Pacsirta - Keletkezéstörténet

Keletkezéstörténet

A regény keletkezésére vonatkozó dokumentumok

Levelek

OSVÁT ERNŐNEK

Budapest, 1922 [vége] kedd

Drága jó barátom,

elhoztam neked új regényemet kéziratban. Az az érzésem, hogy ilyet még nem írtam. Olvasd el, s számolj be nekem őszinte véleményedről. Nagy hálára kötelez kedvességed.

A kéziratra vigyázz, mert egyetlen példány. Öt-hat napig ráérsz az olvasással.

Ölel hű

Desiréd

KDLN, 812. levél, 476.

REMÉNYI JÓZSEFNEK

[részlet]

Budapest, [1923. ?] március 16

Drága Reményim,

én, mint utolsó levelemben írtam neked, egy regényt írtam, egyetlen hónap alatt, szakadatlan lázban. A Nyugat közli, valószínűleg már májusban.

Ezért hallgattam. Nem foglalkoztam semmivel a munka közben, még kedves barátaimra sem gondoltam, kikkel öröm a távolból is beszélgetni.

Tegnap készültem el. Ma pedig már elolvastam első kötetedet. (480.)

KDLN, 818. levél, 480–481.

ID. KOSZTOLÁNYI ÁRPÁD LEVELE

[részlet]

Örülünk, hogy regényedet befejezted, reméljük, teljes sikerrel. Ird meg a címét, mit még nem tudunk s azt is, ki és mikor fogja kiadni? (86.)

CsLev, 84–86.

TEVAN ANDORNAK

[részlet]

Éjjel-nappal dolgozom, nyakig a munkában, íróskodva a mindennapi kenyérért. […] A barbár idő áldozata vagyok. Aztán pár hónap óta írtam a Pacsirta című regényemet is, melyet most közöl a Nyugat. (482.)

KDLN, 822. levél (1923. május 6.), 482–483.

Szerződések

Az ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI RÉSZVÉNYTÁRSULAT

tekintetes Igazgatóságának,

BUDAPEST

A mai napon a következő egyezségre léptünk:

1.) Önök elvállalják könyvalakban való kiadásra „PACSIRTA” cimü regényemet, melynek nyomdakész kéziratát egyidejüleg rendelkezésükre bocsátom.

2.) Az első kiadás minimálisan 2000 példányban jelenik meg. Joguk van honoráriummentesen 5%-kal többett nyomatni tiszteletpéldányok és elkallódás cimén.

3.) Tiszteletdijul fizetik a bolti ár 10%-át a kelendőség arányában. Az elszámolás minden év május havában történik, amikor az előző év végéig eladott példányok bolti árának a 10%-a

Jegyzet -a [autográf betoldás]

esedékessé válik.

4.) A várható honoráriumra jelen szerződés megkötésekor

Jegyzet r [autográf betoldás]

1.000.000.– azaz Egymillió korona előleget fizetnek ki. Ez az öszszeg az esedékessé váló

Jegyzet „váró”-ból javítva „l”-re.

tiszteletdijakból elsősorban kerül levonásba és pedig a magyar korona zürichi jegyzésének akkori állása szerint felfelé, vagy lefelé valorizálva.

5.) Az első vagy bármelyik kiadás elfogyta után joguk van ugyancsak a bolti ár 10%-a ellenében további kiadások közrebocsátására, de erről a jogról le is mondhatnak. Ha tehát bármelyik kiadás elfogyta után a regényt többé közrebocsátani nem kivánják, a további kiadói jog felett szabadon rendelkezem.

6.) Tartozom a nyomdai korrekturát és reviziót végezni.

Budapest, 1923. október 10.

Tisztelettel:

[aláírás]

[oldaltörés]

Pótlólag megegyeztünk abban, hogy a regény 1924. március végéig feltétlenül megjelenik. Erre nézve a magunk részéről kötelezettséget vállalunk.

Budapest, 1923. október 26.

[kéziratos kiegészítés:]

A mai napon, a 4. pont feltételei alapján további 1.000.000 (Egy millió) Korona előleget vettem fel

1924. január 7. [aláírás]

(Lelőhely: Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára, Fond III / Athenaeum Magyar Írók / Kosztolányi Dezső 1918–1951 (Kézirattári Növedéknapló 1951/107) [809])

Az ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI RÉSZVÉNYTÁRSULAT

tekintetes Igazgatóságának,

BUDAPEST

Tudomásul veszem, hogy az 1923. október 10.-én „Pacsirta” cimü kötetemre felvett 1.000.000 korona a magyar korona zürichi jegyzése alapján a mai napra valorizálva 3.600.000 koronát, az 1924. január 7.-én felvett szintén 1.000.000 korona a mai napra valorizálva 3.530.000 koronát, a két előlegösszeg összesen tehát 7.130.000 mai értékü koronát jelent. Ez az összeg a mai 4800-as intern szorzószám alapján átszámitva, 10%-os tiszteletdijam K 7.43. alapárig van kifizetve.

Egyidejüleg külön nyugta ellenében 2.500.000 koronát vettem fel, mely összeg a fenti módon fog a könyv megjelenése alkalmából valorizáltatni. Amennyiben a megállapitandó alapár a kifizetett alapárnál magasabb lesz, ugy az alapár differencia után engem az akkori szorzószám mellett illet meg a 10%-os tiszteletdij. Ha azonban az alapár alacsonyabb lesz a kifizetett alapárnál, ugy a terhemre eső diferencia legközelebbi munkám tiszteletdijára fog

beszámittatni, még pedig a zürichi kurzus alapján valorizálva és alapárakra átszámitva.

Budapest, 1924. március 28.

Tisztelettel:

[aláírás]

(Lelőhely: Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára, Fond III / Athenaeum Magyar Írók / Kosztolányi Dezső 1918–1951 (Kézirattári Növedéknapló 1951/107) [809])

A Pacsirta keletkezésének története

A regény megformálásának időszaka

Arra a kérdésre, hogy KD mikor fogott hozzá regénye megírásához, s hogy mennyi ideig dolgozott rajta, pontosabb adatok híján csakis hozzávetőleges következtetéseket tehetünk. Nem csupán azért, mert a forrásként használt levelek keltezése bizonytalan, de azért is, mert – mint azt az eddigi kutatói tapasztalatok is igazolják – a szerzőnek ugyanazon munkájára vonatkozó levelei s nyilatkozatai nem csupán az alaptörténetek „modelljei” kapcsán – és csaknem kivétel nélkül – félrevezetőek, de a megírásukra fordított idő megjelölését illetően is rendszerint ellentmondanak egymásnak.

Jegyzet ÉAKK, 635–638; Bengi László, Keretek költészet és valóság határán. Az Aranysárkány keletkezéstörténetéhez = „Alszik a fény”. Kosztolányi Dezső és Csáth Géza művészete, szerk. Bednanics Gábor, Budapest, FISz-Ráció, 2010, 116–122.

A Nero, a véres költő című regény befejezéséül Takács László 1921 nyarát jelöli meg: „A fennmaradt levelek alapján […] azt mondhatjuk, hogy Kosztolányi 1921. júniusában vagy legkésőbb július elején, fejezte be a regényt.”

Jegyzet NKK, 892.

Bengi Lászlónak az Aranysárkány keletkezéséről írott tanulmányában – melyben egyszersmind rámutatott a Pacsirta megírásának időtartama körüli ellentmondásokra is – KD 1925-ös regénye részletesebb kidolgozásának kezdetét 1923 őszére helyezi: „valószínűleg a húszéves érettségi találkozó hatására […] kezdett neki az alaposabb vázlatkészítés és a kidolgozás munkájának”.

Jegyzet Bengi László, Keretek költészet és valóság határán. Az Aranysárkány keletkezéstörténetéhez = „Alszik a fény”. Kosztolányi Dezső és Csáth Géza művészete, szerk. Bednanics Gábor, Budapest, FISz-Ráció, 2010, 115.

E két másik mű megírásának vég-, illetve kezdőpontja közötti időszakkal kell tehát mindenképpen számolnunk, ha a regény munkálatainak pontosabb idejét kívánjuk meghatározni.

A Nero megírása után – mely utolsó fejezeteinek Nyugatban való közlése s könyv alakban való megjelenésének előkészítése 1921 végére esett

Jegyzet NKK, 892.

– KD a Pacsirtának minden valószínűség szerint legkorábban 1922 őszén foghatott neki. Az év szeptemberében tudósítja barátját, Reményi Józsefet arról, hogy a balatoni nyaralásból hazaérkezve igyekszik visszatalálni a munkához. A levél részleteit közöljük:

Hosszabb levelet írok, talán nemsokára, mihelyt rendbe hoztam itteni dolgaimat, és valahogy megtanultam a budapesti ütemet, melyről a balatoni homokban, a hullámok között egészen megfeledkeztem.

[…]

Ádámka sokszor tiszteltet. Kapott egy nagy térképet, azon gyakran végighúzza kis ujját, és megkeresi, hol vagy. Végtelenül tetszik neki az a szó: Ohio. Múlt este csináltam neki egy verset, melyet közlök Veled, de kérlek, még hátrahagyott műveim kiadásába se vétesd fel:

Szép álmom, én Ohiom,

Feléd repül a sóhajom.

El is mennék egy jó hajón.

De teljesül-e óhajom?

Így mulatunk mi. Szervusz. Isten áldjon meg.

Kosztolányi Dezső

A levél fönti részletei – a balatoni hullámok, barátjának amerikai lakóhelye – talán nem teljesen véletlenül idézik föl a regény egy-egy részletét: a Vajkayné által zongorázott népszínmű dalbetétjét s a szülők által olvasott újságban szereplő vasúti szerencsétlenség helyszínét. Elképzelhető, hogy KD regénye írásakor fölhasználta megelőző élményeit, de az sem kizárt, hogy fejében már a nyaralás alatt

megfogant a Pacsirta alapgondolata. Egy a Pesti Hírlapban 1922. október végén közölt tollrajz pedig arra enged következtetni, hogy KD ekkor már a regény bizonyos részleteinek alaposabb kidolgozását végezhette. A Síró nő a körúton című írás ugyanis kerettörténetét leszámítva – amelyben egy városi járókelő sírásának lesz ismeretlenül és akaratlanul is tanúja az elbeszélő – szóról szóra egyezik Pacsirta vonatbeli zokogásának leírásával.

Jegyzet A Pesti Hírlap 1922. okt. 29-i számában megjelent tollrajzot lásd a Függelékben.

A műre vonatkozó első szerzői híradásként mindenesetre az az Osvát Ernőnek címzett levél tartható számon, melyet Réz Pál 1922 végére datál (a hónap megállapításában bizonytalan). Egészében közöljük:

Drága jó barátom,

elhoztam neked új regényemet kéziratban. Az az érzésem, hogy ilyet még nem írtam. Olvasd el, s számolj be nekem őszinte véleményedről. Nagy hálára kötelez kedvességed.

A kéziratra vigyázz, mert egyetlen példány. Öt-hat napig ráérsz az olvasással.

Ölel hű

Desiréd

Jegyzet KDLN, 812. levél, 476.

1923 márciusában

Jegyzet Réz Pál ugyan az évben bizonytalan, s bár a Nerót is a Nyugat folyóirat közölte, az előző regényéhez történő alapos és hosszadalmasabb előkészületek minden szerzői túlzással számolva is valószínűtlenné teszik, hogy egy hónap alatt készült regényeként a római császárról szólóra utalt volna. Lásd NKK, 893–916.

pedig arról tudósítja Reményit, hogy levelével azért késlekedett, mert regényét írta:

Drága Reményim,

én, mint utolsó levelemben írtam neked, egy regényt írtam, egyetlen hónap alatt, szakadatlan lázban. A Nyugat közli, valószínűleg már májusban.

Ezért hallgattam. Nem foglalkoztam semmivel a munka közben, még kedves barátaimra sem gondoltam, kikkel öröm a távolból is beszélgetni.

