X (Close panel)Bibliográfiai adatok

A RECIPROCITÁS

Szerző: Mikszáth Kálmán

Bibliográfiai adatok

Cím: Mikszáth Kálmán összes művei 39. kötet
Alcím: Mikszáth elbeszélések XIII. (1888)
Dátum: 2001 1888
Kiadás helye: Budapest
Kiadó: Argumentum Kiadó
ISBN:
Sajtó alá rendező: Hajdu Péter
Lektor: Fábri Anna
Nyelvek:
Kulcsszavak:
  • Mikszáth Kálmán
  • novella
  • 19. századi szépirodalom

Szövegforrások listája:

  • Szövegforrás mk-39-r-witPh: Pesti Hírlap, 1889. január 1., 11. évf., 1. sz. (1., 2., 3. l.) »A Pesti Hírlap tárcája« rovatban, névjelzés nélkül.
  • Szövegforrás mk-39-r-witKrk: Mikszáth Kálmán összes művei. 39. Elbeszélések 13, 1888. szerk. Szegedy-Maszák Mihály, Fábri Anna, S.a.r. Hajdu Péter. Budapest: Argumentum Kiadó. 2001. 144-149.

Elektronikus kiadás adatai:

project manager: Palkó Gábor
Szerkesztő: Labádi Gergely
XML szerkesztő: Mihály Eszter
XML szerkesztő: Bobák Barbara
XML szerkesztő: Gecse-Madaras Júlia
Felelős kiadó: Petőfi Irodalmi Múzeum

Kiadás:

digital edition
A kiadásról:
Kiadó: Petőfi Irodalmi Múzeum
Kiadás helye: Budapest
2015 ©Free Access - no-reuse

A kódolásról:

XML TEI P5 Szerkesztői megjegyzések az elektronikus kiadáshoz.
X (Close panel)Verzió: mk-39-r-witPh : Pesti Hírlap, 1889. január 1., 11. évf., 1. sz. (1., 2., 3. l.) »A Pesti Hírlap tárcája« rovatban, névjelzés nélkül.
 
  A RECIPROCITÁS
n
Jegyzet reciprocitás - viszonosság
 
  Nagy tintaháború és nagy szóáradat lesz nemsokára a katonai javaslatoknál. Újra fölelevenülnek a régi keserű dolgok. Azokat a víg és vegyesen szomorú históriákat, melyeket apáink átéltek, megint kikeresik a lomtárból.  
  Egyszer az én keresztapámhoz, akinél mint gyermek növekedtem, úgy a szabadságharc végnapjaiban beállított egy muszka csapat; lehettek vagy nyolcan. Valószínűleg elmaradtak a főcsapattól, mely Kassa felé húzódott.  
  Keresztapám éppen künn a kapuajtóban állt, mikor előkanyarodtak a templom felől, lóháton, villogó pucákkal.  
  - Éhesek vagyunk, batyuska - monda az egyik meglehetős szelíd hangon.  
  - Hm... hm - ümmögött keresztapám rendes szokása szerint.  
  - Sok baromfit látok az udvaron, batyuska - szólt a másik katona.  
  - Nohát, gyertek be - rendelé az öreg. - Zsuzsi, Panna hol vagytok? Vágjatok le egy-két tyúkocskát ezeknek a becsületes muszkaembereknek.  
  A muszka katonák bejöttek s igen örültek rajta, hogy a keresztapám tudott velük beszélgetni.  
  - Rátok nem haragszom. Ti kénytelenek vagytok vele.  
  - Úgy van; kénytelenek vagyunk. Bár otthon lehetnénk a mi gyermekeink,
asszonyaink mellett!
*
Szövegforrás:
Mikszáth Kálmán összes művei. 39. Elbeszélések 13, 1888. szerk. Szegedy-Maszák Mihály, Fábri Anna, S.a.r. Hajdu Péter. Budapest: Argumentum Kiadó. 2001. 144-149.
 
asszonyaink mellett.
*
Szövegforrás:
Pesti Hírlap, 1889. január 1., 11. évf., 1. sz. (1., 2., 3. l.) »A Pesti Hírlap tárcája« rovatban, névjelzés nélkül.
 
