcsak tükröz, hanem meg is változtat.” Itt jelezzük, hogy azután majd bizonyítsuk is: a Nero-regény egyetemes elve ez az egy mondat; Kosztolányi Dezső művészi-ábrázolási, általában képi-jelentésbeli konzekvenciáival is szüntelenül él.

Bori fölveti ugyanakkor, hogy a Seneca–Nero, nevelő–tanítvány kapcsolat ábrázolásában irodalomtörténeti illetve kortárs párhuzam is felfedezhető, mindez azonban nemcsak visszhang nélkül maradt a későbbi szakirodalomban, de bizonyíthatatlan is.

[…] Néha mintha Flaubert-t hallanánk, amint Maupassant-t „neveli” íróvá, de sejtésként feldereng a Babits Mihály–Szabó Lőrinc tanító-tanítvány barátságának a „szituációja” is.

Bori Imre, A „rejtélyes” regény, in: Kosztolányi Dezső,

Újvidék, Forum, 1986, 124–129.

Szintén központinak tekinthető motívumok értelmezése köré épül Juhász Erzsébet elemzése, aki finom megfigyelőnek bizonyul, amikor azt állítja, hogy

A Nero, a véres költő című Kosztolányi-regény egy lehetséges olvasatát akkor kapjuk meg, ha értelmezzük a minden és semmi, csönd és kiáltás, hallgatás és beszéd, illetőleg a hiány regénybeli szerepét és jelentését.

[…] Nero személyisége áll a regény középpontjában, akinek leglényegesebb vonása nem az uralom-, hanem az alkotásvágy, s a császárnak e vágyával van közvetlen vagy közvetett összefüggésben itt minden.

[…] Kétszeresen is az írás képezi a legfőbb értéket ebben a regényben.

[…] Nerót Claudius halálától kezdődően mindvégig az a törekvés jellemzi, hogy varázslatot találjon a maga számára.

Ezzel együtt újra megnövekszik belsejében az elviselhetetlen csönd, melyet szapora beszéddel […] kell elfednie önmaga elől.

[…] [Senecáról és Neróról:] Kapcsolatuk nem a szellem és a hatalom, hanem a megtévesztő és a megtévesztett kapcsolata.

[…] E regény egyetlen, de egészének művészi értékére is kiható fogyatékossága, hogy Seneca nem ötvöződik minden megnyilatkozásában összefüggő, hiteles egyéniséggé.

[…] [ Szerinte Nero nem bábfigura, ő átlát világa kisszerűségén, ezért] E nyitottsága teszi tragikus hőssé.

[…] Mindennek a hiány, az alkotókészség hiánya a mozgatója ebben a regényben, általa határozható meg az ábrázolt világ egésze is […]

Juhász Erzsébet, A hiány szerepe és jelentése a Nero, a véres költő című regényben,

Literatura, 1986, 1–2. szám, 68–73.

A marxista irodalomkritika vezető személyisége, a különösen Ady-monográfiája révén ismert Király István ugyanebben az évben jelentette meg Vita és vallomás című monográfiáját, amellyel mintegy szintézis és a hivatalos Kosztolányi-kép megfogalmazását szerette volna megalkotni. A korábbi értelmezések definíciójára törekszik, amikor egyfelől történelmi parabola jellegét hangsúlyozza:

[…] (Történelmi parabola) A kortársak előtt nem volt titok, hogy nem a realista történelmi regények, de a történelmi parabolák, sőt egyesek szerint a kulcsregények közé tartozott az 1921-ben megjelent Néró.

[…] Noha […] hiteles volt végig a korrajz, mégis maradéktalanul a mában gyökeredzett a mű.

[…] A húszas évek katasztrófahangulatát, a kiteljesedő általános válságot megélő Kosztolányi a saját koráról vallott a múlton át.

Majd ebből a tételből kiindulva a lehetséges értelmezések három síkját különbözteti meg:

[…] (A hatalom regénye) Mint a legtöbb történelmi parabola, eltérő síkokon értelmezhető A véres költő is. Csak három lényegest kiragadva ezek közül: értelmezhető (a) napi politikai, (b) történelmi-társadalmi, (c) ontológiai síkon egyaránt.

Az első értelmezést Rónayval kapcsolja össze, míg a második lehetséges értelmezés Kiss Ferenc nevével:

[…] (Az anomia regénye) Nem napi-politikai, de társadalmi-történelmi síkon szemlélve fel lehetett fogni a regényt (mint […] Kiss Ferenc tette) egy züllő, bukó rend , a hanyatló római világ művészi rajzának.

[…] rokonságot érzett a Petroniust olvasó Kosztolányi is saját világa s a hanyatló római társadalom között.

[…] Nérót a politikának álcázott gyilkosságok felé vitte az önkiélésnek korlátokat állítani nem tudó szabadság: az etika eltűnte.

Maga Király István a lehetséges olvasatok közül a harmadik, ontológiai vagy filozófiai szintet érezte adekvátnak, ám – ekkor már nyilvánvaló politikai okokból – az értelmezésnek ezt a lehetséges irányát megfogalmazó Kőszeg Ferencről nem tesz említést.

[…] (A létabszurditás regénye) […] A magam részéről azonban – az első korai, befogadói élményt őrizve […] nem a napi-politikai, s nem is a történelmi társadalmi, de az ontológiai színt [sic!] sugallta mondandót érzem mindmáig meghatározónak: a mélyen ott ható dezillúziót, a létabszurditás megjelenítését, s a felkavaró szomorúságot azon, hogy ilyen a világ.

[…] Mert nemcsak a hőség motívuma, de általában is a létabszurditás hírhozója volt a Néró-ban a külső valóság.

[…] S a hőség, az ellenséges természet és az állatképek szuggesztióját felerősítőn a halál vonult végig, mint uralkodó kép a regény egészén.

Álláspontja szerint a regény egyben anti-fejlődésregény is (80.), s ezzel kapcsolatban – követve az ekkor már egyre markánsabbá váló motívumkutatásokat – néhány figyelemreméltó, bár némileg önkényes megfigyelést is tesz:

[…] Egy jellegzetes kísérő motívum is ezt érzékeltette. Folyvást visszatért Néróról beszélve szinte szimbólumszerűen a labirintuskép…

[…] Egyértelműen felszínre hozta ezt az összefüggést – a fejlődés negatív menete és a létabszurditás közti kapcsolatot – a sajátos szerkezeti forma. Ellentétező paralelizmus határozta meg a kompozíciót.

