X (Close panel)Bibliográfiai adatok

A BÁBASZÉKI ZSIDÓ

Forrás

Bibliográfiai adatok

Szövegtanúk listája

  • Szövegtanú mk-42-bzs-witPh: Pesti Hirlap 1895. július 21., 17. évf., 197. sz., 2–3. l. A tárcarovatban, teljes névjelzéssel.
  • Szövegtanú mk-42-bzs-witMv: Magyar Világ 1895. [július 28.], 2. évf., 48. sz. [ez az 1894/95-ös, 58 számból álló évfolyam számozása], 762–763. l.
  • Szövegtanú mk-42-bzs-witKcsl: Képes Családi Lapok 1895. augusztus 4., 17. évf., 32. sz., 506–507. l. »Életkép« műfajmegjelöléssel, teljes névjelzéssel.
  • Szövegtanú mk-42-bzs-witKrk: Mikszáth Kálmán összes művei. Elbeszélések. XVI. 1893–1897. S.a.r. Hajdu Péter. Budapest, Argumentum. 2007. 117–120.

Elektronikus kiadás adatai

A kiadásról

Kiadó: Petőfi Irodalmi Múzeum [REF] [REF]

Kiadás helye: Budapest [REF]

Dátum: 2014

©Free Access - no-reuse [REF]

 
  A BÁBASZÉKI ZSIDÓ  
  Igenis, az öreg Müncznét elvitték zsidónak Bábaszékre, negyven váltóforint fizetéssel, mivelhogy Bábaszéken nem volt zsidó, és okvetlenül keríteni kellett egyet.  
  A dolog voltaképpen úgy áll (nehéz azt pesti embernek megérteni), hogy Bábaszék ama kolibri városkák egyike, melyek csak abban különböznek a szegényes felföldi falvaktól, hogy a bírájukat polgármesternek titulálják, s hogy az év egyik napján odahajtanak a laz-oknak nevezett tanyákról és a szomszédos falvakból egy-két üszőt, tinót és nehány görhes lovacskát, s ugyancsak e napon előjön a zólyomi mézeskalácsos, Plokár Sámuel is s kirakodik a sátorában; mézeskalácsból való szíveit, huszárjait és bölcsőit gyorsan szétkapkodják s viszik a környékbeli leányoknak és gyermekeknek. Egyszóval vásár van Bábaszéken. És erre századok óta rátartó minden bábaszéki bennszülött, kétfelé osztván a naptári esztendőt és a világeseményeket, olyanformán, hogy az egyik részük történik a vásár előtt, ennyi és ennyi héttel vagy hónappal, a másik részük ellenben a vásár után következik be, mint ahogy például a Deák Ferenc halála éppen két napra esett a bábaszéki vásár után.  
  Mindennek pedig okai a régi királyok, kik a zólyomi vagy a véglesi várban vadászgatván, a szomszéd falvakat borravaló helyett városokká emelték.  
  Hát végre is szép privilégium. A városban minden többet ér, többet mutat, a fundus, a kert, sőt maga az ember is. Mégiscsak polgár az ember, s ez már valami. Ha beválasztják a tanácsba, hát szenátor, a szalmafedeles ódon ház, ahol a tanács ül, városháza, a bocskoros kisbíró, dolmány helyett ámbár rézcsatos tüszű van a hasán, hajdúnak neveztetik. A hajdúnak meg dobolni is kell tudni, mert a városkának saját dobja van – sőt a gazdagabb városok még vízipuskát is szereznek. Hiába, rang a rang – de fönn is kell azt tartani.  
  Kivált mert olyan szelek kezdenek fújni a megyeháza felől, hogy a kis nyolc-kilencszáz lakosú városkák nagy részét eltörlik, megindult ennélfogva a versenygés közöttük, mindenik mutatni akarván életképességét, mindenik siet nagy lóra ülni, pedig a zabos tarisznyája csak egy csikófejhez való… Nem lesz ennek jó vége; meglátja, aki megéli.  
  Jó Zólyom városa Tótpelsőc ellen tör.  
  – Hiszen nem város ez, még patikája sincs.  
  Megfojtaná Zólyom egy kanál vízbe Pelsőcöt. (Pedig én istenem, hiszen nem lehet minden zug és szöglet Beszterce vagy London!)  
  De Pelsőc is kutya, ő meg a nyomorult Bábaszék ellen ugat és acsarkodik:  
  – Hiszen nem város az! Még zsidó sincs benne! Ahova pedig zsidó nem telepszik, annak a helynek nincs jövője, az már csakugyan nem városnak való.  
  Bábaszék ismét a nálánál kisebbeket marja… De nem azért vagyok én most itt, hogy ezt a csúf birkózást kifessem, csak azt akarom röviden megjegyezni, hogy Bábaszék érdemes elöljárósága, okulván az ellenség irigy piszkolódásából – mint ahogy a méh a mérges növényből is ki tudja szedni a mézet –, alkudozásba lépett vala az említett özvegy Müncz Jónásnéval aziránt, hogy átjöjjön lakni Bábaszékre, nyitván ott a piac kellő közepén boltot, szemben a kovácsműhellyel, hogy minden átutazónak legott szemet szúrjon, kelendők lévén kiváltképpen a következő árucikkek: szappan, ostor, pirosító, kékítő, lókefe, vakaró, ár, szög, só, kocsikenőcs, sáfrány, gyömbér, cimet, csiriz, kenderolaj, szóval mindazon cikkek, melyek Bábaszék határában nem teremnek és Bábaszéken nem készíttetnek, s valóban a felsoroltakon kívül is van még néhány ilyen a világon.  
  Így került Münczné Bábaszékre, hol is nagy tisztelettel fogadták s mindenben kényeztették, majdhogy a tenyerükön nem hordták (ami egyébiránt nem lett volna tréfa, mert Rozáli asszony nyomott vagy két mázsát).  
  Eleinte soknak visszatetszett, hogy a magisztrátus nem zsidót szerzett, hanem csak zsidó asszonyt, mert mégiscsak szebb lenne, lélekemelőbb lenne, ha így
szólhatnánk
*
Szövegtanú:
Pesti Hirlap 1895. július 21., 17. évf., 197. sz., 2–3. l. A tárcarovatban, teljes névjelzéssel.
 
