Pacsirta - Befogadástörténet

A REGÉNY BEFOGADÁSTÖRTÉNETE

A regény keletkezésére, forrásaira vonatkozó szerzői nyilatkozatok, levelek

Nyilatkozatok

„– Foglalkozik-e ezen kívül még valamivel?

Igen. Húsvétra két kötetem jelenik meg: A bús férfi panaszai, mely folytatása lesz a »Szegény kisgyermek panaszai«-nak és a »Pacsirta«, melyet a Nyugat részletekben már hozott.” (199.)

Dr. Gál János, Kosztolányi Dezső nyilatkozik legközelebbi terveiről = A Fejérmegyei Napló vasárnapi melléklete, 1924. márc. 30., 31. évf., 75. sz., 2. (Kötetben, GyG 197-200.)

„– Egyébként – folytatja kis szünet után – most olaszul jelennek meg regényeim s verseim, németül Klein, a fordítóm ülteti át a Pacsirta című regényemet s ugyanezt franciára magam fordítom.”

Szombathy Viktor, Kosztolányi Dezső az irodalomról, Európa csődjéről s a mai ember iránynélküliségéről = Prágai Magyar Hírlap, 1926. febr. 28., 5. évf., 49. sz., 9. = Hiányzik az áhitat” (Kosztolány-interjúk), összeállította Hafner Zoltán = Üzenet, 2001. tavasz, 31. évf., 1. sz., 60–63.

„[…] »Pacsirta« annyira közel van a szívemhez, hogy a regény megjelenése előtt – lelkiismeretem nyugtatására – sürgönyöket váltottam hozzátartozóival s noha ők határozottan lebeszéltek közzétételéről, mégse fogadtam meg tanácsukat; […]”

Kosztolányi Dezső, Indiszkréció az irodalomban = Nyugat, 1927. márc. 16., 20. évf., 6. sz., 457–458. (Kötetben: Kosztolányi Dezső, Ábécé, s. a. r. Illyés Gyula, Budapest, Nyugat, [é. n.] [Kosztolányi Dezső hátrahagyott művei, V], 64.)

„A Pacsirta akkor támadt bennem, amikor megpillantottam egy szegény vénleány apró, feketésen csillámló, romlott fogait.”

Kosztolányi Dezső, Hogy születik a vers és a regény I–II. = Pesti Hírlap Vasárnapja, 1931. márc. 8. és 15. (Kötetben: K. D., Ábécé, s. a. r. Illyés Gyula, Budapest, Nyugat, [é. n.] [Kosztolányi Dezső hátrahagyott művei, V], 151.)

Levelek

OSVÁT ERNŐNEK

Budapest, 1922 [vége] kedd

Drága jó barátom,

elhoztam neked új regényemet kéziratban. Az az érzésem, hogy ilyet még nem írtam. Olvasd el, s számolj be nekem őszinte véleményedről. Nagy hálára kötelez kedvességed.

A kéziratra vigyázz, mert egyetlen példány. Öt-hat napig ráérsz az olvasással.

Ölel hű

Desiréd

KDLN, 812. levél, 476

REMÉNYI JÓZSEFNEK

[részlet]

Budapest, [1923. ?] március 16.

Drága Reményim,

én, mint utolsó levelemben írtam neked, egy regényt írtam, egyetlen hónap alatt, szakadatlan lázban. A Nyugat közli, valószínűleg már májusban.

Ezért hallgattam. Nem foglalkoztam semmivel a munka közben, még kedves barátaimra sem gondoltam, kikkel öröm a távolból is beszélgetni.

Tegnap készültem el. Ma pedig már elolvastam első kötetedet. (480.)

KDLN, 818. levél, 480–481.

ID. KOSZTOLÁNYI ÁRPÁD LEVELE

[részlet]

Örülünk, hogy regényedet befejezted, reméljük, teljes sikerrel. Ird meg a címét, mit még nem tudunk s azt is, ki és mikor fogja kiadni? (86.)

CsLev, 66. levél (1923. április 15.), 84–86.

TEVAN ANDORNAK

[részlet]

Éjjel-nappal dolgozom, nyakig a munkában, íróskodva a mindennapi kenyérért. […] A barbár idő áldozata vagyok. Aztán pár hónap óta írtam a Pacsirta című regényemet is, melyet most közöl a Nyugat. (482.)

KDLN, 822. levél (1923. május 6.), 482–483.

KÁRPÁTI AURÉLNAK

Budapest, 1924. június 6.

Kedves Aurél,

nem a kritikát köszönöm meg neked, hanem az okosságot, a fényt, mely cikkedből árad. Rettenetesen szenvedtem eddig. Egy kritikusom azt írta, hogy a Pacsirta „kedves, derűs könyv”.

Minden [?] szeretettel ölel

Kosztolányi Dezső

KDLN, 842. levél, 492.

KUNCZ ALADÁRNAK

[Budapest, 1924. június 25.]

Kedves Barátom!

Sajnálattal értesítelek, hogy az Ady-ünnepre nem rándulhatok le ezer és egy ok miatt, pedig szeretnélek már látni. Remélem azonban, hogy enélkül is meg tudunk egyezni majd regényemre vonatkozóan. Tíz napon belül elküldhetem majd neked a felét, teljesen hibátlanul kiszedve, s ti olyan adagokban közölhetitek, amint nektek tetszik. Kérlek azonban, akkor azonnal küldj valami pénzt, mert a római költséget több helyről kell összekaparnom. A Pacsirtá-ról való ismertetésed várom. Ma adtam postára zárt borítékban új verseskönyvemet is. Folyton dolgozom, mert csak ez érdekel. Regényemmel a múlt héten lettem teljesen kész. Szeretném, ha elolvasnád. Azt hiszem, ilyet még nem sikerült írnom.

Szeretettel ölellek:

Kosztolányi Dezső

KDLN, 844. levél, 492.

FÜST MILÁNNAK

Budapest, 1928. július 22.

Drága Milán,

a P. H. 3 cikkedért 90 Pt utalt ki, melyet most vitt ki feleségem Erzsinek.

Cikkeid – ismétlem – jók, talán [?] közöljük. Rövidebbek is lehetnének. Kár beléjük ennyi szufla. De szeretnénk kiérezni azt is, hogy az író kedvvel írta őket. Még azt is? – kérdezte a kéjhölgy coitus közben. – Lihegjek is?

Mindezt csak a jövőre. Lihegj, Milán. Egy kicsit.

Stresemann-nal, aki veled nyaralt, milyen jó lett volna egy beszélgetés. (Nem nekem. A lapnak.)

Ez tekintélyt szerzett volna neked a P. H.-nál. Nekem azóta van tekintélyem, mióta a pápával beszéltem. (Nem a Pacsirta óta.)

Írj, drágám. Ölel

Desiré

KDLN, 986. levél, 571.

BALLA IGNÁCNAK

[részlet]

Budapest, 1928. XI. 20.

Holnap postára adom két magyar tárgyú regényemet: az egyik, a Pacsirta, egy vidéki vénkisasszony tragikomikus története, a másik, az Aranysárkány, egy tanár históriája, a nevelő, a jóember harca a garabonciás ifjúsággal. Mind a kettőt alkalmasnak vélem a kiadásra. (950.)

Bíró-Balogh Tamás, „A véres költőt a te baráti fáradozásod Itáliában is diadalra juttatja”. Kosztolányi Dezső és Balla Ignác levelezése = Jelenkor, 2008, 9. sz., 938–957.

FÜST MILÁNNAK

[részlet]

[Az Ady-vita kapcsán őt ért támadásokról ír.]

A támadók sohase beszéltek így Farkas Imréről, Forró Pálról, mint most rólam. Senkinek se jut eszébe ezt írni: bocsánat, gondoljanak a Meztelenül egy-két sorára, a Pacsirtá-ra, vagy az Édes Anná-ra. (581.)

KDLN, 1007. levél (1929. július 24.), 580–581.

Könyvismertetések, kritikák, tanulmányok

Jegyzet A jegyzék kizárólag a magyar nyelven írott (vagy idegen nyelvű, de Magyarországon megjelenő, például: Pester Lloyd) méltatásokat és ismertetéseket adja közre, mivel a regény külföldi fogadtatásának hiánytalan elősorolására aligha nyílna mód, s az ismert anyag jobbára az életművet és a tartalmat röviden ismertető írásokat foglal magába.

1923

Kuncz Aladár, Kosztolányi Dezső = Ellenzék, Cluj-Kolozsvár, 1923. ápr. 29., 44. évf., 98. sz., 9.

[Szerző nélkül], Kosztolányi Dezső „Pacsirta” = Az Est, 1923. máj. 1., 14. évf., 98. sz., 8. (Annotáció: híradás arról, hogy a Nyugat megkezdi a Pacsirta közlését.)

[Szerző nélkül], Pacsirta = Az Est, 1923. máj. 4., 14. évf., 100. sz., 6. (Annotáció: rövid híradás arról, hogy a Pacsirta Nyugatban való közlése már most nagy érdeklődést váltott ki.)

1924

[Szerző nélkül], Kosztolányi Dezső: Pacsirta = Az Érdekes Újság, 1924. máj. 22., 12. évf., 21. sz., 7.

Kárpáti Aurél, Pacsirta. Kosztolányi Dezső új könyve = Pesti Napló, 1924. jún. 6., 75. évf., 110. sz., 4.

r. r., Realizmus és romantika = Uj Nemzedék, 1924. jún. 8., 6. évf., 113. sz., 4. (Annotáció: Kosztolányi Dezső, Pacsirta, Budapest, Athenaeum, 1964, I. – Erdős Renée, Borsó hercegnő, Budapest, Singer és Wolfner, 1924, 159, I.)

Forbáth Sándor, Pacsirta. Kosztolányi Dezső új regénye = A Társaság, 1924. jún. 8., 11. évf., 21. sz., 327–328.

Tersánszky J. Jenő [Tersánszky Józsi Jenő], Kosztolányi Dezső: Pacsirta = Nyugat, 1924. jún. 16., 17. évf., 11. sz., 817–819.

sz. k., „Pacsirta” Kosztolányi Dezső regénye = Budapesti Hirlap, 1924. jún. 17., 44. évf., 118. sz., 7 (ismertető).

Hellebrandt Árpád, Kosztolányi Dezső: Pacsirta = Irodalomtörténeti Közlemények, 1924. júl.–dec., 34. évf., 3–4. sz. (Az 1924. év irodalomtörténeti munkássága rovat.)

Zs, Kosztolányi Dezső: Pacsirta = Élet, 1924. aug. 10., 15. évf., 15. sz., 300 (Beküldött könyvek rovata).

József Turóczi-Trostler, Der Dichter Desider Kosztolányi = Pester Lloyd, 1924. September 6. (Abendblatt), 71. Jahrgang, Nr. 186., 6–7. (Annotáció: Könyvismertetés: Kosztolányi Dezső: A bús férfi panaszai, Genius, 1924; Pacsirta, Athenaeum, 1924.)

[Szerző nélkül], Ujdonság-ismertetés = „Afra”, 1924. [?], [? évf.], 3. sz., 3.

[Szerző nélkül], Kosztolányi Dezső: Pacsirta = Magyar Könyvpiac, 1924. [?], [? évf.], 3. sz., 2.

[Szerző nélkül], Az „AFRA” újdonságai = Magyar Könyvpiac, 1924. [?], [? évf.], 3. sz., 4.

1925

Alszeghy Zsolt, Elbeszélők. Összefoglaló könyvszemle. A legutóbbi év legjelentősebb szépirodalmi alkotásai = Irodalomtörténet, 1925, 14. évf., 1. sz., 12–13.

1926

Dánielné Lengyel Laura, Kosztolányi Dezső = Budapesti Hírlap, 1926. jún. 9., 46. évf., 127. sz., 9.

1927

Földi Mihály, Kosztolányi Dezső regényei = Nyugat, 1927. aug. 1., 20. évf., 15. sz., 170–185.

1928

[szerző nélkül], Kosztolányi, Dezső: Lerche (Roman) = Ungarische Jahrbücher, 1928. Juli, Band VIII., 200.

[Szerző nélkül], Három magyar könyv német nyelven = Korunk, 1928, 3. évf., 1. sz., 77.

[Szerző nélkül], A „Pacsirta” – németül = Színházi Élet, 1928. nov. 18., 18. évf., 47. sz., 71.

1929

Németh László, Kosztolányi Dezső = Erdélyi Helikon, 1929. márc., 2. évf., 3. sz., 189–190. (Kötetben: Németh László, Két nemzedék, Budapest, Magvető, 1970.)

1936

[Szerző nélkül], A „Száz könyv” sorozatban Schöpflin Aladár beszél Kosztolányi Dezső „Pacsirta” című regényéről = Rádióélet, 1936. febr. 14., 8. évf., 7. sz., 23.

[Szerző nélkül], Kedd, február 18. = Esti Kurir, 1936. febr. 18., 14. évf., 40. sz., 15. (Annotáció: Schöpflin Aladár beszél a rádióban Kosztolányi Dezső Pacsirta című regényéről.)

1938

Baráth Ferenc, Kosztolányi Dezső, Zalaegerszeg, Pannónia, 1938. (A regényről: 81–83.)

Szegzárdy-Csengery József, Kosztolányi Dezső = Értekezések a Magyar Királyi Ferencz József Tudományegyetem Magyar Irodalomtörténeti Intézetéből 18., Szeged, 1938. (A regényről: 85–86.)

1939

Semjén Gyula, A regényíró Kosztolányi = Vigilia, 1939. jan., 5. évf., 1. sz., 178–183, 246–253.

1940

Barta János, Vázlat Kosztolányi arcképéhez = Esztétikai Szemle, 1940, 6. évf., 1–2. sz., 49–65. (Kötetben: Barta János, Klasszikusok nyomában. Esztétikai és irodalmi tanulmányok, Budapest, Akadémiai, 1976, 436–451.)

1942

Devecseri Gábor, Kosztolányi rímei = Diárium, 1942. jan., 3. évf., 1. sz., 5–10. (Kötetben: Devecseri Gábor, Az élő Kosztolányi, [Budapest], [1945] [Officina Könyvtár, 80–81], 22–23.)

[Szerző nélkül], Kosztolányi Dezső: Pacsirta = Magyarország, 1942. ápr. 20., 49. évf., 88. sz., 4. (Új könyvek rovat)

[Szerző nélkül], Pacsirta. Kosztolányi Dezső regénye = Magyar Nemzet, 1942. ápr. 22., 5. évf., 90. sz., 9.

[Szerző nélkül], Kosztolányi Dezső: Pacsirta = Esti Kurir, 1942. ápr. 25., 20. évf., 93. sz., 6.

[Szerző nélkül], „Kosztolányi Dezső: Pacsirta” = Új Magyarország, 1942. ápr. 26., 8.

(-dy -s) [Erdődy János], „Vidéki kispolgárok” = Népszava, 1942. ápr. 26., 70. évf., 94. sz., 9.

[Szerző nélkül], Kosztolányi Dezső: Pacsirta = Új Nemzedék, 1942. máj. 2., 24. évf., 99. sz., 7.

[Szerző nélkül], Pacsirta. (Kosztolányi Dezső regénye) = 8 Órai Újság, 1942. máj. 5., 28. évf., 101. sz., 5.

[Szerző nélkül], Kosztolányi Dezső: Pacsirta = Tolnai Világlapja, 1942. máj. 13., 44. évf., 19. sz., 25.

[Szerző nélkül], Kosztolányi Dezső: Pacsirta. Révai Kiadás = Magyar Kulturszemle, 1942. máj. 15., 5. évf., 5. sz., 117–118.

a. k., Kosztolányi Dezső Pacsirta = Film Színház Irodalom, 1942. máj. 15–21., 5. évf., 20. sz., [33].

Szabó Zoltán, A „Pacsirta” = Magyar Nemzet, 1942. máj. 20., 5. évf., 113. sz., 9.

[Szerző nélkül], Pacsirta. Kosztolányi Dezső regénye = Délibáb, 1942. máj. 23., 16. évf., 21. sz., 18.

[Szerző nélkül], Kosztolányi Dezső: Pacsirta = Esti Kis Ujság, 1942. máj. 27., 56. évf., 118. sz., 2.

Büjti László, Kosztolányi Dezső: Pacsirta (Révai) = Új Élet. Szociális és világnézeti Szemle, 1942. jún., 1. évf., 3. sz., 96.

[Szerző nélkül], Pacsirta. (Kosztolányi Dezső regénye) = Hétfő, 1942. jún. 1., 5. évf., 22. sz., 5.

[Szerző nélkül], Kosztolányi: Pacsirta = Nemzeti Újság, 1942. jún. 21., 24. évf., 139. sz., 18.

[Szerző nélkül], Kosztolányi Dezső: Pacsirta = Magyar Kultúra, 1942. júl. 5–20., 29. évf., 13–14. sz., 32.

Kenyeres Imre, Két Kosztolányi regény = Diárium, 1942. dec., 3. évf., 12. sz., 280.

1943

Székely Júlia, [Kosztolányi Dezső: Pacsirta] = Ujság, 1943. szept. 1., [?] évf., 94. sz., 6.

1947

Rónay György, Kosztolányi Dezső Pacsirta = R. Gy., A regény és az élet. Bevezetés a 19–20. századi magyar regényirodalomba, Budapest, Káldor, 1947, 355–360. (Újraközölve: Tükörben. Kosztolányi Dezső, szerk. Réz Pál, Budapest, Századvég, 1993, 142–147.)

1957

Károlyi Ilona, Kosztolányi Dezső = Kosztolányi Dezső, Pacsirta, regény, [Budapest], Szépirodalmi, 1957, 319–323. (Annotáció: utószó.)

1958

J. Soltész Katalin, Az irodalmi helynévadás = Magyar Nyelvőr, 1958, 82. évf., 1. sz., 50–61. (Különösen: 53, 55, 59, 60.)

1959

Horváth Mária, A nyelvi formák szerepe Kosztolányi prózájában. A Pacsirta című regény elemzése = A Kiadói Főigazgatóság stilisztikai évkönyve, Budapest, 1959, 330–407.

Horváth Mária, Sárszeg: Adalékok az írói (irodalmi) helynévadáshoz = Magyar Nyelvőr, 1959. okt.–dec., 83. évf., 4. sz., 423–428.

1960

Deme László, Kosztolányi és a magyar nyelv (Születésének 75. évfordulójára) = Magyar Nyelvőr, 1960. ápr.–jún., 84. évf., 2. sz., 136–148. (Különösen: 145–147.)

1962

Zolnai Vilmos, A regény egysége I. Kosztolányi Pacsirtájáról = A Könyvtáros, 1962. máj., 14. évf., 5. sz., 297–299.

Zolnai Vilmos, A regény egysége II. Kosztolányi Pacsirtájáról = A Könyvtáros, 1962. jún., 14. évf., 6. sz., 354–356.

Szilay László, Három magyar szerző csehül = Világirodalmi Figyelő, 1962, 8. évf., 1. sz., 104–106. (Annotáció: a cseh Pacsirta-fordításról.)

1963

Szabó György, Utószó = Kosztolányi Dezső, Pacsirta, Budapest, Szépirodalmi, 1963, 179–183.

1964

Illés Endre, Pacsirta. A magyar ancien régime regénye filmen = Film Színház Muzsika, 1964. febr. 7., 8. évf., 6. sz., 4–5.

1965

Illés Endre, Szigorlat az Üllői úton. (Naplójegyzetek) = Népszabadság, 1965. jan. 24., 23. évf., 20. sz., 8–9. (Kötetben: Illés Endre, Pacsirta = I. E., Szigorlat, Budapest, Magvető, 1969, 81–85.)

1966

Sőtér István, Kosztolányi Dezső = S. I., Tisztuló tükrök, Budapest, Gondolat, 1966, 131–146.

1969

szőcs istván, Kosztolányi Dezső Pacsirta = Utunk, 1969. jún. 6., 24. évf., 23. sz., 4.

Kiss Ferenc, A Pacsirta = 7 Nap, 1969. okt. 31., 24. évf., 44. sz., 10–11.

1971

Győri János, Utószó = Kosztolányi Dezső, Pacsirta, regény, Budapest, Szépirodalmi, 1971, 151–154.

1972

Belohorszky Pál, Tragikus öröklét a pillanatban. Gondolatok Kosztolányi Dezső prózájáról = Világosság, 1972. nov., 13. évf., 11. sz., 677–683.

1973

Mezei József, A magyar regény, Budapest, Magvető, 1973, 609–611.

1975

Kiss Dénes, Kosztolányi átváltozásai. Pacsirta »a szegény kisgyermek panaszai« késői megtestesítője = Üzenet, 1975. febr.–márc., 5. évf., 2–3. sz., 151–153.

Belohorszky Pál, A „szép” morálja. Kosztolányi Dezső regényei = Irodalomtörténet, 1975, 57. évf., 3. sz., 552–590.

1976

Bori Imre, Kosztolányi Dezső regényei = B. I., Fridolin és testvérei, 1976, Újvidék, Forum, 335–369. (A regényről: 347–351.)

Rónay László, Kosztolányi nagy regényei = Irodalomtörténeti Közlemények, 1976, 81. évf., 1. sz., 54–71.

1977

Rónay László, Kosztolányi Dezső, Budapest, Gondolat, 1977. (A regényről: 145–164.)

1979

Kiss Ferenc, A Pacsirta = K. F., Az érett Kosztolányi, Budapest, Akadémiai, 1979, 175–208.

1981

Fülöp László, Lélektan, erkölcsrajz, sorsábrázolás = Literatura, 1981, 1–2. sz., 113–124. (Kötetben: Fülöp László, Realizmus és korszerűség, Budapest, Tankönyvkiadó, 1987, 96–131.)

Oleg Rosszijanov, A hétköznapi rossz = O. R., „A világ újraépül…”, Budapest, Európa, 1981, 151–174.

1984

Zágonyi Ervin, Kosztolányi Csehov-élménye nyomában = Irodalomtörténet, 1984, 66. évf., 2. sz., 304–334.

1985

Barabás Judit, Szerkezet és érték (a kétféle életstratégia regénye: a Pacsirta) = Üzenet, 1985. febr.–márc., 15. évf., 2–3. sz., 105–114.

Lévay Endre, „A húgomat a bánat eljegyezte…” (a Pacsirta modelljéről, Kosztolányi Máriáról) = Üzenet, 1985. febr.–márc., 15. évf., 2–3. sz., 249–251.

Papp György, Pacsirta idegenben. Egy Kosztolányi-regény szerbhorvát kiadásának fordítástörténeti tanulságai = Híd, 1985. okt., 49. évf., 10. sz., 1355–1362.

Illés Endre, Pacsirta = Új Írás, 1985. nov., 25. évf., 11. sz., 9–11. (Kötetben: Illés Endre, Pacsirta = Tükörben. Kosztolányi Dezső, szerk. Réz Pál, Budapest, Századvég, 1993, 148–152.)

Sőtér István, A rejtőző Kosztolányi = Új Írás, 1985. nov., 25. évf., 11. sz., 3–8. (Kötetben: Sőtér István, A rejtőző Kosztolányi, szerk. Mész Lászlóné, Budapest, Tankönyvkiadó, 1987, 7–15.)

Levendel Júlia, Így élt Kosztolányi Dezső, Budapest, Móra, 1985. (A regényről: 142–149.)

1986

Bori Imre, A „honi” világ két regénye = Bori Imre, Kosztolányi Dezső, Újvidék, Forum, 1986, 141–149.

Király István, Kosztolányi. Vita és vallomás, Budapest, Szépirodalmi, 1986. (A regényről: 88–103.)

1987

Illés Endre, Kosztolányi Dezső = I. E., Napfoltok, Budapest, Magvető, 1987, 332–344. (A regényről, filmről: 338–344.)

Szegedy-Maszák Mihály, Körkörösség és transzcendencia a Pacsirtában = A rejtőző Kosztolányi, szerk. Mész Lászlóné, Budapest, Tankönyvkiadó, 1987, 66–82. (Újraközölve: Tanulmányok Kosztolányi Dezsőről, szerk. Kulcsár Szabó Ernő–Szegedy-Maszák Mihály, Budapest, Anonymus, 1998, 79–91.)

1991

Mohai V. Lajos, Harc a szereppel való azonosulásért. (Szempontok a Pacsirta elemzéséhez) = Irodalomtörténet, 1991, 73. évf., 1. sz., 35–78.

Mohai V. Lajos, Hamis atmoszférájú élet: Vajkay Ákos = M. V. L., Kiszolgáltatottak és szerepvesztők: a Pacsirta és az Aranysárkány regényalakjairól, Budapest, Zrínyi, 1991 (Z-füzetek), 5–28.

1992

Hima Gabriella, Kosztolányi és az egzisztenciális regény. (Kosztolányi regényeinek poétikai vizsgálata), Budapest, Akadémiai, 1992 (Irodalomtörténeti Füzetek, 125). (A regényről: 91–113.)

1993

Harmat Pál, A sekélység és a mélység = Orpheus, 1993, 4. évf., 2–3. sz., 25–40.

Tarján Tamás, Utószó = Kosztolányi Dezső, Pacsirta, regény, Budapest, Magyar Hírlap Kiadó, Maecenas, 1993, 123–127.

1994

Karátson Endre, A szorongás és a részvét esztétája = K. E., Baudelaire ajándéka, vál. Csordás Gábor, Jelenkor, Pécs, 1994, 75–97.

1995

Juhász Erzsébet, Hiány és többlet. A távolságtartások rendszere Kosztolányi Dezső Pacsirta című regényében = Üzenet, 1995, 25 évf., 4–6. sz., 222–227. (Kötetben: Az emlékezés elevensége, Kosztolányi Dezső Napok a szülőföldön, szerk. Hózsa Éva et al., Szabadka, Városi Könyvtár, 2007, 112–118.)

1997

Mohai V. Lajos, A vidéki élet kulisszái. Egy sematikus szál Kosztolányi korai költészetében = Orpheus, 1997. ősz, 8. évf., 131–136. (Különösen: 135–136.)

Olasz Sándor, A regényíró Kosztolányi = O. S., A regény metamorfózisa, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1997, 50–62.

1998

Anna Sprawka, Kosztolányi Pacsirta című regényének pszichoanalitikus interpretációja = Debreceni Szemle, 1998. szept., 6. évf., 3. sz., 394–399.

Ádám Péter, Kosztolányi – franciául = Magyar irodalom fordításokban (1920–1970). II. Hankiss János Tudományos Ülésszak (Debrecen, 1997. október 16–18.), szerk. Gorilovics Tivadar, Debrecen, Kossuth Lajos Tudományegyetem, 1998, 7–12.

2000

Szitár Katalin, A prózanyelv Kosztolányinál, Budapest, Asteriskos, 2000. (A regényről: 43–71.)

2001

Predrag Čudic, Kosztolányi Dezső Pacsirtájának fordításáról = Üzenet, 2001, 31. évf., 2. sz., 224–226. (Kötetben: Az emlékezés elevensége. Kosztolányi Dezső Napok a szülőföldön, szerk. Hózsa Éva, Arany Zsuzsanna et al., Szabadka, Városi Könyvtár, 2007, 587–589.)

Hózsa Éva, A bukdácsoló Kosztolányi-képépítés = Üzenet, 2001. tavasz, 31. évf., 1. sz., 6–8. (Kötetben: H. É., Melyik Kosztolányi(m)?, Szabadka, Életjel, 2011, 131–133.)

Papp György, A magyar irodalom ajándéka. Pacsirta idegenben = P. Gy., Milyen kritika a fordításkritika?, Tóthfalu, Logos, 2001, 121–141.

2002

Sedlmayr Krisztina, Életmód és enteriőr Kosztolányi Dezső Pacsirta című regényében = Folia Historica, XXIII, Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum, 2002, II, 105–115.

2003

Yoo Jin-Il, Kosztolányi prózájának konfliktus-motívumai, Budapest, Littera Nova, 2003.

Réz Pál, Utószó = Kosztolányi Dezső összes regényei, [Szeged], Szukits, 2003, 613–614.

2006

Lukáts János, Csúnya történet (Kosztolányi Dezső Pacsirta című regényéről) = PoLíSz, 2006. júl.–aug., 19. évf., 96. sz., 89–94.

Rancz Teréz, A nonverbális kommunikáció szemantikai szerepe Kosztolányi Dezső Pacsirta című regényében = Pedagógiai Műhely, 2006, 31. évf., 4. sz., 17–24.

Bónus Tibor, A csúf másik. A saját idegenségének irodalmi antropológiájáról. Kosztolányi Dezső: Pacsirta, Budapest, Ráció, 2006.

2007

Benyovszky Krisztián, Irodalmi étlapok = Alföld, 2007. szept., 58. évf., 9. sz., 105–115. (Kötetben: Benyovszky Krisztián, Szövegek szeszélye, Dunaszerdahely, Nap Kiadó, 2010, 149–167.)

Dobayné Fenyvesi Ildikó, Kosztolányi Dezső. Pacsirta = Kosztolányi Dezső, Pacsirta, regény, Budapest, Mérték, 2007 (Kötelezők Mértékkel), 168–185.

Szegedy-Maszák Mihály, A kettős Monarchia emléke a magyar irodalomban = A magyar irodalom történetei, Budapest, Gondolat, 2007, III, 96–107.

2010

Németh Nikolett, Kosztolányi Dezső/Ranódy László: Pacsirta. Az identitás nyomában, a film mint értelmezési lehetőség = Napút, 2010. jan.–febr., 12. évf., 1. sz., 12–25.

Marko Čudic, Kosztolányi prózája szerb nyelven, eltérő fordítói poét ikák tükrében = Kihez vagy mihez hű? Tanácskozás fordításról, ferdítésről és nem fordításról Kosztolányi szellemében, szerk. Ágoston Pribilla Valéria et al., Szabadka, Városi Könyvtár Szabadka, 2010, 34–38.

Mohai V. Lajos, A sárszegi regények és környezetük. Vonások Kosztolányi Dezső 1920-as évekbeli munkásságához, Szombathely, Savaria University Press, 2010.

Szegedy-Maszák Mihály, A parlagiság mint érték = Sz.-M. M., Kosztolányi Dezső, Pozsony, Kalligram, 2010, 228–254.

Szegedy-Maszák Mihály, Kosztolányi művei idegen nyelven = Kihez vagy mihez hű? Tanácskozás fordításról, ferdítésről és nem fordításról Kosztolányi szellemében, szerk. Ágoston Pribilla Valéria et al., Szabadka, Városi Könyvtár Szabadka, 2010, 15–24.

2011

Hózsa Éva, Három német Pacsirta. (A Kosztolányi-fordítások időszerű kérdésföltevései) = H. É., Melyik Kosztolányi(m)?, Szabadka, Életjel, 2011, 106–119.

Hózsa Éva, Modernitás és/vagy szecesszió. (Pacsirta levele két szerb fordításban) = H. É., Melyik Kosztolányi(m)?, Szabadka, Életjel, 2011, 124–127.

2012

Benyovszky Krisztián, Dolce vita Sárszegen = Kalligram, 2012. júl.–aug., 21. évf., [szám nélkül], 32–39.

A regény értelmezésének története 1923-tól 2012-ig

Jegyzet A befogadástörténet fő forrásai: A magyar irodalomtörténet bibliográfiája 1905– 1945, szerk. Botka Ferenc, Vargha Kálmán, Budapest, Akadémiai, 1982; B ádonfai Gábor bibliográﬁ áját (ELTE Toldy Ferenc Könyvtár szakdolgozat-gyűjteménye), A Kosztolányi Dezsőre vonatkozó írások bibliográfiája 1907–1964; Hitel Dénesnek az MTA Kézirattárában található gépiratos bibliográﬁ áját (Ms 4641–Ms 4646/23), valamint a Kosztolányi Kutatócsoport ez ideig megjelent, Arany Zsuzsanna és Dobás Kata által összeállított forrásjegyzékeit. A másodlagos forrásokról: Letöltés ideje: 2011. 11. 14.

Rövid áttekintés

Ahhoz, hogy képet alkothassunk a Pacsirta című Kosztolányi-regény helyéről az életműben, illetve a magyar irodalomban, furcsa módon már az MTA Kézirattárában található hagyatéki anyag arányai is beszédesnek mutatkoznak (a méltatások újságkivágatai éppúgy ide sorolhatók, mint a megírásuk és kiadásuk kapcsán született levelek). Miközben elmondható, hogy a legtöbb dokumentum alighanem a Nero, a véres költő című regényről maradt fönn, melyről a legpedánsabb jegyzéket még maga Kosztolányi kezdte el füzetbe vezetni,

Jegyzet Lásd NKK, 864–876.

s az Édes Anna – a még KD életében megért színházi változatának sikere miatt – ugyancsak bővebb anyaggal rendelkezik, az Aranysárkány felől pedig számos apai levél érdeklődik, addig a Pacsirta esetében már sokkal kevesebb forrás áll rendelkezésre. Egyetlen levéltől eltekintve, melyet idősb Kosztolányi Árpád küldött, s amely keltezéséből ítélve csaknem bizonyosan e regényről tudakozódik,

Jegyzet Lásd CsLev, 66. levél, 86.

egy másikról – mely hihetőleg a regény kapcsán íródott – mindössze az özvegy elbeszélése alapján van tudomásunk: „A regény fájdalmas leleplezéseit öccse, Árpi, hűvös hangú levélben nehezményezi”.

Jegyzet Kosztolányi Dezsőné, Kosztolányi Dezső, Budapest, Holnap, 1990, 207.

A kéziraton kívül, mely ugyancsak meglehetősen hiányos, mindössze néhány, KD halála után kötött magyar, illetve idegen nyelvű kiadás,

Jegyzet Ms 4625/492; 510; 515; 524; 364; 365; 366; 367; 368; 359; 370; 374; 590; 573; 571; 567; 548. A ﬁ lmről: Ms 4625/371; 372; 373; 375.

továbbá a filmváltozattal kapcsolatban fönnmaradt jogi szerződés található, melyről a hagyatékban néhány méltatás is föllelhető, újságkivágat formájában.

Jegyzet Ms 4626/341; 338; 337; 336; 335; 333; 332; 329.

Ezeken kívül egyetlen tétel áll még rendelkezésre, mely a Pacsirtához kötődik, ezek pedig az özvegy tervei a regény film- és rádiójáték-átdolgozásához.

Jegyzet Lásd Ms 4617/27–28. A kézirat keltezése nehéz föladat volna, mindenesetre több mint bizonyos, hogy KD halála után készült. Ha ugyanis már KD elkezdte volna a rádióra, netán ﬁ lmre történő átdolgozást, annak minden bizonnyal nyoma marad. A ﬁ lmváltozat esetében őriz a hagyaték egy szerződést, melyet az özveggyel a forgatókönyv megírásában való közreműködéséről kötött a Hunnia Filmstúdió 1963. július 25-én (Ms 4625/371.), a rádiójáték esetében azonban csak találgatni lehet, hogy az első, 1949-es Zolnay Vilmos-féle átdolgozásban ﬁ gyelembe vették-e terveit.

Természetesen a hagyatéki anyag korántsem mondható teljesnek, így iránymutatónak semmiképp sem tekinthető, mégis mintha ugyanazon hangsúlyokat és arányokat tükrözné, amit a regény az életműben hosszú ideig elfoglalt. KD egy 1928-ban, Füst Milánhoz írott ironikus hangú levelében fanyar – bár játszott – lesajnálással, példázat gyanánt céloz regényére. (Érdemes egészében közölnünk:)

Drága Milán,

a P. H. 3 cikkedért 90 Pt utalt ki, melyet most vitt ki feleségem Erzsinek.

Mindezt csak a jövőre. Lihegj, Milán. Egy kicsit.

Stresemann-nal, aki veled nyaralt, milyen jó lett volna egy beszélgetés. (Nem nekem. A lapnak.)

Ez tekintélyt szerzett volna neked a P. H.-nál. Nekem azóta van tekintélyem, mióta a pápával beszéltem. (Nem a Pacsirta óta.)

Írj, drágám. Ölel

Desiré

Jegyzet KDLN, 571.

Egy évvel később pedig majd arra indítják az Ady-pör miatt ért támadások, hogy egy ugyancsak Füst Milánnak írott levelében így fakadjon ki (részletet közlünk):

Jegyzet KDLN, 1007. levél (1929. július 24.), 580–581.

Kétségtelen tény, hogy nem ez a regény, s nem az életmű e darabja (volt) az, mely a legismertebbnek és legnépszerűbbnek volna mondható.

A korabeli kritikák rövidebb ismertetések erejéig hangja melegségéért, hű jellemfestéséért és korábrázolásáért, a történet ötletéért dicsérik az írót. Köztük azonban nemcsak elismerő, de elmarasztaló is akad. Ez utóbbiak jobbára azt a szerkezetet látják szervetlennek, s azt a formát aránytalannak, amelyet későbbi méltatói feszességéért és a tartalommal szoros összhangot mutató, szigorú megtervezettségéért magasztaltak. Már igen korán fölmerül a később is népszerűségnek örvendő lélektani olvasat is, melyet Németh László tanulmánya után Schöpflin Aladár történeti munkája közvetített.

S bár alighanem az ábrázolt világ, tehát éppenséggel a regény rögzít(het)etlen nézőpontja tette alkalmassá arra, hogy a tiltás és az elhallgatás hosszú korszakában – a negyvenes évektől egészen a hatvanas évekig – főként társadalombírálatként állítsák be, ne csonkítsák meg szövegét, s ne kerüljön tiltólistára, jelentősebbnek mondható irodalomtudományos figyelmet nem kapott. Annak a Devecseri Gábornak, aki pedig később, már a filmváltozatról szólván meleg szavakkal beszél erről az alkotásról, Az élő Kosztolányi című 1945-ös kötetében – a többi regénytől eltérően – a Pacsirtának még külön fejezet sem jutott.

Az ötvenes években érdekes módon az irodalomtudományos figyelmet helyettesítő nyelvészeti elemzések kezdték fölfedezni a

regény összetettebb szerkezeti és motivikus rendszerét, összefüggéseit – Horváth Mária első, kitüntető figyelmének köszönhetően. A magyar nagyprózát vizsgálati tárggyá emelő tanulmányok, monográfiák, illetőleg a KD-t mint regényírót méltatók érintették ugyan hosszabban-rövidebben a Pacsirtát, ám ha ezek sok esetben ki is emelték e művet – nemegyszer mint művészileg legtökéletesebbet –, önálló tanulmányt elvétve sem találni a regényről, Rónay Györgyét és Zolnai Vilmosét kivéve.

Csak a hetvenes évek végétől, Rónay László és Kiss Ferenc monográfiáját követően jelennek meg igazán részletes, kizárólag a Pacsirtával foglalkozó, különféle szempontú tanulmányok, mígnem 2006ban Bónus Tibor egész kötetet szentelt a mű elemzésének. Ezek nem csupán egy alkotás olvasatait gyarapítják, de mintha egyre inkább a Kosztolányi-regények kanonikus sorrendjének átrendeződését mutatnák. A nagypróza olyasféle újraértelmezéséről és -értékeléséről tanúskodnak, mely rokon Sőtér István 1966-os megállapításával, ki úgy ítélte, a Pacsirta és az Aranysárkány „mondanivalója mélyebb és lényegesebb akár a Nerónál, de még az Édes Annánál is”.

Jegyzet Sőtér István, Kosztolányi Dezső = S. I., Tisztuló tükrök, Budapest, Gondolat, 1966, 143.

Ám a főszerkesztésében megjelentetett irodalomtörténetben véleményével még éppenséggel fordítottan arányos a regényeknek szentelt figyelem, míg a 2010-es irodalomtörténetben a három KD-vel foglalkozó tanulmány közül majd a Pacsirta lesz az egyetlen, mely a KD-regényeket képviseli – mintegy összhangban azzal, mit egykor Babits Mihály fogalmazott meg, közvetlenül az író halála után: „Egy nap elhozta hozzám Pacsirta cimü regényét, kéziratban. Most fedeztem fel benne a magyar próza nagyját.”

Jegyzet Babits Mihály, Kosztolányi = Nyugat, 1936. dec., 29. évf., 12. sz., 395–401, idézet: 399.

Az első kritikák időszaka

Az első hosszabb méltatást Kuncz Aladár írta a Pacsirtáról saját lapjába, a kolozsvári Ellenzékbe, hol a regény 1923 áprilisától júliusáig napi rendszerességgel volt olvasható. A regényt a kispróza felől, ahhoz viszonyítva jellemzi, mindjárt két olyan vonását – így a művészi formát és a regény mélyebb, általánosabb értelmét – kiemelve s egyszersmind üdvözölve is, melyek a későbbi kritikák mentén irányadóvá válnak:

Az impresszionisztikusan fölfogott jelenségvilághoz regényeiben sem maradt hütlen. De itt a cselekmény, a gondosan kiépitett szerkezet kis dolgoknak és kis személyeknek bensőséges életszerüségét magasabbrendü életszerűségét magasabbrendü összhangba tudja vonni. Kosztolányi legujabb regényét a Pacsirtát, amely az Ellenzékben és a Nyugatban egyszerre jelennek meg, az erdélyi olvasók első kézből kapják, s azt hiszem igazat fognak nekem abba adni, hogy ez a regény Kosztolányi valamennyi prózai alkotása között a legtöbb müvészi ökonomiával s legtöbb emberszerető bensőséggel megirt mü.

Kuncz Aladár, Kosztolányi Dezső = Ellenzék, 1923. ápr. 29., 44. évf., 98. sz., 9.

Tersánszky Józsi Jenő egy évvel később a Nyugatban hasonlóképpen a regény tágabb értelmezési tartományát emeli ki, mindezt azonban aránytalannak érzi a formával:

Hogy oka ennek [ti. a család szerencsétlenségének – a szerk.] a kisvárosi mindennél zsarnokabb levegő, túlzott aggályaival? Természetes. Ezt azonban minden utalás mellőzésével tárja fel Kosztolányi Dezső. Sőt valóban, kár így kirohanni pont a kisváros ellen. Jobban volna így megfogalmazva. Hogy az az aggályos levegő a végzet, amit bizonyos fajta emberek a metropolisokban is terjesztenek maguk körül. […] Ez ennek

a két derék öreg szülőnek tragédiája, amely szinte görög magasságokba emeli őket. […] míg a regény fő hőseinek lelki válságai elnagyolódnak, addig a külső miliő, a környezet érdekesebbnél érdekesebb élesvonású jellemei túlfeszegetik a regény kicsi kereteit. A novella vagy méginkább a dráma lendületei lüktetnek át a regény körülményeskedő, nyugodt elbeszélő módján.

Tersánszky J. Jenő, Kosztolányi Dezső: Pacsirta = Nyugat, 1924. jún. 16., 17. évf., 11. sz., 818.