 
  Nagy lakomát csapott nekik az öreg. Mellé egy fertályakós
n
Jegyzet fertályakós - negyed akós, kb 12,5 literes
hordócskát kihozott a pincéből. Roppant jó kedvre kerekedtek. Muszka dalokat énekeltek, áldomásokat tartottak a keresztapámra, szidták az osztrákokat, dicsérték a magyarságot és ittak rettentő nagyokat.  
  - Elkésünk. Nagyon elkésünk, fiuk - figyelmeztette őket az egyik, akinek legnagyobb volt a szakálla.  
  - Ej, mindegy az, Jaroslav! - filozofált egy tömpe orrú kozák. - Honnan késünk el? Mert hova siet az ember az ő földi pályáján? A sír felé, Jaroslav. A sír felé. Honnan késünk hát el, Jaroslav?  
  - Hallgass, te pópa. Utol nem érjük a sereget, ha mondom. A Blubica fáradt. A te lovad is fáradt. Ne prédikálj hát, pópa, hanem nyeregbe, legények, egy, kettő, három!...  
  Mind a heten fölkászmálódtak a lovaikra, de a tömpe orrú makacsul leült a kis hordóra.  
  - Van még az alján - hörgé villogó szemekkel.  
  - Nem jössz, Nikolaj?  
  - Nem megyek.  
  - Kutya vagy Nikolaj, ha nem jössz.  
  - Utolérlek benneteket.  
  - Igazán, nem jössz?  
  - Vesszek meg, ha mozdulok.  
  - Nohát, vessz meg!  
  Elvágtattak, otthagyták. Nikolaj ivott és egyre ivott, míg végre mámorosan elterült a földön.  
  Szegény keresztapám elkezdte a fejét vakarni:  
  - Ej, ej, mármost mi az ördögöt csináljak én ezzel a bolond muszkával?  
  Összeültek a nagy akácfa alá tanácskozni keresztanyámmal:  
  - Tudod mit - mondá a keresztanyám, aki katonás bátor asszony volt -, van egy éles konyhakésem, vágjuk el vele a nyakát. Hadd legyen ezzel is kevesebb az ellenség.  
  - Bolond vagy - motyogott az öreg. - Ez az egy már el nem dönti a háborút,
talán a tiszteletes úrtól
*
Szövegforrás:
Mikszáth Kálmán összes művei. 39. Elbeszélések 13, 1888. szerk. Szegedy-Maszák Mihály, Fábri Anna, S.a.r. Hajdu Péter. Budapest: Argumentum Kiadó. 2001. 144-149.
 
talán tiszteletes úrtól
*
Szövegforrás:
Pesti Hírlap, 1889. január 1., 11. évf., 1. sz. (1., 2., 3. l.) »A Pesti Hírlap tárcája« rovatban, névjelzés nélkül.
 
