Aranysárkány fejléc kép
Bibliográfiai adatok
 
Bevezetés a jegyzetekhez  
A JELEN KÖTET ÉS ELŐTÖRTÉNETE  
Olyan kötetet kap most kezébe az olvasó, amellyel a Krk
*
Mikszáth Kálmán összes művei. Szerk. Bisztray Gyula, Király István. Budapest: Akadémiai. 1958– [OSZK]
 mindeddig adós maradt. A sorozat 40.
*
Mikszáth Kálmán összes művei. 40. Elbeszélések 14, 1889–1891. Szerk. Bisztray Gyula. Budapest: Akadémiai, 1975. [OSZK]
 és 41. kötetének
*
Mikszáth Kálmán összes művei. 41. Elbeszélések 15, 1891–1893. Szerk. Bisztray Gyula. Budapest: Akadémiai, 1978. [OSZK]
 1978-as megjelenése után sor került a 37.
*
Mikszáth Kálmán összes művei. 37. Elbeszélések 11, 1885–1886, kiad. Rejtő István, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1980. [OSZK]
 (1980) és a 38. kötet
*
Mikszáth Kálmán összes művei. 38. Elbeszélések 12, 1886–1887, kiad. Rejtő István, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1985. [OSZK]
 (1985) kiadására, de a 39-ére
*
Mikszáth Kálmán összes művei. 39. Elbeszélések 13, 1888. szerk. Szegedy-Maszák Mihály, Fábri Anna, S.a.r. Hajdu Péter. Budapest: Argumentum Kiadó. 2001. [OSZK]
 mostanáig nem. Ennek okait ma már nem lehet teljes pontossággal kideríteni; olyasmit hallani, hogy Bisztray Gyula, a 40.
*
Mikszáth Kálmán összes művei. 40. Elbeszélések 14, 1889–1891. Szerk. Bisztray Gyula. Budapest: Akadémiai, 1975. [OSZK]
 és 41. kötet
*
Mikszáth Kálmán összes művei. 41. Elbeszélések 15, 1891–1893. Szerk. Bisztray Gyula. Budapest: Akadémiai, 1978. [OSZK]
 kiadójának halála után szerzői jogi problémák merültek fel az örökösök és a kiadás folytatója között, és Rejtő István ezek miatt kénytelen volt bizonytalan időre elhalasztani a kötet kiadását. Mindez azt sejteti, hogy Bisztray már dolgozhatott a kötet kiadásán. Bisztray Gyulának a Krk-sal
*
Mikszáth Kálmán összes művei. Szerk. Bisztray Gyula, Király István. Budapest: Akadémiai. 1958– [OSZK]
 kapcsolatos kéziratos jegyzetanyaga a Magyar Tudományos Akadémia Mikszáth Kálmán Kutatócsoportjának birtokában van, innen azonban a jelen kötettel kapcsolatban gyakorlatilag semmi sem került elő. A kiadás munkálatainál tehát mindent elölről kellett kezdeni. Lássuk azonban, pontosan mi volt az a „gyakorlatilag semmi”, ami mégiscsak rendelkezésemre állt az indulásnál. Volt egy lista azon novellákról, melyeket a kötetnek tartalmaznia kell. Ez természetesen az életműkiadás szerkesztésének logikájából adódik, hiszen az anyaggyűjtés nem történhetett kötetenként, hanem nagyobb időszakokat egyszerre kellett átfognia. Az viszont nem derült ki, hogy ezt a listát ki készítette. De még magának a kötet novellaanyagának a felülvizsgálata is szükséges volt, hiszen az öröklött lista tartalmazta például MK A magyar nép bogarai
+
Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]
 c. írását, amely egyrészt egyáltalán nem elbeszélés, másrészt már csak azért sem szerepelhet az 1888-as elbeszélések között, mert MK 1888. május 3-án ugyan valóban közölte ezt a szöveget a Pesti Hírlapban
*
Pesti Hírlap. Politikai napilap. Budapest, Légrády Testvérek. 1878–1944. [OSZK]
, de ez Az igazi humoristák
+
Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]
 c. 1879-es gyűjteményének egyik darabja, amely már meg is jelent 1968-ban a Krk 54. kötetében
*
Mikszáth Kálmán összes művei. 54. Cikkek és karcolatok 4, 1878-1879., szerk. Bisztray Gyula, Király István, S.a.r. Bisztray Gyula. Budapest: Akadémiai. 1968. [OSZK]
 (Bisztray Gyula szerkesztésében), és a Krk
*
Mikszáth Kálmán összes művei. 54. Cikkek és karcolatok 4, 1878-1879., szerk. Bisztray Gyula, Király István, S.a.r. Bisztray Gyula. Budapest: Akadémiai. 1968. [OSZK]
 jegyzetei fel is tüntették ezt a másodközlést. A lista tartalmazott néhány kétes hitelességű darabot is, melyeket (alább részletesen közölt megfontolások alapján) mint nem hiteles szövegeket mégsem vettem fel a kötetbe. Felvettem viszont A főváros közgyűléséből
+
Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]
 c. szöveget, melyet a lista nem tartalmazott. Tehát a válogatást alaposan felül kellett vizsgálni. Ebben nagy segítséget jelentett Bellágh Rózsa, az OSZK munkatársa, aki a PH
*
Pesti Hírlap. Politikai napilap. Budapest, Légrády Testvérek. 1878–1944. [OSZK]
 és a N
*
Nemzet. Főszerk. Jókai Mór. Budapest, Athenaeum, 1882-1899. [OSZK]
 számait szemlézte, a listán nem szereplő MK-írások után kutatva, amiért őt hálás köszönet illeti.  
A listán szereplő elbeszélések többségéről örököltem gépírással készült kiadói kéziratot is, amely azonban korrektúrázatlan volt, semmiképpen sem felelt meg a kritikai szövegkiadás követelményeinek, és egy helyen mintha még némi „cenzúrázás” nyomát is magán viselte volna ( A nagyreményű Öregúr
+
Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]
 c. írásból hiányzott mindkét célzás az öregúr zsidó származására).  
Rendelkezésemre álltak ezen kívül fénymásolatok az elbeszélések kéziratainak többségéről és a Pesti Hírlap
*
Pesti Hírlap. Politikai napilap. Budapest, Légrády Testvérek. 1878–1944. [OSZK]
 tárcarovatában megjelent közlések egy részéről. Ezek a fénymásolatok kivágások voltak, amelyek csak a szövegeket tartalmazták, és nem derült ki belőlük, hogy a PH
*
Pesti Hírlap. Politikai napilap. Budapest, Légrády Testvérek. 1878–1944. [OSZK]
 mely számából valók.  
Egyetlen novella, a Hivatalos észjárás
+
Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]
 esetében kiadói jegyzetek is maradtak rám. Ezen a mintegy három gépelt oldalnyi szövegen semmi nem árulkodik arról, hogy ki készítette, de az egész teljességgel használhatatlannak bizonyult. A szöveg nagyobb része egy olyan fejtegetés volt, amely tartalmi kritériumok alapján próbálta igazolni MK szerzőségét. Olyan elbeszélésről van szó, amelynek kézirata megtalálható az OSZK-ban, szerzősége tehát vitathatatlan.  
A szövegkiadás és a jegyzetapparátus elkészítése során tehát nem volt mire támaszkodni, mindent elölről kellett kezdeni. Egy korábbi stádiumban Mátis Lívia készített szövegkritikai jegyzeteket a fennmaradt kéziratok egy részéről, amiért ezúton mondok neki köszönetet. Munkáját egy új koncepció alapján szintén teljesen átdolgoztam.  
 
HÁROM KIHAGYOTT ELBESZÉLÉS  
A Krk jelen kötetének
*
Mikszáth Kálmán összes művei. 39. Elbeszélések 13, 1888. szerk. Szegedy-Maszák Mihály, Fábri Anna, S.a.r. Hajdu Péter. Budapest: Argumentum Kiadó. 2001. [OSZK]
 egykori előkészítői beválogatták a Pesti Hírlapban
*
Pesti Hírlap. Politikai napilap. Budapest, Légrády Testvérek. 1878–1944. [OSZK]
 megjelent A kelepce ( Pesti Hírlap
*
Pesti Hírlap. Politikai napilap. Budapest, Légrády Testvérek. 1878–1944. [OSZK]
, 1888. április 17., 10. évf., 107. sz. (1., 2.1.) „A Pesti Hírlap tárcája” rovatban) és A parádés kocsis ( Pesti Hírlap
*
Pesti Hírlap. Politikai napilap. Budapest, Légrády Testvérek. 1878–1944. [OSZK]
, 1888. május 29., 10. évf., 148. sz. (1., 2., 3.1.) „A Pesti Hírlap tárcája” rovatban) című írásokat nyilván stiláris érvek alapján. A két írás két egymást követő hónapban és azonos X jelzettel jelent meg, tehát biztosra vehetjük, hogy azonos szerzőtől származnak, hitelességüket együtt kell megvizsgálni.  
MK e korszakban írott és a Pesti Hírlap
*
Pesti Hírlap. Politikai napilap. Budapest, Légrády Testvérek. 1878–1944. [OSZK]
 tárcarovatában megjelent írásainak döntő többségének fennmaradt a kézirata. Ettől a kézirat hiánya még nem zárja ki MK szerzőségét, hiszen az 1888-ban a PH-ban
*
Pesti Hírlap. Politikai napilap. Budapest, Légrády Testvérek. 1878–1944. [OSZK]
 megjelent 28 novella közül annak a háromnak a szerzősége is kétségtelen, melyeknek nem maradt fenn a kézirata. A Minden asszony, asszony
+
Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]
 c-t MK felvette egyik kötetébe is. Az ötödik prófétát
+
Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]
 Rubinyi Mózes válogatta be a Hi
*
Mikszáth Kálmán munkái. Hátrahagyott iratok. (A Jk folytatása.) 1-19. köt. Szerkesztette és sajtó alá rendezte Rubinyi Mózes. Budapest, Révai Testvérek, 1914–1918. [OSZK]
 közé, márpedig ő még MK életében végezte a válogatást A reciprocitás
+
Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]
 pedig a Huszár a teknőben
+
Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]
 c. később kötetbe is felvett elbeszélés első kidolgozása. Mindenesetre az ilyen kézirat nélküli novellák számát ez a két azonos kéztől származó írás az adott évben háromról ötre emelné.  
Az X jelzés nem szerepel MK azonosított írói álnevei között, nem szerepel Rubinyi Mózes listáján sem (Mikszáth Kálmán hátrahagyott munkái.
*
Mikszáth Kálmán munkái. Hátrahagyott iratok. (A Jk folytatása.) 1-19. köt. Szerkesztette és sajtó alá rendezte Rubinyi Mózes. Budapest, Révai Testvérek, 1914–1918. [OSZK]
+
Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]
 Hi 1, IV-V.). Másrészt ez a betű hangértékilcg azonos a szerző vezetéknevének jellegzetes központi mássalhangzócsoportjáéval: miXáth, (sőt mIKSZáth). Iskolai okmányok egy részén neve ezzel az írásmóddal szerepelt. Az állítások ellenőrizhetősége kedvéért itt közlöm a két nehezen hozzáférhető szöveget.  
