A JÓ EMBER

Megjelent

I. Nemzet, 1888. április 1., 7. évf., 92. sz. (1., 2. l.); április 4., 94. sz. (1., 2. l.); április 5., 95. sz. (1., 2. 1.), »A nemzet Tárczája« rovatban, teljes névjelzéssel.

A három rész a következőképpen oszlott el:

1. 9:11-ig (a viszontlátásra, kapitány«)

2. 15:9-ig (jön-e, nem jön-e)

3. a végéig.

II. Pesti Hírlap, 1888. szeptember 4., 10. évf., 244. sz. (13. l.); szeptember 5., 245. sz. (13. l.); szeptember 6., 246. sz. (19. l.), rovaton kívül, teljes névjelzéssel.

A három rész a következőképpen oszlott el:

1. 9:4-ig (ötforintost húz ki a tárcájából)

2. 15:5 (jó, hogy még nem beszéltem a királyi biztossal)

3. a végéig.

III. a)Pipacsok a buzában. Tizennyolc elbeszélés. Bp. 1890. Révai Testvérek kiad. MKm 4. köt. 1-24. l.

b)[2. kiad.] 1893. ua.

c)[3. kiad.] 1897. ua.

d)[4. kiad.] 1901. ua.

e)[5. kiad.] 1903. ua.

f)[6. kiad.] 1908. ua.

IV. Jk. 27. köt. 1910. Kisebb elbeszélések IV. 180-199. l.

MK-nak mint az előző évben megválasztott országgyűlési képviselőnek friss tapasztalatai lehettek arról, hogy mennyi ügyes-bajos dologgal keresnek meg egy-egy képviselőt, sőt, mennyiféle zsarolásnak van olykor kitéve. A Nyéky előszobájában várakozók enumerációja sok hasonlóságot mutat az e kötetben szereplő A hernyók

Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]

c. novellával.

A történet egyébként MK szegedi éveit, a város árvíz utáni rekonstrukciójának heroikus korszakát idézi. A novella számos ponton elevenít fel olyan jelenségeket, eseményeket, motívumokat, amelyeket MK személyesen átélt, megfigyelhetett, és amelyek nagy hatást gyakoroltak rá. Ilyen maga az árvíz, a női nevet viselő férfi, a kárbecslés bürokratikus nehézségei és nem utolsósorban maga a szegedi biztosság, amelyről ő annyit írt a Szegedi Napló

Szegedi napló : politikai, közgazdasági és irodalmi napilap. Fel. szerk. Eisenstädter Lukács. Szeged, 1878–1922. [OSZK]

hasábjain, egyre nagyobb elismeréssel adózva az eleinte erősen kritizált Tisza Lajos teljesítményének. Perjéssy trükkje az ügyintézés felgyorsítására nyilvánvalóan meseszerű fikció. Az azonban, hogy az egyik biztossági tanácstag saját zsebéből fizetett egy hivatalnokot, úgy tűnik, tényleg megtörtént Szegeden, és sokat beszélhettek róla a városban. A Pesti Naplóban

Pesti napló, fel.szerk. Szenvey József, Pest, Császár Ferenc, 1850-1939. [OSZK]

(1888. április 19. 1-2. 1.), „A Pesti Napló*Pesti napló, fel.szerk. Szenvey József, Pest, Császár Ferenc, 1850-1939. [OSZK] tárczája” rovatban polemikus céllal jelent meg MK novellájára egy válasz, mely azt állítja magáról, hogy az igazságot tartalmazza A jó emberben

Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]

szerepeltetett személyekkel kapcsolatban.

A MEXIKÓI KAPITÁNY

(Válasz MikszáthKálmánnak Egy[!] jó ember czimü rajzára)

Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]

A husvéti ünnepek alkalmával Mikszáth Kálmán jeles irónk egy szellemdus elbeszélést közölt A jó ember

Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]

czim alatt, abban megvan minden szép tulajdon, csak egy hiányzik - a valóság - melyre pedig nagyon is igényt látszik tartani.

Egy már kiszenvedett emberről, ki maga nem szólhat a sirból, akarom megirni az igazat, nem szellemdusan, nem Mikszáth elbájoló modorában, de szóról-szóra hiven a valósághoz.

