Bibliográfiai adatokA BÁBASZÉKI ZSIDÓ
Bibliográfiai adatok
Szövegforrások listája:
- Szövegforrás mk-42-bzs-witPh: Pesti Hirlap 1895. július 21., 17. évf., 197. sz., 2–3. l. A tárcarovatban, teljes névjelzéssel.
- Szövegforrás mk-42-bzs-witMv: Magyar Világ 1895. [július 28.], 2. évf., 48. sz. [ez az 1894/95-ös, 58 számból álló évfolyam számozása], 762–763. l.
- Szövegforrás mk-42-bzs-witKcsl: Képes Családi Lapok 1895. augusztus 4., 17. évf., 32. sz., 506–507. l. »Életkép« műfajmegjelöléssel, teljes névjelzéssel.
- Szövegforrás mk-42-bzs-witKrk: Mikszáth Kálmán összes művei. Elbeszélések. XVI. 1893–1897. S.a.r. Hajdu Péter. Budapest, Argumentum. 2007. 117–120.
Elektronikus kiadás adatai:
Igenis, az öreg Müncznét elvitték zsidónak Bábaszékre, negyven váltóforint fizetéssel, mivelhogy Bábaszéken nem volt zsidó, és okvetlenül keríteni kellett egyet.
A dolog voltaképpen úgy áll (nehéz azt pesti embernek megérteni), hogy Bábaszék ama kolibri városkák egyike, melyek csak abban különböznek a szegényes felföldi falvaktól, hogy a bírájukat polgármesternek titulálják, s hogy az év egyik napján odahajtanak a „laz”-oknak nevezett tanyákról és a szomszédos falvakból egy-két üszőt, tinót és nehány görhes lovacskát, s ugyancsak e napon előjön a zólyomi mézeskalácsos, Plokár Sámuel is s kirakodik a sátorában; mézeskalácsból való szíveit, huszárjait és bölcsőit gyorsan szétkapkodják s viszik a környékbeli leányoknak és gyermekeknek. Egyszóval vásár van Bábaszéken. És erre századok óta rátartó minden bábaszéki bennszülött, kétfelé osztván a naptári esztendőt és a világeseményeket, olyanformán, hogy az egyik részük történik a vásár előtt, ennyi és ennyi héttel vagy hónappal, a másik részük ellenben a vásár után következik be, mint ahogy például a Deák Ferenc halála éppen két napra esett a bábaszéki vásár után.
Mindennek pedig okai a régi királyok, kik a zólyomi vagy a véglesi várban vadászgatván, a szomszéd falvakat borravaló helyett városokká emelték.
Hát végre is szép privilégium. A városban minden többet ér, többet mutat, a fundus, a kert, sőt maga az ember is. Mégiscsak polgár az ember, s ez már valami. Ha beválasztják a tanácsba, hát szenátor, a szalmafedeles ódon ház, ahol a tanács ül, városháza, a bocskoros „kisbíró”, dolmány helyett ámbár rézcsatos tüszű van a hasán, hajdúnak neveztetik. A hajdúnak meg dobolni is kell tudni, mert a városkának saját dobja van – sőt a gazdagabb városok még vízipuskát is szereznek. Hiába, rang a rang – de fönn is kell azt tartani.
Kivált mert olyan szelek kezdenek fújni a megyeháza felől, hogy a kis nyolc-kilencszáz lakosú városkák nagy részét eltörlik, megindult ennélfogva a versenygés közöttük, mindenik mutatni akarván életképességét, mindenik siet nagy lóra ülni, pedig a zabos tarisznyája csak egy csikófejhez való… Nem lesz ennek jó vége; meglátja, aki megéli.
Megfojtaná Zólyom egy kanál vízbe Pelsőcöt. (Pedig én istenem, hiszen nem lehet minden zug és szöglet Beszterce vagy London!)
– Hiszen nem város az! Még zsidó sincs benne! Ahova pedig zsidó nem telepszik, annak a helynek nincs jövője, az már csakugyan nem városnak való.
Bábaszék ismét a nálánál kisebbeket marja… De nem azért vagyok én most itt, hogy ezt a csúf birkózást kifessem, csak azt akarom röviden megjegyezni, hogy Bábaszék érdemes elöljárósága, okulván az ellenség irigy piszkolódásából – mint ahogy a méh a mérges növényből is ki tudja szedni a mézet –, alkudozásba lépett vala az említett özvegy Müncz Jónásnéval aziránt, hogy átjöjjön lakni Bábaszékre, nyitván ott a piac kellő közepén boltot, szemben a kovácsműhellyel, hogy minden átutazónak legott szemet szúrjon, kelendők lévén kiváltképpen a következő árucikkek: szappan, ostor, pirosító, kékítő, lókefe, vakaró, ár, szög, só, kocsikenőcs, sáfrány, gyömbér, cimet, csiriz, kenderolaj, szóval mindazon cikkek, melyek Bábaszék határában nem teremnek és Bábaszéken nem készíttetnek, s valóban a felsoroltakon kívül is van még néhány ilyen a világon.
Így került Münczné Bábaszékre, hol is nagy tisztelettel fogadták s mindenben kényeztették, majdhogy a tenyerükön nem hordták (ami egyébiránt nem lett volna tréfa, mert Rozáli asszony nyomott vagy két mázsát).