A KELEPCE  
Nincs igézetesebb valami, mint egy szőke női arc, mikor a szomoruság árnya lebeg rajta. A merengő kék szemek, a bu halványsága az arcon, a csüggedten meghajtott fő az aranyszőke fürtökkel. Ki ne indulna meg ezek láttára!  
Az alispán is ilyen szomorunak találta egy idő óta az ő leánykájának arcát.  
A szép szőke Esztike szomoruan járt-kelt a házban, hallgatagon, magába vonultan. Legszívesebben a kertben időzött, valamelyik árnyas szögletbe húzódva. Az ebédnél alig nyúlt valamihez. A vacsoránál szintén. Néha könyek szöktek a szemébe.  
Az alispánnak, Kesztölczy Fábiánnak szeget ütött a fejébe a nagy étvágytalanság.  
- Ez a tacskó szerelmes, - konstatálta magában. - Milliom adta, fülig szerelmes.  
Hallatlan, alig nőtt ki a kurta ruhákból, már szerelmes. Hát hiszen majd elejét veszszük.  
De kibe szerelmes? Ki az a gézengúz, a ki meg merészelte zavarni a fejét?  
Az alispán jó emberismerő volt. Tudta, hogy a leányból kilenc inkvizítor se veszi ki a titkot. Ismeri ő ezeket a kis bolondokat. Ezek ilyenkor álmodoznak, koplalnak és halni készülnek. Meghalni egy édes titokkal a szívben. Pedig bizony még egyikük sem halt meg a szerelemtől.  
De azért majd kiveszi ő azt a titkot.  
Másnap az ebédnél az alispán, mikor a poharát kezébe vette, közönyös hangon igy szólt:  
- Holnap hajnalban nagy esemény lesz, leány. Párbaj.  
Hirtelen fölhajtotta a poharat, de a mögül ráfigyelt az Esztike arcára. Adtam most neki egy bogarat, mosolygott magában. Ha szerelmes, akkor e szóra megdöbben. Azonnal remegni kezd azért a himpellérért.  
Esztike csakugyan megrezzent kissé, de eléggé megtartotta hidegvérét.  
- Párbaj? — kérdé halk hangon.  
Hm, érdeklődik a kis macska. No, majd befutunk neki.  
- Micsoda? Párbaj! De az ám, milliom adta. Tiz lépésről s addig lőni, a mig az egyik ott marad. Valamelyiknek húzzák már a harangot.  
A haranghuzásra csakugyan megrezzent a lányka. Aggódó tekintetet vetett apjára.  
- Kik párbajoznak? kérdé.  
- Jaj szivem, azt nem lehet megmondani. Ez becsületbeli titok.  
Esztike lehajtotta fejét s egy darabig hallgatott. Aztán újra megszólalt:  
- A vármegyétől?  
Hm, hát a vármegyénél van a kedves.  
- Ugy van, a megyétől. Azok verekednek.  
A leány arca kipirult, meg elsápadt. Mohón vágott közbe:  
- Főtisztviselők?  
Most mindjárt elárulja magát a kis oktondi - gondola az alispán. Roppant tetszett neki a leány zavara. No, ha végre is főtisztviselőbe szerelmes, hisz az nem olyan nagy baj. De ki lehet köztük? Aligha nem a sápi szolgabíró! Az ugy is körülötte lebzselt mindig.  
- Persze főtisztviselő, szólt. Eltaláltad.  
A lányka arca földerült. Kedves mosoly futott át rajta s oly hálásan nézett az alispán-papára, mint még soha.  
Az alispán azonban komoly arcot vágott. Hát igy vagyunk! Nem a főtisztviselő urakért aggódik a kisasszony. Azokat szívesen beleresztjük a halál torkába. Már most bizonyos, hogy valamelyik legyeskedő aljegyzőbe vagy alszámvevőbe szerelmes. Ezt csakugyan nem lehet tűrni.  
Más oldalról kezdte meg a támadást.  
- Azaz hogy, szólt, remélhetőleg főtisztviselő.  
- Hát nem bizonyos, édes apám?  
- Éppenséggel nem.  
Eszti bámulva nézett az apjára.  
- Hiszen, ha holnap lesz a párbaj, - dadogá - csak kell már tudni, kik verekednek?  
Az alispán titkolódzó arcot iparkodott ölteni.  
- Épen ez, - szólt hallatott hangon, óvatosan körülnézve. Ha megígéred, hogy titokban tartod, elmondom az esetet.  
- Igérem.  
- Egy angolról van szó, lelkem, kezdé az alispán. Egy vörös pofaszakállas, kenderszőke hajú angolról, a milyennek egyáltalán ismeretesek az angolok, hosszú egyenes orral és vizszinü hideg szemekkel, a mik azt bizonyítják, hogy a gentleman erélyes ember és biztos nyugodtsággal céloz. Képzeld édesem, ez az angol alig hogy beteszi a lábát a megyébe, valamin felbőszül és nyilvános helyen azt mondja, hogy a megyei tisztikar ostoba. Kérdőre vonjuk. Az angol erre udvariasan kijelenti, hogy ő ezt csak a tisztikar ifjabb tagjaira értette. No, ez nyilt provokáció. Tisztában voltunk, hogy verekedni akar. Mind ilyen bolond az angol, kicsikém, hanem kitűnően lőnek, roppant kitűnően. Nos hát ma este összegyűlnek a fiatalok és sorsot húznak egymás közt, ki verekedjék meg a gentlemannel. Hajnalban már meg lesz a párbaj az én külső majoromban, én magam megyek ki megtenni az előkészületeket. Azonal indulok. Az alispán oly természetes hangon mondta el ezeket, hogy nem lehetett kételkedni benne.  
- És mindenki... kérdé a leány rosszul színlelt nyugodtsággal, reszketeg hangon. Mindenki ott lesz... azon a sorshúzáson?  
- Ugy van, rangkülönbség nélkül az összes vármegyeházi ifjúság, kivéve persze azokat, a kik ma épen hivatalos küldetésben járnak valamerre. Nemsokára fölkeltek az asztaltól. Az alispán befogatott, azután szobájába ment és behivatta a huszárját.  
- Hé, Mihály, ha én kendnek most csöngetni fogok, azt kend meg nem hallja. Akármilyen dühösen csöngetek, süket marad rá. Érti?  
-Értem.  
A huszár távozott Az alispán behivatta Esztit.  
A lányka bejött. Leverten, nyugodtan nézett apjára. Tudta, hova megy s azt is, hogy nemcsak a szolgabirókat akarják agyonlőni a majorban.  
- Csak reggelre jövök haza édesem — szólt az alispán.  
- Igenis, édes apám - monda a leányka csüggedten.  
- De ejnye ni - kiáltott föl az alispán, mintha most jutna valami az eszébe. Majdnem elfelejtettem ezt a dolgot.  
Csöngetett a huszárra, a ki persze nem jött.  
- Milliomadta, dühöngött az alispán, hol marad az a Mihály? Bizonyosan leitta magát az akasztófa. Nekem pedig sietnem kell.  
Aztán leányához fordult:  
- Igaz ni, Esztikém. Kérlek, ha megjő Mihály, add át neki ezt a csomag aktát vigye el valamelyik tisztviselőnek s mondja meg annak, hogy az esti vonattal utazzék B.falvára és személyesen adja át a szolgabiróságnak. Holnap a déli vonattal visszavárom, jöjjön egyenesen hozzám.  
Ezzel az alispán kisietett.  
- Apám, - kiáltott utána csengő hangon Eszti - kinek adja át Mihály az iratokat?  
Mindegy lelkem, akárkinek.  
Az alispán fölvetette magát a kocsira. No már most benne van a tacskó a kelepcében, mormogá elégedetten. Most kisül, ki a don Jüan. Mert az bizonyos, hogy ahoz küldi az aktákat. Egyszerűen elutaztatja, hogy ne lehessen este a sorshúzásnál, majd hajnalban a majorban.  
A majorban pedig nem öltek meg senkit hanem estére vig társaság verődött öszsze, mely poharazás közt tölte az éjt Hajnalban az alispán hazahajtatott.  
Mire hazaért Eszti még nyugodtan aludt.  
- E szerint az ipszét elutaztatta. Különben bezzeg nem aludnék ily édesdeden.  
A reggelinél az alispán sötét ráncokba szedte ábrázatát hadd gyanítsa a leány, hogy valakinek beharangoztak. Az azonban még csak kíváncsiságot sem árult el a párbaj eredménye iránt Ettől ugyan agyon szúrhatják, vághatják az egész vármegyét, azon az egyen kivül.  
A délelőttöt az alispán a hivatalban töltötte s csöndes flegmával várta a jelentkező ideált. Néha órájára nézett. No, most érkezett meg a vonat. Azonnal itt lesz.  
Nemsokára csakugyan félénk kopogtatás hangzott az ajtón s belépett alázatosan hajlongva, hóna alatt egy nyaláb aktával, kopott kabátban - a napidíjas irnok.  
... A szegény napidíjas ugyan törhette a fejét azon, miért nevezték ki oly rohamosan (a miért eddig hiába pályázott) - valahova messze a tótok közé egy járásbírósághoz valóságos írnoknak.  
A PARÁDÉS KOCSIS  
- Mihály!  
A vén elcsapott parádés kocsis napjában sokszor hallja megcsendülni ezt a szót. Hol dörgő visszhangtól kisérve, mintha az ambituson csendülne végig, hol elmosódottan, mintha a szobából hangzanék ki, de mindig szárazon, parancsolóan, késedelmet nem tűrően. Az öreg Mihály fölcsapja fejét, aztán csüggedten ereszti le megint. Nem hivja őt senki. Csak a képzelet pajzánkodott vele.  
Nem is hivja őt soha senki többé. Más kocsis illeg a hintó bakján, mikor a nagyságos ur a városba megy, más hordja föl az üvegeket, mikor vendégség van a háznál, más viszi le ölben a kocsihoz a potrohos jegyzőt, e gyöngédséget nyilvánvaló okok miatt gyakorolva. Mert őt, szintén nyilvánvaló okok miatt (nagyon meg találta szeretni a vidámító nektárokat, s ezeknek áldozva, egyszer elhajtották a lovakat) elcsapták. A lovak visszakerültek, de ő nem az uri házba.  
Az öreg Mihálynak keservesen esett a változás. Már egy éve annak, hogy oda a kocsisi méltóság, de azért még mindig hallja ura hangját, azt a megszokott, az ő szivének édes hangot, mely szavakban legtöbbször csak ily röviden hangzék: Mihály! Máskor valamivel hosszabban: Mihály, akasztófa virága, hol a pokolban maradsz?  
Most már nem törődik senki vele, jön-e, marad-e, a pokolban van-e, vagy más egyéb helyen?  
Pedig Mihály érzi, hogy nem húzza ki sokáig igy. Neki életföltétel a parádés kocsisság. Neki batkát sem ér az élet, ha a sarkantyúját nem pöngetheti; maradhat a korcsmában hajnalig (és tényleg marad is), leihatja magát a sárga földig (és tényleg le is iszsza), de mit ér az ilyen mulatság, ha a nagyságos ur utólag le nem szidja érte. Fogat is látható a városban elegendő, kettős, négyes, toporzékoló paripákkal, uri címerekkel, de mit ér, ha nem ő ül a bakon?  