szólhatnának föl
*
Szövegtanú:
Magyar Világ 1895. [július 28.], 2. évf., 48. sz. [ez az 1894/95-ös, 58 számból álló évfolyam számozása], 762–763. l.
Képes Családi Lapok 1895. augusztus 4., 17. évf., 32. sz., 506–507. l. »Életkép« műfajmegjelöléssel, teljes névjelzéssel.
 
: A mi zsidónk ezt mondta, azt mondta. A mi Móricunk vagy Tóbiásunk azt tette, emezt tette, de csak annyit mondhatni, hogy a mi zsidóasszonyunk, a mi Rozáliánk, az semmi, az túlságosan szerényen hangzik. Egy szó mint száz, zsidót kellett volna hozni Bábaszékre, nagy szakállút, görbe orrút, ha lehet vörös hajjal – az az igazi.  
  De Konopka uram, a legeszesebb szenátor, aki Müncznével az alkudozásokat folytatta, s maga ment el érte, meg a holmijáért Besztercére a kirendelt szekerekkel (még föl is bokrétázta a lovakat, melyek az asszonyt hozták), kegyetlenül levágta az elégedetleneket olyan argumentummal, hogy a Dávid parittyájából kirepült kő se sújtott jobban.  
  – Ne legyenek ostobák, kegyelmetek! Ha egyszer egy asszony király lehetett Magyarországon, miért ne lehetne másszor egy másik asszony zsidó boltos Bábaszéken?  
  Igaz, ami igaz, lecsillapodtak lassanként, sőt még magasztalni is kezdték a magisztrátus választását, midőn az első purimkor s azután is minden sátoros ünnepen összejöttek a világ minden részéből a Münczné fiai, számszerint heten, s látták őket ünneplő úri öltözetekben, fűzős cipőkben a lábukon, magas, fazékalakú kalapokkal a fejeiken, végigsétálni a piacon.  
  A bábaszéki polgárok kiálltak ilyenkor a mályvarózsás kertjeikbe, s büszkeségtől dagadozott szívük, amint utánok néztek, azt mondogatván egymásnak a liceumkerítéseken keresztül:  
  – No, ha már ez se város, koma, akkor a denevér is csak muslinca!  
  – Tíz évig se látni ennyi zsidót Pelsőcön – válaszolta a hasát simogatva a másik koma. Az öreg Münczné a boltajtóból legeltette szemeit a fiain, mert rendesen ott üldögélt, kötögetve a boltajtóban, rezes pápaszemmel az orrán (már maga ez a pápaszem bizonyos előkelő, városias külsőt kölcsönzött Bábaszéknek), de különben nyájas, kellemetes, derült arcú öregasszony volt a Münczné, s hófehér fodros főkötőjében úgy odaillett a piachoz, a fehérre meszelt épületekhez, a városház méltóságteljes homlokzatához, hogy senki se tudott elmenni mellette kalapemelés nélkül, éppúgy nem, mint a Nepomuki János szobra mellett. (Hiszen végre is csak ez a két nevezetes látnivaló volt Bábaszéken.) Mindenki ösztönszerűleg érezte, hogy a kis gömbölyű anyóka beleszövődik Bábaszék felvirágzásának terveibe.  
  – Jó napot, ifiasszony. Hogy van, ifiasszony?  
  – Jól, édes gyermekeim.  
  – Hogy megy a bolt, ifiasszony?  
  – Jól, édes gyermekeim.  
  Úgy örültek, de úgy örültek, hogy az ifiasszony fürge, mint a gyík, egészséges, mint a makk, s hogy vagyonosodik szemlátomást; el is dicsekedtek vele mindenfelé, amerre csak jártak a furmányos szekereikkel.  
  – A mi Rozáliánk gyarapszik. Terringette, egyre tollasodik a mi Rozálink. De hát lehet is Bábaszéken! Bábaszék aranyszék. Bábaszék szűz hely… Bábaszéken lehet még élni.  
  Valóságosan kényeztették Rozáli ifiasszonyt. Már a hetvenbe járt, de mégis csak úgy hítták mlada pani (ifjú asszony). És ebben is van logika. A király magához kaparintotta az összes értéktelen címeket, és csak őneki szabad azokból adományozni, a nép fogta magát (érezvén, hogy ő is szuverén), a fiatalságot adományozza címnek. Hát mondom, nagyra becsülték, kényeztették Rozáli ifiasszonyt, s mikor néhány évre az ideköltözése után egy kőház építéséhez fogott a piacon – az összes szekeres gazdák szívességből ajánlkoztak egy- egy forduló útra, kőért, fáért, a zsellérek pedig egynapi ingyenmunkára vállalkozának; alig akadt egy-két lustább, aki húzódozék vagy el nem jött, bezzeg azokat is hogy lehurrogták az okosabbak és előkelőbbek.  
  – Hitvány ember – mondták az olyanról –, nem becsül az semmit; se istent, se papot, se zsidót.  
  Sőt annyira ment a városi hatóság respektusa, hogy a határtagosításnál a messzetekintő Mraviusan János polgármester fölszólalására külön kihasítottak két darabot a beltelkekből, egyet egy esetleges zsidótemplom, egyet pedig zsidó temető számára – holott csak az az egy zsidóasszonyuk volt.  
  De mindegy. Hiszen a jövő előttük áll, s ki tudja, mi fénylik abban? És végre is olyan jól esik beleszőni az idegenekkel való közönséges beszélgetésekbe a bábaszéki zsidótemető mellett egy kődobásnyira, vagy ilyesmit: a bábaszéki zsidótemplom fundusa mellett menve stb.  
  Mindezeket pedig nagy irigykedéssel és mérgelődéssel hallgatták a Bábaszéknél is kisebb szomszéd városkák, ekképpen nyilatkozván a hátuk mögött:  
  – Oh, ezek a bábaszékiek! Nagyzási hóbortba estek a nyavalyások.  
 