Eleinte soknak visszatetszett, hogy a magisztrátus nem zsidót szerzett, hanem csak zsidó asszonyt, mert mégiscsak szebb lenne, lélekemelőbb lenne, ha így
: „A mi zsidónk ezt mondta, azt mondta. A mi Móricunk vagy Tóbiásunk azt tette, emezt tette”, de csak annyit mondhatni, hogy „a mi zsidóasszonyunk, a mi Rozáliánk”, az semmi, az túlságosan szerényen hangzik. Egy szó mint száz, zsidót kellett volna hozni Bábaszékre, nagy szakállút, görbe orrút, ha lehet vörös hajjal – az az igazi.
szólhatnánk
*
Szövegforrás:
Pesti Hirlap 1895. július 21., 17. évf., 197. sz., 2–3. l. A tárcarovatban, teljes névjelzéssel.
Pesti Hirlap 1895. július 21., 17. évf., 197. sz., 2–3. l. A tárcarovatban, teljes névjelzéssel.
szólhatnának föl
*
Szövegforrás:
Magyar Világ 1895. [július 28.], 2. évf., 48. sz. [ez az 1894/95-ös, 58 számból álló évfolyam számozása], 762–763. l.
Képes Családi Lapok 1895. augusztus 4., 17. évf., 32. sz., 506–507. l. »Életkép« műfajmegjelöléssel, teljes névjelzéssel.
Magyar Világ 1895. [július 28.], 2. évf., 48. sz. [ez az 1894/95-ös, 58 számból álló évfolyam számozása], 762–763. l.
Képes Családi Lapok 1895. augusztus 4., 17. évf., 32. sz., 506–507. l. »Életkép« műfajmegjelöléssel, teljes névjelzéssel.
De Konopka uram, a legeszesebb szenátor, aki Müncznével az alkudozásokat folytatta, s maga ment el érte, meg a holmijáért Besztercére a kirendelt szekerekkel (még föl is bokrétázta a lovakat, melyek az asszonyt hozták), kegyetlenül levágta az elégedetleneket olyan argumentummal, hogy a Dávid parittyájából kirepült kő se sújtott jobban.
– Ne legyenek ostobák, kegyelmetek! Ha egyszer egy asszony király lehetett Magyarországon, miért ne lehetne másszor egy másik asszony zsidó boltos Bábaszéken?
Igaz, ami igaz, lecsillapodtak lassanként, sőt még magasztalni is kezdték a magisztrátus választását, midőn az első purimkor s azután is minden sátoros ünnepen összejöttek a világ minden részéből a Münczné fiai, számszerint heten, s látták őket ünneplő úri öltözetekben, fűzős cipőkben a lábukon, magas, fazékalakú kalapokkal a fejeiken, végigsétálni a piacon.
A bábaszéki polgárok kiálltak ilyenkor a mályvarózsás kertjeikbe, s büszkeségtől dagadozott szívük, amint utánok néztek, azt mondogatván egymásnak a liceumkerítéseken keresztül:
– Tíz évig se látni ennyi zsidót Pelsőcön – válaszolta a hasát simogatva a másik koma. Az öreg Münczné a boltajtóból legeltette szemeit a fiain, mert rendesen ott üldögélt, kötögetve a boltajtóban, rezes pápaszemmel az orrán (már maga ez a pápaszem bizonyos előkelő, városias külsőt kölcsönzött Bábaszéknek), de különben nyájas, kellemetes, derült arcú öregasszony volt a Münczné, s hófehér fodros főkötőjében úgy odaillett a piachoz, a fehérre meszelt épületekhez, a városház méltóságteljes homlokzatához, hogy senki se tudott elmenni mellette kalapemelés nélkül, éppúgy nem, mint a Nepomuki János szobra mellett. (Hiszen végre is csak ez a két nevezetes látnivaló volt Bábaszéken.) Mindenki ösztönszerűleg érezte, hogy a kis gömbölyű anyóka beleszövődik Bábaszék felvirágzásának terveibe.
Úgy örültek, de úgy örültek, hogy az ifiasszony fürge, mint a gyík, egészséges, mint a makk, s hogy vagyonosodik szemlátomást; el is dicsekedtek vele mindenfelé, amerre csak jártak a furmányos szekereikkel.
– A mi Rozáliánk gyarapszik. Terringette, egyre tollasodik a mi Rozálink. De hát lehet is Bábaszéken! Bábaszék aranyszék. Bábaszék szűz hely… Bábaszéken lehet még élni.
Valóságosan kényeztették Rozáli ifiasszonyt. Már a hetvenbe járt, de mégis csak úgy hítták „mlada pani” (ifjú asszony). És ebben is van logika. A király magához kaparintotta az összes értéktelen címeket, és csak őneki szabad azokból adományozni, a nép fogta magát (érezvén, hogy ő is szuverén), a fiatalságot adományozza címnek. Hát mondom, nagyra becsülték, kényeztették Rozáli ifiasszonyt, s mikor néhány évre az ideköltözése után egy kőház építéséhez fogott a piacon – az összes szekeres gazdák szívességből ajánlkoztak egy-
egy forduló útra, kőért, fáért, a zsellérek pedig egynapi ingyenmunkára vállalkozának; alig akadt egy-két lustább, aki húzódozék vagy el nem jött, bezzeg azokat is hogy lehurrogták az okosabbak és előkelőbbek.