Annyira hozzá volt ő nőve az uri házhoz, honnan örökre kizárták, hogy nemigen éli tul a válást. Hm, Mihály már el is képzelte a véget. Egy darabig csak elődöng az utcákon, egyszer szilárd léptekkel, másszor kissé ingatagon, de mindig búbánatosan, aztán mikor már sok lesz a búbánat, lefekszik és itt hagyja ezt a keserűség, szomorúság és szőlővenyige termő csúf sárgolyóbist, testét beteszik egy gyalulatlan koporsóba, valami görhes gebe kihúzza a temetőbe (őt, a ki mindig négyes fogatokon járt!), bevetik a nyitott sir szájába, a hol senki se ejt egy szánakozó szót, ráhantolják isten nevében a sirdombot, melyre nem állíttat semmiféle uraság síremléket: itt nyugszik az öreg Mihály, a ki az urát híven szolgálta három kapituláción át.  
A fővárosban élt azóta szűken, nyomorúságosan. No, de ő nem sokat tartott a városról. Mit ő neki ezek a fotó-futó alakok, a kik közt nincs egy igazi formájú ur se. Ha nagyon elfogta a honvágy, elsétált ahoz a szállodához, a hova a vidéki urak szoktak beszállani, néha csengő fogatokon, uri határokon érkezve, és elgyönyörködik rajtuk. Azután fájó szívvel botlott odább s addig botorgott szomorúan, leverten az uton, a mig szerencsésen bebotlott az Arany holdvilágba.  
Egy éjjel, midőn az Arany holdvilág már elfogyott, azaz az megmaradt, hanem elfogyott benne a Mihály hitele, s hazafelé volt menőben, a mint mogorván, összehúzódva kullogott előre egy sötét utcán, egyszerre egy szó üté meg füle dobját  
-Mihály!  
Az elcsapott parádés kocsis azt hitte, ég, föld összeomlik s rászakad a nagy nehéz menyboltozat. Mihály! Ez a csengő hang, melyet félénken, reszketegen hozott hozzá az éji levegő, de melyet megismert volna ezer hang közt is. Mihály a hang felé fordult.  
Egy karcsú női alak állt egészen a fal mellé szorulva, Délceg, magas alak, sötét kendővel fején, vállán, mit dideregve vont össze. Mihály azt hitte, álmodik.  
- Nagyságos kisasszonyom! dadogá.  
- Én vagyok, Mihály, szólt lihegő, fojtott hangon a leány. Ne kérdjen semmit de az isten nevére kérem magát vigyen valahova.  
Mihálynak megállt az esze. öt kéri, hozzá könyörög összekulcsolt kézzel a kisasszony, az a büszke leány, a ki a szolgabiróval is csak félvállról beszélt. Mozdulatlanul állt helyén.  
- Ne tétovázzon, szólt dacosan a leány. Ha maga is elhagy, oda megyek, a hova akartam.  
Sötéten villámlott meg szeme. Sápadt arca oly szomorú volt annyi kétségbeesés látszott rajta.  
- Oda! szólt arrafelé mutatva, hol a folyam mormogott medrében.  
Mihály gépiesen összeüté bokáját állásba vágta magát, mint azelőtt szokta.  
- Parancs! szólt alázatosan.  
- Hát elvisz! kiáltott fel a leány. Oh, maga jó ember Mihály. Van ugy-e lakása?  
- Igen is, instállom, van.  
- Menjünk oda. Adjon az éjjelre szállást. Most jöttem titokban a vasúton és nem mertem szállodába menni. Üldöznek. Jerünk, jerünk.  
A leány belefogózott Mihály karjába. Az öreg parádés kocsis nehéz léptekkel, szinte bénultam mozgott előre. Nem birta beletalálni magát a helyzetbe. Mikép lehetséges az, hogy a kisasszony most az ö karjába fogózik, holott ugy illenék, hogy ő annak a háta mögött menjen s cipelje a skatulyákat, a miket a divatkereskedésböl hoztak. Valami rettenetesen hihetetlen dolog az, a mi most vele történik.  
S ni, hogy reszket a kisasszony. Mintha sirna. Ugyan mi baja lehet?  
- Nem árul el ugy-e Mihály? rebegé a leány. Nem mondja meg senkinek, hol agyok?  
- Igenis, instállom, nem.  
Hazaérve, Mihály átengedé szegényes lakását a kisasszonynak. Aztán kiment maga az utcára, a szabad levegőre, hogy gondolkozhassak az eset fölött. De bizony nem ment. Oly óriási képzelhetlenség volt az, hogy megzsibbasztá eszét A sok csodálkozásban a fölött bámult legjobban, hogy még egy elcsapott parádés kocsissal is történhetik ilyen nagy dolog.  
A vendéglőhöz ért, hova a vidéki urak szoktak beszállani. Nagy csengés-bongás közt ép akkor hajtatott be egy batár négyes fogattat habzó paripákkal. Mihálynak a földbe gyökereztek lábai. Ez az a régi batár, melynek bakján annyiszor ült mentésen, kinyalva. Ott a bakon most is a mente, de más van benne. Az ott a hintóban a nagyságos ur. A kocsi berobog az udvarra s nemsokára eltűnik előle.  
Mihály utána bámult. Egyszerre egy kéz a vállára csapott.  
- Adj' isten koma.  
Mihály föl veté szemeit. A huszár volt.  
- Fogadj isten. Mi jóban jártok?  
A huszár megpödörinté nyalka bajuszát.  
- A kisasszonyunkat keressük.  
- Ej, ni, hát nincs otthon? kérdé Mihály óvatosan.  
- Nincs bizony.  
- Hát aztán miért nincs otthon?  
- Mert, de köztünk maradjon a szó, megszökött. Az esküvő elől szökött meg, mert lakodalomra készültünk. Ebből kerekedett a baj.  
A huszár erősen a vén ember szeme közé nézett.  
- Hallja-e Mihály bátya, mondok valamit. A kisasszony itt van a városban, ha kend megtalálja és rávezeti a nagyságos urat a nyomára, bizony nem bánná meg. Mihály összerezzent. Ha megtalálja! Ha rávezeti! Ha fölmenne most a régi urához és azt mondaná, tudom hol van a kisasszony, ha parancsolja a nagyságos ur, hozzávezetem.  
Ha ezt tenné, akkor az hálából visszafogadná megint.  
...Egyszer csak, maga se tudja hogy, ott állt a nagyságos ur előtt. Valamit motyog nehézkesen, dadogva, összevissza. Nehezen forog a nyelve. Az isten tudja, hogy értette meg a nagyságos ur, csak rászól.  
- No hát vezess.  
Mihály visszakerült az uri házhoz, a bakra, a cifra kocsis mundérba. De oly különösen érezte magát! Vén szivén valami keserűség rágódott, mint a féreg. Még lovaira, kedves lovaira is barátságtalanul, [!] szinte ellenségesen nézett, akármilyen megható és örvendetes szenzáció támadt az istállóban, mikor oda először belépett. A lovak toporzékoltak, nyerítettek, mindannyian felé tolongtak, arcán érezte meleg páráját leheletüknek, szóval mindenkép nyilvánvalóvá tették, hogy fejük vagy ösztönük ragaszkodón megőrizte emlékét. Nagy szemeik oly lelkesen csillogtak. Az egyik, a csillagos fejű pej, becéje a vén kocsisnak, oly hangosan nyerítette feléje az üdvözletet a jászol mellől, szinte érezhette, hogy az annak az állatnak a dobogó örömtől reszkető melléből jő. A vén kocsis elmosolyodott kissé s fáradtan dünnyögé:  
- Nyeríts kutya... miattatok adtam el a lelkemet.  
Este, mikor az uri házra az a fölséges nyugalom száll alá, minő a városban sohasem látható, a vén kocsis nem lelte nyugalmát. Vadludak húztak el a szürkületben az urilak fölött, tartván nádasuk felé éji pihenőre, a faluból egy harang csevegése hangzott ki, a park, a határ szunnyadásba merült, csak itt-ott hallszott a cselédek feleselgetése, a lovak dobaja, egy eb elnyúlt vonítása, mely álmos, duruzsló vakkogatásba halt... A konyhában tűz pattogott s a gőzölgő tálat körül ülte a cselédhad. Egyszerű menü, de százszor jobb az Arany holdvilág főztjénét. [!] A tányérzörgést csöndes terecselés váltja föl. Okosan bámul a beszédre a polcról egy izmos macska, mig egy nagy fehérszőrű juhászkutya, szintén a hallgatóság tagja, feltűnő kevélységgel emeli fejét magasra, mert az inasnak méltóztatott a könyökével rátámaszkodni. Valamelyik siheder citerát penget a hátsó udvar körtefája alatt, mig a lányok vihogva kísérik nótaszóval. Hanem a vén kocsis nem lelt örömet az esték e csöndes képeiben, melyek után annyira vágyódott. Elhúzódott az istállóba s csak akkor jött elé, ha szólították. Éjszaka sokszor riadt föl rémülten s rohant az istállóba: azt álmodta, hogy ellopták a lovakat. Oly jól esett neki, mikor ilyenkor gyöngéden rányihogtak a sötétből az álmos paripák  
Csak akkor vidult föl, mikor a bakon ült s gyönyörködve nézte, mint emelgetik karcsú lábaikat a paripák. Mint állanak meg egyetlen szavára. Mint ragadják tova egy sziszszentésre szélvész módjára a hintót. Ámbár egy izben a szt János láttára, ki a határt őrzi, jel nélkül is elragadták a kocsit, ugy, hogy Mihály alig tudta megfékezni őket.  
— Ez a szent János gyanit valamit, susogta Mihály komoran. Ez nekem haragosom.  
Csak ugy félfüllel hallgatta a cselédek fecsegését a lakodalomról. Nem volt kíváncsi a menyasszonyi ruhára, a mesemód szép kelengyére, a nagy pompára, a mi készül. Az esküvőn a csengő-bongó fogatok, fényes nászvendégség ködben úsztak szemei előtt. Az esküvő után ő vitte az ifjú párt a vonathoz. Oly gyorsan folyt el minden a vén kocsis előtt, mint az álom. Látja még az állomáson a szép, karcsú alakot, büszke, hideg arcával, melyen nem változik egyetlen vonás. Látja mellette a vőlegény komor alakját. Dördülve csapódnak be a vonat ajtai. Hosszas zúgással omlik tova a vonat. Mihály üres hintójával hazafelé tartott ismét. De valami roppant fáradalmat érzett tagjaiban. Néha nagyot sóhajtott.  
Megállt az útszéli csárda előtt s betért egy ital borra. Ivott kegyetlenül. Rettentő sokat. Néha fölsírt egy nótában: Mert az egész Tisza mentén, nincsen olyan árva mint én. S minthogy csakugyan aféle árvának ismerte el magát még sűrűbben emelgette a kancsót.  
Hanem mikor végezetül kiment a csárdából, a lovaknak, hintónak hült helye volt.  
Mihálynak megrogytak a lábai, összevacogtak a fogai.  
- Ellopták! hördült fel vadul. Megint ellopták! Azután halkabban nyögte: Vagy pedig...  