kellene kérni tanácsot. Szaladj el, kisfiam, a tiszteletesért.  
  Elmentem a tiszteletesért; aki kérdezte útközben, mi a baj?  
  - Egy muszka van nálunk: a keresztanyám a nyakát akarja elvágni, a keresztapám meg nem akarja. Most mindjárt összevesznek.  
  - És te hová szavazol, kisfiam?  
  - A nyakelvágásra. Mert akkor a pika meg a pisztoly rám maradna.  
  A tiszteletes úr hátba ütött, majd lihegve futott udvarunkra, ahol megértvén a dolgokat, azt tanácsolta, hogy el kell a muszkát távolítani.  
  - De hogyan?  
  - Föl kell a lóra ültetni, aztán hadd menjen pokolba, amerre a ló viszi.  
  - De hátha valami baja történik és engem fog a cár okozni
n
Jegyzet okozni - A szó okol értelemben régies, ill. nyelvjárási.
- sopánkodott a keresztapa.  
  - Hát tudja mit, domine spektábilis.
n
Jegyzet domine spektábilis - tekintetes uram
Kötözzük oda a lóhoz, hogy le ne eshessen róla.  
  Így is lett. A jó Nikolajt két béres meg a kertész lóra ültették, kezét-lábát odakötözve, úgyhogy teljes biztonságba volt helyezve.  
  A kantárt odakapcsolták a kabátja egyik gombjához, s ezzel maga a keresztapám vezette la a lovat a kapu elé, s ott az ostorral jól megriasztva, az mint egy tüzes sárkány sebes galoppban vitte fejét lankadtan lóbázó lovagját, az összegyűlt falusi népek nagy hahotája közt, a szántóföldeken keresztül észak felé.  
  Mi lett belőle? Nem tudtuk meg. De annyi bizonyos, hogy a cár sohase kereste a katonáját a keresztapámon, amitől pedig hosszú évekig tartott az öregúr.  
  Csúfolták is vele a megyei urak:  
  - Mi lett a kozákjából, urambátyám?  
  Csodálatosabbnál csodálatosabb históriákat gondoltak ki elrémítésére.  
  Mikor az 1860-ki ősgyűlésen a bizottsági tagokat választották, valami imposztor azt kiáltotta a neve után:  
  - Muszkavezető!  
  Nagy nevetés támadt e tréfára; de az öregúr komolyan vette, s ott az összegyűlt tekintetes bizottsági tagok előtt ünnepélyes nyilatkozatot tett, hogy ő voltaképpen csak az udvarról a kapuajtón át vezette a muszkát illetőleg a muszkának a lovát.  
  - Tudjuk, tudjuk! - hangzott a terem minden oldaláról.  
  - Különb bizottsági tag lenne a feleségéből - süvített bele egy dévaj hang -, mert az a fejét akarta venni a muszkának.  
  Nagyon zokon esett neki ez a derült jelenet, s elhatározta, hogy ezentúl kegyetlen lesz a hadsereggel szemben. Katonatiszthez nem szólt, lányát katonatiszttel nem engedte táncolni.  
  Sőt nemsokára bővebb alkalma is nyílt kiadni a mérgét a katonákon.  
  Bejött minden divatok közt a legtetszetősebb: hogy nem kell adót fizetni. Még ilyen fülbemászó jelszó nem csengett a hármas halom országában.  
  A keresztapám sem fizette az adót. Tehát ő is megkapta az adóintést. Állott pedig az adóintő cédula eleven katonaemberekből. Kisebb cédula egy katona, nagyobb cédula tizenkét katona, káplárostul.  
  Ilyen nagyobb cédulát kapott a keresztapám.  
  Mikor egy nap hazakerültem a vakációra, tele volt a ház katonákkal. Mindenki hazafias búbánattal járt-kelt a kastélyban, csak a szolgálóleányok tűrték elég derülten a zsarnokság vérlázító igáját. Azoknak még tán tetszett is ez az új politikai fordulat.  
  A keresztapám makacsul tartotta magát egy ideig.  
  - Se adót nem adok, se enni nem adok. Ha erővel vesztek, esztek. Mert ilyen ember vagyok én.  
  De mikor a katonák aztán csakugyan erővel kezdték beszerezni az élelmiszereiket, levágták a bornyút, feltörték az éléskamrát, lehordták a kéményből a sonkákat, leszedegették a keresztanyám híres sercika almáit a kertben, az öregúr kezdett a béketűrésből kifogyni, nagy óbégatással szaladgált a kolompos hazafiak nyakára, hogy ő nem opponál
n
Jegyzet opponál - ellenzékben van
tovább: ő fizetni fog.  
  - Azt ne tegye bátyám, az isten szerelméért - intették emezek. Örökös hazaáruló lesz a neve. Még a csontjait is kihányják sírjából az unokák.  
  - Jó, jó. De mikor ostobaság. Mikor nincsen egy csepp rációja se.  
  Már alig lehetett visszatartani az öreget, s hihetőleg mint megbélyegzett ember hal meg, ha meg nem menti a mocsoktól becsületes ős nevét Jarabitsek Vencel.  
  Jarabitsek Vencel volt ugyanis a tizenkét katonából az egyik; a káplár, a legkutyább természetű, aki a legjobban pusztított a többi között és amazokat is izgatta:  
  - Minden a mienk, ami az övék. Mi vagyunk az urak. Amit a szemünk meglát, azt mi mind elvehetjük a császár nevében. Mert mi tizenketten vagyunk a császár.  
  Nagy ínyenc is volt Jarabitsek; szerette a pecsenyét és a bort. S leleményessége bámulatos ezeknek a megszerzésében. Azonfelül Jarabitsek tudta leghatalmasabban csörgetni a panganétját.
n
Jegyzet panganét - rövid gyalogsági kard
Egyszóval félelmetes fickó volt, imponált keresztapámnak.  
  Egy nap azonban szelíden lesütött fejjel monda az öregúrnak:  
  - Bizony belátom, hogy komisz ember voltam. Bocsásson meg, uram és úrasszonyom. Jó és alázatos leszek ezentúl.  
  - Legyen ön olyan - pattant fel keresztanyám kevélyen -, aminő lenni akar. Semmi szükségünk az ön elnézésére.  
  - Nono, anyjuk - vágott közbe keresztapám. - Ne bánud a káplár urat. Ha ő jó akar lenni, hát végre is mit von le az ő jósága a mi hazafiságunkból? Csak legyen ön, kérem, jó és alázatos. Ne hallgasson a feleségemre.  
  - Az leszek, uram. Mert levelet kaptam az édesanyámtól, Csehországból, s ő int engemet, hogy jó legyek önökhöz. Az én szegény öreg mamicám. S annak én szót fogadok, éppen mint a császárnak.  
  - Hát ösmer minket az ön mamicája?  
  - Nem, nem. De tessék elolvasni,
hogy mit ír.
*
Szövegforrás:
Mikszáth Kálmán összes művei. 39. Elbeszélések 13, 1888. szerk. Szegedy-Maszák Mihály, Fábri Anna, S.a.r. Hajdu Péter. Budapest: Argumentum Kiadó. 2001. 144-149.
 