Ő sem szakít azonban azzal a nézettel, hogy Seneca Kosztolányi alteregója, szócsöve:

[…] S ebből az ellentmondásból, köztes állapotból küzdötte ki magának azt a bölcseletet, mely egyben a Pardon-rovat, a forradalmak, a nemzeti és világnyi omlások válságát éppen hogy átélő Kosztolányi eszmei-világnézeti felelete is volt, s melyet legtisztábban Seneca utolsó nagy jelenete sűrített egybe.

Király István, Kosztolányi: Vita és vallomás,

Budapest, Szépirodalmi, 1986, 73–85.

A Kosztolányi-centenárium után

Az 1987-ben, Kosztolányi újraértékelése és kezdődő reneszánsza jegyében A rejtőzködő Kosztolányi címmel megjelent kötetben látott napvilágot Szegedy-Maszák Mihály Nézőpont és értékszerkezet A véres költőben című tanulmánya, amelynek jelentőségét kétségkívül az adja, hogy először mutat rá arra a félrevezető technikára, amellyel Kosztolányi különböző szereplők belső nézőpontját érvényesíti, s ezzel azt a benyomást kelti, mintha a megszólaló vagy cselekvő szereplő és az elbeszélő azonosak lennének.

[…] Valahányszor kapcsolatteremtő és általánosító megnyilatkozásra kerül sor, az elbeszélő a rokonságot hangsúlyozza Nero és önmaga, illetve a történetbefogadó között.

[…] Nero nem látszik magasabb vagy alacsonyabb rendűnek, mint mi magunk. Közénk tartozik. Magányérzése és vonzódása az álomhoz bármelyikünk rokonává teheti őt. A regény történetmondója soha nem fosztja meg őt minden emberi tulajdonságától – ellentétben a regényíró által forrásként fölhasznált Tacitus és Suetonius elbeszélőjével.

[…] Viselkedése azért is menthetőbb, mert környezetét a regény sokkal hitványabbnak ábrázolja, mint az ókori történetírók művei.

[…] Suetonius és Tacitus egyetért abban, hogy Nero gonoszsága már uralkodása előtt is egészen nyilvánvaló volt. Kosztolányi ezzel szemben egy sor vonzó tulajdonsággal ruházza föl ifjú hősét.

[…] Nero és Seneca viszonyának alakulása szempontjából „A hallgatás napja” című XVII. fejezetnek van döntő jelentősége, mert Britannicus halála után a császár egyértelműen döntő fölénybe kerül volt nevelőjével szemben:…

[…] Megfogalmazhatjuk tehát a tételt, hogy a belső nézőpont ruházza föl értékkel Nerót, s ugyanez az eljárás teszi lehetővé, hogy a többi szereplő hitványságára is fény derüljön.

[…] Britannicust inkább kívülről látjuk, mint belülről. A Megváltó távoli rokona lenne ő? Ezt ugyan nem állítja a történetmondó, de mások vélekedését így összegzi Messalina fiáról…

[…] Ő [Britannicus] az egyetlen szereplő, aki többet tud a világról, mint a történetmondó.

[…] A véres költőben egyedül a transzcendencia hozhat föloldást az értékviszonylagosság alól, ám ez a transzcendencia itt is éppoly bizonytalanul távolinak látszik, mint a Hajnali részegség végén.

[…] A belső nézőpontot Kosztolányi csak ritkán párosította objektív beszédhelyzettel, vagyis mindössze kivételesen használt belső monológot. A nyelvtani első személyt általában fönntartotta a történetmondó számára, vagyis a szereplő önértékelését nem fogadta el érvényesnek.

[…] A világ megteremti, következésképp meg is érdemli a zsarnokot, s Nero lelkének zűrzavara hűen tükrözi vissza a környezetéét.

[…] Ismeretes, hogy e könyv művészi sikerültségét egyáltalán nem egyöntetűen ítélik meg az olvasók – egyesek például érzelgősnek tartják a Seneca halálát elbeszélő XXX. fejezetet. Amennyiben létezik ilyen törés a mű szerkezetében, az föltehetően a nézőpont következetlen használatából származhat, tehát vizsgálata mindenképpen választott témakörünkhöz tartozik.

[…] Nero és Seneca alakjának összetettsége arra enged következtetni, hogy nem egyszerűen a két jellem szembeállításában, se ellentétes irányú átalakulásuk mozgatóerejében kell keresnünk a regény értékszerkezetének szervező elvét. A császárt valóban egyre ironikusabban minősíti a történetmondó, míg az élete végéhez közeledő Seneca jellemzése elégikus hangneművé válik.

[…] A véres költőben kettejük metaforikus szembeállításának az a jelentéstani alapja, hogy Nero élete meddő cselekvéshez, Senecáé viszont termékeny passzivitáshoz vezet.

[…] A véres költő nem hozza ellentétes minőségek kiegyenlítését, pótolhatatlan, hirtelen veszteséget sem ábrázol, viszonylagosságot sem fejez ki, de olyan szereplőt állít az értéksor tetejére, akinek sikerült érintetlennek maradnia a bűntől.

Szegedy-Maszák Mihály, Nézőpont és értékszerkezet A véres költőben = Szegedy-Maszák Mihály,

„Minta a szőnyegen”: A műértelmezés esélyei, Budapest, Balassi, 1995, 176–184.

1989-ben A Híd című folyóirat egész számot szentelt Kosztolányinak, amelyben két tanulmány is foglalkozott a Neróval. Rajsli nagyon fontos megállapításokat tesz például a regény és forrásainak kapcsolatáról.

[…] Kosztolányi rengeteget tud az érintett korról, s ez könnyen tetten érhető, néha elhallgatásaiban, balladai vagy éppen filmszerű vágásaiban is, […]

[…] 3. Mindez azonban nem a történelmileg jól ismert események, kemény veretű tények rögzítésében tükröződik. Bizonyos történelmi alakok be sem kerülnek a regény életterébe, vagy ha igen, teljesen hangsúly nélkül, mint Agrippina kegyeltje, Pallas, sőt egészen névtelenül, egy ágyas rabszolganőként, mint Akte, akiről a történelmi forrásokból tudjuk, hogy Nero és anyja viszályának igazi kiváltója – kiiktatásával a megfelelő irányban fejlődhet a regénybeli Nero–Agrippina-viszony. Viszont új figurák lépnek elő Kosztolányi képzeletvilágából, mint Callicles, Fannius, Zodicus, nyilván a történelemre ráépült jelentések szempontjából nem érdektelenül.