Sőt annyira ment a városi hatóság respektusa, hogy a határtagosításnál a messzetekintő Mraviusan János polgármester fölszólalására külön kihasítottak két darabot a beltelkekből, egyet egy esetleges zsidótemplom, egyet pedig zsidó temető számára – holott csak az az egy zsidóasszonyuk volt.
De mindegy. Hiszen a jövő előttük áll, s ki tudja, mi fénylik abban? És végre is olyan jól esik beleszőni az idegenekkel való közönséges beszélgetésekbe „a bábaszéki zsidótemető mellett egy kődobásnyira”, vagy ilyesmit: „a bábaszéki zsidótemplom fundusa mellett menve” stb.
Igenis, az öreg Müncznét elvitték zsidónak Bábaszékre, negyven váltóforint fizetéssel, mivelhogy Bábaszéken nem volt zsidó, és okvetlenül keríteni kellett egyet.
A dolog voltaképpen úgy áll (nehéz azt pesti embernek megérteni), hogy Bábaszék ama kolibri városkák egyike, melyek csak abban különböznek a szegényes felföldi falvaktól, hogy a bírájukat polgármesternek titulálják, s hogy az év egyik napján odahajtanak a „laz”-oknak nevezett tanyákról és a szomszédos falvakból egy-két üszőt, tinót és nehány görhes lovacskát, s ugyancsak e napon előjön a zólyomi mézeskalácsos, Plokár Sámuel is s kirakodik a sátorában; mézeskalácsból való szíveit, huszárjait és bölcsőit gyorsan szétkapkodják s viszik a környékbeli leányoknak és gyermekeknek. Egyszóval vásár van Bábaszéken. És erre századok óta rátartó minden bábaszéki bennszülött, kétfelé osztván a naptári esztendőt és a világeseményeket, olyanformán, hogy az egyik részük történik a vásár előtt, ennyi és ennyi héttel vagy hónappal, a másik részük ellenben a vásár után következik be, mint ahogy például a Deák Ferenc halála éppen két napra esett a bábaszéki vásár után.
Mindennek pedig okai a régi királyok, kik a zólyomi vagy a véglesi várban vadászgatván, a szomszéd falvakat borravaló helyett városokká emelték.
Hát végre is szép privilégium. A városban minden többet ér, többet mutat, a fundus, a kert, sőt maga az ember is. Mégiscsak polgár az ember, s ez már valami. Ha beválasztják a tanácsba, hát szenátor, a szalmafedeles ódon ház, ahol a tanács ül, városháza, a bocskoros „kisbíró”, dolmány helyett ámbár rézcsatos tüszű van a hasán, hajdúnak neveztetik. A hajdúnak meg dobolni is kell tudni, mert a városkának saját dobja van – sőt a gazdagabb városok még vízipuskát is szereznek. Hiába, rang a rang – de fönn is kell azt tartani.
Kivált mert olyan szelek kezdenek fújni a megyeháza felől, hogy a kis nyolc-kilencszáz lakosú városkák nagy részét eltörlik, megindult ennélfogva a versenygés közöttük, mindenik mutatni akarván életképességét, mindenik siet nagy lóra ülni, pedig a zabos tarisznyája csak egy csikófejhez való… Nem lesz ennek jó vége; meglátja, aki megéli.
Megfojtaná Zólyom egy kanál vízbe Pelsőcöt. (Pedig én istenem, hiszen nem lehet minden zug és szöglet Beszterce vagy London!)
– Hiszen nem város az! Még zsidó sincs benne! Ahova pedig zsidó nem telepszik, annak a helynek nincs jövője, az már csakugyan nem városnak való.
Bábaszék ismét a nálánál kisebbeket marja… De nem azért vagyok én most itt, hogy ezt a csúf birkózást kifessem, csak azt akarom röviden megjegyezni, hogy Bábaszék érdemes elöljárósága, okulván az ellenség irigy piszkolódásából – mint ahogy a méh a mérges növényből is ki tudja szedni a mézet –, alkudozásba lépett vala az említett özvegy Müncz Jónásnéval aziránt, hogy átjöjjön lakni Bábaszékre, nyitván ott a piac kellő közepén boltot, szemben a kovácsműhellyel, hogy minden átutazónak legott szemet szúrjon, kelendők lévén kiváltképpen a következő árucikkek: szappan, ostor, pirosító, kékítő, lókefe, vakaró, ár, szög, só, kocsikenőcs, sáfrány, gyömbér, cimet, csiriz, kenderolaj, szóval mindazon cikkek, melyek Bábaszék határában nem teremnek és Bábaszéken nem készíttetnek, s valóban a felsoroltakon kívül is van még néhány ilyen a világon.
Így került Münczné Bábaszékre, hol is nagy tisztelettel fogadták s mindenben kényeztették, majdhogy a tenyerükön nem hordták (ami egyébiránt nem lett volna tréfa, mert Rozáli asszony nyomott vagy két mázsát).