hogy mit ír?
*
Szövegforrás:
Pesti Hírlap, 1889. január 1., 11. évf., 1. sz. (1., 2., 3. l.) »A Pesti Hírlap tárcája« rovatban, névjelzés nélkül.
 
Mert szépen tud írni az öreg, pedig már hatvanéves, és még nem visel pápaszemet.  
  Keresztapám, aki az összes szláv nyelveket tudja, átvette a levelet hogy olvassa.  
  - Ugyan, ugyan, mit fraternizálsz
n
Jegyzet fraternizálsz - barátkozol, bizalmaskodsz
vele? - pirongatta a keresztanyám.  
  - Ne okoskodj, anyjuk. Hát nem érdekes az, hogy mit ír egy cseh asszony? Nem értesz a politikához, anyjuk.  
  Keresztapám fennhangon kezdte olvasni a levelet mely a következőleg hangzott:  
  Édes fiam Vencel!  
  Vettem leveledet, s örülök, hogy egészséges vagy. Vigyázz magadra és imádkozz abból a könyvből, amit neked adtam. Írod, hogy ellenségek közt vagy. Szeresd még őket is, édes fiam. Légy kíméletes irántuk, tartózkodj a durvaságoktól, mert minden kölcsönbe történik. Az isten visszahozza azt ránk, amit ti ott tesztek. Gondolj szegény öreg anyádra, Vencel fiam. Most is egy magyar huszár van kvártélyban nálunk, s azon ürügy alatt, hogy ti az ő szüleit sanyargatjátok Magyarországon, a leghihetetlenebb kegyetlenségeket csinálja velünk. Tör, zúz, káromkodik, követel, eszik, iszik, s annyira el van kényeztetve,hogy délutánonkint kardostól, tarsolyostul befekszik egy teknőbe, s nekem, szegény öreg anyádnak órákig kell őt ringatnom, míg elalszik.  
  De végzem is levelemet, mert a huszár már ordít, hogy ringassam.  
  Légy jó és alázatos, édes Vencelem.  
  Szerető édesanyád  
  Bohuska.  
 