4. Elrajzolásai is tudatosak. Itt az apróbbak mellett (pl. a regényben Agrippina saját kezűleg mérgezi meg Claudiust, Octavia reménytelenül, némán ragaszkodik Neróhoz, Otho bujtogatója és bűnrészese Poppaea mesterkedéseinek stb.) jelentősebb elrajzolás tapasztalható a szereplők bemutatásában is. Az eddigi irodalmi olvasmányaink által kialakított antik világképbe nehezen illeszthető be a Kosztolányi nyújtotta Seneca-kép. Merészen újszerű és merészen ellentmondásos – mintegy megszentségtelenítő – a „feddhetetlen” művész portréja.

A legmeglepőbb mégis magának Nerónak az ábrázolása. Kosztolányi a számunkra megszokott, szinte szimbólummá vált Nero-képbe meghökkentő vonásokat visz be. Az olvasó helyenként megszánja az erőlködő dilettánst, hiszen mérhetetlen vergődése tisztán hallatszik ki a regény első részében – itt még a szenvedés ígér valamit […]

[…] Tükörként és közegként kellett a kor, hogy valami mást, mást is elmondjon.

7. Hogy mi ez a más, abban a vonatkozó szakirodalomban szinte egyöntetű: Kosztolányi 1918-19-es emberi és írói, irodalmári megrázkódtatásai.

Rajsli Ilona, A „semmi” birodalmából kirekesztve: Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő,

Híd, 1989, 5. szám, 591–593.

Turi Márta tanulmánya még konkrétabban foglalkozik a regényben megfigyelhető motívumok összefüggéseivel és jelentésükkel: élet-halál motívum (606–608.), márványmotívum (608–609.), csöndmotívum (610–613.) és természetmotívum (614–618.).

[…] A természeti képek végigvonulnak a regényen, s ezeket vizsgálva elkerülhetetlen külön nem kitérni a kertképekre, amelyek igen lényeges jelentéshordozó jellegűek. A két szimbolikus világ, Seneca villájának kertje és Phaon kertje egy-egy hermetikusan körülzárt színtér, ahol szinte megállt az élet, ahová nem szűrődnek be a külső zajok, ahol a szépség, a rend, a derű az úr. A két kert tehát – ahogy Bori Imre írja – „a megkomponáltságnak a jelképe.” […] Ha összehasonlítjuk a kerteket, nyilván Phaon kertje az üde, termő, nyugodt idilli kert, az abszolút pozitív pólus, amely Nero kertjének a szöges ellentéte, ha fekete-fehér színben akarnánk kifejezni, egyértelműen ez utóbbi. A vergődő harmadik pedig Seneca, akinek kertjében – az olvasó első látogatásakor – minden a rendezettséget, a nyugalmat hivatott bemutatni, másodszor viszont már érezzük a hányatottságot, a megalkuvást, a kiábrándultságot; az őszi kertkép már sokkal közelebb sodorja őt a „véres költő”-höz, az ő külső és belső valóságához.

(Virág- és állatképek [618–622.], színek [622–626.])

[…] Kosztolányi Nerójára jelelmző fogalom az unalom is. Az eddig fölkerült és tárgyalt fogalmak, fogalomkörök – mint az élet, a halál, ezen belül a választás, a szorongás – az egzisztencializmus nyelvi megfogalmazását jelentik. Az unalom – éppúgy, mint az eddig körvonalazott motívumok – végig benne vannak a regényben. Egy céltalan, letargikus állapotot fejez ki, amely vagy egy bizonyos személyiség alkati hibájaként fogható fel, vagy emberek egész csoportjára vonatkozik. A Kosztolányi-mű először az előbbivel, Nero unalmával foglalkozik, amely, mint egy kór, megfertőzi környezetét, sőt egész Rómát. A „betegség” elterjed, s úgy tűnik, megállíthatatlan, mint egy álom, hatalmába keríti az embereket, a népet és a mindig terveket szövő, kardos, energikus Poppaeát is. Semmi sem érdekli őket, teljesen elfásulnak: „Poppaea pedig unatkozott. […] Ő is fásultan bámult vissza.”

A nézők unalma is belevész a „nagy” unalomba: […]

Turi Márta, Kosztolányi Nero, a véres költő című regényének motívumrendszere, Híd, 1989, 5. szám, 606–626.

A Réz Pál és Kőszeg Ferenc megkezdte értelmezés útján haladt tovább Hima Gabriella, aki mindmáig az első és egyetlen, aki monográfiát is szentelt a Nerónak. Két évvel korábban megjelent doktori értekezése, amelyet még a nyolcvanas években nyújtott be és védett meg, még kétségtelenül magán viseli a kor követelményeit, noha könyvalakban csak a kilencvenes évek elején jelent meg. Nagyon fontos megállapításának tarthatjuk, hogy elszakítja egymástól Senecát és Kosztolányit (71), s a főszereplőt abszurd hősnek tartja.

[…] Az író ezzel a regényével [Nero] kilép az emberi kapcsolatok privát szférájából, és a lét egyénileg érzékelt abszurditását egyetemessé tágítva arra a kérdésre keresi a választ, hogy mit tehet az az ember az élet reménytelenségének és a halál irracionalitásának leküzdéséért, aki az adott pillanatban embertársaihoz képest a legnagyobb hatalommal, a legtöbb lehetőséggel rendelkezik. Ez az alapkérdés a dilettáns lélektani drámáját ontológiai távlatba helyezi.

[…] A regény politikai aktualitását természetesen minden kutató észreveszi, és azt is megállapítják, hogy az 1919–20-as események belevetítése a történeti tényekbe közelíti egymáshoz az ókori Rómát és a korabeli Pestet.

[…] A véres költőben kezdettől a halálról és az elkerülhetetlen halál árnyékában folyó életről van szó.

[…] Nerót a halál elkerülhetetlensége és az élet betölthetetlensége együtt ejti kétségbe, ezért két irányban sejti a megoldást: a halhatatlanság, illetve az önmegvalósítás lehetőségeit keresve fő-fő ellenségét, a csöndet legyőzni.

[…] Már a Senecával való beszélgetés közben felmerül benne, hogy rajta csak a „varázslat” segíthet. Gondolatmenete abszolút következetes: ha a halál elkerülhetetlen és a boldogság az életben elérhetetlen, akkor ezen a világon lehetetlen megoldást találni, azaz a megoldás a lehetetlen: a „varázslat”.

[…] Nero a magyar regényirodalom első abszurd hőse. […] A római és a görög a „véres költő” és az „igazi költő” szinonimája. Az előbbi életet akar formálni a költészetből, utóbbi költészetet az életből.