A Mikszáth e beszélyében szereplő mexikói kapitány nem látta Mexikót soha. Magyar nemes ember volt, vagy mint most divat mondani, gentry; tipikus alakja ezen Mikszáth által annyira kedvelt osztálynak, osztálya minden hibáival, de erényeivel is.

A birodalom keleti határán született előkelő nemesi családból, atyja honvéd tüzérőrnagy volt a szabadságharczban és kétszer kapott a csatatéren kitüntetést, 14 éves fia Dénes is ott volt mellette a harczban, s ha nem is vitt véghez nagy hőstetteket, megtanulta legalább, hogy nem minden golyó talál, s igy nem kellett attól félni.

Az ötvenes években bün volt a hazafiság ellen a német rendszerbe szedett iskolákban tanulni, ezért a tüzérőrnagy egyetlen fia is hon ült és tanulás helyett szidta a németet.

Szülői elkényeztetett fiuknak a tanulásra fordítható pénzt, annak mulatságára adták s igy Dénes urfinak már 17 éves korában saját fogatja volt, zsinóros sujtásos ruhába bujtatott kocsissal, és büszkén hajtatott ki az egyszerü nemesi udvar galambduczos kapuja alatt.

A saját fogat után jöttek annak következései; előbb névnapokon házi, később korcsmai mulatságok, azután kártya, adósság stb., a míg szülői halála után azt vette észre Dénes, a jó czimbora, hogy az - ugy se nagy - nemesi birtokból alig maradt valami.

Az akkor divatos Garibaldihoz vándorlás maniája kapóra jött neki; szabadulni e kellemetlen helyzetből, messzi földön dicsőséggel, magas állást s isten tudja mi mindent - még tán pénzt is - szerezni, nem volt utolsó gondolat, egy helyzetében levő gentrynek.

Garibaldinál már ott találta Dénes a jó embert - igy nevezi Mikszáth hősét, maradjunk ez elnevezés mellett - az akkor 16 éves volt, rögtön érettségi vizsgájának letétele után Olaszországba vitte a lelkesedés - vagyoni végzés nem vihette, mert 16 évvel még nem volt ideje az embernek örökségét elkölteni - igy valamivel több pénze volt, mint legtöbb bajtársának, s azt mindig kész volt velök megosztani; azért szerették a legiónál, de ő nem szeretett ott már többé, midőn csak briganti üldözésre használták a magyar legiót, elment hát attól s beiratkozott egy német egyetemre.

Dénes megmaradt a legiónál; szép ábrándjai szétfoszlottak, de egy határozatlan reménység érzete még oda kötötte őt. Később részt vett, még más négy magyarral együtt Garibaldinak szerencsétlen aspremontei vállalatában, a hol az igaz nem sok dicsőséget arattak, de annál többet izzadtak, midőn 36 fok hőségben mászkáltak, a kopár Abruzzoi hegység sziklái között, s éhségöket ugy, mint szomjuságukat a sziklák között tenyésző füge, kaktusz fanyar gyümölcsével csillapitották.

A németek azt mondják: a magyar fajban nincs kifejlődve a tulajdon tisztelete, hát biz az itt ugy látszott, mert egy alkalommal a sziklák közt kis kecske csoportot pillantottak meg és egyik félholtra éhezett magyar, lelőtt azok közül egyet, mire a jó Garibaldi megijedett, hogy az ő hadserege kárt talál okozni a szegény népnek s megvette utolsó pénzével az egész kecske csoportot katonái számára, minek aztán neki estek a vitéz bajnokok, nyuzták, vágták, a hogy tudták s félig sülve felfalták az utolsó darabig.

Ezzel erősitették meg magukat az aspremonti csata előtt, melyen másnap rendes olasz katonasággal állottak szemben. Garibaldi, századának legnagyobb ideálistája, kiadta csapatainak a parancsolatot, hogy nem szabad lőni, mert honfitárs vérét ontani bün.

De a rendes olasz sereg magyar parancsnoka - Eberhard - nem volt ideálista, csak katona és lőhetett; golyó találta a legnemesebb szabadsághőst Garibaldit, s még egynehány ember elesett csapataiból, a többi pedig vezér nélkül, a vérontás tilalma alatt, mit tehetett egyebet? mint ment a merre látott.

Dénest még két magyarral együtt egy szicziliai földbirtokos magával vitte a tengerparton fekvő házába. Itt a magyarok kijelentették, hogy nem akarnak terhére válni szives házigazdájoknak, sem elfogatni magukat nem szeretnék, azért kérték a jó szicziliait: szerezzen nekik bárkát, melyen elhagyhassák Szicziliát.