  Keresztapám felkacagott édesdeden, jóízűen:  
  - Aha! Reciprocitás az egész! Bravó!  
  Szemei szikráztak a hazafias lelkesedéstől.  
  - Most már hát tudom, miért török. Most már egy petákot se fizetek. Ha a Lajtán túliak is tűrnek, az már más. Akkor én is tűrök. Most már megerősödtem. Ha háború kell, hát legyen háború.  
  Majd újra előfogta a görcsös kacagás:  
  - Hahaha! Képzeld el anyjuk azt a huszárt a teknőben, amint a cseh asszony ringatja. Valami gyönyörű spektákulum lehet, hahaha. De már ilyet a mi cserepárjaink
n
Jegyzet cserepár - a határőrvidéken szolgáló, az osztrák hadseregbe tartozó katona
mégse tesznek.  
  Vidáman, fürgén ugrált egész nap, mint egy evet, s mikor a katonák összegyűltek déltájban, odaállt eléjük vakmerően s elkezdte bosszantásukra énekelni:  
  „Hazádnak rendületlenül.”  
  Ilyen különös idők voltak azok, s ilyen különös bátor ember volt az én keresztapám.  
 
X (Close panel)Verzió: mk-39-r-witKrk : Mikszáth Kálmán összes művei. 39. Elbeszélések 13, 1888. szerk. Szegedy-Maszák Mihály, Fábri Anna, S.a.r. Hajdu Péter. Budapest: Argumentum Kiadó. 2001. 144-149.
 
  A RECIPROCITÁS
n
Jegyzet reciprocitás - viszonosság
 
  Nagy tintaháború és nagy szóáradat lesz nemsokára a katonai javaslatoknál. Újra fölelevenülnek a régi keserű dolgok. Azokat a víg és vegyesen szomorú históriákat, melyeket apáink átéltek, megint kikeresik a lomtárból.  
  Egyszer az én keresztapámhoz, akinél mint gyermek növekedtem, úgy a szabadságharc végnapjaiban beállított egy muszka csapat; lehettek vagy nyolcan. Valószínűleg elmaradtak a főcsapattól, mely Kassa felé húzódott.  
  Keresztapám éppen künn a kapuajtóban állt, mikor előkanyarodtak a templom felől, lóháton, villogó pucákkal.  
  - Éhesek vagyunk, batyuska - monda az egyik meglehetős szelíd hangon.  
  - Hm... hm - ümmögött keresztapám rendes szokása szerint.  
  - Sok baromfit látok az udvaron, batyuska - szólt a másik katona.  
  - Nohát, gyertek be - rendelé az öreg. - Zsuzsi, Panna hol vagytok? Vágjatok le egy-két tyúkocskát ezeknek a becsületes muszkaembereknek.  
  A muszka katonák bejöttek s igen örültek rajta, hogy a keresztapám tudott velük beszélgetni.  
  - Rátok nem haragszom. Ti kénytelenek vagytok vele.  
  - Úgy van; kénytelenek vagyunk. Bár otthon lehetnénk a mi gyermekeink,
asszonyaink mellett!
*
Szövegforrás:
Mikszáth Kálmán összes művei. 39. Elbeszélések 13, 1888. szerk. Szegedy-Maszák Mihály, Fábri Anna, S.a.r. Hajdu Péter. Budapest: Argumentum Kiadó. 2001. 144-149.
 
asszonyaink mellett.
*
Szövegforrás:
Pesti Hírlap, 1889. január 1., 11. évf., 1. sz. (1., 2., 3. l.) »A Pesti Hírlap tárcája« rovatban, névjelzés nélkül.
 