[…] A Nero szüzséjét a főhősnek saját halálraítéltségére való rádöbbenése és e halálfélelem elleni küzdelem szervezi.

[…] Értelmezésünknél minden esetben a kontextust tekintettem elsődlegesnek, így az interpretációban Nerót nem eszeveszett zsarnokként, hanem „véres költőként”, Senecát nem sztoikus bölcsként, hanem a forradalmak utáni kor jellegzetes magyar értelmiségi típusaként mutattam be.

Hima Gabriella, Kosztolányi és az egzisztenciális regény: Kosztolányi regényeinek poétikai vizsgálata,

Budapest, Akadémiai, 1992, 65–89.

Két évvel később Hima Gabriella a Réz Pál által fölvetett párhuzamot kihasználva Kosztolányi regényét Camus Caligulájával hasonlította össze, ami annyiban mindenképpen önkényes, hogy a francia író bizonyosan nem ismerte a magyar regényt, hiszen francia fordításban csak később jelent meg. A rokonság hangsúlyozásának így nincs irodalomtörténeti jelentősége, csak arra szolgál, hogy megkönnyítse a művek külön-külön érvényes értelmezését. Az elemzés kétségtelen érdeme, hogy kísérletet tesz a Kosztolányi – Nietzsche-kapcsolat jellemzésére.

[…] Kosztolányi a rá jellemző kettősséggel reagált Nietzsche eszméire, 1904-ben még megtagadta a „prófétát”, 1906-ban már elfogadta ugyan, de Nietzschéhez való viszonya mindvégig ambivalens maradt: érzelmeiben feltétlenül a rokonszenv dominált, amit egyrészt mindenfajta prófétizmussal szemben érzett gyűlölete táplált, másrészt, noha élt benne némi rebellis szellem, túlságosan erős volt a hagyománytisztelete, a „kis kötöttségek világához” való ragaszkodása ahhoz, hogy Nietzsche ideológiáját magáévá tegye.

[…] A Nerónak – regényi műfaja ellenére – is úgyszólván csak jelene van, a múlt a főhős alakjához kapcsoltan, egy-egy szereplő utalásában vagy Nero álmaiban, vízióiban kap helyet. Az időábrázolás aspektusából a Nerót nem is tekinthetnénk regénynek, csupán nagyobb terjedelmű novellának, melynek tárgya egyetlen nagy tudat- és sorskaland.

[…] Seneca egzisztenciális szava és a szubjektív írói szólam azonosulásig menő közeledésére utal az a körülmény, hogy már előbb is Seneca volt az író szubjektív szavának hordozója: Kosztolányi összes politikai, erkölcsfilozófiai nézeteit és tapasztalatát vele mondatja el.

Hima Gabriella, Szövegek párbeszéde. Kosztolányi: Nero, a véres költő; Albert Camus: Caligula,

Budapest, Széphalom Könyvműhely, 1994, 32, 75, 96.

Fráter Zoltán – számos nyomdahibát kiküszöbölő kiadásának utószavában – Hima gondolait folytatva – a következőket emeli ki a regénnyel kapcsolatban:

[…] A gyilkosságok sorozata azonban talán csak „segédanyag” ahhoz, hogy előkészítse a végkifejletet, s a regénynek olyan olvasatát is keressük, amely idáig észrevétlen maradt.

Nero számára örök ellentétet jelent a latin és a görög kultúra, a belőlük kibontakozó két személyiségminta. A hellén világba vágyik, mert barbárnak érzi Rómát a görögséghez képest. Környezetét, katonáit, a rómaiakat faragatlan latinoknak tartja a művelt görögökhöz viszonyítva.

[…] Kosztolányi „szócsöve” lehet a az életről, igazságról sztoikusan töprengő Seneca, de az írói szemlélet megvalósítója a regényben sokkal inkább a még csak nem is bölcselkedő, nem színlelő, érzelmileg elfogulatlan, csupán a megértett okokat feltáró Epaphroditus.

[…] Nero halálának leírásával rajzolódik ki Kosztolányi minden aktualitáson túlnövő hitvallása: a zsarnok, a gyilkos valóban szörnyeteg, tettei jóvátehetetlenek és rémisztőek, de halála előtt döbbenünk rá, hogy ő is csak halandó, olyan ember, akinek annyi gyilkosság után – a saját halálával kell megbirkóznia, saját halálfeladatát kell elvégeznie. Szeretetünket még halálával sem váltja ki, de szörnyetegből még utoljára, a végső percekben emberré válik, zavarodottságában sajnálatra méltó szenvedővé.

[…] Ebben az összefüggésben új értelmet nyer a Szabó Dezsővel folytatott vita is. Nero alakjában Kosztolányi nemcsak a dilettáns vagy a ripacs természetrajzát mutatta be, hanem a megbocsátás etikáját is. […]

A fröcskölő indulattal szemben a filozófiai, erkölcsi komolyság, az emberi tartás adja vértezetét. Merjünk szembenézni a Nerónak ezzel az olvasatával is. A Kosztolányi-életműben végighúzódó szeretetképesség, vagy éppen a felpanaszolt szeretethiány, s az a gondolat, hogy a részvét egy másik lélek megértésének lehetséges formája, mindez talán elfogadhatóvá teszi azt az értelmezést, hogy ez a nem-történelmi, nem-kulcsregény próza akár ezért az egyetlen fejezetért, ezért a nagyon kosztolányis gondolatért is íródhatott.

Fráter Zoltán, Utószó,

in: Kosztolányi Dezső, Nero, a véres költő, (A Magyar Próza Klasszikusai, 10. kötet), Unikornis, Budapest, 1994, 255–258.

Néhány évvel később, egy figyelemre méltó Kosztolányi-tanulmánykötetben jelent meg Bezdán Györgyi tanulmánya, aki a beszéd és a hallgatás motívumát vizsgálja a regényben, folyatva ezzel azt az értelmezési folyamatot, amely a nyolcvanas években megindult.

[…] Nero azonban nemcsak azért véres költő, mert vért ont, hanem azért is, mert „egy barbár véres izzadásával” alkotja műveit.

[…] A címben szereplő „vér” szó a szerző és a figura közötti test vérségre is utal. [ Bezdán szerint Nero szegény kisgyermek-szerű figura, sok a rokon vonása a fiatal Kosztolányival]

[…] A regény egyik fontos szervezőelve a szerepjátszás, melynek során Nero szerepválogatásai egyfajta tragikus keresés állomásainak tekinthetők.

[…] Nero a művészetnek az embereket egyesítő szerepet tulajdonít.

