Bibliográfiai adatokA CSEH MUZSIKUSOK LEGENDÁJA
Bibliográfiai adatok
Szövegforrások listája:
- Szövegforrás mk-42-csml-witui: Uj Idők 1896. február 9., 2. évf., 7. sz., 148–150. l. Teljes névjelzéssel, Mühlbeck [Károly] illusztrációival.
- Szövegforrás mk-42-csml-witKrk: Mikszáth Kálmán összes művei. Elbeszélések. XVI. 1893–1897. S.a.r. Hajdu Péter. Budapest, Argumentum. 2007. 121–125.
Elektronikus kiadás adatai:
Három cseh muzsikus vándorolt keresztül Krizsnócon, a köpcös Zahrada, a kecskeszakállú Safranyik és a hórihorgas Zajcsek. Nem közönséges a kalandjuk. Kézdi Kovács Zsigmond megyei esküdt, aki Krizsnócon lakott, ahol most az özvegy doktorné, kihallgatta őket az eset után s jegyzőkönyvbe vette a vallomásaikat. Ma is ott vagynak és megolvashatók a faluházán, őrzik a helység vasládájában három lakat alatt, mint valami kincset.
A vándor muzsikusok Zólyom felől jöttek, szép, csöndes nyári estén, s ahogy elhagyták a Lopata-erdőt s leszálltak a völgybe, azt mondják ők, nagy, sűrű köd volt s olyan szuroksötétség lett, hogy alig lehetett az országutat megösmerni.
Nemigen lehettek messze Krizsnóctól, talán egy-két puskalövésnyire, de persze nem tudhatták, ablak nem fénylett az éjben; arról az oldalról, ahol mentek, fák, pajták, aklok takarják el a krizsnóci lakóházakat, s egyikük sem járt világéletében ezen a tájon. Megszólamlott tehát Zahrada, a legöregebbik:
– Kutyául elfáradtam, kamarádok, lehet, hogy hamar érünk falut, de az is lehet, hogy sokára se érünk, én hát azt mondanám, jó lesz kifogni a szürkéket, feküdjünk le itt, ahol vagyunk.
Egy szó, mint száz, a szegény ördögök átlépték a garádot, leszerszámozták a szürkéket, azaz lehúzták a csizmáikat. Mindenik csizma kását kért, azaz el volt szakadva, fejük alá tették a cókmókjukat, a hegedűt maguk mellé, aztán leheveredtek. Éppen a sarjút kaszálták a réteken. A király se alszik olyan illatos hálószobában.
De alighogy behunyták a szemüket, vagy tán be se hunyták, mert akkor nem láthatták volna, egy hosszú sor ablak kezdett kigyúlni alig pár száz lépésnyire.
– Hopp, Zahrada, Zajcsek! Itt valami kastély világít éppen az orrunk előtt. Föl, Zahrada, Zajcsek, hátha kaphatnánk ott egy kis enni-inni valót.
Mind éhesek voltak (a szomjúságról nem is beszélek), nosza, fölugráltak, fogták a hegedűiket és mentek a kastély felé.
És csakugyan egy nagy kastély volt, tizenhárom ablakos frontja kivilágítva, csak úgy ragyogott az éjszakába. S ott bent milyen élet, elevenség, tíz-húsz szakácsné is sürgött-forgott a konyhában, ez mákot tört, az habot vert, a sok finom étel szaga majd leütötte a lábaikról a mi muzsikusainkat – hiszen a friss sarjúillat is jó odakünn, de ez mégiscsak más.
Hát még bent a termekben! Ünneplő ruhába öltözött nemes urak és asszonyságok ültek az italoktól, pecsenyéktől görnyedő asztaloknál. Csengett a pohár, vidám cihározás, kacaj tölté be a fényes márványpalotát. A gróf Waldsteinoké se különb az aranyos Prágában.
De milyen öröm és hejehuja lett, mikor a muzsikusokat megpillantották. Egy vöröshajú, ragyás ember, ezüst-gombos dolmányban, sarkantyús csizmában eleibök ugrott, nagy peckesen:
Nem kérették magukat, ami magyar nóta rájuk ragadt útközben, előcsalogatták a húrokból. A lakomázók fiatalja fölugrált az asztaltól, deli menyecskék, liliom termetű hajadonok, hosszú szakállú aggastyánok, bajusztalan sihederek, s elkezdtek rakni, aprózni, ahogy isten tudni adta. Az új csizmák talpa kopogott, a selyem viganók kígyóztak, suhogtak, s csak úgy porzott, recsegett a padló – száz lábnak a szilaj dobajától.