 
  Nagy lakomát csapott nekik az öreg. Mellé egy fertályakós
n
Jegyzet fertályakós - negyed akós, kb 12,5 literes
hordócskát kihozott a pincéből. Roppant jó kedvre kerekedtek. Muszka dalokat énekeltek, áldomásokat tartottak a keresztapámra, szidták az osztrákokat, dicsérték a magyarságot és ittak rettentő nagyokat.  
  - Elkésünk. Nagyon elkésünk, fiuk - figyelmeztette őket az egyik, akinek legnagyobb volt a szakálla.  
  - Ej, mindegy az, Jaroslav! - filozofált egy tömpe orrú kozák. - Honnan késünk el? Mert hova siet az ember az ő földi pályáján? A sír felé, Jaroslav. A sír felé. Honnan késünk hát el, Jaroslav?  
  - Hallgass, te pópa. Utol nem érjük a sereget, ha mondom. A Blubica fáradt. A te lovad is fáradt. Ne prédikálj hát, pópa, hanem nyeregbe, legények, egy, kettő, három!...  
  Mind a heten fölkászmálódtak a lovaikra, de a tömpe orrú makacsul leült a kis hordóra.  
  - Van még az alján - hörgé villogó szemekkel.  
  - Nem jössz, Nikolaj?  
  - Nem megyek.  
  - Kutya vagy Nikolaj, ha nem jössz.  
  - Utolérlek benneteket.  
  - Igazán, nem jössz?  
  - Vesszek meg, ha mozdulok.  
  - Nohát, vessz meg!  
  Elvágtattak, otthagyták. Nikolaj ivott és egyre ivott, míg végre mámorosan elterült a földön.  
  Szegény keresztapám elkezdte a fejét vakarni:  
  - Ej, ej, mármost mi az ördögöt csináljak én ezzel a bolond muszkával?  
  Összeültek a nagy akácfa alá tanácskozni keresztanyámmal:  
  - Tudod mit - mondá a keresztanyám, aki katonás bátor asszony volt -, van egy éles konyhakésem, vágjuk el vele a nyakát. Hadd legyen ezzel is kevesebb az ellenség.  
  - Bolond vagy - motyogott az öreg. - Ez az egy már el nem dönti a háborút,
talán a tiszteletes úrtól
*
Szövegforrás:
Mikszáth Kálmán összes művei. 39. Elbeszélések 13, 1888. szerk. Szegedy-Maszák Mihály, Fábri Anna, S.a.r. Hajdu Péter. Budapest: Argumentum Kiadó. 2001. 144-149.
 
talán tiszteletes úrtól
*
Szövegforrás:
Pesti Hírlap, 1889. január 1., 11. évf., 1. sz. (1., 2., 3. l.) »A Pesti Hírlap tárcája« rovatban, névjelzés nélkül.
 