[…] A Nero-figura művészetfelfogása Nietzsche elméletére emlékeztethet:

[…] A „nemlét” a regényben a léttel szembeállított egyenrangú „tartományként” jelenik meg. A „hiány” a szöveg minden szintjét átjárja: dialógust, narrációt, tájleírást, grammatikát egyaránt.

[…] Nero „különös mosollyal” nyúlt a lantért, bizonyára remélve, hogy itt is behelyettesítheti magát Britannicus helyébe, ahogyan a tükörképe elbitorlása esetében is. A lant azonban Nero számára hasznavehetetlen.

[…] Nero mintha Britannicus leleplezni vélt titkát akarná megvalósítani azzal is, hogy a színházi fellépése előtt napokig nem szólal meg. Csakhogy ez gyötrelmes számára.

[…] A halál és a hallgatás egylényegűsége gyermekkora óta él Kosztolányiban: „Azóta vagyok ember, mióta nagyapámat láttam holtan […] költő, művész, gondolkodó is csak azóta vagyok. Az a roppant különbség, mely élő és halott között van; a halál hallgatása megértette velem, hogy valamit tennem kell. Én verseket kezdtem írni. Ha nem lenne halál, művészet sem lenne.” [Kosztolányi: Napló]

A hallgatás mint a gyász kifejezése egyfajta szolidaritás a halottal […]

[…] Britannicus titkát, a költészet titkát Nero erővel nem ismerheti meg. Korlátlan hatalma itt korlátba ütközik. Britannicust csak megöletni tudja, hallgatását azonban nem törheti meg.

[…] Nero hiába kér magyarázatot anyjától az öreg császár halálára […] A választalanság érzése egzisztenciális magánnyá fokozódik.

[…] Ebben a jelenetben hangzik el Nero szájából: „De az emberek nem érdemlik meg, hogy Isten megmutatkozzon.” A nagy kezdőbetűvel írt monoteista istenkép természetesen nem illik a regény szövetébe. A huszadik századi ember hiányérzete és ítélete ez antik mezben.

[…] A vízzel kapcsolatos természeti jelenségek gyakran válnak a hiányérzet kifejezőjévé. […] A tehetetlen vágy szimbólumává válik a szökőkút képe is, amelyből Nero hiába próbál ihletet meríteni a versíráshoz.

[…] A fáradtság, a spleen, a betegség, a meddő vágy hangulata átjárja az egész regényt.

[…] Nero költészete maga is mint űr, mint hiány jelentkezik a regényben, s ez a hiány is poétikai alaképítő eleme Nero figurájának. Nero abszurd módon viaskodik a semmivel, s küzdelme reménytelen.

[…] A kimondatlanság még feltűnőbb a regényszöveg ilyen hiányos mondataiban: […]

[…] A kihagyások, szaggatottság és váratlan képváltások technikája mellett a hiányérzet és választalanság érzékeltetéséhez hozzájárul az objektív narráció is.

[…] A szövegre jellemző líraiság is afféle „hideg líraiság”, mely érzelmi állásfoglalásról nem árulkodik.

[…] Kosztolányit ugyanúgy elragadja a kifejezés szépsége, mint Senecát, s neki is „két véleménye” van egy dologról.

Külön kitér arra problémára, amely a hagyományos Nero-kép kapcsán mindenki tudatában él, vagyis hogy Nero volt az első keresztényüldöző császár, de Bezdán figyelme éppen a kereszténység regénybeli hiányára irányul, némileg azonban túllép azon az interpretációs határon, amelyet a regény – véleményem szerint – megenged:

[…] Seneca és Nero sosem nevezik néven a keresztényeket.

[…] A kereszténység mint viszonyítási pont tehát jelen van a regényben: az író mint hiányt jeleníti meg.

[…] Ha Nerót a nietzschei kategóriák alapján dionüszoszi költőnek tekintjük, akkor ellenpólusának, az apollói lényegnek ismérvei Britannicusra alkalmazhatók.

[…] Az apollói princípium és a kereszténység közötti kapcsot Orpheusz, a csodálatos lantos alakja adhatja meg. […] A korai keresztény művekben Orpheusz alakja a „jó pásztorral” kapcsolódik össze, s Krisztussal azonosítják. [Graves és Kerényi alapján]

[…] Nero később össze is kapcsolja Britannicus-jelenséget a keresztényekkel: „Bajnoka vagy a szenvedésnek, akár azok a jómadarak, akik a föld alatt kuksolnak, bálványok előtt.”

Egyik utolsó megfigyelése viszont kétségtelenül a regényszerkezet egyik lényeges vonására mutat rá:

[…] Nero első és utolsó szerepe a „kisgyermek”. A regényzárás – a dada visszaemlékezése Nero gyermekkorára – visszavisz a szüzsé előtti időbe, s ezzel mintegy érvényteleníti a köztes időszak eseményeit.

Bezdán Györgyi,

„Mögötte, láthatatlan uszály, lebegett a végtelenség”: Hiány és hallgatás – Közelítések a transzcendencia felé Kosztolányi Dezső Nero, a véres költő című regényében

= Tanulmányok Kosztolányi Dezsőről, szerk. Kulcsár Szabó Ernő, Szegedy-Maszák Mihály,

Budapest, Anonymus, 1998, 61–78.

Lengyel András tanulmányában kapcsolódik ahhoz a vonulathoz, amely egy-egy motívum felől közelít a regényhez. Tanulmányában a maszk játszik ilyen központi szerepet, amelynek jelentőségére már Belohorszky Pál fölhívta a figyelmet.

[…] Ez a metaforikus maszk terminus, mint a lehetséges emberi szerepek egyikére bevezetett megnevezés utóbb, az önmagát, saját (politikai) szerepvállalásait a fikció keretében „megmagyarázó” Nero a véres költő című, 1922-ben publikált regényében vált szövegszervező motívummá.

[…] A maszk motívuma a regényben Neróhoz kötődik, az ő viselkedésével, önmeghatározó kísérleteivel kapcsolódik össze.

[…] A szerep, amely Nero énjét fölépíti, a költő szerepe, a művészé, aki kifejezi és megrögzíti a világot, a művészé, aki játszik.

[…] Az én-alakulás (és szerepfejlődés) következő fázisában a metaforikus maszk valódi maszkkal egészül ki. A császár – színészi ambícióktól hajtva – öntudattal veszi föl a maszkot:

[…] Amikor, letaszítván trónjáról, menekül, még az utolsó pillanatban is művész-szerep emlékeiben válogat. [nem egészen, inkább a különféle szerepei közt válogat]

[…] A Neróval összekapcsolódó maszknak, a megmerevedő szerepnek a párja és egyben ellenpólusa a regényben a művészszerepet megtestesítő Seneca költőként való szerepjátéka.