Nem merte kimondani azt a gondolatot a mi megfogamzott zúgó fejében.  
Rohant lélekszakadtan a faluba Látták-e az ő lovait? Csillag van az egyik homlokán, kese a másik, hollófekete a harmadik, csodálatos szép állat a negyedik... Nem látta senki.  
Ment a szomszéd faluba. Itt se látták a lovakat Az öreg kocsis föltette magában, hogy akár az Óperenciás tengeren túlra vitték is, mégis fölkeresi.  
Faluról-falura, városról-városra kóborgott, járt úttalan utakon, világtalan erdőkön, betért a sokat tudó csárdásokhoz, fölkereste a leghíresebb lótolvajokat senki se tudott az elveszett fogatról semmit. Eltűnt nyom nélkül. Se híre, se hamva nem maradt.  
Már pedig lovak nélkül nem kerülhet többé a nagyságos ur elé.  
Egy éjjel, mikor a szegény vén ember épen egy szakadékos hegyi uton ballagott a lovai után, egy szent János szobor alatt pihenőre dőlt.  
Ráhajtotta fájó ősz fejét térdeire s elgondolkozott.  
Az erdős hegyoldalak halkan zúgtak mellette. A patakok visszhangos csörgéssel omlottak az álmodó völgybe. A közeli fákról hallani lehetett, mint mozognak a madarak fészkeikben, talán valami rossz álom befolyása alatt. Egy eltévedt apró szárnyas a sötétben beleütközött Mihály arcába s riadtan tűnt el ismét a homályban.  
Mihály föltekintett a szent Jánosra.  
- Neked is benne van a kezed a dologban, motyogá. Jól van szent Jánoska. Büntetni akartok engem istennek szentjei. Hát büntessetek, iszen megérdemlem, bizony megérdemlem...  
Egyszerre, mintha kerekek halk gördülései hallaná. Mintha ismerős nyerítés hangzanék át a rengetegen. Mintha lovak dobognának valahol.  
Reszketve emelkedett föl a vén ember a földről.  
Csakugyan... Amott úszik a homályban egy négyes fogat. Kékes köd habzik alatta, kényesen emelgetik lábaikat a paripák, csillogva forognak a kerekek, mig küllőikről millió ezüst csöpp ömlik alá... nem ül senki a kocsin, csak ugy maguktól mennek a lovak. Egy kis csillag fénylik egészen közel...  
- Olt, ott... a lovak! - ordított föl Mihály. Megálljatok. Tündér, Ráró!  
Az Öreg Mihály nekirontott a bozótnak. Ugy tetszett neki, hogy a kocsi is lassabban megy, ugy tetszett, feléje nyerít a csillagos fejű, csak még pár lépés választja el tőlük... azután, mintha a levegőbe kapná valami, mintha elnyelné előle egy sötét verem a lovakat, kocsit, csillagos eget... De bizony őt nyelte el a szakadék.  
...A szegény Mihály lovai pedig nem vesztek el. Maguktól indultak meg a csárdától s egyenesen haza találtak. Csak a vén parádés kocsis veszett el akkor.  
Stiláris vizsgálódásaim nem erősítették meg, de nem is cáfolták kétséget kizáróan MK szerzőségét. A két novellából a következő kifejezések nem fordulnak elő a Krk
*
Mikszáth Kálmán összes művei. Szerk. Bisztray Gyula, Király István. Budapest: Akadémiai. 1958– [OSZK]
 eddig megjelent köteteiben:
  • egy bogarat adni valakinek („Adtam most neki egy bogarat”)
  • húzzák már a harangot valakinek ill. valakinek beharangoztak csöngetni valakire (MK-nál mindig valakinek csöngetnek)
  • don Juan (csak publicisztikai írásokban fordul elő)
  • elutaztatni valakit
  • batkát sem ér
  • menőben lenni
  • kérdjen (MK-nál mindig kérdezzen áll)
  • megvillámlik a szeme (villámlik a szeme viszont van bőven)
  • képzelhetlenség
  • becéje valakinek
  • harang csevegése
  • hallszott (MK-nál hallatszott)
  • vakkogatás
  • terecsélés
  • szélvész módjára
  • mesemód
  • tovaomlik a vonat
  • elismeri magát valaminek
  • lélekszakadtan
  • köd habzik (viszont a kékes köd meglehetősen gyakori, és itt: „ kékes köd habzik" ”)
 
Viszont a két írás következő, meglehetősen szokatlan kifejezései igenis szerepelnek MK-nál:
  • szőke arc
  • fölhajtani a poharat
  • a kis macska 'fiatal nő' értelemben
  • egyáltalán 'általában' értelemben
  • az akasztófa 'az akasztófáravaló' értelemben
  • rohamosan 'sebtiben' értelemben
  • keservesen esett
  • látó-futó
  • megütni füle dobját
  • beletalálni magát valamibe
  • egy ital bor
  • összevacogni
 
A kelepce vázlatszerű kidolgozása, sok tő- vagy alig bővített mondata is MK szerzősége ellen szól, hasonlóképpen az első sorok ügyetlen fogalmazása a szőke és a szomorú szavak három-háromszori ismétlésével. A parádés kocsis „- Mihály” megszólítással való kezdése, ez az inkább hatásvadász, mintsem hatásos felütés kezdő íróra vall. Végeztem ellenpróbát is a Minden asszony, asszony
+
Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]
 c. elbeszélésnek egy A kelepcé vel megegyező terjedelmű részletén. Mind a MK-nál máshol elő nem forduló kifejezésekből, mind MK-nál máshol is előforduló szokatlan, azaz jellegzetesen mikszáthos kifejezésből jóval kevesebbet találtam. Ezt véleményem szerint azzal lehetne magyarázni, hogy a két szöveg MK stílusát meglehetősen jó érzékkel utánzó szerzőtől származik, aki azonban éppen az utánzás igyekezetéből adódóan, helyenként mikszáthosabb magánál MK-nál is.  
A tartalmi szempontú vizsgálódás egy ilyen mennyiségű novellatermésen belül nagy nehézségekbe ütközik, ezért csak néhány szempontra és az adott év novellatermésére szorítkozom. Mielőtt azonban erre rátérnék: A parádés kocsis zárójelenete, a lovait mindenütt kereső kocsis alakja, aki szent Jánosban gyanítja a tolvajt, meglehetősen emlékeztet Az elveszett nyáj
+
Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]
 c. 1882-es novellára (Krk 33, 60-65.
*
Mikszáth Kálmán összes művei. 33. Elbeszélések 7, 1881–1882, kiad. Bisztray Gyula, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1969. [OSZK]
 l.), ahol Szent Péter lopja el az együgyű juhász egész nyáját Ez a motivikus egyezés azonban nem feltétlenül támogatja MK szerzőségét: Az elveszett nyáj, ha nem is került be A jó palócokba
*
Mikszáth Kálmán: A jó palócok. Budapest: Légrády. 1882. [OSZK]
+
Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]
, annak a hangulatával rokon; MK nem azt a novellatípust kultiválta a nyolcvanas években. A kelepce is mutat némi hasonlóságot MK egy 1884-es írásával, A ravasz öregek c. szöveg második történetével, amelyben szintén egy leány titkos szerelmének tárgyát derítik ki beugratással (Krk 35, 64-68.
*
Mikszáth Kálmán összes művei. 35. Elbeszélések 9, 1884, kiad. Rejtő István, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1965. [OSZK]
 l.).  
Következzen néhány tematikus szempont MK 1888-as novellái alapján. 31 novellával számolok, melyek között a Vidéki alakok
+
Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]
 c. ciklus egynek számít. A két vizsgált írás tartalmi szempontból meglehetősen hasonló: magánéleti tárgyú, kortárs, vidéki történetek. ( A parádés kocsis ugyan javarészt Pesten játszódik, de a város mint a vidéki élet hiánya szerepel benne.) Ebben semmi sincs, ami MK szerzősége ellen szólna: a 31 novellából 11 játszódik a történelemben vagy történelmi félmúltban, 2 fantasztikus novellában ( A demokrácia legendája
+
Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]
 és Hivatalos észjárás
+
Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]
) a történelmi idő nem fontos, bár egyértelműen a jelent szatirizálják, 19 novella pedig kortárs történetet beszél el, vagy olyan múltbelit melyben a történet elmúlt jellege nem igazán számít. A kortárs történetek tehát többségben vannak. Ezeken belül is több a magánéleti, mint a közéleti tárgyú, és a vidéki szcenika sem ritkaság.  
Mindkét novellában van szerelmi motívum, mégpedig mindkettő sikertelenséggel végződik: az egyikben a leány közeléből eltávolítják imádottját a másikban hozzákényszerítik valakihez, akit nem szeret. MK hiteles 1888-as elbeszéléseiben nem igazán gyakori a szerelmi motívum. Mindössze 7-szer fordul elő, és a szerelmesek egy kivételével mindig összekerülnek ( Ignota persona
+
Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]
; A domályosi puszta
+
Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]
; A jó ember
+
Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]
; Minden asszony, asszony
+
Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]
; A forma
+
Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]
; Székelykő
+
Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]
). Az egyetlen ellenpélda a Modern házasságok
+
Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]
, amely viszont szatirikus hangvétele miatt nem rokonítható a vizsgált novellákkal. MK a fiatalok szerelmét egész pályáján értéknek tekintette, alig van párhuzam A kelepce végkifejletére, ahol fiatal szerelmesek elválasztása értékként jelenik meg; igaz, szolgálhat példaként ilyesmire a fent említett A ravasz öregek
+
Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]
.  
Maga a rossz, az egyik novella esetében tragikus befejezés sem jellemző az év novellatermésére. A novellák többnyire semleges-komikus csattanóval vagy happy enddel záródnak. Csak néhány szatirikus írás végződik rosszul, de az is csak abban az értelemben, hogy a bonyodalomként szolgáló problémát a végén sem sikerül megoldani ( A demokrácia legendája
+
Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]
; A nagyreményű öregúr
+
Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]
; A forma
+
Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]
; Hivatalos észjárás
+
Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]
; Modern házasságok
+
Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]
).  
A két írás narratológiai szempontból is nagyon hasonló. Mindkettő olyan külső elbeszélőt alkalmaz, aki mindentudó, behatol a szereplők tudatába, és az ott tapasztaltakat tényként közli. Értékelő megjegyzései megkérdőjelezhetetlenek, igyekszik eltüntetni a szubjektivitás nyomait a történetmondásban, a fikcionalitásra semmiféle utalást nem tesz. Az, hogy a két elbeszélés ebből a szempontból homogén, azért fontos, mert az ilyen elbeszélői pozíció MK-nál nagyon ritka. MK legtöbbször szereplő vagy tanú elbeszélőt alkalmaz, 1888-ban 31 novellából 18-szor; további 6 esetben az elbeszélő megmondja, hogy honnan hallotta a történetet ( Ignota persona
+
Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]
; A jó ember
+
Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]
; Hazai nyomok
+
Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]
; Hivatalos észjárás
+
Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]
), vagy érzékelteti, hogy írásos forrásokat használt ( Az ötödik próféta
+
Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]
; Székelykő
+
Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]
), egyszer pedig következetesen közösségi nézőpontot alkalmaz ( A nagyreményű öregúr
+
Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]
). De még a külső elbeszélőt alkalmazó elbeszéléseknél is szokott lenni utalás a fikcionalitásra (pl.: „hiszen régi kisegítő eszköz az íróknál” - Minden asszony, asszony
+
Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]
; szereplők listája a Vígjáték az adóhivatalban
+
Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]
 elején; „amit az én magyar fajtám okulására mégiscsak el kell mondanom nyomtatásban” — Tertium comparationis
+
Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]
), MK pedig többnyire olyan elbeszélőt alkalmaz, aki csak olyan információkkal rendelkezik, melyekkel a külső megfigyelő rendelkezhet, amelyeket a közösség egésze tud és beszél. A szereplők tudatába csak apróbb megjegyzések erejéig szokott behatolni; olyan sűrűn, már-már folyamatosan, mint ebben a két elbeszélésben látható, nagyon ritkán.  