Egy pirospozsgás, harmincéves korú menyecske, régi módi vuklikkal, szép aranycsipkés pillangós főkötőben, mennyszínű rokolyában, kiállott a Zahrada elé, csípőjére vágta az egyik kezét, a másikkal a csipkés keszkenőjét emelgette a levegőbe, rezegtetvén a füle mellett, úgy járta a csárdást animóval, riszálósan, mint a parancsolat. Némelykor toppantott is a pici lábaival.
Egyszer-egyszer széles jó kedvében kirántott egy-egy férfit az asztaltól, s úgy megtáncolt vele, hogy gyönyörűség volt. No, nézd (roppant csodálkoztak Safranyikék), még a kövér tokás papot is fölráncigálja a borospoharak mellől.
A zeneszóra a szomszéd termekből is elősereglettek s egyre szaporodának a táncolók, ki könnyű dolmányban, ki prémes bekecsben (az ördög látott olyant ebben a nagy hőségben), öreg, hetvenéves párok is lejtettek nagy kurjongatásokkal, pezsgő csatarával…
Az egyik csinos leánynak (szőke volt, koszorú a fején, nagy arany fülbevalók a vértelen fülecskéjében) egyszerre lemaradt a cipősarka.
Tízen is szaladtak Prakovszkyért. Azt mondták, durákot játszik Krúdy Péter urammal és a nótáriussal valahol a negyedik szobában.
Ezalatt folyton sütöttek, főztek a konyhában, szünetlenül hordták az ételeket, italokat szépen öltözött, kacér parasztleányok, piros szattyáncsizmákban, nagy, sarkig lelógó kendőkben, melyek a derékon voltak átkötve. A hosszú, beláthatlan asztalnál, mely végighúzódott a termen, amelyikben a cseh muzsikusok játszottak, folyton jöttek-mentek, hullámoztak az étkezők, néha egy pohárfelköszöntő is kihasadt a fölvillanyozott elmékből… De abból csak a köpcös Zahrada értett valamit, akire útközben ráragadt egy kis magyar szó.
Egy sovány fiatalember állott föl, egy nagy szemölccsel a két szeme között, emelvén poharát nemes, nemzetes és vitézlő Folkusházy Márton uramra, eldicsérte annak utódjait és mindennemű leszármazottját (Zahrada gondolta magában: szamár ember lehet ez a szemölcsös, hiszen az ősöket szokás magasztalni – azok vetnek fényt az emberekre Magyarországon), de biz az a dédunokáit kezdte most ragyogó szavakkal dicsőíteni és végzé: „az Isten halassa meg őket minél előbb”.
A megtisztelt férfiú, aki az asztalfőn ült, elérzékenyülve bólingatott a fejével, az egész társaság koccintott vele, mire aztán ő is fölugrott, a karjára kapott egy lilaruhás öreg dámát, akinek a feje be volt hajporral öntve, odatipegtek Safranyikhoz és a fülébe súgtak valamit. (Azt mondja Safranyik, hogy rettenetes dohszagúak voltak.)
Erre aztán Safranyik intett a két kamerádnak, hogy hallgassanak el, s ő maga hegedülte a menuette ütemeit.
A két öregecske elkezdett hajlongani, csoszogni, begyeskedni finoman, kecsesen, lassan andalogva. Minden olyan furcsa és mégis olyan előkelő volt. A strucctollak lebegtek, rezegtek az öreg asszonyka fejdíszén, az öreg úr pedig a kalapját tartotta a hóna alatt, s úgy illegette-billegette a kis sovány testét, mint egy röpülésre készülődő veréb. Egyszer csak kiesett a vén dáma kezéből az aranyos legyezője: Zahrada odaugrott, fölemelte, de az öreg dáma elmosolyodott és egy kézintéssel selypíté (egy foga se volt):
Aztán tudja isten, ellibbentek valamerre, mint az árnyak. Zahrada csak folyton őrizte a legyezőt, de senki sem jött érte. Most egy tüzes csárdás következett: az arany pillangós főkötőjű asszony úgy nekiindult a frissiben, hogy lekapta az aranyos gyöngyös főkötőjét és odanyomta a hórihorgas Zajcsek fejébe, olyan kis feje volt a Zajcseknak, hogy csak úgy lötyögött rajta. Lett persze erre nagy nevetés… kitört a duhajkodás s száz apró csintalanság.