[…] A regényben, mint már sokan és sokszor leírták, Seneca az igazi művész, szinte mindenben Nero ellenpólusa. […] A gyakorlati sikeresség érdekében pedig, mint udvaronc ki-kilép a művész-szerepből.

[…] Nero és Seneca sorsa a szerepjáték végzetes következményeiről beszél […]

Lengyel András, Maszk és (költő)szerep

= Játék és valóság közt: Kosztolányi-tanulmányok,

Szeged, Tiszatáj, 2000, 107–122.

Szitár Katalin A prózanyelv Kosztolányinál című monográfiájában szintén a motívumok vizsgálata felől közelít a regény értelmezéséhez, számos esetben azonban félrecsúszik az értelmezése, mert hiába emeli ki a föld motívumát, ha a nap-motívum esetében nem vesz tudomást a Suetonius-féle életrajz adatáról (181-182), vagy általánosítja Nero alkotásra való képtelenségét (184), miközben kezdetben kifejezetten termékeny költőnek bizonyul a császár.

[…] Ebből a szempontból pedig a Nero úgy lehet a Caligula jelentésvilágának egyik elődje, hogy a hős halálának történetét összeköti az önazonosság megszerzésének folyamatával, s megtölti a föld motívuma által képviselt szemantikai tartalommal.

[…] a nap-motívumról értekezik, csak Suetoniust nem említi.

[…] Nero életének tragédiája: az alkotásra való képtelenség.

[…] A politikusi és az esztéta-szemléletmód nem fér össze, illetve nem érvényesíthető egyszerre. Seneca hol ezt, hol amazt áldozza fel, Nero azonban nem tudja feloldani a kettő közti feszültséget.

[…] …Nero kétféle szerepe, a császáré és a költőé csak egymástól független két létszférában képzelhető el.

[…] A regény szimbolikája az anyai, szülő, létrehozó erő materiális jelképében testesíti meg az alkotó erőt, s Nero, a császár terméketlen léte logikusan következik abból, hogy a hatalom feltétele: az életadó erő elpusztítása.

Indokolatlannak tekinthető továbbá Epaphroditus nevének túlzó értelmezése, hiszen Kosztolányi Nero szabadosának ábrázolásában alig tér el ókori forrásaitól.

[…] [ Miután Epaphroditus nevét Aphroditééből magyarázza] Epaphroditust nem intelligenciája s nem jelleme teszi alkalmassá vagy jogosulttá a szépség fogalmának meghatározására, hanem a nevében – neve belső formai jelentésében – hordozott szimbolikus szerep.

[…] Kosztolányi, az esztéta, a társadalmi-politikai kérdésektől elzárkózó alkotó felől fogalmazva: az egzisztenciális hatalomról való lemondás – a költői lét feltétele. Ahol a császár végződik, ott kezdődik a költő.

Szitár Katalin, A prózanyelv Kosztolányinál, Budapest, ELTE, 2000, 180–185.

Yoo Jin-Il Kosztolányi prózájának konfliktus-motívumai című monográfiájában a politikát, a politikumot kezeli központi motívumként, miként a regény eredetét is újfent a korabeli történelem és politika eseményeihez kapcsolja:

[…] hiszen pl. a „Nero” esetében nagyon is számolnunk kell az aktuálpolitikai ihletettséggel.

[…] A regény szinte minden emberi viszonyát eltorzítja a politika…

[…] Nem szabad Britannicus meggyilkolásában látni a fordulópontot: Nero már igen korán tanúbizonyságát adja annak, hogy a közéleti logikát alkalmazza olyan jelenségek elítélésére, melyek az ő személyes ízlésének, esztétikai attitűdjének nem felelnek meg…

[…] míg a „Nero”-ban éppen a társadalmi szabályok, a normák teljes hiánya a konfliktusok legmeghatározóbb forrása…

[…] s talán szimbolikus, hogy Britannicus egyetlen „emberi” vonása a hiúságnak is felfogható öltözködési szenvedély (ebben hasonlít pl. Kosztolányira): halála után ruhatárában Nero „sok száz tógát és tunicát” talál.

[…] magatartását lényegében a gátlásoktól egyre inkább mentesülő ösztön-én irányítja, tehetetlensége gyakorlatilag tőle független adottság, költői stílusára pedig az a hajlam jellemző, hogy leegyszerűsítse és szabályokba kényszerítse a módfelett bonyolult valóságot. […]

[…] Túl azon a korábban már ismertetett tényen, hogy Nero egoizmusa és hiúsága lényegében a kezdet kezdetétől deformálja a császár gondolkodásmódját, világpercepcióját (s alkalmatlanná teszi őt arra, hogy Britannicus szeretetre méltó emberi tulajdonságokat fedezzen fel benne), Nerót nem a szeretetvágy, hanem a költészet titka utáni vágyakozás hajtja Britannicus felé, tehát egy reménytelen megértési törekvés.

Yoo Jin-Il, Kosztolányi prózájának konfliktus-motívumai,

Budapest, Littera Nova, 2003, 49, 54, 57, 65, 133, 143–144.

Tverdota György tanulmánya a már korábban is hangsúlyozott halál-motívumot helyezi új megvilágításba, a sztoicizmus túlzott hatásával azonban aligha lehet számolni.

De Kosztolányinak az a műve, amely leglátványosabban koncentrálja a rögeszmét, a szorongást, s az ösztönt, amelyek a halál fogalmához kapcsolódnak, a Nero, a véres költő. Szerkezete a katalógusregények mintáját követi. […] Ha a Nerot, mint mondtam, nevelési regénynek tekintjük, akkor ez a nevelés egy nagyon kemény és tanulságos leckével kezdődik a jövőbeli császár számára: a halállal való első találkozással. Még hozzá nem idegen ember haláláról van szó, hanem az apjáéról, anyja férjééről. Nérót mélyen megrázza ez a gyászos esemény, gyökeresen megváltoztatja életét. […] A feladat tehát, amelyet Kosztolányi a Nero, a véres költőben végrehajtott, a legnehezebbek egyike volt. A halálról beszélni, de nem a sírbeszédek közhelyeivel, nem érzelgős módon, nem kegyes körülírásokkal, nem a vigasztalások retorikájával, hanem a szükséges komolysággal, amely nem nélkülözi az iróniát sem, nos ez az, ami méltó a magyar és az európai irodalom legjobbjaihoz. Úgy beszélni a halálról, ahogyan ezt Kosztolányi tette e regényében, ez egyben azt is jelenti, hogy az életről beszélünk méltósággal, azt is jelenti, hogy gyakoroljuk az erkölcsi, szociális szempontok feletti humanizmust, tehát az antropológiai humanizmust. […]

Tverdota György, Kosztolányi és a halál,

Üzenet, 2005, 3. szám.