Szokatlannak tűnik az is, hogy A kelepcé ben az alispánt mindvégig csak az alispánnak nevezi az elbeszélő, holott van neve is. (Bár Fábián keresztnév sem fordul elő a Krk
*
Mikszáth Kálmán összes művei. Szerk. Bisztray Gyula, Király István. Budapest: Akadémiai. 1958– [OSZK]
 eddig megjelent köteteiben.) Nem mintha MK nem nevezné meg szereplőit gyakorta hivatali rangjuk szerint. De ebben a szövegben ez nem a variációt szolgálja, hanem éppen ellenkezőleg, monotonná válik és gátolja az egyénítést. Ez is kezdő íróra vall.  
Mindettől még írhatta volna őket MK, de ez ellen szól, hogy a két novella egyöntetűen mutat olyan sajátságokat, amelyek MK-nál csak ritkán figyelhetők meg. A két elbeszélés mikszáthi szerzőségét mindez már-már cáfolni látszik, van azonban egy utolsó érv is, amely egy további tárcán alapul. A PH
*
Pesti Hírlap. Politikai napilap. Budapest, Légrády Testvérek. 1878–1944. [OSZK]
 tárcarovatában az itt vizsgált két novella között egy harmadik is megjelent X jelzettel, nyilvánvalóan egyazon szerző egy harmadik írása ( Alakok a lépcsőházból , április 20). Ez a szöveg olyan gyenge, olyannyira kezdő íróra vall, hogy azt már azok sem válogatták be MK művei közé, akik a másik kettőt igen. Ez aligha elfogadható eljárás, és mintegy hallgatólagos elismerése annak, hogy X szövegeit összességükben nem tekintenék MK szövegei közé sorolhatónak.  
A harmadik elbeszélés, amelyet a kötet anyagának egykori összeállítói beválogattak, én viszont kizártam, a Séta címet viseli, megjelent PH
*
Pesti Hírlap. Politikai napilap. Budapest, Légrády Testvérek. 1878–1944. [OSZK]
 1888. június 15. 10. évf, 165. sz. (10. l.), rovaton kívül, Curtius jelzéssel. Ennek is közlöm a szövegét.  
SÉTA  
A hogy az egyik látja  
- Mennyei séta volt ez a ma esti. A korzó mosolygott. A Duna hallgatott. Az akácfák ugy susogtak, mint a Koróda versei. A börze-kávéház előtt egy börzeaner elérzékenyülten dúdolta Rigolettóból: „Az árpa ingatag...” Az alsó rakpartról zenekép hangzott föl a tótok káromkodása. És végül a lámpák oly gyönyörűen ragyogtak, hogy az ember szive örvendett azoknak - a mint ha nem csalódom, a Budapesti Szemlében olvastam egyszer.  
Igazán sajnálom azokat a kik nem mennek a Dunapartra sétálni.  
Ah, és a korzó sétáló hölgyvilága!  
Gyönyörű szemek, a mik megzavarják a becsületes uri emberek fejét. Csinos lábacskák, a mikhez szívesen szegődnénk papudzsinak.  
És ott volt a szép Ilonka.  
Világoskék ruhában. Az gyönyörűen illik neki. Egy irtóztató angol kalappal fején. Pompásan néz ki vele. És egy nagynénjével. Még ez az öreg asszony is jól áll neki.  
Én már az Eötvös-monumentumnál megláttam. De megláttam volna még meszszebbről is, ha abból nem, hogy a szivem egyszerre oly nehéz lett, mintha a Wein úr sziklája nehezedett volna rája, hát az óriás kalapjáról.  
Miután megláttam, azonnal állásba vágtam magam velök szemben, hogy alkalmas percben csatlakozzam.  
Az első ház. Tudniillik, a mit séta közben elhagytunk. A kicsike lopva egy pillantást vet át. Köszönök. Kecses gyöngéd biccentés a fejjel. Elragadó fejbiccentés.  
A második ház. A kicsike kissé előre siet Gyorsan egy tekintetet vet ismét hátra felém. Értem. Meggyőződést akar szerezni, hiven követem-e? Én persze követem, mint az utazót az árnyék Petőfi valamelyik versében.  
Harmadik ház. A kedves teremtés lesüti a szemét Tudja, hogy ez is jól áll neki. Majd fölnéz a magasba. így szoktak ők tenni mindig, ha velünk kacérkodnak.  
Negyedik ház. A kicsike megáll és nagy érdeklődéssel szemlél egy akácfát.  
Micsoda elragadó furfangosság! Hát nem nyilt felszólitás-e ez a megállapodás, az akácfának ez az indokolatlan nézése arra, hogy: uram, én alkalmat adok önnek hozzám csatlakozni.  
Természetesen csatlakozom.  
A kis kacér elpirul, mikor hozzájuk közeledem. Nyájasan mosolyog. És megindulva, a séta alatt erősen csapom a levet.  
Oh, dunaparti séta, mért vagy oly rövid élettartamú! Mért nem élsz legalább addig, mint a Podmaniczky-utcai vasut-kérdés. De szerencsére még él a derék Hangli!  
Oda telepedtünk a Hangli akácai alá.  
A becsületes Hangli asztala mellé. Sokszor voltam már ebben a kioszkban, de ily bájosnak még sohasem találtam és még sohasem éreztem annyira, mekkora filiszterek a városatyák, hogy elveszik a kioszkot ettől a szegény Hanglitól.  
 
A hogy a másik látja  
- No ez ugyan unalmas este volt. Egyitek se volt a korzón? Irigyellek titeket.  
Igazán nem érdemes már a Dunapartra menni sétálni.  
Azon kezdem, hogy nekem nem is volt kedvem sétálni menni. Rossz sejtelmeim voltak. Szerencsétlenségre a néninek se volt kedve a sétához. Ezért aztán, magam se tudom mikép, nekem meg egyszerre lehetetlennek látszott elmaradni a sétáról. A néni az oka. Tudom bizonyosan, hogy ha el akart volna menni, nekem fájt volna a fejem.  
Tehát, hogy kik voltak ott?  
Mi ketten és az unalom. Egyebet nem láttam a korzóból.  
De igen, ott volt az a Pista.  
Én már a kioszk előtt megláttam, de megláttam volna az összekötő vasúti hídnál is ijedtemben, és szívesen visszafordulok, ha a néni nincs velem.  
Mikor megláttam, azonnal az a szomorú sejtelem lepett meg, hogy követni fog, sőt talán hozzánk is csatlakozik. Csakugyan, szembe velünk lépegetett, egyre engem nézve. Rettegve vártam a jövőt.  
Az első ház. Szinte bizonyos, hogy csatlakozni akar. Köszön. Hidegen, felületesen viszonzom, fejemet alig biccentve meg.  
A második ház. A veszély nő. Előre sietek, csakhogy elhagyjam. Hasztalan Ő követ, mint a rossz lelkiismeret Káint, Hugó Viktor versében.  
Harmadik ház. Kétségbeesetten nézek magam elé. És ö egyre közeledik. Föltekintek az égre segélyt esdve. Igérem a menynek, hogy meggyónom minden bűneimet, csak szabadítson meg tőle.  
Negyedik ház. Kétségbeesésemben megállok egy akácfa alatt, s azt megbámulom, azon jó reményben, hogy ezalatt elhalad. Hiu remény. Épen a megállapodást használja föl, hogy hozzánk jöjjön. És az egész séta alatt velünk van.  
Oh, dunaparti korzó, mért vagy oly hosszú, mért nem lehet rajtad ugy átszökni, mint a kishid-utcán. Szerencsére itt a kioszk, a hova el lehet menekülni.  
De ő velünk tartott a kioszkba is.  
Oda telepedett velünk a Hangli akácai alá. Sokszor voltam már ebben a kioszkban, de ilyen kiállhatatlannak sohasem találtam. Hála istennek, csakhogy már egyszer elveszik ettől a Hanglitól.  
 
Semmilyen pozitív érv nem szól MK szerzősége mellett: nem maradt fenn a rajz kézirata; Curtius névjelzéssel jelent meg, amely írói álnév sem a Magyar írói álnév lexikon Mikszáth szócikkében, sem Rubinyi Mózes teljesebb listáján nem szerepel; nem került be MK egyetlen kötetébe sem, és egyetlen motívuma sem mutat rokonságot MK műveivel; nem is a tárcarovatban jelent meg, ahol MK mint a rovat szerkesztője írásait, különösen narratív szövegeit, közölni szokta volt. A novella hangja sem igazán mikszáthi, de nem szabad elfelejteni, hogy egyáltalán nem tartalmaz külső narrátori szöveget, hanem mindvégig szereplők beszélnek, és így a szereplők hangja kell, hogy érvényesüljön. Ami viszont MK szerzőségére vallhat, az a szerkezet, ti. egyazon történet kétszeri elbeszélése a két szereplő merőben ellentétes nézőpontjából. MK ezt a fogást gyakorta alkalmazta. Különös vevő
*
Mikszáth Kálmán összes művei. 40. Elbeszélések 14, 1889–1891. Szerk. Bisztray Gyula. Budapest: Akadémiai, 1975. [OSZK]
+
Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]
 c. elbeszélésében (Krk 40, 80-84.
*
Mikszáth Kálmán összes művei. 40. Elbeszélések 14, 1889–1891. Szerk. Bisztray Gyula. Budapest: Akadémiai, 1975. [OSZK]
 l.) egy rövid bevezetés után az eladó szempontjából halljuk a történetet, majd egy külső elbeszélő fedi fel a vevő kilétét. A kecskeméti kínos ügy
*
Mikszáth Kálmán összes művei. 76. Cikkek és karcolatok 26, 1888. január – 1888. június, s. a. r. Sz. Garai Judit, Rejtő István. Budapest: Akadémiai. 1982. [OSZK]
+
Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]
ben (Krk 76, 82-86.