Gazdájuk szerzett egy négy evezős bárkát, de csak éjjel indulhattak, mert az olasz kormány közegei éberül őrködtek, hogy a garibaldistákat kézrekerithessék.

Korom sötét éj volt, midőn hajóra szállottak, az olasz hajósok sokat beszéltek nekik szicziliai tájszólással, de abból a jó magyarok édes keveset értettek és igy nyugodtan, huszonöt évök teljes önbizalma és jó kedvével indultak a kis bárkán a sik tengerre, hogy majd kikötnek Messzinában, ott volt garibaldista komité még s aztán jó lesz ujból minden.

A mint tovább mentek, a szél mind erősebb lett, a sötétséget néha erős villám világitotta meg, a hullámok hányták-vetették a kis bárkát, de a három magyar azt hitte, annak igy kell lennie; a hajósok kiabálásából nem értettek semmit, de azt már megértették, midőn az árboczrud nagy recscsenéssel eltörött és az addig hallgatag kormányos eldobta a kormányt. Fregate la Madonna siamo perduto - kiáltással térdre borult.

Az egyik magyar csizmáját kezdte lehuzni, hogy ha uszásra kerül a dolog, jobban uszhassék, de csak az egyikkel készült el, mire felborult a bárka s ők vizben voltak, de földet éreztek lábaik alatt. Térden felül vizben, küzdve a fejök fölött el-el csapó hullámok ellen, nem tudták zátonyon vannak-e, vagy parton? Egy pár lövés s az olasz őrjárat ismert kiáltása világositá fel őket, hogy csakugyan parton vannak, még pedig nagyon közel az őrjárathoz, melytől most már nem féltek többé, sőt nagy örömmel indultak a kiáltások felé. Arra a viz mind kisebb lett, s alig száz lépésnyire szárazra értek, hol szerencsésen elfogta őket az őrjárat s felkísérte őket a Faroi kis erődbe. Csak ott tudták meg, hogy épp a Faroi világitó torony alatt - a melyből ők a viharban semmit se láttak – borult fel bárkájuk, mint azt is hogy a régen mesés veszélyü Scylla és Carybdis között eveztek.

Az olasz kormány egy pár hónapig fogva tartotta a magyar garibaldistákat, elég szük, de egészséges koszton, nem rendelt ellenök vizsgálatot; egy szép napon aztán mondták nekik: mehetnek, a merre tetszik, csakhogy 8 nap lefolyása alatt okvetetlen hagyják el az olasz birodalom területét, ha ott maradnak, ujból elfogják őket, s akkor ugy bánnak velök, mint közönséges csavargókkal.

Egy magyar emigráns, ki megtudta sorsukat, küldött mindenik elfogott magyar garibaldistának 40 frankot. Dénes e pénzzel ment át Helvécziába, ott dolgozott, a mit birt és élt, a hogy lehetett, a mig megtudta, hogy odahaza nagyon megszelidült a német kormány, nemcsak engedi kegyelem utján hazatérni a garibaldistákat, de a ki álnév alatt hazamegy, azzal is ugy tesznek, mintha mindig honn lett volna. Dénes is igy tett, itthon a kormány közegei azt se kérdezték tőle: hol járt! Ő összeszedte örökségének végmaradványait, s azzal kiérte - de szükön - mig az alkotmány helyre állitása után felállitották a honvédséget, akkor beállott honvédnek s főhadnagyságig vitte a dolgát.

Mint katona Dénes megtette kötelességét, de hajlamai és szokásaiban gentry maradt mindig és mindenütt; s ez volt a baj.

Egy szülőföldjével szomszédos városba helyezték, hol nagy országos vásárok vannak; egy ilyen vásár alkalmával összetalálkozott Dénes megyéjének egész gentry kompániájával, a hány jó pajtás, koma, sógor, bátya és öcscsével csak birt a megyében, mind ott volt a vásáron. Nagy volt az öröm a viszontlátás felett s ily nagy örömet, hogy is lehetne máskép ünnepelni, mint czigány zene mellett nagy evés és ivással. Dénes el is kezdett ebédelni vig czimboráival a leghiresebb czigánybanda muzsikája mellett délben, de szerencsétlenségére éppen abban a vendéglőben, hová a közös hadsereg tisztjei vacsorálni jártak; s mikor 8 órakor estve a tisztek eljöttek vacsorára, Dénesék még mind ebédeltek, de már bizony nem olyan állapotban, hogy a közös hadseregből ott levő ezredes nagy gyönyörüségét találta volna bennök. Déneshez oda küldött az ezredes azon izenettel: „Tavozzék [!] a vendégléből [!], mert nem illik katonatisztnek nyilvános helyen ilyen állapotban lenni.”