Tegnap készültem el. Ma pedig már elolvastam első kötetedet. […]

Jegyzet KDLN, 818. levél, 480.

Az a megelőző levele, melyre ennek elején utal, sajnos nem ismert, de az imént idézett bizonyítékok alapján alapos indokunk van azt föltételezni, hogy az „egyetlen hónap” mindenképpen túlzásnak tekinthető, s az legföljebb a regény írásának legintenzívebb időszakát jelentheti; a Pacsirta írására fordított munka ugyanis jóval korábban kezdődött, s bizonyíthatóan hosszabb időt vett igénybe. Egyik levelében, mely lappang vagy megsemmisült, bizonyára szüleit is tájékoztatta arról, hogy regényén dolgozik, egy másikban – mely sajnos szintén nem ismert – pedig arról, hogy befejezte azt. Egy 1923. április közepén, idősb Kosztolányi Árpád által írott válaszból lehet erre következtetni: „Örülünk, hogy regényedet befejezted, reméljük, teljes sikerrel. Ird meg a címét, mit még nem tudunk s azt is, ki és mikor fogja kiadni?”

Jegyzet CsLev, 66. levél, 86.

S noha az is kiderül, hogy bővebbet ezekben a leveleiben sem árult el készülő művéről, az is igen valószínű, hogy ezen – nyilvánvalóan csak utalásszerű – tudósításait ugyancsak a munkálatokból következő hosszabb hallgatás előzhette meg, akárcsak Reményinek küldött levele esetében. Ez alapján tehát azt mondhatjuk, hogy a Pacsirta az év áprilisában már készen volt. A mű befejezésének pontos idejét azonban csak sejteni lehet. Tevan Andornak 1923. május elején írott levelében KD a következőképpen fogalmaz: „Éjjel-nappal dolgozom, nyakig a munkában, íróskodva a mindennapi kenyérért. […] A barbár idő áldozata vagyok. Aztán pár hónap óta írtam a Pacsirta című regényemet is, melyet most közöl a Nyugat.”

Jegyzet KDLN, 822. levél, 482.

A pár hónap óta ugyan kétféleképpen is értelmezhető: éppúgy jelentheti azt – a Reményinek írottakkal összhangban

–, hogy pár (azaz legalább két) hónappal azelőtt írta meg a regényt, mint azt, hogy pár hónapja folyamatosan dolgozik rajta. Bármint értette is a szerző, a kézirat szövegváltozata(i) s a tőle, de még egymástól is jócskán eltérő 1923-as folyóiratbeli közlések ismeretében annyi bizonyosan állítható, hogy 1923 tavaszáig hosszabban foglalkozott művével, többször is változtatva rajta. Bengi László megállapítása tehát mindenképpen helytálló, mely szerint KD „a kézirat Osvátnak való eljuttatása után még javította, csiszolta azt 1923 első negyedében”.

S minthogy a szövegközlés ismertetése során már a kéziratról is alapos indokkal föltételeztük, hogy annak két főbb kidolgozása volt, talán arra sem túlzás következtetnünk, hogy a két föltételezett kéziratváltozatot keletkezéstörténetileg esetleg éppen Osvát tanácsai és véleménye választották el egymástól – jóllehet erre vonatkozó egyéb bizonyíték nem áll rendelkezésünkre. Mindenesetre a levél szerint 1922 végén már elkészült egy hozzávetőlegesen teljes regény(fogalmazvány).

„Egy nap elhozta hozzám Pacsirta című regényét, kéziratban. Most fedeztem fel benne a magyar próza nagyját”

Jegyzet Babits Mihály, Kosztolányi = B. M., Írók két háboru közt, Budapest, Nyugat, [é. n.], 191.

– írta Babits Mihály KD regényéről 1936-os visszaemlékezésében. Minden bizonnyal arra a kéziratra célzott, melyet a szerző a Nyugatban való közlésre szánt. Ez azonban még mindig nem a végleges változat volt. Az 1924 nyarán az Athenaeum gondozásában megjelent regény szövege ugyanis már rövidebb volt ennél a változatnál is – minthogy KD időközben törölt belőle.

Azt a regényét tehát, melyet saját bevallása szerint „egyetlen hónap alatt, szakadatlan lázban” írt, valójában csaknem egy éven keresztül megjelenésről megjelenésre formált 1922 s 1923 ősze között.

II.

Valóság és kitalálás

Ahogy a Nero, a véres költő, úgy a Pacsirta esetében is jórészt „kész” keletkezéstörténeti előföltevéssel kénytelen számolni az itt következő fejtegetés. Ezzel részben óhatatlanul is az ismerősség, az ismétlés érzetét fogja kelteni, remélhetőleg azonban cáfolat és megerősítés nélkül teheti mégis árnyaltabbá azt a képet, melyet az olvasó esetleg jó előre őriz magában. Az itt következőkben először is érdemes kitérni mindazon írásokra, visszaemlékezésekre, melyek ezt az előzetes tudomást (ki)alakíthatták, illetve örökítik.

Kosztolányi Dezsőné kötetének sokszor idézett részlete a művel kapcsolatban alapvető hivatkozási ponttá vált, mely tulajdonképpen kulcsregényként „leplezi le” a Pacsirtát: „Mariska sógornőm még mindig nem ment férjhez. Emellett kereskedelmi érettségi bizonyítvánnyal sem tud állást kapni. Az állam idegen nyelvét nem tudja megtanulni. Bátyja határtalanul szenved húgának sorsa, bizonytalan jövője, apjuknak, anyjuknak bánata miatt, és megírja a Pacsirta című regényét. Ezt a kisregényt vallotta legjobb prózai írásának. […] A regény fájdalmas leleplezéseit öccse, Árpi, hűvös hangú levélben nehezményezi.”

Jegyzet Kosztolányi Dezsőné, Kosztolányi Dezső, Budapest, Révai, 1938, 249.

Karinthy Ferenc, aki Kosztolányi leánytestvérét főként apja elbeszéléseiből (is) ismerhette, így emlékezik: „Én sose találkoztam a húgával, lenn élt a palicsi tónál, magas kort megérve. Ám aki láthatta, mind egybehangzóan úgy nyilatkozott, Mariska szegény riasztóan csúf teremtés, szemben testvérbátyjával, mert ő valóságos férfiszépség volt. Nyílt titok, hogy az író róla mintázta a Pacsirta – szerintem az egyik, ha nem épp a legragyogóbb magyar regény – címadó szerencsétlen hősnőjét, szülei s az egész család életének elszomorítóját; a szerzőnek támadtak is emiatt összezördülései az övéivel, odalent a termékeny Bácskában, »hol annyi búza, bor van«.”

Jegyzet Karinthy Ferenc, Staféta, Budapest, Magvető, 1991, 82.

Farkas Zsuzsa forrásértékű nyilatkozatokat vezet föl

ugyanezzel a távlattal, midőn Kosztolányi Mariskának emléket állító írásában megszólaltat néhányakat a szabadkai Népkör hajdani gyereknövendékei közül: „Hogy Mariskát miként érintette fivérének a Pacsirtában kimondott kíméletlen őszintesége, arról V. Lippay Etelka így vélekedik: – Megemésztette. Hősiesen viselte a sorsát. Egy alkalommal, amikor a Szárits családnál találkoztam vele, beszélt a fiatalságáról: nagyon nehéz volt elviselnie, mondta, hogy míg a többi lánynak udvarolnak, éjjelizenét adnak, addig vele nem foglalkozott senki sem. Aztán megszokta, beletörődött. »Ma már fel sem veszem.« − mondta.”

Jegyzet Farkas Zsuzsa, A költő húgocskája. Kosztolányi Mariskára emlékezünk = F. Zs., Mindent a városért. Interjúk, riportok, Szabadka, Forum, 2005, 48. (Kiemelés tőlem – B. K.)

Ahogy Lévay Endre 1985-ös visszaemlékezése már címében – „A húgomat a bánat eljegyezte…” (a Pacsirta modelljéről, Kosztolányi Máriáról) – vitathatatlan tényként kezeli a megfelelést.

Jegyzet Lévay Endre, „A húgomat a bánat eljegyezte…” (a Pacsirta modelljéről, Kosztolányi Máriáról) = Üzenet, 1985. febr.–márc., 15. évf., 2–3. sz., 249–251.

E kérdés körüljárása – mely kérdés a visszaemlékezések során egyértelmű válasz formáját ölti magára – a regény keletkezéstörténetében aligha kikerülhető, akkor is, ha jelen írás sem annak igazolására, sem cáfolatára nem hivatott. Annak az özvegy által emlegetett „hűvös hangú” levélnek, melyet az öcs írt fivérének, a fönnmaradt, pontosabban a jelenleg ismert hagyatékban mindenesetre semmi nyomát nem találtuk.

Jegyzet Egy 1938-as interjúban édesanyja és húga emlékeznek vissza KD-re, s mikor szóba kerülnek az életmű egyes darabjai, a Pacsirtát mintegy kifelejtik a fölsorolásból. Sőt, az Édes Annát helyezik szabadkai környezetbe: „Az »Édes Anna« is itt fogant meg, és a szabadkai diákévek ösztökélték az »Aranysárkány« diákregényének megírására is…” (Ifj. Kubán Endre, Kosztolányi Dezső édesanyjánál = K. D., GyG, 244.) Ennek ismeretében egyenesen zavarba ejtő az a kései, 1964-ben készült rádióinterjú, melyet Nagy Piroska a két idős testvérrel készített, s amelyben éppen ifjabb Kosztolányi Árpád utal majd úgy húgára, mint a Pacsirta című regény főszereplőjére. (Petőﬁ rádió, 1964. máj. 17., 14.30.)

Ha e levél létezését kétségbe vonnánk is mint az írói életrajz legendásító hatáselemét, akkor is beszédes az a hiány, melyet a családi levelezésben tapasztalunk. Míg a többi regény kapcsán idősebb Kosztolányi Árpád lelkesen érdeklődik s KD is többé-kevésbé részletesen tájékoztatja a családot éppen időszerű

munkájáról, addig a Pacsirta esetében egyetlen olyan apai levélről van tudomásunk, mely e mű felől kérdezősködik: „Örülünk, hogy regényedet befejezted, reméljük, teljes sikerrel. Ird meg a címét, mit még nem tudunk s azt is, ki és mikor fogja kiadni?”

Jegyzet CsLev, 66. levél (1923. április 15.), 86.

Ennek azonban sem előzménye (tehát az író beszámolója, hogy egy regényen dolgozik), sem következménye (vagyis a kérdésekre adott válasz) nem ismert. A későbbi leveleket tekintve pedig a Kosztolányi család tagjai csaknem minden regényről több-kevesebb szót ejtenek leveleikben, a Pacsirtáról azonban hallgatnak. Idősebb Kosztolányi Árpád három évvel később, 1926. június 1-jén, az Édes Anna Nyugat-beli megjelenésének híre hallatán úgy ír, mintha a mű nem is létezne: „mi is reméljük és kívánjuk, hogy ez úgy erkölcsi, mint anyagi tekintetben is méltó folytatása legyen a Véres költőnek és az Arany sárkánynak”.

Jegyzet CsLev, 277. Vö. Bengi László megjegyzését az Aranysárkány kapcsán: „e regényt az édesapa nem mulasztja el ismételten fölemlíteni – a készülő Édes Anna kapcsán, következetesen a Pacsirta mellőzésével”. Bengi László, Keretek költészet és valóság határán. Az Aranysárkány keletkezéstörténetéhez = „Alszik a fény”. Kosztolányi Dezső és Csáth Géza művészete, szerk. Bednanics Gábor, Budapest, FISz-Ráció, 2010, 130.