*
Mikszáth Kálmán összes művei. 76. Cikkek és karcolatok 26, 1888. január – 1888. június, s. a. r. Sz. Garai Judit, Rejtő István. Budapest: Akadémiai. 1982. [OSZK]
 l.) a két beszélgetőpartner egyike elmond egy történetet, és azt állítja, hogy ez ma ugyanúgy megtörténhetne, mire a másik elmondja, hogyan történne ugyanez ma. A ninivei kormánybiztos
+
Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]
 először idézi Jónás bibliai történetét, majd átírja modem terminusokkai. Kézenfekvő utalni a Galamb a kalitkában
+
Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]
 c. írásra is (Krk 4, 5-68. l.), amely ugyanazt az alaphelyzetet kétféle írói attitűddel kidolgozva állítja egymás mellé. De az e kötetben szereplő Modern házasságok
+
Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]
 is ugyanazt a leánykérést meséli el kétszer (legalábbis az időközben megöregedett kérő azt gondolja, hogy ugyanazt a lányt kéri meg másodszor), és az azonosságokat és különbségeket betű szerint ismétlődő mondatok emelik ki. A szerkezet tehát erős érv lehet MK szerzősége mellett, de semmiképpen sem lehet döntő.  
Perdöntőnek tűnik viszont a másik irányban a 'papudzsi' szóalak használata, amely helyett MK mindig 'papucs' alakot használ. A 'börzeaner' szóra sincs példa MK-nál. A Rigoletto híres áriájának „Az árpa ingatag...” travesztiája olyan silány szellemesség, amely méltatlannak tűnik MK-hoz, bár meglehet, hogy a beszélőt, az üresfejű ifjoncot jellemzi, mintegy magyarázatként, hogy a hölgy miért nem fogja élvezni a társaságát. De még ilyen érveléssel sem igen mentegethetjük a következő „poént”: Oh, dunaparti séta, mért vagy oly rövid élettartamú! Mért nem élsz legalább addig, mint a Podmaniczky-utcai vasut-kérdés. Az első (hihetetlenül rossz) mondat erőltetett konstrukciója hivatott alkalmat teremteni a poénra, amelyről csak nagyon nagy jóindulattal állítható, hogy elcsattan a második mondatban. MK nem így szokta előkészíteni a poénjait, és azok valahogy jobbak szoktak lenni.  
 
A szövegkiadási elvek  
Természetesen, minthogy egy sorozat kimaradt darabjának pótlásáról van szó, a szövegkiadási elvek a sorozat kiadási elveihez kell, hogy alkalmazkodjanak. Csakhogy maga a sorozat sem teljesen egységes ebből a szempontból, minthogy a különböző szöveggondozók olykor eltérő elveket alkalmaztak. Ezért is szükségesnek látszik kiadási elveimet elöljáróban megfogalmazni, valamint azért, hogy ne kelljen erre minden egyes elbeszélés esetében külön kitérni (bár ez volt a Krk
*
Mikszáth Kálmán összes művei. Szerk. Bisztray Gyula, Király István. Budapest: Akadémiai. 1958– [OSZK]
 gyakorlata). Jelen kiadás alapjául a MK életében megjelent, utolsó szövegközlés szolgál, amelyről még feltételezhető, hogy a szerző maga látta és jóváhagyta a szöveget. Ennek következtében a Jk
*
Jubileumi kiadás. Mikszáth Kálmán munkái. 1-32. köt. Bp. Révai Testvérek kiad. 1910. [OSZK]
 változtatásait, a Krk
*
Mikszáth Kálmán összes művei. Szerk. Bisztray Gyula, Király István. Budapest: Akadémiai. 1958– [OSZK]
 egészének gyakorlatával összhangban, mindenütt figyelmen kívül hagytam, legfeljebb a szövegkritikai apparátusban utaltam megoldásaira, ahol mint kiadói, textológiai véleményt fontosnak tartottam.  
Az olyan novellák esetében, amelyeket MK novellásköteteibe nem vett fel, természetesen az újságbeli közlés szolgál a kiadás alapjául. Lényegében két novelláskötet esetében kellett dönteni a kiadások között. (A Ne félj, Mátyás!
+
Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]
 megjelent ugyan a Pernye
*
Mikszáth Kálmán: Pernye. Budapest: Révai. 1893. [OSZK]
+
Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]
 c. kötetben, de a kötet különböző kiadásai e novella esetében nem mutatnak eltéréseket. Hasonló a helyzet a Székelykő
+
Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]
 szövegével a Magyarország lovagvárai regékben
*
Mikszáth Kálmán: Magyarország lovagvárai regékben. Budapest: Révai. 1890. [OSZK]
+
Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]
 c. gyűjteményből.) Az apró gentry és a nép
*
Mikszáth Kálmán: Az apró gentry és a nép: harmincz kis elbeszélés. Budapest: Révai. 1889. [OSZK]
+
Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]
 1889-es, második, bővített kiadásába MK felvett négy 1888-ban írott elbeszélést is; a kötet 1893-as, harmadik kiadásához új szedés készült, a további (4-7.) kiadások azonban már nem tértek el ettől. Az 1890-ben kiadott Pipacsok a búzában
*
Mikszáth Kálmán: Pipacsok a buzában. Budapest: Révai, 1890. [OSZK]
+
Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]
 című kötetben az 1888-as év java termése kapott helyet, hét elbeszélés, köztük a hat legterjedelmesebb. A kötet 1893-as, második kiadásához új szedés készült, a további (3-6.) kiadások megegyeznek ezzel.  
Az a döntés, hogy az utolsó kötetkiadás(ok) szövegét tekintsük a kritikai kiadás alapjának, korántsem magától értetődő, és csak a Krk
*
Mikszáth Kálmán összes művei. Szerk. Bisztray Gyula, Király István. Budapest: Akadémiai. 1958– [OSZK]
 köteteinek egy részével követ azonos gyakorlatot. Bisztray Gyula például a Magyarország lovagvárai regékben
*
Mikszáth Kálmán: Magyarország lovagvárai regékben. Budapest: Révai. 1890. [OSZK]
+
Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]
 első kiadására alapozta a regék szövegkiadását, a további kiadások változtatásait (nyilván) szövegromlásnak tekintette. Az mindenesetre nyilvánvalónak tűnik, hogy a kötetben is megjelent elbeszélések szövegkiadását nem szabad az újságban fellelhető változatra alapozni, minthogy MK maga is eszközölhetett változtatásokat. Ahogyan például hoszszabb részleteket hagyott ki a Minden asszony, asszony
+
Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]
ból, és a grófné hajszínét is megváltoztatta. Csakhogy arra is van példa, hogy az eltérés inkább hibának látszik. A Vidéki alakok
+
Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]
 második darabjában, A nagy tósztírozó egyik Petőfi-idézetéből kimaradt egy szó a kötetkiadásban, amely a PH
*
Pesti Hírlap. Politikai napilap. Budapest, Légrády Testvérek. 1878–1944. [OSZK]
-ban még megvolt (zörögnek a fák száraz lombjai helyett, ahogyan az a K-ban és a PH
*
Pesti Hírlap. Politikai napilap. Budapest, Légrády Testvérek. 1878–1944. [OSZK]
-ban szerepelt, ekkor lett zörögnek a fák lombjai). Márpedig MK vélhetőleg nem szándékosan torzította el ezt az idézetet éppen akkor, amikor a másik Petőfi-idézet durva pontatlanságát korrigálta (Éj van. Körültem semmi fény nincs helyett ekkor lett Lement a nap. De csillagok / Nem jöttenek. Sötét az éj. / Közel s távolban semmi fény nincs). Ebben az esetben könnyebben elképzelhető, hogy MK egyszerűen csak figyelmetlenül korrektúrázott, mint hogy szándékosan változtatott a szövegen, mégis a kötetkiadás változatát tekintettem mérvadónak. Ez a példa is jelzi azonban, hogy néha még az újság és a kötet változata között sem könnyű dönteni, és nehéz ellenállni a kompiláció csábításának, annak a csábításnak, hogy olyan sosem volt „kritikai” szöveget hozzunk létre, amely egyetlen valóban létező változatnak sem felel meg, annál inkább a szövegkiadó ízlésének. Hiszen a nyomdahibák kijavítását joggal várják el a kritikai kiadástól, viszont néha igencsak nehéz eldönteni, hogy hol a határ a nyomdahiba és a szövegváltozat között. Nincs vita, ha az egyik változat értelmetlen, de mi van akkor, ha két értelmes változat között szinte csak stiláris az eltérés? Ilyen például az az eset, amikor a Vidéki alakok
+
Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]
 negyedik darabjában A furcsa alperes azt mondja: „ itt is, ott is kölcsönöket szedtem föl ”. Ez a K és a PH
*
Pesti Hírlap. Politikai napilap. Budapest, Légrády Testvérek. 1878–1944. [OSZK]
 változata, a kötetkiadásban már vettem föl olvasható. Az eredeti változat nyelvileg sokkal erőteljesebb, igazi mikszáthi leleménnyel érzékelteti egyetlen szokatlan igei szerkezettel az adósságcsinálás folyamatát. A későbbi változat ezzel szemben színtelen és hétköznapi. Már csak ezért is elképzelhető, hogy a változtatásért a szedő a felelős, aki figyelmetlenségből szokványos fordulattal helyettesítene a szokatlant, és ilyen apróság könnyen elkerülhette a korrektúrát készítő MK figyelmét is, hiszen az újabb változatban nincs semmi, ami a figyelmét felkelthette, ami gyanút ébreszthetett volna. Ez persze puszta spekuláció, de pontosan ez a fajta spekuláció áll azon szövegkritikai elv hátterében, amelyet a lectio difficilior elvének nevezünk: hogy a szokatlanabb szövegváltozatot kell előnyben részesíteni a szokványossal szemben. Ebben az esetben engedtem is a kompiláció csábításának, mert nem akartam, hogy MK-nak ez a nyelvi ötlete kárba vesszen.  
De még az az álláspont is védhető, amely az első kötetkiadást részesíti előnyben a későbbiekkel szemben, mert bizony előfordul, hogy nyomdahibák kerülnek az új szedésbe, és feltehető, hogy a szerző figyelmetlenebbül korrektúrázik másodszorra, több évvel a kötet összeállítása után. Másrészt azonban sokkal gyakoribb, hogy a második szedés kijavítja az első kötetkiadás nyomdahibáit. Erre is jó pár példát lehetne idézni, de A domályosi puszta
+
Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]
 egyik helye különösen tanulságos, még ha maga a szövegrész jelentéktelen is. A K-ban és a PH
*
Pesti Hírlap. Politikai napilap. Budapest, Légrády Testvérek. 1878–1944. [OSZK]
-ban még az állt: adjon nekem erre a pusztára nádori donációt. A Pipacsok
*
Mikszáth Kálmán: Pipacsok a buzában. Budapest: Révai, 1890. [OSZK]
+
Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]
 első kiadásába becsúszott egy nyomdahiba, így lett arre a pusztára. Ezt a nyilvánvaló hibát az új szedés alkalmával megpróbálták kijavítani, csakhogy „rossz irányba”; így keletkezett az immáron végleges arra a pusztára. Ez a példa jelezheti az igényt a hibák javítására a második szedés alkalmával, és ilyen értelemben igazolhatja a végső változatok választását a kritikai kiadás szövegéül, de ugyanakkor kétségeket is ébreszthet: nemcsak új hibák keletkezhetnek az új szedéssel, hanem a korábbiak kijavítása sem feltétlenül történik helyesen. Megfigyeléseim szerint még egy novellásköteten belül is előfordulhat, hogy az egyik novella szövege „javul”, míg a másiké „romlik” az új szedés eredményeképpen.  