Nemcsak enyhén kritikus, de egyenesen lesújtó azonban az a könyvismertető, mely r. r. monogrammal, Realizmus és romantika címmel jelent meg az Új Nemzedékben. A szerző Kosztolányi művét Erdős Renée Borsóhercegnő című regényével szemben igencsak értéktelennek minősíti. A cikkíró szerint a regény fő hibája szintén formai, méghozzá a történetszövés szervetlensége:

Az én eszményképem a realista regény, amely a valóságból sarjad ki s az élet képét adja, az emberi lelket tükrözi, s mégis a Pacsirta a maga realizmusával hidegen hagyott, a Borsóhercegnő lekötötte érdeklődésemet. […] A Pacsirta valóban a realizmus terméke, még pedig a becsületes realizmusé: az életet a maga való szinében, torzitás, sőt tulzás nélkül mutatja be – de nem regény, s ami még nagyobb baj, nem müvészi. Meséje nincs. Hőse egy öregedő csunya leány, elmegy egy hétre vidéki rokonaihoz, onnan ir haza egy hosszu levelet, aztán visszatér, de nem történik vele semmi, valósággal semmi – ez a főcselekvény. Örg [sic!] szüleinek élete ezalatt az egy hét alatt a mellékcselekvény. Ez mozgalmasabb […]. Mire való mindez, milyen költői eszmét szolgál, hogyan kapcsolódik össze a cselekvény két ága – olyan kérdések, melyeket a gondolkodó olvasó fölvet, de feleletet nem talál rájuk. […] a hiven, sőt élénken bemutatott jelenetek nem rendeződnek el sem egységes mesévé, sem az élet jellemző képévé. […] Vajon sikerült-e

igazolnom, hogy ezúttal Erdős Renée romantikája értékesebb, mint Kosztolányi realizmusa?

r. r., Realizmus és romantika = Uj Nemzedék, 1924. jún. 8., 6. évf, 113. sz., 4.

A következő ismertető a regényről elismerően nyilatkozik ugyan, ám túlságosan sivárnak érzi annak világát:

Az a szomorú alaphang, amely Kosztolányi líráját jellemzi, megvan szépprózájában is, – ebben a regényben is. Ez a regény aprólékos vonásoknak szinte pepecselő gondjával örökít meg egy kisvárosi családtípust; a hangulati tónust ezzel az aprólékossággal igyekszik elfedni. De kettőt ér el: melegséget ébreszt az olvasóban és meggyőződést alakábrázolásának igazságában. […] Derű, világfelfogásnak nekilendítő optimizmusa nincs a regényben: valami sivár csalódottság érzik Kosztolányiból és ez alakjaira is valami ködösen szürke köpenyt borít, életképét is hűvösítő távlatban látja. A kép, amelyet rajzol, igaznak látszik, de elfásul bele az olvasó.

Zs, Kosztolányi Dezső: Pacsirta = Élet, 1924. aug. 10., 15. évf., 15. sz., 300.

Érzékenyebb és a regény összetettebb, több szintű megértéséről árulkodnak a következő sorok a Budapesti Hírlapból, melyek ráirányítják a figyelmet a mű kettős társadalmi és történeti meghatározottságára, hangulatát pedig – melyet az imént idézett elemzők elmarasztaltak – kifejezetten művészinek és ellenállhatatlannak tartja a cikkíró:

[…] a tárgy modern is – nem is. Modern, mert hiszen a negyedszázaddal ezelőtti életben a mai olvasók közül még sokan benne éltünk, annak a boldog világnak alakjait és viszonyait, kedvességeit és hibáit jól ismertük. […] A mai körülmények közül visszatekintve arra az időre: ugy érezzük, mintha egy egész világ választana el tőle bennünket, sok század távolával.

[…] Megkapóan müvészi az a hangulat, mely az egész regényen végig árad, s mely a maga őszies melankóliájával, bágyadt verőfényével a szegény Pacsirta alakjához tapad.

[…] Az a, hogy ugy mondjuk: borongó mosoly, mit az iró ajkán látunk reszketve megcsillanni, valami varázsos hatással van ránk, s néha-néha mintha a magyar költészet egyik legremekebb alkotásának, a Toldi estéjé-nek humorosan rikató, elbüvölő hangulata áramlanék a könyv lapjairól.

A regény cselekménynélküliségét ez a szöveg is megállapítja ugyan, megfogalmazása mégis azt sugallja („Ez a történet voltaképpen mese nélkülinek mondható, mert ugynevezett külső esemény nagyon kevés van a regényben”), hogy olvasatában mindez nem valamiféle hiányt jelez, de inkább a belső történésekre való odafigyelésnek enged helyet. Kiemeli továbbá Kosztolányi pártatlan ábrázolásmódját:

Kosztolányinak szinte kiváltságos ereje a magyar vidéki középosztály alakjainak hű megrajzolása. […] világért sem igyekezik kedvezően meghamisitani ennek az életnek rajzát holmi érzelgősséggel, regényes fellengzéssel […] de nem is sikkasztva el a fényes vonásokat, nem ferditve el az erényeket.

Végül a regény nyelvéről szól, mely elemzési szempont a későbbiekben megannyi nyelvészeti szempontú vizsgálat középpontjává teszi a Pacsirtát:

A Pacsirta nyelve szinesen zamatosan, majdnem egészen hibátlanul magyaros – szavaiban, szófűzéseiben, szórendjében, mondatszerkesztésében, a maga egész valóságában.

sz. k., „Pacsirta” Kosztolányi Dezső regénye = Budapesti Hirlap, 1924. jún. 17., 44. évf., 118. sz., 7.

Kárpáti Aurél 1924-es méltatását, mint értő kritikát, maga Kosztolányi üdvözli levelében. A könyvről szóló ismertetése alapvetően borúlátó világot mutat be:

A csúnya vénlány lélekre nehezedő drámája kísért itt, a vigasztalan sárszegi élet középpontjában. S a kettőt rejtett szálak hurkolják egymáshoz. Egyik sem öncél, együtt, egymásért egymással válnak csak egésszé. […] a Pacsirta több is, meg kevesebb is a magyar kisváros regényénél.

Mélységesen lehangoló könyv. Hétköznapok története. Hétköznapoké, amelyeket a vasárnap csupán azért szakít meg, hogy emlékeztessen az egyhangú hetek megismétlődésére. Egyszerű, szürke, majdnem jelentéktelen mondatai mélyén gyötrő fájdalom parazsa izzik: egy pesszimista költő tudatos, érett, művészi formába zárt szomorúsága.

Kárpáti Aurél, Pacsirta. Kosztolányi Dezső új könyve = Pesti Napló, 1924. jún. 6., 75. évf., 110. sz., 4.

A regény megjelenését követő évben Alszeghy Zsolt méltatja a kötetet, ám csekély megértéssel viseltetik a mű iránt. Ami a regény értelmezését illeti, Alszeghy sorai mondhatni inkább visszalépést jelentenek az imént taglalt két olvasathoz képest. Megállapításai a regény fölszínéhez csatlakozó leegyszerűsítések és leszűkítések sorának mutatkoznak – ítélete következésképpen aligha lehetett elismerő:

Sok egyéni vonást nem találunk benne, sem alakjaiban, sem életében. A Párducok asztaltársasága éppoly kevéssé sárszegi specialitás, mint ahogy nem az Vajkay Ákos vagy ennek l eánya, Pacsirta. Érdekesség szempontjából az is kárára van a regénynek, hogy a címben jelölt hősnő jó darabig elvész a szemünk elől és mi csupán Ákos bátyánk legénykedéseinek leszünk a tanúi. Nagyobb baj, hogy az egész művön valami vontatottság érzik: mintha maga az író is elvesztette volna a mese és az alakok iránt való érdeklődését. Nem is lehetne ezen csodálkozni, mert a meséje is, emberei is vajmi kevéssé érdekesek. Az író alig törekedett másra, mint csak arra, hogy lehető híven idézzen fel emlékezetéből egy csomó alakot, akiket Pacsirta emléke őrzött meg a teljes feledéstől. Neki

Pacsirta a kedves emlék, nem a története, hanem az alakja: történetet úgy kellene költenie hozzá, de az író hű akar maradni az emlékhez és nem meri kegyelettépő kézzel, mesefűzéssel fölcicomázni. […] A magyar kishivatalnok életének regénye ez: sivár, szomorú, szárnyaszegett élet. […] Az író szomorú szemmel tekint ebbe az életbe: sajnálja embereit, sajnálja kicsinyes viszonyaikat. […] A lehangoltság örökös: ezt az állott, áporodott levegőt csak vihar tisztíthatná meg, – de vajjon van-e tisztább, élénkebb levegő is? Az író nem felel erre; megmarad a regisztrálónak pártatlanságában, csak a hangjának zenéjén érzi az olvasó a rokonszenvet is. Ez még lehangoltabbá teszi az olvasót. Az életmegjelenítés naturalizmusa itt igazán naturalizmus: semmi kiélezés, semmi szimbólummá-emelés benne. […] A regény tehát korkép: azoknak, akik a régi kisváros melegét tapasztalták, igaz volta miatt fájó, azoknak, akik az új várost ismerik csupán, korlátoltsága miatt kómikus. Kosztolányi az előbbiek szemével nézte, az utóbbiak (a Nyugat) számára írta meg könyvét.

Alszeghy Zsolt, Elbeszélők. Összefoglaló könyvszemle. A legutóbbi év legjelentősebb szépirodalmi alkotásai = Irodalomtörténet, 11. évf., kiadja a MITT, Budapest, 1925, 12–13.

A húszas évek végétől a harmincas évek végéig

A húszas évek végén részben Stefan I. Klein német Pacsirta-fordítását hírül hozó apró hasábok jelentek meg, a harmincas évekhez közeledve pedig azok a szerzők vállalkoznak a mű értelmezésére, kik a húszas években született regények kapcsán szóltak összefoglalóan KD nagyprózájáról, ennek részeként hosszabban-rövidebben taglalva a Pacsirtát. Emellett az író életművéről, világnézetéről szóló tanulmányok érintik – sokszor csak hallgatólagosan, jóllehet annak légkörét idéző kifejezésekkel – a regényt. KD halálát követően pedig ebben az időszakban jelenik meg az első két – már az egész életmű áttekintésére vállalkozó – monográfia is.

A legkorábbi átfogóbb műfaji szempontú tanulmány alighanem Földi Mihály 1927-es írása volt, Kosztolányi Dezső regényei címmel, mely már fölütésében a Pacsirta főalakját idézi:

Vajkay Ákos, öreg ember Kosztolányi egyik regényében, hosszan, hosszan fürkész egy vidéken rekedt költő arcában s nem érti. Mintha álarc borítaná; álarc, amelyen nem lehet áthatolni. S felmerül benne a habozó gondolat: a fájdalom megkövesedett álarca?

Földi írása általánosabb érvényűnek mutatja magát, semhogy részletesen elemezné a műveket; gondolati és létszemléleti sajátosságokat emel ki, s ezekre fűzi föl a regények egy-egy általa kiragadott mozzanatát. Összességében tehát a Pacsirtáról sem kapunk a szerző részéről pontosabban körülhatárolt olvasatot. A következő sorok azonban, melyek KD világképét igyekeznek körbeírni, érdekes módon a Pacsirta nyelvezetét látszanak leginkább megidézni:

A siralomvölgyből sok irányba vezet a menekülés útja. […] Kosztolányi egy új, modern racionalizmusba menekül, s mert minden filozófiának van egy életbölcseleti része, Kosztolányi racionalizmusának gyakorlati kézikönyve: a filiszterségnek egy új tana.

Kosztolányi védekező helyzete a világgal szemben: megérteni a látható világot! A legszörnyűbb kétségbeesés: nem érteni az életet.

[…] A nagy tett nála nem érdekes, sőt hazug. Érdekes és igaz nála: egy pohár víz az asztalon. Ami megfogható. A dokumentum. Tehát: a látszat. Mert csak ez tükrözi az igazi mélyet: a titkokat. Az öntudatlan, a kiszámíthatatlan, a rejtélyes életet. Kosztolányi embereinek nincs tudomásuk az életük nagyobbik részéről; csak végrehajtják.

Földi Mihály, Kosztolányi Dezső regényei = Nyugat, 1927. aug. 1., 20. évf., 15. sz., 170–185.

Németh László Kosztolányi Dezsőről írott 1928-as tanulmányában ezzel szemben már határozott értékítélettel, megközelítéssel találkozhatunk, mely egyként a későbbi lélektani szempontú Pacsirta-elemzések kiinduló, miként az efféle olvasatok helyénvalóságát tagadó elemzéseknek pedig kedvelt hivatkozási pontja lesz.

A Kosztolányi-regény pszichológiai regény. […] Kosztolányi nem bogoz mélyre az embereibe s gyakran megmarad a típusoknál. De a regény fókuszában mégis egy lélektani tétel, igazság, megérzés áll (nehéz a megfelelő szót eltalálni) s az egész regény egyetlen ilyen tétel nívós elkészítése és érzékeltetése.

Jelentősebb azonban, hogy Németh írása a regények közt kiemelt helyet juttat a Pacsirtának; s akárha az imént idézett Földi-megállapításokban lappangó hallgatólagos jelenlétet és jelentőséget alátámasztandó olvasnánk:

[…] elhallgatni az összeadást és egyszerre az összeggel robbanni ki […]. A maga nemében a Pacsirta a legtökéletesebb. […] A Kosztolányi-regény műfaji követeléseire ez a leghibátlanabb válasz.

Németh László, Kosztolányi Dezső = Erdélyi Helikon, 1929. márc., 2. évf., 3. sz., 189–190.

Csakis sajnálni lehet, hogy Szerb Antal 1934-es magyar irodalomtörténetében alig méltatja szóra a regényt, a címét sem említi, mindössze lábjegyzetben ír róla. Mindez azért lehet különös, mert amit KD nagyprózájáról ír, az a Pacsirtára is – vagy leginkább arra – igaz.

A regényíró Kosztolányiban talán még fokozottabban feltalálhatók a lirikus értékei: az atmoszférikus varázs, a preciz mégis groteszken tulzó külső leírás, mely többet mond a belső életről, mint a legtöbb lélekelemzés, a tiszta, kulturált nyelvművészet. Alakrajzoló képessége itt, igazi földjére érve, még tökéletesebb, mint verseiben és novelláiban.

Úgy látszik, törvény, hogy a regényíró gyermek- és ifjúkorának világában érzi leginkább otthon magát. Kosztolányi, aki verseiben olyan maradék nélküli módon kifejezte a nagyváros lakójának céltalan melankolikus bolyongásait és közelebbről Pest belső, titkos lélekzetvételét, megfejtette a pest-budai házak és utcán hieroglyphjeit, a regényben inkább a kisvárost rajzolta és a miliőt, ahonnan örökre elszakadt. […]

Intimitás – talán ez a szó fejezi ki legtömörebben Kosztolányi értékét. Közelebb jön az emberekhez, mint más író, sőt talán közelebb, mint az ember saját élményei és segit megfejteni rejtett értelmüket.

Szerb Antal, Magyar irodalomtörténet, Kolozsvár, Erdélyi Szépmíves Céh, 1934, II, 205.

Ugyanakkor 1937-ben, a Németh László-féle lélektani megközelítés irodalomtörténeti megerősítéseként is olvasható A magyar irodalom története a XX. században című Schöpflin-mű megállapítása, melyet egészében idézünk:

A pacsirta [sic!] egészen a freudi lélekelemzés alapjára van építve. Vidéki városban élő kis család: nyugalmazott tisztviselő apa, szelíd, jelentéktelen anya és csúnya, kellemetlen vénkisasszony lányuk. A szülők, derék, egyszerű, jó emberek,

sajnálják, becézik lányukat, aki öntudatlan zsarnokukká válik, az életüket az ő kedve és rigolyái szerint kell berendezniök, lemondaniok minden szórakozásról, társadalmi életről. A leány egyszer elmegy néhány hétre nyaralni, az öregek ezalatt felszabadulnak, kedvükre való mozgalmas életet élnek, pompásan érzik magukat. A leány aztán hazajön és minden visszazökken a régi kerékvágásba, csak az apában marad meg valami be nem vallott, a tudat félhomályában maradó érzés: jobb lenne, ha Pacsirta meghalt volna. Ebben a látszatra nagyon egyszerű, majdnem eseménytelen történetben izgató komplikációk rejtőznek: egy fölösleges emberi lény torz sorsa, a szeretet szomorúsága és rabszolgasága, az elfojtott természetes önzés felszínrekerülése, a tudatos és tudat alatti lelki motívumok ellentéte. A hangja nincs minden kajánság nélkül, amely sajátságos zamatot ad az előadásnak.

Schöpflin Aladár, A magyar irodalom története a XX. században, Budapest, Grill Károly, 1937, 196–197.

1938-ban Semjén Gyula a „regényíró Kosztolányi”-ról szóló tanulmányában már sokkal részletesebb képet, érzékenyebb olvasatot kínál. Kierkegaard általa derűlátónak vélt „nagy humorával” KD úgynevezett „kis humorát” állítja szembe,

[…] amely a komikum iránti erős érzékből fakad s amelynek oka még az ironikus fölénytudat mellett a szorongó, aggodalmas lélek önmaga termelte gyógyszerében, a feloldó nevetés szürkeségében található meg.

S ez szerinte a Pacsirtában jut igazán kifejezésre. Ha némely kijelentésének helyénvalósága megkérdőjelezhetővé is teheti Semjén szempontját („az élmény azonban, a csúnyaság átkával megvert leány és szüleinek sínylődése a költő lelkétől látszólag már távolabb esik, ezért még fölényesebben alakíthatta, mint az Aranysárkány történetét” [249]), a mű részletesebb elemzése az eddigi méltatásoknál mégis értőbbnek és fogékonyabbnak mutatkozik:

[…] a vallásos vigaszban talál elviselhető ízre Pacsirta fájdalma is. […] Ez a pozitiv hit, amelyet Kosztolányi legalábbis a Vajkay család szempontjából, mint valóságos hatóerőt fogad el, és ábrázol, mégiscsak optimista egységgé fogja öszsze a regény nevetését és sírását. Nincs még egy olyan műve Kosztolányinak, amelyben alaki iróniája ellenére olyan közel jutna a nagy humor követelményeihez, mint a Pacsirtában. Bár ez a humor sem az a bizonyos mosoly a könnyek között. Az arc itt sokszor szenvedő fintorrá téved s a könnyes párna alól mégiscsak felbúg a visszafojtott hisztérikus zokogás.

A Pacsirta humorista technikája élesen világítja meg Kosztolányi lélekábrázolását s még jobban kiemeli a vezérelvet, amelyet ezzel a költőietlen szóval jelölhetünk: gazdaságosság.

Lehet, hogy valaki lélektani fantáziahiányt is vethet Kosztolányi szemére, mint ahogy gondolati tartalom szempontjából is érzékelhető Kosztolányi spekulatív szegénysége, de szerintünk a tartózkodás a mű érdekében történik, annak a sokat emlegetett egyensúlynak érdekében, amelyet az író semmiféle tetszetős gondolatsor, vagy mélységpszichológia kedvéért sem hajlandó megbontani. […] Ábrázolás és nem magyarázat, ábrázolás, amely pontos lélektani megokolással dolgozik, de az okokat tényekben és folyamatokba rejti el, látja az összefüggéseket, de nem taglalja, nem fejtegeti.

[…] A Pacsirta például minden látszólagos lélektani érdektelensége ellenére is tele van szórva olyan megfigyelésekkel, amelyek a legravaszabb pszichoanalízisnek is becsületére válnak. De az író beépíti ezeket a megfigyeléseit, mert értékelésében nem helyezi őket a valóság más mozzanata fölé.

Semjén Gyula, A regényíró Kosztolányi = Vigilia, 1939. jan., 5. évf., 1. sz., 178–183, 246–253.

Látható, hogy az úgynevezett „ökonómia”, melyet már 1923-ban Kuncz Aladár is emlegetett a regényről szólván, Semjén cikkében a lélektani megközelítésből következik, azt segíti, s azzal összhangban jut érvényre. Továbbá az elemző nem látja túlnőni a sivárságot a

regényvilágon, olyannyira, hogy éppenséggel a humort tartja jellegadónak a műben, amely – noha a fölény hangsúlyozása az idézett részben éppoly túlzónak érezhető – ezzel szemben mégis megtart valamit e humor keserűségéből, szavaival élve: a „szenvedés fintor”-ából. E kettősség kettősségként való elfogadása teszi előremutatóvá – tudniillik előremutatóan nyitottá – Semjén olvasatát.

Szegzárdy-Csengery József monográfiája egyfajta stílustörténeti szempontú fejlődésrajzot kíván adni (9). A regényeket következésképpen egyetlen folyamat részeiként képzeli el, melyekben – megírásuk idejében előrehaladva – mind nagyobb szerep jut a részletezésnek. A négy Kosztolányi-mű rövidebb elemzése után a nagypróza ilyesféle ívét a következőképpen fogja össze:

Az első regény, A rossz orvos, nemcsak a keletkezés időpontja, hanem hangulata és légköre kapcsán is rokon a dekadens novellák formanyelvével. Fölépítése csak elején felel meg a regény részletező stílusának, vége gyorsan, novellisztikusan zárul, mintegy átfogva, keresztmetszetben érzékeltetve alakjai életét. A Pacsirta már csupa aprólékosság, mely a valóságot nem nagy összefüggéseiben, hanem a részleteiben rögzíti. Alakok és részletek bősége seholsem bontakozik ki olyan gazdagon, mint a Véres költőben […]. Ugyanez a részletezés bontakozik ki az Aranysárkányban […] hogy ezáltal a lélekrajz bensőségét elmélyítse […]. Végül Édes Anna csupa aprólékos, de nem fölszínes figyelem, mely a valóságot részleteire tördeli s bizonyítja, hogy e formakészség mennyire nem az egész, hanem a részletek rajzában tündököl.

Érdemes megjegyezni, a szerző olyannyira ragaszkodik ahhoz, hogy valamiféle egységes fejlődésrajzot mutasson, hogy a művek részletesebb elemzésekor az időbeliségnek ellentmondva A rossz orvos után nem a Nerót, hanem a Pacsirtát taglalja. Teszi mindezt a motivikus összefüggést követve: A rossz orvos, mint mondja, a „magányérzet” kifejezése, s a „Pacsirta […] anyaga ugyancsak e magány és végzetes zártság példaképe” (85). S jóllehet a Pacsirta Szegzárdy-Csengery

vizsgálatában egy folyamat részeként kap igazi jelentőséget – minthogy nem a nagypróza általa vázolt fejlődéstörténetének végpontján helyezkedik el –, önmagában mégis befejezett műként jelenik meg az elemzésben, talán, mert maga is egy folyamatot foglal magába:

[a] távollét tartalma alatt magányuk feloldódik, – a regény ezt mutatja be – rendkívüli aprólékossággal rögzítve egy vendéglői étkezést, színházi estét s végül a párducok hagyományos korhelykedését, a visszanyert világ, vidéki élet és alakok megannyi ragyogó részletét. […] a regény, mely egy érzelmet fokozatosan fejt föl az apa lelkében, mintegy a fájdalom gócát világítva meg, kerek, egész és befejezett. Emellett pedig mélyen keresztény értelmű. Kosztolányi katolikuma: nem eltökéltség, hanem alkati kereszténység – az anima naturaliter christiana – melynek oly nemesen gyöngéd példája néhány elbeszélése.

Szegzárdy-Csengery József, Kosztolányi Dezső, Szeged, Értekezések a Magyar Királyi Ferencz József Tudományegyetem Magyar Irodalomtörténeti Intézetéből 18., 1938, 85–86.

A későbbiekben a regény számtalan elemzőjét foglalkoztatja majd a Pacsirtában megjelenő vallásos szemlélet. KD másik korai monográfusa, Baráth Ferenc, egy teljes tanulmányt szentelt az író katolicizmusának, melyben e mű jelentős szerepet kap.

A katolicizmus ihlető hatása leggyakrabban elvonatkoztatottan jelentkezik írásaiban, többnyire a humanitás eszményének s a gyakorlati katolicizmus gondolatainak magvaként.

[…] Pacsirta c. regénye, amelyben egy vénleány tragédiáját írta meg meleg katolikus átérzéssel, nem más, mint gyakorlati katolicizmusának tételsorozata. Az Édes Anna a maga egészében: testvéri közösségvállalás egy cseléd sorsával, mély humanitás és szociális gondolkodás jellemzi: a Pacsirta pedig az irgalomérzést s a lelki nemesbülésért vállalt szenvedés alázatos elviselését s az ebben rejlő katolikumot aknázta ki.

S a Pacsirtával utazó pap elbeszélő által közvetített szemlélete, a világ mint „siralomvölgy” képzete kapcsán pedig egyenesen így fogalmaz:

Ebben a tételben jelentkezett legmélyebben Kosztolányi katolicizmusa. A bűntudat és az eredeti bűn katolikus szempontú értelmezése jelölhette csak az élet „átmeneti állapotát”. […] Az Édes Anna koncepciója enélkül a katolikus átélés nélkül nem is lenne megmagyarázható. Az irgalmasság- és egyenlőségeszmének, a testvériséghitnek ez a diadalmas megvallása, ilyen átfogó egyetemességben ritka jelenség. Kosztolányi írásaiban s talán csak a Pacsirta mérhető hozzá.

Baráth Ferenc, Kosztolányi katolicizmusa = Vigilia, 1938, 4. évf., 6. sz., 477–484.

Baráth monográfiájában a regény már nem kap ilyen súlyt. Munkája Szegzárdy-Csengeryéhez hasonlóan egyfajta stílustörténet. Írásának alapföltevése s egyben meghatározó távlata is, hogy a háborút követően KD életművében a romantikától való távolodást s a realizmus felé való közeledést jellemzi (14); a kötet szerzője egyértelműen veszteségként értékeli ezt a folyamatot. A nagyprózát egyenesen visszalépésnek ítéli a korai művekhez képest: „bizonyos tekintetben színtelenebb, szinte fáradtabb” (14) – talán nem véletlenül adja monográfiája ide vonatkozó részének a „Klasszikus elemek” címet, mintha ezzel legalábbis valamiféle maradiságot igyekezne sugallni.

A realitás kedvelése sok lehetőséget vett el Kosztolányitól. Fantasztikumában szabadabban érvényesülhetett állandó melankóliája, sötétenlátása.

[…] A stílusrealizmus koncepciórealizmussal kezd kibővülni, anélkül, hogy koncepcióban valaha is eljutott volna a tiszta realizmusig.

A Pacsirta pedig:

Emberszeretetének, vidékiességének, lírai realizmusának a műve. A véres költő-vel megindult klasszicizmus helyébe erős realista hatások léptek.

A mű formájáról a következőt mondja:

Nem regény, de a novellakorszakból a regénykorszakba való átmenet sajátságait legjellegzetesebben tünteti fel, s ennek az átmenetnek legnagyobb, legregényszerűbb alkotása. Még nem tudott megszabadulni a novellák külső eseménytelenségétől s inkább nagyméretű helyzetképet adott a regény cselekvénye helyett.

Úgy véli, a Pacsirta a fönti okok mellett azért „nem jelent klasszikus értéket” (81), mert

[m]aga a főalak a háttérben él, csak a hangulatból, a szülők beszélgetéseiből, az állandó emlékezésből tudunk róla. Valóban véve passzív hős. […] Ez a művészi fogás kétségtelenül eredeti, ötletes és ügyes, azonban a halványan kirajzolt alakot még messzebb viszi az olvasó elől.

Ezt a távolságot Baráth szerint azonban mégis pótolja líraiságával s emberi részvéttel. Mint tanulmányában is rámutat:

Ez a regényszerű, nagy terjedelmű rajz, Kosztolányi katholicizmusának főtételére épült fel. […] megértette a szenvedőket, s az emberi sorsnak ez a természetfölötti átérzése, a szenvedésnek ez a megértése egyik legmélyebb, legigazabb és legszebb költői koncepciójú művévé avatja a Pacsirtá-t.

Ezután még kitér a regény társadalomábrázolására, melyben a kisváros képét „melegséggel”, „szeretettel” megrajzoltnak látja. S e szempontból ugyancsak a remekmű státusára tarthat igényt:

[…] a Pacsirta nem más, mint egy magyar kisvárosnak kitűnően sikerült, részletező realizmussal megfestett rajza […] ebből a szempontból, a magyar irodalomnak föltétlenül a legkiválóbb idetartozó alkotásai közé kell sorolnunk.

S ugyanilyen elismerően méltatja a lélektan szempontjából is:

[…] mint lelki életet ábrázoló írást – elsők közt való jelentkezése ellenére is –, ebben a nemben irodalmunk egyik legkiválóbb és legjelentősebb értékének kell elismernünk.

Baráth Ferenc, Kosztolányi Dezső, Zalaegerszeg, Pannónia, 1938, 81–83.

Még ezen értelmezési időszakhoz sorolható Barta János Vázlat Kosztolányi arcképéhez című tanulmánya, mely főként bölcseleti, világnézeti szempontból vizsgálja az alkotót és életművét:

[…] részvét és filozófia találkozásából született meg az érett Kosztolányi elbeszélő művészete. Epikus képzeletét egyformán táplálja a maga szenzuális-vitális affektivitása és metafizikai életérzése.

Érvelésében pedig a Pacsirtát Baráth Ferencnek KD katolicizmusáról írott tanulmányához hasonlóan kiemeli az életműből, mint az író életszemléletének legjellemzőbb kifejezőjét:

Nem tudom, nem legtökéletesebb alkotása-e Kosztolányinak; a már szinte légiessé finomult affektív élet-megérzés és metafizikai életámulat mágikus remeke ez a kis történet. […] Ez a műve Kosztolányinak, amelyben a legtisztábbra tudta szűrni a mások életén érzett fájdalmas részvétét. […] És ez a

Kosztolányi él a regény költő-szereplőjében is, a részvétnek ebben a hirtelen megszállottjában.

A regény néhány korábbi ismertetőjével összhangban azonban Barta túlságosan sivárnak értékeli ezt a világot, melyet Maeterlinck Intérieur című színdarabjához hasonlítva így jellemez:

Valahogy így nézi Kosztolányi is az embersorsot, s ezt a látást ruházza a Vajkay-apára, akit egyszerre kínzó fájdalom fog el a leánya levelén, utazása és mindennapos élete jelentéktelen apróságain – éppen azért, mert jelentéktelenek, mert semmitmondók, jelentéktelen ürességökben mindennél hangosabban kiáltják egy céltalan élet könyörtelen tragikumát. […] Változataiban gazdag világ a Kosztolányié, de egysíkú világ.

Barta János, Vázlat Kosztolányi arcképéhez = B. J., Klasszikusok nyomában. Esztétikai és irodalmi tanulmányok, Budapest, Akadémiai, 1976, 436–451.

Barta János tehát a regényt az író életszemléletének jellegzetes darabjaként fogta föl éppúgy, miként azok, kik korábban ugyancsak a részvét, a hit, a lét és élet kérdéseit vizsgálták KD életművében.

A negyvenes évektől a hatvanas évekig

A negyvenes években írott hosszabb-rövidebb ismertetők, kritikák jobbára az 1942-es Révai újrakiadás nyomán születtek. Számtalan napilap hírül hozza e megjelenést, s noha ezek többnyire nem többek néhány soros tartalmi összefoglalóknál, már csaknem mindegyikük rámutat a külső cselekmény szegényességére a belsővel szemben, méghozzá az utóbbi lényegiségére irányítva a figyelmet. Továbbá szinte kivétel nélkül kiemelik a címszereplő jelentéses távollétét a cselekmény folyamán. S gyarapodnak azok az észrevételek is, melyek többnyire egy-egy odavetett jelzővel, de valamiféle hagyományba illesztik a regényt:

Kicsit mikszáthi és kicsit krudys [sic!] alakok mozognak a könyvben, csak kevesebb körülöttük a homály. Kosztolányi pontos stílusa nem türné el az ilyesmit.

Büjti László, Kosztolányi Dezső: Pacsirta (Révai) = Új Élet. Szociális és Világnézeti Szemle, 1942. jún., 1. évf., 3. sz., 96.

Másutt pedig:

A többi szereplő a sokszor megrajzolt, már szinte az érdektelenségig ismert kisvárosi ember, de a három főalak pontosan felépített lélekrajza, s a szülők között lezajló főjelenet nagyszerű orosz regényekre emlékeztetően művészi.

[szerző nélkül], Kosztolányi Dezső: „Pacsirta” = Magyarság, 1942. máj. 3., 23. évf., 100. sz., 10.

Egy ismertető a szülők s leányuk helyzetének megfordításával jellemzi a regényt:

[…] nem ők tartják, hanem az tartja őket kalitkában: egész életük az érte való aggódás rabságában telik el. Egyszer aztán egy-két hétre elutazik „Pacsirta”: az öregek felszabadulnak s

ettől a szabadságtól megmámorosodva, groteszk és majdnem gyerekes kis kalandokban próbálják kiélni hosszú esztendők mélybe szorított vágyait, – amíg csak lányuk hazatérése viszsza nem téríti őket a „kalitkába”…

[szerző nélkül], Kosztolányi Dezső: Pacsirta = Esti Kis Ujság, 1942. máj. 27., 56. évf., 118. sz., 2.

A jobbára név nélküli, pár soros jellemzéseken túl két olyan írást érdemes említeni, melyek terjedelmesebben kifejtett s emellett igen hasonló megközelítésről tanúskodnak. Erdődy János a Népszavába, Szabó Zoltán pedig a Magyar Nemzetbe írt valamivel hosszabb, bár nem tanulmány léptékű kritikát. Mindketten megegyeznek abban, hogy a Pacsirta főként valamiféle társadalomrajz szerepét tölti be. Erdődy a következőképp vélekedik a regényről Vidéki kispolgárok című írásában:

Eleven cáfolata a l’art pour l’art elvének, amit pedig a szerző művészi programjaként vallott. A mű kiszabadult alkotójának kezéből és önálló életre ébredt: súlyos dokumentuma a századforduló álmos, semmibefúló kispolgári életének, akaratlan mementó és vádirat a céltalan, iránynélküli levegőbeélés ellen. A regény figurái remekbemintázottak, egy hamvábaholt osztály múló életének letéteményesei […].

(-dy -s), „Vidéki kispolgárok” = Népszava, 1942. ápr. 26., 70. évf., 94. sz., 9.

Szabó Zoltán ehhez igen hasonlóan fogalmaz, s noha olyan megállapítást is tesz, mely későbbi tanulmányok sorát foglalkoztatja majd – „Kosztolányit azért tudom jobban olvasni, mint mai íróink jórészét, mert nem szavaz rögtön valamelyik hőse mellett, vagy valamelyik hőse ellen.” (9) – a regény fő mondanivalójául a lefojtott drámaiság mellett mégis a letűnt társadalom gúnyrajzát teszi meg:

Az olvasó hamar megérti, hogy itt lázadásról van szó, minthogy a lázadó élete alkonya felé halad, a lázadás gyomrán keresztül zajlik, az únt régi világ: a házikonyha; a forradalom

pedig: a lenézett vendéglői koszt szavával jellemezhető, első stádiumában. […] A regény első és vezető motívuma ez a parázsban maradt, lángba nem lobbant dráma, amely épp azáltal hiteles, hogy hamvába hal. A másik motívuma egy könnyed, barátságos és plasztikus társadalomrajz, ez azonban éppúgy csak tart a társadalomrajz felé, ahogy az események is folyton csak súrolják egy csöndes dráma határát. […] az egész kedves, este jókedvű, hajnalban elkomorodó úri társaság, gáláns és régimódi udvarias meghajlások, kézcsók, fehér kesztyű, derű, századvég: egy magabiztos kor napfényes alkonya, társadalmilag és történelmileg is vénasszonyok nyarában vagyunk.

Szabó Zoltán, A „Pacsirta” = Magyar Nemzet, 1942. máj. 20., 5. évf., 113. sz., 9.

Ugyanebben az évben jelenik meg Devecseri Gábor Kosztolányi rímei című tanulmánya, melyet majd egészében beemel három évvel későbbi, 1945-ben kiadott Az élő Kosztolányi című kötetébe. A tanulmányban a körkörösség kapcsán példaként állítja a Pacsirtát, melynek vissza-visszatérő elemeit egy sajátos keresztviszony – a líra elbeszélő jellegének és a regények líraiságának – igazolása érdekében említ:

A „Pacsirta” hősnője csak a regény elején és végén jelenik meg, a könyv dereka azt mutatja, hogyan szabadulnak föl a csúnya, vénlánysorsra kárhoztatott Pacsirta szülei, az ő távollétében, létezésének szomorú zsarnoksága alól. Valahol a regény elején azt olvassuk egy mellékesen odavetett mondatban, hogy az ilyen vénlányok, mikor sorsuk már végleg eldöntetett, mindig szert tesznek egy macskára, vagy egy madárra, mert kell, hogy gazdátlan szeretetüknek valami tárgya legyen. Az utolsó fejezetben Pacsirta megérkezik rokonoknál töltött vidéki tartózkodásáról, melynek titkon és forrón áhított célja az a lehetőség volt, hogy valaki talán mégis megkéri, nevetve integet a vonatablakból, a szülők azt hiszik, és az olvasó is nyugodtan hihetné, hogy Pacsirta

vídám [sic!], útja sikerrel járt, de a lány nincs egyedül: „Tubi, tubi” – mondja és kitakar egy kalitkát. Ez a mondat hirtelen visszavilágít a száz oldallal előbbi, akkor jelentéktelennek hitt megjegyzésre. A madár Pacsirta ítéletét hozza: a kör bezárul, ekkor csukódik rá az ajtó a leány sorsának kalitkájára. Kosztolányi rögtön meg is mondja: „Nem volt szép galamb. Kopott, borzas kis galamb volt” – és természetesen nem a madárra, hanem Pacsirtára gondol.

Devecseri Gábor, Kosztolányi rímei = Diárium, 1942. jan., 3. évf., 1. sz., 5–10.

Ezzel szemben meglepő lehet az a hiány, mellyel KD-ről szóló kötete szembesíti az olvasót; az ugyanis csaknem minden regénynek külön fejezetet szentel, a Pacsirta értelmezéséhez azonban a fönt idézett részen kívül alig tesz hozzá valamit, azon túl, ami más művekkel párhuzamosan rövid megjegyzés erejéig fölmerül benne:

[…] a lélekbúvárnak egy-egy új fölfedezését mohón illesztette művébe, de gyakran közölt maga is olyasmit, ami számukra adhatott kiindulópontot. Ezt tette a „Véres költő”-ben, és ezt tette a „Pacsirtá”-ban is, melybe, ahogyan BöszörményiNagy Béla írja, közölt valamit szülők és egyetlen-gyermek viszonyából, aminek pontos tudományos meghatározására még csak ezután kerülhet sor.

Devecseri Gábor, Az élő Kosztolányi, [Budapest], Officina, [1945] (Officina Könyvtár, 80–81), 51.

Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy Féja Géza Nagy vállalkozások kora című kötetében (1943) – ahol KD Babitscsal egyetemben az Ady ellenzéke című fejezetbe kerül – kiemeli a regény jelentőségét, jóllehet irodalomtörténet lévén az adott politikai álláspontnak megfelelő értelmezésben, egyszersmind rögzítve a hivatalos olvasatot, mely főképp a társadalmi réteg leleplezését ünnepelte benne. Érdemes teljes egészében idéznünk:

Kosztolányi kitűnő regényíró is volt, a drámán kívül minden műfaj hangszerén tudott játszani. Hivatva lett volna megírni a magyar középosztály, a sajátos „polgárcsalád” történetét. Földünknek és társadalmunknak csaknem minden eleme összefolyt Kosztolányi családjában, ha ebbe a gyűjtőedénybe nyúlt, mindig remeket merített, de nem tudta vagy nem merészelte kimeríteni, csak epizódokat hozott fel a „kriptából”. A legnagyobb epizód a „Pacsirta”, mely a polgári család bensőségességének s érzelmi alapjainak hazugságát lebbenti fel, a „szent keretek” és kapcsolatok nyügét, melyből csak egyszer pillant ki az öregedő házaspár, élménye azonban olyan megrázó s annyira alapokat rengető, hogy ijedten húzza vissza a fejét. A regény minden sora tökéletes, mégis csupán nagyobb arányú epizód, a figurák nem vonzanak vagy vonszolnak nagy életdarabokat, a történet szűk mederben csörgedez. […] Mindkét regény [az Aranysárkánnyal együtt – a szerk.]: nagy novella, amint az „Édes Anna” is az, nem ád új vonást Kosztolányi Dezső prózai arcképéhez.

Féja Géza, Nagy vállalkozások kora. A magyar irodalom története 1867-től napjainkig, Budapest, Magyar Élet, 1943, 280.

Ebben az időszakban tulajdonképpen alig találni igényes irodalmi elemzést a Pacsirtáról. Rónay György A regény és az élet című kötete tekinthető az egyetlen kivételnek. A regény rövid bemutatása után egy korai Kosztolányi-írás kapcsán arra hívja föl a figyelmet, hogy az író már korán tudatában volt a lélektani fölfedezések hatásának, Rónay elemzése azonban mégsem egyoldalúan ezt a megközelítést hangsúlyozza, mikor úgy véli, a regényben mindez erkölcsi, keresztényi elvek jelenlétével együtt érvényesül:

A Pacsirta aprólékos, pontos realizmusa is a lélektani mélységben látott élet és világ fölé épül. A pszicholó giai probléma: a szülők szorgos szeretete mélyén lappangó

gyűlöletérzés, mely az élet egy hirtelen pillanatában kitör, hogy azután újra rárakódjék, s ismét eltemesse a megszokás, a megalkuvás, a hazugság. Hazugság a lélekbúvár szemén át nézve, de erény erkölcsileg; a tudat alján rejtegetett ösztönöket és indulatokat a keresztény szenvedésvállalás és áldozat szorítja vissza a lélek alvilágába.

A társadalomrajzot a többi elemzőhöz hasonlóan jelentősnek és jellegzetesnek értékeli:

A tett ebben a világban: a részegség. A nagy esemény: egy-egy hatalmas mulatozás. A társadalom: lármás dzsentrik, eszem-iszom, dzsentri-allűrös polgárok, s egy sereg félrehibbant, „befelé kunkorodott lelkű” ember. S olyan félénk, csöndes, riadt, lábujjhegyen járó-élő, nagy múltjukból kikopott, szürke lelkek, amilyen Vajkay.

Mégis távol van attól, hogy társadalmi „vádirat”-ként tekintsen a regényre. Sokkal inkább az irodalmi hagyományhoz közelíti, midőn ezt a sajátosságot emeli ki, s a címszereplő szimbólumszerűségét hangsúlyozza:

A Vajkay Ákos titkolt fájdalma, a Pacsirta szánandó vénlánysága mögött ott áll egy egész egykorú magyar világ: a Színek és évek nyírségi úri világának, A zöldköves gyűrű Józsa nemzetségének bácskai-szabadkai változata, s Vajkay Ákos egy jellemző típusnak, a már megyei hivatalokba szorult dzsentri nemzedék egy típusának a képviselője: a szépen hangzó prédikátumok már nem takarnak egyebet, mint kifáradt, sérült, riadozó jellemet, bátortalan, félénk, meddő lelket. Kimerült vér ez, melynek a rút, szomorú, magtalan Pacsirta mintegy szimbolikus utolsó gyümölcse.