kellene kérni tanácsot. Szaladj el, kisfiam, a tiszteletesért.  
  Elmentem a tiszteletesért; aki kérdezte útközben, mi a baj?  
  - Egy muszka van nálunk: a keresztanyám a nyakát akarja elvágni, a keresztapám meg nem akarja. Most mindjárt összevesznek.  
  - És te hová szavazol, kisfiam?  
  - A nyakelvágásra. Mert akkor a pika meg a pisztoly rám maradna.  
  A tiszteletes úr hátba ütött, majd lihegve futott udvarunkra, ahol megértvén a dolgokat, azt tanácsolta, hogy el kell a muszkát távolítani.  
  - De hogyan?  
  - Föl kell a lóra ültetni, aztán hadd menjen pokolba, amerre a ló viszi.  
  - De hátha valami baja történik és engem fog a cár okozni
n
Jegyzet okozni - A szó okol értelemben régies, ill. nyelvjárási.
- sopánkodott a keresztapa.  
  - Hát tudja mit, domine spektábilis.
n
Jegyzet domine spektábilis - tekintetes uram
Kötözzük oda a lóhoz, hogy le ne eshessen róla.  
  Így is lett. A jó Nikolajt két béres meg a kertész lóra ültették, kezét-lábát odakötözve, úgyhogy teljes biztonságba volt helyezve.  
  A kantárt odakapcsolták a kabátja egyik gombjához, s ezzel maga a keresztapám vezette la a lovat a kapu elé, s ott az ostorral jól megriasztva, az mint egy tüzes sárkány sebes galoppban vitte fejét lankadtan lóbázó lovagját, az összegyűlt falusi népek nagy hahotája közt, a szántóföldeken keresztül észak felé.  
  Mi lett belőle? Nem tudtuk meg. De annyi bizonyos, hogy a cár sohase kereste a katonáját a keresztapámon, amitől pedig hosszú évekig tartott az öregúr.  
  Csúfolták is vele a megyei urak:  
  - Mi lett a kozákjából, urambátyám?  
  Csodálatosabbnál csodálatosabb históriákat gondoltak ki elrémítésére.  
  Mikor az 1860-ki ősgyűlésen a bizottsági tagokat választották, valami imposztor azt kiáltotta a neve után:  
  - Muszkavezető!  
  Nagy nevetés támadt e tréfára; de az öregúr komolyan vette, s ott az összegyűlt tekintetes bizottsági tagok előtt ünnepélyes nyilatkozatot tett, hogy ő voltaképpen csak az udvarról a kapuajtón át vezette a muszkát illetőleg a muszkának a lovát.  
  - Tudjuk, tudjuk! - hangzott a terem minden oldaláról.  
  - Különb bizottsági tag lenne a feleségéből - süvített bele egy dévaj hang -, mert az a fejét akarta venni a muszkának.  
  Nagyon zokon esett neki ez a derült jelenet, s elhatározta, hogy ezentúl kegyetlen lesz a hadsereggel szemben. Katonatiszthez nem szólt, lányát katonatiszttel nem engedte táncolni.  
  Sőt nemsokára bővebb alkalma is nyílt kiadni a mérgét a katonákon.  
  Bejött minden divatok közt a legtetszetősebb: hogy nem kell adót fizetni. Még ilyen fülbemászó jelszó nem csengett a hármas halom országában.  
  A keresztapám sem fizette az adót. Tehát ő is megkapta az adóintést. Állott pedig az adóintő cédula eleven katonaemberekből. Kisebb cédula egy katona, nagyobb cédula tizenkét katona, káplárostul.  
  Ilyen nagyobb cédulát kapott a keresztapám.  
  Mikor egy nap hazakerültem a vakációra, tele volt a ház katonákkal. Mindenki hazafias búbánattal járt-kelt a kastélyban, csak a szolgálóleányok tűrték elég derülten a zsarnokság vérlázító igáját. Azoknak még tán tetszett is ez az új politikai fordulat.  
  A keresztapám makacsul tartotta magát egy ideig.  
  - Se adót nem adok, se enni nem adok. Ha erővel vesztek, esztek. Mert ilyen ember vagyok én.  
  De mikor a katonák aztán csakugyan erővel kezdték beszerezni az élelmiszereiket, levágták a bornyút, feltörték az éléskamrát, lehordták a kéményből a sonkákat, leszedegették a keresztanyám híres sercika almáit a kertben, az öregúr kezdett a béketűrésből kifogyni, nagy óbégatással szaladgált a kolompos hazafiak nyakára, hogy ő nem opponál
n
Jegyzet opponál - ellenzékben van
tovább: ő fizetni fog.  
  - Azt ne tegye bátyám, az isten szerelméért - intették emezek. Örökös hazaáruló lesz a neve. Még a csontjait is kihányják sírjából az unokák.  
  - Jó, jó. De mikor ostobaság. Mikor nincsen egy csepp rációja se.  
  Már alig lehetett visszatartani az öreget, s hihetőleg mint megbélyegzett ember hal meg, ha meg nem menti a mocsoktól becsületes ős nevét Jarabitsek Vencel.  
  Jarabitsek Vencel volt ugyanis a tizenkét katonából az egyik; a káplár, a legkutyább természetű, aki a legjobban pusztított a többi között és amazokat is izgatta:  
  - Minden a mienk, ami az övék. Mi vagyunk az urak. Amit a szemünk meglát, azt mi mind elvehetjük a császár nevében. Mert mi tizenketten vagyunk a császár.  
  Nagy ínyenc is volt Jarabitsek; szerette a pecsenyét és a bort. S leleményessége bámulatos ezeknek a megszerzésében. Azonfelül Jarabitsek tudta leghatalmasabban csörgetni a panganétját.
n
Jegyzet panganét - rövid gyalogsági kard
Egyszóval félelmetes fickó volt, imponált keresztapámnak.  
  Egy nap azonban szelíden lesütött fejjel monda az öregúrnak:  
  - Bizony belátom, hogy komisz ember voltam. Bocsásson meg, uram és úrasszonyom. Jó és alázatos leszek ezentúl.  
  - Legyen ön olyan - pattant fel keresztanyám kevélyen -, aminő lenni akar. Semmi szükségünk az ön elnézésére.  
  - Nono, anyjuk - vágott közbe keresztapám. - Ne bánud a káplár urat. Ha ő jó akar lenni, hát végre is mit von le az ő jósága a mi hazafiságunkból? Csak legyen ön, kérem, jó és alázatos. Ne hallgasson a feleségemre.  
  - Az leszek, uram. Mert levelet kaptam az édesanyámtól, Csehországból, s ő int engemet, hogy jó legyek önökhöz. Az én szegény öreg mamicám. S annak én szót fogadok, éppen mint a császárnak.  
  - Hát ösmer minket az ön mamicája?  
  - Nem, nem. De tessék elolvasni,
hogy mit ír.
*
Szövegforrás:
Mikszáth Kálmán összes művei. 39. Elbeszélések 13, 1888. szerk. Szegedy-Maszák Mihály, Fábri Anna, S.a.r. Hajdu Péter. Budapest: Argumentum Kiadó. 2001. 144-149.
 