Az ultima manus elve azért állhat meg még ilyen esetekben is, mert végtére is mégiscsak az utolsó szöveg volt az, amelyet MK jóváhagyott. Mindazonáltal a fent tárgyalt jelenségek is kompilatív eljárásra ösztönöznek. Még egyszer hangsúlyoznom kell azonban: csak a legritkább esetben éltem ezzel a lehetőséggel, és majd mindig az ultima manus elvét alkalmaztam. Viszont a filológiai pontosság kedvéért a szövegkritikai apparátusban feltüntettem az egyes kiadások közti különbségeket.  
A Krk
*
Mikszáth Kálmán összes művei. Szerk. Bisztray Gyula, Király István. Budapest: Akadémiai. 1958– [OSZK]
 különböző stratégiákat követ a szépirodalmi és a publicisztikai művek szövegközlését illetően. A szépirodalmi szövegeket modernizált helyesírással, a publicisztikát betűhíven közli. Ennek megfelelően a kötet elbeszéléseinek helyesírását a mai gyakorlathoz alkalmaztuk, és nem is tüntettük fel külön az olyan változtatásokat, mint a cz c-vel való helyettesítése, a magánhangzók vagy éppen mássalhangzók hosszúságának megváltoztatása, vagy éppen azt, hogy mingyárt helyett mindjártot írtunk (ennek a szónak egyébként ingadozott a helyesírása). A mai gyakorlatnak megfelelően a köznapi beszédben is használt idegen vagy idegen eredetű szavakat a magyar kiejtésnek megfelelően írtuk, de ilyen esetekben a szövegkritikai apparátusban feltüntettük, hogy hogyan szerepeltek a szövegekben annak idején.  
A Krk
*
Mikszáth Kálmán összes művei. Szerk. Bisztray Gyula, Király István. Budapest: Akadémiai. 1958– [OSZK]
 nem következetes a központozás modernizálásában. Ez a kérdés azért különösen nehéz, mert MK központozása egészen más elveket követ, mint mai akadémiai szabályozásunk. Ma úgy gondoljuk, hogy a mondaton belüli központozás arra való, hogy a mondat szintaktikai struktúráját az olvasás számára láthatóvá tegye. MK viszont a vesszőt a beszéd ritmusának érzékeltetésére használta. Nem a grammatikai struktúra megértésében, hanem inkább a felolvasásban segített. Ennek következtében sokkal kevesebb vesszőt tett ki, mint amennyit mi ma kitennénk, viszont néha olyan helyekre is tett, ahol mi azt szükségtelennek tartanánk - mint mondtam, másféle elveinknek köszönhetően. Ebből viszont az következik, hogy amikor a helyesírás modernizálása során a központozást is modernizáljuk, akkor valamennyi elvész MK szövegeinek sokat emlegetett beszélt nyelvi jellegéből, a mikszáthi hangból.  
Mindezeket tekintetbe véve és a Krk
*
Mikszáth Kálmán összes művei. Szerk. Bisztray Gyula, Király István. Budapest: Akadémiai. 1958– [OSZK]
 eddigi gyakorlatához alkalmazkodva a központozást modernizáltam ugyan, de nem mindenütt. MK egykori kiadásaiban az és, s előtt szinte sosincs vessző (kivéve néha a kötőszavak halmozását és a közbevetés utáni folytatást). Az ilyen kötőszóval kötött mellérendelő összetételeket csak akkor választottam el vesszővel, ha a két tagmondatnak különböző az alanya, és ahol az egykori szövegkiadásokban is volt vessző. Az egy főnévhez tartozó, egymáshoz képest mellérendelt jelzők közé sem tettem ki vesszőt, csak ha már az egykori kiadásokban is volt, vagy ha a vessző hiányát értelmileg túlságosan zavarónak éreztem. A párbeszédek közlését teljes egészében a mai gyakorlathoz igazítottam.  
Mindez azonban kizárólag a kötet főszövegét illeti, a jegyzetanyagban idézett összes szöveget betűhíven közlöm.  
 
A kéziratok szövegjavításainak közlési elvei  
A Krk
*
Mikszáth Kálmán összes művei. Szerk. Bisztray Gyula, Király István. Budapest: Akadémiai. 1958– [OSZK]
 mindig is ambicionálta, hogy a szöveg geneziséről a K javításainak pontos közlésével tájékoztasson. Tehát nemcsak a K-nak a későbbi nyomtatott változatoktól való eltéréseit közli, hanem a K-ban olvasható összes, a megírás során később törölt, megváltoztatott variánst is. Ezt mindeddig egyféle jelölés alkalmazásával próbálta elérni: csúcsos zárójelben adta meg a törölt szövegrészeket. Nem kell különösebb fantázia ahhoz, hogy rájöjjünk, az írás során nemcsak az fordulhat elő, hogy a szerző egy szót vagy kifejezést, esetleg mondatot vagy szövegrészt utólag kihúz a szövegből, hanem az is, hogy utólag betold valamit. Ez utóbbi éppoly fontosnak tűnik a szöveg genezisének szempontjából, megérdemli a saját jelölést. Ezért eltértem a Krk
*
Mikszáth Kálmán összes művei. Szerk. Bisztray Gyula, Király István. Budapest: Akadémiai. 1958– [OSZK]
 gyakorlatától, és kapcsos zárójelben közöltem a K-ba utólag beírt szövegrészeket. Az „utólag” csak annyit jelent hogy a betoldás az első változathoz képest későbben történt de még magától MK-tól származik, mégpedig a megírás folyamán.  
Az, hogy a Krk
*
Mikszáth Kálmán összes művei. Szerk. Bisztray Gyula, Király István. Budapest: Akadémiai. 1958– [OSZK]
 nem alkalmazott külön jelölést az utólagos betoldásokra, természetesen nem jelenti azt, hogy egyáltalán nem jelölte az ilyen variánsokat. Hogy könnyen hozzáférhető és ellenőrizhető példát idézzek, A Krúdy Kálmán csínytevései
*
Mikszáth Kálmán összes művei. 11. Regények és nagyobb elbeszélések 11, 1899. Szerk. Király István, Budapest: Akadémiai, 1959. [OSZK]
+
Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]
 első kéziratoldalára hivatkozom, amelynek fotója megtalálható a 11. kötet
*
Mikszáth Kálmán összes művei. 11. Regények és nagyobb elbeszélések 11, 1899. Szerk. Király István, Budapest: Akadémiai, 1959. [OSZK]
 III. táblájaként a 96. oldal után. Ezen az oldalon négy ilyen betoldás található. (Tapasztalatom szerint a MK-szövegek legelején jóval kevesebb a szövegjavítás, mint a későbbiekben.) Király István ezek közül kettőt a következő szöveggel közöl a szövegkritikai apparátusban: „K-ba utólag beírva” (255. oldal, ad 67:6 és 68:1). A másik kettőt azonban törlésként tünteti fel: „úgyis hiábavaló - K: <hiábavaló>” (ad 67:20) és „Ez a Krúdy - K: <E Krúdy>” (ad 67:27). Vitathatatlan, hogy a megírás folyamán előálló, egymást váltó szövegváltozatokat ezzel a módszerrel is meg lehet adni, hiszen világosan kiderül, hogy volt először egy hiábavaló, majd utána egy úgyis hiábavaló változat és bizonyos szempontból lényegtelen, hogy ezek pontosan hogy jöttek létre. Ha viszont ezeket a variációkat azért közli a Krk
*
Mikszáth Kálmán összes művei. Szerk. Bisztray Gyula, Király István. Budapest: Akadémiai. 1958– [OSZK]
, hogy a szöveg genezisének folyamatát, MK-nak a szöveg létrehozása közbeni avagy a szöveget létrehozó gondolkodását érzékeltesse (márpedig mi másért?), akkor ez a különbség sem tűnik jelentéktelennek. Problematikussá válik, hogy az utólagos betoldás processzusát az apparátus kétféleképpen jelöli, míg a betoldás és törlés két ellentétes processzusát helyenként ugyanúgy. Ezért tartottam fontosnak az új jelölés bevezetését. A fent idézett példákat én így közöltem volna: „töprengeni úgyis hiábavaló (K: töprengni {úgyis} hiábavaló)”; „Ez a Krúdy (K: E{z a} Krúdy)”. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a K töprengni variánsát Király István nem tüntette fel, hanem kizárólag az 1901-es kiadásénak tekintette, márpedig innen nézve a töprengeni változat akár sajtóhibának is tekinthető, különösen ha igaz, amit Király a szövegkiadás elvéről itt ír, hogy „Kiadásunk a Krk
*
Mikszáth Kálmán összes művei. Szerk. Bisztray Gyula, Király István. Budapest: Akadémiai. 1958– [OSZK]
 elveinek megfelelően a Mikszáth életében megjelent utolsó kiadás szövegén alapul, de különös gonddal vettük figyelembe a kézirat változatait”.)  
Az olyan helyeken, ahol a kétféle eljárás kétféle jelölése bonyolultan összefonódik, és ez meglehetősen megnehezíti az egymást követő variánsok rekonstruálását az olvasó számára, szögletes zárójelben (tehát kiadói jegyzetként) arab számozással közöltem sorra az egyes variánsokat.  
 
A jegyzetekről  
Az egyes szövegek megjelenéseit illetően az újságközléseken túl a MK életében és a Jk
*
Jubileumi kiadás. Mikszáth Kálmán munkái. 1-32. köt. Bp. Révai Testvérek kiad. 1910. [OSZK]
 sorozatában megjelent kötetekre szorítkoztam, a későbbi gyűjteményes köteteket nem tüntettem fel.  
A Krk
*
Mikszáth Kálmán összes művei. Szerk. Bisztray Gyula, Király István. Budapest: Akadémiai. 1958– [OSZK]
 kiadás gyakorlata, hogy az egyes elbeszéléseket, vagy inkább azok jegyzetapparátusát bevezetéssel látja el. Tartózkodtam attól, hogy ezekben értékeljem vagy értelmezzem az elbeszélést, és különösen attól, hogy tartalmát parafrazeáljam. Ez a tartózkodás megfelel ugyan a kritikai kiadások általánosan elfogadott elveinek, élesen elüt viszont a Krk
*
Mikszáth Kálmán összes művei. Szerk. Bisztray Gyula, Király István. Budapest: Akadémiai. 1958– [OSZK]
 bizonyos köteteinek, különösen bizonyos novellásköteteinek gyakorlatától. A Krk
*
Mikszáth Kálmán összes művei. Szerk. Bisztray Gyula, Király István. Budapest: Akadémiai. 1958– [OSZK]
 szokásos bevezetői a fentieken kívül főleg a mű keletkezési körülményeit szokták taglalni. Alkalmazkodtam ehhez a hagyományhoz, még ha magam sokkal szkeptikusabb vagyok is a fikcionális szövegekben írottak életrajzi kötöttségét és e kötöttség megállapíthatóságát, még inkább megállapításuk tudományos hasznát illetően. Sokszor inkább csak kételyeimet fejezhettem ki aziránt, hogy a szövegből bármiféle életrajzi háttér rekonstruálható volna. De ahol külső adatok is rendelkezésre álltak a mű keletkezését, életrajzi hátterét illetően, ott igyekeztem ezt a hátteret felvázolni.  