Eleinte soknak visszatetszett, hogy a magisztrátus nem zsidót szerzett, hanem csak zsidó asszonyt, mert mégiscsak szebb lenne, lélekemelőbb lenne, ha így
: „A mi zsidónk ezt mondta, azt mondta. A mi Móricunk vagy Tóbiásunk azt tette, emezt tette”, de csak annyit mondhatni, hogy „a mi zsidóasszonyunk, a mi Rozáliánk”, az semmi, az túlságosan szerényen hangzik. Egy szó mint száz, zsidót kellett volna hozni Bábaszékre, nagy szakállút, görbe orrút, ha lehet vörös hajjal – az az igazi.
szólhatnánk
*
Szövegforrás:
Pesti Hirlap 1895. július 21., 17. évf., 197. sz., 2–3. l. A tárcarovatban, teljes névjelzéssel.
Pesti Hirlap 1895. július 21., 17. évf., 197. sz., 2–3. l. A tárcarovatban, teljes névjelzéssel.
szólhatnának föl
*
Szövegforrás:
Magyar Világ 1895. [július 28.], 2. évf., 48. sz. [ez az 1894/95-ös, 58 számból álló évfolyam számozása], 762–763. l.
Képes Családi Lapok 1895. augusztus 4., 17. évf., 32. sz., 506–507. l. »Életkép« műfajmegjelöléssel, teljes névjelzéssel.
Magyar Világ 1895. [július 28.], 2. évf., 48. sz. [ez az 1894/95-ös, 58 számból álló évfolyam számozása], 762–763. l.
Képes Családi Lapok 1895. augusztus 4., 17. évf., 32. sz., 506–507. l. »Életkép« műfajmegjelöléssel, teljes névjelzéssel.
De Konopka uram, a legeszesebb szenátor, aki Müncznével az alkudozásokat folytatta, s maga ment el érte, meg a holmijáért Besztercére a kirendelt szekerekkel (még föl is bokrétázta a lovakat, melyek az asszonyt hozták), kegyetlenül levágta az elégedetleneket olyan argumentummal, hogy a Dávid parittyájából kirepült kő se sújtott jobban.
– Ne legyenek ostobák, kegyelmetek! Ha egyszer egy asszony király lehetett Magyarországon, miért ne lehetne másszor egy másik asszony zsidó boltos Bábaszéken?
Igaz, ami igaz, lecsillapodtak lassanként, sőt még magasztalni is kezdték a magisztrátus választását, midőn az első purimkor s azután is minden sátoros ünnepen összejöttek a világ minden részéből a Münczné fiai, számszerint heten, s látták őket ünneplő úri öltözetekben, fűzős cipőkben a lábukon, magas, fazékalakú kalapokkal a fejeiken, végigsétálni a piacon.
A bábaszéki polgárok kiálltak ilyenkor a mályvarózsás kertjeikbe, s büszkeségtől dagadozott szívük, amint utánok néztek, azt mondogatván egymásnak a liceumkerítéseken keresztül:
– Tíz évig se látni ennyi zsidót Pelsőcön – válaszolta a hasát simogatva a másik koma. Az öreg Münczné a boltajtóból legeltette szemeit a fiain, mert rendesen ott üldögélt, kötögetve a boltajtóban, rezes pápaszemmel az orrán (már maga ez a pápaszem bizonyos előkelő, városias külsőt kölcsönzött Bábaszéknek), de különben nyájas, kellemetes, derült arcú öregasszony volt a Münczné, s hófehér fodros főkötőjében úgy odaillett a piachoz, a fehérre meszelt épületekhez, a városház méltóságteljes homlokzatához, hogy senki se tudott elmenni mellette kalapemelés nélkül, éppúgy nem, mint a Nepomuki János szobra mellett. (Hiszen végre is csak ez a két nevezetes látnivaló volt Bábaszéken.) Mindenki ösztönszerűleg érezte, hogy a kis gömbölyű anyóka beleszövődik Bábaszék felvirágzásának terveibe.
Úgy örültek, de úgy örültek, hogy az ifiasszony fürge, mint a gyík, egészséges, mint a makk, s hogy vagyonosodik szemlátomást; el is dicsekedtek vele mindenfelé, amerre csak jártak a furmányos szekereikkel.
– A mi Rozáliánk gyarapszik. Terringette, egyre tollasodik a mi Rozálink. De hát lehet is Bábaszéken! Bábaszék aranyszék. Bábaszék szűz hely… Bábaszéken lehet még élni.
Valóságosan kényeztették Rozáli ifiasszonyt. Már a hetvenbe járt, de mégis csak úgy hítták „mlada pani” (ifjú asszony). És ebben is van logika. A király magához kaparintotta az összes értéktelen címeket, és csak őneki szabad azokból adományozni, a nép fogta magát (érezvén, hogy ő is szuverén), a fiatalságot adományozza címnek. Hát mondom, nagyra becsülték, kényeztették Rozáli ifiasszonyt, s mikor néhány évre az ideköltözése után egy kőház építéséhez fogott a piacon – az összes szekeres gazdák szívességből ajánlkoztak egy-
egy forduló útra, kőért, fáért, a zsellérek pedig egynapi ingyenmunkára vállalkozának; alig akadt egy-két lustább, aki húzódozék vagy el nem jött, bezzeg azokat is hogy lehurrogták az okosabbak és előkelőbbek.