Rónay György, Kosztolányi Dezső Pacsirta = R. Gy., A regény és az élet, Budapest, Káldor, 1947, 456–459.

Erre az időszakra tehát alapvetően a hallgatás jellemző, még akkor is, ha az 1957-ben, a Szépirodalmi Könyvkiadó Olcsó Könyvtár sorozatában megjelenő regény belső borítója arról értesíti az olvasót, hogy azt csonkítatlan formában közlik újra („A Révai Könyvkiadónál 1937-ben megjelent mű alapján készült teljes szövegű kiadás”), s az utószó szerzője úgy zárja sorait: „Méltán tartjuk ezt a művét a magyar irodalom egyik legjobb kisregényének”.

Jegyzet Károlyi Ilona, Utószó = Kosztolányi Dezső, Pacsirta, regény, [Budapest], Szépirodalmi, 1957, 319–323.

A Szépirodalmi Könyvkiadó 1963-as, de még 1971-es Pacsirta- kiadásának utószava éppen azt bizonyítja, hogy ha valamiért egyáltalán megjelenhetett, sőt, csorbítatlan maradhatott a regényszöveg, az csakis azért történhetett, mert KD elbeszélésmódjának – ebben a korszakban majd a nyelvész, Deme László által kiemelt – rögzít(het)etlen több nézőpontúsága tette alkalmassá arra, hogy a hivatalos elvárásnak megfelelő távlatra alkalmazva magyarázzák.

Így történhetett, hogy Heller Ágnes 1957-ben megjelent – szerzője által ma már nem vállalt – kötete,

Jegyzet Szegedy-Maszák Mihály írt a kötet szemlélettörténeti jellegzetességéről, Heller kötetének – azóta szerzője számára is nyilvánvalóvá vált – irodalomelméleti s -történeti szempontból igencsak vitatható kitételeiről. („ e strongly moral approach goes together with an emphasis on biography, Kosztolányi’s works are examined as documents that illustrate the value system of the author. […] Almost half a century a er its publication, Heller’s book on Kosztolányi seems full of ambiguities: on the one hand, her failure to distinguish between author and work could be regarded as problematic; on the other hand, by focusing on nihilism she may have put her ﬁ nger on one of the most important distinguishing features of the art of a Hungarian author whose reputation has grown considerably in the last decades. Her perspective must have changed radically since the 1950’s, when she failed to see that Kosztolányi had anticipated the loss of credibility of great narratives.” Mihály Szegedy-Maszák, Ágnes Heller on Literature = Ethics and Heritage: Essays on the Philosophy of Ágnes Heller, ed. by János Boros, Mihály Vajda, Pécs, Brambauer, 2007, 163–174. [Főként: 63–166.])

mely KD életén és életművén igyekszik szemléltetni egy bomló társadalom erkölcsi leszálló ágát, a Pacsirtáról meglehetősen elismerően nyilatkozik:

Amikor nagy megfigyelőtehetsége, kis jelenségek iránti érzéke segíti, tehát mikor igen jól ismert környezettel dolgozik, a

realista mozzanatok dominálnak. Ilyen a kitűnő „Pacsirta”, vagy még az „Aranysárkány” is.

Csehovhoz hasonlítja, bár vele ellentétben Heller szerint KD mindössze kismesternek minősülhet. Ám a Pacsirtát ez után a megállapítása után éppen olyan műként említi, mint amely írójának mégis kiemelkedő teljesítménye.

[…] A témaválasztás terén tehát a kis „é”-vel írt élethez való ragaszkodása, a kisemberek iránti fájó szeretete, „kis humanizmusa” valóban közel hozza az általa tisztelt Csehovhoz.

[…] Csehov legalább az általánosítás ilyen fokán dolgozza ki novelláját akkor is, ha nem közvetlenül tár fel társadalmi tartalmakat. Kosztolányi novelláinak nagy részében nem jut el az általánosítás ilyen fokára. Impresszionista-naturalista rajzok ezek, mélyen provinciálisak, s így valóban kisművesek. (Pl. „Béla a buta”.) S csak a már említett legjobbakban (pl. Vakbél, Barkochba, Pacsirta) tudja elérni a társadalmi tipizálásnak novella adta lehetőségeiben ezt a színvonalat.

Heller Ágnes, Az erkölcsi normák felbomlása. Etikai kérdések Kosztolányi Dezső munkásságában, Budapest, Kossuth, 1957, 101–107.

Érdemes hosszabban idézni Szabó György utószavából, mely szerint KD sokáig a millenniumi idők hamis igézetében élt, s akit csak a fehérterror döbbentett rá a válságra:

A mondanivaló, a témák változatossága ellenére is mindig ugyanaz: hazug világban kiszolgáltatottságban élünk, s menekvési lehetőség nincs, mert a társadalom törvényei becstelenek. A legkegyetlenebb és egyben a leginkább cselekvésre ösztönző elemzést e tekintetben a Pacsirta története szolgáltatja; […]. Míg későbbi prózájában a leleplezés, a pellengérre-állítás szándéka (a jövő távlatainak fel-nem-ismerése miatt) egyre inkább gyengül, hogy helyét a belenyugvás,

a megadás, a halálra-készülés védekező gesztusai váltsák fel, addig itt, társadalmi érdeklődésének csúcspontján, még messzibbre tekint; s a múltba nézve biztos szóval, jogos haragvással ítélkezik. Éppen abban van Kosztolányi írói bravúrja, hogy ez az ítélet fellebbezhetetlen: a legszürkébb, a legkicsinyesebb szereplőket választva is az egész uralkodó osztályra vonatkozóan formálja meg véleményét.

[…] Pacsirta testesíti meg azt a vértelen és már egyáltalán nem életre való eszményképet, melyet a kistisztviselővé szegényedett dzsentri annyi áldozattal hiába felnevel: a bezárkózás, a félelem, a feleslegesség és az egyhangúság agyagából van ez a figura összegyúrva […] az apa, aki az ősök címereinek áhitatos kutatásába feledkezik, az anya, aki még mindig a nemesi név rangjában bizakodik; és ugyanezt a haláltáncot járja az egész „sárszegi” úri társadalom is, mely áporodott szokásaival, rang-kórságával, elmulatott vagyonával tántorogva halad a történelem temetője felé. Bármerre is néz az olvasó ebben a világban, nem lát egyetlen igazán becsületes és életrevaló figurát, egyetlen rokonszenves hőst sem: […] csak pusztulást, tragédiát talál; zátonyra futott házasságok széthulló vagyonok, csendes sikkasztások és erőltetett mulatozások mutatják, hogy akár „visszahúzódva”, akár a „társasági élet” köreiben él is valaki ebből az osztályból, egyaránt utolsó napjait cicomázza fel illúzióval. Pacsirta egy hetes távolléte arra volt jó, hogy mindkét életforma csődjét bizonyítsa.

Szabó György, Utószó = Kosztolányi Dezső, Pacsirta, Budapest, Szépirodalmi, 1963, 180–182.

Szabó György úgy véli, a regény azért jött létre, mert KD-nek végre „meg kellett mondania az igazat, hamisítások és mellébeszélések nélkül” (182).

Alig különbözik ettől a fölfogástól Győri János nyolc évvel későbbi utószava:

[…] a regény nem csak a dédelgető álszeretet kegyetlenségbe fordulását s nem csak a reménytelenséggel szövődő viszony sorsszerű megbonthatatlanságát mutatja be, hanem a századvégi kisváros életét is, mely a jó közérzetükkel és embertelen – tehát erkölcstelen – vágyukkal egyaránt színt valló Vajkay Ákosékat fogva tartja.

Vajkayék az élet vegetatív szintjén élnek, közhelyekben gondolkoznak, a szemkápráztató felülettől s illúzióik-nosztalgiáik szivárványszíneitől nem látják a valóság sivárabb képét. Mint ahogy nem látja az a réteg sem, melyhez tartoznak, s melynek távlat- és tájékozódás-igénye kielégül a sárszegi állomáson áthaladó pesti gyors menetrend szerinti megbámulásában; belső nyugtalansága, elégedetlensége sejtelmes, meghatározhatatlan szomorúsággá lágyul az „édesen szenvedő” hegedű dallamaira; aktivitása pedig eltékozlódik az intrikákban, a kisszerű kalandokban és a szórakozásban.

Győri János, Utószó = Kosztolányi Dezső, Pacsirta, regény, Budapest, Szépirodalmi, 1971, 151–154.

Aligha véletlen, hogy ebben az időszakban Rónay György rövidebb írását követően a hatvanas évekig igazán igényes elemzéseket csak nyelvészektől lehet olvasni, s az irodalmár értekezők azután is csak igen lassan találnak vissza a Kosztolányi-regény(ek)hez. A történeti indokok mellett természetesen annak is köszönhető mindez, hogy a Pacsirta – mint az látható lesz – később is kihívja a szorosabb értelemben vett nyelvi szempontú megközelítéseket.

Az első és mindmáig legterjedelmesebb nyelvészeti elemzés Horváth Máriáé, 1959-ből. Ugyanezen évben egy a Nyelvőrben közölt cikkében az irodalmi helynévadásról is értekezik, méghozzá a – regényt szorosan érintve – KD életművében megjelenő Sárszeg helységnév előzményeit, változatait és előfordulásait vizsgálja.

A Pacsirta nyelvi formáinak vizsgálatát megcélzó tanulmánya fölütésében a nyelvész zavarba ejtő módon hívja föl a figyelmet az irodalomtörténet adósságára. Pintér Jenő történeti munkája kapcsán jelenti ki:

[…] a XX. századot tárgyaló irodalomtörténetében el sem jutott a Pacsirta megértéséhez; […]. Pintér az erénycsősz buzgóságával vakon ment el a regény lényege mellett.

Jegyzet „A Pacsirta (1924) egy rút leány története. Az alföldi magyar kisváros társadalmát kitűnő környezetrajzzal eleveníti meg. Csupa jelentéktelen ember, az író mégis mozgalmat visz szürke életükbe. A rendet tartó, becsületes, komoly leánya elutazik hazulról, családja fölszabadul jelenlétének erkölcsi nyomása alól, szüleiből kitör az elfojtott mulatozó hajlam, új élet kezdődik, és tart mindaddig, amíg Pacsirta vissza nem tér. Ez a jelentéktelen tárgy az író tollán tökéletes szépségű alkotássá vált.” Pintér Jenő magyar irodalomtörténete. Tudományos rendszerezés, I–VIII, A magyar irodalom a XX. század első harmadában, II, Budapest, Franklin, 1941.

Horváth Mária írásában olyan értelmezési irányokat vet föl, melyek a későbbi irodalmi elemzések fényében is – egészen a mai, kortársi elemzésekig – érvényesnek s időtállóan értőnek bizonyulnak.

Értelmezésének fő célját alapvetően az életmű és a regény között, valamint a regényen belül áramló motívumok és szimbólumok, egyszersmind Kosztolányi nyelvi és szerkezeti tudatosságának bizonyításában lehet megjelölni. A Pacsirta képanyagának előzményei Kosztolányi korábbi műveiben fejezetcím alatt olyan motívumokat sorol elő, melyek az életmű különböző pontjain fölbukkanva nemritkán ellentétes vagy időközben módosult értelmet látszanak hordozni. A korai versciklusban az élet mozgalmasságát szimbolizáló vonathoz például a regényben a tragikomikus kávédaráló képe járul, mely, mint Horváth Mária rámutat, sokkal inkább a későbbi lírában megjelenő hangulattal mutat párhuzamot:

A vonat itt nem általános, örök, megfoghatatlan szimbólum, nem az élet-halál képe, hanem a kisváros hangulatát, a szürke regényhősök szürke tragédiáját festi alá; az elvágyódást, a távoli, elérhetetlen boldogságot jelképezi. […] Rokon a hang és szemlélet a Pacsirtával közel egykorú versben is, A bús férfi panaszaiból: „Csak azt tudom, hogy hat felé…”

Változást érzékel a szimbólum hatókörét tekintve is. Az Ódon ónémet cifra óra című korai versben az óra szerepe más, mint a regényben, ahol, érvelése így szól:

[…] nem elszigetelt szimbólum, mely a mulandóságot hirdeti […]. Az egyszerű tárgyak szimbolikussá nőnek, kis eszközeiként a várható eseményeknek, a groteszk, de fájdalmas, megmásíthatatlan dolgok jelképeivé tágulnak.

Párhuzamosságot lát azonban Horváth, midőn arról beszél, hogy A napraforgó, mint az őrült című versben „[a] kert napraforgója” bukkan fel (387).

Az elemző ezzel nem a „megkomolyodás” valamiféle ívét kívánja megrajzolni (339), inkább azt akarja érzékeltetni, hogy már a korábbi művekben is fölmerülnek azok az elemek, melyek a későbbi alkotásokban kiteljesednek. Eszerint a zongorázó Vajkaynénak az Édesanyám egy dalt zongorázik… kezdetű vers éppúgy valamiféle előképeként tekinthető, mint A rút varangyot véresen megöltük című lírai darab az orvosiműszer-kereskedés előtt ácsingózó Vajkay házaspárnak.

A tanulmány a regényben szereplő helység- és személynevek beszédes jellegét és ebből következő jelentőségét elsőként hangsúlyozza és igazolja a szakirodalomban:

[…] nevét [ti. Vajkayét – a szerk.] levéltárosi foglalkozásával és egyetlen nagy szenvedélyével, a családfakutatással hozzuk kapcsolatba, hiszen a váj, vájkál a kutat, túr igékkel vonható asszociatív viszonyba. […] Az idősebbik Thurzó-lánynak, Zelmának nemcsak a jelleme, már a neve is „szecessziós” ízű, a múlt század végén jött divatba, a regény idejében kétségtelenül frissnek, újszerűnek, „szecessziósnak” hatott. […] A sárszegi színészek és színésznők vidám, könnyed vagy fellengzősen romantikus neveket viselnek, így Arácsy, a „harácsoló” színigazgató […].

[…] a Básta nevű városi hajdú a negyvennyolcas honfibútól átitatott kaszinói környezetben a sárga-fekete világra

figyelmeztet, a régi Habsburg-hadvezér emlékét idézve. A dúsgazdag sárszegi agglegénynek, „Sárszeg őrlelkének” Sárcsevits a neve. Játékosan egybecsendül benne Sárszeg és a szláv -vics képző.

KD nyelvhasználatának vizsgálata során Horváth Mária A szak és műszók szerepe című fejezetben hívja föl a figyelmet arra, hogy az egyes szereplőkhöz meghatározott szólamok tartoznak: Füzes Ferit a párbajkódex, Szunyoghot a latin idézetek, Priboczayt a gyógyszerészeti szakkifejezések, ahogy Vajkayt a genealógus kulcsszavai jellemzik (355). A regény stilisztikai jellemzőinek bemutatása után pedig rámutat arra, hogy KD nyelvtisztító tevékenysége ilyen tárgyú írásai és nyilatkozatai mellett leginkább regényeiben érhetők tetten. A Pacsirta kapcsán ugyanis arra következtet: „Szembetűnő a nyelvi látszatok, hazugságok, frázisok elleni küzdelme a szorosabb értelemben vett stilisztikai eszközök, a hasonlatok, szóképek, szimbólumok alkalmazásában.” (373.)

A tanulmány elején, az életművön végigvezetett szimbólumokat és visszatérő elemeket végül a regény saját terében igyekszik kimutatni. Mint fogalmaz:

[…] a szimbólumsor csak itt, a regényben, a maga helyén jelképi jellegű és értékű, s elemei csak egymáshoz illesztve válnak azzá; nem nyelvi szimbólumok csupán, lelki élmények motívumai is. […] Szimbólummá és szimbolikus értékűvé az teszi őket, hogy jelenetek, jeleznek valamit (eseményt, vágyat, sorsot) nem a szokásos, közérthető, feloldó szimbolikus formában, hanem sajátos kép-ellenkép viszonyban, melyet az író apró motívumokból alkotott meg, s amelyek csak egymást kiegészítve teljes értékűek […].

Továbbá három főbb motívumláncot lát kiemelkedni a regényben:

Az egyik ilyen általános, kisugárzó szimbólum Pacsirta hazatérésének bemutatásával (mondhatni: ürügyével) Vajkayék

és a külső világ viszonyát jelképezi; a másik, Pacsirta otthoni fogadtatásával a család groteszk, de fájó tragikumát sugallja; a harmadik: Pacsirta levele (időrendi sorrendben az első volna) szerkezeti középpontúságánál fogva a regény valamennyi részével kapcsolatba hozható, át- meg átszövi az apróbb motívumokat, megvilágítja funkciójukat. […] minden felsorolt mozzanat visszautalás a regény egy-egy korábbi részletére […].

Pacsirta levelét az egész recepcióban talán a legfigyelmesebben vizsgálja és jellemzi, melyet KD nyelvszemléletére vonatkozóan igen jellemzőnek mutat.

Kosztolányi művészetét nem az emeli magas fokra, hogy eredeti (vagy éppen eredetieskedő), hanem az, hogy a hétköznapok nyelvét – sokszor megkoptatott fordulatait is – írói céljai szolgálatába állítva sajátossá varázsolja.

S Pacsirta levelére vonatkoztatva teszi hozzá Kosztolányiról szólván:

[…] egyszerű, néhol csaknem primitív nyelvi nyersanyagból alkot itt, úgy, hogy minden szava, mondata egyszerre többrétű, egyidejűleg válik több jelentésűvé.

Tanulmánya vége felé pedig KD Ábécé című írásából idéz, majd megállapítja, hogy

Kosztolányi közvetve saját műveit is jellemezte, bár azt az apja halálát megbosszulni nem tudó királyfira, egy francia vidéki patikusnéra, egy májbajos magasrangú orosz hivatalnokra, a világirodalom remekeire vonatkoztatta – hiszen a Pacsirta köznapi története, a benne felbukkanó „kis kérdésekkel” egészében és részleteiben is az egész élet jelképévé tágul.

Horváth Mária, A nyelvi formák szerepe Kosztolányi prózájában. A Pacsirta című regény elemzése = A Kiadói Főigazgatóság stilisztikai évkönyve, Budapest, 1959, 330–407.

Horváth Mária elemzése nem csupán egy szűken vett nyelvészeti elemzés a Pacsirta befogadástörténetében, de – aligha túlzás állítani – pótolni látszik a korszak irodalomtudományos olvasatait.

1960-ban a korábban már említett nyelvész, Deme László értekezik a regényről, méghozzá Kosztolányi és a magyar nyelv kapcsán. E tanulmánya nemcsak azért érdekes, mert – sokféle szólamával – ismét csak a Pacsirta bizonyult a legalkalmasabb nagyprózai alkotásnak ahhoz, hogy rajta KD nyelvszemléletét mint olyat igazolni lehessen, de azért is tanulságos, mert a mű szerkezeti, elemi vizsgálata során Deme a szöveg olyan jellegzetességeit számlálja elő, melyeket az irodalmi elemzések bő két évtized múltán kezdenek majd csak igazán fölfedezni.

[a] választott szavak többet mutatnak a tényeknél […].

[…] a szóval talán egyszer ki nem mondott félszegséget, ezt a mondatokba nem foglalt lemosolygást mind ki tudja fejezni az író a szóválasztás művészi eszközével, a szavak válogatásáéval, amelyeknek kellően ismeri az értékét [ti. KD – a szerk.]. […] Arácsy színigazgató rövid jellemzése, aki helyzetéről és vagyonáról semmit sem szól, mégis saját szavaira ismerünk rá az író által használtakban […].

Nemcsak a szereplő cselekvését és jellemét meg a róla alkotott véleményét egyszerre [ti. vonultatják föl e „választott szavak” – a szerk.]; hanem olykor egybekapcsol még egy negyedik tényezőt is: a másik szereplő gondolkodásmódját, mint közbeiktatott fénytörő prizmát, s azon keresztül mutat be dolgokat, embereket, eseményeket.

A gyorsvonatból kipillantó hölgy kapcsán pedig nézőpontok váltakozására hívja föl a figyelmet:

Tulajdonképpen mindezt az író mondja el. De lehetetlen észre nem venni, hogy egyik részletét sem pusztán a maga szemszögéből. Hiszen az első rész, a nő leírása kifejezetten a

lent állók szemléletét tükrözi, azok szemüvegén át történik; míg a második rész, az állomás leírása egyre leplezetlenebbül fölülről, az idegen nő nézőpontjából való.

Deme László, Kosztolányi és a magyar nyelv (Születésének 75. évfordulójára) = Magyar Nyelvőr, 1960, 84. évf., 2. sz., 145–147.

A szerkesztésmódra ebben az időszakban csupán még egyetlen szorosabb vizsgálat, Zolnai Vilmos A regény egysége című, Pacsirtáról szóló tanulmánya fordított részletesebb figyelmet, aki írása elején elemzése tárgyának kiválasztását a következőképp indokolja:

A legtökéletesebb magyar regénynek – ez persze egyéni ízlés – Móricz Árvácskája mellett a Pacsirtát tartom. Nagyobbak, átfogóbbak, fontosabb igazságot tartalmazók vannak náluk, egységesebbet nem tudok.

A korábbi elemzőkhöz hasonlóan kiemeli a részvét szerepét, melyet egyszersmind a szerkezet jelentésességével nyomatékosítva lát megvalósulni:

[…] a fényözön és majdnem színpadi világítás, melyben Pacsirta csúfsága kiderül, nem a kegyetlen, távoltartó ridegség, hanem a részvét éles fénye. Méghozzá a részvét szónak teljes és ősi értelmében, mely azt jelenti, hogy részt venni és vállalni mások életében, szenvedésében. Az áttételesség teszi azzá. […] A regény szerkezete szintén ezen a közvetett, az indító motívumot továbbfejlesztő módszeren alapul. Pacsirta a címe, a főszereplője is, a második fejezetben azonban eltűnik a szemünk elől –, elutazik és csak az utolsó előttiben látjuk ismét viszont. Mégis minden sor, minden mondat róla szól, s a regény egészéből az ő sorsa bomlik ki, és az ő sorsának minden összetevőjét, okát és meghatározóját, „az egész nem osztható egészét” fedezi fel velünk és számunkra az író.

Olyannyira zárt fölépítést tulajdonít a regénynek, hogy a szigorú drámaszerkezetekhez hasonlítja:

[…] a regény szerkezete az indító motívum továbbfejlesztéséből nő ki. […] ha lehántjuk róla a részleteket, epizódokat, mellékalakokat és mellékcselekményeket, egy annyira szigorúan zárt kompozícióra bukkanunk, amelyet mintha a francia klasszikusok módján értelmezett arisztotelészi dráma-szabály szerint cirkalmaztak volna ki. Szinte iskola-példa lehetne a hely, az idő és a cselekmény hármas egységére.

Ennek szellemében Zolnai egyenesen fölvonásokra (egész pontosan ötre) osztja a regényt, s a tényt, hogy leveléből értesülünk a leány tarkövi helyzetéről, egy zárójelen belül így kommentálja:

(Erről, hogy „a hely egységén sérelem ne essék”, mintegy „hírnök” útján, a lány levelezéséből értesülünk.)

Majd a következőképp adja meg e sűrű és pontos szerkezet értelmezését, egyben a regény magyarázatát:

Az életszerűen véletlennek ható részletek egymást erősítő összességéből – a regény élesszemű részvét-összeforrasztotta egységes egészéből – derül ki az alaphelyzetet meghatározó törvény, hogy Pacsirta sorsának végzetessége nem valamiféle természeti csapás eredménye – azé, hogy történetesen csúnyának született – hanem az adott társadalomban gyökerező.

Zolnai Vilmos, A regény egysége I. Kosztolányi Pacsirtájáról = A Könyvtáros, 1962. máj., 14. évf., 5. sz., 297–299.

Zolnai Vilmos, A regény egysége II. Kosztolányi Pacsirtájáról = A Könyvtáros, 1962. jún., 14. évf., 6. sz., 354–356.

A hatvanas évek végétől a hetvenes évek derekáig

Sőtér István már az 1966-os évben KD-ről írott tanulmányában az újraértelmezés szükségességének pozíciójából szól – az életműről kellően határozott véleménnyel –, midőn így fogalmaz:

Amikor Thomas Mann-nak a Nero elé írt előszavát olvasom, mindig sajnálom, hogy az iróniának ez a nagy művésze a Pacsirtát, vagy még inkább az Esti Kornélt nem ismerte. Ennek a bevezetőnek udvarias, de a rokon alkatot is felismerő szavai olyan művet méltatnak, melyben Kosztolányi még túlságosan „direkt” módon törekszik az iróniára. A valódi iróniához több fájdalomra és felismerésre volt szüksége. […] Így vált bölccsé és ironikussá. Így vált pontos ábrázolóvá, sőt bölcselővé. […]

Meglepő, hogy ennek a nagy írásművésznek terméséből mily sok minden avult el.

Ami Pacsirta-értelmezését illeti, Sőtér a társadalomrajz szerepét illetően, mintegy a kor hivatalos fölfogásának magyarázatát cáfolva – egyszersmind előrevetítve ezen értelmezési időszak sarkalatos pontjait képező két monográfia olvasatát – leszögezi: „Élvezetes, nem pedig leleplező bemutatás ez, ezért is szűrődhetik belé irónia.” (138.) Következő kijelentésével pedig Kiss Ferenc későbbi elemzésének egyik kiindulópontját adja – mely a regény egyes részleteit következetesen és hosszan korai versekkel olvastatja össze (előtanulmányában és monográfiájában egyaránt):

Ifjúkorát kétszer élte át műveiben: elébb „mágikus” szimbolizmusban oldotta föl, majd kritikus és kétkedő józansággal rekapitulálta. Életművének második szakasza nem egyéb, mint az elsőnek „visszaéneklése”, palinódiája. […] A Pacsirta, az Aranysárkány: A szegény kisgyermek panaszainak palinódiái, újbóli szemrevételezései.

Sőtér István, Kosztolányi Dezső = S. I., Tisztuló tükrök, Budapest, Gondolat, 1966, 138.

Az irodalomtörténésznek a hatvanas évek derekán tett észrevételeire jelentősebb „válaszok” tehát csak a következő évtized végén jelentkeztek. S miként már az imént idézett Sőtér-írás is a „bölcselő” Kosztolányiról beszél, a hetvenes évek elején indult újra a recepcióban az a folyamat, mely még a negyvenes évek méltatásaival zárult le: ismét KD életművének, s így a regénynek tágabb keretben történő értelmezésére, bölcseleti távlatba helyezésére irányuló igény lesz jellemző.

Időbeli és szemléleti fordulópontként hat már az az 1969-es rövidebb méltatás is, melyet Szőcs István írt a regény újabb megjelenése alkalmából. Már az is szembeötlően megkülönbözteti az iménti olvasatoktól, hogy Szőcs az újraolvasás alkalmát hangsúlyozza, melynek során a regény újabb, további értelmének, rétegének föltárulását igyekszik rögzíteni. S a kurzus által sulykolt társadalomrajzi réteg helyett a szerkezet, a forma felől közelít a regény igazi értékeihez:

[…] az első oldalak közben még csak arra gondol [ti. az olvasó – a szerk.], hogy a hagyományos magyar társasági beszély és hírlapi tárcanovella dallamainak zenekari művé való egybe szerkesztése, Csehov hatásának ihletében. A vidéki élet, a századforduló annyit megénekelt-átkozott poros vidékiességének egy helyi katalógusa […]. De aztán elnyűgöz egyre jobban az írói bravúr: valamit az ellenkezőjével ábrázolni! A vénkisasszony jelenlétének nyomasztását távolléte szerezte könynyelműséggel; az örömtelen életet az érzékek paradicsomba törésével; a sivárságot az ízek, zamatok, hangulatok tódulásával; a kicsinyességet megláttatni a gáláns kópéságban; az élet szegényességét az erő, ész, egészség nagyvonalú tékozlásában.

szőcs istván, Kosztolányi Dezső Pacsirta = Utunk, 1969. jún. 6., 24. évf., 23. sz., 4.

Mezei József A magyar regény című könyvében a Pacsirtát „Kegyetlenek. Lélektani komplexusok” cím alatt jellemzi. Az Aranysárkány fölé helyezi, midőn kijelenti, hogy ez „Kosztolányi legszebb »sárszegi

regénye«” (609). Az egész művet pedig két ellentétes iránnyal jellemzi, továbbá értelmét szimbolikusnak, egyenesen mitikusnak érzi:

Egyszerű világ, póztalan jellemzés, elbeszélés, míg egyszerre csak meghökkenünk az álomszerű, irreális képek előtt, váratlanul, meglepetésként bukkan elénk a regény egészének nagy szürrealista látomása. Pacsirta, egy új szimbólum, pszichopatológiai jelkép, lelki teher, nyomorúság, fekély, „lélektani mítosz”. Mindenkinek megvan a maga „pacsirtája”, titkolt bánata, szégyene, púpja; a maga „aranysárkánya”, fenyegető, elkerülhetetlen, gyanútlanul befogadott végzete. Pacsirta nem egyszerűen a vénlány típusa, hanem egy családi tragédia, a nyomasztó csúnyaság, az egyhangú, örök, változatlan kapcsolat jelképe.

[…] Ákos álma szürrealista látomás […].

A regényben ábrázolt tehetetlenség és balsors okát is valami leküzdhetetlenül elemi és általános emberi magatartásban látja:

Az emberek nem tudják elviselni a csúnyaságot; az undort, a kegyetlenséget nem tudja leküzdeni a szeretet, kötelességérzet, humánum sem. A valóság és a költészet egyaránt „kegyetlen”, az emberi sorsok a rútság szigetei.

Mezei József, A magyar regény, Budapest, Magvető, 1973, 609–611.

Ezt a szálat veszik föl Belohorszky Pál tanulmányai a hetvenes évek elejéről, illetve derekáról. A regényeket átfogóan tárgyaló írásában, mely A „szép” morálja címet viseli, a Pacsirtáról A „szép” nosztalgiája. Az elrejtőzés heroizmusa alfejezetben ír. Az imént említett, a társadalomrajz hangsúlyozásától tehát elemelkedő, s a regényben egyetemesebb jelentést kitapintó olvasat az övé:

A regény színtere egy különállóságba kövesedett, ódon kisvilág, apró mindenség, ahol szűkösek a távlatok, egyszerűbbek

a formák, de a tartalom mely bennük megmutatja arcát, túlnő az egyszerűségen hordozva a teljest.

A szép és rút fogalmait a regényen kívül, az életműben is hasonlóan látja kifejeződni:

Pacsirta rútsága, Nero tehetetlensége a párviadalban a „szép”-pel, Vajkayék kényszerű rezisztenciája egy szempontból közös. Mindannyian a „szép” egy-egy számukravaló lehetőségéből, és mindannyian ártatlanul az egyre mitikusabb „véletlen” végzetének szorításában váltak az örömök koldusaivá. De mindannyiukban ott él a „szép” nosztalgiája, az érzelmi és ezért mindenekelőtt esztétikai alkatú beteljesülés sóvárgása. Boldogságérzésük tragikus, mert tragikus kell legyen a világ is, amelyik szép és rút kiosztását a véletlenre bízta.

Továbbá nem utasítja el a mű lélektani jellegét, de ettől függetlenül is megragadhatónak véli igazi lényegét:

A regénynek ugyanúgy, mint A rossz orvosnak, nincs semmi kapcsolata a freudizmussal abban, amit a legtisztábban mond ki. Csak abban követi a freudi elemzés módszertanát, ahogyan ábrázol, ahogyan kimondja a tételt.

Ugyanakkor fontosnak tartja megjegyezni:

Vajkayékat nem elégíti ki a magukon tett erőszak erkölcsi győzelme, az aszketikus etikai nagyságrend. Ennek a mozzanatnak a hangsúlyozásában Kosztolányi nyíltan freudista, szemben Németh Lászlóval, akinek heroikus nőalakjai képesek végigélni az ilyen alkatú, felszínén sivár etikai önmegváltás világidegen magányát. A Pacsirta írója meg akarta mutatni azt a pontot, ameddig, Freud terminusával, az elfojtás megnőhet.

A következő megjegyzés pedig egyértelműen azt igazolja, hogy a tanulmányszerző olyan elemeket tekint értéknek a műben, melyeket a korábbi méltatók még értékvesztett minőségként rögzítettek olvasatukban:

A regény eszmeiségébe rejtve őrzi a romantika szépségkultuszának nagy újdonságát, a fölfedezett „rút” ellentmondásos gazdagságát.

Ez a megközelítés nincs távol attól a belátástól, melyet majd Szegedy-Maszák Mihály 2010-es monográfiájának Pacsirta-tanulmánya már címében – A parlagiság mint érték – is hangsúlyozni fog.

Belohorszky végül a következőkben fogja össze a regény értelmét:

A tragédia mögött mindig ott van az eszme, és a Pacsirtában ez most az esztétikai életforma választásának tragikus lehetetlenségét mutatja, a szépért ágaskodó akarat korlátait, melynek vad mozdulatai hol a sorsba, hol a társadalomba ütköznek.

Belohorszky Pál, A „szép” morálja. Kosztolányi Dezső regényei = Irodalomtörténet, 1975, 57. évf., 3. sz., 552–590.

A következő korszakot, mely a hetvenes évek végétől datálható, a harmincas évek végéhez hasonlóan két monográfia indítja majd: Rónay László (1977) és Kiss Ferenc (1979) kötete.

Az imént tárgyalt értelmezési időszak végét, s egyben a következő kezdetét jelezheti már Kiss Ferenc tanulmánya is a Pacsirtáról, melyet mint a majdani monográfiában megjelenő fejezet előzetes részleteként közöl.

Jegyzet A tanulmány végén: „(Részletek a szerzőnek a budapesti Akadémiai Kiadó gondozásában hamarosan megjelenő tanulmányából.)” (11). Kiss Ferenc, A Pacsirta = 7 Nap, 1969. okt. 31., 24. évf., 44. sz.

A hetvenes évek második felétől a nyolcvanas évek közepéig

A Kosztolányi tiltását, illetve hosszasabb elhallgatását jellemző időszakot követően két monográfia is megjelent. Mellettük még meg kell említenünk azonban Bori Imrének a regényekről szóló tanulmányát, mely – miként azt szerzője is hangsúlyozza – előtanulmány volt, s az egy évtizeddel későbbi Kosztolányi-könyve előzményének tekinthető. Időközben azonban sok elemzés tette meg kiindulópontjául az itt megfogalmazottakat.

A regényeket fejezetenként, részletesebben taglalja.

A Pacsirtával kapcsolatban elsősorban az „eltűnt idő” motívumát kell emlegetnünk, de nem a „megszépítő messzeséget” is ugyanakkor.

Kiemeli, hogy nem csupán a gyermekkor, de a Monarchia fölbomlásával a szülőföld tényleges elvesztése is közrejátszott a húszas évek lírájának és epikájának hangulatának kialakításában, de a Pacsirtában ennél többet is lát:

A regény legmélyén viszont Kosztolányi világélménye dolgozik: a világ ebben a felfogásban pszichopatologikus jellegű, tudathasadásos, következésképpen mindennek két arca van, csak az ezeket takaró fátylakat kell fellebbenteni.

A húszas évek első felében tehát a nosztalgiának és a kegyetlen látásnak a regényeit írja, melyek közül a Pacsirta a legsajátosabbak egyike.

Ennek a szemléleti háttérnek a jegyében KD regényei között tehát nem érzékel nagy különbséget:

[…] ahogy Nero, a véres költő című regényében a történelem, itt a történelemmé vált Szabadka lesz epikai közege.

Rámutat továbbá arra is, hogy a regény lényege nem annyira meghatározott történetiségéhez kötött, de megfelelő közeget kínál ahhoz, hogy abban KD saját „világélményét” kifejtse:

Valójában azonban egzisztenciális probléma foglalkoztatta, egy attitűd, de nem a vidéki társadalom mint olyan. A „vidék” ugyanis egészen kiélezett és szélsőséges formákban kínálta az egzisztenciának a látványát […].

A létproblémát a következőképpen véli megragadni a regényben:

Kosztolányi az ember és szerep problémájának epikus felfogását vitte a Pacsirtában egészen a megvalósulásig […] az író valójában azzal foglalkozik, hogy bemutassa, hogyan tudatosodik hőseiben szerepjátszásuk, és hogyan ébrednek annak tudatára, hogy életük nem valóságos élet. A regényben mintegy a szemünk előtt hasad ketté, mi addig természetesnek, egészségesnek látszott, s maradt egyfelől a „nem élet” képzete, másfelől az igazi életnek a tudata, mely azonban a hősöktől igen messze van, függetlenül attól, hogy Kosztolányi tudja: az „igazi élet” képzete az illúzió, mert végeredményben az derül ki, hogy mindenütt csak szerepek vannak – egy kicsit operettszerűen.

Mindezt Pacsirta történetével a következőképp látja összekapcsolódni:

[…] a csúnyaság az a regényírói lehetőség, amely a szereplés mechanizmusát beindítja. A két szülő játszani kezd, hogy ki ne tessék lányuk csúnyaságának a ténye, és lidérces volta.

A szerepeknek s a tragikumnak azonban a regény világán belül senki, még Ijas Miklós sincs igazán tudatában, mindez csak az írónak, KD-nek adatik meg, véli Bori:

Szeretet, melynek gyűlölet a neve – hangzik fel Kosztolányi egyik lehetséges meghatározása arról, amit a szerepek mögött meglátott. Az élet tragikus jellegéről viszont csak az írónak vannak ismeretei, a hősök az igazi felismeréshez nem jutnak el […].

[…] ebben a regényben a „nem lét” a „nem tudással” és a „nem tudni akarással” azonosul.

Bori Imre a regény mélyebb megértésekor KD-nek az emberi viszonyokról kialakított fölfogására hívja föl a figyelmet, s a regény ennek a szemléletnek a kifejezése által kap igazán lényeges szerepet:

Kosztolányi szerint a normális emberi kapcsolatok kiépülése lehetetlen, s hogy az embereket valójában hazugságok kötik egymáshoz.

Az emberi elidegenültség körüli írói vizsgálatok újabb állomása tehát a Pacsirta, mely egyértelműen jelzi, hogy Kosztolányi a polgáriasult lét ellentmondásai etikájának és egzisztenciájának epikusa és filozófusa, és az az író, aki a legtöbbet tudta erről a világról.

Bori Imre, Kosztolányi Dezső regényei = B. I., Fridolin és testvérei, Újvidék, Forum, 1976, 335–369. (A Pacsirtáról: 347–351.)

Rónay László az első, aki a két korai értekező munkáját követően az egész életmű értelmezésére vállalkozott. 1977-ben megjelent monográfiájában a Pacsirtát A középosztály válságának epikus ábrázolása: a nagy regények fejezetben taglalja. Olvasata tehát döntően a társadalomábrázolásra összpontosít, azt vezeti végig, nézőpontja azonban igencsak távol esik a negyvenes és ötvenes évek gyakorlatától, mely mintegy azt volt hivatott helyeselni, hogy e regényben KD valójában saját osztályának romlottságáról rántotta le a leplet. Rónay ezzel szemben arra igyekszik rámutatni, hogy bár egy széthulló világ tárul ki a Pacsirtában, az egyszersmind azt a múltat jelenti a szerző számára, melyhez éppenséggel a regény írásával kísérel meg visszatalálni.

[…] ezek a regények nemcsak az epikus lélektani kísérletei, hanem legszemélyesebb vallomásai is, melyekben széthulló világképének darabjait igyekszik összeilleszteni, megmenteni. Már 1921-ben megjelent Rossz orvos egyik elbeszélésében, A nagy családban is a középosztály válságát ábrázolja, illetve e személyes problémájával vívódik. A nagy család bizonyos vonatkozásban a Pacsirta előképe.

Hangsúlyozza a szövegközöttiséget is az életműben, midőn nem csupán a prózai, de a lírai művekkel is párhuzamba állítja a regényt. Az értelmező az Aranysárkány és a Pacsirta hangulatát véli hallani A bús férfi panaszai című ciklus Ha volna egy kevés remény… kezdetű darabjából (147).

A regény lélektaniságával kapcsolatban maga is óvatosságra int, hiszen fontosnak tartja leszögezni:

Kosztolányi a freudizmus elméletét valamiképpen tovább is építi a maga gyakorlatában, hiszen regényei nem egyszerűen a freudizmus gyakorlati-epikai alkalmazhatóságának bizonyságai – a kor ilyen törekvésű középszerű művei mára már teljesen eltűntek –, hanem egy tragikus élet- és létérzésnek, a személyes világkép széthullásának ábrázolatai.

Eközben azonban nem hallgatja el azon véleményét sem, mely éppenséggel ebből a távlatból mutatja kivételesnek a művet:

Kevés ilyen együttérző, finom ábrázolása akad a regényirodalomban egy gátlástól való lassú megszabadulásnak, mint az ő portréja […].

Úgy véli, Vajkay Ákos lélekrajza a legteljesebb a regényben, mely mellett a többi szereplőé kevésbé mondható árnyaltnak (156, 163), mindehhez azonban hozzátartozik, hogy az apa

[…] nemcsak egy lélektani folyamat megjelenítője, nemcsak az elfojtott gátlásoktól való megszabadulás példázata, hanem típusa annak a fáradt lateiner értelmiséginek, melyet Török Gyula is megjelenített A zöldköves gyűrű Őz Józsefében.

[…] Vajkay Ákosban az elerőtlenedő, haldokló, általa mégis szeretett középosztály jellemző figuráját teremti meg az író, mögéje pedig a maga élő valóságában rajzolja oda Sárszeget, melynek képét szabadkai emlékei is ihlették, színei azonban sokkal általánosabbak, ezért az elmaradott magyar vidék jelképévé válik.

Általános jelképpé válik tehát a szereplő, mintegy típusa lesz nemcsak a társadalmi rétegnek, de annak az irodalomnak is, mely őt ábrázolja. Rónay azonban kivált KD fölszámolhatatlan odatartozását hangsúlyozza:

Ő, aki műveltségével messze meghaladta osztályát, világképével sosem akarta azt felülmúlni.

A következő sorok pedig azt engedik sejtetni, hogy az irónia nem kevés részben önirónia is a regényben:

[…] Vajkay Ákos abban is hűséges fia osztályának – és teljes értékű megjelenítője Kosztolányi ekkori világképének –, hogy a politikában nem szereti a harcot, inkább a langyos középszerűség, az álbékesség híve.

[…] (s akiben [ti. a negyvennyolcas Ladányiban – a szerk.] egy kicsit Kosztolányi a maga negyvennyolcas nosztalgiáit is gúny tárgyává teszi)

A regény azonban, iróniája révén, elengedhetetlenül túloz is, mely – az értekező megjegyzése legalább ezt sugallja – a visszatekintő író távlatából élesebben rajzolódik ki, mint amilyennek a századvéget KD gyerekként valójában tapasztalhatta:

A Pacsirta cselekményében több olyan célzás is akad, mely arról árulkodik, hogy Kosztolányi ebben a vonatkozásban is megérezte már a tragikus hasadást. Ifjúi otthonában még sorakoztak a könyvek, csak fel kellett nyúlnia a polcra, hogy elébe terüljön a világirodalomnak nem is jelentéktelen része. Vajkay Ákos már inkább a Kakas Mártonban leli gyönyörűségét, Béla bácsiék pedig, a rokonok, kikhez Pacsirta utazott nyaralni, még érdektelenebbek, műveletlenebbek. (Az ő környezetük a falusi értelmiség hű rajzára adott alkalmat az írónak.)