 
  A BÁBASZÉKI ZSIDÓ  
  Igenis, az öreg Müncznét elvitték zsidónak Bábaszékre, negyven váltóforint fizetéssel, mivelhogy Bábaszéken nem volt zsidó, és okvetlenül keríteni kellett egyet.  
  A dolog voltaképpen úgy áll (nehéz azt pesti embernek megérteni), hogy Bábaszék ama kolibri városkák egyike, melyek csak abban különböznek a szegényes felföldi falvaktól, hogy a bírájukat polgármesternek titulálják, s hogy az év egyik napján odahajtanak a laz-oknak nevezett tanyákról és a szomszédos falvakból egy-két üszőt, tinót és nehány görhes lovacskát, s ugyancsak e napon előjön a zólyomi mézeskalácsos, Plokár Sámuel is s kirakodik a sátorában; mézeskalácsból való szíveit, huszárjait és bölcsőit gyorsan szétkapkodják s viszik a környékbeli leányoknak és gyermekeknek. Egyszóval vásár van Bábaszéken. És erre századok óta rátartó minden bábaszéki bennszülött, kétfelé osztván a naptári esztendőt és a világeseményeket, olyanformán, hogy az egyik részük történik a vásár előtt, ennyi és ennyi héttel vagy hónappal, a másik részük ellenben a vásár után következik be, mint ahogy például a Deák Ferenc halála éppen két napra esett a bábaszéki vásár után.  
  Mindennek pedig okai a régi királyok, kik a zólyomi vagy a véglesi várban vadászgatván, a szomszéd falvakat borravaló helyett városokká emelték.  
  Hát végre is szép privilégium. A városban minden többet ér, többet mutat, a fundus, a kert, sőt maga az ember is. Mégiscsak polgár az ember, s ez már valami. Ha beválasztják a tanácsba, hát szenátor, a szalmafedeles ódon ház, ahol a tanács ül, városháza, a bocskoros kisbíró, dolmány helyett ámbár rézcsatos tüszű van a hasán, hajdúnak neveztetik. A hajdúnak meg dobolni is kell tudni, mert a városkának saját dobja van – sőt a gazdagabb városok még vízipuskát is szereznek. Hiába, rang a rang – de fönn is kell azt tartani.  
  Kivált mert olyan szelek kezdenek fújni a megyeháza felől, hogy a kis nyolc-kilencszáz lakosú városkák nagy részét eltörlik, megindult ennélfogva a versenygés közöttük, mindenik mutatni akarván életképességét, mindenik siet nagy lóra ülni, pedig a zabos tarisznyája csak egy csikófejhez való… Nem lesz ennek jó vége; meglátja, aki megéli.  
  Jó Zólyom városa Tótpelsőc ellen tör.  
  – Hiszen nem város ez, még patikája sincs.  
  Megfojtaná Zólyom egy kanál vízbe Pelsőcöt. (Pedig én istenem, hiszen nem lehet minden zug és szöglet Beszterce vagy London!)  
  De Pelsőc is kutya, ő meg a nyomorult Bábaszék ellen ugat és acsarkodik:  
  – Hiszen nem város az! Még zsidó sincs benne! Ahova pedig zsidó nem telepszik, annak a helynek nincs jövője, az már csakugyan nem városnak való.  
  Bábaszék ismét a nálánál kisebbeket marja… De nem azért vagyok én most itt, hogy ezt a csúf birkózást kifessem, csak azt akarom röviden megjegyezni, hogy Bábaszék érdemes elöljárósága, okulván az ellenség irigy piszkolódásából – mint ahogy a méh a mérges növényből is ki tudja szedni a mézet –, alkudozásba lépett vala az említett özvegy Müncz Jónásnéval aziránt, hogy átjöjjön lakni Bábaszékre, nyitván ott a piac kellő közepén boltot, szemben a kovácsműhellyel, hogy minden átutazónak legott szemet szúrjon, kelendők lévén kiváltképpen a következő árucikkek: szappan, ostor, pirosító, kékítő, lókefe, vakaró, ár, szög, só, kocsikenőcs, sáfrány, gyömbér, cimet, csiriz, kenderolaj, szóval mindazon cikkek, melyek Bábaszék határában nem teremnek és Bábaszéken nem készíttetnek, s valóban a felsoroltakon kívül is van még néhány ilyen a világon.  
  Így került Münczné Bábaszékre, hol is nagy tisztelettel fogadták s mindenben kényeztették, majdhogy a tenyerükön nem hordták (ami egyébiránt nem lett volna tréfa, mert Rozáli asszony nyomott vagy két mázsát).  
  Eleinte soknak visszatetszett, hogy a magisztrátus nem zsidót szerzett, hanem csak zsidó asszonyt, mert mégiscsak szebb lenne, lélekemelőbb lenne, ha így
szólhatnánk
*
Szövegtanú:
Pesti Hirlap 1895. július 21., 17. évf., 197. sz., 2–3. l. A tárcarovatban, teljes névjelzéssel.
 
szólhatnának föl
*
Szövegtanú:
Magyar Világ 1895. [július 28.], 2. évf., 48. sz. [ez az 1894/95-ös, 58 számból álló évfolyam számozása], 762–763. l.
Képes Családi Lapok 1895. augusztus 4., 17. évf., 32. sz., 506–507. l. »Életkép« műfajmegjelöléssel, teljes névjelzéssel.
 