Lengyel András, „…Csillogó felületek gyöngyhalásza” Kosztolányi Dezső nietzschei „vázgondolatai”című tanulmányában még korántsem merítette ki a nietzschei ihletettség lehetőségét.

[…] Másrészt, a gyakorlati Übermensch-pozíciótól távolította az elviekben egyébként tudatosan vállalt „szennyes” gyakorlat. Emlékezzünk csak az Aurélius című novella császári monológjára: „Tiszták csak addig lehetünk, amíg gondolatainkkal játszunk. Mihelyt hozzányúlunk az élethez, tele vagyunk az élet förtelmes ellentmondásával s kezünk csupa vér és csupa sár.” (Tsz, 275.) Ezt a besározódást, persze, a császárnak „vállalnia kell”, az uralkodói szerep erre kötelezi. De Kosztolányi – alkatának engedelmeskedve – mégis inkább a másik, a csupán „gondolatokkal játszó” lehetőségben ismerte föl az alkatának megfelelőt. Választását még inkább megerősítette, hogy a költő-császár-lét belső feszültségét személyes életében is megtapasztalta (1919–20-ban) – ennek lett azután lenyomata a Nero-regény, amelyben ez a probléma két változatban is megszólal. A regény ugyanis egyrészt Nero regénye, azé a Neroé, aki rossz költő, de költői „önkénnyel” él az erőszak, a hatalomgyakorlás eszközeivel, és Senecáé, aki igazi művész, de – téves helyzetfölmérése következtében – „odaadta magát” a politikának. Mindkettőjük sorsának alakítása a hatalomgyakorlás elleni, s a költészet művelése melletti érv. A végeredmény tehát, Kosztolányi gondolkodástörténeti stációinak ismeretében, nem is igen lehetett más, mint a homo morális és a homo aestheticus dualizmusának tételezése s az utóbbi melletti optálás: az Önmagamról összegző esszéje.

Lengyel András, „…Csillogó felületek gyöngyhalásza”, Kosztolányi Dezső nitzschei „vázgondolatai, in: Játék és valóság közt, Kosztolányi-tanulmányok,

Szeged, Tiszatáj Alapítvány, 2000, 54-99.

A 2010-es esztendő Kosztolányi-emlékévként kiváló alkalmat szolgáltatott arra, hogy ráirányítsa a figyelmet a költőre. Erre az alkalomra jelent meg Szegedy-Maszák Mihály monográfiája, amely egyik fejezete a Neróról szól, aminek azért is van különleges jelentősége, mert a szerző több alkalommal is foglalkozott a regénnyel, s a művel kapcsolatos több félreértést már egyik, negyedszázaddal korábban megjelentetett tanulmányában is igyekezett eloszlatni. Tavaly megjelent összefoglaló munkájában figyelme a regény műfajára, keletkezésének körülményeire, s különösen főalakjaira irányul, s megfontolásra érdemesek azok a megállapításai, amelyek Britannicusra és Senecára vonatkoznak:

Claudius fiának hallgatása összefüggésben lehet költeményeinek rejtvényszerű tömörségével. „Nagyon rövidek voltak a versek, szavalásra nem alkalmasak, majdnem megfoghatatlanok.” Nincs kizárva, Kosztolányi akár Mallarmé szonettjeire gondolhatott, amikor leírta e szavakat, de az is lehetséges, hogy a haiku-költészetre, mely nemcsak fordítóként, hanem a Negyven pillanatkép szerzőjeként is foglalkoztatta. Seneca hívja föl Nero figyelmét Britannicus rejtvényszerű rövid verseire, s a császár fölismeri nagyszerűségüket s ugyanakkor képtelen megfejteni őket: „Utolérhetetlennek érezte zenéjüket, mely szókat könnyű fuvalomként röpítette. Úgy rémlett, valami nagyon természetes és magától értetődő történik, ami mégis csoda. Irója mintha rabul ejtette volna az átlászó levegőt, vagy szeszélyes játékában megmerevitette volna a mindig-változó hullámot. Kutatja nyitját, de nem találta. Beléje akart hatolni. Egy fal zárta el az utat” (Kosztolányi, A véres költő, [1921], 57). A Nyugatban új folytatást kezdő tizenegyedik fejezet mintegy a „Testvérek” cím keltette várakozást cáfolja, az emberi érintkezés lehetetlenségét sugallja, de nem olyan mulatságosan, mint az Esti Kornél kilencedik fejezete, melyben a címszereplő „a bolgár kalauzzal cseveg bolgárul, a bábeli nyelvzavar édes rémületét élvezi”. Nero fölnéz Britannicusra és keserűséggel veszi tudomásul, hogy számára nincs lehetőség a magasabb szellemi értékek megközelítésére:

„– Mondtam, valami titkod van. […] Áruld el a módot, melyet ismersz, a szavak bűvöletét.

– Nem tudom, – mondta Britannicus és csodálkozva vállat vont.

– Te sokat szenvedsz bizonyára. Seneca mondta, hogy a nagy költők sokat szenvednek, a fájdalom beléjük hatol, átmegy vérükbe és aztán valami előttünk ismeretlen, rejtélyes uton, kijön verseikből. Ezt nem értettem. Aztán arról is beszélt, hogy ezek tulajdonképpen szeretik a szenvedést. Majdnem akarják. Mert csak szenvedés által láthatjuk meg a világot. Aki nem szenved, az vak. Az nem tud írni. Mondd, jó szenvedni?

– Jó, – felelt Britannicus és sietve hozzátette: – rossz” (Kosztolányi, A véres költő, [1921], 65).

Mi indokolja ezt a feleletet? Arra kell-e gondolnunk, hogy Britannicus nem akar őszinte lenni Nerohoz, mert az a meggyőződése, hogy a császárnak nincs joga kifürkészni az ő meggyőződését? Az értékeknek lényegükből vagy az értékelők elfogultságából származó viszonylagosságára céloz, vagy arra, hogy a dolgok minősítése mindig kétséges. Ő az egyetlen szereplő, aki szemlátomást többet tud a világról, mint az elbeszélő.

[…] „– Azért hivattalak, – mondta – hogy közöljem veled határozatom: Britannicus birtokait és hagyatékát közted és Burrus közt osztom meg. Tiéd a lant is – és átnyujtotta neki a lantot.