Azt az általánosabb és jelképesebb szerepet, melyet Rónay György tulajdonított Pacsirta alakjának, Rónay László műfaji allúzióval sugallja, midőn megállapítja, hogy a leány „[e]poszi, állandó jelzője a »szegény«” (156), majd a regény végén a címszereplő sírása kapcsán hasonló szemlélettel így fogalmaz:

[…] kicsit talán maga az író siratja Pacsirtát, s az egész középosztályt, melynek sorsa ugyanolyan kietlen és reménytelen, mint a lányé.

Rónay László, A középosztály válságának epikus ábrázolása: a nagy regények = R. L., Kosztolányi Dezső, Budapest, Gondolat, 1977, 145–164.

A következő monográfia két évvel később jelent meg, mely – mint említettük – Pacsirtáról szóló fejezetének részletét Kiss Ferenc már korábban közölte. A szerző nem a teljes életművet vizsgálja, de annak forradalom utáni „érett” szakaszát, mely a világháború után – nemzedékében korántsem egyedülállóan – a világháború után „[o]lyan megrázkódtatást okozott, hogy utána a valósággal való teljes művészi szembesülést csupán az előbb felhalmozott képességek mozgósítása révén már nem lehetett megoldani” (5).

Ennek következményeként a Pacsirta elemzésének elején, a mű keletkezésének körbejárásakor Kiss a későbbi, ugyancsak Sárszegen játszódó regénnyel összhangban azonos motivációt föltételez:

A Pacsirta és az Aranysárkány közös gyökerénél ez a megrendültség munkál: az általános leromlás, a kietlenség miatti gyötrelem.

Horváth Mária tanulmányára hivatkozva, mely részletesen rámutatott az életmű korábbi darabjai és a Pacsirta közti motivikus kapcsolatokra, valamint Sőtér István előbb már idézett véleményére, mely szerint a későbbi két regény a korai versciklus „visszaéneklése”, Kiss Ferenc mindennek ezúttal még részletesebben nyomatékot ad. Méghozzá az életrajzi olvasat távlatával, mely a regény forrásának meghatározásakor egyértelműen Kosztolányi Dezsőné férjéről írott könyvét veszi alapul – mégpedig azt, hogy a Pacsirta modelljéül Kosztolányi Mária, az író húga szolgált. Így tehát a versek, novellák, melyeket a monográfus a Pacsirta előképeiként, közvetlen előzményeiként idéz, a következő előföltevés fényében állnak össze egyetlen folyamattá:

Hogy a család miként viselte a lányukat igazságtalanul sújtó csúnyaságot, a természetnek ezt a brutális diszkriminációját, nincs róla adat, de hogy a költő kezdettől haláláig szenvedett miatta, művek sora tanúsítja.

Versek és korai novellák előzményekként való tárgyalásakor kétféle hangnemet lát érvényesülni, melyek mintha a műfajok mentén válnának el egymástól. A húgomat a bánat eljegyezte című korai versben, mint Kiss megállapítja, a bánat „[n]em is a részvét, hanem a dédelgető gyöngédség fénytörésében” (186) mutatkozik. Másik összetevője ennek az érzésnek azonban itt még nem jelentkezik.

Az élmény kínosabb, lélekőrlő tartalmaival is kezdettől vívódott, de ennek kibeszélésekor a novella elidegenítő formájához folyamodott. Az 1910-ből való A csúf leány, mintha csak az imént említett vers ellentettje lenne, a fájdalomnak ezt a kíméletlenebb oldalát, a csúnyaság miatti szégyen elviselhetetlenségét tárgyiasítja elsősorban.

Jóllehet az ábrázolás hangnemét Kiss nem kizárólagosan műfajfüggőnek mutatja, midőn fölhívja a figyelmet egy KD-nek már fiatalkori novelláiban föllelhető motívumra:

Ifjú korában még Nietzsche igézetében, a betegeket szolgáló egészségesek áldozatát határozott ingerültséggel ábrázolta (Sakkmatt [sic!], Szegény kis beteg) […].

Minként az elemző kifejti, ez majd a Számadás kötetben válik ismét szinte programmá. Tehát a lírában is jelentkezik ez a másik összetevő:

Érettebb s inkább a Pacsirta felé mutató alakban azokban a versekben tör fel a legnyíltabban a szóban forgó konfliktus, amelyekben elemi erejű belső kényszer kötelezi szolgálatra magát a költőt.

Ennek bizonyítására a Most elbeszélem azt a hónapot, illetve a Beteg című verset idézi. A regény érzelmi indítékait tehát a következőkben látja:

[…] a Pacsirtát életre hívó érzelmi indítékok összeszövődésének logikája: a lánytestvér csúnyasága, az „ér-megpattanásig” való szeretet, a halálig tartó szolgálat terhét rója a költőre és szüleire. Ez az áldozat az élet adományaitól zárja el, természetellenes aszkézisre kényszeríti azokat, akik vállalják, s ez az aszkézis senkit nem válthat meg, épp azért, mert természetellenes: mert a csúnyaság másíthatatlan, mert az élet vonzása folyton ébren tartja s mérgezi a tehetetlenség miatti keserűséget.

Innen nézve a regény az életműben sajátos végpontnak mutatkozik:

A Pacsirta az első mű, amely e régi keletű baj viselésének iker-érzései: a lázadó keserűség és a szelíd szomorúság, s

megfelelőjük: az ingerült szégyen és a fájdalmas részvét együtt és egyszerre tárgyiasul. Együtt és egyszerre, de nem egymásba olvadva, hanem egymást váltva, ellenpontozva, feszítve és lazítva, görcsbe rándítva s elcsitítva a konfliktus mozzanatait.

Azt a jellegzetességet, hogy a címszereplő a cselekmény nagy részében távol van, korabeli kritikák még nemegyszer értetlenül fogadták. Sokan azonban meglátták, hogy Pacsirta távolléte ellenére mennyire meghatározza a szülők nélküle töltött egész hetét. Kiss Ferenc A cselekmény különössége című alfejezetben külön kiemeli ezt a mozzanatot, mely nemcsak elfogadható írói fogásnak bizonyul a történetalakításban, de egyenesen elengedhetetlennek is:

Az időtlen korhadás passzivitásából váratlanul kimerészkedő, kicsábuló szülők érzékenységét ez a határhelyzetszerű alkalom még feszültebbé, végzetesebbé fokozza.

Érdekes értelmezést nyújt a monográfus, amint azt vizsgálja, a Vajkay szülők és Ijas Miklós egyként szerencsétlennek mondható élettörténete mennyire másként jut kifejezésre a két öreg és az író értékrendjének és szemléletének különbsége miatt.

Vajkayt meglepi, feszélyezi az, ahogy Ijas a család s önmaga szégyenéről beszél […]. Ugyanígy ütődik meg a színészek és a színésznők feslettsége láttán, s a könnyedségen, a komédiázó fölényen, amellyel elviselik, álarcba rejtik, feloldják, majd elfelejtik kudarcaikat, fájdalmaikat. Így gondolja Vajkay, de az író azt is elmondja, hogy a művész élni is tud a fájdalomból. A magáéból, s a másokéból is. A Számadásban remekművekre váltott részvét-filozófia itt ölt először határozott alakot, a Vajkayék háza előtt meditáló Ijas szavaiban. […] Kosztolányi önvallomásaként is érdemes számon tartani […], de a regényben az a funkciója, hogy hozzá mérten jobban kitessék: Vajkayék fájdalma merőben más […].

[…] Kosztolányinak régi meggyőződése, hogy az élet reménytelen szörnyűségeivel szemben az írás az egyetlen menedék. Nero is ezt hajszolta […] Vajkayék képtelenek nyereségre váltani a fájdalmukat, az exhibíció pőreségeitől egész természetükkel irtóznak. […] Fájdalmuk számára nincs tehát biztonsági szelep, holott érzékenységük naponta felsebződik. Szenvednek mint egy modern költő, s tartják maguk, mint nemes úrhoz illő. Konzervatív zártságuk így dolgozhat a konfliktus kezére.

Minek következtében arra a megállapításra jut, hogy a regény csúcspontja a lehető legmegfelelőbben következik mindezekből, hiszen a főhős kitörése sem józanul, sem a hisztéria öntudatlan állapotában nem volna hiteles:

A szemérmes tartózkodás, a nemesi méltóságérzet s a keresztény erkölcs konzervatív készségei révén így alkothatja meg Kosztolányi az egyetemes és személyes érdekű konfliktus epikai organizmusát. Konzervatív természetű anyag révén egy modern drámát […].

[…] a robbanás egy látens, de természetes keserűséget lök felszínre, igaz, hogy abnormis alakban, de éppen azért így, hogy a normális magatartás viselésének gyötrelmessége kitessék. Nem Vajkayék hitványsága tehát, hanem nyomorúságuk.

S így hiteles, mert így fejeződik ki benne, hogy Vajkayék számára még a tragédia kiútja sem adatik meg, hogy nekik a kietlen mártíromság a végzetük.

A regény társadalomábrázolását Kiss Ferenc KD nézőpontjából értelmezi, méghozzá a következő módon érvelve:

„Nincs tragédiájuk, mert itt el sem kezdődhetnek a tragédiák. De milyen mélyek, mennyire atyafiai mind. Milyen hasonlatosak hozzá. Ha egyszer elkiáltja ezt, nagyot kiált.

Csak hozzájuk van köze.” Ijas Miklós, a Sárszegen kallódó modern költőjelölt gondolkodik így Vajkayékról, de az előzményként idézett versek s a későbbi Életre-halálra alapján joggal tulajdonítható Kosztolányinak ez a vallomás, s felőle indulva magyarázható hitelesen a regényben kibontakozó társadalombírálat természete is.

Az egész sárszegi világból Pacsirta csúnyasága és Vajkayék sorsa, mint említettük csak epikai gerincet, drámai struktúrát ad egy általánosabb érvényű reménytelenségnek.

A csúnyaság totalitása című alfejezetben a monográfus először is azt fejti ki, hogy az esztétikai minőség nem csupán külső jegyekben nyilvánul meg, de Pacsirta egész lényét érinti:

[…] nemcsak a külseje, de ízlése, észjárása, egész szelleme is nyomorék. Jósága együgyűséggel, komolysága szikkadtsággal, szemérme öncsalással, puritánsága kietlenséggel, szabatossága korlátoltsággal, érzékenysége érzelgősséggel elegyül.

Mindez Kiss Ferenc szerint a regényben ábrázolt egész társadalomra, Sárszeg egész világára kiterjed. Ahogy a Pacsirta nem egy elemzője, úgy ez az olvasat is „metsző iróniát”, sőt, „ironikus fölényt” vél kihallani a regényből, mellyel Kosztolányi

[…] mintha nemcsak Vajkayékkal, hanem egész osztályával: az élet fő sodrából tunyán kirekedt, s rezervátuma állóvizeiben dáridósan agonizáló dzsentroid értelmiséggel is el akarna számolni ebben a regényben.

S noha úgy ítéli, sivárabb, mint egy-két mű, amely kimondottan ezt teszi témájává, ennek a regénynek a lényegét szerinte alapvetően mégsem ebben ajánlatos keresni:

A Pacsirta úri magyarsága sokkal lehangolóbb, mint Móriczé, Kaffka Margité, Török Gyuláé, s a kortársak által rajzolt

nemzeti értelmiség általában. Utóbbiaknál még nyilvánvaló az érték, aminek pusztulását ábrázolják. A virtus náluk még egy szép és tartalmas életforma jegyeit őrzi.

Mégis, mindezek ellenére tagadnunk kell, hogy a Pacsirta a magyar „ancien régime” regénye, s hogy Vajkayék a Vizy Kornélékkal szoros rokonságban lennének, s a regény értelme sikkadna el, ha ennek a leleplező iróniának túl nagy jelentőséget tulajdonítanánk.

[…] nem a leszámolás az elsőrendű célja, hanem a reménytelenség kibeszélése.

A regény „végső magyarázó elve” Kiss Ferenc szerint tehát a következő:

Vajkayék egérszínű szürkesége, Pacsirta kínos csúnyasága azért terjed ki a regény egész világára, s kívülről a társadalom felől azért létesül ezzel egylényegű kör, mert az adott állapotban, az adott világ ilyen reménytelenséggel tölti el Kosztolányit. A személyes mag felől: a vénlány feketésen villódzó romlott fogainak látványa felől, s a feketésen porló társadalom felől egymást erősítve, átszőve, átitatva képződik a regénybeli világ. […] Ez a világ és ez a regény minden ízében pacsirtai, s éppen e zártsága és egyneműsége folytán a társadalomnak csak sorvadó tendenciáit tárgyiasítja.

A Pacsirta egy elkeseredett, magános költő regénye […]

Vajkayék családi gyötrelmét csak egy gyanútlan és eseménytelen társadalmi háttérből növeszthette ki Kosztolányi, s ennek anyagából alkothatta meg a kedvére a maga görögös, de apolitikus életeszményének lázító ellenképét.

Kiss Ferenc, A Pacsirta = K. F., Az érett Kosztolányi, Budapest, Akadémiai, 1979, 175–208.

A nyolcvanas évektől egyre több KD-ről szóló monográfia vagy monográfia jellegű (például Király István: Kosztolányi. Vita és vallomás, 1986) mű látott napvilágot, de egyre nőtt azoknak a

tanulmányoknak a száma is, melyek nemcsak az életmű vagy a nagypróza egy fejezeteként taglalták a Pacsirtát, de kizárólag ezzel a regénnyel foglalkoztak. A kitüntetett figyelem természetesen az 1985-ös évfordulónak is köszönhető. A regény gyökeresebb újraértelmezésére az évtized derekáig azonban nem igazán kerül sor, nagyobb visszhangot keltő változás majd csak 1987-től, az életmű nagy részét újragondoló A rejtőző Kosztolányi című tanulmánykötettől számítható.

Az évtized legelején érdekes nézőpontot hoz már Oleg Rosszijanov elemzése is a regény megértésének történetébe, aki korábban oroszra fordította a művet. Egyrészt, mert olvasatában talán nem lényegtelen szerepet játszik, hogy a Pacsirta világa és megformáltsága kapcsán gyakran emlegetett Csehov, s a KD által saját regényével rokonított Ivan Iljics halála

Jegyzet Lásd erről Kosztolányi Dezsőné, Kosztolányi Dezső, Budapest, Révai, 1938, 249, továbbá KD nyilatkozatát az orosz regény hatásáról: Rónay Mária, Négyszemközt Kosztolányi Dezsővel. Kosztolányi Dezső beszél önmagáról = Literatura, 1935. jún. 1., 10. évf., 163.

írójának is anyanyelvi befogadója, másrészt a regényt az Édes Annával hasonlítja össze, így társadalomrajz és társadalomrajz között fed föl hasonlóságot s különbséget.

Elemzése elején megállapítja a két regény rokon vonását, majd rámutat a 20. század világirodalmához köthető alapvető sajátosságukra:

Mindkét regény cselekményének alaphelyzetét, hangulatát és szereplői arculatát is meghatározza az addig még sose tapasztalt emberi kifosztottság, és az író saját megrendülése.

[…] Ez az általános együttérzés rokonítja Kosztolányit a válságokkal teli huszadik század egyik jelentős irodalmi áramlatával, a (nevezzük így) „sebzett tudat” irodalmával. Ez az irodalom, amelyhez Hemingwaytől Camus-ig vagy Koeppenig sok és sokféle író tartozik, mélyen tragikus, hiszen végső soron a történelmi fejlődés megtorpanásának – a világméretű felszabadító küzdelem visszaesésének és kudarcainak – köszönheti létét […].

KD ábrázolásmódját azonban leginkább Csehovhoz hasonlítja, amennyiben

[…] éppen Csehov volt az, aki a Sándor-kori reakció és a narodnyik mozgalom válságának idején művészi eszközökkel tárta föl, hogy a társadalmi rossz nem „koncentrált” formában létezik; hogy nem öl, hanem behálóz, kiszív, lassan mérgez; az elnyomás hétköznapi jellegű, amely mélyen beépül az életbe, amely sok-sok történésben, jelenségben oszlik meg, s éppen ezért különösen alattomos és nyomasztó: kibírhatatlan.

Rámutat, hogy a két regény döntően más viszonyulást mutat az ábrázolt társadalomhoz; az Édes Anna felől a Pacsirta kritikus, metsző ítélete is tompábbnak látszik:

[…] az Édes Annában élesebb a nyárspolgár-ellenesség, a társadalomkritika, amely nyíltan a Horthy-Magyarország ellen irányul. Ehhez képes a Pacsirta szinte csak a patriarchális erkölcsök rajza, amelyet egy ironikus tekintetű, érzékenyen megfigyelő író vetett oda pillanatnyi ihletében. Minden tragikussága ellenére több benne a fény, a lírai közvetlenség; impresszionista bőséggel áradnak a színek.

Rosszijanov KD-t egyszerre látja a magyar hagyományba ágyazottan, s a korszak egyetemes jelenségeihez ízesülni:

Józan, illúzióktól mentes társadalomkritikája szempontjából, amelyből ki-kilobban egy-egy szarkasztikus leleplezés, Kosztolányi a klasszikus realista irodalomhoz tartozik. Móriczhoz hasonlít, amikor annak a magyar „nemesi középosztálynak” a hanyatlását, parazita elkorcsosulását ábrázolja, amely valamikor visszaverte a török támadását, s vezette a negyvennyolcas forradalmat, most pedig a kispolgáriság mocsarában és a cselédjével vívott „hősi” harcban

pusztul el. A lélektani ábrázolás szempontjából pedig előtte jár Móricznak. A huszadik századi európai irodalommal összhangban a polgári társadalom egyre jobban terjedő betegségét tárta föl, követte nyomon, azt a – Magyarországot, is megmérgező – baljós betegséget, hogyan idegenedik el az ember saját, megölt és kipusztított emberi lényegétől. Kosztolányi nemesei nem csupán lelkileg sérült, hanem megnyomorított emberek is. Valamennyien arra kényszerülnek, hogy szűkebbre szabott, csonka életet éljenek: vagy ködképzetekkel helyettesítve a hiányzó szabadságot és boldogságot, vagy pedig önmagukon és másokon bosszulva meg derékba tört, kiürült életüket.

[…] Kosztolányi a kritikai realizmus művészi eszközeivel ábrázolja a nemesség elidegenedését, társadalmi és morális elkorcsosulását.

Azokhoz az elemzőkhöz csatlakozva pedig, akik a címszereplő csúnyaságát szimbolikusnak érezték, s az egész társadalomra, illetve korszakra látták érvényesnek, tanulmánya végén nagyon hasonlóan fogalmazza meg nyitott kérdését:

S hogy Pacsirta csúnya, vajon nem eleve, a természettől adott feltétel-e, amely korlátozza a harc lehetőségeit; vajon nem az elnyomás abszolutizált képe-e, amelytől nem lehet megszabadulni, amelyet nem lehet lerázni magunkról?

Oleg Rosszijanov, A hétköznapi rossz = O. R., „A világ újraépül…”, Budapest, Európa, 1981, 151–174.

Ugyanebben az évben jelent meg Fülöp László tanulmánya, mely talán az első olyan írás, Kiss Ferenc monográfiáját beleértve, amely a regényre vonatkozó addigi szakirodalomról áttekintést nyújt, s amely fölött egyszersmind kritikus szemlét is tart.

Remekmű rangjának kétségbevonásával nemigen találkozhatunk. […] ugyanakkor kevesebb bizonyítékát találjuk az

írásokban a Pacsirta teljesebb megértésének, a legmélyebb jelentésrétegig is lehatoló elemző olvasásnak.

Fülöp ugyanis azt igyekszik igazolni, hogy a regényben legalább három – a címben is megjelölt – alapréteg fejthető föl.

A lélektani megközelítést taglalva elfogadja, de árnyalja is Németh László és Schöpflin Aladár olvasatát, amennyiben cáfolja, hogy a Pacsirta freudi tanok szemléltetése volna. Jóllehet kijelenti:

A megértéshez nélkülözhetetlen a lélektani elvű értelmezés. Enélkül nem lehet közel férkőzni a regényvilághoz.

Erre a rétegre azonban, Fülöp meglátása szerint, mások épülnek rá. Így a társadalomrajz, melyet Rónay György, Kiss Ferenc és Rónay László értelmezései fényében is jelentős összetevőnek tart, mely azonban, mint leszögezi, csak abban az esetben létjogosult, ha nem nő a másik két, általa kiemelt réteg fölé.

A harmadik rétegre vonatkozóan, „amelyet létvonatkozásúnak, létélményinek, létértelmező jellegűnek” (102) nevez, először is megállapítja, hogy az életműből a létbölcseleti vonásokat kiemelő elemzések nem hiányoznak ugyan, de nem elég hangsúlyosak. Úgy ítéli:

[…] a Pacsirta elsőrendűen sorsábrázoló és sorsláttató mű, filozofikus regény, egzisztenciális élményvilág és szemlélet kifejezése, végső értelme szerint emberi létkérdéseket érint, költői színezetű és alkatú gondolatiságot zár magába.

A tanulmány a három alapréteg fölvázolása után a lélektani, majd a – szerző szavaival – „létélményi” réteg szempontjából vizsgálja és jellemzi a regény egyes részleteit. A lélek mélyvilága alcímmel az előbbi távlatát emeli ki:

Ha pszichológiai regényként olvassuk, a lélekábrázolás felől nézzük a Pacsirtát, akkor kétségtelenül Vajkay Ákost

tekinthetjük a történet főszereplőjének. […] Legelsősorban az apa ábrázolása révén teremthető meg az elbeszélésben a lélektani sík, az ő alakrajzában érvényesíthető az emberszemlélet pszichológiai elve és módszere. A lány és anya lélekrajzát sejtetőnek, utalásos jellegűnek, kihagyásosnak és vázlatosnak láthatjuk: az apa személyiségrajza […] viszont összefüggő, részletező, kibontó, és a folyamatbemutatás igényével valósul meg.

[…] Ami egy-egy szituációban lejátszódik, azzal valamiképp kapcsolatba kerül, s a látott és átélt események benne mindenkor olyan visszhangot keltenek, olyan reakciókat indítanak el, amelyek kivétel nélkül lélektanilag is jelentésesek és értelmezhetők. Úgy lépteti fel a narrátor, hogy már a legelső epizód, a jellem ottani viselkedése alapján nyilvánvaló, mi lakozik belül, lányához való viszonyában milyen élményekről lehet szó. […] Tudatában folytonos dráma zajlik. […] Árulkodó információk sokasága készíti elő a központi jelenetben bekövetkező elemi kitörést, mely a részletes motiválás eredményeként szinte meglepetést sem okozhat, nem érheti váratlanul az olvasót.

Ezt tekintetbe véve Fülöp a tartalmilag megokolt és rendkívül tudatosan fölépített szerkezet mellett érvel:

Ami a kirobbanást jelenetező regényfejezetben […] lejátszódik, az részint összefoglalja, összesűríti és felfokozza az előtte levő epizódok és részletek sorozatát, részint megadja az utána következő események, a visszakozás jelenetsorozatát magába foglaló „utójáték” értelmét és egész jelentésrendszerét.

Az ábrázolt lelki folyamat és az epikus építkezés teljesen összhangban van: hangsúlyozza, hogy a Pacsirta kisregény, ezért nem tartalmaz kitérőket, tudniillik:

Ebben a regényben az elbeszélőnek csupán annyi eseményre, olyan rövidre zárható eseményláncra van szüksége, hogy az elsődleges életközeget plasztikusan megmintázhassa, a pszichológiai alapképletet érzékletesen felállíthassa és megeleveníthesse, valamint a létélményi jelentésréteget a lélektanihoz és a társadalmihoz társítva körvonalazhassa.

[…] A Pacsirta alaprétegében lélekrajzi epika, a lélekábrázolás mesterműve.

Vajkay Ákos apológiáját – melyet addig talán Kiss Ferenc hajtott végre leghangsúlyosabban – Fülöp mindhárom alapréteg felől megvilágítja, midőn így fogalmaz:

Nem marasztalható el az irgalmatlanság és részvétlenség vétkében. Fájdalmas ambivalenciák határozzák meg jellemét, emberi minőségét, s épp ezek átélése révén növekszik – a maga arányai szerint – drámai hőssé. […] Számos megnyilvánulása arra utal, hogy ez a kiszikkadtnak és lélektelennek látszó, szegényes érzelemvilágúnak gondolható ember képes az átélő s áthelyezkedő gondolkodásra. […] Birtokolja a részvét s az irgalom adományát. A maga módján rendelkezik a sorsmegértés képességével.

[…] A szerepbe merevedett szülői magatartáshoz erkölcsi tartalomként nyilvánvalóan hozzátartozik a belátás, az áldozathozatal, a hősies alkalmazkodás és helyzetvállalás, amely kétségtelen morális erényként s értékként tisztelhető.

Ki nem ordítható gyötrelem alcímmel Fülöp végül a regény utolsó, létértelmező rétegét bizonyítja. Belohorszky Pál értelmezésére emlékeztet, hogy Fülöp a sors megokolhatatlanságát, véletlenszerűségét, abszurditását hangsúlyozza:

Morális vétkek, rossz szándékok, bűnök nélkül jön így létre a szenvedések láncolata, mely irracionális és megszakíthatatlan.

[…] Abszurd kiszolgáltatottságban él Pacsirta. […] Kényszerhelyzet foglyai. Be vannak zárva az abszurditásba.

[…] Pacsirta alakjában a teljességgel fölösleges és a magának-másoknak egyként terhes létezés végzetszerű tragikuma látható.

Ebből vonja le a regény végső értelmét:

A Pacsirta végül is erről szól, a végzetszerűen boldogtalan létezés történeteként olvasható. […] Végrehajtja a nálunk ritkán tapasztalható bravúrt: kisszerűnek is vélhető epikai anyagát képes felemelni a létezésről, az egzisztenciális emberi ügyekről érvényesen beszélő művek magaslatára.

Fülöp László, Lélektan, erkölcsrajz, sorsábrázolás = F. L., Realizmus és korszerűség, Budapest, Tankönyvkiadó, 1987, 96–131.

Az 1985-ös év, KD születésének 100. évfordulója idején valójában egyetlen szorosan és részletesen a regénnyel foglalkozó írás látott napvilágot az Üzenet ünnepi Kosztolányi-számában. Ugyanebben az évben még Sőtér István tanulmánya és Levendel Júlia monografikus életrajza taglalja röviden az életműről szólván a Pacsirtát.

Barabás Judit Szerkezet és érték (a kétféle életstratégia regénye: a Pacsirta) című tanulmányának előföltevése, hogy:

[…] a Pacsirta megalapoz a szerző életművében egy olyan gondolat- és problémarendszert, mely elsősorban az értékszemlélettel áll szoros kapcsolatban, és legkiérleltebb megfogalmazását az Esti Kornél-történetekben éri el.

A szerkezet pontos elemzésére tér ki, melyet érvelésében – mint előtte már sokan – a történettel összhangban lát megvalósulni. Devecseri Gábor megfigyeléséhez hasonlóan megállapítja, hogy a Pacsirta időkezelésére a körkörösség jellemző. A fejezeteket ennek megfelelően tematikus egységekbe rendezi, s mindezt táblázattal is

szemlélteti. Bevezetett fogalmai és egységei a következők: I. nagy rész: „keret és előlegezés”: 1., 2. fejezet; „átköltő (sic!) fejezetinformációk”: 3. fejezet; „változások és fokozataik”: 4., 5., 6. fejezet; II. nagy rész: „a megoldás előlegezése”: 7. fejezet; „krízis, kitörés”: 8., 9., 10. fejezet; „visszatérés”: 12., 13. fejezet (105–106).

Barabás a szerkezettel összhangban úgy véli:

[…] a műben a fizikai és szellemi elnagyoltság, nyomorúság, hol realisztikus, hol metaforikus, de mindenképp nyomasztó képei sorakoznak egymás mellett […].

Alapvetően értékhiányos, értékpusztító világot ábrázol Kosztolányi.

[…] a regény világában nem létezik tragikum, ha élesebben akarunk fogalmazni: még az sem létezik. A továbbélés is mentes lesz a tragikumtól – puszta vegetáció.

Úgy gondolja – a korábban idézett Fülöp Lászlóval, de Kiss Ferenccel ellentétben is –, hogy Vajkayt részegsége akadályozza meg abban, hogy tragikus hős legyen.

Az előbb idézett „vegetációt” vagy köztességet hangsúlyozza az elbeszélésmód különböző módozatairól szólva is. A Vajkay szülők és a költő párbeszéde is sikertelen:

[…] mindhárom résztvevőben – Ijas, Vajkay, Vajkayné – saját gondolatai futnak párhuzamosan, függetlenül egymástól és az épp hallható párbeszédtől.

A szalagcímek a megszokott irodalmi hagyománytól eltérő – ugyancsak beszédes – gyakorlatot érvényesítenek:

A részletező, aprólékos tartalomösszefoglalók épp a történések hiányát fogják érzékeltetni

[…] A történet – a fabula – és az elbeszélt egész – a szüzsé – közt nagy a távolság, ezt a távolságot e fejezetcímek külön nyomatékossá teszik, tehát tudatosítják az olvasóban.

Az elbeszélői szólamok összemosódnak, melyből azt a következtetést vonja le, hogy az értékhiány megállapítása egyfajta legkülsőbb elbeszélői szólamhoz van közel:

[…] Ijas és Vajkay – egyaránt elvégzik ennek az értékhiánynak a minősítését: Ijas kezdettől fogva, Vajkay fokozatosan. Hogy kettejük értékszempontjai állhatnak leginkább közel az elbeszélőéhez, bizonyítható azzal a ténnyel, hogy az ő esetükben alkalmazza az író leggyakrabban az erlebte Rede elbeszélői eljárását, sőt ez a forma Vajkaynál gyakran anynyira összeolvad az elbeszélői közléssel, hogy egyértelműen a kettő nem is különíthető el egymástól.

Barabás Judit, Szerkezet és érték (a kétféle életstratégia regénye: a Pacsirta) = Üzenet, 1985. febr.–márc., 15. évf., 2–3. sz., 105–114.

Sőtér István, kinek hatvanas évekbeli írását korábban már idéztük, ismét az életmű bizonyos irodalomtörténeti helymeghatározására vállalkozik.

A Pacsirtát az általa legérdemesebbnek tartott nagyprózai művek között említi:

Kosztolányi három regénye [ti. Édes Anna, Pacsirta, Aranysárkány – a szerk.] a kor legjelentősebb alkotásai, az Úri muri, a Halálfiai, és a Valakit elvisz az ördög mellett foglal helyet, beéréseként a magyar regény ama fejlődésének, melyre a Színek és években lehetett először felfigyelni. A Jókai–Mikszáth-korszak regénye helyébe most lép a kiérett, modern magyar regény, s alapozza meg irodalmunkban e műfaj jövőjét.

A regényről szólva pedig a szeretet érzésének sajátos ábrázolását emeli ki:

A Pacsirtának a többértelmű jelenetei a legcsodálatosabbak. A regény a szülői és a gyermeki szeretet ambivalenciájáról szól, a szülők elnyomottakká, kiszolgáltatottakká válnak

szeretetükben, leányuk pedig zsarnokian gyakorolja a gyermeki szeretetet. Tulajdonképp mindhármukat bűntudat hatja át, és ettől elviselhetetlen a helyzetük, de ezt az elviselhetetlenséget mindhárman néma megegyezéssel, idillként tartják fenn.

A mű csúcspontjának Vajkay Ákos kifakadását érzi, melyről így nyilatkozik:

A Pacsirtát talán ez a jelenet emeli remekművé. Mindennek oka a szeretet hiánya, mert a szeretetet nem lehet akarni, csak a szánalmat. A szeretet megadatik az embernek, mint a kegyelem. A Pacsirta egész világa kegyelem nélküli világ, akárcsak az Édes Annáé.

Olvasata tehát ellentmond mindazon elemzőknek, akik Vajkay Ákosban, kitörése ellenére, a lányát szerető apát látják.

Érdekesen értelmezi elemzése végén Ijas jegyzetét, mint a regény öntükröző alakzatát. Nem a hazafelé tartók tőmondatos lejegyzetelése, de az utólag odabiggyesztett három fölkiáltójel volna Sőtér szerint, mely a regényt, annak világát igazán szimbolizálja:

Kosztolányi olyasminek az ábrázolására vállalkozik, ami csaknem ábrázolhatatlan. Ez az ábrázolhatatlanság ironikusan és szellemesen fejeződik ki a Pacsirta végén […]. Ez a három nagy felkiáltójel: ez a regény!

Sőtér István, A rejtőző Kosztolányi = Új Írás, 1985, 11. sz., 3–8. (Kötetben: A rejtőző Kosztolányi, szerk. Mész Lászlóné, Budapest, Tankönyvkiadó, 1987, 7–15.)

Levendel Júliának még ugyanebben az évben jelent meg KD-ről szóló munkája a Móra Könyvkiadó Így élt… sorozatában. A regényekről e kötet értelemszerűen nem nyújt átfogóbb elemzést, mindenesetre föltétlenül üdvösnek mondható, hogy a Pacsirta ismertetésénél számot vet ugyan az életrajzisággal, ám egyszersmind el is távolítja ezt a megközelítést:

Nekem úgy rémlik, Kosztolányi alku nélkül formálta szereplőit, sem a szabadkai családnak, sem önmagának nem tett engedményeket – felhasználta hozzátartozói életét, egyéniségét is, de nem róluk írt. Vajkayékban nem láthatjuk Kosztolányi szüleit, s Pacsirtában sem a sokkal intelligensebb, önállóbb Mariskát. A kisszerűségbe, örömtelenségbe futó élet nyilván fenyegette az otthoniakat mind, de nem úgy és nem olyan mértékben, mint a Pacsirta alakjait.

Levendel Júlia, Így élt Kosztolányi Dezső, Budapest, Móra, 1985, 142–149.

Ugyanebben az évben Illés Endre, ki az Illyés Gyula által indított életműsorozat tizenegyedik, Színház című kötetét gondozta 1948ban, az Új Írásban közli Pacsirta című írását. A regény első megjelenéséhez fűződő emlékeiről

Jegyzet Illés Endre, Szigorlat az Üllői úton. (Naplójegyzetek) = Népszabadság, 1965. jan. 24., 23. évf., 20. sz., 8–9.

s a filmről is írt már korábban.

Jegyzet Illés Endre, Pacsirta. A magyar ancien régime regénye filmen = Film Színház Muzsika, 1964. febr. 7., 8. évf., 6. sz., 4–5.

Ezúttal mindkettőre emlékezve s addigi írásait mintegy ötvözve elmélkedik a műről. Németh Lászlóéra emlékeztető hasonlatot talál, midőn a regény szerkesztettségét érinti:

Kosztolányi egy késleltetett robbanás erejében bízik. Ő gyújtózsinórhoz illeszti a lángot, és mi, a történet meghívott szemlélői, a robbanóanyaghoz közeledő, izzó parázslást követhetjük. […] Nem kis dráma ez. Nem jelentéktelen leleplezés. Sőt – valljuk be: félelmetes erkölcsrajz.

Az Édes Anna szereplőivel rokonítja a Pacsirta alakjait, s úgy véli, a film könnyebb kézzel, derűsebb befejezéssel oldja föl a szerinte a történet mélyén rejlő, s annak lényegi vonását alkotó, hangsúlyosan társadalmi összeütközést.

[…] a budai méltóságos urak félelmetesen emlékeztetnek a sárszegi Vajkayékra, akiknek finomsága, törékenysége, osztályerkölcse mögött ugyancsak riasztó embertelenség búvik meg. De az a történet csak úgy nagy dráma, feszítő, igazi dráma, ha Vajkay Ákos és felesége mindvégig egyek az osztályukkal, ha jobban ragaszkodnak az animális örömökhöz, az ancien régime csábító, elkábító kellemességeihez, mint a lányukhoz. A film Pacsirtájában azonban nem így alakul a dráma. Kosztolányi regényében egy gyújtózsinór parázslik, a Pacsirta-film viszont egy-egy szál gyufával rögtön apró tüzeket gyújt, s a végső robbanás elmarad. […] a film Vajkay Ákosa […] fokozatosan kiábrándul osztályából […] már-már felvilágosult, osztályát tagadó hős lesz.

Illés Endre, Pacsirta = Tükörben. Kosztolányi Dezső, szerk. Réz Pál, Budapest, Századvég, 1993, 150–151.

A következő évben Király Istvánnak és Bori Imrének jelentek meg kötetei az életműről. Elsőként Király István Vita és vallomás címmel félig személyes hangú, visszaemlékező monográfiáját kell említenünk. KD regényírói korszakáról szólván az irodalmár Rosszijanov előzőekben idézett megállapításaihoz hasonlóan úgy véli:

[…] nem választható el Kosztolányi válságélménye az európai válságirodalom termékeitől.

[…] Ott hatott benne egyrészt a társadalmi, másrészt a nemzeti, harmadrészt pedig – mindezt kiteljesítőn, egységbe fogón – a távlat-, illetve az értékválság. Felnőtt a nihil.

[…] Az elidegenedés első művészi tudatosítói közé tartozott Kosztolányi Dezső irodalmunkban.

KD prózaírói időszakára Király továbbá bevezet két fogalmat, mely távlatként lebeg majd Pacsirta-elemzése hátterében is, ezek pedig: az „elhistorizálás”, vagyis az

[…] objektív érvényű, össztársadalmi-történelmi állapottá stilizálódott az egyéni lélek negatív jellegű tapasztalata.

S az „elontologizálás”:

Nemcsak a korra, de a létezés egészére vetítődött ki az egyéni lélek eltévedése.

Ezen folyamatok zajlottak a prózai művek megírásakor, melyekkel kapcsolatban kijelenti:

[…] lényeget nézve parabola volt mindegyik Kosztolányi-regény. Ha meghatározott, konkrét, valós ember volt is a főhősük: inkább csak a jelkép szerepét töltötte be.

Így a Pacsirta kapcsán rámutat arra, hogy a vidékiség nem új élmény KD-nél, az életmű során változott a jelentése. Az 1915-ös Ha volna egy kevés remény… című versben még, mint mondja:

A nosztalgia és az irónia hangulati kettőssége idézte a versben a vidék emlékét. A Pacsirtá-ból már tűnt minden nosztalgia, csak az irónia maradt. A vidék úgy jelent meg, mint a provincializmus színhelye, jelképe. A provincializmus nem mint társadalmi ténynek, de mint életállapotnak fenomenológiáját lehet kielemezni szinte a műből.

Király a regény elemzése során az idő, a térszerkezet, a beszédmód jelentésességét, ábrázolt világgal való összehangzását emeli ki:

A válságérzet és a regényalakítás összefüggését mutatta a választott regénytípus és elbeszélői pozíció: a parabolajelleg s az impassibilité.

[…] Különös szerepet játszott végig a regényben a tér motívuma, a kinyíló távolság. […] Fordított viszonyban állt szinte egymással a tér és az idill. Minél nagyobb távolságokat ölelt

az át, annál kisebbre zsugorodott ez. Megsemmisült végül a kinyíló tér hatása alatt, visszájára fordult: tragédia lett.

[…] Visszahajló volt a regény szerkezete. Fokozatos tágulással indult és fokozatos szűküléssel zárult a Pacsirta menete.

[…] A napokat, órákat sőt nem egyszer a perceket is bemondta a regény. […] Megjelenítődött rajtuk keresztül is a kilátástalanság, a lét monotóniája.

[…] Érződött mint szerkezeti jelkép az örök visszatérés. A monotónia.

A regényekről általában a következőt állapítja meg:

Belső disszonanciát – iróniát, paradoxitást – hordozott az [ti. a „címadástechnika”] magában. Nemcsak a Néró, a véres költő, ez a vért s a költészetet egybekeverő, szembeszökően paradox cím: a lényeget nézve paradoxon volt a Pacsirta, az Aranysárkány s az Édes Anna is. Idillre utalt minden egyes cím, s mögötte mégis tragédia történt.

A Pacsirta esetében véleménye szerint idillbe bújtatott „antiidill”-ről van szó (90).

Számot vet a regény lélektaniságával, mégpedig úgy – miként Rónay György tette –, hogy KD-nek a freudizmust hatalmas fölfedezésként üdvözlő írását idézi, majd megállapítja:

Nem véletlenül játszódott a század utolsó esztendejében, 1899-ben a regény. A közelgő fordulat érződött. A tizenkilencedik század emberképe cáfolódott benne. Ha a Néró a kor ontológiai, a Pacsirta annak antropológiai válságát tükrözte. A freudizmus személyiségelmélete Kosztolányi szemében annak volt mintegy a felszínre hozója.

A lélektani vonást tehát szerinte elsősorban korjelenségként kell érteni. S fölhívja a figyelmet, hogy Freud műve a Das Ich und das Es nem sokkal a Pacsirta előtt jelent meg,

De ha véletlen egybeesés következtében is, szinte teljesen a freudi személyiségelképzelés alapján, az én három rétegét […] szem előtt tartva lehet elemezni a Pacsirta világát.

Ez pedig Király szerint – miként azt Kiss Ferenc, Fülöp László is fejtegette – összefügg a regény másik értelmezési vonalával:

A pszichológiai szerkezeti szál egybe volt szőve egy társadalmival. Vajkay Ákosék külön emberi tragédiájának históriája egyben egy vidéki kisváros társadalmi körképe is volt.

Érdekes továbbá, ahogy művelődés és lélektan összefüggését látja abban, hogy Pacsirta éppen Jókai regényét dicséri:

Mélyre ivódott a magyar középrétegekben Jókai szeretete. Ő adott mintát a felettes énre, ő határozta meg az életviteleket. […] Nem hozott áldozatot Vajkay Ákos a lánya kedvéért, nem gyakorolt aszkézist, lemondást, mint Tersánszkytól kezdve oly sok kritikus gondolta róla. Internalizálta ő a felettes én kívánalmait. Az volt az egyénisége. Kötelesség, komolyság, felelősségérzés járt együtt vele, megvetése mindennek, mi léha. Jókais pátosszal élte az életet.

S jóllehet kijelenti:

Az értékhiány, az embertragikumot megjelenítő életcsúnyaság volt az idilli című Pacsirta fő mondanivalója.

Ám értelmezésében mégsem egy minden érték nélkül való világ jelenik meg a regényben; az irodalmár Németh László véleményére hivatkozik, miszerint a szeretet a gyűlölettel szemben erkölcsi erőként mutatkozik meg. A pap siralomvölgyképzete kapcsán Király kiemeli, hogy

[…] a regényt záró pénteki nap is innen kapott mélyebb jelentést. Nem pusztán baljóslatú babonás nap volt ez, de a krisztusi szenvedés szimbolikus napja.