: A mi zsidónk ezt mondta, azt mondta. A mi Móricunk vagy Tóbiásunk azt tette, emezt tette, de csak annyit mondhatni, hogy a mi zsidóasszonyunk, a mi Rozáliánk, az semmi, az túlságosan szerényen hangzik. Egy szó mint száz, zsidót kellett volna hozni Bábaszékre, nagy szakállút, görbe orrút, ha lehet vörös hajjal – az az igazi.  
  De Konopka uram, a legeszesebb szenátor, aki Müncznével az alkudozásokat folytatta, s maga ment el érte, meg a holmijáért Besztercére a kirendelt szekerekkel (még föl is bokrétázta a lovakat, melyek az asszonyt hozták), kegyetlenül levágta az elégedetleneket olyan argumentummal, hogy a Dávid parittyájából kirepült kő se sújtott jobban.  
  – Ne legyenek ostobák, kegyelmetek! Ha egyszer egy asszony király lehetett Magyarországon, miért ne lehetne másszor egy másik asszony zsidó boltos Bábaszéken?  
  Igaz, ami igaz, lecsillapodtak lassanként, sőt még magasztalni is kezdték a magisztrátus választását, midőn az első purimkor s azután is minden sátoros ünnepen összejöttek a világ minden részéből a Münczné fiai, számszerint heten, s látták őket ünneplő úri öltözetekben, fűzős cipőkben a lábukon, magas, fazékalakú kalapokkal a fejeiken, végigsétálni a piacon.  
  A bábaszéki polgárok kiálltak ilyenkor a mályvarózsás kertjeikbe, s büszkeségtől dagadozott szívük, amint utánok néztek, azt mondogatván egymásnak a liceumkerítéseken keresztül:  
  – No, ha már ez se város, koma, akkor a denevér is csak muslinca!  
  – Tíz évig se látni ennyi zsidót Pelsőcön – válaszolta a hasát simogatva a másik koma. Az öreg Münczné a boltajtóból legeltette szemeit a fiain, mert rendesen ott üldögélt, kötögetve a boltajtóban, rezes pápaszemmel az orrán (már maga ez a pápaszem bizonyos előkelő, városias külsőt kölcsönzött Bábaszéknek), de különben nyájas, kellemetes, derült arcú öregasszony volt a Münczné, s hófehér fodros főkötőjében úgy odaillett a piachoz, a fehérre meszelt épületekhez, a városház méltóságteljes homlokzatához, hogy senki se tudott elmenni mellette kalapemelés nélkül, éppúgy nem, mint a Nepomuki János szobra mellett. (Hiszen végre is csak ez a két nevezetes látnivaló volt Bábaszéken.) Mindenki ösztönszerűleg érezte, hogy a kis gömbölyű anyóka beleszövődik Bábaszék felvirágzásának terveibe.  
  – Jó napot, ifiasszony. Hogy van, ifiasszony?  
  – Jól, édes gyermekeim.  
  – Hogy megy a bolt, ifiasszony?  
  – Jól, édes gyermekeim.  
  Úgy örültek, de úgy örültek, hogy az ifiasszony fürge, mint a gyík, egészséges, mint a makk, s hogy vagyonosodik szemlátomást; el is dicsekedtek vele mindenfelé, amerre csak jártak a furmányos szekereikkel.  
  – A mi Rozáliánk gyarapszik. Terringette, egyre tollasodik a mi Rozálink. De hát lehet is Bábaszéken! Bábaszék aranyszék. Bábaszék szűz hely… Bábaszéken lehet még élni.  
  Valóságosan kényeztették Rozáli ifiasszonyt. Már a hetvenbe járt, de mégis csak úgy hítták mlada pani (ifjú asszony). És ebben is van logika. A király magához kaparintotta az összes értéktelen címeket, és csak őneki szabad azokból adományozni, a nép fogta magát (érezvén, hogy ő is szuverén), a fiatalságot adományozza címnek. Hát mondom, nagyra becsülték, kényeztették Rozáli ifiasszonyt, s mikor néhány évre az ideköltözése után egy kőház építéséhez fogott a piacon – az összes szekeres gazdák szívességből ajánlkoztak egy- egy forduló útra, kőért, fáért, a zsellérek pedig egynapi ingyenmunkára vállalkozának; alig akadt egy-két lustább, aki húzódozék vagy el nem jött, bezzeg azokat is hogy lehurrogták az okosabbak és előkelőbbek.  
  – Hitvány ember – mondták az olyanról –, nem becsül az semmit; se istent, se papot, se zsidót.  
  Sőt annyira ment a városi hatóság respektusa, hogy a határtagosításnál a messzetekintő Mraviusan János polgármester fölszólalására külön kihasítottak két darabot a beltelkekből, egyet egy esetleges zsidótemplom, egyet pedig zsidó temető számára – holott csak az az egy zsidóasszonyuk volt.  
  De mindegy. Hiszen a jövő előttük áll, s ki tudja, mi fénylik abban? És végre is olyan jól esik beleszőni az idegenekkel való közönséges beszélgetésekbe a bábaszéki zsidótemető mellett egy kődobásnyira, vagy ilyesmit: a bábaszéki zsidótemplom fundusa mellett menve stb.  
  Mindezeket pedig nagy irigykedéssel és mérgelődéssel hallgatták a Bábaszéknél is kisebb szomszéd városkák, ekképpen nyilatkozván a hátuk mögött:  
  – Oh, ezek a bábaszékiek! Nagyzási hóbortba estek a nyavalyások.  
 