Sőt annyira ment a városi hatóság respektusa, hogy a határtagosításnál a messzetekintő Mraviusan János polgármester fölszólalására külön kihasítottak két darabot a beltelkekből, egyet egy esetleges zsidótemplom, egyet pedig zsidó temető számára – holott csak az az egy zsidóasszonyuk volt.
De mindegy. Hiszen a jövő előttük áll, s ki tudja, mi fénylik abban? És végre is olyan jól esik beleszőni az idegenekkel való közönséges beszélgetésekbe „a bábaszéki zsidótemető mellett egy kődobásnyira”, vagy ilyesmit: „a bábaszéki zsidótemplom fundusa mellett menve” stb.
Igenis, az öreg Müncznét elvitték zsidónak Bábaszékre, negyven váltóforint fizetéssel, mivelhogy Bábaszéken nem volt zsidó, és okvetlenül keríteni kellett egyet.
A dolog voltaképpen úgy áll (nehéz azt pesti embernek megérteni), hogy Bábaszék ama kolibri városkák egyike, melyek csak abban különböznek a szegényes felföldi falvaktól, hogy a bírájukat polgármesternek titulálják, s hogy az év egyik napján odahajtanak a „laz”-oknak nevezett tanyákról és a szomszédos falvakból egy-két üszőt, tinót és nehány görhes lovacskát, s ugyancsak e napon előjön a zólyomi mézeskalácsos, Plokár Sámuel is s kirakodik a sátorában; mézeskalácsból való szíveit, huszárjait és bölcsőit gyorsan szétkapkodják s viszik a környékbeli leányoknak és gyermekeknek. Egyszóval vásár van Bábaszéken. És erre századok óta rátartó minden bábaszéki bennszülött, kétfelé osztván a naptári esztendőt és a világeseményeket, olyanformán, hogy az egyik részük történik a vásár előtt, ennyi és ennyi héttel vagy hónappal, a másik részük ellenben a vásár után következik be, mint ahogy például a Deák Ferenc halála éppen két napra esett a bábaszéki vásár után.
Mindennek pedig okai a régi királyok, kik a zólyomi vagy a véglesi várban vadászgatván, a szomszéd falvakat borravaló helyett városokká emelték.
Hát végre is szép privilégium. A városban minden többet ér, többet mutat, a fundus, a kert, sőt maga az ember is. Mégiscsak polgár az ember, s ez már valami. Ha beválasztják a tanácsba, hát szenátor, a szalmafedeles ódon ház, ahol a tanács ül, városháza, a bocskoros „kisbíró”, dolmány helyett ámbár rézcsatos tüszű van a hasán, hajdúnak neveztetik. A hajdúnak meg dobolni is kell tudni, mert a városkának saját dobja van – sőt a gazdagabb városok még vízipuskát is szereznek. Hiába, rang a rang – de fönn is kell azt tartani.
Kivált mert olyan szelek kezdenek fújni a megyeháza felől, hogy a kis nyolc-kilencszáz lakosú városkák nagy részét eltörlik, megindult ennélfogva a versenygés közöttük, mindenik mutatni akarván életképességét, mindenik siet nagy lóra ülni, pedig a zabos tarisznyája csak egy csikófejhez való… Nem lesz ennek jó vége; meglátja, aki megéli.
Megfojtaná Zólyom egy kanál vízbe Pelsőcöt. (Pedig én istenem, hiszen nem lehet minden zug és szöglet Beszterce vagy London!)
– Hiszen nem város az! Még zsidó sincs benne! Ahova pedig zsidó nem telepszik, annak a helynek nincs jövője, az már csakugyan nem városnak való.
Bábaszék ismét a nálánál kisebbeket marja… De nem azért vagyok én most itt, hogy ezt a csúf birkózást kifessem, csak azt akarom röviden megjegyezni, hogy Bábaszék érdemes elöljárósága, okulván az ellenség irigy piszkolódásából – mint ahogy a méh a mérges növényből is ki tudja szedni a mézet –, alkudozásba lépett vala az említett özvegy Müncz Jónásnéval aziránt, hogy átjöjjön lakni Bábaszékre, nyitván ott a piac kellő közepén boltot, szemben a kovácsműhellyel, hogy minden átutazónak legott szemet szúrjon, kelendők lévén kiváltképpen a következő árucikkek: szappan, ostor, pirosító, kékítő, lókefe, vakaró, ár, szög, só, kocsikenőcs, sáfrány, gyömbér, cimet, csiriz, kenderolaj, szóval mindazon cikkek, melyek Bábaszék határában nem teremnek és Bábaszéken nem készíttetnek, s valóban a felsoroltakon kívül is van még néhány ilyen a világon.
Így került Münczné Bábaszékre, hol is nagy tisztelettel fogadták s mindenben kényeztették, majdhogy a tenyerükön nem hordták (ami egyébiránt nem lett volna tréfa, mert Rozáli asszony nyomott vagy két mázsát).
Eleinte soknak visszatetszett, hogy a magisztrátus nem zsidót szerzett, hanem csak zsidó asszonyt, mert mégiscsak szebb lenne, lélekemelőbb lenne, ha így
: „A mi zsidónk ezt mondta, azt mondta. A mi Móricunk vagy Tóbiásunk azt tette, emezt tette”, de csak annyit mondhatni, hogy „a mi zsidóasszonyunk, a mi Rozáliánk”, az semmi, az túlságosan szerényen hangzik. Egy szó mint száz, zsidót kellett volna hozni Bábaszékre, nagy szakállút, görbe orrút, ha lehet vörös hajjal – az az igazi.
szólhatnánk
*
Szövegforrás:
Pesti Hirlap 1895. július 21., 17. évf., 197. sz., 2–3. l. A tárcarovatban, teljes névjelzéssel.