Mindössze találgatni lehet tehát, hogy a család hogyan fogadta a Pacsirtát. Noha beszédesnek mutatkozhat KD 1925-ös regényét megelőző levele, mely gondos óvatossággal készíti elő az új művet: „Az Aranysárkányt Árpi címére elküldtem. Olvassátok el ezt a regényemet, melyben egy tanár tragédiáját írtam meg, a lelkem mélyéből. Az alakokban ne keressetek élő személyeket. Öt-hat emberből formáltam egyet, mint az álomban. De amit írtam, azt hiszem, igaz.”

Jegyzet CsLev, 117. levél (1925. március 30.), 193.

Lehet ebből a Pacsirta korábbi családi visszhangját is sejteni, az mindenesetre bizonyos, s ezzel maga KD nagyon is tisztában volt, hogy apja gyakran és könnyen vonatkoztatta fia irodalmi tevékenységét s megnyilatkozásait az életre.

Jegyzet Egy 1925 elején kelt apai levél jól tanúsítja ezt: „A »Betegek«-ben megnyilvánuló egoizmus pedig megdöbbentett; nem is tudom elhinni, hogy másoknak, még a legtávolibb idegeneknek szenvedései iránt is te: az én áldott szívű, jó ﬁ am közönyös tudnál lenni.” CsLev, 111. levél (1925. január 31.), 181. Egy évvel később KD-nek ismét magyarázkodnia kell: „Nyugodj meg, zongorámat nem foglalták le, adóm a legnagyobb rendben van. Ilyen kis hazugságokra szüksége van a költőnek.” CsLev, 179. levél (1926. június 1.), 274.

A mű forrásait érintő szerzői nyilatkozatok, azt lehetne mondani, meglehetősen rejtvényszerűek. Egy 1927-es Nyugat-körkérdésre adott válaszában KD így fogalmaz: „»Pacsirta« annyira közel van a szívemhez, hogy a regény megjelenése előtt – lelkiismeretem nyugtatására – sürgönyöket váltottam hozzátartozóival s noha ők határozottan lebeszéltek közzétételéről, mégse fogadtam meg tanácsukat”.

Jegyzet Kosztolányi Dezső, Indiszkréció az irodalomban = K. D., NyL, 376. (Nyugat, 1927. márc. 16.)

Majd 1931-ben, a Pesti Hírlapban a következőket mondja: „A Pacsirta akkor támadt bennem, amikor megpillantottam egy szegény vénleány apró, feketésen csillámló, romlott fogait.”

Jegyzet Kosztolányi Dezső, Hogy születik a vers és a regény I–II. = K. D., NyL, 469. (Pesti Hírlap Vasárnapja, 1931. márc. 8. és 15.)

Bár a két nyilatkozat mentén olyan ellentmondásokkal nem szembesülünk, mint amelyekre például a másik két regény esetében az ÉAKK és az NKK hívta föl a figyelmet, aligha meglepő, hogy az előbbiben a legendásítás szándéka érezhető, míg az utóbbi kijelentés legalábbis igencsak homályos, elliptikus.

Alighanem éppolyan túlzás volna azt állítani, hogy Kosztolányi húgának sorsa semmilyen szerepet nem játszott a Pacsirta című regény létrejöttében, mint sokakhoz hasonlóan Kosztolányi Mária sorsának „megírását” üdvözölni vagy elmarasztalni benne. Az utóbbi meggyőződés ráadásul olyan műként tekint a regényre, melyről szerzőjének lesújtó véleménye volt: „Aki ismeri az embereket s irgalom nélkül megrajzolja őket, az regényíró. Aki »valakit meg akar írni«, az műkedvelő kulcsregényíró.”

Jegyzet Kosztolányi Dezső, Indiszkréció az irodalomban = K. D., NyL, 375.

Még ugyanebben az írásában fogalmazza meg KD azt a viszonyulást, melyet az elemzőnek szem előtt tartani üdvös lehet, a keletkezéstörténet írója pedig filológiai adalékokkal csakis alátámasztani tud: „A semmiből nem lehet teremteni. […] Sohase lehet szabadulni a valóságtól, az szolgáltatja – legalább számomra – a legvadabb ingert, a legősibb

varázst, a legtúlvilágibb ihletet.”

Jegyzet Kosztolányi Dezső, Indiszkréció az irodalomban = K. D., NyL, 375.

A kézirat, a szövegváltozatok s más – a következőkben taglalt – források ismeretében remélhetőleg igazolódni fog, hogy a Pacsirtában kitalálás és valóság összemosódó s eltoló játéka érvényesül – éppúgy, ahogy KD többi regényében.

„Személyes életanyag”

A regény nyilvánvalóan nem csak címszereplője s fő történetszála miatt vívta ki az oly elterjedt kulcsolvasatot. Csaknem közmegegyezésszerű a vélekedés, hogy Sárszeg Szabadka helyett áll a műben, s kétségtelen, hogy bizonyos életrajzi vonatkozások ismerete elbizonytalaníthat afelől, nem valamiféle életrajzi regényt olvasunk-e.

Ha végigtekintünk KD alábbi ifjúkori naplóbejegyzésein, arra a beszédmódra figyelhetünk föl, mely a párducok némely tagjának sajátja a regényben. A szólam hangsúlyosan a negyvennyolcas honvéd, Kosztolányi Ágoston unokájához tartozik, aki nagyapjáról később is sok történetet hall, s ezeket gondosan be is vezeti füzetébe.

[1900. november 25.]

Már nem emlékszem, de édesatyám említé, nagyon szerette, ha verseltem. Többek közt egy versike volt a kedvence, a végstrophája így van:

Kossuth Lajos, Széchenyi

Kisgyerekek valának,

S lettek vezércsillagai

Édes magyar Hazámnak.

Ekkor könny gyűlt szép kék szemeibe, kigyulladt az arca, s eszébe jutott édes ifjúsága, eszébe jutott a magyarok földi istene: Kossuth Lajos!

Jegyzet KDLN, 783.

[1901. január 1.]

[…] mi lesz ez évben? […] Uram, légy te világító csillagom, mint a négy pásztornak, s vezess el a boldogság honába, s adj, oh, te szép csillag, hazámnak, Magyarországnak boldogságot, nagyságot, szabadságot. Add, oh istenem, te, ki belátsz annak a hiénafajzatnak sötét lelkébe, add, hogy pusztuljon ki „az a” gonosz család s országa a föld színéről, csak ennek romjain épülhet Magyarország naggyá!…

Jegyzet KDLN, 787.

[1901. március 14.]

[…] az ismeretes hatású hazafias színműt, a Hadak útjá-t adták. S nem bántam meg! Mikor kitűzték a ház homlokán a kétfejű sassal ékített (?) fekete-sárga zászlót, harsány hangon rivalltunk rájuk: „le vele”, még a keresztvíz se mossa le róla, hogy e rémes kapcát úgy leköptük!

Jegyzet KDLN, 800.

[1901. március 15.]

Március szent idusa! Kora reggel a pirkadó hajnallal együtt virult ki keblemen a szabadság legszebb rózsája, a nemzeti tricolor, s lelkemet részegítve kábítá el, a márciusi mámorító levegő fűszeres illata. Mintha a természet, mintha az ég is ünnepelt volna! Soha ilyen szép tavaszi reggelre még nem ébredtem: a nagy mennyboltozat mintha kék selyembe öltözött volna, egy felhő sem úszott az égen, csak a tündöklő napsugarak játszadoztak az öregtemplom csillogó keresztjén. Mintha áldást szórt volna a mindenható szent nap emlékére!

… Petőfi, oh Petőfi, te lebegtél ma előttem, a te isteni rapszódiáid sorai csengtek ma fülembe, az esküszó, a lelkesülő nép felkiáltásai. A lázas ifjúság mint menti meg a börtön bűzhödt levegőjében sínylődő Táncsicsot, hogy sugárzik bágyadt szeméből az öröm, a meglepetés tüze…

Szép napok! Szép idők!

Jegyzet KDLN, 800.

Vajkay Ákos kedvtelésének s a kanzsúrok légkörének ismeretében a következő, ifjú Brenner Józsefnek (Csáth Gézának) és ifjabb Kosztolányi Árpádnak címzett, 1905 körül kelt levél olvasása is emlékeztethet a regényre: „Egyébként ott volt Mérleg is, ki engem nagyon érdeklő kérdést tisztázott. Fáradságos történelmi kutatás után kiderítette, hogy családunk, a lehotai Kosztolányiak már Zsigmond előtt éltek, dúsgazdagok voltak, a legelőkelőbb állásokat viselték a KIRÁLY MELLETT s ha nem tős gyökeres magyarok is, semmiesetre sem tótok, hanem, bizonyára, csehek. A politizálásnak természetesen nem volt se vége se hossza. Siralmasan szomorú volt, amint az urak búsan iddogáltak. Koncsek néha határozottan kínos kiszólást tett. Vászó volt azonban a fénypont. Annyira berúgott, hogy alig látott s a hangját teljesen elvesztette, csak hebegni és dadogni tudott. – Majd megmutatom én!… Királyi biztos leszek… Közibük lövetek. Mind, mind… közibük, a kutyákat! Királyi biztos… Az kell nekik!”

Jegyzet Az idézett – a kötetben 33. sorszámú – levél az úgynevezett Toncs-estélyről számol be. Dér Zoltán, Ikercsillagok, Újvidék, Forum, 1980, 110.

Az özvegy férjéről írott könyvében pedig az idősebb Kosztolányi Árpádról szóló rész cseng egybe Vajkay Ákos szokásával: „apuska maga is ideges. Esténként gondosan körüljárja a házat, minden szekrényt kinyitogat, minden ágy, minden pamlag alá benéz, aztán kulccsal bezárja az összes ajtókat, éjjel pedig többször felkel megnézni, vajon az ajtók, amelyeket ő maga kulccsal bezárt, nincsenek-e nyitva”.

Jegyzet Kosztolányi Dezsőné, Kosztolányi Dezső, Budapest, Révai, 1938, 40. Jóllehet Bengi László érzékeny, mégis kellően határozott meglátása, hogy Kosztolányi Dezsőné kötete a művek felől látszik össze-, illetve visszaolvasni az életeseményeket (anélkül, hogy ez véleménye szerint a legkisebb mértékben is megakadályozná, hogy az özvegy kötetére forrásként tekintsünk). Ahogy az Aranysárkányról írott Keretek költészet és valóság határán című tanulmányában fogalmazza meg az általa bemutatott párhuzamosságokat: „[n]em zárják ki, hogy a Kosztolányi élettörténetét átfogó könyv az irodalmi alkotásokból kísérelte meg kinyerhetővé tenni az életrajz egynémely adalékát”. Bengi László, Keretek költészet és valóság határán. Az Aranysárkány keletkezéstörténetéhez = „Alszik a fény”. Kosztolányi Dezső és Csáth Géza művészete, szerk. Bednanics Gábor, Budapest, FISz-Ráció, 2010, 91. Ezt a vélekedést bizonyíthatja, ha számba vesszük, hogy a fönt idézett motívum más művében is szerepel, így például az Öregurak című, 1910-es novellában: „Mózes pedig gyertyával a kezében az ágy alá nézett, és megtapogatta a szekrényeket, hogy nem áll-e valaki benne. Aztán elfújta a gyertyát.” Kosztolányi Dezső, Öregurak = K. D., LE, 281. Mindenesetre – a később részletesen bemutatott szövegelőzményeket tekintve – bajos eldönteni, melyek az életrajzi vonatkozások a művekben, és melyek az életmű hatásának nyomai az életrajzon.

Miként azt is megemlíti, hogy KD apja szívesen és gyakran

zongorázott Beethoven-szonátákat, s gyakran énekelte a Circumdederuntot.

Jegyzet Kosztolányi Dezsőné, Kosztolányi Dezső, Budapest, Révai, 1938, 37, 39.