 
  A BÁBASZÉKI ZSIDÓ  
  Igenis, az öreg Müncznét elvitték zsidónak Bábaszékre, negyven váltóforint fizetéssel, mivelhogy Bábaszéken nem volt zsidó, és okvetlenül keríteni kellett egyet.  
  A dolog voltaképpen úgy áll (nehéz azt pesti embernek megérteni), hogy Bábaszék ama kolibri városkák egyike, melyek csak abban különböznek a szegényes felföldi falvaktól, hogy a bírájukat polgármesternek titulálják, s hogy az év egyik napján odahajtanak a laz-oknak nevezett tanyákról és a szomszédos falvakból egy-két üszőt, tinót és nehány görhes lovacskát, s ugyancsak e napon előjön a zólyomi mézeskalácsos, Plokár Sámuel is s kirakodik a sátorában; mézeskalácsból való szíveit, huszárjait és bölcsőit gyorsan szétkapkodják s viszik a környékbeli leányoknak és gyermekeknek. Egyszóval vásár van Bábaszéken. És erre századok óta rátartó minden bábaszéki bennszülött, kétfelé osztván a naptári esztendőt és a világeseményeket, olyanformán, hogy az egyik részük történik a vásár előtt, ennyi és ennyi héttel vagy hónappal, a másik részük ellenben a vásár után következik be, mint ahogy például a Deák Ferenc halála éppen két napra esett a bábaszéki vásár után.  
  Mindennek pedig okai a régi királyok, kik a zólyomi vagy a véglesi várban vadászgatván, a szomszéd falvakat borravaló helyett városokká emelték.  
  Hát végre is szép privilégium. A városban minden többet ér, többet mutat, a fundus, a kert, sőt maga az ember is. Mégiscsak polgár az ember, s ez már valami. Ha beválasztják a tanácsba, hát szenátor, a szalmafedeles ódon ház, ahol a tanács ül, városháza, a bocskoros kisbíró, dolmány helyett ámbár rézcsatos tüszű van a hasán, hajdúnak neveztetik. A hajdúnak meg dobolni is kell tudni, mert a városkának saját dobja van – sőt a gazdagabb városok még vízipuskát is szereznek. Hiába, rang a rang – de fönn is kell azt tartani.  
  Kivált mert olyan szelek kezdenek fújni a megyeháza felől, hogy a kis nyolc-kilencszáz lakosú városkák nagy részét eltörlik, megindult ennélfogva a versenygés közöttük, mindenik mutatni akarván életképességét, mindenik siet nagy lóra ülni, pedig a zabos tarisznyája csak egy csikófejhez való… Nem lesz ennek jó vége; meglátja, aki megéli.  
  Jó Zólyom városa Tótpelsőc ellen tör.  
  – Hiszen nem város ez, még patikája sincs.  
  Megfojtaná Zólyom egy kanál vízbe Pelsőcöt. (Pedig én istenem, hiszen nem lehet minden zug és szöglet Beszterce vagy London!)  
  De Pelsőc is kutya, ő meg a nyomorult Bábaszék ellen ugat és acsarkodik:  
  – Hiszen nem város az! Még zsidó sincs benne! Ahova pedig zsidó nem telepszik, annak a helynek nincs jövője, az már csakugyan nem városnak való.  
  Bábaszék ismét a nálánál kisebbeket marja… De nem azért vagyok én most itt, hogy ezt a csúf birkózást kifessem, csak azt akarom röviden megjegyezni, hogy Bábaszék érdemes elöljárósága, okulván az ellenség irigy piszkolódásából – mint ahogy a méh a mérges növényből is ki tudja szedni a mézet –, alkudozásba lépett vala az említett özvegy Müncz Jónásnéval aziránt, hogy átjöjjön lakni Bábaszékre, nyitván ott a piac kellő közepén boltot, szemben a kovácsműhellyel, hogy minden átutazónak legott szemet szúrjon, kelendők lévén kiváltképpen a következő árucikkek: szappan, ostor, pirosító, kékítő, lókefe, vakaró, ár, szög, só, kocsikenőcs, sáfrány, gyömbér, cimet, csiriz, kenderolaj, szóval mindazon cikkek, melyek Bábaszék határában nem teremnek és Bábaszéken nem készíttetnek, s valóban a felsoroltakon kívül is van még néhány ilyen a világon.  
  Így került Münczné Bábaszékre, hol is nagy tisztelettel fogadták s mindenben kényeztették, majdhogy a tenyerükön nem hordták (ami egyébiránt nem lett volna tréfa, mert Rozáli asszony nyomott vagy két mázsát).  
  Eleinte soknak visszatetszett, hogy a magisztrátus nem zsidót szerzett, hanem csak zsidó asszonyt, mert mégiscsak szebb lenne, lélekemelőbb lenne, ha így
szólhatnánk
*
Szövegtanú:
Pesti Hirlap 1895. július 21., 17. évf., 197. sz., 2–3. l. A tárcarovatban, teljes névjelzéssel.
 
szólhatnának föl
*
Szövegtanú:
Magyar Világ 1895. [július 28.], 2. évf., 48. sz. [ez az 1894/95-ös, 58 számból álló évfolyam számozása], 762–763. l.
Képes Családi Lapok 1895. augusztus 4., 17. évf., 32. sz., 506–507. l. »Életkép« műfajmegjelöléssel, teljes névjelzéssel.
 