Dénesben felbuzdult erre a tiszta gentry vér. „Parancsoljon cserepárjainak, vele semmi köze!” - izent vissza az ezredesnek s tele pohárral a kezében a czigányok elé állva huzatta: Jaj de hunczfut a német stb.

A német tisztek eltávoztak a vendéglőből, de az ezredes átirt a honvédparancsnoksághoz s Dénest rövid uton elbocsátották a honvédségtől. A haragos honfiak áldozatnak tekintették, ünnepelték is, de csak rövid időig, mert érdekesebb dolgok történtek, mig Dénesnek nem volt miből élnie, pedig szerette az életet.

Elment a „jó emberhez,” ki akkor már rég képviselő volt, elpanaszolta nehéz sorsát s kérte, segélje valami hivatalba. A jó ember nem szeretett az állam terhére tenni jót, hát segitette a maga zsebéből, a mennyire tehette s szörnyen megörült neki, midőn a török-orosz háboru kezdetén Dénesnek az a nagy gondolata támadt, hogy elmegy török segitségnek. A „jó ember” szerzett neki utlevelet, ingyen jegyet, ajánló leveleket, adott kevés utiköltséget s elküldötte Törökországba.

El is ment magyar török segitségnek; ott volt Plevnánál a hol sok drága és hasznos élet elveszett, az övé megmaradt, pedig nem féltette sem maga, sem más.

A megvert török hadsereget nem igen volt miből fizetni. Dénes a békekötés után kapott végkielégitésül pár mázsa rizskását, annak árából nagy bajjal haza vergődött. Itthon nem kereste fel a jó embert, restélt annak újból terhére lenni, valaki megszánta és kineveztette ideiglenes adóvégrehajtónak.

Az ideiglenes adóvégrehajtó egyszer fölösleges lett, és megkapta elbocsáttatását, a legjobb bizonyitványokkal együtt; ujból próbált életmódhoz jutni; de nem ment semmire, hát felkereste a »jó embert [!] - ki tanácsos volt akkor Szegeden a királyi biztosságnál.

- Te mindig jó voltál hozzám szólt ahhoz, jobb minden rokonom, jó barátomnál, sok áldozatot hoztál értem, mindig tudtam, hogy kész vagy a magadéból segiteni rajtam, éppen azért, mig lehetséges volt, nem akartam terhedre esni, de most már ujból az éhenhalásnál vagyok, neveztess ki a királyi biztossághoz irnoknak, hidd el dolgozni fogok, nézd most már hivatalos, jó bizonyitványaim is vannak.

A „jó ember” szánakozó mosolylyal vette át a bizonyitványokat e megtörődött embertől, a kiben most sehogy se lehetett felismerni, a hajdan erő és életteljes katonát; elsoványodott alakja meg volt görnyedve, keze reszketett, csontos, sovány arczából kidüledni látszó szemeinek téveteg, sóvár tekintete, a kiéhezett és hátgerinczsorvadásos emberre emlékeztetett egyszerre.

A „jó ember” legelőbb gondoskodott, hogy szegény Dénes jó ellátásban részesüljön, azután kinevezte irnoknak a maga osztályába.

Dénesen a jó ellátás nem látszott meg, mentől többet evett, annál soványabb lett, zseniális gondolatai se támadtak soha, mint irnok megtette kötelességét s ha néha még felpezsdült benne a gentry vér, annak csak az lett eredménye, hogy nem jött ki a havi fizetésével.

A „jó ember” bevégezve osztályának teendőit, nem akart munka nélkül fizetést huzni, hát lemondott tanácsosi állásáról, osztályát feloszlatta és meg volt teljesen elégedve magával, csak mikor Dénes szomoruan emelte rá kiülő sovár szemeit, s ércznélküli hangján kezdé: „hát velem már mi lesz?” szorult el a jó ember szive. „Ne busulj semmit, te itt maradsz, mig tart a királyi biztosság tanácsosainak müködése, ugy hiszem 5-6 hónapig, azontul ujból találok számodra foglalkozást.”