hogy mit ír?
*
Szövegforrás:
Pesti Hírlap, 1889. január 1., 11. évf., 1. sz. (1., 2., 3. l.) »A Pesti Hírlap tárcája« rovatban, névjelzés nélkül.
 
Mert szépen tud írni az öreg, pedig már hatvanéves, és még nem visel pápaszemet.  
  Keresztapám, aki az összes szláv nyelveket tudja, átvette a levelet hogy olvassa.  
  - Ugyan, ugyan, mit fraternizálsz
n
Jegyzet fraternizálsz - barátkozol, bizalmaskodsz
vele? - pirongatta a keresztanyám.  
  - Ne okoskodj, anyjuk. Hát nem érdekes az, hogy mit ír egy cseh asszony? Nem értesz a politikához, anyjuk.  
  Keresztapám fennhangon kezdte olvasni a levelet mely a következőleg hangzott:  
  Édes fiam Vencel!  
  Vettem leveledet, s örülök, hogy egészséges vagy. Vigyázz magadra és imádkozz abból a könyvből, amit neked adtam. Írod, hogy ellenségek közt vagy. Szeresd még őket is, édes fiam. Légy kíméletes irántuk, tartózkodj a durvaságoktól, mert minden kölcsönbe történik. Az isten visszahozza azt ránk, amit ti ott tesztek. Gondolj szegény öreg anyádra, Vencel fiam. Most is egy magyar huszár van kvártélyban nálunk, s azon ürügy alatt, hogy ti az ő szüleit sanyargatjátok Magyarországon, a leghihetetlenebb kegyetlenségeket csinálja velünk. Tör, zúz, káromkodik, követel, eszik, iszik, s annyira el van kényeztetve,hogy délutánonkint kardostól, tarsolyostul befekszik egy teknőbe, s nekem, szegény öreg anyádnak órákig kell őt ringatnom, míg elalszik.  
  De végzem is levelemet, mert a huszár már ordít, hogy ringassam.  
  Légy jó és alázatos, édes Vencelem.  
  Szerető édesanyád  
  Bohuska.  
 
  Keresztapám felkacagott édesdeden, jóízűen:  
  - Aha! Reciprocitás az egész! Bravó!  
  Szemei szikráztak a hazafias lelkesedéstől.  
  - Most már hát tudom, miért török. Most már egy petákot se fizetek. Ha a Lajtán túliak is tűrnek, az már más. Akkor én is tűrök. Most már megerősödtem. Ha háború kell, hát legyen háború.  
  Majd újra előfogta a görcsös kacagás:  
  - Hahaha! Képzeld el anyjuk azt a huszárt a teknőben, amint a cseh asszony ringatja. Valami gyönyörű spektákulum lehet, hahaha. De már ilyet a mi cserepárjaink
n
Jegyzet cserepár - a határőrvidéken szolgáló, az osztrák hadseregbe tartozó katona
mégse tesznek.  
  Vidáman, fürgén ugrált egész nap, mint egy evet, s mikor a katonák összegyűltek déltájban, odaállt eléjük vakmerően s elkezdte bosszantásukra énekelni:  
  „Hazádnak rendületlenül.”  
  Ilyen különös idők voltak azok, s ilyen különös bátor ember volt az én keresztapám.