: A mi zsidónk ezt mondta, azt mondta. A mi Móricunk vagy Tóbiásunk azt tette, emezt tette, de csak annyit mondhatni, hogy a mi zsidóasszonyunk, a mi Rozáliánk, az semmi, az túlságosan szerényen hangzik. Egy szó mint száz, zsidót kellett volna hozni Bábaszékre, nagy szakállút, görbe orrút, ha lehet vörös hajjal – az az igazi.  
  De Konopka uram, a legeszesebb szenátor, aki Müncznével az alkudozásokat folytatta, s maga ment el érte, meg a holmijáért Besztercére a kirendelt szekerekkel (még föl is bokrétázta a lovakat, melyek az asszonyt hozták), kegyetlenül levágta az elégedetleneket olyan argumentummal, hogy a Dávid parittyájából kirepült kő se sújtott jobban.  
  – Ne legyenek ostobák, kegyelmetek! Ha egyszer egy asszony király lehetett Magyarországon, miért ne lehetne másszor egy másik asszony zsidó boltos Bábaszéken?  
  Igaz, ami igaz, lecsillapodtak lassanként, sőt még magasztalni is kezdték a magisztrátus választását, midőn az első purimkor s azután is minden sátoros ünnepen összejöttek a világ minden részéből a Münczné fiai, számszerint heten, s látták őket ünneplő úri öltözetekben, fűzős cipőkben a lábukon, magas, fazékalakú kalapokkal a fejeiken, végigsétálni a piacon.  
  A bábaszéki polgárok kiálltak ilyenkor a mályvarózsás kertjeikbe, s büszkeségtől dagadozott szívük, amint utánok néztek, azt mondogatván egymásnak a liceumkerítéseken keresztül:  
  – No, ha már ez se város, koma, akkor a denevér is csak muslinca!  
  – Tíz évig se látni ennyi zsidót Pelsőcön – válaszolta a hasát simogatva a másik koma. Az öreg Münczné a boltajtóból legeltette szemeit a fiain, mert rendesen ott üldögélt, kötögetve a boltajtóban, rezes pápaszemmel az orrán (már maga ez a pápaszem bizonyos előkelő, városias külsőt kölcsönzött Bábaszéknek), de különben nyájas, kellemetes, derült arcú öregasszony volt a Münczné, s hófehér fodros főkötőjében úgy odaillett a piachoz, a fehérre meszelt épületekhez, a városház méltóságteljes homlokzatához, hogy senki se tudott elmenni mellette kalapemelés nélkül, éppúgy nem, mint a Nepomuki János szobra mellett. (Hiszen végre is csak ez a két nevezetes látnivaló volt Bábaszéken.) Mindenki ösztönszerűleg érezte, hogy a kis gömbölyű anyóka beleszövődik Bábaszék felvirágzásának terveibe.  
  – Jó napot, ifiasszony. Hogy van, ifiasszony?  
  – Jól, édes gyermekeim.  
  – Hogy megy a bolt, ifiasszony?  
  – Jól, édes gyermekeim.  
  Úgy örültek, de úgy örültek, hogy az ifiasszony fürge, mint a gyík, egészséges, mint a makk, s hogy vagyonosodik szemlátomást; el is dicsekedtek vele mindenfelé, amerre csak jártak a furmányos szekereikkel.  
  – A mi Rozáliánk gyarapszik. Terringette, egyre tollasodik a mi Rozálink. De hát lehet is Bábaszéken! Bábaszék aranyszék. Bábaszék szűz hely… Bábaszéken lehet még élni.  
  Valóságosan kényeztették Rozáli ifiasszonyt. Már a hetvenbe járt, de mégis csak úgy hítták mlada pani (ifjú asszony). És ebben is van logika. A király magához kaparintotta az összes értéktelen címeket, és csak őneki szabad azokból adományozni, a nép fogta magát (érezvén, hogy ő is szuverén), a fiatalságot adományozza címnek. Hát mondom, nagyra becsülték, kényeztették Rozáli ifiasszonyt, s mikor néhány évre az ideköltözése után egy kőház építéséhez fogott a piacon – az összes szekeres gazdák szívességből ajánlkoztak egy- egy forduló útra, kőért, fáért, a zsellérek pedig egynapi ingyenmunkára vállalkozának; alig akadt egy-két lustább, aki húzódozék vagy el nem jött, bezzeg azokat is hogy lehurrogták az okosabbak és előkelőbbek.  
  – Hitvány ember – mondták az olyanról –, nem becsül az semmit; se istent, se papot, se zsidót.  
  Sőt annyira ment a városi hatóság respektusa, hogy a határtagosításnál a messzetekintő Mraviusan János polgármester fölszólalására külön kihasítottak két darabot a beltelkekből, egyet egy esetleges zsidótemplom, egyet pedig zsidó temető számára – holott csak az az egy zsidóasszonyuk volt.  
  De mindegy. Hiszen a jövő előttük áll, s ki tudja, mi fénylik abban? És végre is olyan jól esik beleszőni az idegenekkel való közönséges beszélgetésekbe a bábaszéki zsidótemető mellett egy kődobásnyira, vagy ilyesmit: a bábaszéki zsidótemplom fundusa mellett menve stb.  
  Mindezeket pedig nagy irigykedéssel és mérgelődéssel hallgatták a Bábaszéknél is kisebb szomszéd városkák, ekképpen nyilatkozván a hátuk mögött:  
  – Oh, ezek a bábaszékiek! Nagyzási hóbortba estek a nyavalyások.  
 