A jó ember tudta, hogy a tanácsosok ugy ostromolva vannak a helybeli alkalmazást keresők által, mikép teljes lehetetlen egy idegent felvenniök. Elment egyik kollegájához, átadta annak Dénes fizetésének 6 havi összegét s megkérte azt, alkalmazza Dénest irodájában, adja ki rendes nyugták mellett havi fizetését az átadott összegből s főként ne szóljon e dologról senkinek semmit.

A kollega megigérte s hiven teljesitette is mind ezt, csak a títoktartás [!] sohase tartozik a magyar erények közé, de legkevésbbé akkor, ha szidják érette az embert, már pedig a tanácsos urat szidták a vendéglőkben, de már a hirlapokban is, hogy idegen van irodájában, mikor a helybeliek hasztalan keresnek alkalmazást. Végre türelmét vesztve a tanácsos ur, egyszer ki találta mondani: mi bajuk van azzal a szerencsétlen garibaldistával, hisz azt nem a királyi biztosság, de a jó ember fizeti, s én az ő pénzére csak nem vehetek mást fel, mint a kit ő akar.

Rövid időn megtudta ezt az egész város, s nagyon mulatságosnak találták az egész históriát. Dénes lett a közmulatság tárgya; hivatali buzgalmán, nagy képü fontoskodásán pompásan lehetett nevetni, evődni [!] vele ebédközbe, hol minden étkező társa tudta, hogy ő nem az állam, csak a jó ember tisztviselője, csak Dénes egyedül nem tudta még.

Midőn a királyi biztosság feloszlott, Dénes próbálni akart még egyet, mielőtt egyetlen jó emberének alkalmatlankodnék, elment egy hivatalfőnökhöz s kért egy éppen üresedésben levő irnokságot. A főnök ur már türelmét veszté a sok kérelmező miatt, a gyöngédség se tartozván hivatalos kötelességei közé, röviden azt válaszolta szegény Dénesnek: Az ur használhatatlan! Dénes megbántódva hivatkozott a királyi biztosságnál volt alkalmazására, erre a főnök ur hangos hahotába tört ki, eszébe jutván mindazok a jó adomák, miket Dénesről beszéltek neki, azután kaczagását kimagyarázandó elmondta azok egy részét, s ezzel végezte: „Keressen az ur magának még egy olyan bolondot, ki nem csak állást ad, de titokban fizeti is, mert komoly hivatalban nem vehetik hasznát egy ilyen hátgerinczsorvadásban nyomorgó embernek mint az ur.”

Hátgerinczsorvadás! ez zugott az egész beszédből Dénes füleiben; rögtön elment egy orvoshoz, s kérte, mondja meg őszintén, mi az ő betegsége. Az orvos megmondta gyöngéd kifejezésekben, de elég világosan.

Erre kétségbeesett levelet irt a jó emberhez, háláját fejezte ki, s bucsuzott az élettől, de még is meglátszott, hogy kezét egy kétséges remény vezette, hisz megszokta volt már, évek során át, a jó embert az isteni gondviselésnek tekinteni, ki neki minden baján segit.

Pár nap rá [!] megjött az utiköltség Pestig, rövid levél kiséretében, melyben az volt irva: Mit jársz te a szegedi orvosokhoz, kik sohase látnak más betegséget, csak csömört, vagy halált; jere fel Pestre, elviszlek a leghiresebb tanárhoz, s az biztosan meggyógyit, mert nincs neked más bajod, csak hülés, én tudom.

Pesten elvitte Dénest a jó ember egyik tanárhoz, kivel előre beszélt volt, az felvette a gyógyitható betegek osztályába a klinikán. Itt a beteg jobban érezte magát, gondos czélszerü ápolás enyhitette baját annyire mennyire s a többit megtette a feléledt remény és bizalom.

A hátgerinczbajosok elméje egy bizonyos eszméhez ragaszkodik mindig, a mitől nem képes eltérni. Dénes mindig azon gondolkodottt [!], hogy ő meggyógyul s akkor mit fog mindent tenni, hogy meghálálhassa a jó embernek sok jóságát; rabszolgája lesz annak - már is az volt, a mennyiben félistennek nézte azt. Ilyen tervezgetésekkel töltötte napjait, egy párszor két mankó segitségével elvánszorgott a jó ember lakására s ugy ragyogott szeme a boldogságtól, mikor azt láthatta s annál ebédelt.