A regénybeli családra s Sárszeg világára erősen emlékeztethet az is, amit Dér Zoltán (ki jól ismerte a családot, s az idősödő testvérekkel személyes kapcsolatban volt) levelekre hivatkozva ír KD gyerekkoráról: „Ez a remegő aggodalom – mint apja levelei bizonyítják – még egyetemi éveinek idején is kíséri. Kiült a nagyok arcára és fölfokozta a belső eredetű félelmeket, melyeket a család életének több más mozzanata is táplált: az apa titokzatos hallgatása, apa nagyanyjának éjszakai hangos haláltusái, állandó búcsúzása és végrendelkezése. Az orvosság megszokott, mint fűszer, az orvos állandó vendég a családban. […] Lépten-nyomon koporsóüzlet sötétlett, és temetés is volt bőven. A gyermekhalandóság Szabadkán nagyobb volt ekkor az országos átlagnál.”

Jegyzet Dér Zoltán, A motiváló otthon. A készülődés évei = Üzenet, 1985. febr.–márc., 15. évf., 2–3. sz., 81.

S ugyancsak lehetne említeni két, KD saját emlékeit megidéző publicisztikai írást, melyek részletei a regény bizonyos szakaszaira emlékeztethetik az olvasót. A Szekundák alkonyán ( A Hét, 1908. jún. 21.) című szöveg Szunyogh alakját hozhatja a Pacsirta olvasójának eszébe: „Tegnap éjjel megint találkoztam a latintanárommal. Mióta meghalt, minden évben felkeres álmomban, különösen ilyenkor, hogy a vizsgaiszony és az érettségi-láz cikázik a puskaporos levegőben. […] – Silentium! – hangzott egyszerre felülről, és bölcs professzorom akkorát csapott a zöld asztalra, hogy a katedra mennydörgő porfelhőbe borult. […] Ti ezt a gerjesztő versenyszellemet akarnátok elaltatni oktondi reformotokkal, ti az életet rendszabályoznátok, balgák. Bizony mondom neked, si tacuisses…”

Jegyzet Kosztolányi Dezső, Szekundák alkonyán = K. D., ÁÓ, 287, 288, 290. (A Hét, 1908. jún. 21.)

A Kip-kop ( A Hét, 1917. jan. 14.) című pedig Veress Mihály alakjának igen korai megokolásaként is fölfogható: „Jellemző azonban, hogy a mi úri gyermekkorunk mumusa, kísértete a zöld kötényes, kócos, vad suszterinas volt. Egy petróleumlámpa rezes aranyában láttuk nem

egészen tiszta ábrázatát. Gubbasztott a csirizszagú levegőben sunyin, vagy cigaretta-, szivarcsutakot szedett fel a járda peremén. Ő volt a mélység, a szenvedés és a büntetés fokmérője, a határ. Mindezeket pusztán azért jegyzem fel, mert úgy látom, hogy, mint annyi más, ez a regényes régiesség is veszendőbe megy a háborúval.”

Jegyzet Kosztolányi Dezső, Kip-kop = K. D., ÁÓ, 366. (A Hét, 1917. jan. 14.)

A hiteltelen hitelesítése s a hiteles hiteltelenítése

Az alább következő példák azonban valóság és kitalálás folyton tovamozduló határmezsgyéjét képesek láttatni. Amennyire igaz ugyanis, hogy KD a Pacsirtában személyes, gyermekkori emlékeket idézett meg s korhű forrásokat használt föl – ha tetszik: a hiteltelen hitelesítését hajtotta végre –, annyira igaz a fordítottja is, amennyiben azokat valóban „fölhasználta”, azaz rendre tovább is alakította. 1917-ben írt – Sorok a születésnapomról című cikkében arról számol be, hogy a Pesti Napló szerkesztőségében kikereste a lap 1885-ös márciusi számát, s végigböngészte a híreket. A regény cselekményének évében KD ugyan már tizennégy esztendős volt, mégis gyanítható, hogy a Pacsirta írásakor sem mulasztotta el átlapozni a korabeli helyi sajtót. A kéziratos fogalmazványban látható, hogy a regény elején említett helyi lap korábbi változata Sárszeg és Vidéke volt, mielőtt végleges formája Sárszegi Közlöny lett. Ha átolvassuk a Szabadka és Vidéke, valamint a Szabadkai Közlöny 1899-es számait, nyár elejétől már előfordulnak olyan hírek, írások, melyeket KD többé-kevésbé átformálva fölhasználhatott regényéhez. Dreyfus második, rennes-i tárgyalásáról augusztus vége felé már tudósít a Szabadkai Közlöny.

Jegyzet „Ime végre megkezdődött a Dreyfus pör második tárgyalása.” A. Saissy, A Dreyfus pör = Szabadkai Közlöny, 1899. aug. 13., 24. évf., 33. sz., 2; A. Saissy, Párisi „Magyar Értesítő”= Szabadkai Közlöny, 1899. aug. 20., 24. évf., 34. sz., 4. [Alcímei: Az összeesküvés; A katonai attachék; A rennesi tárgyalás.]

A Gésák és a Szulamith című operetteket valóban játszották ebben az évben a szabadkai színházban, az utóbbit – melynek nagy népszerűségét is mutatja, hogy a Rózsavölgyi Kiadó által megjelentetett dalszövegeit, kottáját lelkes cikk is üdvözli

a lapban

Jegyzet [szerző nélkül], Sulamith = Szabadkai Közlöny, 1899. nov. 12., 24. évf., 46. sz., 3.Olyannyira népszerű volt, hogy a következő évben is játszották, amiről magának az i ú KD-nek lelkes naplóbejegyzéséből értesülünk (1900. okt. 29): „A mai napon nagyon, nagyon boldog voltam… Hogy miért?… Szulamithot adják.” (KDLN, 767.) Arról az operettről azonban, mely később regénye központi eseményévé vált, éppen semmiféle személyes emlékezés nem maradt fönn, vagy legalábbis az ismert hagyaték alapján nincs róla tudomásunk.

– az ősz végén, az előbbit – melynek előadása a regényben központi szerepet kapott – valójában csak decemberben adták elő.

Jegyzet [szerző nélkül], Szinészet = Szabadkai Közlöny, 1899. dec. 10., 24. évf., 50. sz., 2.

Mindkét lap folyamatosan foglalkozik a szőlő lisztharmatbetegségével, s hogy ekkor Szabadkán filoxéravész nehezítette a szőlőtermesztők munkáját.

Jegyzet [szerző nélkül], „A szőlők lisztharmatbetegsége” = Szabadkai Közlöny, 1899. aug. 20., 24. évf., 34. sz., 2; [szerző nélkül], Szőlőink veszedelme = Szabadka és Vidéke, 1899. aug. 6., 7. évf., 32. sz., 4; [szerző nélkül], Filoxéra Szabadkán = Szabadka és Vidéke, 1899. szept. 24., 7. évf., 39. sz., 4.

Érdekes megjegyezni, hogy a Szabadka és Vidéke akkori tárcarovatába egy Ladányi nevű szerző A szőlők lisztharmatja címmel írt cikket.

Jegyzet Ladányi, A szőlő lisztharmatja = Szabadka és Vidéke, 1899. szept. 10., 7. évf., 37. sz., 2.

A Szabadkai Közlöny augusztus eleji számában pedig arról olvasható hosszabb cikk, hogy a szecesszió új irányzata annyira népszerűvé vált, hogy annak divatos s immáron teljesen kiüresedett változata káros a művészi áramlat megítélésére.

Jegyzet [szerző nélkül], „Szeczecczió” = Szabadkai Közlöny, 1899. aug. 6., 24. évf., 32. sz., 1.

A Szabadka és Vidéke július eleji számában pedig Mult és jelen címmel a fönnálló kormányról s a közelmúlt politikai helyzetéről tudósít egy hosszabb, meglehetősen elégedetlen írás, melynek nyelvezete emlékeztet a párducok szófordulataira és vitájára is. Fölütésében így fogalmaz: „Nincs okunk eltitkolni, hogy a mult és jelen idők politikai kérdéseiről nem szivesen irunk: mert az előbbiről vagyis a Bánffy alatt történtekről csakis roszat irhatnánk: a Széll nevéhez fűződött rendszerről pedig csakis relativ jót”. Majd a Bánffy kormány pénzért író „zsoldos lap”-jairól, a „Bánffy-Tisza-klikk” „janicsárjai”-ról ír, szemben a „becsületes és jóravaló hazafiak”-kal, „kik a minden oldalról szorongatott haza sorsa fölött folytonosan őrködtek, és többször még életöket is kockára tették: hogy az ország törvényben gyökerező ősi alkotmányát és ehhez fűzött jogait, mire ő felsége apostoli

király is megesküdött, – mindenkit, – igy tehát ő ellenük is kik a törvénykönyvbe iktatott ezen szent jogokat az annyira rövidlátó osztrák-politika kedvéért eltűntetni akarták, megvédelmezzék”.

Jegyzet [szerző nélkül], Mult és jelen = Szabadka és Vidéke, 1899. júl. 9., 7. évf., 28. sz., 1–2.

A regényfogalmazvány javításai, változatai ismeretében válik azonban igazán szembetűnővé, hogy KD regénye írásakor hogyan „dolgozott”: mennyire és mennyiben igyekezett átformálni azt a világot, melyet javarészt saját emlékei is tápláltak. A regényfogalmazványon végigvonuló Sárvár-Sárszeg javítás önmagában példázhatja az eljárást, mely a mű világát eloldani igyekszik a valóságtól, de legalábbis az egyértelmű(bb) vonatkoztathatóságtól.

Jegyzet Ahogy később J. Soltész Katalin rámutatott, ilyen helység is létezik Bihar és Zala megyében, erről azonban föltételezése szerint KD nem tudhatott. Lásd Lásd J. Soltész Katalin, Az irodalmi helynévadás = Magyar Nyelvőr, 1958, 1. sz., 53. Az azonban talán nem véletlen, hogy az eltávolítás részeként a Bükk hegység egyik legmagasabb hegycsúcsának, a legendás Tar-kőnek a nevét éppen egy falusi puszta kapta.

Érdekesebb azonban, hogy bár a Le Figarót betűzgető Sárcsevits beszédes névként jól rímel a sár, Sárszeg alakra is – ahogy azt több elemzés szóvá tette –, Szabadkán élt egy Ambrozije Šarčević, vagyis Sárcsevics Ambrus (1820–1899) nevű, valóban tudós hírében álló közismert jogász és gondolkodó, aki több szótárat is készített az ott élő soknyelvű lakosság számára,

Jegyzet Továbbá érdemes megemlíteni, hogy Popović Miloš A nemzetiségi kérdés Magyarországban szerb szempontból című munkáját fordította magyarra (Szabadka, Bitterman, 1865). Sárcsevics Ambrus jelentőségét jelezheti, hogy Szabadkán az 1970-es évek elején avatták föl mellszobrát, a világhírű horvát építész és szobrász Ivan Meštrović (1883–1962) alkotását.

s kiről aligha föltételezhető, hogy KD ne hallott volna. Ifjabb Kosztolányi Árpád visszaemlékezésében pedig utal arra, hogy Szabadkán létezett egy Tigris nevű asztaltársaság.

Jegyzet A Magyar Rádióban őrzött fölvétel meghallgatásáért Liptay Katalinnak és Debreczeni Gézának tartozom köszönettel. (Petőﬁ rádió, 1964. máj. 17., 14.30.)

Valóság és kitalálás „átmenetének” azonban talán legszembetűnőbb példája érhető tetten a Pacsirta kéziratában: az egyik töredéken egyértelműen kibetűzhető, hogy a regénybeli cigányprímás nevét KD csak a „Piros Jó” névkezdemény törlése után javítja Csinos Józsira.

Jegyzet Lásd a kilencedik fejezet 80. autográf számozású kéziratlapját.

Az első változat valóban létező személyt takart: „Az 1870-es évek közepén Piros Józsi, a híres cigányprímás zenekarával Szabadkára látogatott és megszakításokkal több éven át szórakoztatta a palicsi fürdővendégeket. Piros Józsi cigánybandája József (1833–1905) főherceg kedvenc zenekara volt.”