A keresztény szenvedéstörténettel látja összekapcsolódni tehát a család történetét a regény bizonyos utalásrendszerén keresztül. Az értelmező következésképp nem tagadja meg a tragikumot Vajkay alakjától, s a szereplő emberségét sem cáfolja:

Hős volt innen tekintve Vajkay Ákos, hős az egész Vajkay család. Hisz szeretetükkel, családérzésükkel, még a krízisben is átnyúlni tudó, idillt idéző makacsságukkal erkölcsi erőt mutattak; emberi tartást a reménytelenben. Láthatóvá lett, hogy érték él bennük.

Király István, Kosztolányi. Vita és vallomás, Budapest, Szépirodalmi, 1986, 88–103.

Ugyanebben az évben jelent meg Bori Imre monográfiája, melynek előzménye volt a regényekről egy évtizede írott tanulmánya. A Pacsirtát és az Aranysárkányt a könyvben szorosan egymás mellett, A „honi” világ két regénye című fejezetben tárgyalja. Ez az eljárás Bori azon nézetét emeli ki, mely szerint a két regény alig különbözik egymástól, ha a helyszínt, a teret közös szemponttá emeljük, mi több, az előttük íródott történelmi regénytől is csak mennyiségi, nem pedig minőségi különbség (idő- és térbeli távolság) választja el őket, s ahogy elemzése több pontján bizonyítani igyekszik, sok tekintetben annak folytatásaként olvashatók. Amit korábbi tanulmányában megfogalmazott, ehelyütt részletesebben igazolja:

A Nero történelme és a két regény „történelemmé vált Szabadkája” közt nem olyan hatalmas a távolság.

[…] nem is olyan nagy távolság választja el a szörnyeteg Nerót a csúnya Pacsirtától vagy a „szörny” Novák Hildától. Csak ezekben a regényekben Kosztolányi Dezső mintegy

hazatért – a szülőföld „helyi színeivel” dolgozott, érzelmi kötődéseinek engedelmeskedve nosztalgiáinak áldozott a Nero-regény inkább intellektuális lakomája ellenében, s az abban oly tüntető kozmopolitizmus elhagyásával.

A Pacsirta kapcsán a szerkezetet egyértelműen a korábbi regénytől eredezteti:

Kosztolányi – jól kivehetően – tovább építette a Nero-regényben megismert és sikerrel alkalmazott tükrös megoldást. Itt az első résznek tükörképe a második rész: 1., 2., 3. (az elutazás péntekje), majd 4., 5., 6. (szombat, vasárnap és hétfő), azután 7. fejezet (kedd) a fordulat, amit 8., 9. és 10. fejezet követ (szerda, csütörtök), végül a 11. és 12–13. fejezet (mind a három az érkezés péntekje) zár le.

Pacsirtát és sorsát – a méltatók túlnyomó részével összhangban – szimbólumként is értelmezi, s így köti ismét a hagyományhoz. Sárcsevits méltatlankodását a lelki pazarláson krúdyasnak látja (147), Jókainak pedig a regénnyel kapcsolatban addig még nem emlegetett művét hozza szóba:

Pacsirta csúnyasága valóság és jelkép is egyszerre – egy egész világ családfája mutatja utolsó hajtását Pacsirta rútságában, mint Jókai Mór regényében, A Kráóban.

Végül kiemelve, hogy KD szereplőinek sorsát, életvitelét mindig a környezet határozza meg, Bori a következőképp fonja össze a két regény világát:

Egy tehát a Pacsirta és az Aranysárkány világa, csak éppen a Kosztolányi Sárszegének nem abban az utcájában lakik Novák Antal gimnáziumi tanár, mint amelyben Vajkay Ákos, a nyugalmazott megyei levéltáros lakott. S egy (csak formája más) a két férfi lelki terhének is a „valósága”: ahogy Vajkay

Ákosban lánya csúnyasága a geneológust alázta meg, úgy alázza meg Novák Antalban a lánya a pedagógust.

Bori Imre, A „honi” világ két regénye = B. I., Kosztolányi Dezső, Újvidék, Forum, 1986, 141–149.

A nyolcvanas évek végétől az ezredfordulóig

1987-ben, A rejtőző Kosztolányi című tanulmánykötetben jelent meg az az elemzés, mely lényegét tekintve már a kilencvenes években történt újraértelmezések kezdőpontjának tekinthető. A Pacsirta újraolvasására Szegedy-Maszák Mihály vállalkozott Körkörösség és transzcendencia a Pacsirtában címmel. A cím két fogalmat jelöl a mű kapcsán: egyikük a recepcióban épp csak fölbukkant, részletesebb kifejtést azonban aligha kapott, másikuk az egész életművet és KD szemléletét méltató vizsgálatok gyakorta választott szempontja, mely elemzésekben ugyanakkor rendszerint a Pacsirtára mint az életmű legalkalmasabb példájára szokás hivatkozni.

A tanulmány már fölütésében az újraértelmezés pozícióját veszi föl, s annak szükségességét hangsúlyozza:

Miről is szól a Pacsirta? Az eddigi értelmezésekben oly sokat írtak lélektanról, tudattalanról vagy akár társadalmi környezetrajzról, hogy talán nem egészen haszontalan más kiindulópontot választanunk.

Mint azt már a cím is sugallhatta, az elemzés sok olyan szempontra hívja föl a figyelmet, melyeknek az addigi tanulmányok szerzői semmi vagy csak kevés szerepet juttattak a regény értelmezésekor.

Az értekezők jó része külső és belső cselekményre, körkörösségre, kozmikus távlatokra hivatkozott; Szegedy-Maszák Mihály egyik határozott meglátása, hogy:

[…] a Pacsirta az időnek, pontosabban az idő többértelműségének a regénye.

Legalábbis hatféle, külső és belső, kozmikus és történeti, célelvűen előrehaladó és körkörösen önmagába visszatérő idő kölcsönhatásáról beszélhetünk a Pacsirtában.

A külső és belső időt a következőképpen jellemzi a regény alapján:

[…] a külső idő általában a történések pontok végtelen sorához hasonlítható jelenetére vonatkozik. Már a harmadik fejezetben döntő szerephez jut vele szemben a belső idő, melyben nem az időpont, hanem a tartam az uralkodó. Ez az időszemlélet kiterjedés nélkülinek mutatja a jelent, s mivel csakis kiterjedést ismer, az emlékezés és a várakozás, vagyis a múltnak s a jövőnek a jelenben ható képe adja lényegét.

Mindezeket figyelembe véve Vajkay időhöz való viszonyáról a következőket állapítja meg:

Hangsúlyozottan a múltban él, amit egyszerűen kora is indokolhatna, ám visszatekintő magatartásának külön nyomatékot ad, hogy nemcsak saját addigi élete, de általában a távoli múlt foglalkoztatja. Szinte görcsösen keresi a folytonosságot, számára ez a legfőbb érték, míg a folytonosság megszakadását általában értékhiánynak véli.

A tény, hogy az öregúr jövőhöz való viszonyát a halálra való készülődés tölti ki, Szegedy-Maszák szerint Esti Kornél alakját vetíti előre, s KD „némileg egzisztencialista színezetű szemléletét képviseli” (80). Miként fogalmaz:

Pacsirta apjának elbeszélt belső monológja sok korábbi és későbbi művel hozható összefüggésbe azáltal, hogy az egyéni lét végességének a tudatát fogalmazza meg.

A különféle időfölfogások tettenérése és vizsgálata a regényben tehát arra enged következtetni, hogy:

[…] a Pacsirtában különböző időszemléletek játéka érvényesül. Mindenekelőtt egyes szereplők konkrét időélménye és az objektívnek föltüntetett idő ütközik össze egymással.

Az irónia regénybeli szerepének vizsgálatához és újragondolásához az értekezőt a belső magánbeszédek és az elbeszélői megjegyzések váltásai vezetik el.

A nézőpont hirtelen távolodik el a szereplőtől, s az így létrehozott feszültség ironikus hatást kelt.

A különböző belső nézőpontok között mégsem mindig ez a külső látószög teremt kapcsolatot, s ez arra figyelmeztet, hogy túlzás volna egyszerűen ironikus regénynek nevezni a Pacsirtát.

Figyelmeztet arra, hogy a kaszinói jelenet s a sárszegi ősz valóban torz és kisszerű világot mutat, mégis úgy véli, hiba volna az iróniának túl nagy szerepet tulajdonítani, ugyanis:

[…] a regény mégsem egymástól merőben idegen világok halmaza; az egyik magánvélemény olykor visszhangot kelt a másikban, s az ilyen belső kapcsolat határozottan pozitív értéknek számít. Legnyilvánvalóbban bizonyítja ezt a részvét, melyet Pacsirta árvasága kelt apjában […].

Szegedy-Maszák ide sorolja a pap és a vénlány közt az utazás során teremtődött „lelki találkozást” (81), mely szerinte a következők miatt jöhet létre:

Az igazi részvét a regény világának törvényei szerint azt a fölismerést is magában rejti, hogy nem lehet segíteni a másikon. […] A lelkész birtokában van ennek az igazságnak, s ezért árul el arca nyugalmat, mert ő úgy tudja, hogy csakis elkövetkezendő világ hozhat megváltást a szenvedéstől. Azzal is tisztában van, hogy a segíteni akaró könnyen megbánthatja a szenvedő büszkeségét.

[…] Magatartása mintegy előrevetíti Vajkay Ákos önleleplező kifakadását, annak kimondását, hogy a szánalom nem azonos a szeretettel. Éppen ezért nem egészen helytálló az

a némelykor emlegetett tétel, mely szerint Kosztolányi műveiben a részvét a legpozitívabb érték.

Vajkay és Ijas Miklós között is érzékel egyfajta részleges érintkezést, melynek tarthatatlanságát a szenvedésnek kétféle átélésével magyarázza:

[…] némileg hasonló belső találkozás Íjas Miklós és Vajkay Ákos pillanatnyi összhangja a hetedik fejezetben, a keddi napon. Hangsúlyozni kell a közeledés rövidségét. Egyetlen mozzanattól eltekintve ugyanis az ő érintkezésük is kudarcnak nevezhető. A költő fellengzőssége indokoltan kelt visszatetszést a mély lelki életet élő Vajkayban.

[…] A szenvedés csakis néma lehet. Vajkay legalábbis így gondolja. Ezért is mondható sokáig teljes kudarcnak Íjassal folytatott beszélgetése […].

Részben cáfolja a lélektani regényként való olvasás helyénvalóságát, méghozzá a mű – a recepciótörténet folyamán eddig talán csak Deme László által igazán fölvetett – nézőpontjainak részletes vizsgálatával:

Azt a regénytípust, mely a belső idők öntörvényűségét a végletekig hangsúlyozza, lélektaninak szokás nevezni. A Pacsirtát is általában ehhez a műfajhoz sorolják. Bizonyos mértékig joggal. Érdemes azonban némileg korlátozni e minősítés érvényét. A lélektani regény általában a belső nézőpont következetes használatát írja elő. A Pacsirta történetmondója ezzel szemben nem mindig tudja azt, ami a szereplők tudatában megy végbe. A negyedik fejezet végén – tehát kiemelt helyen – ez olvasható:

Ekkor összenéztek. És eszükbe jutott valami.

De nem szóltak semmit.

E két mondat még akkor is bizonytalanságot árul el, ha figyelembe vesszük a megelőző szövegrészt. A Pacsirta

elbeszélője – a legtöbb lélektani regény történetmondójával szemben – nem szünteti meg a szereplők viszonylagos szabadságát. Kosztolányi mintegy lebegteti a jellemeit, vagyis bizonyos vonatkozásokban az olvasóra bízza a minősítésüket. Valószínű, hogy ez a részleges meghatározhatatlanság is hozzájárul elbeszélő művészetének eredetiségéhez.

A belső nézőpont elsődlegessége helyett talán helyesebb, ha a külső és belső nézőpont játékát tartjuk jellemzőnek a Pacsirtára. A kétféle látószög váltogatása teszi lehetővé, hogy a történetmondó olykor fölülről nézzen olyan szereplőkre, akiket más alkalmakkor belülről közelít meg, s ugyanez a kettősség okozza, hogy nehéz kétségbe nem vont értékeket találni a regényben.

A mű nézőpontjainak behatóbb vizsgálata s mérlegelése az értekezőnek egyszersmind a korábbi kritikusok megállapításaival ellentétes következtetések levonására is lehetőséget nyújt:

Nyilvánvaló, hogy a vidékiesség s a korszerűtlenség elmarasztalódik, de érdemes hozzátenni, hogy a világpolgárság, sőt még a korszerűtlenség is inkább csak nevetséges formában jelenik meg a Pacsirta lapjain. Íjas remek költőnek képzeli magát, holott nem okvetlenül az; Vajkay megértő ugyan a szessziós irodalom iránt, de nincs kizárva, hogy főleg azért, mert nem ismeri, hiszen az elbeszélő kiagyaltnak, ál-modernnek bélyegzi a kirakatban látható könyvek címét.

[…] Megkockáztatható a föltevés, hogy a regény világában a felszínes világpolgárság is a parlagiság egyik formája. Talán még arra is lehet hivatkozni, hogy Sárcsevits alakjának előtanulmánya található meg a Páva (1919) című kötetben. Itt, a Bácska című mulatságos történetben Dr. Schlossiarik Jánosnak hívják a Le Figarót olvasó kultúrembert. […] A kisváros mindkét esetben hamis végletek bűvkörében él, s a gúnyképnek a felszínes tudás a tárgya. Sárcsevits és Schlossiarik a részt téveszti össze az egésszel. […] Schlossiarik valójában

alig gügyög franciául, Sárcsevits pedig a nyomtatott betűt tiszteli ahelyett, hogy fölfogná az írás értelmét.

Ennek távlatával ugyancsak óvatos kijelentések megtételére figyelmeztet az értekező, midőn a regény humoráról szól. KD humorhoz való viszonyát, melyet Arany és Baudelaire fölfogásával rokonít, így jellemzi:

Kosztolányi műveinek értelmezésekor könnyű elkövetni azt a hibát, hogy túlzottan komolyan, sőt, komolykodóan olvassuk a szöveget.

[…] Hangsúlyozni kell, hogy a humor ritkán ártatlan, inkább kettős, majdhogynem ellentmondásos jellegű a Pacsirtában.

[…] gyakori, hogy ugyanaz a szövegrész többféleképpen is olvasható.

[…] Különböző módon, de egyforma mértékben nevetséges vélemények és magatartások szembesítődnek egymással. Az örökké mosolygó Füzes Feri istenhívő, de bárgyúsága éppúgy súlytalanná teszi érvelését, mint ahogy ellenfelének darwinizmusát is kicsúfolja az elbeszélő […].

A negyvennyolcasok érvelése nem kevésbé nevetséges, mint a kormánypártiaké.

Az operett-előadást Szegedy-Maszák szintén kiemeli mint a regény olyan részét, mely többféle értékszemléletet vonultat föl, s egyszersmind öntükrözőnek, önértelmezőnek is mutatkozik.

[…] a Gésák előadása alkalmat adhat az elbeszélőnek arra, hogy közölje olvasójával saját irodalomfelfogását.

Az elbeszélő nyilvánvalóan gúnyt űz abból, amit Vajkay vár a színpadi műtől. Hőse kétféle történetet kedvel: szigorúan tényszerűt és erősen példázatosat. Mindkettőt érvénytelennek mutatja a regény, s olyan nyomatékkal, hogy akár még önértelmezésre is gyanakodhatunk: Kosztolányi

figyelmeztet arra, miként nem szabad olvasni regényét. Maga a Gésák afféle harmadik zsákutca benyomását kelti: üres kitaláció. Az elbeszélő tehát ezúttal is egyformán hamis értékeket sorakoztat föl. Némi túlzással akár azt is mondhatjuk: a Pacsirta három tagadólagos feleletet ad arra a kérdésre, hogy mi a művészi igényű történetmondás értelme.

Mindez már a regényzárlatot is előrevetítheti, melyben az elemző a körkörös időszemlélet látja érvényesülni a többi – általa bemutatott – időféleséggel szemben, mivel a mű kezdő- és végpontja csaknem megegyezik. Ebből főként irodalom- és műfajtörténeti következtetéseket von le:

Majdnem teljesen hiányzik a célelv a cselekményből, vagyis a Pacsirta érezhetően eltér a nevelési regény eszményétől […].

Sőt, még a korai 20. század elbeszélőinek többsége – a Törless, Az eltűnt idő nyomában, az Ulysses, A varázshegy vagy a To the Lighthouse szerzője – is a fejlődés, a célbaérés eszményét tekintette irányadónak, Kosztolányi tehát egy még az ő korában is meglehetősen elterjedt szerkezeti megoldást tett félre. Azt ugyan nem lehet állítani, hogy a Pacsirta új utat nyitott volna a regényírásban, de kétségtelen tény, hogy felszínre hozta a 19. századi elbeszélő próza egyik rejtett ellentmondását, megmutatván, hogy a valósághűség követelménye más irányba mutat, mint a megszerkesztettségé. A nevelési regény fölépítése azt a benyomást kelti, hogy e két igény könnyűszerrel egyeztethető össze egymással. A körkörös idő a Pacsirtában, s az utolsó fejezetet bevezető szavak […] ennek az egybeesésnek az érvényességét szüntetik meg […].

KD zárlatát az értekező leginkább helyi körülményekkel látja igazolhatónak:

Nietzsche fejlődés-bírálata különösen érzékeny fülekre talált az Osztrák–Magyar Monarchiában. Az itt írt regények

közül feltűnően sokból hiányzanak a cselekmény megszokott, céle lvű alapszerkezetei, a próbatétel, a keresés, a küzdelem. Sárszeg is a soknemzetiségű államalakulat területén fekszik. A párducok jellegzetes képviselői az összeomlás előtti Monarchia szellemének: látszat-közösségüket a céltalanság érzete járja át.

[…] Ahol mindenki szüntelenül az elmúlás légkörében tartózkodik, ott nincs hirtelen értékveszteség, és az üresség nem is folyamat eredménye, de állapot.

Ezek nyomán Ijas Miklós – a tanulmányban egyébként idézett – véleményének elfogadása kínálkozik, mely állítja, e világban még a tragikumra sincs esély. Szegedy-Maszák Mihály azonban rámutat arra, hogy a regény bizonyos részei, de maga KD szemlélete is éppen az ellenkezőjét sugallhatják.

Torzítás volna […] csakis értékhiányt látni a regény világában. Vajkay Ákost balsejtelem gyötri, hogy az ember létét magány és céltalanság határozza meg. A regény logikája szerint ez nemcsak hanyatlástudat, de éleslátás is lehet. Íjas tudatában is efféle gondolat jelenik meg, amikor nem csak azt veszi észre, hogy az általa lenézett helybeliek „milyen hasonlatosak hozzá”, de azt is, hogy „csak első látásra érdektelenek mind, torzak és görbék”, valójában „mélyek” is. A vidékiesség olykor lelki gazdagsággal jár együtt. „Ott, ahol nincs semmi esemény, csak bor, kártya és mély-mély szomorúság, a lélek élete meghatványozódik, nem tágul, csak mélyül, sűrű, intenzív, különös lesz. Minden vidéki élet csak lelki élet” – írja Kosztolányi 1913-ban.

A Pacsirta körkörössége az elemző vélekedése szerint abban is megnyilvánul, hogy a regényben aligha találni fejlődő jellemet.

Úgyszólván mindenkire vonatkozik a történetmondó iróniája, Vajkayra azért, mert csak a múltban hajlandó élni,

feleségére gondolatszegénysége, Íjas Miklósra művészi önhittsége miatt. Maga Pacsirta afféle ellenhősnő: szépség, fiatalság, tevékenységi vágy – szinte mindaz hiányzik belőle, amit az olvasó várhat egy női főszereplőtől, s ami kibontakozáshoz vezető irányt adhatna a cselekménynek.

Végül a Pacsirta világképe kapcsán fölveti a többi regényhez való kapcsolódást:

Az értékviszonylagosság mind a Neróban, mind az Aranysárkányban kísért, de mindkét regényben létezik eszmény, mely túlmutat e viszonylagosság érvényességi körén. […] A Pacsirtában is jelen van az értékviszonylagosság, ám itt is van föloldás általános érvényessége alól.

[…] Kétségtelen, hogy a Pacsirta nem tekinthető keresztény regénynek abban az értelemben, ahogy az Édes Anna esetében helyénvaló az ilyen jellemzés. […] A Pacsirtában sokkal távolibb s bizonytalanabb a transzcendencia […].

A regény transzcendentálishoz való viszonyát, melyet annyian taglaltak már KD vallásosságát, katolicizmusát vizsgálva, Szegedy-Maszák Mihály a következőképp jellemzi:

Nem egyszerűen arról van szó, hogy Pacsirta számára legföljebb a testiségen túli megváltás hozhat vigaszt, de sokkal inkább arról, hogy a lányban ugyanaz dereng föl sejtésként, amit a lelkész bizonyosságnak tart: a tragikum nem sorscsapás, de a lét, helyesebben, a két szereplő értékrendje szerint az evilági lét lényegéhez tartozik hozzá. Pacsirta tudatában a könyörület ígérete korántsem bizonyosságként, csakis kérdőjeles formában jelenik meg, ám ez tökéletesen megfelel egy olyan alkotó fölfogásának, aki mélyen átélte Nietzsche tagadólagos végkövetkeztetésének súlyát, végleg meg sem tudott annak a hitnek örökségétől szabadulni, melyen nevelkedett.

Kosztolányi művei között találhatunk olyanokat, amelyek transzcendencia nélküli világot teremtenek, a Pacsirta azonban nem ilyen mű. Többféle időszemlélet kölcsönhatását valósítja meg, de mindegyikük végső viszonyítási pontjaként szerepelteti az örökké létező időtlent.

Szegedy-Maszák Mihály, Körkörösség és transzcendencia a Pacsirtában = A rejtőző Kosztolányi, szerk. Mész Lászlóné, Budapest, Tankönyvkiadó, 1987, 66–82. = Tanulmányok Kosztolányi Dezsőről, szerk. Kulcsár Szabó Ernő–Szegedy-Maszák Mihály, Budapest, Anonymus, 1998, 79–91.

A kilencvenes évek elején Mohai V. Lajos két tanulmányt szentelt a Pacsirtának, utóbbiban, egy kötet részeként, az Aranysárkánnyal állítja párba a művet. Az értekező ekkor kezdte együttesen is vizsgálni azt a két „sárszegi regényt”, melyekről majd 2010-ben ír átfogó monográfiát. Két munkája, mely ez időben jelent meg, mint címük is mutatja – Harc a szereppel való azonosulásért. (Szempontok a Pacsirta elemzéséhez), illetve a Kiszolgáltatottak és szerepvesztők: a Pacsirta és az Aranysárkány regényalakjairól – a mű jelentését meghatározó szerepeket hangsúlyozza, akárcsak Bori Imre korai elemzése.

Kizárólag a Pacsirtával foglalkozó írásában a következő alapföltevést teszi meg vizsgálata vezérfonalául:

[…] a regényben az őszinteség válik határértékké. Ennek megléte, illetve hiánya teremti meg a történet feszültségét, mivel sokféle egyéni, társadalmi és történelmi hazugság halmozódik föl Sárszegen. Nem tekinthető véletlennek, hogy a vonaton utazó pap az egyetlen a szereplők közt, aki hiteles kapcsolatot tud teremteni Pacsirtával, de ő kívül van a sárszegi élet keretein, rá az idő mérhető törvényei sem érvényesek.

Mohai V. Lajos már itt is a helyi értékek jelentőségét emeli ki, s ezt a történeti légkört teszi majd meg a későbbi kötet távlatául, mely

két évtizeddel később a két regényt egyetlen nagyobb tanulmányba foglalja. Kétségtelen, hogy Szegedy-Maszák Mihály imént taglalt 1987-es tanulmánya, mely a művet hangsúlyosan a Monarchia egykori irodalmának értelmezési tartományába vonja, is hatott Mohaira, midőn a következő megállapítást tette:

A Pacsirta szellemisége alapján hangsúlyozottan századvégi regénynek tekinthető, ezért szerintem a Sárszeg-téma jóval túlmutat önmagán és az írói ábrázolás tárgyává az Osztrák– Magyar Monarchia fölbomló világát teszi meg.

Mohai V. Lajos, Harc a szereppel való azonosulásért. (Szempontok a Pacsirta elemzéséhez) = Irodalomtörténet, 1991, 73. évf., 1. sz., 35–78.

A korai kettős elemzéskötetben tulajdonképpen a későbbinek egy-egy fejezete, de legalábbis szorosabb előzménye olvasható. Vajkay Ákos alakjának vizsgálata még címében – Hamis atmoszférájú élet – is megegyezik a majdani kötet alfejezetével.

Tanulmánya elején az apa központi szerepének jelenségét járja körül, mely véleménye szerint Pacsirtához való viszonyulásában ölt testet. Akárcsak Fülöp László, Mohai is a főszereplő kitörésének szerkezeti indokoltságát, sőt, remek fölvezetését hangsúlyozza – a korai kritikákkal mintegy szöges ellentétben. Fölhívja a figyelmet Vajkay kettős helyzetére, mi több, jellemének önazonossága is kérdésessé válik, s – Bónus Tibor véleményét megelőlegezve (aki a főszereplő kitüntetettségét abban látja, hogy „az önmegértés […] eseményeinek […] példaértéke minden esetben messze meg is haladja szereplői horizontját” [29]) – úgy véli, a levéltáros olyan, a személyiséget érintő folyamatokon megy keresztül, melyek tudatosodása karakterén jóval túlmutatnak.

Vajkay félúton áll saját belső világának vállalása és a külvilág értékrendje között. A Pacsirtában élet és sors különválik, hiszen cselekedeteiket belsőleg nem élik meg a szereplők.

[…] kevesebbet tud [ti. Vajkay – a szerk.] gondolatilag földolgozni a világból, mint amennyit érez, érzelmeivel átfog, felölel. Összezavart életérzésének példája a Cifra Géza fölötti ítélkezés, érzelmi befogadóképességének, bizonyos irányú affinitásának megnyilvánulása Ijas iránti rokonszenve.

[…] az egyik szereplővel szemben képes, a másikkal szemben képtelen az emberi megértésre.

Mohai a két másik fiatal férfi szerepkörét vizsgálva mutat rá e kettősség okaira. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az értekező arra a következtetésre indítja az olvasót, hogy Cifra Gézát Vajkay személyén belül történő, míg Ijas Miklóst egy a főszereplőn túlterjedő, a regény egész világára vonatkoztatható fölismerés kiváltójának tekintse.

Cifra olyan jelentéktelen figurája a sárszegi életnek, hogy se önállósága, se személyisége nincs, csak éppen szerepköre van azáltal, hogy köze van Vajkayhoz […] Cifrával a szerepükből kiesett szülők vívják szinte életre-halálra szóló harcukat.

[…] Vajkay előtt: fölrémlik kiszolgáltatottsága; e belső történés létrejöttéhez járult hozzá leszámolása Cifrával, bár ennek érvényessége korlátozott, hiszen Pacsirta megérkezésekor Vajkayék ugyanazokat a nevetséges gondolatokat pendítik meg Cifrával kapcsolatban, mint korábban […].

Cifra szerepköre […] korántsem esetleges és véletlenszerű: a szülők szerepvesztését szemlélteti, jellemüket szervezi. […]

A regény szereplői közül Pacsirta mellett – önmaga helyzetére vonatkozóan – Ijas Miklós rendelkezik a legvilágosabb tudattal. […] persze bármennyire is kívül van léte – költői tevékenységén keresztül – a sárszegi élet keretein, bizonyos tekintetben Sárszeg íratlan szabályai rá is érvényesek […].

Önismeretéről többet, költői tehetségéről kevesebbet tudunk […].

[…] a regényben az a feladata, hogy föltörje a hamis látszatok világát. Nézőpontja tehát kitüntetett pozíció: előtte tárulnak föl a Vajkay ház titkai, rajta keresztül érvényesíti

és terjeszti ki az egész regényre a részvétet – társadalmi értelemben is – az elbeszélő.

Pacsirta szerepét pedig – apjával ellentetében, ki a szereppel való azonosulásért harcol – éppen az emberek világán való kívülrekedés határozza meg Mohai szerint.

Nem sorsának megváltozását kapja vigaszul, hanem tradíciót talál hozzá, […] hogy az újra és újra fölszakadó szenvedést az emberlét sajátjának fogadja el.

A regény egészének értelmezésekor Mohai kész elfogadni az özvegy életrajzi magyarázatát, így a kulcsregényként történő olvasás lehetőségét, bár úgy véli, „minőségileg többről és másról van szó” (13). Ebben a vonatkozásban viszont azon elemzőkhöz csatlakozik, akik az ábrázolt világ értékhiányát hangsúlyozzák.

[…] talán a XX. századi magyar regényirodalomban a Pacsirtában ábrázolták az emberi létet a legsivárabbnak.

Kiss Ferenc megállapításával rokon Mohai vélekedése, mely szerint KD a Pacsirtában valójában saját (szerep)válságát jeleníti meg („másodlagos tendenciaként jelen van önstilizációja” [24]). Döntően ezzel a távlattal tekint az „Őneki” ajánlásra is, s úgy gondolja, az nem föltétlenül csak Kosztolányi Mariskára vonatkoztatható.

Szitár Katalin elemzését előlegezi, amint arra utal, hogy a „valódi” párbeszéd és Vajkay hallgatása közt még jelen van egy szavakkal megformálható közeg, ha mégoly kiüresedett is.

A nem tudati történésű válasz még artikulálódni képes a Pacsirta regényvilágában; még lehetnek rá szavak, amelyek ha tartalom nélküliek is, de elhangozhatnak.

Vizsgálatában a „Sárszeg-téma gyökerei”-t nem versekben, de a korai publicisztikában véli leginkább tetten érni. KD-nek egyik

olyan írását emeli ki (Alföldi por, 1910), melyet korábban is szokás volt idézni a regény kapcsán, noha talán kevésbé hangsúlyozva azt a folyamatosságot, mely ebben az elemzésben csaknem szóról szóra való összeolvastatást jelent.

Jegyzet Bori Imre egyik 1975-ös tanulmányában, mely a Pacsirtát épp csak említi, Mohai megállapításához igencsak hasonló módon értékeli a két szöveg viszonyát: „Kosztolányi a modern polgári életmegnyilvánulásokat a maga szülőföldi mitológiája tükrében látta […] 1910-ben megfogalmazott nézeteihez és életlátomásához viszont hű maradt. Véletlen-e vajon, hogy a Pacsirta Miklósa 1924-ben lényegében tizennégy év előtti eszméket fogalmaz újra – tragikus akcentussal toldva meg, mit 1910-ben még nem rejtegetett író és szülőföldje viszonylataiban: »Eddig azt hitte, hogy semmi köze sincs azokhoz […]. Mennyire hasonlatosak hozzá…«” (91). Bori Imre, A mítoszteremtő. (Kísérlet) = Üzenet, 1975. ápr.–márc., 5. évf., 2–3. sz., [87–91].

A Pacsirta világa az írói szerkesztés elemeivel fölépített világ, de kialakulása […] hosszú folyamat eredménye.

[…] az Alföldi por szinte előtanulmányként hat; […].

Túlzás nélkül elmondható, hogy a szépíró és a tizenhárom évvel korábbi hírlapíró indítékaiban nincs számottevő különbség.

Tehát az értelmező mindkét 1991-es írásában a regénynek az Osztrák–Magyar Monarchia hagyományához való kapcsolódását állapítja meg, mely föntebb idézett tétele szó szerint újra elhangzik a 2010-es tanulmánykötetben, a történeti vonatkozások részletes föltárását követően.

Hima Gabriella 1991-es kötetében minden regény vizsgálatára vállalkozik, melyben e művek alapvetően létértelmező jellegét igyekszik bizonyítani. Míg a két korai monográfus – Szegzárdy-Csengery és Baráth – stilisztikai, addig Hima gondolati fejlődéstörténetbe állítja KD nagyprózai alkotásait.

Ebben az evolúciós sorban a regények kronológiájukkal egyező helyet foglalnak el, felcserélésük lehetetlen.

A regények elemzése elé írt tanulmányában KD műveinek lehetséges bölcseleti megalapozottságát vizsgálja. Nem csupán a heideggeri vonatkozást (mely kapcsán egyébként úgy véli, a regények keletkezési ideje miatt megalapozatlan közvetlen, legföljebb közvetett hatásra gyanakodni: „a Sein und Zeitben maga Heidegger is úgy hivatkozik az Ivan Iljics halálára, mint a saját meghalás-elméletével egybehangzóra” [35]). Érdemes azonban a magyar lírai hagyomány gondolati jellegét KD szemléletével párhuzamba állító észrevételét idézni, hiszen az legfőképp a Pacsirta felől mutatkozik legszembetűnőbbnek. Hima Vörösmarty Mihályban nevezi meg mint első és legfőbb forrást, s a Gondolatok a könyvtárban című versből kiindulva így vélekedik:

Ez a Vicótól származó örök körforgás-elmélet egybevágott Kosztolányi schopenhaueri ihletésű történetfilozófiájával, mely szerint haladás nincs, a fejlődés illúzió, minden csak megismétlődik a földön. […]

Így a boldogság csak az istenek és angyalok osztályrésze az emberre jellemző létállapot a boldogtalanság. Ez pedig összhangban van Kosztolányi siralomvölgy-koncepciójával. Vörösmartyról mindössze egy nagy tanulmányt írt Kosztolányi, világképébe mégis szervesen épült be ez a hagyomány.

Amikor a magyar irodalmi hagyományban való elhelyezését végzi az értekező, akkor tehát a recepcióban meglehetősen szokatlan módon nem prózai alkotásokkal veti össze KD műveit. Mint oly sokan, ő is említi Móricz Zsigmond alkotásait a sárszegi regények kapcsán, ám jelentős hangsúlyeltolódást tapasztal.

Kosztolányi kisvárosi regényeiben ugyanez a vidéki magyar világ jelenik meg, de itt már nem az ábrázolás tárgyaként,

hanem olyan általános emberi életproblémák ábrázolásának háttereként, amelyek minden korban és bármely társadalmi berendezkedés feltételei mellett az ember legégetőbb, sorsdöntő problémáivá válhatnak.

A rossz orvossal összevetve – melyet KD egyébként regényei között tartott számon – Hima úgy véli, Gasparek alakja szatírába fullasztotta az első művet.

Ha a műfaji aspektust a korabeli valóság jellege és az írónak e valósághoz való viszonya együttesen határozza meg, akkor azt lehet mondani, hogy a tiszta regényi gondolkodásra csak a Pacsirtában értek meg a feltételek.

A regény elemzésekor pedig, noha hallgatólagosan elfogadja annak – szavaival: „közismert” – életrajzi hátterét, mégis úgy véli, a művet nem lehet a keletkezéstörténet felől értelmezni. Ellentétben a társadalomábrázolással, melyet a Pacsirta lényegi pontjának tart, ehhez kapcsolva az ekkorra már többek (így például Bori Imre, Mohai V. Lajos) által kiemelt szerepek felől való meghatározottságukat. Mint érvel, minden szereplő társadalmi helyét játssza el önmaga helyett, Vajkayéknál azonban mindez még a családban felöltött szerepeikkel is erősen fokozódik.

[…] a „társadalmiság” több síkon is megjelenik. A középpontban Vajkay áll, és a regénybeli figurák szociális helyzete hozzá képest határozódik meg. […] Vajkay a regényben valóságos tükröző funkcióval rendelkezik. A párducok társasága sem homogén például. […]

A Vajkay család helyzete annyiban speciális, hogy otthon, a magánélet intim szférájában sem szabadulhat meg az inkognitótól. […] A társaságban a maguk társadalmi szerepe szerint viselkednek, otthon viszont a mintacsalád szerepét alakítják. Pacsirta távollétében a két szerep a Vajkay házaspár életében konfliktusba kerül egymással, és választásra

kényszeríti őket. […] A szülői szerep vállalása egyet jelent a kirekesztettség elfogadásával.

A lélektani olvasatot sem cáfolja, sőt, a regény kidolgozását illetően még a társadalminál is igazolhatóbbnak és erőteljesebbnek érzi, mégis úgy véli, a regény üzenete mindkét olvasaton túlmutat.

Kiss Ferenc által fölvetett motívumot idéz meg, midőn arról ír, hogy a Vajkay szülők betegként kezelik lányukat:

[…] a „beteg” mint a Kosztolányi-novellisztika annyi jellegzetes beteg-hőse – a zsarnokuk lesz. […] mindhármójuk életét a saját életstílusának megfelelően rendezi be. Ezt az életstílust pedig az önvédelem, a menekülés, a bezárkózás szándéka határozza meg, amely szemben áll Vajkayék vágyott társasági életformájával. […] Az életmódváltás a Vajkay házaspár számára nem annyira rájuk erőszakolt kényszer, mint inkább önként vállalt áldozat. […] egyik motívuma a lányuk iránti részvét, és a vele való szolidaritás, a másik a lelkifurdalás.

A regény térelemeit jelentésesnek érzékeli, s ezzel azon értelmezők nem kis számát gyarapítja, kik a tartalmi és formai sajátságok összhangját vélik fölfedezni a regényben. Ezen túl az idő- és térelemeket is összhangban látja, melyeket az elbeszélésmóddal és nézőponttal állít szoros kapcsolatba.

A Pacsirta rímszerűen visszatérő térelemeinek azért van különleges funkciójuk a költői gondolatsor kibontakozásában, mert nemcsak a hangulat egyik komponensét képezik, hanem bizonyos mértékig önállóan is hordozni tudják a mű egyik lényegi mondandóját.

[…] A Vajkay-ház interieurje ezzel szemben a bezárkózás, a menekülés szimbolikus erejű toposza. […] E házban a berendezési tárgyaktól kezdve a színekig és a fény-árnyék effektusokig minden a lakókra emlékeztet. Az utolsó fejezetben

megjelenő „berendezési tárgy” – a kalitka – az egész ház jelképévé emelkedik.

[…] arra az idő- és térkezelésbeli sajátosságra szeretném felhívni a figyelmet, hogy míg az ábrázolt tér az elbeszélő látókörétől, az ábrázolt idő a távollevő főhős időfelhasználásától függ. Azaz, míg az ábrázolt teret az elbeszélői pozícióval, az ábrázolt időt a háttérben levő, de jelenlétét mindenkor súlyosan, sőt, nyomasztóan érzékeltető főhőssel hozza az író összefüggésbe. Míg az elbeszélő a látóterén belül történő eseményeket szimultán reprodukálja, a nem ábrázolt helyszín eseményeiről a főhős retrospektív beszámolót ad.

Horváth Mária mutatott rá (A nyelvi formák szerepe Kosztolányi prózájában. A Pacsirta című regény elemzése = A Kiadói Főigazgatóság stilisztikai évkönyve, Budapest, 1959), hogy „a tarkövi benyomások és élmények közvetlenül tükrözik Pacsirta szemléletét” (397). Hima csaknem szó szerint így fogalmaz, de Pacsirta alakját Horváthtal ellentétben nem, legalábbis kevésbé vádolja korlátoltsággal, nyelvi, stilisztikai igénytelenséggel; épp arra mutat rá, mennyire tudatos a hazugság, amelyet – szüleivel együtt – maga köré épít. Hima szerint ezt bizonyítja levelének minden sora, de visszatérése után szóbeli beszámolója is, csakúgy, mint egész lénye.

Az információ megbízhatóságát […] nem annyira a levélíró alacsony intellektuális szintje, mint inkább eltitkolni szándékolt lelkiállapota teszi kétessé. De őszinteségét kizárni látszik az a merev konvenciózusság is, amely személyiségének – neveltetése folytán – szerves komponensévé nőtt.

[…] Pacsirta ténybeállítását az apa értelmezésével korrigálja […].

[…] Pacsirta hazudik. De ez a hazugság ugyanolyan védekezés, mint egész életformája. […] Az író semmit sem alakít Pacsirta gondolkodásmódján, hamis tudatát, mely tulajdon egzisztenciális tragédiájának terméke, közvetlenül ábrázolja. […]

Pacsirta szóbeli beszámolója éppen olyan, mint levele. […] ez a közhelyszerű csevegés is az inkognitóhoz tartozik.

Úgy véli azonban, Pacsirta fölismerése túl későn következik be, helyzete és lénye ezért válik groteszkké (111). Vajkay Ákos alakját pedig, miként kitörését sem ítéli el valamiféle erkölcsi szempontból.

Az apa szavainak csak pszichológiai hitelük van, szó szerint nem értelmezhetők. Szavait nem a gyűlölet irányítja, hanem a mérhetetlen szánalom, amelybe bűntudat vegyül […].

Hima ugyancsak emlegeti a csehovi párhuzamot, ám egészen más vonatkozásában. Egy mondatával csaknem szó szerint megidézve Németh László jellemzését a regény megformáltságáról („elhallgatni az összeadást és egyszerre az összeggel robbanni ki” Németh László, Kosztolányi Dezső = Erdélyi Helikon, 1929. márc., 2. évf., 3. sz., 190).

Ha Pacsirtának van köze Csehovhoz, akkor ezt a közösséget inkább a jelenet drámaiságának sajátos természetében és a párbeszéd funkciójában kell keresnünk, mint a provinciális miliő vagy a hétköznapi kisvárosi környezet, a mindennapi élet s általában az atmoszféra rajzában. Az utóbbi ugyanis éppúgy idézi Csehovot, mint Goncsarovot, Tolsztojt vagy Flaubert-t. A Pacsirta drámaisága azért csehovi, mert ugyanolyan késleltetett formában robban.

Szegedy-Maszák Mihállyal ellentétben, aki a regény világának értéktelítettségére igyekezett rámutatni, s későbbi írásában is ezt hangsúlyozza majd, míg a részvétet nem tekinti föltétlen értéknek a műben, Hima értelmezése értékhiányt sugall (noha nem a nihilizmus bizonyítása érdekében), ám a részvét lehetőségét különösebb fönntartások nélkül fogadja mint lehetséges magatartásformát a szenvedőkkel szemben.

[…] [a] Nerót követő regények a művészlét kiiktatásával keresik a választ arra a kérdésre, mit érdemes tenni, és a Pacsirta írója hajlik arra a feleletre, hogy semmit sem. […]

Részvéttel enyhíteni a szenvedést – ezt teszi a Pacsirtával egy fülkében utazó öreg pap, ezt teszi Ijas, és ezt teszi a későbbi regényekben Barabás doktor, Glück Laci, Moviszter és főképp Esti Kornél, ez bizonyul számukra az egyetlen értelmes és emberi cselekvési lehetőségnek.

A regény főalakjának rútságát jelképesnek, mi több, szüzsészerűnek tartja:

[…] az ő tragikuma nem szociális és nem lélektani, hanem ontológiai indoklást kap.