Pesti Hirlap 1895. július 21., 17. évf., 197. sz., 2–3. l. A tárcarovatban, teljes névjelzéssel.
szólhatnának föl
*
Szövegforrás:
Magyar Világ 1895. [július 28.], 2. évf., 48. sz. [ez az 1894/95-ös, 58 számból álló évfolyam számozása], 762–763. l.
Képes Családi Lapok 1895. augusztus 4., 17. évf., 32. sz., 506–507. l. »Életkép« műfajmegjelöléssel, teljes névjelzéssel.
Magyar Világ 1895. [július 28.], 2. évf., 48. sz. [ez az 1894/95-ös, 58 számból álló évfolyam számozása], 762–763. l.
Képes Családi Lapok 1895. augusztus 4., 17. évf., 32. sz., 506–507. l. »Életkép« műfajmegjelöléssel, teljes névjelzéssel.
De Konopka uram, a legeszesebb szenátor, aki Müncznével az alkudozásokat folytatta, s maga ment el érte, meg a holmijáért Besztercére a kirendelt szekerekkel (még föl is bokrétázta a lovakat, melyek az asszonyt hozták), kegyetlenül levágta az elégedetleneket olyan argumentummal, hogy a Dávid parittyájából kirepült kő se sújtott jobban.
– Ne legyenek ostobák, kegyelmetek! Ha egyszer egy asszony király lehetett Magyarországon, miért ne lehetne másszor egy másik asszony zsidó boltos Bábaszéken?
Igaz, ami igaz, lecsillapodtak lassanként, sőt még magasztalni is kezdték a magisztrátus választását, midőn az első purimkor s azután is minden sátoros ünnepen összejöttek a világ minden részéből a Münczné fiai, számszerint heten, s látták őket ünneplő úri öltözetekben, fűzős cipőkben a lábukon, magas, fazékalakú kalapokkal a fejeiken, végigsétálni a piacon.
A bábaszéki polgárok kiálltak ilyenkor a mályvarózsás kertjeikbe, s büszkeségtől dagadozott szívük, amint utánok néztek, azt mondogatván egymásnak a liceumkerítéseken keresztül:
– Tíz évig se látni ennyi zsidót Pelsőcön – válaszolta a hasát simogatva a másik koma. Az öreg Münczné a boltajtóból legeltette szemeit a fiain, mert rendesen ott üldögélt, kötögetve a boltajtóban, rezes pápaszemmel az orrán (már maga ez a pápaszem bizonyos előkelő, városias külsőt kölcsönzött Bábaszéknek), de különben nyájas, kellemetes, derült arcú öregasszony volt a Münczné, s hófehér fodros főkötőjében úgy odaillett a piachoz, a fehérre meszelt épületekhez, a városház méltóságteljes homlokzatához, hogy senki se tudott elmenni mellette kalapemelés nélkül, éppúgy nem, mint a Nepomuki János szobra mellett. (Hiszen végre is csak ez a két nevezetes látnivaló volt Bábaszéken.) Mindenki ösztönszerűleg érezte, hogy a kis gömbölyű anyóka beleszövődik Bábaszék felvirágzásának terveibe.
Úgy örültek, de úgy örültek, hogy az ifiasszony fürge, mint a gyík, egészséges, mint a makk, s hogy vagyonosodik szemlátomást; el is dicsekedtek vele mindenfelé, amerre csak jártak a furmányos szekereikkel.
– A mi Rozáliánk gyarapszik. Terringette, egyre tollasodik a mi Rozálink. De hát lehet is Bábaszéken! Bábaszék aranyszék. Bábaszék szűz hely… Bábaszéken lehet még élni.
Valóságosan kényeztették Rozáli ifiasszonyt. Már a hetvenbe járt, de mégis csak úgy hítták „mlada pani” (ifjú asszony). És ebben is van logika. A király magához kaparintotta az összes értéktelen címeket, és csak őneki szabad azokból adományozni, a nép fogta magát (érezvén, hogy ő is szuverén), a fiatalságot adományozza címnek. Hát mondom, nagyra becsülték, kényeztették Rozáli ifiasszonyt, s mikor néhány évre az ideköltözése után egy kőház építéséhez fogott a piacon – az összes szekeres gazdák szívességből ajánlkoztak egy-
egy forduló útra, kőért, fáért, a zsellérek pedig egynapi ingyenmunkára vállalkozának; alig akadt egy-két lustább, aki húzódozék vagy el nem jött, bezzeg azokat is hogy lehurrogták az okosabbak és előkelőbbek.
Sőt annyira ment a városi hatóság respektusa, hogy a határtagosításnál a messzetekintő Mraviusan János polgármester fölszólalására külön kihasítottak két darabot a beltelkekből, egyet egy esetleges zsidótemplom, egyet pedig zsidó temető számára – holott csak az az egy zsidóasszonyuk volt.