Jegyzet Magyar László, Cigányzenekarok Palicson (1860–1918) = Üzenet, 1998. okt., 28. évf., 10. sz., 144. Lásd még Fenyves Ferenc visszaemlékezését: Fenyves Ferenc, A régi kávéházak = F. F., Mégegyszer elmondom… Fenyves Ferenc írásai, Szubotica, Minerva, 1938, 112–115.

Ahogy Magyar László tanulmányából az is kiderül, hogy a zenész a regény cselekményének idején, az 1899-es évben is a délvidéki városban muzsikált.

Előzmények az életműben – a Pacsirta mint önértelmezés

A Pacsirta az életművet tekintve aligha mondható előzménytelennek. Olyannyira, hogy fölmerül a kérdés, egyáltalán hol lehet meghúzni annak határait, mely szövegek számítanak a mű szempontjából előzménynek, illetőleg előkép jellegűnek. Németh G. Béla megállapítása igencsak helyénvalónak bizonyul: „Alig volt XX. századi nagyjaink közül bárki, aki mind lírájában, mind epikájában olyan közvetlenül átélt, személyes, egyedi életanyaghoz annyira hozzá lett volna kötve, mint ő.”

Jegyzet Németh G. Béla, A románcostól a tragikusig. (Műfajváltás és szemléletalakulás Kosztolányinál) = N. G. B., Küllő és kerék, Budapest, Magvető, 1981, 206.

Ennek fényében talán érdemes mérlegelni, hogy a Pacsirta s egyes lírai darabok, korábbi regények, vagy rövidebb írások, de akár későbbiek is döntően nem azért tartalmaznak-e rokon vonásokat, mert valamilyen módon mindegyikük KD emlékeivel vonható szoros kapcsolatba, s nem föltétlenül azért, mert szorosabb előzmény vagy önértelmezői viszonyban állnának e regénnyel.

Jegyzet Horváth Mária és Kiss Ferenc részletes elemzése a prózára s a lírára is kiterjedő ﬁ gyelemmel kísérli meg végigkövetni a Pacsirta s az életmű más darabjainak rokon motívumait, így a betegséget, a családot (az „otthonmaradókat”), a reménytelenséget, a magányt témájukká tévő műveket. Horváth Mária, A nyelvi formák szerepe Kosztolányi prózájában. A Pacsirta című regény elemzése = A Kiadói Főigazgatóság stilisztikai évkönyve, Budapest, 1959, 330–407; Kiss Ferenc, A Pacsirta = K. F., Az érett Kosztolányi, Budapest, Akadémiai, 1979, 175–208.

A sárszegi helyszínt, vagy e helynév különféle változatait (Sárosvár, Szegvár) örökítő rövidprózai művek, melyeket Horváth Mária 1959-es tanulmánya részletesen bemutat, figyelmet érdemelnek, mint a szabadkai vidéket megtestesítő szimbólumsorozat életművön belüli állomásai.

Jegyzet Horváth Mária, Sárszeg: Adalékok az írói (irodalmi) helynévadáshoz = Magyar Nyelvőr, 1959, 4. sz., 423–428 (főként: 424–425).

Ezek mellett a Pacsirta kézirata némileg új módon előzetes változatként Sárvár helynevet őriz.

Érdemes e helyütt talán olyan írásokat idézni, melyek nemcsak motivikus, de kisebb-nagyobb szövegszerű egyezést mutatnak a regénnyel.

Egy 1912-es rövid írás Pacsirta elutazásának mintegy kifordításaként is olvasható. Az elbeszélő távozása után visszaszökik lakhelyére, hogy meglesse, mint folyik az élet nélküle, s ezt képzeletben saját halálának megtapasztalásaként éli meg.

Azok az emberek pedig, akiktől eltávozom, egyszerűen halottak. […] Az egész élet úgy múlik, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, és semminek se lenne híja. Senki se gondol reám. Bámulom a zongorát, melyen egy étude kottája van nyitva. Tegnap vagy tegnapelőtt bizonyára játszotta, és a szívecskéje elszorult a zongoradarab bánatától, a vére felpezsdült a futamok ideges vidámságától, melyek végiglocsolták fiatal testét, mint a patak habjai, s szürke szemébe beleült az önkívület. Már feleslegesnek érzem magamat. […] Hogyha hű lenne hozzám, akkor nem lenne ilyen közönyös, akkor sápadtan kellene állnia, lesújtott fővel, gyászruhában. Ő azonban ásít. Leheveredik a kerevetre, becsukja a szemét, aztán egyenletes lélegzéssel alszik. […] tudom, miért jönnek vissza a halottak. Nekik fájna az is, hogy mi itt néhanéha mosolygunk. Minden mosolyunkkal eláruljuk őket. […] Az egyik rágyújt egy cigarettára. A cigaretta vörösen ég, vastagon füstöl, látom, hogy jólesik neki. Arcom eltorzul a fájdalomtól.

Jegyzet Kosztolányi Dezső, A bujdosó = K. D., LE, 423–427.

A gipszangyal 1913-as novellájának vidéki hőse bizonyos mértékig Vajkay Ákos életfölfogását s viselkedését előlegezi:

Ez volt az ő rendszere. Nem szeretett arra gondolni, ami kellemetlen. Magára se igen gondolt, csak fölkelt és lefeküdt, dolgozott és pihent, élt. […]

– Részeg vagy – mondta a sógor.

– Nem vagyok részeg – kiabált a tanító. – Én már napok óta nem tudok aludni, mert érzem, hogy ti gyűlöltök engem, igenis, gyűlöltök engem, csak azt nem tudom, hogy miért. […]

– Részeg vagy – ismételgette a sógora. – Részeg.

– Nem vagyok részeg – rikácsolta a tanító, és sírva fakadt. – Csak fáj, nagyon fáj, itt – és a szívére mutatott. – Rátapostatok.

Jegyzet Kosztolányi Dezső, A gipszangyal = K. D., LE, 460–462. ~ JKK, 407, 415.

A Szürke glória című, 1916-os novellában Ijas ábrázolásával rokon költőalak bukkan föl:

Szegény madárka, egy régi esőköpenyben. Fáj a magányossága. Ezért érdeklődöm maga iránt. […] Mindössze párszor találkoztak még. […] Aztán nem is mutatkozott többé. Abban a kietlen estében csak a szenvedést kereste, a boldogtalan szerelmet, melynek birtokában boldogan szökött meg. Mihelyt látta, hogy a boldogtalanságát el akarják rabolni tőle, elmenekült. Ki tudja, ki volt ez a szemüveges lovag. Talán-talán egy készülő költő volt, a szenvedés szerény, önkéntes gyakornoka, ki a beteljesedés helyett diadalmasan vitte haza a vágyat. Úgy érezte, ebből még sok vágy és sok rím születik. Abba is kellett hagynia, azonnal. […] Megtanulta tőle a szenvedést, mint az előbbiek a nyelvtant, és elment. Ez volt mindegyikük közül a legkoldusabb. Bánatot lopott.

Jegyzet Kosztolányi Dezső, Szürke glória = K. D., LE, 583–585. ~ JKK, 273, 279.

A Gonosz (1918) című novella több pontján a regény bizonyos sorait látszik megelőlegezni:

A patikus skatulyaszám hozta a szódabikarbónát. Ette-ette, kanállal ette az undok lúgot, rágta fekete fogai közt a fehér port. […]

Amerre mentek, kis sárga plakátok tarkították a város falait. Nagy betűkkel ez állott rajtuk: Velencei éj. Július elején kivilágítják a városligeti tavat, csónakok szelik a vizet, mandolin, gitár peng, messziről énekszó hallik. A tűzoltóparancsnok hetek óta nem evett, nem aludt. […]

Szerette a holdfényt. Valahogy rokonnak érezte magát vele, a kopár, halott világosság emlékeztette kicsit a röntgensugarakra is, melyek a pesti műtőben átvilágították, azok is ilyen zöldek és nyugodtak voltak, s bódult pillanataiban nemegyszer hitte, hogy a holdsugarak is áthatolnak a testen, és gyógyítják. […]

Sokszor egész délután temetésre harangoztak a közeli tornyok süket, tompa lármával. Aki ideérkezett, azt hihette, hogy az emberek itt mást se tesznek, mint harangoznak és temetnek. A koporsósbolt ablakaiban naponta új gyászjelentések, kék és fekete szegéllyel, ezüst angyalokkal. Maga a koporsósné is itt ül, köt vagy kávézik az üzletben. Angóramacskája egy fakoporsóban alszik.

Jegyzet Kosztolányi Dezső, Gonosz = K. D., ÉP, 14, 24, 28, 32. (Virradat, 1918. szept. 15.–okt. 2.) ~ JKK, 437; 105; 371; 133.

A rossz orvos (1921), melyet szerzője első regényeként tartott számon, már igen közelinek tűnik föl; az értelmezők jelentős hányada szerint is olyan részeket foglal magába, melyeket majd a Pacsirta fog részletezni:

A szülők bizonyos idő multán így szoktak beszélni: Anya megy, apa jön. Mire a gyermek megtanulja a nagy szót, hogy „én”, ők elfelejtik és holtuk napjáig csak anyák, apák maradnak, személytelenek. […]

[…] a szembenlevő fűszerkereskedést, mely fölé ez volt írva: Kalmár és Társa. Izgalmában arra gondolt, hogy csak Kalmár

urat ismeri, aki most is ott állt a boltajtóban, egy zsák fehér szárazbab mellett és hajlongva köszöntötte vevőit. Vajjon ki lehet a társa? […]

István ötvenéves korában teljesen megőszült, lelkében megöregedett. Nyiltan beszélt a halálról, saját haláláról is, az öreg emberek közönyével, akik már egynek tudják magukat a földdel és nem éreznek részvétet semmi iránt.

Jegyzet Kosztolányi Dezső, A rossz orvos = K. D., A rossz orvos. Pacsirta, Budapest, Révai, 1937, 13, 25, 40, 54. ~ JKK, 195; 75.

A következő, publicisztikainak nevezhető írás (Cigányzene, 1922. ápr. 16.) pedig a mulató párducokról írtakat idézi:

Azok, akik hallgatják, csodálatosan hasonlítanak egymáshoz. Vidékiek és budapestiek, magyarok átadják magukat ennek a hangözönnek, s nem művelnek mást, csak figyelnek, várják, hogy hat reájuk. Ez szinte ősi szertartás. Megvan a maga rendje-módja. Valami nagy egység alakul ki. […] Idegen szemmel próbálom nézni, frissen azt, amit gyermekkorom óta annyira megszoktam, hogy számot se tudok adni róla. Vannak itt öregurak, kik dagadó homlokérrel, elmeredő szemmel néznek maguk elé, látszólag közönyösen, de néha egy-egy kövér könnycsepp gurul le pilláikról. Vannak dacosak, kik utolsó pillanatig tiltakoznak a gyengeség ellen. Vannak önkínzók, kik készen merülnek el bánatukba, olyan mélyre, hogy maguk is megijednek tőle, és elsápadnak. Vannak olvadók, kik már egészen eláztak a mélabúban. Vannak sírva vígadók, tréfásak, hetykék, kötekedők, őrjöngők, de mind éreznek. Mennyi-mennyi költő ül itt.

Igaz, puhák, álmatagok, nem művészek. Azt, amit átélnek, nem fogják össze, hanem szétszórják, a borral együtt ellocsolják a padlón. Micsoda pazarlás. Másutt ennyi érzésből könyvtárak, építmények, alkotások emelkednének. Fürge hullámmal áradna tovább a sok élmény. Ők nem gondolnak ezzel. Áldoznak nábobi tékozlással azoknak a százados, fiúról fiúra szálló emlékeknek,

melyek a dalba, versbe beleévődtek, a régi lakodalmas ízeknek, az ábrándnak, mely sohase válhat valóra, csak ilyenkor. Különben tréfa alá rejtik érzelmességüket. Lehet, hogy maga a nóta silány. Maguk töltik meg tartalommal, igazi, drága élettel. Közben pedig kényelmesen, úrian csiklandoztatják magukat a cigánnyal, aki a fájdalom szolgája, odanyújtják neki szívüket is egészen, hogy kezelje, mint ahogy más a kezét engedi át a körömápolónak.