A Pacsirta végeredményben az anderseni „rút kiskacsa”-jelkép – az ontológiai magány szimbólumának sorsban való kibontása és felmutatása.

Összességében pedig a regényeket egyszerre látja olyan jól körvonalazható tragédiák jelképének, melyek egyszersmind nagyon átfogó érvényűek is.

Kosztolányi négy nagyregénye összetéveszthetetlenül a Trianon utáni magyar valóság terméke. Tragikus pátoszuk nem utolsó sorban abból fakad, hogy a hősök kivétel nélkül szerencsétlenül záruló életútja, megalázottsága, egyéninek látszó nyomorúsága valahol, valamilyen módon összefügg az egész ország tragédiájával, megoldatlan társadalmi és nemzeti problémáival.

Hima Gabriella, A „rút kiskacsa”-motívum a regényszüzsében = H. G., Kosztolányi és az egzisztenciális regény. (K. regényeinek poétikai vizsgálata), Budapest, Akadémiai, 1992 (Irodalomtörténeti Füzetek, 125), 91–113.

Jóllehet, nem egy elemző igen korán rámutatott: a Pacsirta lélektani regényként történő elemzése igencsak egyoldalú megközelítést eredményez, a kilencvenes években két olyan elemzés is született, mely szorosabban, s részletesebben kifejti ezt az olvasatot, mint addig bárki.

Harmat Pál 1993-as A sekélység és a mélység című tanulmánya mindenekelőtt hosszasabb filológiai bevezetőben taglalja KD-nek Ferenczi Sándorral való barátságát, majd az író Freud nézeteihez való viszonyát. Ezek után az életmű egyes szövegein keresztül – főként publicisztikai szövegekre hivatkozva – igyekszik bizonyítani, hogy KD alapvetően fogékony volt e tanokra.

Krúdy élhetett volna negyven évvel korábban is, amikor a pszichoanalízis még meg sem született, művészete lélektani szempontból akkor sem lett volna lényegesen más, mint így. Kosztolányi viszont beépítette munkáiba – főleg két regényébe, az Édes Annába és a Pacsirtába, a Szegény kisgyermek panaszaiba, néhány novellájába (Kain, A rossz orvos, Fürdés, Alfa, Feri), sőt közvetve újságcikkeibe is – a mélylélektan felismeréseit, de anélkül, hogy ezzel a mesterkéltség, a kikényszerítettség látszatát keltette volna […].

A regényt egyértelműen egy pszichológiai eset szépirodalmi megjelenítéseként vizsgálja: érzések – a nem maradéktalan szeretet és gyűlölet – kétarcúságának, a testiség hiányának s a hisztéria megjelenítésének történeteként.

A Pacsirta […] mintha az ambivalencia pszichoanalitikus elméletének illusztrációja lenne.

[…] Mint minden olyan családét vagy közösségét, amelynek életéből hiányzik a szexualitás, a Vajkay család légkörét is a halálhangulat lengi be. Libidójukat más tevékenységekre, pótcselekvésekre irányítják.

Pacsirta – aki persze, mondani sem kell, nem negatív hőse a regénynek, hanem ugyanolyan áldozat, mint szülei

– rosszullétében, hányásában, színpadias viselkedésében félreismerhetetlenek a hisztéria tünetei.

Olvasatának jogosultságát illetően még a formával kapcsolatban sem merülnek föl kétségei. A gipszangyal című novellával (melynek végén a főhős bánatában halálra fagy) ellentétbe, majd párhuzamba állítva a regényt a következőképp magyarázza az esetleges meg nem felelést:

A Pacsirtában, mint köztudott, elmarad a tragikus befejezés. A két mű freudi párhuzamossága ezzel együtt is félreismerhetetlen.

Harmat Pál, A sekélység és a mélység = Orpheus, 1993, 4. évf., 2–3. sz., 25–40.

A másik lélektani olvasat öt évvel ezután már címében is egyértelműbb: Kosztolányi Dezső Pacsirta c. regényének pszichoanalitikus interpretációját írja meg Anna Sprawka.

Fölütésében így fogalmaz:

A Pacsirta KD […] legismertebb és egyben legvitatottabb művei közé tartozik.

S noha elemzése – legalábbis címszerűen – egyértelműbben határozza meg önmagát, mint Harmat Pál írása, kidolgozásában mégis sokrétűbbnek mondható, amennyiben Freud és Jung mellett más elméletírók munkáira s nézeteire is figyelmet fordít elemzése során. A címszereplőről azt állapítja meg, hogy a legtöbb helyzetben eszközszerűsége tapasztalható. Ennek az eszközként való létnek pedig Sprawka szerint az lesz a következménye, illetve legfőbb sajátossága, hogy Pacsirta nem képes kifejezni önmagát és megvédeni véleményét, idegen normáknak engedelmeskedik akkor is, amikor hagyja magát elnyomni a Thurzó lányok által, ahelyett, hogy kifejezné ellentétes véleményét. David Riesman egyesült államokbeli szociológus fogalmát alkalmazva a következőképp látja a címszereplő helyzetét:

D. Riesman terminológiájával azt mondhatnánk, hogy Pacsirta „kívülről vezérelt” ember. Útmutatást és viselkedési mintát közvetlenül abban a csoportban keres, amelynek épp aktuális résztvevője. Az élet külső normáinak teljesen alá van vetve. […] A nyilvános kitaszítástól való aggodalom és félelem megfosztja a hősnőt attól a lehetőségtől, hogy saját maga értékelje az eseményeket, és másodrangú néma megfigyelővé és hallgatóvá redukálja szerepét. A Pacsirtára kényszerített falusi életmód eltávolított élet, nem pedig résztvevő élet.

[…] Pacsirta azonossági problémáját az jelenti, hogy miként határozza meg önmagát másokhoz viszonyítva. A jó, kedves, mindenkivel szemben készséges, csúnya vénlány nem tapasztalt mások részéről hasonló pozitív megnyilvánulást. […] Pacsirta számára az önmeghatározás fájdalmas igazság.

Moussa „teljes ember koncepciójából” kiindulva pedig, mely az egyén helyzetét az egész társadalom struktúráján belül határozza meg, mely kizár, tolerál vagy privilegizál (398), így látja a regény címszereplőjének helyzetét:

A vénlányság Pacsirta társadalmi alsóbbrendűségének kiapadhatatlan forrása. Az a tény, hogy nincs férje, állandó társadalmi degradálásra ítéli. […] Az az elvárás, hogy szükség van férfi társaságára, eliminálja a hősnőt a kulturális életből, illetve implikálja a szülőkkel való állandó együttlétet. […] A konfliktus az egyre magányosabb egyén és a társadalmi valóság egésze közt bontakozik ki. […] A konfliktus eszkalációja Pacsirtában autodestruktív viselkedést eredményez. A hősnő belső világát a képmutatás alakította […].

Sok elemzőhöz hasonlóan úgy látja, Pacsirta nagyon is tisztában van helyzetével, annak ellenére, hogy látszatvilágban él, tudomása van a valóságról, s úgy véli, vallásossága tudja csak megvédeni az összeomlástól (399), hiszen lehetőségei nincsenek.

Az elidegenített világban Pacsirta kényszer [sic!] interiorizálásra volt ítélve, mely véget vetett további alkotó lehetőségeinek.

Anna Sprawka, Kosztolányi Dezső Pacsirta c. regényének pszichoanalitikus interpretációja = Debreceni Szemle, 1998, 3. sz., 394–399.

A kilencvenes évek méltatásai között érdemes megemlékezni Karátson Endre A szorongás és a részvét esztétikája című írásáról. Ebben a tanulmányában KD minden regényének külön fejezetet szentel. Alapvető meglátása a nagyprózai művek – továbbá az Esti Kornél-novellák – kapcsán azonos: a részvét és szánalom határozza meg világukat.

Kosztolányi is fejet hajt az egyéni szenvedés előtt, belátva, hogy egyedül a részvét erkölcsének van jogalapja ezen a világon, melynek önnön szépségén kívül egyéb igazolása nincsen. Mi mást jelent ez, mint hogy a szánalom az esztétikán keresztül érvényesül, és fordítva, az esztétika mit sem ér szánalom nélkül?

[…] Kosztolányi sajátos teljesítménye éppen az, hogy szintézist hoz létre abból, ami a szimbolizmus volt és abból, ami az egzisztencializmus lesz majd. Ritka teljesítmény, nem fér el az ismert kategóriákban.

A Pacsirtáról Élőhalottak vidéke alcímmel ír. A kisszerű, tehetetlen és mozdulatlan környezet kiemelése mellett a lélektani folyamatot hangsúlyozza, s azt, hogy csaknem minden helyzetnek és szándéknak a fordítottja érvényesül. Majd Rónay György kegyelemértelmezését idézve mutat rá maga is a címszereplő végleges fölismerésére.

A Pacsirta belső világot lefestő, moll-hangnemben írt regény.

[…] Az író mutatványa a toposz kifordításában rejlik: a szülői jelenlét terhétől megszabadult gyermek fellélegzése

helyett az éveik terhétől váratlanul megszabadult szülők másodvirágzását tárja az olvasó elé.

[…] És mivel semmilyen reménykeltő esemény nem történik, az unalom újólag rácáfol a „párducok” hamis dionüszoszi ígéretére, azokéra, akik veszélyesen akarnak élni.

[…] Az üresség, a butaság közepette azonban mégis tanúi vagyunk egy pszichoanalízis elméletébe vágó tudatra eszmélésnek.

[…] Megértette ugyanis [ti. Pacsirta – a szerk.], hogy immár örökre magány lesz a sorsa.

Karátson Endre, A szorongás és a részvét esztétája = K. E., Baudelaire ajándéka, vál. Csordás Gábor, Pécs, Jelenkor, 1994, 75–97.

Juhász Erzsébet vajdasági magyar prózaíró, irodalomtörténész 1995-ös tanulmánya Hiány és többlet címmel főként a regény elbeszélésmódjára összpontosító elemzést kínál. Kiemeli, hogy az alapkonfliktus nem több mint „oktalan biológiai véletlen”. A külső történés hiánya pedig a belső cselekmény felé irányítja az olvasót, mely azonban – mint Juhász megállapítja – nem szokványos monológok sorozata; eszköze éppen a közvetettség ábrázolása, mely a nézőpontváltásokon keresztül a regény epikus szerkesztettségének leghangsúlyosabb vonását jelenti.

Amit Deme László „fénytörő prizma”-ként írt le a negyvenes években, a beszédmódok váltakozását jellemezve, azt Juhász Erzsébet Király Gyulával „idegen szó”-ként jelöli meg. Az elbeszélői szólamok különböző rétegeit – azok módját tekintve mint „távolságtartások rendszerét” – igyekszik elkülöníteni és vizsgálni a regényben. Leszögezi mindenekelőtt, hogy az író szólama hiányzik, az mintegy csak visszakövetkeztethető a különféle rétegek – Pacsirta, a szülők, a Párducok és Ijas Miklós – összességéből.

Szerzői közlés egyáltalán nem fordul elő ebben a regényben. A távolságtartásoknak ebből a több fonalból összeszövődő

rendszeréből olvasható ki az írói élmény, élet- és világlátás, amely a regényben epikus formában jelenik meg. […]

A közvetett ábrázolás csúcsa az, ahogyan Kosztolányi premier planba tud állítani egy alakot úgy, hogy az nincs is jelen […] Pacsirta ugyanis csak az eseményekből való fizikai hiányzása révén válhat igazán jelenlevővé […] „eltávolítása”: kinagyítás. […]

Apa és anya […] az „idegen szó”-nak ugyanazt a rétegét képezi a távolságtartások rendszerében. Pacsirtához való viszonyulásukat két, egymástól élesen eltérő magatartás váltakozása jellemzi: szeretik és szánják, ugyanakkor nyomasztja őket, szenvednek tőle. […]

Attól kezdve, hogy Vajkayék kapcsolatba kerülnek a sárszegiekkel, Kosztolányi ezt a világot belülről ábrázolja. Nézőpontváltás következik tehát be a megjelenítésben. De ebben az esetben sem a közvetett ábrázolás feladásáról van szó, hanem a távolságtartások rendszerének újabb átszervezéséről. […] másfajta távolságot teremt meg. […] így válik nyilvánvalóvá, hogy Sárszeg nem külső színtere a regényben ábrázolt létezésnek, nem háttere vagy díszlete, sokkal több ennél: közege.

[…] külön réteg a regényben Ijas Miklós „idegen szava”. Egyfelől az ő nézetei leplezik le Ákos és az egész sárszegi világ anakronisztikus voltát […]. Ez a beszélgetés Ijas révén a kor eleven szellemi áramlataiból ad ízelítőt […]. Ő az, aki a Széchenyi Kávéház egyik tükörablaka mögül rálát Sárszegre, akinek a szemén keresztül láttatva fölvonulnak a sárszegiek.

Juhász elemzése egyrészt a regény egzisztenciális üzenetét és jelentésrétegét emeli ki, Pacsirta csúnyaságát mintegy általános érvényűnek tekintve, de még a Párducok megjelenítése kapcsán is, ellentétben azokkal az elemzőkkel, kik főként kortörténeti tablóként értelmezték szerepüket – még az a Kiss Ferenc is, aki hasonló módon arra utalt, hogy Vajkayék viszonylagos értéktelítettsége csakis a sárszegi mulatozókhoz viszonyítva válhat láthatóvá.

A Párducok életviteléhez viszonyítva Vajkayék mesterséges, hamis életrendje, életvitele mégis többletet képez. […] Olyan létezés tárul elénk Vajkayék hármas képrendszerén keresztül, amely egyidejűleg jelent hiányt és többletet. […] az inautentikus léthez viszonyított többlet mint az autentikus lét hiányának állandó, kínzó mementója – ez az az egyetemes felé nyíló tartalom, amely a mű másodlagos jelentéseinek szintjén olvasható ki a regényből.

[…] a csúnyaság a világ rendjéből való kiszakadás okozója, arra szolgál a regényben, hogy lelepleződjön: maga a világ „szabálytalan”, s a benne uralkodó rend, értelem és harmónia merő látszat.

Mindezek ellenére az elemző úgy véli, hogy bár a Párducok élete tartalmatlan és sekélyes, mégsem sivár, mint Vajkayéké. Ugyanakkor kiemeli a regénynek egy másik, történeti vonatkozását, mégpedig Bori Imre tanulmányára hivatkozva, ki az Osztrák–Magyar Monarchia fölbomlásának hatására hívta föl a figyelmet.

A Szabadkát fedő Sárszeg […] a mű keletkezésének időpontjából következően a partravetettség színhelye is.

[…] amikor a sárszegiek anakronizmusáról beszélünk, […] azt is hangsúlyoznunk kell, hogy mindez annak következtében oly reménytelenül végérvényes, hogy a modellül használt szülőváros a történelem viharának folyományaképpen holtággá, vakvágánnyá lett.

Juhász Erzsébet, Hiány és többlet. A távolságtartások rendszere Kosztolányi Dezső Pacsirta című regényében = Üzenet, 1995, 4–6. sz., 222–227.

Olasz Sándor a kilencvenes években írt rövidebb összefoglaló tanulmányt KD regényeiről. A Pacsirta olvasatához, azt lehetne mondani, nem járul hozzá újabb szemponttal, kifejtése azt sugallja, hogy főként a megelőző szakirodalomra

támaszkodik.

Jegyzet Olasz Sándor, A regényíró Kosztolányi = O. S., A regény metamorfózisa, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1997, 50–62.

A regény fogadtatásának ugyanakkor beszédes momentumára bukkanhatunk, ha fölidézzük az 1993-as évben megjelent egyik Pacsirta-kiadás Tarján Tamás által írott utószavát, mely a regénynek – tekintve a fogadtatás olykor meglehetős mostohaságát – meglepő mértékű kanonikus szerepet tulajdonít.

A Pacsirta a legolvasottabb, legnépszerűbb magyar regények egyike […].

Az irodalmi hagyományban való helyét a regény szimbolikus motívumhasználaton keresztül már nemcsak KD elődeivel, illetve kortársaival jelzi, de utódaival is megkísérli körvonalazni.

Sárszeg […] az eltunyult perem-Magyarország jelképe. […] A sár előtagban ott a lehúzó világ vége. Az elveszettség. A vidéki csönd és a provinciális handabandázás.

[…] (Végighúzódik ez a mindig változó […] sármotívum a XX. századi magyar epikán, Móricz Sáraranyától egészen Tandori Dezső Sár és vér és játék című könyvéig – a kettő között Ottliktól az Iskola a határont, annak Sár és hó nagyfejezetét említve. Ugyanígy követhető a rokon pormotívum is, kezdve mondjuk Török Gyulától A porban című remekkel, és lezárva – egyelőre – Temesi Ferenc Por című regényének Porlódjával, a Sárszeg-Szabadkától nem is oly messze eső Szeged kritikusan és szeretettel ábrázolt könyvbeli másával.

Tarján Tamás, Utószó = Kosztolányi Dezső, Pacsirta, regény, Budapest, Magyar Hírlap Kiadó–Maecenas, 1993, 123–127.

Érdemes megemlíteni Ádám Péternek a mű francia fordítása kapcsán írott tanulmányát, mely azt bizonyítja, hogy a regény kettős – irodalomtörténeti és általában vett történeti – rétegére egyaránt

ügyelnie kell annak, aki átültetését igényesen kívánja megoldani. S a magyar irodalmi hagyományfolytonosságban kijelölhető helyéről való vélekedés mellett (mely egyébként Király Istvánnal egybehangzóan Mikszáthhoz érzi legközelebb ezt a prózát, ki a Párducok jelenetét egyenesen az Új-Zrínyiász egyik jellegzetes motívumával rokonítja), illetve helyett a világirodalmi művekhez történő közelítés fontosságára hívja föl a figyelmet:

[…] a regény ironikus-kritikus és mélyen együttérző rajzát adja annak a vidéken élő kisnemesi polgárságnak, amely Kosztolányinak egyszerre volt nagy írói témája és éltető közege. Van tehát a regénynek egy számunkra nagyon is konkrét társadalmi referenciája. De van egy rejtett, irodalmi referenciája is, nevezetesen Mikszáth, a mikszáthi kedélyesség, a mikszáthi próza. Mintha a regény egyszersmind ezzel a prózával is ironizálna, mintha egy kicsit Mikszáth-paródia is volna. […] A francia olvasónak azonban ez a legkevésbé sem hiányzik, mivel ő – külföldi regényről lévén szó – amúgy is a világirodalom koordináta-rendszerében keresi referenciáit, amelyben, bármilyen furcsa is első hallásra, a Flaubert-t Csehovval összekötő tengely mentén, Franz Kafka mellett jelöli ki a helyét.

Ádám Péter, Kosztolányi – franciául = Magyar irodalom fordításokban (1920–1970). II., Hankiss János Tudományos Ülésszak (Debrecen, 1997. október 16–18.), szerk. Gorilovics Tivadar, Debrecen, Kossuth Lajos Tudományegyetem, 1998, 9.

Az ezredfordulótól napjainkig

A következő befogadástörténeti fejezetet azért is lehet az ezredfordulónál kijelölni, mert az egyúttal olyan értelmezési sáv kezdetét is jelzi, mely a Pacsirtára mint hangsúlyozottan nyelvi alkotásra tekint – csaknem úgy, mint azok a nyelvészeti elemzések, melyek egykor pótolni látszottak a késlekedő irodalomtudományt. E korszakban két meghatározó olvasat született, egyikük az egész életmű újraértelmezésére vállalkozott, míg másikuk egy kötetet kizárólag a Pacsirta című regény elemzésének szentelt.

Az előbbi Szitár Katalin A prózanyelv Kosztolányinál című kötete, mely a művet – sokakkal összhangban – a legelső hosszabb prózai alkotással szoros kapcsolatban látja, midőn így fogalmaz:

A Pacsirta cselekménye, problémavilága felfogható az első Kosztolányi-regény, A rossz orvos folytatása- és kifejtéseként. […] A Pacsirta sajátos történetképzését figyelembe véve azt is mondhatnánk: itt éppen abból születik regény, hogy nem történik meg az, ami A rossz orvosban a tragédia bekövetkezéséhez vezetett.

Elemzése ugyanakkor hangsúlyosan eltér az addigi olvasatoktól, amennyiben az életművet Szitár KD-nek a nyelvre történő fokozott figyelme felől érzi visszaolvashatónak, úgy is fogalmazhatnánk, hogy az értekező művek nyelviségét, nyelvi formáját a regény értelmére vetíti rá. Természetesen ez nem új abban az értelemben, amennyiben a regény(ek) több méltatója az ábrázolt világ változhatatlanságát az ábrázolás módjában éppúgy tükröződni látta. A prózanyelv Kosztolányinál című kötet szerzője azonban egyenesen úgy véli, maga a regény saját anyagát, nyelvét teszi témájává; ezt sugallja szerinte a műben a beszédmód változása is, mely az önértelmező jelleg felé mutat.

[…] a kommunikatív beszédformákat egyre inkább az autokommunikatív tevékenység váltja fel, s végül a tökéletes

magány egyedüli beszédlehetősége: az ima. […] egyfelől azt jelenti, hogy a regény világában a közlő beszéd nem megy végbe teljesen: ehelyett problematizálódik a beszédtevékenység közege. Másfelől pedig a közlő beszéd hiányai a regényszöveg szimbolikus telítettségének megemelkedésével kompenzálódnak – a fogalmi önmeghatározás funkciótlanságát egy jelképes identifikációs folyamat ellensúlyozza.

[…] a releváns cselekményszervező erő nem a történésszerű előrehaladás, hanem a virtuális történés által előhívott értelmezési folyamat lesz. […]

A Pacsirta narratív felépítése olyan párhuzamteremtő, ismétlődő mechanizmus alkalmazásán alapul, amely hős és világa viszonyát nem pusztán megnyilatkozások révén elbeszéli, hanem e megnyilatkozásokat magukat is az elbeszélés tárgyává teszi.

Szitár továbbá úgy véli, e helyzetnek, átalakulásnak a szereplők nemcsak öntudatlan résztvevői, de kikerülhetetlenül át is kell élniük ennek fölismerését.

[…] nem a hazugságok kiderülésének ténye áll középpontban. A beszéd és tárgya közötti megfelelés hiányának többékevésbé maguk Vajkayék is tudatában vannak, az olvasóban pedig egy pillanatra sem hagynak kétséget erről az elbeszélői közlés háttérinformációi. […] az a folyamat, melynek során ez felszínre kerül, vagyis az a mód, ahogyan a személyiség képessé válik felismerni e kettősséget önmagában. [80. jegyzet – a szerk.]

[…] a szülők számára a lány elutazása nemcsak az életszituációt változtatja meg, hanem a valóság és róla való beszéd közti viszonyt is. Pacsirta elutazásával eltűnik automatizált beszédkliséik címzettje, s címzett híján kénytelenek elgondolkodni magán a beszéden, amelynek érvényessége megkérdőjeleződött.

Az elemző szereplői funkciót azonosít a műben, illetve művek között, az életműben – melyet a pap, az orvos, illetve a költő szerepköre ölthet magára. Rámutat, hogy esetükben a beszéd helyét, egyszersmind a megnyilatkozás jelértékét a hallgatás veszi át.

[…] ők másféle megértésre is képesek, mint ami a beszéd közvetítésével elérhető, sőt: az elsőrendű jelzés számukra éppen a beszéd hiánya, a hallgatás. Ennek az elbeszéléstechnikai következménye, hogy a verbális jelek világa a metaverbális jelzések felé tágul, s az utóbbiak éppen az előbbiekhez képest töltenek be jelfunkciót: másodlagos információt tartalmaznak a szóbeli közlésben elhangzottakról, „átkódolják” a kimondottakat.

Az öregek világában Ijas Miklós tölti be a pap által képviselt funkciót, hasonlóképp Kosztolányi orvos-figuráihoz […].

[…] „analitikus” módjára figyel a házaspárra: az adja meg számára beszédük értelmét, amiről nem beszélnek, az jelent információt, amit nem közölnek.

Miklós maga szintén a kommunikatív beszéd kizárásával tud csak tényleges, tartalmas nyelvet alkotni: költőként, az irodalom nyelvén, magányban hozza létre azt a szöveget, amely valódi megértésre számít […].

Azért tud másoknak segítséget nyújtani, mert megérti és újraalkotja azt a nyelvet, amelyen azok nem tudnak beszélni önmagukról – „terapeutikus” képességéhez tehát nyelvteremtő készsége segíti hozzá.

Szitár „az autokommunikatív közlésforma feltételének pedig a beszéd szakralizálódásá”-t látja (48). A beszéd, a cselekvés helyett marad az ima, mely e regényben nem mint idézett szöveg jelenik meg, akár az Édes Annában, hanem elsősorban gesztusértéke van, és a beszédmódváltozás folyamatában nyer elsőrendű jelentést.

[…] az imádkozás cselekvését – fogja majd a regény végére átvenni Pacsirta. A részvét fogalmát így tehát a szánalom

vagy a beleérzés helyett egy magatartásmodell megmutatása konkretizálja: eszerint senkit nem lehet helyettesíteni sorsproblémáinak megoldásában, […] példát lehet azonban mutatni arra, amit önmagának kell megtennie. [84. jegyzetben – a szerk.]

[…] a hangsúly nem az istenhez szóló közlemény tárgyán, hanem magán a közésmód [sic!] átalakulásán van. Az Istenhez fordulás […] a szöveg narratív egésze felől nézve a verbális viselkedés gyökeres megváltoztatása: elfordulás a megszokott beszédsémáktól.

Vajkay Ákos álmát ezzel szemben jelentősnek és jelentésesnek tartja érzései, lányához való viszonya s a regény értelmezése szempontjából:

A Pacsirtával való azonosulása kap tehát formát álma révén, […] az álom az apa és a lánya közti verbális kommunikáció hiánya mellett is – közösséget teremt: úgy, hogy Ákos önmagában, az abszolút befelé forduló mentális magatartás révén talál rá arra a „szövegre” (az álomszimbolikára), amely azért fontos, mert a kettejük között kimondhatatlant, a nem verbalizálhatót teszi a megértés alapjává. [104. jegyzet – a szerk.]

Vajkay álmát Szitár Katalin így „szöveg a szövegben” szerepűnek tekinti, s ezzel az előföltevéssel elemzi a regény e részét, akár vizsgálata egészében, a szó- és hangszimbolikának is teret juttatva.

A szereplő által „átélt” folyamat a szöveg szemantikai rendezettsége révén válik jelentéshordozóvá. Az álom mint szövegrészlet úgy is funkcionál, mint az élettapasztalatok újrarendezése, azonban egészen új logika szerint.

[…] az álom szimbolikájának két eleme: a „számok” és a „hivatalos sapka” a Cifra Géza alakját jellemző attribútumok megnevezéseit reprodukálják. […]

A lány álombeli elrablásának eredeti helyszíne Veres úr műhelyét, eredeti elrablója pedig magát Veres urat idézi. […]

A „csonka” – a csúnya szó szemantikai megfelelője, lévén, hogy a szó ’torz, deformált’ jelentése az eredeti alak képzettartalmán a ’megcsonkított’ értelmen alapul. Az álom szimbolikus képi tartalma tehát a ’csúnyaság’ jelentésnek a lány halálát felelteti meg, s a halált ahhoz a térhez kapcsolja, amely Pacsirta életének hiányát, a gyermeket képviseli. […]

Az álom textusában a Veres név hangalaki szimbolikája is jelentős szerepet tölthet be – mint az Ákosnak fájdalmat okozó verés fonetikus ekvivalense.

Ilyesféle következtetéseit azért tartja jogosultnak az elemző, mert az álmodó Vajkay Ákost a legmélyebb, legtöbbet érző és értő szereplőnek ítéli, éppen a nyelviséghez, nyelvhez való – már csak foglalatosságából adódóan is – szoros viszonya miatt.

Ő az, akiben erősebben él az igény lánya megértésére, s elsősorban benne tudatosul a fájdalom Pacsirta sorsa miatt. A regényszöveg dramaturgiája pedig következetes abban is, hogy a lány levelét csak az apa számára teszi hozzáférhetővé, míg a feleség férje álmáról sem értesül. […]

Vajkay nem általában a kommunikációtól, hanem annak Cifra Géza s korábban saját maga által is művelt közhelyes, sematizált módjától zárkózik el.

[…] amely Ákost e foglalatossága közben eltölti […] az alakot karakterénél fogva különösen nyitottá teszi a tárgyak, személyek, attribútumok múltból determinált szimbolikájára, szó és jelentés kapcsolatainak variációira – egyáltalán a szó önálló, tehát kommunikatív eszközjellegen túli funkciójára, jelentésének szimbolikus telítettségére. Ebből következik, hogy Vajkay figurájával, akit a regény foglalkozása-szenvedélye révén jellemez, Kosztolányi nem pusztán a múltba néző, öregedő vidéki kishivatalnok figuráját teremtette meg. A külvilágra irányuló aktivitás hiányát ugyanis

nagyfokú belső aktivitása pótolja. Ez is összefügg Ákos csaknem minden élettevékenységét átható munkájával. Ez egyáltalán nem csak munka, sokkal több annál: a személyiséget, gondolkodást, a világ tudomásulvételét mélyen meghatározó tevékenység.

Ugyancsak hang- és szószimbolikára támaszkodva két főbb jelentésréteget lát elkülönülni a regényben, melyek a víz s a föld eleméhez kapcsolódnak.

Tarkő és a puszta jelentéskörének terméketlenségre utaló szimbolikája egy komplementer motívum révén osztja két pólusra a regényvilág értelemhálózatát. A két szélsőség: a „tikkasztó”, „ragadó” hőség a regény kezdetén, vele együtt a kopár, terméketlen tarkői vidék, másrészt a zuhogó eső és a könnyek a végén.

A víz motívumát a következő mozzanatok során látja kifejeződni a regényben:

A víz-motívum olyan többletjelentést hordoz, amely a sárszegiek sorsát kiemelten a „párducok” mulatásának jelenetében az élet hiányával, a meg nem valósult lehetőségekkel jellemzi. Az ivás és a sírás, ezek a regény cselekményvilágában pozitív értékűnek számító tettek ilyenformán a hiány kompenzációiként hatnak. […]

Szunyogh szinte kizárólagos szerepe, hogy megjelenítse a hiányt; […] nem más, mint be nem váltott ígéret, olyan szereplő, akinek életét inkább az élet hiánya – kihasználatlanul maradt lehetősége – jellemzi. Ivása […] a hiány örökös érzékeltetése és betöltése […] motivikusan is indokolt kompenzáció. […]

Pacsirta megérkezésének körülményeit a nedvesség elemének külső és belső megjelenése kíséri: az eső és a könny.

Werner, a morva alakját, viselkedését pedig egy korai KD-novella felől értelmezi, az általa kulcsfontosságúnak vélt közös vízmotívumon keresztül.

A gőzfürdői epizód értelemvilága pontosítható a regényrészlet pretextusának is tekinthető Kosztolányi-novella, a Gőzfürdő (1914) szövege felől is.

[…] a gőzfürdőben való tartózkodás egyik esetben sem a fürdő hagyományos funkciójával, a felfrissüléssel függ össze, hanem a nyelvi kifejezésben beállott zavarral. […]

Ha anyanyelvét elfelejti is [ti. Werner – a szerk.], a vízbe lépés ad neki egy újabb […] önidentifikációt. […]

Ezért Werner vízzel való kapcsolata az anyanyelv – és anyaföld – hiányának kompenzációjaként is értelmezhető.

A föld motívumát leginkább Pacsirta alakjával és sorsával látja öszszefonódni:

Pacsirta alakjának egyetlen kiemelt vonása: fekete haja. […]

Van azonban motivikus kontextuális jelentése is: a testhelyzet is, a fekete haj eltakaró funkciója is a földhöz való közelségben láttatják Pacsirtát […].

Pacsirta arcának elfedése nem pusztán csúnyaságának praktikus rejtegetése; sorsának alapszimbólumai jelennek meg általa. S nemcsak a haj, hanem más eszközök: a napernyő, a vonatablak függönye stb. is eltakarja. A föld metaforikus megjelenéseként értelmezve: sosem éri napfény, s ennek megfelelően a lány élete is terméketlen marad.

E motívumhálózat tehát megtámogatja a regény minden jelentésrétegét, miközben más úton képezi meg ugyanazt a jelentést, s Szitár szerint ez az a mozzanat, mely Pacsirta történetét valóban értelemmel telíti.

A Pacsirta metaforikája tehát a társadalmi, közösségi, tapasztalati létben kudarcra ítélt sorstörténet másik szinten,

a természeti lét alapvetőbb harmóniája felől is megjelöli: a föld-nap; száraz-nedves; termékeny-terméketlen oppozíció révén. […]

Az egzisztenciával tehát láthatólag szembeállítható egy másfajta aktivitás: az egzisztencia nyelvének megteremtése. A nyelv pedig nem csak reprodukálja és leírja a sorsot, hanem hozzáadja saját jelentéspotenciálját. Ez nem veszi vissza a sors tragikumát, és nem változtat az élet kisszerűségén sem. A regény úgy is értelmezhető, mint kísérlet az élet eredendően tragikus, s ráadásul a látványos drámaiságot is nélkülöző mivoltának elfogadására. Mindemellett a konkrét cselekményes, másfelől a metaforikus síkok eltérő jelentésalkotása különbséget teremt a sorstörténet és annak értelme közt. Ha egy sors egzisztenciálisan megoldatlan marad vagy meg sem oldható, még nem lesz automatikusan értelmetlen is.

[…] megfogalmazódik […] az igény az egzisztencián túli értelem – egy önmagunkról és világunkról szóló új nyelv – keresésére. S ebben az értelmezésben a regény valóban „véget ér, de nem fejeződik be”.

Szitár Katalin, A prózanyelv Kosztolányinál, Budapest, Asteriskos, 2000, 43–71.

Az évezred legelején, főként a regény szerb újrafordítása kapcsán jelentek meg olyan méltatások, melyek a mű nyelvhez kötöttségének mélyebb rétegeivel szembesültek.

Jegyzet Ilyen Papp György tanulmánya: Papp György, A magyar irodalom ajándéka. Pacsirta idegenben = P. Gy., Milyen kritika a fordításkritika?, Tóthfalu, Logos, 2001, 206 p., 121–141. Ezenkívül maga a fordító nyilatkozik munkájáról: Predrag Čudic, Kosztolányi Dezső Pacsirtájának fordításáról = Üzenet, 2001, 2. sz., 224– 226. Kötetben: Az emlékezés elevensége. Kosztolányi Dezső Napok a szülőföldön, szerk. Hózsa Éva, Arany Zsuzsanna et al., Szabadka, Városi Könyvtár, 2007, 587–589.

Föltétlenül érdemes megemlíteni, hogy Hózsa Éva Az élet primadonnái című, a korábbi, Réz Pál által sajtó alá rendezett életműsorozat kiegészítéseként kiadott kötetről írva s az életművet mérlegelve jutott el e prózai alkotáshoz.

Az élet primadonnái a Pacsirta érlelődésének és születésének korát idézi, annak „kisebb” termékeit tartalmazza; olvasásuk éppen a pacsirta [sic!] újraolvasására készteti az olvasót. […]

Az élet primadonnái után az olvasó a betegség kórokozóira, a „paradicsommártás” előzményeire koncentrál, majd felfedezi magának Füzes Ferit és Hartyányi Olivért, a szenvedélyes vitapartnereket, a „végletes” álláspontok kimondóit. Ők a „beszélő” szereplők, az egymással beszélők. Egyik sem győzi meg a másikat semmiről, Füzes Feri Estire emlékeztet, az érték viszonylagosságát mondja ki akkor is, ha Darwinról vagy Kossuthról kell színt vallania.

Hózsa Éva, A bukdácsoló Kosztolányi-képépítés = Üzenet, 2001. tavasz, 31. évf., 1. sz., 6–8.

Ebben az időszakban szentelt Sedlmayr Krisztina önálló tanulmányt a Pacsirtának, méghozzá egyfajta kor- és művelődéstörténeti forrásként tekintve a regényre, az ábrázolt világ „adatolható” jellegzetességeit kísérelte meg kinyerni a szövegből; olyan fejezetek és főbb vizsgálati szempontok mentén, mint Társadalmi helyzet és kapcsolatok; Ház, kert, berendezés; Öltözködés; Háztartás; Étkezés; Élvezeti cikkek, szórakozás.

A Pacsirta életmódi jellegű utalásokban kivételesen gazdag mű. A benne megjelenített mikrokörnyezet olyan pontos és részletes, hogy annak önálló vizsgálata is lehetségesnek tűnik.

A Pacsirtában ábrázoltaknak ez a szinte dokumentumként való visszaolvasása az életrajzi megközelítést, s így a mű hangsúlyosan realista regényként történő olvasatát mutatja.

Helyszíne a poros dél-alföldi kisváros minden kétséget kizáróan az író szülővárosát, Szabadkát idézi. […] Hőseinek alakját ugyancsak saját környezetéből formálja, mindenekelőtt a regény kulcsfigurája, Pacsirta idézi fel vénlány húgát,

Mariskát. Az élmény, melyből a mű született, az iránta érzett szeretet és szánalom. „Pacsirta annyira közel van a szívemhez…” […].

A realista ábrázolás újra és újra azzal kecsegtet, hogy az író a mindennapi életet az „átlagembernél” jobban látja.

Sedlmayr Krisztina, Életmód és enteriőr Kosztolányi Dezső Pacsirta című regényében = Folia Historica, XXIII., Budapest, Magyar Nemzeti Múzeum, 2002, II, 105–115.

Yoo Jin-Il 2003-ban megjelent kötete KD prózájának konfliktusmotívumaival foglalkozik, s kiterjedt vizsgálatát a következő megfigyelésére alapozza:

Megállapíthatjuk tehát, hogy pályakezdőként Kosztolányit inkább a konkrét motívumok, szimbólumok érdekelték az általános emberi léthelyzetek helyett, míg a későbbiekben (részben a háborús trauma hatására, de már azelőtt is) fokozódó mértékben a lélektani okok felé fordult, a pszichikai tünetek helyett a motivációkra koncentrálva.

Az életműből levonható tragikumfölfogás már a bevezetésben a Pacsirtához vezeti az elemzőt.

[…] a tragikum fogalmával általánosan asszociált fenség szinte teljes hiánya Kosztolányinál […] korántsem jelenti azt, hogy szó szerint kell vennünk az író kijelentését a sárszegiekkel kapcsolatban: „Nincs tragédiájuk, mert itt el sem kezdődhetnek a tragédiák.” […] Kosztolányi ábrázolásmódjához talán a századvégi analitikus drámák felépítése áll legközelebb: ezek olyan konfliktusokon alapulnak, melyek már a darab kezdete előtt eldőlnek (különösen a „Pacsirtá”-ban figyelhető meg tisztán), tehát komoly jelentősége van bennük a szituációnak.

Az értekező itt már ugyancsak rámutat, hogy a KD életművében megjelenő konfliktusok vizsgálata nem freudi alapon történő értelmezést kíván.

[…] a pszichoanalízis szellemével ellentétben – Kosztolányi nem feltétlenül hisz abban, hogy a konfliktus tudatosítása meghozza a megoldást is: a Vajkay házaspár és Édes Anna számára a tudatosulási folyamat, melyet a kontraszthatásként funkcionáló egyedüllét, illetve szerelmi kapcsolat indít be, korántsem jelent katartikus élményt, csak a traumát súlyosbítja […].

A regény elemzésekor sem a lélektani szempontokat, de az összeütközések társadalmi vetületét hangsúlyozza. Nem ért egyet Rónay Lászlóval, aki úgy ítélte, Vajkay Ákos a történet vége felé a vasúti munkással szemben társadalmi különbségük ellenére rokonszenvet érez. Yoo Jin-Il ezzel ellentétben Vajkay Ákos viselkedésében fölényt, Vajkayné reakciójában az újsághírbeli munkássztrájkra is valami osztályára igen jellemzőt lát, méghozzá az erőszakos letörés mint megoldás gondolata miatt (4).

Mohai V. Lajos megközelítését követi, amennyiben Vajkay Ákos szerinte sem lát mást, csak Pacsirta problémáját, mindezt azonban főként társadalmi okokkal magyarázza, mely vonatkozás alól szerinte a leány maga sem kivétel. S ezzel Benyovszky Krisztián későbbi megállapításának lesz megelőlegezője („Pacsirta cselédekkel szembeni elvárásai és viselkedése nagyon emlékeztet bennünket Vizynére.” [Benyovszky Krisztián, Dolce vita Sárszegen = Kalligram, 2012. júl.–aug., 35].

[…] bár érzéketlensége egyúttal egy társadalmi réteg (a dzsentri) attitűdjének egyéni megnyilvánulása is. Figyelemre méltó, hogy e negatív magatartásforma nem korlátozódik a házaspárra, hanem Pacsirtára is kiterjed: a munkamániás vénlány saját mentalitását akarja rákényszeríteni cselédjeire, s a hasonlóan frusztrált Vizynével vetekedő módon kritikus

mindennemű tevékenységükkel kapcsolatban […]. Mégis, a szembeötlő párhuzam eddig lényegében elkerülte az interpretátorok figyelmét, s az elemzésekben Vizyné általában negatív, Pacsirta általában pozitív minősítést kap […].

Olyan társadalmi normák határozzák meg tehát életüket, melyeknek egyszerre érvényesítői és áldozatai.

Túl a társadalmi szabályokon, a sárszegiek érzéketlensége, közönye és Pacsirta csúnyasága feletti káröröme is kollektív nyomást gyakorol a Vajkay családra, elszigetelve őket a társasági élettől, ám itt tekintetbe kell vennünk, hogy nem csak a világ érzéketlen Vajkayék szenvedése iránt, hanem ők maguk is önközpontú attitűdöt tanúsítanak. […] Vajkayék saját boldogtalanságukból kiindulva negatív érzelmekkel reagálnak mások boldogságára […].

[…] a szelíd, félénk és udvarias Vajkayban pontosan ugyanazok a magatartásformák kelnek életre (ámbár csak a fantázia szintjén), mint a tanárát bikacsökkel agyba-főbe verő Liszner Viliben. Tanulságos, hogy a Vajkay házaspár – éles konfliktusuk ellenére – egy véleményen van az ártatlan Cifrával kapcsolatban, demonstrálva, hogy az ember gyakran egyszerre szenvedő és szenvedést okozó lény) […].

Ebből a nézőpontból az értekező szinte semmi különbséget nem lát a két – általában igen eltérő megítélésű – szereplő között:

Két gyenge akaratú ember kerül konfliktusba Vajkay és Cifra személyében: mindegyikük külső normákhoz próbál igazodni […].

A merev normakövetést az elemző egyrészt minden kapcsolatra kiterjedőnek, másrészt éppen fölszínes lényegéből következően könynyen fölbonthatónak is találja:

Konfliktusa [ti. Vajkayé – a szerk.] a párducokkal […] megmutatja: Sárszegen a konformizmust szorgalmazó társadalmi szabályok a kaszinóban, azaz a kicsapongásban is érvényesülnek, felülemelkedve a baráti kötődéseken is […].