De mindegy. Hiszen a jövő előttük áll, s ki tudja, mi fénylik abban? És végre is olyan jól esik beleszőni az idegenekkel való közönséges beszélgetésekbe „a bábaszéki zsidótemető mellett egy kődobásnyira”, vagy ilyesmit: „a bábaszéki zsidótemplom fundusa mellett menve” stb.
Igenis, az öreg Müncznét elvitték zsidónak Bábaszékre, negyven váltóforint fizetéssel, mivelhogy Bábaszéken nem volt zsidó, és okvetlenül keríteni kellett egyet.
A dolog voltaképpen úgy áll (nehéz azt pesti embernek megérteni), hogy Bábaszék ama kolibri városkák egyike, melyek csak abban különböznek a szegényes felföldi falvaktól, hogy a bírájukat polgármesternek titulálják, s hogy az év egyik napján odahajtanak a „laz”-oknak nevezett tanyákról és a szomszédos falvakból egy-két üszőt, tinót és nehány görhes lovacskát, s ugyancsak e napon előjön a zólyomi mézeskalácsos, Plokár Sámuel is s kirakodik a sátorában; mézeskalácsból való szíveit, huszárjait és bölcsőit gyorsan szétkapkodják s viszik a környékbeli leányoknak és gyermekeknek. Egyszóval vásár van Bábaszéken. És erre századok óta rátartó minden bábaszéki bennszülött, kétfelé osztván a naptári esztendőt és a világeseményeket, olyanformán, hogy az egyik részük történik a vásár előtt, ennyi és ennyi héttel vagy hónappal, a másik részük ellenben a vásár után következik be, mint ahogy például a Deák Ferenc halála éppen két napra esett a bábaszéki vásár után.
Mindennek pedig okai a régi királyok, kik a zólyomi vagy a véglesi várban vadászgatván, a szomszéd falvakat borravaló helyett városokká emelték.
Hát végre is szép privilégium. A városban minden többet ér, többet mutat, a fundus, a kert, sőt maga az ember is. Mégiscsak polgár az ember, s ez már valami. Ha beválasztják a tanácsba, hát szenátor, a szalmafedeles ódon ház, ahol a tanács ül, városháza, a bocskoros „kisbíró”, dolmány helyett ámbár rézcsatos tüszű van a hasán, hajdúnak neveztetik. A hajdúnak meg dobolni is kell tudni, mert a városkának saját dobja van – sőt a gazdagabb városok még vízipuskát is szereznek. Hiába, rang a rang – de fönn is kell azt tartani.
Kivált mert olyan szelek kezdenek fújni a megyeháza felől, hogy a kis nyolc-kilencszáz lakosú városkák nagy részét eltörlik, megindult ennélfogva a versenygés közöttük, mindenik mutatni akarván életképességét, mindenik siet nagy lóra ülni, pedig a zabos tarisznyája csak egy csikófejhez való… Nem lesz ennek jó vége; meglátja, aki megéli.
Megfojtaná Zólyom egy kanál vízbe Pelsőcöt. (Pedig én istenem, hiszen nem lehet minden zug és szöglet Beszterce vagy London!)
– Hiszen nem város az! Még zsidó sincs benne! Ahova pedig zsidó nem telepszik, annak a helynek nincs jövője, az már csakugyan nem városnak való.
Bábaszék ismét a nálánál kisebbeket marja… De nem azért vagyok én most itt, hogy ezt a csúf birkózást kifessem, csak azt akarom röviden megjegyezni, hogy Bábaszék érdemes elöljárósága, okulván az ellenség irigy piszkolódásából – mint ahogy a méh a mérges növényből is ki tudja szedni a mézet –, alkudozásba lépett vala az említett özvegy Müncz Jónásnéval aziránt, hogy átjöjjön lakni Bábaszékre, nyitván ott a piac kellő közepén boltot, szemben a kovácsműhellyel, hogy minden átutazónak legott szemet szúrjon, kelendők lévén kiváltképpen a következő árucikkek: szappan, ostor, pirosító, kékítő, lókefe, vakaró, ár, szög, só, kocsikenőcs, sáfrány, gyömbér, cimet, csiriz, kenderolaj, szóval mindazon cikkek, melyek Bábaszék határában nem teremnek és Bábaszéken nem készíttetnek, s valóban a felsoroltakon kívül is van még néhány ilyen a világon.
Így került Münczné Bábaszékre, hol is nagy tisztelettel fogadták s mindenben kényeztették, majdhogy a tenyerükön nem hordták (ami egyébiránt nem lett volna tréfa, mert Rozáli asszony nyomott vagy két mázsát).
Eleinte soknak visszatetszett, hogy a magisztrátus nem zsidót szerzett, hanem csak zsidó asszonyt, mert mégiscsak szebb lenne, lélekemelőbb lenne, ha így
: „A mi zsidónk ezt mondta, azt mondta. A mi Móricunk vagy Tóbiásunk azt tette, emezt tette”, de csak annyit mondhatni, hogy „a mi zsidóasszonyunk, a mi Rozáliánk”, az semmi, az túlságosan szerényen hangzik. Egy szó mint száz, zsidót kellett volna hozni Bábaszékre, nagy szakállút, görbe orrút, ha lehet vörös hajjal – az az igazi.
szólhatnánk
*
Szövegforrás:
Pesti Hirlap 1895. július 21., 17. évf., 197. sz., 2–3. l. A tárcarovatban, teljes névjelzéssel.