Jegyzet Kosztolányi Dezső, Cigányzene = K. D., Hattyú, 53–54. (Pesti Hírlap, 1922. ápr. 16.) ~ JKK, 347–351.

Ugyancsak ide sorolható a Síró nő a körúton című darab (Pesti Hírlap, 1922. okt. 29.), ám szövege olyan mértékben azonos a regény adott részletével, hogy közvetlen előzményként a Függelékben teljes egészében közöljük.

Zágonyi Ervin mutatott rá, hogy a Pacsirta megírásának s a Három nővér átültetésének közel egyidejű munkálatai nagy valószínűséggel befolyásolták a regény alakulását.

Jegyzet Zágonyi Ervin, Kosztolányi Három nővér fordítása = Irodalomtörténeti Közlemények, 1982, 86. évf., 1. sz., 88, továbbá Zágonyi Ervin, Kosztolányi Csehovélménye nyomában = Irodalomtörténet, 1984, 66. évf., 2. sz., 304–334.

KD-nek alkotás és átültetés szoros kapcsolatáról vallott fölfogását figyelembe véve aligha meglepő, a két szöveg rokonsága: éppúgy emlékeztethet az orosz darab életszemléletére Vajkay Ákosnak Ijas Miklós szavait visszhangzó tanácsa:„– Dolgozni kell, fiam. A munka. Csak a munka. Nincs szebb, mint a munka”;

Jegyzet JKK, 273.

ahogy a kanzsúr sajátos léttapasztalatát idézheti föl Kuligin szólama a harmadik fölvonásban: „(nevet) No, Ivan Romanics, ugyancsak leitta magát! (Megveregeti a vállát) Pompás fickó! In vino veritas – mondták a régiek.”

Jegyzet Anton Pavlovics Csehov, Három nővér, ford. Kosztolányi Dezső = A. P. Cs., Sirály. Színművek 1887–1904, Budapest, Magyar Helikon, 1973, 537.

A vidéki tespedtség, eseménytelenség megjelenítésének irodalmi hagyományát tekintve a csehovi dráma kétségkívül erősen hatott KD-re, hisz az Alföldi porban egy magyar Csehovot követel e világ megszólaltatására. Ijas Miklós megállapítása: „Nincs tragédiájuk, mert itt el sem kezdődhetnek a tragédiák”

Jegyzet JKK, 281.

KD színházi méltatásának

mondatára rezonál: „Darabjaiban, a Három nővér-ben, a Sirály-ban és a Ványa bácsi-ban […] tulajdonképpen az az emberek tragédiája, hogy semmi se történik. Csak cselekedni akarnának, csak vágyakoznak, hiába. Drámák, igazi drámák nélkül, az eseménytelenség örök drámái.”

Jegyzet Kosztolányi Dezső, Szonya és Jelena = Színházi esték I., Budapest, Szépirodalmi, 1978, 325.

Már a publicisztikai írással észlelhető párhuzam is arra irányíthatja a figyelmet, hogy nem csak az életrajziság, de az önértelmezés is fontos eleme a Pacsirtának. Akár két másik, a regény megjelenése után írott szövegre is hivatkozhatnánk mint olyanokra, melyek a regényben foglalt gondolatokat idézik föl igen hasonló megfogalmazással.

Változások a holdon (1924. május 11.)

Nekem zöld, siralmas fénye az X-sugarakat hozza eszembe, melyek röntgenlaboratóriumokban betegek szívét, tüdejét, máját világítják keresztül. Ő mindnyájunkat igaz valónkban láttat. Kinyújtom a kezem, s áttetsző ködben lehull róla a hús, csak a csont látszik, mely szolgált eddig, harminc és néhány évig, és ki tudja, meddig, meddig még, húsz évig-e, öt évig vagy addig sem.

Miért nevezték hazugnak a holdfényt? A napfény a hazug.

Jegyzet Kosztolányi Dezső, Változások a holdon = K. D., Hattyú, 244. (Pesti Hírlap, 1924. máj. 11.) ~ JKK, 371.

Sorok a naplómból (1927. szeptember 11.)

Nem igaz, hogy halálos izgalom idején, mikor szellemünket egy gond foglalkoztatja, figyelmünk csak erre irányul. […] Figyelmünk ilyenkor szétszóródik, s ugyanazzal a rendkívüli tűzzel világítja meg a körülötte lévő tárgyakat, melyeket egyébként észre se vettünk volna, mint a riadalom gócát. Lelkünk puha, olvatag viaszlappá válik, s minden semmiség benne hagyja lenyomatát.

Jegyzet Kosztolányi Dezső, Sorok a naplómból = K. D., Hattyú, 522. (Pesti Hírlap, 1927. szept. 11.) ~ JKK, 465.

A legtöbb szövegegyezés azonban Ijas Miklós s általában a művész alakjával kapcsolatos. Az a vélekedés, hogy a „zöld vidéki költő” alakja a regényben KD önképe volna, legalább annyira gyakori megállapítás a Pacsirtával kapcsolatban, mint az, hogy a címszereplő modellje húga, Kosztolányi Mariska volt. Ám az előbbi szövegközötti párhuzamokon keresztül legalábbis könnyebben alátámasztható.

KD-nek egy 1915-ös publicisztikai írásában olvashatóak a következő sorok:

Kihez is van tulajdonképpen közöm? Én senkinek érdekeit nem védem, akik – érte cserében – szerethetnének és magukénak vallhatnának. Nem írok a bognárok érdekében, a kefekötők érdekében, a színházi hangászok életében, az ügyvédbojtárok érdekében, a falusiak érdekében, a városiak érdekében, a kisbirtokosok érdekében, a nagybirtokosok érdekében, a zsidók érdekében vagy a keresztények érdekében. Mi tűrés-tagadás, ezen az éjszakán fáj, hogy egészen egyedül állok a pesti aszfalton. Ne köntörfalazzunk: egyedül állok a földgolyón. Az őseim még tudtak valakihez tartozni. Néha találkozom a rokonaimmal, akiket mindig magázok, s hosszan bámulom őket. Ha ülnek előttem sárga nyersselyem ruhában, csontos kezükön cérnakesztyűvel, és beszélnek az édes, egyedülvaló magyar nyelven, sokszor az az érzésem, hogy nem értem a szavuk, és fel kell nyúlnom a könyvtáramba, a Magyar Nyelv Nagyszótárá-ért, hogy lefordítsam a magam nyelvére, amit mondottak. Nekik ez a nyelv nem az, ami nekem. Ők csak használták: kértek rajta bort, kenyeret, áldást. De én nem használom: hanem engem használ. Írni is csak kettő írt közülük, nagyon régen.

Jegyzet Kosztolányi Dezső, Nyomdafesték = K. D., Füst, 181. (Nyugat, 1915. aug. 1.)

Egy 1925-ben, öccsének írt levélben ezzel szemben már így fogalmaz (részletet közlünk):

Bizony, drágám, sokat gondolok reád, lelkemben veletek élek, mert mi itt egyedül vagyunk. Minél inkább múlnak az évek, annál jobban érzem, hogy csak ti álltok hozzám közel. Az emberek, irodalmi barátaim, kiket becsülök, s kik engem becsülnek, kedvesek. De idegenek.

Álmomban folyton otthon járok. Csodálatos ez az éji utazás: mindig közöttetek maradok.

Alig várom, hogy karácsonykor lerándulhassak. Engem egy otthoni látogatás évekre megtermékenyít. Mindig új versek, regények tervét hozom magammal.

Jegyzet KDLN, 892. levél (1925. szeptember 28.), 518.

A levél nem csupán és nem főként utolsó sorának filológiai jelentősége miatt érdekes, de azért is, mert erősen emlékeztet Ijas Miklós gondolataira:

Miklós a rácson át a kertbe nézett. Csönd volt itt és magány. […] Lehúnyta szemét és magába szívta a kert keserű illatát. Ilyenkor „dolgozott”.

Sokáig álldogált a kapu előtt, oly türelemmel, mint egy szerelmes, ki valakit vár. De nem várt ő senkit. Nem volt ő szerelmes sem, nem volt ő földi szerelmes, hanem isteni szerelmes volt, ki megért valakit, magába ölel egy életet, meztelenre vetkőztetve, hústól, testtől és átérzi, mintha az övé volna. Ebből a legnagyobb fájdalomból születik majd a legnagyobb öröm, hogy minket is megértenek egyszer és a többi idegen emberek is úgy fogadják szavunkat, életünket, mintha az övék volna.

Az, amit hallott apjáról, fogékonnyá tette mások szenvedésére is. Eddig azt hitte, hogy semmi köze sincs azokhoz, kik körötte élnek, Környeyhez, a részeges Szunyoghoz, Szolyvayhoz, a rossz ripacshoz, Dobához, ki folyton hallgat, meg szegény Pacsirtához. Igaz, első látásra érdektelenek mind, torzak és görbék, lelkük befelé kunkorodik. Nincs tragédiájuk, mert itt el sem kezdődhetnek a tragédiák. De milyen mélyek, mennyire atyjafiai mind.

Milyen hasonlatosak hozzá. Ha egyszer elkiáltja ezt, nagyot kiált. Csak hozzájuk van köze.

Ezt a tanulságot vitte magával. Keményebben, biztosabban lépdelt, hogy befelé indult a Petőfi-uccán. Az a vers, melyet fejében hordozott, rossz volt, nem is törődött vele. Majd másról ír, talán ezekről és arról, amit hallott, a verandáról, a hosszú-hosszú asztalról, melynél valamikor együtt ültek és ma már nem ülnek.

Jegyzet JKK, 279–281.

A regényben olyan változás megy végbe a költő szemléletében, mely voltaképpen KD életművén belül is tetten érhető, s amelyet 1922 márciusában a Füst Milán életművében észlelt műfajváltás(ok) nyomán körvonalaz:

A lírikus elhagyta múltját. Öntudatlan megnyilatkozásai öntudatosakká váltak. Az, aki hunyt szemmel nézett befelé, s az érzések meleg ködében járkált, kifelé tekint, észrevesz másokat is. A fiatal költő többnyire gyenge megfigyelője társainak, minél tartalmasabb, minél inkább foglalkozik önmagával, annál inkább az. De a férfikor jöttén van egy pillanat, hogy a külső világ is érdekli, s szeretetét, melyet eddig csak önmagára pazarolt, testvériesen sugározza az emberekre, megtöri őket tartalmával, átlelkesíti lírájával, s akkor lesz prózaíróvá is. Mert az idegen életek rajza is csak lírai munka: élni igazán egy más életet, s elképzelni, hogy aki nem én, az én vagyok.

Jegyzet Kosztolányi, Füst Milán, II., = Egy ég alatt, s. a. r. Réz Pál, Budapest, Szépirodalmi, 1977, 476–484. (Nyugat, 1922. márc. 16.)

Mindezt 1925-ben egy interjú alkalmával még határozottabban vallja:

Úgy látszik, a kor hozza magával, a fejlődés, hogy az ember eljut az epikához, hogy érdeklődni kezd mások iránt is. Regényemmel az a célom, hogy egy idegen életet annyira megéreztessek magammal és másokkal, mintha a tulajdon életem volna. A jó

regénynek mámorítóan szép hatása van. Olyan testvériséget revelál, amilyent még a legszebb vallások sem tudnak revelálni.

Jegyzet Márer György, Kosztolányi Dezső – papucsban = K. D., GyG, 201. (Ma Este, 1925. nov. 26.)