Seneca olvadozott a boldogságtól. Szemében mindenre kész hüség.

Áruló volt – szólt – megérdemelte, a trónodra tört.

Igen – vetette oda Nero megvetően, mert látta, mennyire nem ismeri őt Seneca.” (Kosztolányi, A véres költő, [1921], 111–112).

Ez a részlet egyértelműen elárulja, hogy a történetmondó kívülről láttatja Senecát, tehát ki van zárva annak a lehetősége, hogy Kosztolányi önarcképként fogta fel ezt a szereplőt. Seneca csak a regény végén emelődik föl, s ez összefügg a nézőpont módosulásával. Egy francia olvasó éles szemmel vette észre, hogy „minél inkább közeledik a halál, az elbeszélő annál inkább föladja a mindentudást”, és „a szelíd és nemes halál a vízben, Seneca végső tanúságtétele fokozott ünnepélyességgel ruházza föl a szövegrészt” (Vauthrin, Kosztolányi et la rencontre avec la mort, 1995, 162, 165). A jellem mindazonáltal nem változhat meg gyökeresen. A halállal szembesülő Seneca képes megfelelni a sajátmaga által hirdetett eszménynek. A végső órában sem igazán tud olyan ismert nézeteivel összhangban viselkedni, melyek szerint a „külső körülmények jelentősége lényegtelen”, „kölcsönbe kaptuk csupán azt, amiben élünk, ezért „idejében meghalni” jótétemény (Seneca, Vigasztalások, 1959, 74, 17, 32).

Szegedy-Maszák Mihály, Kosztolányi Dezső,

Budapest, Kalligram, 2010, 215–217, 226.

Tanulmányában – a befogadástörténet szempontjából általa kiemelt tanulmányok (Király István, Szegedy-Maszák Mihály, Bodnár György, Hima Gabriella, Szitár Katalin) rövid összefoglalása után – Érfalvy Lívia szintén két motívum jelentőségére összpontosít: egyfelől a regényben megjelenő költőszerepeket vizsgálja, másfelől a levegő, víz, föld, tűz motívumait – némiképpen Szitár Katalin szellemében.

A regény főbb férfi szereplői közül szinte mindenki író, költő, zenész, színész vagy irodalmár, tehát a művészi tevékenység valamely megnyilvánulási formájának művelője. Az általuk képviselt irodalom- és művészetszemlélet azonban egymástól igen eltérő paradigmákat hoz létre a regény világában. Ehhez járul hozzá a nézőpont folyamatos változása, melynek eredményeképp az egyes szereplőket és a hozzájuk kapcsolható költői elveket nem egy stabil narrátori nézőpont felől, hanem a nézőpontok sokféleségéből adódóan egy folytonosan relativizáló és egymást tükröző közegben ragadhatjuk meg. Az egyes művészek egymásról alkotott véleményéből kialakuló viszonylagosság tehát a megfogalmazott paradigmákat egymás ekvivalenseiként tünteti fel az egységesítő narrátori állásfoglalás igénye nélkül.

[…] A regény valódi poeta natusa, az önmagába zárkózó őstehetség azonban mégsem Lucanus, hanem Britannicus. Ő az a költő, aki iránt mindenki feltételen elismeréssel viszonyul: „Lucanus lázas elragadtatással beszélt írásairól. Őt nevezte a jövendő költőjének. Seneca csodálta” (41.), sőt még Nero is benne látta az abszolút költőiség megtestesítőjét, az egyetlen igazi és legyőzhetetlen ellenfelet. Nerót Britannicus verseinek zeneisége ragadja meg, a „szavak bűvölete”, melynek varázsát a(z) (el)hallgatás – zenei értelemben a szünet, költői értelemben a csönd – adja: „Minden szavad mögött annyi hallgatás áll, hogy megnövekszik a súlya, mikor kimondod és leírod, annyi csönd, hogy zavarba hozol vele mindenkit. Verseidben is ezt vettem észre. Minden igéd mintegy a hallgatás tornyából lép ki, mindenkit megtévesztve, sápadtan és jelentősen”. (49.) Ennek értelmében a csönd a nyelv „nullfoka”, mely a nyelvet költői státusában mutatja fel. Britannicus költészete Nero értelmezésében a csöndből keletkező hang költészete. A hétköznapi nyelv inerciájának megszüntetése tehát a költői nyelv születésének előfeltétele.

[…] Nero művészetszemlélete és művészi tevékenysége a fent bemutatott írókkal ellentétben túlmutat a költői tevékenység határán, hiszen számára a zene, az írás, a szavalás és a színjáték egyaránt a művészlét megnyilvánulási formája. Már a szöveg mottójául választott Suetonius-idézet előrevetíti, hogy számára a zene az elsődleges, a költészet ennek csak egyfajta kísérője. A zenei és költői tevékenység között a hang rögzítése és megőrzése teremt analógiát, ami Nero számára a művészi tevékenység alapja:

[…] A szöveg trópusaiból kibontakozó értelemvonatkozások alapján tehát a költői-művészi tevékenység lényege az aesthesis, az érzéki és érzékletes teremtés, melynek megtestesítője a homo aestheticus, az érzéki alapú szépségek embere. A szöveg képi világa a természetben működő költői potenciálra való ráhagyatkozásban látja ennek megvalósíthatóságát, ami az empirikus – társadalmilag-biológiailag meghatározott – én feladása árán valósulhat csak meg. „Csak az vallhatja magát homo aestheticusnak, aki nem tudja azonosítani magát a társadalmi létet szabályozó, alapvető elvekkel, aki létének a társadalmi életbe ágyazottságát nem veszi tudomásul.”

Jegyzet József Attila: Kosztolányi Dezső, In: József Attila összes művei III., Budapest, Akadémiai, 1958, 170.

A regényben ezt az esztétikai elvet valósítja meg Britannicus, aki a szavak segítségével véghezvitt te- remtés által az ember metafizikai én-jét hivatott felmutatni.

Érfalvy Lívia: Tropologikus működésmód

Kosztolányi Dezső Nero, a véres költő című regényében,

Iskolakultúra, 2011, 4–5. szám, 75–89.

Az elmúlt kilencven év alatt – szemmel láthatóan – nem csökkent a regény népszerűsége sem az olvasók, sem az értelmezők körében. Mindez azt is eredményezi, hogy egyre újabb és újabb szempotok merülnek föl a regény interpretációjában, ami kétségtelenül e Kosztolányi mű jobb, teljesebb megértése felé vezet bennünket.