Pesti Hirlap 1895. július 21., 17. évf., 197. sz., 2–3. l. A tárcarovatban, teljes névjelzéssel.
szólhatnának föl
*
Szövegforrás:
Magyar Világ 1895. [július 28.], 2. évf., 48. sz. [ez az 1894/95-ös, 58 számból álló évfolyam számozása], 762–763. l.
Képes Családi Lapok 1895. augusztus 4., 17. évf., 32. sz., 506–507. l. »Életkép« műfajmegjelöléssel, teljes névjelzéssel.
Magyar Világ 1895. [július 28.], 2. évf., 48. sz. [ez az 1894/95-ös, 58 számból álló évfolyam számozása], 762–763. l.
Képes Családi Lapok 1895. augusztus 4., 17. évf., 32. sz., 506–507. l. »Életkép« műfajmegjelöléssel, teljes névjelzéssel.
De Konopka uram, a legeszesebb szenátor, aki Müncznével az alkudozásokat folytatta, s maga ment el érte, meg a holmijáért Besztercére a kirendelt szekerekkel (még föl is bokrétázta a lovakat, melyek az asszonyt hozták), kegyetlenül levágta az elégedetleneket olyan argumentummal, hogy a Dávid parittyájából kirepült kő se sújtott jobban.
– Ne legyenek ostobák, kegyelmetek! Ha egyszer egy asszony király lehetett Magyarországon, miért ne lehetne másszor egy másik asszony zsidó boltos Bábaszéken?
Igaz, ami igaz, lecsillapodtak lassanként, sőt még magasztalni is kezdték a magisztrátus választását, midőn az első purimkor s azután is minden sátoros ünnepen összejöttek a világ minden részéből a Münczné fiai, számszerint heten, s látták őket ünneplő úri öltözetekben, fűzős cipőkben a lábukon, magas, fazékalakú kalapokkal a fejeiken, végigsétálni a piacon.
A bábaszéki polgárok kiálltak ilyenkor a mályvarózsás kertjeikbe, s büszkeségtől dagadozott szívük, amint utánok néztek, azt mondogatván egymásnak a liceumkerítéseken keresztül:
– Tíz évig se látni ennyi zsidót Pelsőcön – válaszolta a hasát simogatva a másik koma. Az öreg Münczné a boltajtóból legeltette szemeit a fiain, mert rendesen ott üldögélt, kötögetve a boltajtóban, rezes pápaszemmel az orrán (már maga ez a pápaszem bizonyos előkelő, városias külsőt kölcsönzött Bábaszéknek), de különben nyájas, kellemetes, derült arcú öregasszony volt a Münczné, s hófehér fodros főkötőjében úgy odaillett a piachoz, a fehérre meszelt épületekhez, a városház méltóságteljes homlokzatához, hogy senki se tudott elmenni mellette kalapemelés nélkül, éppúgy nem, mint a Nepomuki János szobra mellett. (Hiszen végre is csak ez a két nevezetes látnivaló volt Bábaszéken.) Mindenki ösztönszerűleg érezte, hogy a kis gömbölyű anyóka beleszövődik Bábaszék felvirágzásának terveibe.
Úgy örültek, de úgy örültek, hogy az ifiasszony fürge, mint a gyík, egészséges, mint a makk, s hogy vagyonosodik szemlátomást; el is dicsekedtek vele mindenfelé, amerre csak jártak a furmányos szekereikkel.
– A mi Rozáliánk gyarapszik. Terringette, egyre tollasodik a mi Rozálink. De hát lehet is Bábaszéken! Bábaszék aranyszék. Bábaszék szűz hely… Bábaszéken lehet még élni.
Valóságosan kényeztették Rozáli ifiasszonyt. Már a hetvenbe járt, de mégis csak úgy hítták „mlada pani” (ifjú asszony). És ebben is van logika. A király magához kaparintotta az összes értéktelen címeket, és csak őneki szabad azokból adományozni, a nép fogta magát (érezvén, hogy ő is szuverén), a fiatalságot adományozza címnek. Hát mondom, nagyra becsülték, kényeztették Rozáli ifiasszonyt, s mikor néhány évre az ideköltözése után egy kőház építéséhez fogott a piacon – az összes szekeres gazdák szívességből ajánlkoztak egy-
egy forduló útra, kőért, fáért, a zsellérek pedig egynapi ingyenmunkára vállalkozának; alig akadt egy-két lustább, aki húzódozék vagy el nem jött, bezzeg azokat is hogy lehurrogták az okosabbak és előkelőbbek.
Sőt annyira ment a városi hatóság respektusa, hogy a határtagosításnál a messzetekintő Mraviusan János polgármester fölszólalására külön kihasítottak két darabot a beltelkekből, egyet egy esetleges zsidótemplom, egyet pedig zsidó temető számára – holott csak az az egy zsidóasszonyuk volt.
De mindegy. Hiszen a jövő előttük áll, s ki tudja, mi fénylik abban? És végre is olyan jól esik beleszőni az idegenekkel való közönséges beszélgetésekbe „a bábaszéki zsidótemető mellett egy kődobásnyira”, vagy ilyesmit: „a bábaszéki zsidótemplom fundusa mellett menve” stb.