 
  A BÁBASZÉKI ZSIDÓ  
  Igenis, az öreg Müncznét elvitték zsidónak Bábaszékre, negyven váltóforint fizetéssel, mivelhogy Bábaszéken nem volt zsidó, és okvetlenül keríteni kellett egyet.  
  A dolog voltaképpen úgy áll (nehéz azt pesti embernek megérteni), hogy Bábaszék ama kolibri városkák egyike, melyek csak abban különböznek a szegényes felföldi falvaktól, hogy a bírájukat polgármesternek titulálják, s hogy az év egyik napján odahajtanak a laz-oknak nevezett tanyákról és a szomszédos falvakból egy-két üszőt, tinót és nehány görhes lovacskát, s ugyancsak e napon előjön a zólyomi mézeskalácsos, Plokár Sámuel is s kirakodik a sátorában; mézeskalácsból való szíveit, huszárjait és bölcsőit gyorsan szétkapkodják s viszik a környékbeli leányoknak és gyermekeknek. Egyszóval vásár van Bábaszéken. És erre századok óta rátartó minden bábaszéki bennszülött, kétfelé osztván a naptári esztendőt és a világeseményeket, olyanformán, hogy az egyik részük történik a vásár előtt, ennyi és ennyi héttel vagy hónappal, a másik részük ellenben a vásár után következik be, mint ahogy például a Deák Ferenc halála éppen két napra esett a bábaszéki vásár után.  
  Mindennek pedig okai a régi királyok, kik a zólyomi vagy a véglesi várban vadászgatván, a szomszéd falvakat borravaló helyett városokká emelték.  
  Hát végre is szép privilégium. A városban minden többet ér, többet mutat, a fundus, a kert, sőt maga az ember is. Mégiscsak polgár az ember, s ez már valami. Ha beválasztják a tanácsba, hát szenátor, a szalmafedeles ódon ház, ahol a tanács ül, városháza, a bocskoros kisbíró, dolmány helyett ámbár rézcsatos tüszű van a hasán, hajdúnak neveztetik. A hajdúnak meg dobolni is kell tudni, mert a városkának saját dobja van – sőt a gazdagabb városok még vízipuskát is szereznek. Hiába, rang a rang – de fönn is kell azt tartani.  
  Kivált mert olyan szelek kezdenek fújni a megyeháza felől, hogy a kis nyolc-kilencszáz lakosú városkák nagy részét eltörlik, megindult ennélfogva a versenygés közöttük, mindenik mutatni akarván életképességét, mindenik siet nagy lóra ülni, pedig a zabos tarisznyája csak egy csikófejhez való… Nem lesz ennek jó vége; meglátja, aki megéli.  
  Jó Zólyom városa Tótpelsőc ellen tör.  
  – Hiszen nem város ez, még patikája sincs.  
  Megfojtaná Zólyom egy kanál vízbe Pelsőcöt. (Pedig én istenem, hiszen nem lehet minden zug és szöglet Beszterce vagy London!)  
  De Pelsőc is kutya, ő meg a nyomorult Bábaszék ellen ugat és acsarkodik:  
  – Hiszen nem város az! Még zsidó sincs benne! Ahova pedig zsidó nem telepszik, annak a helynek nincs jövője, az már csakugyan nem városnak való.  
  Bábaszék ismét a nálánál kisebbeket marja… De nem azért vagyok én most itt, hogy ezt a csúf birkózást kifessem, csak azt akarom röviden megjegyezni, hogy Bábaszék érdemes elöljárósága, okulván az ellenség irigy piszkolódásából – mint ahogy a méh a mérges növényből is ki tudja szedni a mézet –, alkudozásba lépett vala az említett özvegy Müncz Jónásnéval aziránt, hogy átjöjjön lakni Bábaszékre, nyitván ott a piac kellő közepén boltot, szemben a kovácsműhellyel, hogy minden átutazónak legott szemet szúrjon, kelendők lévén kiváltképpen a következő árucikkek: szappan, ostor, pirosító, kékítő, lókefe, vakaró, ár, szög, só, kocsikenőcs, sáfrány, gyömbér, cimet, csiriz, kenderolaj, szóval mindazon cikkek, melyek Bábaszék határában nem teremnek és Bábaszéken nem készíttetnek, s valóban a felsoroltakon kívül is van még néhány ilyen a világon.  
  Így került Münczné Bábaszékre, hol is nagy tisztelettel fogadták s mindenben kényeztették, majdhogy a tenyerükön nem hordták (ami egyébiránt nem lett volna tréfa, mert Rozáli asszony nyomott vagy két mázsát).  
  Eleinte soknak visszatetszett, hogy a magisztrátus nem zsidót szerzett, hanem csak zsidó asszonyt, mert mégiscsak szebb lenne, lélekemelőbb lenne, ha így
szólhatnánk
*
Szövegtanú:
Pesti Hirlap 1895. július 21., 17. évf., 197. sz., 2–3. l. A tárcarovatban, teljes névjelzéssel.
 
szólhatnának föl
*
Szövegtanú:
Magyar Világ 1895. [július 28.], 2. évf., 48. sz. [ez az 1894/95-ös, 58 számból álló évfolyam számozása], 762–763. l.
Képes Családi Lapok 1895. augusztus 4., 17. évf., 32. sz., 506–507. l. »Életkép« műfajmegjelöléssel, teljes névjelzéssel.
 