Ezzel állhat összefüggésben, hogy Ijas megjelenítése és szólama egyben a Pacsirta-beli világ ábrázolásának igen korán megfogant szándékát megjelenítő írásokkal szorosabb kapcsolatban áll. Ahogy arra a regény nem egy értelmezője rámutatott, A jó vidék (A Hét, 1908. aug. 23.), a Vidék (Élet, 1910. márc. 13.) s az Alföldi por (Élet, 1910. szept. 18.) olyan írások, melyekben KD a szabadkai világ megjelenítését célozta meg, s melynek eredményeként csaknem kivétel nélkül mindenki a két Sárszegen játszódó regényt: a Pacsirtát s az Aranysárkányt tartja számon. Érdemes mindháromból idéznünk:

A jó vidék ( A Hét, 1908. aug. 23.):

Ha figyelmesen és sokáig nézem őket, úgy találom, hogy itt ezerszerte rétegezettebb lelkek élnek, mint bárhol. Mindegyik egy elzárt, magába fordult bevégzettség. A fővárosban inkább csak típusokkal találkozom. A vidék azonban az egyéniségek világa. Csehovnak bizonyára igaza van, mikor azt írja, hogy a kisváros és a falu vagy nyárspolgárokat, vagy különcöket nevel. De ki olvasta meg, mi terem több: nyárspolgár-e vagy különc? […] El sem tudok például képzelni hidegebb és korrektebb arisztokratát egy előkelő főpincérnél. A főpincér: maga a fővárosi átlagintelligencia. Hideg és folyékony modorában semmi ízléstelenség. A fellépése biztos és imponáló. Bizonyára jobban el tudok vele csevegni, mint a vidék derék albírójával, s tájékozódottsága mozgékony újságíró-fürgeségénél fogva méltóbb társa a fővárosi embernek akárhány magába zárkózott trogloditánál; de ez nem a vidék inferioritását mutatja, hanem éppen érzelmi fölényét s a mi nyárspolgári összeszokottságunkat, a mi vidékiességünket. A vidéki éppen különös, nagyon is kicsinyes, de mindig mély

lelki életénél fogva bukdácsol síkos kultúránk jegén. Ott, a távol homokbuckákon, a por és betegség fészkeiben, hegyormok alatt kúszó apró városkák csendjében csodálatos, halvány, perverzül finom érzések nőnek. Ez az a hely, ahol minden szúnyogból elefánt lesz. Ez az érzések nagyítótükre, a gondolatok kristályosítója, a lángeszek szigorú, de jóságos dadája. […] Csak a mi általánosságokat átölelő városi szemünk durva, hogy arcukon nem veszi észre a kusza gondokat, és fülünk süket, amely az ernyedt csendből nem hallja ki ideges szívverésüket. Itt, ebben a sívó magányban bolyonganak álmatlan homlokkal azok a sápadt gyermekek, kikből később poéta lesz. […] A vidék azonban, amely csúf, kietlen és kultúrálatlan, de nem sekélyes és sohasem felületes, szabadon hagyja őket, hogy parlagon heverészve éljék a maguk különc életét, így lesznek különcök. Mi azt mondjuk: művészek. Íme, itt van: a komikus, a bámész, a lenézett és ezerszer elátkozott vidék, a jó vidék. Vagy: a mély vidék. Vagy inkább a tehetséges vidék. Ti vagytok megmondhatói, elhagyott akácos utcák, álmos, sárga házak, neuraszténiás vasárnap délutánok, végtelenbe nyúló unalmas ozsonnák, és te, csend, és te, beteg, vidékies holdfény, hogy mennyire igazam van nekem és nekik.

Jegyzet Kosztolányi Dezső, A jó vidék = K. D., ÁÓ, 308–310. (A Hét, 1908. aug. 23.)

Vidék ( Élet, 1910. márc. 13.):

Most, hogy pár napra idejöttem, úgy bámulom ezt a kisvárost, mint a falusi paraszt a villámvonatot. Milyen lassan cammog az élet. Sűrű, testes, nehéz érzések hullámzanak a kicsiny házak között, a hallgatag emberekben, a tárgyakon, amelyekbe szinte belevésődött sok öntudatlan év, sok eltűnt ember, sok semmivé vált érzés gemmája. Máshol mindez talán föloldódik. Föloldódik zajban, sírásban és kiáltásban, bosszúban és jótettben, egy világosan kimondott mondatban vagy egy költeményben. A poézis itt magukba az emberekbe és a tárgyakba szárad. Azért oly szomorúak. El nem mondott költemények emléke, hervadt

fájdalmak illata fáj itt és cselekedetek és gondolatok csenevésznek el, törpülnek vissza a semmibe, dalok némulnak el, anélkül hogy csak egyszer is fölharsannának. A tárgyak szinte kiáltani akarnak. Az emberek is mintha minden percben megszólalhatnának, hogy nagy-nagy titkokat meséljenek el, aminőkről – mi, fecsegők – nem is álmodunk. De a tárgyak mozdulatlanok. Az emberek pedig nem beszélnek. Semmi se fog megmutatkozni, és minden elmúlik. […] Hallgatás, átkozott csend a része, mint azoknak az embereknek, akik nem ismerik, vagy nem akarják ismerni a művészetet, és magukba temetik impresszióikat, hogy elhaljanak, megsemmisüljenek, és csendesen az életükké váljanak.

Jegyzet Kosztolányi Dezső, Vidék = K. D., ÁÓ, 424–425. (Élet, 1910. márc. 13.)

Alföldi por ( Élet, 1910. szept. 18.):

Most azonban, hogy itt vagyok Bácska fővárosában, a bor és a kedély fészkében, csak szomorúságot és kedélytelenséget érzek, és szeretném megírni az ellenkezőjét mindannak, amit eddig tereferéltek a hetedhét országra szóló murikról és a bácskai boldogságról. Ebben a nyárrá forrott őszben kétszeresen szomorú minden. […] Azoknak, akik tudnak és szeretnek írni, figyelmükbe ajánlom ezt a címet, és kérem írjanak hozzá egy regényt. Az alföldi por, a bácskai por az, amiről eddig még semmit sem hallottam. […] Azután magyarázatát lelitek annak is, hogy ez a bácskai metropolis miért a világ egyik legszomorúbb, legbetegebb és legsápadtabb városa. Mert hazugság, hogy vidám. Keserű ez a vígság, édes feleim, és vidékies akasztófahumor ez, ahogy itt mulatnak. A bor alján nem jókedv van, hanem valami nehéz, füllesztő balkáni méreg. Ez a város este, mikor széles utcákon, füllesztő porfelhőben elfekszik, olyan, mintha egy halott város lenne, egy ájuló múlt, emlékek és jövőre edző tervek nélkül. Az éjszakában piroslanak a korcsmaablakok, röfögnek a malacbandák, és részeggé gárgyult trombiták horkolnak, de

azért – ki ne érezné? – mindez nem vígság, hanem valami nekikeseredett, dekadensen ideges rezgése a mesterségesen fűtött agyaknak és szíveknek. […] Látnunk kell ezt a kopár és mérges földet víg asztalanul, félszegen és meztelenül. Jöjjön egy író, aki nemcsak adomákat mond a bácskai kedélyről, de valamit nagyot mer és akar. Itt ezer és ezer új tárgy várakozik rá. […] Vegye észre a ferde szájú, vidékies pletykát, a begubózott embereket, a rosszakaratot, amely mindenkit megszúr kifent nyelvével, az ásítást, a közönyt, a bácskai tespedtséget, és sápasszon el bennünket erejével és művészetével. Csehov legyen, aki a miénk, egy író, aki úgy lát, mint még senki, egy író, aki új és magyar.

Jegyzet Kosztolányi Dezső, Alföldi por = K. D., ÁÓ, 465–467. (Élet, 1910. szept. 18.)

Ha tetszik, akár e korai írásoktól is datálható a regény keletkezéstörténete. Ezekben azonban még főként a vidék kicsinyessége, tompasága iránti ellenszenv uralkodik, s a kívülálló távlata, a közösségérzés hiánya jellemző. S noha az Alföldi porban megfogalmazott cél megvalósulását, e vidék szomorúságának és lehangoltságának világ elé tárását KD Kárpáti Aurél olvasatában majd ténylegesen üdvözölheti: „nem a kritikát köszönöm meg neked, hanem az okosságot, a fényt, mely cikkedből árad. Rettenetesen szenvedtem eddig. Egy kritikusom azt írta, hogy a Pacsirta »kedves, derűs könyv«”

Jegyzet KDLN, 842. levél (1924. június 6.), 492.

– az 1910-ben megcélzott lehangoltság aligha mérhető az 1920-as években ténylegesen ábrázolthoz.

„A múlt”

Annak a világnak, melynek ábrázolását már egy jó évtizeddel a regény tényleges megírása előtt tervezte, 1924-ben már nyoma sem volt. Kosztolányi Dezsőné kötete a regényt A múlt című fejezetbe helyezi. A legfőbb kettősség, amely a regény keletkezésének körülményeit illetően fölmerül, talán nem is egy családtag sorsa, valóság és kitalálás, de a múltnak olyan megtapasztalása, mely időben és térben egyaránt válaszvonalat jelentett KD számára. A háború kitörésekor még semmit sem

sejt, mi több, 1914-ben még üdvözli is az eseményt mint olyat, mely egy utálatos kor végét ígéri: „Hadd jöjjön a vihar, és söpörje ki szalonjainkat. Csak valljuk be, hogy sok szemét van benne, és nem nagy kár azért, amit elpusztít. Mi eddig nem láttuk önmagunkat. Ha őszintén számot vetünk és mélyére nézünk posványos és podagrás társadalmunknak, észre kell vennünk, hogy az 1870-től 1914-ig terjedő kor nem visel majd valami nagyon díszítő jelzőt a leendő történész és társadalombölcsész előtt, s fanyalgó udvariassága, hamisított biedermeier szalonja, cukros, minden őszinteség nélkül való érzelgőssége egykor gyűlölt komikum lesz minden értelmes ember szemében. Érezni nem tudtak ezek az emberek – beszéljünk már múlt időben –, csak érzelegni. Igazat még pózból se mondtak egymásnak.”

Jegyzet Kosztolányi Dezső, Véres kovász =K. D., Füst, 80. (A Hét, 1914. okt. 4.)

Csaknem két hónappal később örömmel jelenti ki, hogy vége a mikszáthi adomázás korszakának a parlamentben, hol végre nem politikusokról, hanem politikáról van szó.

Jegyzet Kosztolányi Dezső, Avar. A folyosó és egyebek = K. D., Füst, 89–90. (A Hét, 1914. nov. 29.)

S még 1917-ben is meggyőződéssel ír arról, hogy voltaképpen nem lehet örülni annak, hogy a béke elveszett, hiszen igazi veszteség nem is történt: „Semmit se vesztettünk, mert semmit se kaptunk igazi értéket, csak aranyfátyollal takart rothadást, cukros keserűséget, hazugságot. Jaj nekünk, hogy nem voltak őszinték a nevelőink.”

Jegyzet Kosztolányi Dezső, Sorok a születésnapomról = K. D. Füst, 407–408. (Pesti Napló, 1917. júl. 22.)

Eközben már 1915-ben, mialatt öccse a hadszíntéren van, olyan sejtelem veszi hatalmába, mely utólag jövendölésnek is beillenék: „Csak egyet kérek tőled. Hozd vissza magad és vele együtt az élet rendjében való hitem. Mindig féltem a változástól. Írni is csak azért írtam, mert a változást nem bírtam elviselni. Arról írtam, hogy a városunkban megváltoztak az arcok, az utcák, és a poharak is másként állnak a pohárszéken, mint gyermekkorunkban. Sokszor riadok a sejtésre, hogy most olyan változások, olyan határok tolódnak majd elénk, amelyek idegenné tesznek mindent, ami eddig otthonos volt.”