A szövegek keletkezését sokkal inkább a mikszáthi szövegvilág egészében való szituáltságuk felől próbáltam megközelíteni, vagyis sokkal nagyobb súlyt fektettem az életművön belüli motivikus kapcsolatok bemutatására. Ez persze nem kizárólag a művek keletkezésére vet fényt, hanem a témák előtörténetére éppúgy, mint későbbi előfordulásaikra.  
A motivikus kapcsolatokra a tárgyi magyarázatokban is nagy figyelmet fordítottam.  
A Krk
*
Mikszáth Kálmán összes művei. Szerk. Bisztray Gyula, Király István. Budapest: Akadémiai. 1958– [OSZK]
 az egyes elbeszélések jegyzetapparátusának legvégén szokta ismertetni a szakirodalom állásfoglalásait az adott írással kapcsolatban. Jelen kötetben ilyesmi meglehetősen ritkán található. A szakirodalom ugyanis csak elvétve hivatkozik az 1888-as év novelláira. Ennek nem lehet az oka, hogy a szövegek egy része most először jelenik meg kötetben, hiszen az év terméséből nem kevesebb, mint tizennyolc elbeszélés található meg a Jk
*
Jubileumi kiadás. Mikszáth Kálmán munkái. 1-32. köt. Bp. Révai Testvérek kiad. 1910. [OSZK]
 és a Hi
*
Mikszáth Kálmán munkái. Hátrahagyott iratok. (A Jk folytatása.) 1-19. köt. Szerkesztette és sajtó alá rendezte Rubinyi Mózes. Budapest, Révai Testvérek, 1914–1918. [OSZK]
 köteteiben.  
A MK-recepció azonban, kevés kivételtől eltekintve, a regényekre koncentrál, a novellisztikából pedig csak az írói karriert megalapozó két kötettel, A tót atyafiak
*
Mikszáth Kálmán: A tót atyafiak: elbeszélések és rajzok róluk. Budapest: Grimm. 1881. [OSZK]
+
Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]
kal és A jó palócok
*
Mikszáth Kálmán: A jó palócok. Budapest: Légrády. 1882. [OSZK]
+
Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]
kal szokás részletesebben is foglalkozni. A monográfiák többségében hiába keresnénk a későbbi kisprózát elemző fejezeteket. Nem feladatom itt, hogy e jelenség okait kutassam, annyit azonban talán megjegyezhetek, hogy ez a megközelítés mintha nem felelne meg az életmű arányainak. Ha csak a Jk
*
Jubileumi kiadás. Mikszáth Kálmán munkái. 1-32. köt. Bp. Révai Testvérek kiad. 1910. [OSZK]
 válogatását tekintjük, ott a 31 kötetből 12 tartalmaz kisprózát (ebből csak 2 publicisztikát). Ezt a sorozatot a Hi
*
Mikszáth Kálmán munkái. Hátrahagyott iratok. (A Jk folytatása.) 1-19. köt. Szerkesztette és sajtó alá rendezte Rubinyi Mózes. Budapest, Révai Testvérek, 1914–1918. [OSZK]
 16 (ami kettő híján az összes) kisprózai kötettel, benne hét novelláskötettel egészíti ki. Igaz, az egész sorozatból hiányzik A Noszty fiú esete Tóth Marival
+
Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]
 és A fekete város
+
Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]
, melyeknek kiadási jogával a Révai Testvérek nem rendelkeztek.  
Mivel azonban egy kritikai kiadással szemben jogos elvárás, hogy a szekundér irodalomról tájékoztasson, az egyes novellák jegyzetapparátusa helyett itt a bevezetőben ismertetem a monográfiák nézeteit, ha nem is az egyes novellákról és még csak nem is az 1888-as év terméséről, legalább a nyolcvanas évek második félének novellisztikájáról.  
Várdai Béla ( MK. Budapest, 1910. Franklin. 124. l.) ezeket az éveket az elapadás átmeneti éveinek tartja: „ 1887-ben nem jelent meg tőle több kötet, sőt 1888-ban is csak egy, s ez sem vág igazi mezőibe: az Otthon és a zöld mezőn
*
Mikszáth Kálmán: Otthon és a zöld mezőn. Budapest: Légrády, 1888. [OSZK]
+
Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]
 czimü verseskönyv kis gyermekek számára (...) Bő ere ez időleges elapadásának föoka akkoriban támadt veszedelmes gégebaja volt, mely egy visszaemlékezése szerint úgy elcsüggesztette, hogy már halálát sejtette közel.”  
Schöpflin Aladár ( MK. Budapest, 1941.) MK írói fejlődését a rajztól a regény meghódításáig ívelő folyamatnak látja. „Az író belső fejlődése lassan a nagyobbarányú műformák felé haladt, a nagy terjedelmű novella szerkezeti formáját azonban csak lassan és bizonyos nehézségek leküzdésével tudta meghódítani.” (43. l.) „Csakhamar azonban kezeügyében volt már a hosszabb novella is, az a forma, amelyet manapság, mikor írók, kiadók egyformán irtóznak a novella elnevezéstől, kisregénynek szeretnek nevezni, holott ez a tulajdonképpeni novella. (...) A nyolcvanas évek közepe táján kezdett ilyen elbeszéléseket írni.” (44. l.) „A nagy siker [A Szent Péter esernyőjé
+
Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]
é] arra eszméltette Mikszáthot, hogy most már regényírónak kell lennie. Megfogta a regény formáját, hozzáalakította a saját szelleméhez, elbeszélő kedve a rajzok és elbeszélések szűk keretéből kiszabadulva szélesen kiélhette magát és emberábrázoló fantáziája benépesíthette a mesét magateremtette alakok sokaságával.” (91-92. l.) Ebből a szemléletből egyenesen következik, hogy a nyolcvanas évek közepe után keletkezett kispróza nem érdemel érdemi foglalkozást, hiszen az a pálya egy korábbi stádiumából kísértő maradék lehet csak.  
Király István ( MK. Budapest, 1952. Művelt Nép) lényegében átvette Schöpflin narrációját, amely MK írói pályáját a regény felé tartó fejlődésként írta le, és ezt a kritikai realizmus kifejlésének narrációjává írta át. Ebben viszont nagyobb szerep juthatott a 80-as évek novelláinak, amelyekben a társadalomkritika alapjául szolgálható tényanyag feltárását látta. A társadalomkritika ekkor azonban - úgymond — még nem vált explicitté. Mindezt a 77-81. l.-on található fejezetben fejti ki: „ Mikszáth csak ábrázolt. Nem foglalt állást közvetlenül, megvetése, felháborodása nem tolult fel keserű szavakban. Sőt az adomázó hang, a pipázgató, vacsora utáni beszélgetések jóízét is becsempészte írásaiba. De a kedélyes, anekdotikus felszín mögött [sic!] az ábrázolás mélyén ott vonult az állásfoglalás, az ítélkezés, a szeretet és a gyűlölet sodró árama. Csak érteni kell Mikszáth sajátos nyelvét. Nemcsak szemethúnyó kedélyesség jellemezte előadásmódját hanem metsző, szatirikus él is. Ez az ellentmondásos kettősség határozta meg sajátos egyéni stílusát. „Kerülgető stílus” az övé, ahogy ő nevezte egy helyütt a magyar paraszt, különös, „hátsóbejáratú” kifejezésmódját Az elhallgatott ki nem mondott szavakban, valahol a betűk mögött bujkált a gondolat, mintha saját maga előtt is rejtegetni szerette volna az észrevett igazságot. (...) Mikszáth előadásmódjának mindvégig egyik legfontosabb jellemző vonása maradt az állásfoglalásnak, az ítélkezésnek ez a sajátos felszín alatti árama, a kedélyesség és a szatirikus gúny feleselő kettőssége, a „kerülgető”, glosszáló stílus” (78-79. 1.) „ Mikszáth tudatában, világnézetében persze távolról sem jutott el még azokhoz a következtetésekhez, amelyek felé a maga körül látott tények ereje hajtotta tollát, s amelyeknek novellái művészi igazságában hangot adott. Elsősorban ez érteti meg „kerülgető” stílusát s ami ezzel szorosan összefügg: anekdotizmusát. Mind a Nagy Regdon Mihály
+
Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]
, mind pedig Az elfelejtett rab
+
Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]
 lényegében anekdota volt a megformálás és előadás módjában egyaránt. Anekdoták voltak a nyolcvanas évek többi kitűnő karcolatai is: A kormány támaszai
+
Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]
, Magyar Demokraták
+
Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]
, Közigazgatási történetek
+
Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]
, A statisztika
+
Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]
, A pénzügyminiszter reggelije
+
Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]
, A százegyedik asszony
+
Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]
, Vidéki alakok
+
Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]
, A demokrácia legendája
+
Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]
, A tekintetes árvaszék
+
Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]
 stb. Mikszáth kritikai realizmusa az anekdotából fejlett ki és mindvégig magánhordta születésének jegyeit.” (80-81.1.)  
Kozma Dezső ( MK. Kolozsvár-Napoca, 1977, Dacia, 85-89. l.) szintén a realizmuskeresés problematikája mentén beszél a 80-as évek írásairól, de a realizmuskeresést ő már azonosítja a dzsentri-tematikával. Végül így összegez: „Ismeretes ugyanis, hogy a prózai kisepikának új változatai, a novella új fajtái alakulnak ki ezekben az években Mikszáth művészetében. Gyakoribbak lesznek a rövidre fogott, rendszerint egy esetre, figurára koncentráló, a párbeszédet az eddigieknél nagyobb szerephez juttató novellák. (...) Általában elmondhatjuk: A nyolcvanas évek novellái közéletibbek, cselekményük öszszevontabb, jó részüknek alig van elmesélhető története.”  
Véber Károly ( MK élete és művei. Budapest, 1998, Nesztor, 72-74. l.) szintén úgy véli, hogy a 80-as évek novelláit a dzsentri-tematika határozza meg. „Ahogy azonban a 80-as évek közepétől a dzsentri társadalmi veszélyessége nő, az úrhatnámság, a régi életforma makacs őrzése a polgári fejlődés gátjává, kerékkötőjévé lesz, Mikszáth ítélete is megkeményedik. Tolla azonban szikrát hány, ha az arisztokrácia és a vezető papság sorsát érinti. A jelen bűneinél is súlyosabbak a történelmi vétkek, amelyeket magukkal cipelnek.
 
így aztán az író szívesen fordul a mesékhez, az érzelmes történetekhez, a történelem képzelet szülte [sic!] alakjaihoz és eseményeihez”. (Ennek a freudizáló elfojtáselméletnek a terminológiájában azt kell mondanunk az 1888-as év novelláiról, hogy itt az elfojtás, a más tematika felé való önkímélő odafordulás volt a jellemző, mert a dzsentri társadalmi helyzetével a novelláknak csak elenyésző hányada foglalkozik.)  
Úgy vélem, ez az áttekintés érthetővé teszi, hogy a Krk jelen kötetének
*
Mikszáth Kálmán összes művei. 39. Elbeszélések 13, 1888. szerk. Szegedy-Maszák Mihály, Fábri Anna, S.a.r. Hajdu Péter. Budapest: Argumentum Kiadó. 2001. [OSZK]
 jegyzetei közt miért kerülhet oly igen ritkán sor a szakirodalom ismertetésére.