Télen már nem tudott felkelni az ágyból, a jó ember meglátogatta és biztatta: csak a tél nehéz az ilyen betegnek, nyáron majd Mehádiára küldlek, ott teljesen vissza fog térni erőd. Az orvos ugyanazt mondta s ő hitte és tervezgetett tovább.

Megjöttek a szép tavaszi napok s Dénes napról napra gyengébb lett.

A jó ember éppen nevenapját ünnepelte vidám családi körben, hol minden sziv szeretettel dobogott érte, midőn jött a kórházi szolga, azon hirrel: Dénes ur nagyon rosszul van, csak órákig élhet még, s egyetlen kivánsága a háziurat látni még egyszer.

A jó ember ott hagyta kedves családját, s a beteghez sietett, kinek elhomályosuló szemei még egyszer felragyogtak az örömtől, midőn jótevőjét belépni látta.

- Jó, hogy eljöttél - mondá üres, mély hangon - nem tudtam volna meghalni sem, ha nem láthatlak még egyszer.

- Ha azt tudom, nem jöttem volna el, - próbálta elüzni a halál gondolatát a jó ember - ne képzelődj, nem halsz te meg azért, hogy gyenge vagy.

- Most már érzem - nem ád reményt még a te biztatásod sem. Csak azt sajnálom, hogy soha se hálálhatom meg sok jóságodat - Azért kérettelek ide, hogy neked mondjam el utolsó kivánságomat: - áldjon meg téged az Isten! gyermekeidben - mindenben - mindenben. - E szót ismételte még párszor halkan, aztán próbálta a jó ember kezét ajkaihoz emelni, mi nem sikerülvén neki, szoritotta azt kezei között minden még meglevő erejével, lélegzete mind nehezebb lett, egy idő mulva susogta: Nem látlak!

- Sötét van, mindjárt lámpát hoznak - mondá elfogódott hangon a jó ember, azután midőn az ápoló apácza intett, hogy a beteg már teljesen öntudatlan, kivonta kezét a már érzéketlen kezek közül s fájó szivvel, könyes szemekkel távozott a haldoklótól, egy perczig se jutott eszébe, hogy ez az ember neki szegény jó embernek nagy teher volt.

A jó ember egyedül kisérte ki e garibaldistát - Mikszáth beszélyében a nevetséges és háládatlan mexikói kapitányt - a kőbányai temetőbe a saját költségén rendezett temetésen; s ha pénze lenne rá, sirkövet is tétethetne neki azon felirattal: Egy háládatos ember.

Veritas

Természetesen szó sincs arról, hogy Veritas változatát az igazságként kellene elfogadnunk, és ehhez az igazságalaphoz mérhetnénk MK változtatásait. Veritas írása maga is novella, mely magán viseli a fikcionalitás jellegzetes jegyeit. Nemegyszer hivatkozik a szereplők érzéseire, idéz négyszemközt elhangzott párbeszédeket, melyeknek egyetlen közös szereplője az ekkor már régen halott garibaldista. Azt azonban feltehetjük, hogy Veritas szövege hívebben közvetíti mindazt, amit a privát hivatalnok életpályájáról tudni lehetett, hiszen bevallott célkitűzése e személy apológiája. Mindenesetre nehéz elképzelni, hogy ezt a történetet a külföldön katonáskodó, majd Szegeden egy tanácstag által saját zsebből fizetett hivatalnokról, mely mindkét változat szerint nagy port vert fel Szegeden, MK, aki akkor Szegeden tartózkodott ne hallotta volna, és ne erre alapozta volna elbeszélését, bár Veritasnak adott válaszában, mely A mexikói kapitány

Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]

címmel olvasható e kötet függelékében, ezt állítja.