Egy percre megszűnt a tánc. Egy karneolgombos atillájú kövér úr így szólott: „Hej,
micsoda móres ez, a muzsikusok se nem esznek, se nem isznak?” No, lett erre sürgés-forgás. A piros szattyáncsizmás szolgálóleányok behoztak egy kis asztalt s odarakták a maradék ételt, rétest, nyúlpecsenyét, sült malacot, finom krizsnóci bakatort kupákban, a hatalmas rigyi szilvapálinkát butykosokban.
A muzsikusok fölakasztották hegedűiket a falon a fogasokra, aztán letelepedének és lakmározának… De milyen finom volt minden! Csak ne lett volna mindennek sajátságos doh szaga! Az idő nem igen lehetett már fiatal, a gyertyák majdnem tövig égtek, a széláram (valahol ablak lehet nyitva) kísértetiesen lobogtatta… Az összegyűlt nemes urak, asszonyságok és kisasszonyok föl s alá tolongva, hullámozva fecsegtek, pletykáztak, kergetődztek. A terem egyik szögletében »hogy tetsziket« játszottak a fiatalabbak, egy másik csoportban fehér csipkés keszkenőt hajigáltak egymásra, »haragszom rád«-ot kiáltozva, s aki eltévesztette, zálogot kellett neki adni, aminek az lett a vége, hogy apránkint minden aranygyűrű s fülbevaló a zálogbíró kezébe került egy garmadába, mire megjegyzé egy fürge, púpos emberke, valami kasznárforma:
– A mi utódaink igazán ostobák. Kiássák az aranyat a földből nagy költséggel s aztán megint beássák a földbe nagy költséggel.
Egy másik okulárés, borotvált arcú emberke, aki ki-kivette burnótszelencéjét a zsebéből és szippantott, látszott itt a legnépszerűbbnek, sorba járt, mindenkivel kezet szorított s kedveskedő hangon tudakolta:
Minden olyan szép, olyan vidám volt… Zahrada nem győzte nézni a sok karcsú asszonykát s oldalba is döfte egyszer Safranyikot s kacsintott hamiskásan a szemeivel:
Safranyik egy pajzán mosolygású barnára mutatott, aki közel a tükörnél állt. A kacér hölgyecske legott észrevette a Safranyik éhes tekintetét (meglehet, hallotta is szavait), visszakacsintott a Safranyikra, de úgy, hogy ez egész testében megborzongott, mindjárt kilelte a hideg. Még furcsábban járt a selyma Zajcsek, aki egy ételhordó leány derekát próbálta megcsipkedni, de úgy megszúrta valami (mintha egy éles csont lett volna), hogy felszisszent s azóta csendesen viselte magát, azaz ivott, de ivott Zahrada is, mindnyájánál többet ivott Safranyik, még mindig kezében tartva az öreg hajporos dáma legyezőjét… (De már jöhetne is érte a kedves öregecske!) Kezdtek letapadozni a szempilláik… Csak félfüllel hallották már a zsongást-bongást, míg végre némaság és csönd lett, miattuk akár föl is fordulhat az egész világ, mélységes álomba merülének.
Mikor fölébredtek és megdörzsölték a szemeiket, reggel volt… A nap arany tányérja fölbukkant a málnádi kopasz hegy mögül.
Szétnéztek, hol vannak. Hát a krizsnóci temetőben találták magokat, sír sír mellett, épületnek se híre, se hamva; a hegedűik pedig föl voltak akasztva a sírkeresztekre. Zajcsek feje mellett, mintha arról csúszott volna le, egy nagy emberi koponya hevert (a pillangós arany főkötő helyett, amit a menyecske a fejére tett), a Zahrada pedig egy lapockacsontot szorongatott görcsösen a markában.
Rémülten ugráltak föl a jámborok s fogvacogva rohantak be a faluba, ahol is elbeszélték az eset minden apró részleteit, melyekből a hüledező falusiak ráösmertek vala régen eltemetett apáikra és anyáikra, még a ruhák is ugyanazok voltak, amikben eltemették.
Mindez igen csodálatos és hihetetlen volt, de éppen azért készségesen elhitték (hogyne, mikor három olyan becsületes ember látta) s tejben-vajban fürösztötték a három csehet, kik aztán az egész telet Krizsnócon töltötték s házról-házra járván vendégségbe, a téli estéken elmesélték az elhalt apák tivornyázását a fiaknak és unokáknak. A történet mindig több-több lett. Vagy Zahradának, vagy a Safranyiknak jutottak még eszébe új és pikáns részletek túlvilági nemzetes uraimékról – amit bizony megint meg kellett hallgatniok a nemes
familiáknak –, újra invitáltatának vacsorákra és vendégségekre a muzsikusok.