: A mi zsidónk ezt mondta, azt mondta. A mi Móricunk vagy Tóbiásunk azt tette, emezt tette, de csak annyit mondhatni, hogy a mi zsidóasszonyunk, a mi Rozáliánk, az semmi, az túlságosan szerényen hangzik. Egy szó mint száz, zsidót kellett volna hozni Bábaszékre, nagy szakállút, görbe orrút, ha lehet vörös hajjal – az az igazi.  
  De Konopka uram, a legeszesebb szenátor, aki Müncznével az alkudozásokat folytatta, s maga ment el érte, meg a holmijáért Besztercére a kirendelt szekerekkel (még föl is bokrétázta a lovakat, melyek az asszonyt hozták), kegyetlenül levágta az elégedetleneket olyan argumentummal, hogy a Dávid parittyájából kirepült kő se sújtott jobban.  
  – Ne legyenek ostobák, kegyelmetek! Ha egyszer egy asszony király lehetett Magyarországon, miért ne lehetne másszor egy másik asszony zsidó boltos Bábaszéken?  
  Igaz, ami igaz, lecsillapodtak lassanként, sőt még magasztalni is kezdték a magisztrátus választását, midőn az első purimkor s azután is minden sátoros ünnepen összejöttek a világ minden részéből a Münczné fiai, számszerint heten, s látták őket ünneplő úri öltözetekben, fűzős cipőkben a lábukon, magas, fazékalakú kalapokkal a fejeiken, végigsétálni a piacon.  
  A bábaszéki polgárok kiálltak ilyenkor a mályvarózsás kertjeikbe, s büszkeségtől dagadozott szívük, amint utánok néztek, azt mondogatván egymásnak a liceumkerítéseken keresztül:  
  – No, ha már ez se város, koma, akkor a denevér is csak muslinca!  
  – Tíz évig se látni ennyi zsidót Pelsőcön – válaszolta a hasát simogatva a másik koma. Az öreg Münczné a boltajtóból legeltette szemeit a fiain, mert rendesen ott üldögélt, kötögetve a boltajtóban, rezes pápaszemmel az orrán (már maga ez a pápaszem bizonyos előkelő, városias külsőt kölcsönzött Bábaszéknek), de különben nyájas, kellemetes, derült arcú öregasszony volt a Münczné, s hófehér fodros főkötőjében úgy odaillett a piachoz, a fehérre meszelt épületekhez, a városház méltóságteljes homlokzatához, hogy senki se tudott elmenni mellette kalapemelés nélkül, éppúgy nem, mint a Nepomuki János szobra mellett. (Hiszen végre is csak ez a két nevezetes látnivaló volt Bábaszéken.) Mindenki ösztönszerűleg érezte, hogy a kis gömbölyű anyóka beleszövődik Bábaszék felvirágzásának terveibe.  
  – Jó napot, ifiasszony. Hogy van, ifiasszony?  
  – Jól, édes gyermekeim.  
  – Hogy megy a bolt, ifiasszony?  
  – Jól, édes gyermekeim.  
  Úgy örültek, de úgy örültek, hogy az ifiasszony fürge, mint a gyík, egészséges, mint a makk, s hogy vagyonosodik szemlátomást; el is dicsekedtek vele mindenfelé, amerre csak jártak a furmányos szekereikkel.  
  – A mi Rozáliánk gyarapszik. Terringette, egyre tollasodik a mi Rozálink. De hát lehet is Bábaszéken! Bábaszék aranyszék. Bábaszék szűz hely… Bábaszéken lehet még élni.  
  Valóságosan kényeztették Rozáli ifiasszonyt. Már a hetvenbe járt, de mégis csak úgy hítták mlada pani (ifjú asszony). És ebben is van logika. A király magához kaparintotta az összes értéktelen címeket, és csak őneki szabad azokból adományozni, a nép fogta magát (érezvén, hogy ő is szuverén), a fiatalságot adományozza címnek. Hát mondom, nagyra becsülték, kényeztették Rozáli ifiasszonyt, s mikor néhány évre az ideköltözése után egy kőház építéséhez fogott a piacon – az összes szekeres gazdák szívességből ajánlkoztak egy- egy forduló útra, kőért, fáért, a zsellérek pedig egynapi ingyenmunkára vállalkozának; alig akadt egy-két lustább, aki húzódozék vagy el nem jött, bezzeg azokat is hogy lehurrogták az okosabbak és előkelőbbek.  
  – Hitvány ember – mondták az olyanról –, nem becsül az semmit; se istent, se papot, se zsidót.  
  Sőt annyira ment a városi hatóság respektusa, hogy a határtagosításnál a messzetekintő Mraviusan János polgármester fölszólalására külön kihasítottak két darabot a beltelkekből, egyet egy esetleges zsidótemplom, egyet pedig zsidó temető számára – holott csak az az egy zsidóasszonyuk volt.  
  De mindegy. Hiszen a jövő előttük áll, s ki tudja, mi fénylik abban? És végre is olyan jól esik beleszőni az idegenekkel való közönséges beszélgetésekbe a bábaszéki zsidótemető mellett egy kődobásnyira, vagy ilyesmit: a bábaszéki zsidótemplom fundusa mellett menve stb.  
  Mindezeket pedig nagy irigykedéssel és mérgelődéssel hallgatták a Bábaszéknél is kisebb szomszéd városkák, ekképpen nyilatkozván a hátuk mögött:  
  – Oh, ezek a bábaszékiek! Nagyzási hóbortba estek a nyavalyások.