Ami a novella bevezetését illeti, hogy a magyar írók olvasmányélményeik alapján francia kaptára írnak, és nem azt a magyar életet ábrázolják, amit láthatnának, sőt hogy műveikben a nőket franciából fordítva „asszonyomnak” szólítják, ennek épp az ellenkezőjét fejti ki MK a következő év, 1889 Almanach-előszavában

Mikszáth Kálmán összes művei. 77. Cikkek és karcolatok 27, 1888. július-1889. január, s. a. r. sajtó alá rend. S. Fürth Éva, Rejtő István. Budapest: Akadémiai. 1983. [OSZK]

Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]

: „Egy szó, mint száz, a magyar elbeszélő irodalom a legjobb vágányban van. Az egészséges realizmus utat tört magának. A sablonokat eleven emberek szorították ki, akik nem szólítják egymást per „Uram és Asszonyom”. Az író abból merít, amit látott és nem abból, amit olvasott. A könyveken hízott elmék gyalog járnak a népszerűség útján, az „Isten kegyelméből” valók röpülnek. Ennek is, annak is más az előadási modora, de egyek abban valamennyien, hogy az igazi életet igaz színekkel festik.” (Krk 77, 71:35-72:2

Mikszáth Kálmán összes művei. 77. Cikkek és karcolatok 27, 1888. július-1889. január, s. a. r. sajtó alá rend. S. Fürth Éva, Rejtő István. Budapest: Akadémiai. 1983. [OSZK]

) Az előszót MK még 1888 őszén, tehát néhány hónappal A jó ember

Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]

után írta, ami magyarázza a hasonlóságot, különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy a novellát szeptember elején újra közölte a Pesti Hírlapban

Pesti Hírlap. Politikai napilap. Budapest, Légrády Testvérek. 1878–1944. [OSZK]

, ahol az előszó novemberben jelent meg. MK egyébként az Almanach-előszavakban

Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]

még többször visszatért a témára, és általában inkább A jó ember

Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]

szellemében ítélte meg a helyzetet. Erről a bevezetésről érdemes még megemlíteni, hogy A jó ember

Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]

a Pipacsok a buzában

Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF]

c. kötet első (és leghosszabb) darabja volt, következésképpen kezdő oldalai mintegy az egész novelláskötet bevezető ars poeticájának szerepét játszották.

Szövegváltozatok

Tárgyi magyarázatok

Irodalom

Király István: Mikszáth Kálmán

Király István: Mikszáth Kálmán. Budapest: Művelt Nép. 1952. [OSZK]

Király István [PIM][VIAF]

. Budapest, 1952. Művelt Nép. 81. l. MK realizmusigényét olvassa ki az elbeszélés bevezetőjéből. Mint írja: „A nyolcvanas évek Mikszáthja tudatosan kereste a kivezető utat a különféle realizmusellenes irodalmi irányzatok útvesztőjéből. (...) A jó ember + Mikszáth Kálmán [PIM][VIAF] című elbeszélésében az idegen szeszektől megrészegedett és a hazai életet romantikus kaptafákra húzó írók felé vágott a gúnyja.” Ezek után idézi az „Ugyan kedves kollégák, csapják le egy félévre...” kezdetű részletet.

Fábri Anna: Mikszáth Kálmán 1847-1910.

Fábri Anna: Mikszáth Kálmán. 1847–1910. Horpács: Mikszáth. é.n. [OSZK]

Fábri Anna [PIM][VIAF]

Horpács, é.n. [1998.] (2) 106. l. a dzsentri-tematika exponálásához használja fel a bevezetés mondatait. „A dzsentrikérdés az átalakuló társadalom alapvető problémája lett, hiszen éppen a nemesi középosztály kezdte meg valaha a liberális átalakulásért folytatott harcot. Sajátos konfliktus fejlődött ki így: azoknak az elveknek és eszméknek fordított hátat ez a réteg, amelyeket egy negyedszázaddal előbb ő maga állított politikai törekvéseinek középpontjába. Egyre erősebbé váltak azok a hangok, amelyek a középbirtokosság számára - történelmi érdemeit fölemlegetve - különféle előjogokat követeltek. Sürgették, hogy az állam központi intézkedésekkel akadályozza meg hanyatlását, akár gazdasági szankciókkal, akár azzal, hogy vagyontalanná lett dzsentrik számára állami hivatalokat biztosítson, s a közigazgatási pályákon állásért folyamodók közül mindenkor előnyben részesítse őket.” Ennek illusztrálására idézi azt a részletet, amely az Ez a nemesség nem azért jött fel kezdetű mondattól a mindnyájan [!] akarnak [!] vágni egy-egy karajt kifejezésig terjed.