Míg végre megharaguvék és közbelépett tiszteletes Szirotka Sámuel uram, a mostani papunknak az elődje, ki is maga elé hívatván ama cseheket, megdorgálá őket emberségesen, amint kellett:
Három cseh muzsikus vándorolt keresztül Krizsnócon, a köpcös Zahrada, a kecskeszakállú Safranyik és a hórihorgas Zajcsek. Nem közönséges a kalandjuk. Kézdi Kovács Zsigmond megyei esküdt, aki Krizsnócon lakott, ahol most az özvegy doktorné, kihallgatta őket az eset után s jegyzőkönyvbe vette a vallomásaikat. Ma is ott vagynak és megolvashatók a faluházán, őrzik a helység vasládájában három lakat alatt, mint valami kincset.
A vándor muzsikusok Zólyom felől jöttek, szép, csöndes nyári estén, s ahogy elhagyták a Lopata-erdőt s leszálltak a völgybe, azt mondják ők, nagy, sűrű köd volt s olyan szuroksötétség lett, hogy alig lehetett az országutat megösmerni.
Nemigen lehettek messze Krizsnóctól, talán egy-két puskalövésnyire, de persze nem tudhatták, ablak nem fénylett az éjben; arról az oldalról, ahol mentek, fák, pajták, aklok takarják el a krizsnóci lakóházakat, s egyikük sem járt világéletében ezen a tájon. Megszólamlott tehát Zahrada, a legöregebbik:
– Kutyául elfáradtam, kamarádok, lehet, hogy hamar érünk falut, de az is lehet, hogy sokára se érünk, én hát azt mondanám, jó lesz kifogni a szürkéket, feküdjünk le itt, ahol vagyunk.
Egy szó, mint száz, a szegény ördögök átlépték a garádot, leszerszámozták a szürkéket, azaz lehúzták a csizmáikat. Mindenik csizma kását kért, azaz el volt szakadva, fejük alá tették a cókmókjukat, a hegedűt maguk mellé, aztán leheveredtek. Éppen a sarjút kaszálták a réteken. A király se alszik olyan illatos hálószobában.
De alighogy behunyták a szemüket, vagy tán be se hunyták, mert akkor nem láthatták volna, egy hosszú sor ablak kezdett kigyúlni alig pár száz lépésnyire.
– Hopp, Zahrada, Zajcsek! Itt valami kastély világít éppen az orrunk előtt. Föl, Zahrada, Zajcsek, hátha kaphatnánk ott egy kis enni-inni valót.
Mind éhesek voltak (a szomjúságról nem is beszélek), nosza, fölugráltak, fogták a hegedűiket és mentek a kastély felé.
És csakugyan egy nagy kastély volt, tizenhárom ablakos frontja kivilágítva, csak úgy ragyogott az éjszakába. S ott bent milyen élet, elevenség, tíz-húsz szakácsné is sürgött-forgott a konyhában, ez mákot tört, az habot vert, a sok finom étel szaga majd leütötte a lábaikról a mi muzsikusainkat – hiszen a friss sarjúillat is jó odakünn, de ez mégiscsak más.
Hát még bent a termekben! Ünneplő ruhába öltözött nemes urak és asszonyságok ültek az italoktól, pecsenyéktől görnyedő asztaloknál. Csengett a pohár, vidám cihározás, kacaj tölté be a fényes márványpalotát. A gróf Waldsteinoké se különb az aranyos Prágában.
De milyen öröm és hejehuja lett, mikor a muzsikusokat megpillantották. Egy vöröshajú, ragyás ember, ezüst-gombos dolmányban, sarkantyús csizmában eleibök ugrott, nagy peckesen:
Nem kérették magukat, ami magyar nóta rájuk ragadt útközben, előcsalogatták a húrokból. A lakomázók fiatalja fölugrált az asztaltól, deli menyecskék, liliom termetű hajadonok, hosszú szakállú aggastyánok, bajusztalan sihederek, s elkezdtek rakni, aprózni, ahogy isten tudni adta. Az új csizmák talpa kopogott, a selyem viganók kígyóztak, suhogtak, s csak úgy porzott, recsegett a padló – száz lábnak a szilaj dobajától.
Egy pirospozsgás, harmincéves korú menyecske, régi módi vuklikkal, szép aranycsipkés pillangós főkötőben, mennyszínű rokolyában, kiállott a Zahrada elé, csípőjére vágta az egyik kezét, a másikkal a csipkés keszkenőjét emelgette a levegőbe, rezegtetvén a füle mellett, úgy járta a csárdást animóval, riszálósan, mint a parancsolat. Némelykor toppantott is a pici lábaival.