Jegyzet Kosztolányi Dezső, Monológ = K. D., Füst, 107. (Nyugat, 1915. febr. 1.) (Kiemelés tőlem – B. K.)

Pár nappal később nap-

világot látott írásában pedig majdani regényéhez már egészen hasonló módon láttatja a múltba vesző világot. Érdemes hosszabban idéznünk:

Nagyon vigyázok, nehogy bármit is elmozdítsak a helyéről. Akkor valami baj történne. Itt minden feléje nyúl. Igen végzetesnek hiszem például az otthoni holmikat, ezt a faliszőnyeget és ezt a tálcakendőt, amely ezer boggal köti őt körül, és még búsabbá teszi itt a levegőt. Semmi se olyan bús, mint a polgári jóság. Szeretettel horgolják otthon az ilyen faliszőnyegeket, tálcakendőket, s az egyhangú napjaikat, a másokért feláldozott életük minden motívumát is beléjük horgolják. Akinek adták, az már más iskolán nevelkedett. Sokáig vergődött, amíg végre odaakasztotta a falra, és a vizespohár meg a palack alá terítette, a fatálcára. Ha azonban vendége jött, aki észrevette, akkor kinézett az ablakon. Úgy látszik, ezeknek a régi jó lelkeknek a szeretete nemcsak puha, de kemény is. Azt akarja, hogy mi is állandóan érezzük és megosszuk velük az életüket, amely éppoly fájó és jóságos, mint a faliszőnyeg vagy a tálcakendő. Mindegy, ezek most talizmánok, és mindennél jobban várnak rá. […] A váróteremhez hasonlít az ilyen szoba. Van benne valami nyilvános. Köze van az egész világgal. Európa, a mai zaklatott világ van itt, kicsinyben, egy pillanatfényképben. Másrészt a polgári életünk emlékeit is konzerválja. Fogalmat ad, hogy éltek azelőtt, mint Pompeji megkövült tárgyai. Ezt a szobát is leöntötte a láva. Mindene jelentős, mert mindene jelkép. Érdekes, hogy a naptár is érintetlen. Falinaptárja még mindig azt mondja, hogy július 27-e, hétfő van.

Azóta áll az idő: őt várja.

Jegyzet Kosztolányi Dezső, Az ő szobája = K. D., Füst, 111–112. (A Hét, 1915. febr. 7.)

Csaknem egy időben akar változást és változatlanságot. KD kettős viszonyulását a még fönnálló, majd a megszűnt Birodalomhoz alapvetően meghatározta az a kettősség, melyet a negyvennyolcas nagyapa s a Monarchia középosztályához tartozó apa jelölt ki számára. Ahogy

Gerő András fogalmaz, osztályuknak „politikai kétlelkűség” a sajátja, mely a fönnálló rendszer betartását, de el nem fogadását jelenti.

Jegyzet Gerő András, Egy viselkedésforma ellentmondásai a századelőn = Számadás: Az Eötvös Loránd Tudományegyetem XX. századi Magyar Irodalomtörténeti Tanszéke rendezésében Kosztolányi Dezső születésének 100. évfordulóján az életműről tartott tudományos ülésszak előadásai és a hallgatói pályázat díjnyertes dolgozatai, szerk. Fráter Zoltán, Budapest, ELTE, 1985, 17, 18.

A Kosztolányi családban a gyerek KD időről időre történeteket hall a negyvennyolcas honvéd nagyapáról, miközben apja iskolaigazgatóként annak a hivatalos életnek kell, hogy megfeleljen, melytől megélhetése függ. A magatartás kettősségének „modellhelyzete”-ként mutatja be Gerő a tényt, hogy Kosztolányi Árpád iskolaigazgatóként április 11-ét ünnepel, március 15-én viszont, mely hivatalosan nem elfogadott ünnep volt, iskolaszünetet rendel el.

KD e kettős örökségét voltaképpen megőrzi, s tükrözi a regény. Király István az író egész írásművészetét ennek jegyében értelmezi, midőn így fogalmaz: „Három vonás elemezhető ki írásaiból az általa feltételezett monarchikus mentalitás fő ismérveként: egyrészt egyfajta sajátos ambivalencia, hasadtlelkűség, másrészt radikális befelé fordulás, harmadrészt pedig, mint a kettő szintézise, valamiféle ironizált, átesztétizált tragikusságérzés, az ő szavával szólva »majdnem tragikusság«.”

Jegyzet Király István, Kosztolányi Dezső és a Monarchia = K. I., Útkeresések, Budapest, Szépirodalmi, 1989, 133.

SzegedyMaszák Mihály a Monarchia regénybeli megjelenését vizsgálva állapítja meg: a Pacsirtában „[a] visszaemlékezés mintegy kisajátításnak mutatkozik. 1848 és 1867 képviselete ugyanúgy kétes színben tűnik fel, mint Füzes Feri és Hartyányi Olivér vitája Isten létéről. A múlt elhasználódása döntő szerepet játszik a regényben.”

Jegyzet Szegedy-Maszák Mihály, A kettős Monarchia emléke a magyar irodalomban = A magyar irodalom történetei, szerk. Szegedy-Maszák Mihály, Veres András, Budapest, Gondolat, 2007, III, 98.

Nem tudni, mennyi az irónia s mennyi a komolyság abban a nyilatkozatban, melyet KD 1920-ban arra a körkérdésre ad válaszként, milyen korban élne szívesen: „A magyar aranykorban szerettem volna élni: születni 1867-ben és meghalni 1914ben, szívszélhűdésben.”

Jegyzet [szerző nélkül], Milyen korban szeretne élni? = Színházi Élet, 1920, 9. évf., 14. sz., 3.

Hogy a trianoni veszteségek megviselték, azt

nem csupán a Vérző Magyarország című vállalkozásban való részvétele, de az is mutatja, mennyire számkivetettnek érezte magát ebben az időben. Abban az évben, melynek végén belefog regényébe, Reményi Józsefnek meglehetősen kiábrándult levelet küld (részletet közlünk):

Nekem pedig az írótárs [?] vagy, aki itt nagyon-nagyon hiányzik. Egyre mélyebben süppedek a magányomba, olyan mélyen vagyok már benne, hogy fülem se látszik ki. Ma már annyira össze van itt zavarva minden, művészet, érdek, politika, hogy senki sem mer megnyilatkozni, s az, aki szereti a magyarságot, mint én, teljes némaságra van kárhoztatva, nem külső eszközökkel, mert szabadon kimondhatnám és megírhatnám, amit akarok, hanem természetesen a hatóerők folytán. Ez a hallgatás kényelmes, de elfanyarít, a küzdelem hiánya elsorvasztja izmaimat, s érzem, visszahat művészetemre is. Itt legfölebb azt remélheti egy magyar, hogy kegyesen megbocsátják neki magyar voltát, egyebet nem. Kimutatást tudnék neked közölni, hogy a »kurzus«-nak nevezett időben egyedül az ellenpárt emberei [olvashatatlan] hírt, népszerűséget, vagyont. Színpadon, irodalomban egyedül ők érvényesülnek, csak azért is.

[…]

Mindenki nyomorúságának áldozata itten. El se képzeled, hogy a trianoni béke milyen pusztítást visz végbe emberekben, művészetben, irodalomban. Koporsókban fizetjük a jóvátételt.

Jegyzet KDLN, 804. levél (Budapest, 1922. május 25.), 471–472.

Az Alföldi porból áradó fájdalom aligha mérhető a későbbihez, melyből aztán valóban megszületett az a regény, mely önkritikát éppúgy magába foglal, ahogy az örökre letűnt világ fölött érzett veszteség érzetét kelti.

1921-ben megjelent KD Nero, a véres költő című történelmi regénye, melyért az író Péczeli-díjat kapott. Három évvel később látott napvilágot

következő nagyprózai alkotása, a Pacsirta, melyet a méltatások jó része lélektani regényként tartott, illetve tart számon.

Ha végezetül megkísérelnénk mérlegelni, hogy KD a húszas években mit valósított meg korai elhatározásából, melyben az alföldi világ ábrázolásának szándékát és szükségességét fogalmazta meg, az életmű folyamatát tekintve talán érdemes föltenni a kérdést, menynyiben jelent mást a Pacsirta, mint előző regénye, a Nero? 1910-ben, Petronius Arbiterről szóló írásában KD így gondolkodik: „Olvasás közben gyakran elmosolyodom a hasonlóságon, és megismerem a Nero-korabeli kérkedőkben, pazarlókban, őrjöngőkben a mai hadigazdagokat. Aztán végiglúdbőrzik hátamon a hideg. Mégis egy óriási műveltség romlását látom itt. Arra gondolok, hogy a mai, európai kultúra is épp így bomladozik ezekben a napokban.”

Jegyzet Kosztolányi Dezső, Petronius Arbiter =Ércnél maradóbb, s. a. r. Réz Pál, Budapest, Szépirodalmi, 1975, 12. (Pesti Napló, 1910. márc. 9.)

Király István erre az írására is utalva fogalmazta meg a következőt: „Ha 1914 előtt a Habsburg Császárság hatott még úgy Kosztolányirara, mint a Római Birodalom kései mása »hanyatló, de még mindig aranyban ragyogó« világ: a világháború élménye nyomán már Európa egyszerre látszott ilyennek. […] A század eleji európai krízistudat egyik legművészibb kifejezői közé tartozott.”

Jegyzet Király István, Kosztolányi Dezső és a Monarchia = K. I., Útkeresések, Budapest, Szépirodalmi, 1989, 137.

Ugyanennek a tanulmányának az elején pedig leszögezi, hogy „Kosztolányi volt a századelő jelentős magyar művészei közt Füst Milán, Karinthy Frigyes, Szomory Dezső, Krúdy Gyula és Molnár Ferenc mellett a leghangsúlyozottabban »monarchikus« író. […] Az elsők közt vette észre, hogy van egy szellemi Monarchia is; egy közös intellektuális-művészi mentalitás.”

Jegyzet Király István, Kosztolányi Dezső és a Monarchia = K. I., Útkeresések, Budapest, Szépirodalmi, 1989, 131–132.

Annak ellenére vagy épp azzal együtt, hogy az regény erőteljes életrajzisága tagadhatatlan, talán azt sem túlzás állítani, hogy KD e művében egyszersmind olyasféle történelmi (pillanat)képet alkotott a Monarchia utolsó óráiról s egyben a Trianon előtti

Magyarországról, mely a következő (két, igencsak távoli időpontban is megfogalmazott) történelemszemlélet érvényesítéseként is fölfogható. 1906-ban a forradalomról közölt írásában így vélekedik: „A francia forradalom története hamis, mert csak a Robespierreekről, a vérontásokról, a szörnyűségekről szól, s megfeledkezik arról a kövér francia pékről, ki egy este nyolc órakor nyugodtan zárta be körúti boltját, és dudorászva hazaballagott.”

Jegyzet Kosztolányi Dezső, A forradalom = Kosztolányi Dezső, ÁÓ, 191. (Budapesti Napló, 1906. aug. 8.)

1921-ben pedig, a mozgókép adta lehetőségek kapcsán, a következőképpen gondolkodik el a történelemábrázolásról: „Mindegy, hogy maga az esemény jelentéktelen. A betűvel való történetírásból éppen ez hiányzik. Csak ünnepnapjaink vannak, de a csöndet és eseménytelenséget, az élet múlását nem érezzük. […] Képzeljétek el, hány régészeti könyvet és történelmi értekezést pótolna az, hogyha csak egy százméteres filmen is láthatnók, amint a Via Appián áthalad nem Julius Caesar, csak egy római csirkefogó, fütyürészve, a napfényben hunyorogva, vagy egy pék, zsemléskosárral a hátán.”

Jegyzet Kosztolányi Dezső, Mozi és történelem = K. D., ÉP, 144. (Színházi Élet, 1921. szept. 11–17.)