[…] a felszínesség arról is tanúskodhat, hogy sem a konvenciókat betartó személy, sem a társadalmi kontrollt képviselő környezet nem veszi igazán komolyan ezeket a normákat; ilyenkor a konfliktus kevésbé éles, s inkább az értékhiány, a kiábrándultság érzetét kelti a szereplőkben. Jó példa erre Vajkay reagálása Orosz Olga népszerűségére. A közönséget a morális elvek helyett a „tisztátalan” ösztönök motiválják, s ennek hatására az apa az egész élettől megcsömörlik.

A szülők és lányuk kapcsolatát kölcsönös kötöttségek viszonylatában látja az értekező, s fő jellegzetességként egymás elnyomását, a meg nem értést emeli ki. Mindezt összefüggésbe állítja az Aranysárkány, továbbá egy korai novella értékrendjével is, melyet részben a Pacsirta előzményeként kezel.

Jegyzet A gipszangyal című novella „Részeg vagy…” kezdetű részének fölidézése kapcsán jegyzi meg: „Varjú és sógora párbeszéde (az 1913-as novella tetőpontja) meszszemenően megelőlegezi Vajkay és felesége híres dialógusát a »Pacsirtá«-ban” (145, 146).

Pacsirta és szülei egymás túszai, egymás életét szűkítik le […].

Pacsirta levelében is indirekt kontrollt gyakorol szülei fölött, mintegy előírva számukra a helyes attitűdöt és viselkedést […].

A házaspár nemcsak a lap politikai irányvonalát, Orosz Olga viselkedését és Ijas részvétét magyarázza félre, de egymás vágyait sem képes felfogni, hosszú kapcsolatuk dacára. […] elszigeteltségük folytán nem értik meg egymás szórakozását. […]

Akárcsak a „Pacsirta” és az „Aranysárkány”, „A gipszangyal” is azt demonstrálja, hogy bár a szeretet hiánya is roncsolóan hat az emberi kapcsolatokra (l. „A rossz orvos”-t

és az „Édes Anná”-t), a szeretet önmagában szintén nem képes pótolni a megértés terén mutatkozó hiányosságokat.

A Pacsirta összetett kapcsolathálózatát és konfliktustípusait öszszességében a következőképp látja:

A „Pacsirtá”-ban csupán Vajkay és felesége között beszélhetünk tartós, egyenrangúságra épülő kapcsolatról, de vitájuk során hol Vajkay, hol Vajkayné kerül domináns pozícióba (a Cifra baráti körében létező, a párducok között fennálló, és az Orosz Olga s Zányi közötti kapcsolatokat felettébb felszínesnek tekinthetjük), s mint kimutattuk, a házaspár (mindenekelőtt Vajkay) egyidejűleg van alá-fölérendelt helyzetben Pacsirtához képest; Vajkay magatartására a párducokkal, a közvéleménnyel és a sajtóval szemben is többnyire az engedelmes normakövetés jellemző, Cifrával szemben viszont ő igyekszik fölénybe kerülni.

Yoo Jin-Il, Kosztolányi prózájának konfliktus-motívumai, Budapest, Littera Nova, 2003.

2005-ben Lukáts Jánosnak a Pacsirtáról közölt írása nagyrészt a cselekményt ismerteti, jóllehet ezzel együtt is igen határozott értelmezést közvetít.

Pacsirtával azonban más a helyzet, ő lelkében, gondolkodásmódjában is elferdült, mintegy hozzátorzult a saját arcvonásaihoz. Pacsirta tisztaszívű zsarnokká fejlődött, erénnyé változtatta a saját fogyatékosságát. Magánya a legszigorúbb házicseléddé formázta át, aki élvezettel raboskodik a saját (csiga)házába zárva, szüleit pedig túlkoros kiskorúakként „tartja” maga körül. […]

Talán azt lehetne mondani, olvasatában a korábbi méltatókhoz képest meglehetősen egyoldalúan értelmezi a leány levelét, Vajkay Ákost pedig egyértelműen elmarasztalható és gyarló szereplőnek

ítéli, még akkor is, ha úgy véli, a környezet – kisszerűsége folytán – sem kínálhat számára megvalósítható értékeket.

Pacsirta jelentéktelen, fölösleges és szánalmas ostobaságok tömegét zúdítja apjára, érzéseit mesterkélt és csikorgó stílusban veti papírra. Apja szinte végigolvasni is unja a levelet, azon nyomban elveszíti, nem is kerül többet elő, de Vajkay nem is bánja. Bizony, csúnya dolog, amit Vajkayék művelnek a leányukkal, pontosabban a leányuk távollétében.

Igen, Vajkay Ákos egy hét alatt ezt mind elképzeli, ez az egy hét elég, hogy kidolgozzon magának egy tartalmasabb jövőt, és ez az egy hét nem elég, hogy rádöbbenjen, ennél többre, magasabbra nem juthat Sárszegen, ez a sárszegi világ legföljebb langyosabb mocsárba juttathatja őket, igényesebb, tartalmasabb világba aligha. […]

A regény bizonyos részeit nyitott kérdésként kezeli:

Vagy úgy tesz Pacsirta kegyesen, mintha nem venne észre semmit, miközben visszaállít mindent, vagy észrevesz mindent, és tudatosan, szándékoltan restaurálja hatalmát a családban, a család fölött? Vajkay Ákos egyelőre felemás választ ad minderre, elveszíti a levelet (vagy talán öntudatlanul összegyűri, összetépi és eldobja?).

A címszereplőt érdekes módon – s kissé talán túlzó képzettársítással – hallgatólagosan az ibseni mű hősnőjéhez közelíti, midőn így fogalmaz:

Pacsirta évtizedes munkával, dacból és kínból ugyan, pótcselekvésként ugyan, de fölépítette a maga „babaszobáját”. Belehelyezett két idősebb, jóravaló babafigurát, akik engedelmeskednek leányi-anyai-zsarnoki hatalmának. […]

Pacsirta életének értelme ez a babaház lett, ha nem lehet valódi ház-házasság-család, amelynek ő asszonya, akkor legyen babaház, amelynek ura.

A magyar irodalmi hagyományhoz való viszony kapcsán azonban – nem kevés értekezővel összhangban – a regényt témája és világa ellenére egyedülállónak találja.

Kosztolányi részrehajlás nélkül, teljes szenvtelenséggel vázolja föl Sárszeg (Szabadka) életét, a sárszegi társaság lehetőségeit, szokásait, figuráit. A késő-feudális magyar vidék életterét, sorsait, sorstalanságát. Nincs szó itt Mikszáth-i nosztalgiáról, odakacsintásról, ahol a cigányzenétől csak megmelegszik az olvasó szíve, nincs szó Móricz-i szembefordulásról, „a dzsentri haláltáncáról”. Kosztolányi az orvos, a szociográfus szenvtelenségével ír, most nem kritikára, nem apológiára van szüksége […].

Mint arra kínálkozott már példa, a Pacsirta ebben a tanulmányban is a Németh László regényeivel való összevetésre készteti e szerzőt, ki a hasonlóságot ugyancsak fönntartásokkal látja érvényesülni:

Németh László hősnői élnek át hasonló iszonyú alternatívákat, és adnak a nyomasztó kérdésekre a Pacsirtáéhoz meglehetősen hasonló válaszokat. […]

Pacsirta egy nemzedékkel korábban él, környezete is más, hiszen ő kisvárosi kisasszony, nem falusi parasztlány.

Lukáts János, Csúnya történet (Kosztolányi Dezső Pacsirta című regényéről) = PoLíSz, 2006. júl.–aug., 96. sz., 89–94.

Rancz Teréz A nonverbális kommunikáció szemantikai szerepe Kosztolányi Dezső Pacsirta című regényében tanulmánya egy évvel később jelenik meg, s azon megfigyelések részletesebb kifejtését kínálja, melyekre addig a regény beszédmódja, nyelvisége vagy épp elhallgatása kapcsán már többen rámutattak. Vizsgálata a mű megszerkesztettségén keresztül létrejövő kommunikációt éppúgy érinti, miként a regény világán belülit.

[…] az oly sok szempontból vizsgált Pacsirtát jelen tanulmányban […] nyelvi, kommunikatív oldalról megközelíteni, […] talán ez a megközelítés segíthet közelebb férkőzni a művészben rejlő nyelvészhez. Elemzésem során a regény textusából kiolvasható nonverbális kommunikáció szemantikai szerepét szeretném megvilágítani, definiálni azokat az írói technikákat, amelyek a verbális és nonverbális jelek összefonásában, az értelemképzésben szerepet játszanak, valamint megkísérlem körüljárni a mű nyelvi és nemnyelvi [sic!] metaforáit is.

Király István megállapítására emlékeztetve cím és történet összeegyeztethetetlenségét emeli ki mint a regény első, legárulkodóbb mozzanatát.

A cím már a regény kezdetén figyelmezteti az olvasót arra, hogy nincs mindig összhang a kimondott és ki nem mondott gondolat közt, tehát maga a cím az első olyan nyelvi jel, mely a bizonytalanság érzetét kelti az olvasóban […].

A szereplők testbeszédére hívja föl a figyelmet, s ezen keresztül von le a regény világán belüli viszonyokra vonatkozó következtetéseket:

A szem és a tekintet jelzéseinek központi szerepe van mindvégig a regényszövegben. […]

A Vajkay család igen viszolyog mások tekintetétől. […] A szülők hajlamosak arra, hogy félreértsék mások szemjelzéseit. Hol rosszindulatot dekódolnak a szánakozó nézésből, hol saját vágyaik megerősítése érdekében eltúlozzák az ebből kiolvasható figyelmességet. Jellemző, hogy az apa általában negatív jelentéseket dekódol mások tekintetéből, míg az anya pozitívabb jelentéseket társít hozzá. […]

[…] Tanulságos összehasonlítani a párducbarlangban történő gyakori és sokszínű érintkezési formákat az apalánya közti, csekély változatosságot mutató formákkal (ölelés,

csók, kéz megérintése.) […] Míg Vajkay saját gyermekét távol tartja, idegeneket közelebb enged magához, hisz abban a pillanatban valamennyi párduc képtelen bármiféle norma betartására. […]

Az ugyancsak sokak által emlegetett, de mindeddig talán kevésbé kifejtett színek s a fény szerepét és jelentésességét is részletezőbben vizsgálja.

A kulturális szignálokon belül fontos ezek színeinek és megvilágításának alakulása a regénytextusban. […] Az író a tárgyakat nem bontja különálló színekre, hanem igen visszafogott színskálával dolgozik. A szürke különböző árnyalatai dominálnak Vajkay ruházatától a lakás lányszobájáig. […] A lakásban napról napra nő a fény, szélesedik a színskála. […] A megvilágítást illetően a csúcsnap: csütörtök. Azon az estén mind a négy égő világít a lakásban, a zongora födelét is felnyitja az asszony, megvilágítja a kottát, és a külvilágot beengedi a zárt szűk lakásba […]. Itt e fényességben történik meg a nagy leleplezés, felvilágosodás, és ettől a naptól kezdődően örök szürkeség/sötétség borul a Vajkay házra.

Tanulmánya utolsó részében, miként alcíme jelzi: „nyelvi és nem nyelvi metaforák”-ról szól. S e helyütt nem csupán a regényben szereplő számokat, de a napokat is szimbolikusnak látja, melyek (a címhez hasonlóan) ellentétben állnak a történettel, vagy éppen fölerősítik annak jelentését.

Az évszámhoz ösztönösen társítja az olvasó a századvégi hangulatot, valaminek a lezárását, és egy új, jobb, szebb jövő ígéretét. A regény rácáfol a változásra. […] A számjel nem váltja be a mesebeli 99. után következő 100. ígéretét. […]

A pénteki nap nagypéntekre is lehet allúzió, hisz maga a „nagypénteki áldozat”, Pacsirta távozása az örök elválásra (halálra) emlékeztet […] sőt a vonaton utazó két társ

gesztusai révén Jézust juttatják eszünkbe (l. a Jézus melletti két lator, melyikből egyik megértette annak szavait). […] Vajkay Ákos járása a keresztjét cipelő Krisztusra emlékeztet, de a Krisztusnak segítő Cirenei Simonra is utalhat. […] A nagypénteki allúzió megismétlődik a második péntekkel, azaz szeptember 8-val.

Végül a következőképp adja meg a regény értelmét:

„Születés és halál” regénye a Pacsirta. Amikor a lány egy időre „meghal”/kilép a szülők életéből, újjászületnek azok, mikor „feltámad”, azaz újra belép emezek életébe a hazaérkezéssel, sorra „meghalnak” a szülők. Reményeik születése és halála ez, melyek inkongruensnek látszanak a regényben, és fáziskéséssel realizálódnak a családtagoknál, de a végső reménytelenség felismerésével mindannyian felzárkóznak egymás mögé.

Rancz Teréz, A nonverbális kommunikáció szemantikai szerepe Kosztolányi Dezső Pacsirta című regényében = Pedagógiai Műhely, 2006, 31. évf., 4. sz., 17–24.

Bónus Tibor 2006-os kötete, melyet teljes egészében a Pacsirta elemzésének szentelt, kétségkívül egyik jelentős mérföldköve a regény fogadtatástörténetének. Számot vet az addigi jelentősebb olvasatokkal, s bár leginkább Szitár Katalin egynémely észrevételével, vizsgálati módszerével mutat rokon vonást, midőn a jelentéstan fontosságát hangsúlyozza – főként azt igyekszik bizonyítani: KD e művének nagyszerűsége abban áll, hogy egyszerre több olvasat egyidejű érvényét teszi lehetővé, mert egyszersmind magának az olvasásnak a színreviteleként is fölfogható.

Kosztolányi regénye mindenekelőtt identitás és másság, ismerős és idegen mibenlétéről, egymáshoz való viszonyáról szól, a részvétről, a gyászról, a szeretetről és a gyűlöletről, valamint ehhez kapcsolódóan a nevetésről és a sírásról,

azonosulás és elkülönböződés olyan ellentmondásosan értelmezhető mozgásairól, melyek így nemcsak a narráció modalitásával, de egyrészt a szövegben elbeszélt esztétikai tapasztalattal, másrészt az időbeliség kérdéskörével is összefüggésbe kerülve rajzolják ki szöveg és olvasás önértelmező alakzatait.

Először is fölhívja a figyelmet arra, hogy a regény nyelviségének komoly mérlegelése – ahogy azt a két nyelvész, Horváth Mária és Deme László korai elemzése is példázhatja – mindenkor az elbeszélésmód s a nézőpontok behatóbb vizsgálatához kell hogy elvezessen.

Ha az elbeszélés perspektivikus és modális összetettségére tekintünk a Pacsirtában, elmondhatjuk, hogy narrátor és szereplők esztétikai viszonyát éppúgy az azonosulás és a távolságtartás dinamikus, folyton módosuló mozgása írhatja le legpontosabban, ahogy maga az olvasás is egyszerre követeli meg a szöveg referenciális relációinak való alárendelődést és a szövegszerűség különféle aspektusainak figyelmét. […]

A heterodiegétikus helyzetű, megnevezetlen narrátor […] nézőpontjának változásait nem csupán grammatikai, szintaktikai eszközökkel éri el, de – sokszor ez utóbbiakat mellőzve, azokkal ellentétes tendenciát képezve, s így persze nehezen észrevehetően – nyelvhasználatát szolgáltatja ki a szereplők többé-kevésbe egyénített vagy jellegzetessé formált beszédmódjainak.

[…] Az idegen beszéd beférkőzik az elbeszélő diskurzusába, és az „objektív” elbeszélő helyzet keretében saját és idegen diskurzusok kevert kontextusa képződik meg, ami a távlatok folytonos módosulásait egy „dialogizált soknyelvűségnek” is a függvényévé teszi. […]

Bónus Tibor úgy véli, a beszédmód ilyen váltásai, noha az Aranysárkányban is jelen vannak, mégsem érik utol a Pacsirta bizonyos részeinek hatását, melyek fölszabadult „körben forgó iróniája” Krúdy

Boldogult úrfikoromban című szövegére és az Esti Kornél egyes fejezeteire emlékeztethetik az olvasót (16).

Majd miután a korábbi elemzőkhöz hasonlóan kiemeli a regényekben a pap és az orvos szerepkörének – a megértésnek s a részvétre való képességnek – hasonlóságát, egyúttal azt igyekszik bizonyítani, hogy a regényvilág végül is nem billen egyik létfölfogás igazsága felé sem. Erőteljesebben vallja tehát, hogy a regény nem közvetít jól körvonalazható értékszemléletet, mint Szegedy-Maszák Mihály 1987-es elemzése, mely éppúgy, ahogy 2010-es monográfiabeli tanulmánya, a transzcendenciát lényegében nem megtagadó alkotásként tekint a Pacsirtára. Noha Bónus sem az értékek viszonylagosságát vagy valamiféle nihilizmus bizonyítékát akarja fölmutatni, inkább ezen keresztül is arra igyekszik rávilágítani, hogy a regényszöveg ily módon is saját irodalmiságára hívja föl a figyelmet.

A túlvilág megkérdőjelezhetetlensége, a kétségbevonhatatlan transzcendens igazság tételezése nem csupán az elbeszélés radikális perspektivizmusától idegen, de feszültségben áll a lélektani s az antropológiai diskurzusokkal is, melyek felől a megváltás és a hit nyújtotta vigasz szükségszerű, mégis illuzórikus, azaz kitalált és nem kitalált különbségét felfüggesztő momentumoknak tűnnek fel. […]

Az elbeszélés perspektivikus relativáló stratégiája nem csupán az esztétikai identifikációnak, sőt a szövegben beszélő azonosításának a megnehezítőjeként, de – ettől nem függetlenül – az értéktulajdonítások, a modalitások, az elbeszéltek példaértéke meghatározásának afféle elodázójaként, sőt, egyik ellehetetlenítőjeként működik. Az olvasás mint megértés mindenkori részlegességére tehát rögtön a narráció módja felhívhatja a figyelmet.

Bónus – mint kivétel nélkül csaknem mindenki – Vajkay Ákosra mint a regény főszereplőjére tekint, az elbeszélő sűrű nézőpontváltásai mentén azonban az értekező, az irónia kitüntetett szerepének kiemelése mellett, főként arra igyekszik rámutatni, hogy olvasata

majd nemcsak a szereplők megítélését, de önazonosságukat kérdőjelezi meg (20).

A többszólamúság terminusát megidézve azonban nem érzi minden ponton tarthatónak a bahtyini modellt, az ugyanis az életrajzi értelemben vett szerzőt véleménye szerint éppúgy nem tudja az elemzés során igazán termékenyen hasznosítani, akár a recepció nagy része.

[…] képtelenek az ún. életrajzi tényeknek szemiotikai vagy esztétikai funkciót találni, s vagy az egységes szerzői megnyilatkozásként, egyfajta önkifejezésként tartott regény képzetének megerősítésére, vagy pedig puszta adalék gyanánt idézik fel az életrajz egyes elemeit. […]

Az elemző ugyanis a regény két paratextusa – cím és ajánlás – segítségével igyekszik bizonyítani, hogy az egyszerű behelyettesítés vagy a teljes mellőzés helyett sokkal inkább a viszonyok egymásmellettisége és egymást meghatározó, illetőleg fölszámoló mozgásának tudatosítása rajzolhatja ki a mű értelmezésének megfelelő kereteit.

A szerző az egyedit, a szingulárist példaszerűvé, általánossá transzformálta, egyetlen húga máséval összetéveszthetetlen tragédiáját mások számára is átélhetővé, olvashatóvá tette: Pacsirta neve Kosztolányi Máriáé helyett áll, egy időben azonban bárkiével helyettesíthető, akire a Pacsirta név jelölete a regény nyomán ráillik, legyen az valós, vagy éppen elképzelt személy. […]

Az a tény, hogy a regény szövegében nem szerepel a címszereplő teljes tulajdonneve, pusztán a beceneve, és hogy csak is a családneve következtethető ki, vagyis az olvasó sohasem tudhatja meg, hogyan is hívják valójában, egész pontosan a fikció valójában Pacsirtát, […] felhívja a figyelmet a művön kívülire vonatkozó kérdés értelmetlenségére, arra, hogy a címszereplőnek valójában nincs a szövegen túl semmiféle kiterjedése. […] képtelenség „mögékérdezni” a szövegnek. […]

Az őneki viszont úgy írja elő a regény címzettjének helyettesíthetetlen egyediségét, hogy eközben, névmás lévén, címzettje bárkivel helyettesíthető, éppen ezért elhamarkodott lenne ezt annak egyértelmű jeleként tekinteni, hogy Kosztolányi saját húgának ajánlotta olvasásra regényét.

[…] Az őneki elvileg bármelyik olvasó lehet, miközben csak és kizárólag egyetlen olvasó, mégpedig az, aki képes megőrizni a szöveget annak összetéveszthetetlen egyediségében […].

Ehhez hasonló eldönt(het)etlen a viszony, s egyszersmind a regény tükrös szerkezetének bizonyítéka Bónus szerint – az ugyancsak sokak által egyenlővé tett – Ijas Miklós és KD fiatalkori önképe közötti kapcsolat (25). Az értelmező a vidéki költőnek a Vajkay ház előtt föltoluló gondolatait idézi, mint olyan szövegrészt, melyet nemcsak öntükröző alakzatként, de szerzői vallomásként is lehet s szokás olvasni (23). Az értekező éppen a Pacsirta megalkotottsága, s az abból levonható alkotói szemlélet kapcsán látja ugyanakkor fölszámolhatónak is a KD és Ijas közt vonható megfeleltetést. Olyanynyira, hogy úgy véli, Ijas művészi meggyőződése csaknem cáfolata azon regény szemléletének, melyben szerepel.

Az irodalom az élet végességére és a létezés kontingenciájára éppen azáltal adhat gyógyírt, vigaszt, hogy képes az egyszeri és megismételhetetlen életet a megértés ígéretében részesíteni. A részvét és a megértés egyfajta helyettesítési szerkezetben működnek, a másik, az idegen sajáttá tételének formájában […]. E megértésnek azonban pontosan az a feltétele, ami egyben lehetetlenné is teszi, nevezetesen, hogy csakis az összetéveszthetetlen egyediség felszámolásával valósítható meg, csakis egy absztrakciós, általánosító mozzanat révén […] a megértés és a részvét ezért kerül szoros kapcsolatba a megszüntetve-megőrzés mozgásával […].

A fiatal költő itt megképzett nézőpontja […] [nem] egyeztethető össze teljesen egy olyan szerzői perspektívával,

amelynek pedig folytonos elhasonulása a legstabilabb attribútuma.

Támaszkodik Szegedy-Maszák Mihály vélekedésére a regény körkörös időszemléletét illetően, de tagadja annak uralkodó érvényét – még a főszereplő távlatából is; s részben továbbrétegezve a mű, s maga a főszereplő időbeliségről alkotott fölfogását, a következő megfigyeléseket s megállapításokat teszi:

Vajkay éppúgy nem idegenkedik az idő célelvű, ahogy körkörös felfogásától sem, miközben egy lehetséges példaérték felől az is láthatóvá válik, hogy mindkét elképzelés azonos okok miatt bizonyul egyrészt érvénytelennek, másrészt viszont elkerülhetetlennek. […]

A Pacsirta főszereplője egy mélyen, többszörösen is genealogikus időszemlélet elkötelezettje […] a folytonosságot feltétlen értéknek, a megszakítottságot pedig mindenkor értékvesztésnek értelmezi. […] történelemszemléletét – Nietz sche kategóriái nyomán – antikváriusinak nevezhetnénk […].

[…] felfogásában a halál nem is annyira az élet végét, sokkal inkább a – noha imaginárius – túlélés kezdetét jelenti, a család halottai és az élők világának egymásba érését a folytonosság elvének jegyében. Perspektívájában tehát a jövő eljövendő jelenként, sőt eljövendő múltként tűnik fel, azt a genealógiának az ismétlésre, reprodukcióra hagyatkozó, mechanikus elképzelése határozza meg. […] a jövőnek mint olyannak a tagadásához, s voltaképpen a temporalitás kiiktatásához vezet, egy örök jelen, egy jelentől megfosztott, élettelen jelen ideájának formájában, mely a múltból nyeri autoritását. […]

A jövő tervezése a halál tervezésére szorítkozik […].

Ám a múlt maga is megalkotottságában jelenik meg Bónus elemzésén keresztül:

Az elbeszélés finoman érzékelteti, hogy a főszereplő által megismertnek s jelenbelinek tekintett múlt valójában a képzelet terméke, fiktív referencialitás, amennyiben a mesére és a legendára utaló kliséket, szófordulatokat illeszt az ezt ismertető bekezdésbe.

[…] az álomalakok is a történelmi múltat idézik, miközben kitaláltságuk is hangsúlyos.

Az értekező továbbá arra mutat rá, hogy mindeközben Pacsirta sorsa miatt végesség és folyamatszerűség, várhatóság és váratlanság befolyásolja egyszerre Vajkay életét, s teszi első látásra igencsak ellentmondásossá annak időszemléletét. A család takarékossága pedig nem csupán a javakra, de az idő elvont fogalmára is érvényes lesz.

A halál egyfajta ismeretlen ismerős, hiszen egyrészt programozott, előre kódolt, másrészt viszont kiszámíthatatlan, érzésének pillanata előre sohasem látható. Noha a testamentális diskurzus, a családi sírbolt és a sírfelirat otthonosságot sugall az öregnek, amennyiben időtlenségükkel is összekapcsolódó fantomszerűségük révén múlt és jövő folytonosságát, valamint a személyiség önmagával való teljes azonosságát illuzionálják, az élet lezáratlansága, a sírján szereplő név jelöletének jövőre utaltsága, saját sorsának ismeretlensége nem iktatható ki teljesen a számára […]. A regény cselekménye pedig innen nézve úgy is olvasható, mint egyrészt a személyiség egységének megkérdőjeleződése, másrészt pedig – ezzel összefüggésben – az ismeretlen jövő nyugtalanító voltának csábítóba fordulása. […]

[…] az ökonómia […] az idővel történő gazdálkodást is feltételezi, amennyiben a jövő programozását valósítja meg a jelenben, hosszú távú érdekekre cserélve fel a jelen élvezetét. […]

A szokások eme jótékony fogságában, az ismétlés megnyugtató ereje felől válik beláthatóvá, hogy a ciklikus idő

a főszereplő nézőpontjában nem ellentétes, sokkal inkább korrelatív a genealogikus időszemlélettel.

[…] a sürgönyben a grammatikai múlt és a referenciális múlt elválnak egymástól […] egy jövőbeli történés és annak jelenbeli elképzelése (várása) között megfelelést igyekszik biztosítani, múlt és jövő, jelen és jövő közötti diszkontinuitás kiiktatását […]. A sürgöny […] anticipációs funkciójában strukturálisan feltűnően hasonlít a sírbolt és a sírfelirat megtervezésére, a halálra készülésre. […]

Vajkayék egyrészt attól félnek, nehogy valami váratlan történjen az életükben, másfelől viszont nagyon is várják a csodát, leányuk házasságát, mely egyre valószínűtlenebbnek tűnik fel számukra. Olyannyira, hogy az esemény, a minden várakozást felülmúló, kijátszó esemény, a várt váratlan, amely mindent jóra fordíthatna, szerencseként anticipálódik a szemükben. […] Pacsirta reménytelen helyzete és csúnyasága miatt a kiszámítható és a várható, pontosabban az élet rendje tűnik fel különösnek és valószínűtlennek, azaz a normális mutatkozik meg abnormálisként, s ez a megfordítás egyúttal más, nyugtalanító megvilágításba helyezi az élet ismerős, megszokott menetét.

Bónus Tibor úgy véli, a regény ismerős és idegen megtapasztalásának bonyolult viszonylatát képezi le, amennyiben Pacsirta csúnyasága mindössze kiélezi s előtérbe állítja saját és másik sohasem lezárható, mindig is problematikus kapcsolatát. Mindez egyszersmind a nyelv performatív természetéből adódik, mely regénybeli jelenléte Bónus szerint egyértelműen arról a belátásról tanúskodik, hogy a jelölő a megnevezéskor nemcsak megjeleníti, de egyidejűleg el is fedi jelöltjét.

[…] a regény narrációjában a leány elutazása olyan idegenséget szabadít fel, amelyet közelléte elnyomni látszott, fontos azonban, hogy ez az idegenség párhuzamosan bontakozik ki a saját idegenné válásával, az öregek személyiségében, s

mely idegenség másfelől elfojtott sajátnak, visszatérő távoli ismerősnek bizonyul. […] A saját idegenségének lélektanilag is releváns megnyilvánulásai közül Vajkay és lánya viszonya mutatkozik a legfontosabbnak. […]

Míg a főhős saját őseire, a múlt dokumentumokból ismert alakjaira úgy tekint, mint közeli ismerőseire, […] addig saját lányának, legközelebbi rokonának idegenségét nem képes teljesen legyőzni, mely ellentétet az elbeszélés egyébként azzal is sugallja, hogy az apa hasonló obszerváló figyelemmel illeti Pacsirtát, ahogy a múlt tanulmányozása során családja elhalt tagjait. Ezt az idegenséget nem más, mint a lány csúnyasága tartja fenn, amelynek esztétikai látványa ellenáll a megszokásnak, az ismétlés és persze a név ismerőssé tevő erejének […].

[…] a nyelv azon kompenzáló, lélektanilag is jelentéses funkciója, amely a leánynak adott becenévben is megfigyelhető, egy időben hagyatkozik rá a nyelvi reprezentáció performatív erejére, s a nyelv elnyomó, felejtést feltételező működésmódjára. A Pacsirta név kratüloszi karaktere segítségével olyan tulajdonságokkal ruházza fel jelöltjét, amelyekkel az valójában nem rendelkezik […].

Morál és esztétika relációját Bónus Tibor a regényben sokkal bonyolultabb viszonyban látja megjelenni, mint a korábbi elemzők. Kiemeli, hogy míg a morál általános, nem veleszületett, hanem elsajátítható, addig az esztétikai egyedi, veleszületett sajátosságokat jelent. A regény bizonyos részletei szerinte az érzések összetettségének belátásáról tanúskodnak, arról, hogy az ellentétes érzelmek egymás mellett is érvényesek, s egynémely esetben egymás kiváltói is lehetnek. A parkban sétáló – s a legkevésbé sem mutatós – szerelmes párok látványa, miként a színházi primadonna lénye is kettős hatást gyakorol Vajkay Ákosra.

Az undor a nyárral, a túlérettséggel, a termékenységgel kapcsolódik össze mindkét regényben, s itt Vajkay, ott Novák

Antal perspektívájához rendelődik elsősorban, miközben az elbeszélés mindkét műben érzékelteti, az undor nem csupán ellentétben, de szoros korrelációban áll a gyönyörrel.

A kötet Gyász és paródia című fejezete is az ellentétek ehhez hasonló egymásba játszását, s lényegi hasonlóságukat teszi témájává. Az értekező mindenekelőtt arra hívja föl a figyelmet, hogy azok az elemzések, melyek freudi szempontból közelítettek a műhöz, valójában nagyon is leszűkítően használták az elméletet. Alá-fölé rendeltség, egymást kizáró ellentétek helyett ugyanis a lélektan is eleve számol az egymásmellettiséggel, s kölcsönösségre és ellentétre egyként hívja föl a figyelmet.

[…] a felettes ént nem csupán a lelkiismerethez és a morálhoz társítja, de egyszersmind én és másik aporetikus találkozásaként értelmezi, mely arra mutat rá, hogy a felettes én nem egyedül ellentétben, de korrelációban is áll az ösztön-énnel, amennyiben energiáit tőle kölcsönzi, s képes hozzá hasonló zsarnokként viselkedni az én felett.

Ennek belátása pedig azt jelenti, hogy nem csupán annak eldöntése lehet kétséges, melyik szereplő a másik zsarnoka, de a szereplők önazonossága válik ismét kérdésessé:

[…] miközben a főszereplő nézőpontjából leánya mutatkozik úgy, mint egyfajta felettes én, a szöveg számos apró utalásából arra lehet következtetni, hogy Pacsirta apja elvárásainak megfelelve lett ilyen személyiséggé, s ez a kettősség saját vagy másik, külső vagy belső elsődlegességének rögzíthetetlenségét, viszonyaik stabilizálhatatlanságát eredményezi. A leányról távollétében nyilvánvalóvá válik, hogy felettes énként az apa számára nem interiorizálódott maradéktalanul, ugyanakkor nem is lehet a szülei énjéhez képest külsődlegesnek tekinteni, s ez a kettősség okozza, hogy az élet élvezetében újra meglelt örömöket az öregekben sokszor bűntudat, szégyen

és lelkiismeretfurdalás kíséri, miközben nagyon hamar el is feledkeznek a nyaraló Pacsirtáról. […]

Vajkay voltaképpen sem Pacsirtával, mint felettes énjével, sem pedig egykori önmagával, a mulatozó, kártyázó társasági lénnyel nem képes teljesen azonosulni, mostani és valamikori önmaga egyszerre belső és külső, egyszerre idegen és saját, vagyis személyisége soha nincs egészen önmagánál, másképpen mondva: soha nincs jelen önmagának.

Bónus arra mutat rá, hogy a sírás, s bizonyos testamentális mozzanatok – köztük legegyértelműbben Vajkay Ákos halálra készülődése – arra utalnak, hogy a szülők s lányuk olyan „gyászmunkát” végeznek, melynek még élő családtagjuk, s egyszersmind saját maguk is tárgyai, mivel a folyamat mindenkor az idegenség leküzdését célozza.

A rendszeres sírás arra is utalhat, hogy az öregek Pacsirta feletti gyásza, amit elutazásakor éreznek, valójában már a leány jelenlétekor megkezdődött, a másik redukálhatatlan idegenségének, elsajátíthatatlan másságának lelki feldolgozásaként. […]

A gyász különössége, vagyis hogy nemcsak az apa gyászolja még annak életében leányát, de mindez fordítva is áll, a főszereplő perspektívája mentén egyrészt arra is figyelmeztet, hogy a túlélés lehetősége s az egyéni idő heterogén a genealógia kronologikus idejével, másrészt pedig, hogy Pacsirta meggyászolása, miként a leány csúnyasággal mintázott szingularitása olyan idegenséget példáz, amely általános, azaz valamennyi személyközi viszonyra érvényes, s melynek a rútság nem oka, csupán emlékeztető alkalma. […]

Amikor az elbeszélő korábban megjegyezte, hogy a leány tudta, a lehajtott fej illik neki legjobban, egyben azt is az olvasó tudomására hozta, hogy Pacsirta tisztában van saját csúfságával. […] Saját csúfsága önmaga számára is hasonlóan gyászmunka tárgya, miként szüleinek perspektívájában […].

A gyászmunka Bónus szerint annyiban rokon a szublimációval, amennyiben idealizált áthelyezést hajt végre. S mint rámutat, a sajáttá tétel, s az ennek való ellenállás nem csupán a lélektan, de az irodalmi mű létmódjához is hozzátartozik, miáltal a regény megint csak metareflektív jelentést is hordoz.

Pacsirta nem csak mint irodalmi mű, hanem mint címszereplő is heterogén kell maradjon saját reprezentációjával, azzal, ami identitását így ugyanazon aktussal hozza létre, amelyikkel el is törli, saját hozzáférhetetlen kívüliségét pozícionálva önmagában. Vajkay Ákosnak leányára nyíló ellentmondásos perspektívája így – bizonyos aspektusból – voltaképpen leképezi azt az aporetikus viszonyt, amely a regényi reprezentáció és annak tárgya, valamint az olvasás és a Pacsirta című alkotás között felállítható.

S ugyancsak két alapvetően ellentétes érzés, a gyász és paródia hasonlóságát, egymásba játszását példázza Bónus szerint, hogy kitörésekor Vajkay nemcsak sír, de arcát eltorzítva csúfolja ki saját leányát. Az értelmező arra figyelmeztet, hogy sem a kicsúfolás, sem a gyász nem képes igazán közel férkőzni tárgyához.

Az arc, az abszolút szinguláris példaszerű helye, az apa számára egy külsődleges helyettesítésre, felszíni mimézisre alapozott identifikáció alkalma, olyan utánzó reprodukciója a másik egyedi testének, arcának, ami a színpadi paródia műfajában is megfigyelhető, s ami éppen hogy nem belső, lelki azonosuláshoz, részvéthez, de a másiktól vett ironikus, gúnyos távolsághoz vezethet. […] az együttérzés, sőt a gyász tragikus pátosza és a gúny, a másikkal szembeni fölény mozzanatai itt is szorosan összekapcsolódnak […].

A paródia éppúgy nem képes saját alapjából száműzni a különbség mozzanatát, miként a részvétben sem lehetséges a másik másságát teljességgel felszámolni, sőt mind a

paródia, mind pedig a részvét lehetőségét egy redukálhatatlan különbség teremti meg.

Azt a vélekedést tehát, hogy Vajkay Ákos kifakadása a leányával szemben tanúsított, elfojtott gyűlölet megnyilvánulása volna, Bónus Tibor igencsak fönntartással kezeli. Nem csupán azért, mert szerinte a freudi elmélet éppúgy, miként a regény (amely mégis messze van attól, hogy freudiánus legyen), az érzések bonyodalmasabb viszonyát igazolja, de azért is, mert az apa szavai részegségében hangoznak el.

A gyűlöletről […] nem állítható bizonyosan, hogy érvényesebb volna a szeretetnél, ahogy Pacsirta sem képes szülei szemében sem abszolút idegenné, sem pedig abszolút sajáttá válni. Nincs ezért igazabb és kevésbé igaz énje Vajkaynak, hiszen megismerés és fikció, konstatív és performatív eldönthetetlensége miatt az is mindörökre eldönthetetlen marad, hogy a kitörési jelenetben voltaképpen elveszíti vagy pedig megtalálja önmagát. […]

Az olvasó egyfelől együtt is érezhet az apával, s lehet részvéttel, sőt szánalommal a címszereplő iránt, de el is távolodhat tőle, s fölényt is érezhet vele kapcsolatban. A két tendencia, amit az elbeszélésmód részben irányít, részben viszont nem, sohasem válik el teljesen egymástól, a Pacsirta nem nevezhető sem ironikus, sem tragikus alkotásnak.

Helmuth Plessner sírást és nevetést vizsgáló fejtegetéseit idézi föl, s a Pacsirtában a nevetés és sírás alkalmait, okait elemzi, mely során ugyancsak arra a következtetésre jut, hogy a két elvileg ellentétes érzelmek által kiváltott fiziológiai jelenség nem mindig választható el egymástól, s így nem csupán „önmagát jelenti” (102). Ezen keresztül pedig az értekező ismét csak a regény metareflektív alakzatát véli fölismerni.

A nagy leszámolás […] jelenetében a főszereplő az ironikus, gúnyos nevetésből hirtelen, minden átmenet nélkül zokogásba megy át, ezzel is sírás és nevetés közelségét, rokonságát példázva. […]

A síró arc és a nevető arc mint a szövegmozgás lehetséges szimbolikus antropológiai értelmezői mindazonáltal az elbeszélésmódra, narrátor és szereplők azonosulás és irónia kettősségével leírt viszonyára s így magára az olvasás aktusára is vonatkoztathatók.

A színházi jelenetet Szegedy-Maszák Mihályhoz hasonlóan központi jelentőségűnek tartja az önértelmezés szempontjából. A korábbi elemzéssel látszólag ellentétben úgy véli, Vajkay Ákos nézőként közvetve releváns olvasásmódot kínál ahhoz a regényhez, melyben szerepel (Szegedy-Maszák ugyanis három értelmezési zsákutca megjelenítése mellett érvelt). Voltaképpen helyzetét tarja hasonlónak a mindenkori Pacsirta-olvasóéhoz, mely a színházi metalepszis jelensége folytán kerül fölszínre, a KD-regényben pedig a már említett életrajzi vonatkozások révén adódik.

Bónus ugyanis a főszereplő irodalomfölfogása s befogadóként történő viselkedése kapcsán mégiscsak azt bizonyítja, amit Szegedy- Maszák is, tudniillik, hogy Vajkayék a befogadás folyamán sorra olyan tévutat járnak be, melyet történetesen magának a regénynek bizonyos olvasataiban látott megvalósulni.

Vajkay esztétikai tapasztalata, színházi olvasásmódja egyszerre bizonyul korlátoltnak, s kezeli azt távolságtartással az elbeszélő, s mutatkozik ugyanakkor példaszerűnek, vagyis akár a regény olvasására nézve is releváns, metatextuális dimenzióban is érvényes tapasztalatnak. Maga ez a kettősség is megjelenik allegorikusan a fejezetben, ahogy élet és irodalom, önéletrajz és fikció, test és szerep, egyszeri és ismételhető egymásba íródó, korreláló ellentétei is, melyeknek a színházi előadás mint műfaj paradigmatikus reprezentánsa. […]

Vajkay A gésák nézőjeként hasonlóan a referenciális, diegétikus relációknak való alárendelődés és az azoktól való eltávolodás kettős mozgásában találja magát, mint a Pacsirta azon olvasója, aki nyelvi reprezentáció és reprezentált nyelv egymásra vonatkoztatását végzi.

A bűn és büntetés transzcendens egyensúlyán nyugvó morál normái felől az öregek mind a darabban, mind a valós világban e normák hiányát konstatálják, amit itt is, ott is erkölcstelenségként ítélnek el.

[…] a házaspár […] [h]asonlóan cselekszik tehát, mint Kosztolányi regényének azok a[z] […] olvasói, akik Vajkay felett szigorú erkölcsi ítéletet mondtak, ráadásul a főszereplő társadalmi osztályának, a történelmi magyar középosztálynak a morális hanyatlástörténetét ismerték fel a Pacsirtában, a szabadság mozzanatát, a másik másikként történő elismerését iktatván ki így az esztétikai tapasztalatból s ítéletből.

Az öregúr és felesége tehát a színház fikcióját nézve szüntelen e fikción kívülit, az életet pillantják meg, a színfalakon kívüli, reális világban viszont rendre a fikcióra visszautaló jelekbe ütköznek […].

Vajkay tehát a morált az elvonttal, az értelmivel párosítja, szemben az esztétikai érzéki és fölszínesnek mutatkozó jellegével. A csúf mintegy a megértés, a külső felől a belső felé irányít. Ebben a hitében a főszereplőt a primadonna és leánya éles ellentéte csakis megerősíti (120–121). A kötet Szégyen és részvét című utolsó előtti fejezetében Bónus Tibor kiemeli, hogy Szegedy-Maszák Mihály volt az első, ki fölhívta a figyelmet arra, hogy nem föltétlenül a részvét mutatkozik a legpozitívabb értéknek KD műveiben. S noha e korai elemzés is Nietzsche hatására hivatkozott, a regény monográfusával ellentétben tanulmányát egy a transzcendenciára utaló regényrészlettel zárta. E kötet szerzője – mint már említettük – cáfolja a Pacsirtában a hit – miként bármelyik, a regényben szereplő létfölfogás (legyen az az istentagadó Hartyándi Olivéré vagy az istenfélő Füzes Ferié) – hangsúlyosabb érvényét. Noha KD valláshoz való viszonyát

vizsgálatában nem hallgatja el, főként a német gondolkodó nézeteiben igyekszik kimutatni a részvét fogalmának ellentmondásosságát, összetettségét, melyet KD szemléletére is érvényesnek mutat.

Érthető, ha a katolikus neveltetésű, de élete során végig hit és hitetlenség között ingadozó Kosztolányi nem sújtotta erős megvetéssel a részvétet, sőt több jel szerint valóban fel is értékelte azt. […] A magyar író részvét-értelmezését mégsem lehet egyértelműen szembeállítani a német bölcselő nézeteivel, hiszen az összetéveszthetetlen egyediség, a magam és a másik, a magam mint másik megszüntethetetlen szingularitása nem csupán Nietzschénél, de Kosztolányinál is úgy jelenik meg, mint a részvétnek és megértésnek történő ellenállás, a részvét ellehetetlenítése, mely egyben […] magát a részvét lehetőségfeltételét, sőt mi több, kényszerét is adja.

Alapvető hasonlóságot lát a Pacsirta és bizonyos Nietzsche-művek szemlélete között. Amint arra korábban fölhívta a figyelmet, a KD-mű is azt látszik példázni, hogy az érzékekkel történő észleléstől csak a rútság fordíthatja igazán elvont, episztemológiai irányba a megfigyelőt.

Az értékek átértékelését több helyütt az undor újratanulásának nevezte, az undort (Ekel) s a csúfat (Hässliche) pedig a megismerés katalizátorának, vagyis azon erőnek, amelyik úgy áll ellent az észlelés analógiás, esztétikai működésének, hogy egyben a megismerés egyfajta relacionális kívülét képezve képes, méghozzá kizárólagos módon képes annak új lendületet kölcsönözni. […]

Az Also sprach Zarathustra egyik fejezete, melynek címe A legrútabb ember (Der hässlichste Mensch), s mely a címszereplő és a legrútabb ember találkozását beszéli el, releváns kontextust képezhet a Pacsirta megfelelő passzusaihoz, s tárgyazott problematikájához. Ez persze nem csupán erről

a fejezetről mondható el, de az egész Nietzsche-műről, ennek számos témájáról, motívumáról […].

Bónus szerint Ijas Miklós és Vajkay Ákos párbeszédében az egymás iránti megértést sorsuk tükörszerűsége ellenére a részvét és a másikkal való azonosulás önfölszámoló alakzata lehetetleníti el, méghozzá leghangsúlyosabban a nyelviségen keresztül.

A beszéddel szemben amúgy is bizalmatlan öreget nemcsak nevetése, de annak szavai is elidegenítik Ijastól, amikor ez idegenségét hangoztatja az ismerősben, egyedüllétét a közösben, távolságát a közellétben. […]

Vajkay megértésének határai voltaképpen önértésének határaival esnek egybe, amennyiben a főszereplő pontosan azon megnyilvánulásait nem érti Ijasnak, amelyek annak szenvedését a sajátjához teszik feltűnően hasonlatossá, miközben persze részvétét épp e hasonlóság strukturálja. […]

A nyilvánossá tétel, a fájdalom megvallása vagy megnevezése, azaz absztrakciója révén eldönthetetlen lesz a fájdalom őszinte vagy tettetett volta, s az így előálló s folyton elmozgó differencia, igaz és hamis ellentétének színházias fölfüggesztése az, ami az őszintétlenség gyanúját kiiktathatatlanná teszi minden szenvedés megvallásából, s ami így a másik mindenkori redukálhatatlan másságára és kiszámíthatatlanságára is újra rámutat. Ennek a gyanúnak a jegyében a főszereplő indirekt belső beszéde a lelkileg kitárulkozó Ijast a bohémek közé sorolja, kik lehazudják az életet, hiszen következetesen az ellenkezőjét hazudják annak, ami igaz rájuk […].

Ugyanakkor az értekezés azt igyekszik bizonyítani, hogy a regényben éppen a nyelviséggel szemben gyanakvást mutató szereplő neve az, ami nem csupán a történelmi régmúlthoz, de a saját fájdalmához való viszonyát teszi úgyszólván beszédessé – Bónus Tibor szavaival „kratüloszi effektusként leplezi le” –, visszarántva az olvasót a történettől a szövegszerűséghez, az értelmitől az érzékihez (174).

Ezáltal az értekező az irodalmiság előtérbe helyezésén keresztül önértelmezésre következtet.

Az abszolút belső így abszolút külsőként tűnik fel, s az olvasás fenomenális struktúrájaként értelmezett ide-oda mozgásban a nyelvi reprezentációról megint csak a reprezentált nyelvre terelődik a figyelem. […]

Az Esti Kornél éneke című vers […] a fájdalom és szublimáció („dalom”), maszk és arc tematikus és poétikai öszszefüggésein túl felszín és mély kiazmusai miatt is releváns kontextust képezhet a Pacsirta olvasásának eddig felmerült kérdéseihez.

A beszélgetés kétféle szólamának egyike sem kap kitüntetett pozíciót, s Bónus szerint mindkettő olyan távlatot nyit a másikéra, mely leleplezi annak korlátozott érvényességét.

A két szereplő beszédmódjának különbsége […] Vajkay irodalomra nyíló perspektívája felől mutatkozhat meg a legélesebben: az öreg idegenkedik a kitaláltságtól, miközben nem ismeri fel, hogy az általa oly kedvelt, s az irodalommal szembeállított történetírás is kénytelen ráhagyatkozni az olvashatóságot biztosító azon külsődlegességre, amely a Pacsirta számtalan jelentéstani dimenziójában példázta irodalom és élet eldönthetetlenségét, az irodalom lehetőségének a rajta kívülibe történő beszüremkedéseit. Ijas perspektívájának korlátaira pedig az öregúr diskurzusa felől láthatunk rá, amennyiben a fiatal költő a részvét abszolutizálásával, a megértés ígéretével mintegy a nyelv, az irodalom korlátairól látszik megfeledkezni.

A kötet utolsó fejezetében a kanzsúr epizódját állítja középpontba, s olyan összefüggő motívumhálózatot igyekszik fölfejteni, mely jelentéstani megközelítésével Szitár Katalin elemzésére emlékeztet.

[…] a regény e jól szervezett motivikus rétege is az említett önmegsemmisítő jelentéstani alakzatok felé irányíthatja az olvasást. A szivar, a hamu, a tűz, a füst, valamint a kártya és a pénz szémái olyan allegoréziseket hoznak játékba, melyek nem válnak el élesen a lélektan és az antropológiai interpretáló alakzataitól, s az időbeliség színreviteleihez is visszaterelhetik a figyelmet.

Úgy véli, a kártyázás foglalatossága a főszereplő idő- és létszemléletére alapvető hatást gyakorol. Így a játéknak az értekező jóval inkább egzisztenciálisnak nevezhető értelmet tulajdonít, mint jellegzetes történeti szimbólumot.

Az idő a sikerben és a kudarcban, a szerencsében és a szerencsétlenségben egyazon aspektusát mutatja meg, azt nevezetesen, hogy ama antropologikus célelvűség, mely az idő emberi észleléséből kiiktathatatlan, olyan illúzió, amely végső soron a keletkezés céltalanságát, önkényes, kontingens és tervezhetetlen eseményszerűségét hivatott elfojtani, elfelejteni. A főhős […] történeti érdeklődésű emberként nemcsak a morál és a genealógia feltétlen jelentőségét hangoztatja, de egyben, ezzel némileg feszültségben, a történelem szenvtelen amoralitását is belátja, melyre korábban ronda leányának, itt pedig a szerencsének az amorális eseménye figyelmezteti.

[…] a kártyázás a dzsentri-világ jellegzetes, toposszá vált foglalatosságát idézi fel, s ezáltal a Pacsirta e fejezete Móricz ismert, a húszas évek második felében írott dzsentri-regényeivel, az Úri muri, a Kivilágos kivirradtig és a Rokonok című alkotásokkal kerülhet – inkább tematikus, s nem annyira szorosan vett – szövegközi kapcsolatba. Azzal a jelentős különbséggel, hogy benne a kártya nem csupán egy életforma interpretánsa, s nem is elsősorban az egyéni tragédiák negatív morális példázatához járul hozzá, de ennél jóval komplexebb, metafiktív jelentéslehetőségeket implikál.

A regényzárlat kapcsán pedig még egyszer megtámogatja azon olvasatát, melynek leghatározottabb megállapítása, hogy a regény – csaknem minden mozzanatával – saját kitaláltságát példázza.

a Pacsirta zárlata […] nem tematikus, hanem formális zárlat, miközben egyáltalán nem hat véletlenszerűnek, amennyiben szükségszerűen következik az addig elbeszéltekből. Annyiban legalábbis, hogy a megszokás, a monoton életvezetés, az ismétlődés elbeszélt kibillenése és végül visszaállása teljesül ki a zárlatban, ugyanakkor a formális, megszakításszerű vég elhallgatja a kimenetelt, a történet feltételezhető folytatását, a véget. A titok körébe, pontosabban a titok nélküli titok rákérdezhetetlen, mert nem létező semmijébe utalja a „továbbiakat”, egy olyan lehetetlen kívülbe, amely – akárcsak a címszereplő keresztnevének hiánya – a szöveg fikciós jellegét, az elbeszélt világ grammatikai határait tudatosítja. […] A szöveg referenciája, a regényvilág olyan világ, mely nem több magánál a szövegnél, a Pacsirta az irodalom és saját maga tautológiáját példázza, eseményenként.

Bónus Tibor, A csúf másik. A saját idegenségének irodalmi antropológiájáról. Kosztolányi Dezső: Pacsirta, Budapest, Ráció, 2006.

Érdemes az ezredforduló elejéről ismét egy kiadáshoz készült utószót idézni. Dobayné Fenyvesi Ildikó a Mérték Kiadónál Kötelezők Mértékkel sorozatban megjelent Pacsirtához írt rövidebb ismertetője utal a keretes szerkezetre, arra, hogy a visszatérés alakzata az egész regényre vonatkoztatható, főszereplőnek sokakhoz hasonlóan Vajkay Ákost tartja, Pacsirtát viszont egyértelműen korlátolt lénynek mutatja, annak ellenére, hogy rámutat a szerepcserére, mellyel a leány a szülői szerepet vette át a két öregtől.

Korlátoltságáról tanúskodik sírása a vonaton, Tarkőpusztáról írt levele, amelynek emelkedett stílusa ellentétben áll azzal a helyzettel, amelyben született. […] Amit a lány felfedez a

pusztán […] irodalmi olvasmányok, a levélben is említett Jókai hatását tükrözik, nem személyes élményt.

A regény elbeszélésében a humor és irónia játékát látja, de úgy véli, az elbeszélőnek mindenről tudomása van, ami az általa ábrázolt világban zajlik.

[…] az ajándékba kapott öreg és csúnya galamb becézgetése, az összelapult torta dicsérete, Pacsirta odvas fogának megtekintése. Ezekben a jelenetekben a humor és az irónia váltakozik. […] Ezek a gyors hatásváltások a nézőpont változtatásával tudnak érvényesülni. A távolságtartó mindentudó elbeszélői nézőpontot az apa, majd Pacsirta nézőpontja váltja fel.

Főként a regény társadalomábrázolását emeli ki, ám úgy véli, ezzel a mű értelme és értelmezhetősége nem egy adott korszakhoz kötődik, mivel egyetemesebb problémákat jelenít meg.

[…] a mai olvasó számára a Pacsirta Kosztolányi többi regényéhez hasonlóan létértelmező műnek fogható fel. Kirekesztettségük egzisztenciális okokból, nem környezetük hozzájuk való viszonyából vagy lelki megrendüléseik következményeiből vezethető le. A regény középpontjában így nem társadalmi, lélektani vagy etikai kérdések állnak, hanem a hősök egzisztenciális kérdései.

Dobayné Fenyvesi Ildikó, Kosztolányi Dezső. Pacsirta = Kosztolányi Dezső, Pacsirta, regény, Budapest, Mérték Kiadó, 2007 (Kötelezők Mértékkel), 168–185.

A regényt a legkorábbi méltatásokra emlékeztetően „pesszimistának” nevezi ugyan, ám meglehetősen előremutatóan úgy érzi, mindezt visszafogja nehány tényező, például a fejezetek szalagcímei, melyet az irodalmiság hangsúlyozásaként s – miként a Pacsirta mikszáthi allúzióit – az irodalmi hagyományra való reflexióként

értékel. Érdekes elegye tehát ez az utószó a sablonosabb megállapításoknak, fölszínesebb értelmezéseknek, s a későbbi elemzői észrevételek gondolatmagjainak.

2008-ban, A magyar irodalom történeteiben a Monarchia világának emlékeként jelenik meg a regény. Szegedy-Maszák Mihály ebben az elemzésében a Pacsirta (művelődés)történeti vonatkozásait vizsgálja. Méghozzá két másik olyan mű viszonylatában teszi kijelentéseit, melyek ugyancsak e valaha volt birodalom utólagos megidézései: így Krúdy Boldogult úrfikoromban, illetve Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című regénye.

Az értekező, aki 1987-es elemzésében először hangsúlyozta, hogy a regény elbeszélésmódjából nem lehet egyértelmű véleményt alkotni arról, mi jelent értéket és mi értékhiányt a műben – immáron Bónus Tibor értelmezésére is hivatkozva –, a mű Monarchia-képének körvonalazásakor is arra jut: többféle szemlélet és viszonyulás egyidejű jelenléte helyettesít határozottabb ítélkezést.

Nehéz eldönteni, mennyi a komolyság, s mennyi a csúfondárosság abban a jellemzésben, mely szerint a tág látókör szükségképpen a Monarchiától nyugatra, Párizsra irányuló figyelemmel azonos, hiszen a nézőpont kettős, egyrészt a szereplőnek, másrészt az elbeszélőnek a hangját lehet hallani abban a kijelentésben, mely szerint „[v]alahol a Szajna partján ennyi jó szándékból, ennyi szívből és érzésből építmények emelkedhetnének, könyvek íródnának”. […]

Nem vitás, a Monarchia kettős minősítése összefügg azzal, hogy a Pacsirta szerzője 1848 föltétlen tiszteletét kapta családi örökségül. […]

Arra a képre, melyet a Pacsirta ad a Monarchiáról, rányomja bélyegét 1848–1849 emléke. Vajkayék „sírtak a március tizenötödiki ünnepélyeken, mikor a zászlók, szavalatok, szónoklatok magasabb légkörbe emelték lelküket”, s amikor lányuk eltávozása után hazatérnek, lakásuk faláról a forradalom első szakaszának s végkimenetelének képei merednek rájuk, „az első magyar minisztérium és Batthyány, kopasz

fejével, ki térdre ereszkedett, és karjait kitárva várta az osztrák zsandárok gyilkos golyóját”. Az a politizálás sem független 1848 megítélésétől, amellyel a vendéglőbe látogatáskor találkozik a Vajkay-házaspár […].

A visszaemlékezés mintegy kisajátításnak mutatkozik. 1848 és 1867 képviselete ugyanúgy kétes színben tűnik fel, mint Füzes Feri és Hartyányi Olivér vitája Isten létéről. A múlt elhasználódása döntő szerepet játszik a regényben. […]

Azt természetesen hiba volna állítani, hogy a Pacsirta csakis magyar szemszögből értékeli a Monarchia világát. Sárszeg soknemzetiségű város. […] „Kitalált” jellemek és a korszak „valódi” szereplői egyaránt emlékeztetnek arra, milyen döntő szerepet játszottak a nem magyar származásúak a korszak népszerű művelődésében és magas kultúrájában. Vajkay Ákos a németből magyarrá lett Rákosi Viktor (1860–1923) 1894-ben indított Kakas Márton című élclapját olvassa a fodrásznál, Ijas Miklós pedig Freund Ferenccel sétálgat, „egy piros arcú, mosolygó, éles eszű zsidó fiúval, ki megértette, buzdította, és maga is irogatott”.

Széchenyi István alakjának megidézése az egyetlen mozzanat, amely az elemző vélekedése szerint nem tűnik föl ironikus vagy gúnyos színben a történet folyamán. Lenni vagy nem lenni című írását idézve úgy ítéli, nem kis szerepe van ebben annak, hogy a Pacsirta szerzőjére nagy hatást tett a gróf alakja.

Rámutat arra, hogy a regényben a múlt s egyáltalán az elmúlás hangsúlyos megjelenése nemcsak a Monarchia s általában véve a 19. század kapcsán jelenik meg, de az életművön belül éppúgy érvényes vonatkozásokat teremt. Akárcsak Horváth Mária korai elemzése, Szegedy-Maszák Mihályé is rokonítja A szegény kisgyermek panaszainak napraforgóját a regénybelivel, illetőleg egy később keletkezett vers, az Őszi reggeli által megidézett elmúlást állítja ellentétező viszonyba a sárszegi ősszel.

A két másik szerző művével való összevetés mégis arra a következtetésre indítja a tanulmányírót, hogy noha KD alkotása alig

érzékelteti olvasójával a birodalom megszűntét, s Krúdyé tartalmazza a legegyértelműbb utalásokat a Monarchiára (jóllehet a magyar szabadságharc hagyományából például szinte semmit nem láttat), „a kettős Monarchia emléke” mégis erőteljesebben jelen van a Pacsirta, mint a Boldogult úrfikoromban világában, melynek kitaláltsága sokkal erőteljesebb a másikénál. Márai Sándor regényének ugyanerre a világra való utalása pedig épp csak jelzés értékű, akkor is, ha cselekményidejének egy része megegyezik azzal az évvel, mikor a Pacsirta játszódik.

A jellemek bizonytalan körvonalú önazonossága s a változó nézőpont okozza, hogy a Boldogult úrfikoromban kevésbé olvasható kortörténetként, mint a Pacsirta.

Márai írásmódja köztudottan sokat köszönhet Kosztolányi s Krúdy művészetének. A gyertyák… kulcsjelenete, a vadászat is 1899-ben játszódik, ám a távlat ezúttal már kimondottan visszatekintő: Henrik és Konrád végső találkozására a második világháború kitörése után kerül sor. […]

A Pacsirta s a Boldogult úrfikoromban olyan vonatkozásokat is tartalmaz, amelyek a Közép-Európától távol élő olvasók számára nehezen megközelíthetőek. A gyertyák csonkig égnek azért is alakítható át könnyebben idegen nyelvű szöveggé, mert az Osztrák–Magyar Monarchia nevű egykor létezett államalakulatról csak annyit közöl, amennyinek megértéséhez nem igazán szükségesek bővebb történeti ismeretek.

Szegedy-Maszák Mihály, A kettős Monarchia emléke a magyar irodalomban. Megjelenik Kosztolányi Dezső Pacsirta című regénye = A magyar irodalom történetei, Budapest, Gondolat, 2007, III, 96–107.

Bár KD regényének világát olyan bölcselők szemléletével szokás párhuzamba állítani, mint Friedrich Nietzsche vagy Martin Heidegger, ebben a történeti összevetésben KD regénye mutatkozik mindhárom mű közül a leginkább saját hagyományába ágyazottnak.

Azt lehetne mondani, hogy Szegedy-Maszák Mihály 2010-ben megjelent Kosztolányi-monográfiájának Pacsirta-fejezete az 1987-es s a húsz évvel későbbi tanulmány egységes formába öntése A parlagiság mint érték címmel. A cím már önmagában is sok korábbi méltatással határozottan ellentétes meggyőződést hangsúlyoz, anélkül, hogy merő visszarévedésként értékelné a művet, amit a monográfus értelmezésében a szerkezet és elbeszélésmód már jóval korábban megállapított kétélűsége tesz eleve lehetetlenné.

Gyerekkorom, mindig téged kerestelek,

ha járom a poros-boros Szabadkát.

Mióta labdám elgurult itt, nem ér az élet egy fabatkát.

Az Esti Kornél rímei sorozatnak ez az 1930-ból származó darabja csak egyike azoknak a megnyilatkozásoknak, amelyek félreérthetetlenül elárulják, hogy a felnőtt korból, s az 1920 utáni világból visszatekintve az egykori Szabadka elveszett értékek letéteményesének is látszik.

Szegedy-Maszák Mihály, A parlagiság mint érték = Sz-M. M., Kosztolányi Dezső, Pozsony, Kalligram, 2010, 228–254.

Mohai V. Lajos ugyanebben az évben jelentette meg A sárszegi regények és környezetük. Vonások Kosztolányi Dezső 1920-as évekbeli munkásságához című kötetét, melyben a két művet korábbi módszeréhez hasonlóan állítja most már nemcsak szorosan egymás mellé, de részletesebben is egymásra vonatkoztatja azokat. Korábbi szempontjait és megállapításait fűzi össze egységesebb, de részletezőbb vizsgálattá.

[…] az író „sárszegi regényeinek”, a Pacsirtának (1924) és az Aranysárkánynak (1925) tárgyalását, illetőleg a két mű környezetének, Kosztolányi Szabadka-élményének és a monarchiás vidéki élet kulisszáinak, a regények élményi hátterének bemutatását tekinti feladatának. Továbbá azt, hogy néhány vonással fölvázolja: hogyan hatott az író munkásságára a bethleni konszolidációval jelölt történelmi periódus, az 1920-as évek világa. […]

Kosztolányi világképéhez szervesen hozzátartozik a bethleni konszolidációként számon tartott történeti periódus sok lélektani és szociális tanulsága, mintegy közös nevezőt alkotva Kosztolányi lét- és életfölfogásához – műfajtól, ábrázolásmódtól függetlenül.

A Pacsirta azáltal válik az életmű egyik magaslati pontjává, hogy önmaga kiszolgáltatott helyzetéről való fölismerését is tartalmazza. […]

Kosztolányinak a világháborút, a forradalmakat, majd az ország szétdarabolását követő válsága egyszerre egyénien átélt és mélyen közösségi, s mint ilyen, történelmi és társadalmi. A húszas évek elején még nem mérhette föl annak lehetőségét, hogy az európai értelmiségi középosztálynak milyen alkalmat kínál föl a történelem, ezért visszatekintéssel élt; úgy érezhette, hogy egy önmagát túlélt társadalmi szerkezet alkatrészeként önmaga belső megújulásához nem maradtak reális esélyek. Ez a felismerés tárgyiasul más-más módon a Pacsirta és az Aranysárkány regényvilágában.

A szereplők válsága, környezetükhöz való viszonya valamiképpen Kosztolányi krízisélményének következménye, kifejeződése. […] a sárszegi témájú regények jóval túlmutatnak Kosztolányi ott megfogalmazott szándékán, de valószínűleg mindenben találkoznak az író szubjektív meggyőződésével. Kosztolányi ugyanis művészi indítékait is megjelölte e művekben. Kitalált, de olyannyira valóságközeli világokat teremtett, hogy azok regényei belső életének kivetítődéseként foghatók fel, sokkal inkább, mint akkori költészete.

A szerző egyrészt Bori Imre, Szegedy-Maszák Mihály véleményét vallja, amint a múlt századbeli monarchiás irodalmi hagyományba való kapcsolódást elemzi, másfelől Kiss Ferenc álláspontjához közelít, midőn KD húszas évekbeli válságának tényét hangsúlyozza.

A rossz orvos felől szemlélve olyan határponton látja a regényt, melynek segítségével annak sokszor emlegetett – s szerinte Németh

László által egyoldalúan kiemelt – lélektani sajátossága a kizárólagosság és egyoldalúság csapdája nélkül értelmezhető.

E művének megfogalmazása közben ébredt rá Kosztolányi arra, hogy a regényírás naturalista módja helyett a XIX–XX. század fordulóján kialakult lélektani regény továbbfejlesztésére és meghaladására törekedjen úgy, hogy ezt a hagyományt eleven erőnek tekintse […].

[…] kizárólagos érvénnyel alkalmazva a pszichológiai fölfogás zsákutcához vezet.

Ebben a kötetében e korábbi – szerzője által egyébként szintén regénynek tekintett – mű mellett rövidprózai alkotásokat is előzményként nevez meg. A vidéki élet ábrázolásának előzményeiként A kövér bírót, a Hét kövér esztendőt, A nagy családot, a Fánikát s A szerbet tartja számon, a helynévi előzményeket illetően – melyekről Horváth Mária korábban részletesen írt – a Mátyás menyasszonyát és a Gőzfürdőt nevezi meg, s az utóbbiban már a téma magvát, s a francia nyelv kapcsán Sárcsevits alakjának előzményeit is látni véli (30).

KD lírája felől tekintve a regényt Mohai elemzése szerint voltaképpen A szegény kisgyermek panaszaitól A bús férfi panaszaiig történő átalakulás prózai rögzítéseként is lehet szemlélni:

[…] művészete nemcsak befogadásról, hanem újraalkotásról is tanúskodik: igazi témáját „az otthon maradók” életének végiggondolásában találja meg.

[…] a Pacsirta esetében ennek a tételnek az ad különös hangsúlyt, hogy Trianon után az otthonmaradókkal Kosztolányi már nem csak lélektani kategóriát jelöl meg […].

Zágonyi Ervin már 1984-ben, KD Csehov-élményének vizsgálata során rámutatott arra, hogy KD Három nővér-fordítása s a Pacsirta Nyugat-beli közlése közötti egyidejűség szoros szemléletbeli összefüggést sejtet: „»…a vidéki élet szürke regényessége az övé…« – kapcsolja alakjával a drámát egy kicsit a maga múltjához és jelenének

alkotói világához”.

Jegyzet Zágonyi Ervin, Kosztolányi Csehov-élménye nyomában = Irodalomtörténet, 1984, 2. sz., 323.

A tanulmánynak ezt a megállapítását idézi föl a 2010-es Kosztolányi-monográfia szerzője éppúgy, ahogy Mohai, midőn így fogalmaz:

[…] néhány szövegrészletük szinte idézetnek tekinthető saját alkotásaiból. […]

Vajkay gondolataira bukkanunk, amikor Kosztolányi a Három nővér cselekményét összefoglalja: „Az élet is elmegy, a fiatalság. Minden elmúlik, változik, semmi sem oldódik meg.”

Érdemes kiemelni továbbá azokat az észrevételeket, melyekre Vajkay Ákos és Novák Antal összehasonlítása során nyílik alkalma a két regényt egy kötetben elemzőnek. Főként szereplehetőségeik, környezetükhöz való viszonyuk mentén lát kapcsolódást a két alak között. Ebből következően a két regény világa közt nem lát olyan, illetőleg akkora különbséget, mint más értekezők.

Rokon vonás a két regényalak életében, hogy rövid időre úgy gondolják, sorsuk visszhangra találhat egy másik emberben. De sem Ijas Miklós, sem Barabás doktor nem alkalmas többre, mint hogy pillanatnyi enyhületet jelentsen számukra; mind Ijas, mind Barabás együttérzése ideiglenes támasz, erő és gyengeség, nem igazi segítség. […]

Vajkay szerepválságának következménye az önfeláldozás, Nováké az öngyilkosság. […] A két regényalak szerep- és személyiségválságának okozója – részben vagy egészen – az a konfliktus, amelyet a vérségi köteléken belül élnek meg.

[…] mindkét regény hanyatlástörténet, mert erőszakos, érdes és durva kivitelében körülveszi őket egy célképzetét vesztett emberi közösség, Sárszeg társadalma, ahol az élet valamiféle megvalósulása csakis transzcendenciához kapcsolódva lehetséges.

A regényt, szerkesztésmódja miatt, KD legjobb alkotásának tartja:

A Pacsirta a művészi összetartó erő és tömörítés mintája […].

Kosztolányi szerkeszteni tudása a Pacsirtában mutatkozik meg a legélesebb fényben, de eleven és hatékony erőként működik a többi regényben is.

Végső értelmezése azonban közelít Szegedy-Maszák Mihályéhoz, amennyiben a KD által ábrázolt vidéket a hagyományok értékőrzőjeként tartja számon.

A vidékiesség mint negatív, értékhiányos életminőség talán csak a sárszegi regényekben kap hangsúlyt, bár Kosztolányi ezekben sem ítéli el, mivel iróniával ötvözi mondanivalóját. Még az Édes Anna krisztinavárosi polgárvilágában is lépten-nyomon a vidéki élet bensőséges kulisszáira ismerhetünk a Vizy-ház mikroklímájában. Árulkodók az Esti Kornél-történetek is: az írói alteregó utazásai során olyan tapasztalatokra tesz szert, amelyek nem mindig támasztják alá a magyar vidéki élet alacsonyrendűségét. Az Esti Kornélban Kosztolányi többször ütközteti a nagyvilágival a peremvidékit, élét véve a kritikátlan külföldbarát, de még inkább a hazai állapotokat csak lenéző és megbélyegző fölfogásnak. […]

Krúdy foszló álomrajza mellett Kosztolányi már a gyermekdalok tárgyias költészetében nyilvánvalóvá tette, hogy – hiába tekintett illúziótlanul a monarchiás-patriarchális világra – a vidéki létforma, mentalitás és érzésvilág elveszítését olyan veszteségnek tekintené, amely után betöltetlen űr támad.

Mohai V. Lajos, A sárszegi regények és környezetük. Vonások Kosztolányi Dezső 1920-as évekbeli munkásságához, Szombathely, Savaria University Press, 2010.

Fontos megemlíteni Hózsa Éva 2011-ben megjelent tanulmánykötetének két, fordításokkal foglalkozó elemzését. Egyikük a regény

három legutóbbi német fordításának értelmezéseit veszi számba, a másik pedig a címszereplő levelének két szerb nyelvű átültetésének nehézségeivel foglalkozik.

Az előbbi lényegi megállapításokat tartalmaz a regény értelmezéséhez s annak nem csupán térbeli, de időbeli változásához is. Stefan I. Klein korabeli munkája után (Lerche, 1927) keletkezett újrafordításokat, Klaus Schmuck (Lerche, 1970), Heinrich Eisterer (Lerche, 2007) és Christina Viragh (Lerche, 2007) szövegét veti össze. A három átültetés nemcsak nyelvi változatok bemutatására nyújt lehetőséget, de arra is módot ad, hogy a fordítást valóban értelmezésként tekintve, egyfajta fogadtatástörténeti folyamatot engedjen leolvasni a szövegekről. Hózsa Éva elsőül az utószavakat összehasonlítva állapítja meg, hogy míg a két 2007-ben megjelent szöveg (Esterházy Péter Christina Viragh, Ilma Rakusa pedig Heinrich Eisterer átültetéséhez írt utószót) a regény nyelvi megalkotottságára helyezi a hangsúlyt, addig Paul Kárpáti 1969-ben még a szerző társadalmi-politikai magatartásáról ír, a korabeli kisváros társadalmát s a Horthy-rendszer időszerűtlenségét kiemelve.

Az elemző ugyanezt a jelenséget olvassa le a regényekről, olyan szavak tolmácsolása kapcsán, mint a puszta.

Kosztolányi regényében az operett kliséi keltenek „egzotikus” hatást, manapság a pusztának is megvannak azok a közhelyei, ahova az idegenek egzotikum-kereső céllal „elzarándokolnak”.

Nemcsak a humor, a kanzsúr idegen nyelvre való átültetésének esetleges problémáira világít rá, de arra is fölhívja a figyelmet, hogy mindössze egyetlen fordító, Christina Viragh járt el igazán történeti módon, midőn annak a német Jókai-fordításnak a címváltozatát idézte, melyet a 19. században, tehát a regény cselekményének idején valóban olvashattak volna a szereplők. S kiemel olyan, az életművön s a magyar irodalmon belül érzékelhető párhuzamokat – miként Ádám Péter tette a francia fordítás kapcsán –, melyek a regényt fordításban olvasók számára láthatatlanok maradnak.

Az a részlet, melyben a Sárszeg fölött lebegő Isten képe jelenik meg, Hózsa Éva szerint a magyar befogadónak a Hajnali részegséget éppúgy fölidézheti, ahogy Kassák Mesteremberek című versét (115). Továbbá arra figyelmeztet, hogy a Pacsirta halálát teljesen ki nem mondó, a „meg” igekötőnél elakadó apa szavai az elhallgatás milyen nyelvi megoldásait eredményezik, éppúgy, ahogy az ismétlés alakzata. Az elemző szerint stilisztikailag mindhárom fordítás kellőképpen érzékelteti az elhallgatások és ismétlések jelentőségét és jelentését.

A fő változást a nyelv s a mindenkori kortárs irodalom önértésének, önmeghatározásának folyton alakuló lényege, saját történetiségének fölfogása mellett szerinte a Pacsirta mélyebb rétege, idegen és saját kettősének fölfogása is befolyásolja. (A regény cselekményének történeti távolsága a jegyzetapparátus változását is magával hozza, de nem az erőteljes történetiségnek és adatszerűségnek, hanem a regény általánosabb értelmének kedvezve.) Hózsa a(z) – nyelvközi – újraértelmezések tanulságai nyomán úgy véli, a mű nem csupán térben, de időben is közelinek mutatkozhat.

[…] a korszerűsítő törekvésre, amely egy kötet jegyzetanyagára is kiterjed, szükség van. Szükség van rá azért, mert a nyelv változik, és így egy régebbi szöveg lehetőséget kap a másnyelvű kortárs megújulásra, újraírásra, a kortárs olvasóval való kommunikációra. A fordítói jegyzetekben feltűnnek a történelmi adatok, az osztrák–magyar viszony részletes kifejtése, a kortárs jegyzetek nézőpontja azonban korszerűsödött, a fordítói reflexiók kötetlenebbek, Christina Viragh jegyzetei terjedelmesebbek, megtörik a szótárszerűséget, amikor például egy fordítási döntést indokolnak. […]

A fordítás-effektusok a Pacsirta esetében rendkívül fontosak, hiszen belejátszhatnak a kortárs szöveg vidék-megközelítéseibe, metafiktív vonatkozásokba. […]

A Pacsirta azért tekinthető kortárs szövegnek, mert a lokalitás legalább annyira fontos benne, mint a lokalitás kimozdulása, elhagyása.

Miért éppen a Pacsirta jelent meg 2007-ben egyszerre két német fordításban is? Ez – a kortárs irodalom függvényében – sokrétűen megközelíthető, ugyanis a kétezres években felélénkült az érdeklődés a közép-európai vidék „egzotikuma”, s az „ők” és a „mi” iránt. Az idegenhez társított hely a sajáthoz rendelttel, majd a „mi” megalapozásával, definiálásával áll összefüggésben. […]

Az 1970-es fordítás a kispolgári életmód kritikus látásmódját hangsúlyozza, az újabbak a Monarchia véghangulatára koncentrálnak, vagyis más-más a kontextusok játéka.

Hózsa Éva, Három német Pacsirta. (A Kosztolányi-fordítások időszerű kérdésföltevései) = H. É., Melyik Kosztolányi(m)?, Szabadka, Életjel, 2011, 106–119.

A Kalligram 2012-es Kosztolányi-számában Benyovszky Krisztián foglalkozott a regénnyel. A regény cseh (Anna Rossová: Pavučina, 1961) és olasz (Matteo Masini: Allodola, 2000) fordításai kapcsán közli megfigyeléseit. Fő értelmezési irányként azonban – akár Szitár Katalin s Bónus Tibor – jelentéstani távlatból újabb motívumláncot vél fölfedezni a műben, méghozzá egyetlen kiemelt elem, az „édes” érzete köré.

Az édesség a sárszegi élet több szereplőjéhez is hozzákapcsolódik, hol materiális, hol figuratív módon. Jelentése ettől függően is kerül közelebb vagy az evés fogalomköréhez, vagy az elvontabb érzelmi-gondolati síkhoz. Ez utóbbi a jellegzetes kisvárosi karakterek aktuális élethelyzetét és személyiségük egy-egy meghatározó vonását emeli ki.

[…] Kosztolányi egyre-másra az édesség jelentésköréhez köthető szavakkal és dolgokkal halmozza el szereplőjét [ti. Vajkay Ákost – a szerk.], mintha ezzel is nyomatékosítaná, hogy élete ténylegesen mennyire távol van az „édes élettől” […].

Benyovszky Krisztián, Dolce vita Sárszegen = Kalligram, 2012. júl.–aug., 32–39.

A napraforgó motívumának is többrétegűségét emeli ki, mely Pacsirta első regénybeli megjelenését éppúgy, ahogy az osztrák zászló színeit s a Heliotrop nevű parfümöt egyesíti magában. Továbbá az édes, édesség jelensége kapcsán rámutat az életművön belüli további motivikus összefüggésre: a Negyven pillanatkép harmadik darabja ugyanis, a „Mézes kenyér”, a napfényt a regényhez hasonlóan egy gyerek száraz kenyerére pergő mézként ábrázolja.

„Kosztolányi, a lyrikus egy finom és mélyen érző lélek jóságával és melegségével nyul alakjaihoz. Regényében sehol semmi nyoma a szarkazmusnak, a kicsinylésnek, a travesztiának, mellyel a vidék társadalmát a regényirók rendesen festeni szokták. Nagy-nagy jósággal és szeretettel bánik alakjaival, hibáikban és elmaradottságukban is becézi őket. Ebben a regényben sok muzsika és sok drága érzés csendül, – a költő lelkét érezni benne. Azt hiszem Kosztolányi értékes munkásságának gyürüjében méltán tekinthető drágakőnek.”

Jegyzet Forbáth Sándor, Pacsirta. Kosztolányi Dezső új regénye = A Társaság, 1924. jún. 8., 11. évf., 21. sz., 328.

Forbáth Sándor fönti sorai is a legkorábbi méltatásokkal még 1924-ben jelentek meg A Társaság című lap hasábjain. Nem elképzelhetetlen, hogy kritikáját előzetesen olvasva írta levélben KD Kárpáti Aurélnak, hogy valaki „kedves, derűs könyv”-ként értékelte, vagy – ahogy KD idézett levelének megfogalmazása sugallja – értette félre a Pacsirtát. Az özvegy könyve az életrajzi vonatkozások mellett arról értesít, hogy az író „[e]zt a kisregényt vallotta legjobb prózai írásának. Tolsztoj remekművével, Iván Iljics halálá-val mérte”.

Jegyzet Kosztolányi Dezsőné, Kosztolányi Dezső, Budapest, Révai, 1938, 249.

Mindezek ellenére a középiskolás tankönyvekben nem e regényének részletes elemzése kapott helyet, illetve külön fejezetet, minthogy a kötelező olvasmányok közt sem a Pacsirta szerepel(t).

Jegyzet Jóllehet, egyéni tanári döntés alapján akadhat üdvös kivétel, ahogy azt a KD szülővárosában évtizedekkel ezelőtt készített körkérdés is bizonyítja. Egy diák, kit arról kérdeztek, mit olvasott KD-től, a következő feleletet adta: „Kosztolányi nevét ha hallom, rögtön a Pacsirta című műve jut az eszembe, mert ez nekünk tavaly házi olvasmányunk volt, és akkor ezt bővebben megtárgyaltuk”. Gubás Ágota, Kosztolányi Szabadkán = Üzenet, 1985. febr.–márc., 15. évf., 2–3. sz., 253.

Ha végül azt a változást, mely a Pacsirta című Kosztolányi- regény mintegy kilenc évtizedes fogadtatásában végbement, röviden szeretnénk összefoglalni, irodalomtörténeti munkák összevetésével tehetjük legszemléletesebbé.

A két nagy, többszerzős magyar irodalomtörténeti vállalkozás, melyet több mint négy évtized választ el egymástól – A magyar irodalom története (1965), illetve A magyar irodalom történetei (2008) –, ha lehet, mindennél jobban érzékeltetik azt a változást, mely a regény életművön belüli kanonizációjában végbement. A Sőtér István főszerkesztésében napvilágot látott irodalomtörténet ötödik kötetének KD-ről szóló részét Kiss Ferenc írta. Az a szerző, aki nem sokkal később több tanulmányt, tanulmánykötetet s egy monográfiát is szentelt az életműnek, ebben az ismertetőben – a korszak megítélését követve – hosszú idézeteket közöl az oldalakon át elemzett Édes Annából, miközben a Pacsirtát mindössze huszonnyolc sorban jellemzi. Meglehetősen más az a kép, melyet a 2008-ban megjelent irodalomtörténet nyújt. Abban a kötetben, melynek az elején KD arcmása látható, három tanulmány foglalkozik ennek az alkotónak az életművével. Az Ady-pör s az Esti Kornél mellett a regények közül csak egyetlenegy kap részletes figyelmet: a Pacsirta, Szegedy-Maszák Mihály már ismertetett elemzésében.

Ha a regény értelmezésén belül történt változást szeretnénk érzékeltetni, Schöpflin Aladár 1937-es és a Gintli Tibor által szerkesztett 2010-es irodalomtörténet összeolvasása látszik leginkább igazolni mindazt az értelmezésbeli átalakulást, mely a regény fogadtatástörténetének egészéből kiolvasható: a Pacsirta című alkotás lélektaniságától annak önértelmező és öntükröző gesztusaiig.

A pacsirta [sic!] egészen a freudi lélekelemzés alapjára van építve. Vidéki városban élő kis család: nyugalmazott tisztviselő apa, szelíd, jelentéktelen anya és csúnya, kellemetlen

vénkisasszony lányuk. A szülők, derék, egyszerű, jó emberek, sajnálják, becézik lányukat, aki öntudatlan zsarnokukká válik, az életüket az ő kedve és rigolyái szerint kell berendezniök, lemondaniok minden szórakozásról, társadalmi életről. A leány egyszer elmegy néhány hétre nyaralni, az öregek ezalatt felszabadulnak, kedvükre való mozgalmas életet élnek, pompásan érzik magukat. A leány aztán hazajön és minden visszazökken a régi kerékvágásba, csak az apában marad meg valami be nem vallott, a tudat félhomályában maradó érzés: jobb lenne, ha Pacsirta meghalt volna. Ebben a látszatra nagyon egyszerű, majdnem eseménytelen történetben izgató komplikációk rejtőznek: egy fölösleges emberi lény torz sorsa, a szeretet szomorúsága és rabszolgasága, az elfojtott természetes önzés felszínrekerülése, a tudatos és tudat alatti lelki motívumok ellentéte.

Schöpflin Aladár, A magyar irodalom története a XX. században, Budapest, Grill, 1937, 196–197.

A Pacsirta (1924) öntükröző gesztusai között a lélektaniságra vonatkozó is megjelenik. A címszereplő stílusparódiaként ható levelében olvasható az […] az iskolai dolgozatok tudálékos, kötelező lelkesedéssel átitatott tónusát imitáló megállapítás, melyben Pacsirta A kőszívű ember fiait méltatja. Az ironikus kontextus azt sugallja, hogy az írókat a személyiség legmélyebb titkainak feltáróiként beállító közkeletű vélekedés olyan elbeszélői képességeket feltételez, melyeknek lehetetlen megfelelni.

Magyar irodalom, szerk. Gintli Tibor, Budapest, Akadémiai, 2010, 691–692.