Egyszer-egyszer széles jó kedvében kirántott egy-egy férfit az asztaltól, s úgy megtáncolt vele, hogy gyönyörűség volt. No, nézd (roppant csodálkoztak Safranyikék), még a kövér tokás papot is fölráncigálja a borospoharak mellől.
A zeneszóra a szomszéd termekből is elősereglettek s egyre szaporodának a táncolók, ki könnyű dolmányban, ki prémes bekecsben (az ördög látott olyant ebben a nagy hőségben), öreg, hetvenéves párok is lejtettek nagy kurjongatásokkal, pezsgő csatarával…
Az egyik csinos leánynak (szőke volt, koszorú a fején, nagy arany fülbevalók a vértelen fülecskéjében) egyszerre lemaradt a cipősarka.
Tízen is szaladtak Prakovszkyért. Azt mondták, durákot játszik Krúdy Péter urammal és a nótáriussal valahol a negyedik szobában.
Ezalatt folyton sütöttek, főztek a konyhában, szünetlenül hordták az ételeket, italokat szépen öltözött, kacér parasztleányok, piros szattyáncsizmákban, nagy, sarkig lelógó kendőkben, melyek a derékon voltak átkötve. A hosszú, beláthatlan asztalnál, mely végighúzódott a termen, amelyikben a cseh muzsikusok játszottak, folyton jöttek-mentek, hullámoztak az étkezők, néha egy pohárfelköszöntő is kihasadt a fölvillanyozott elmékből… De abból csak a köpcös Zahrada értett valamit, akire útközben ráragadt egy kis magyar szó.
Egy sovány fiatalember állott föl, egy nagy szemölccsel a két szeme között, emelvén poharát nemes, nemzetes és vitézlő Folkusházy Márton uramra, eldicsérte annak utódjait és mindennemű leszármazottját (Zahrada gondolta magában: szamár ember lehet ez a szemölcsös, hiszen az ősöket szokás magasztalni – azok vetnek fényt az emberekre Magyarországon), de biz az a dédunokáit kezdte most ragyogó szavakkal dicsőíteni és végzé: „az Isten halassa meg őket minél előbb”.
A megtisztelt férfiú, aki az asztalfőn ült, elérzékenyülve bólingatott a fejével, az egész társaság koccintott vele, mire aztán ő is fölugrott, a karjára kapott egy lilaruhás öreg dámát, akinek a feje be volt hajporral öntve, odatipegtek Safranyikhoz és a fülébe súgtak valamit. (Azt mondja Safranyik, hogy rettenetes dohszagúak voltak.)
Erre aztán Safranyik intett a két kamerádnak, hogy hallgassanak el, s ő maga hegedülte a menuette ütemeit.
A két öregecske elkezdett hajlongani, csoszogni, begyeskedni finoman, kecsesen, lassan andalogva. Minden olyan furcsa és mégis olyan előkelő volt. A strucctollak lebegtek, rezegtek az öreg asszonyka fejdíszén, az öreg úr pedig a kalapját tartotta a hóna alatt, s úgy illegette-billegette a kis sovány testét, mint egy röpülésre készülődő veréb. Egyszer csak kiesett a vén dáma kezéből az aranyos legyezője: Zahrada odaugrott, fölemelte, de az öreg dáma elmosolyodott és egy kézintéssel selypíté (egy foga se volt):
Aztán tudja isten, ellibbentek valamerre, mint az árnyak. Zahrada csak folyton őrizte a legyezőt, de senki sem jött érte. Most egy tüzes csárdás következett: az arany pillangós főkötőjű asszony úgy nekiindult a frissiben, hogy lekapta az aranyos gyöngyös főkötőjét és odanyomta a hórihorgas Zajcsek fejébe, olyan kis feje volt a Zajcseknak, hogy csak úgy lötyögött rajta. Lett persze erre nagy nevetés… kitört a duhajkodás s száz apró csintalanság.
Egy percre megszűnt a tánc. Egy karneolgombos atillájú kövér úr így szólott: „Hej,
micsoda móres ez, a muzsikusok se nem esznek, se nem isznak?” No, lett erre sürgés-forgás. A piros szattyáncsizmás szolgálóleányok behoztak egy kis asztalt s odarakták a maradék ételt, rétest, nyúlpecsenyét, sült malacot, finom krizsnóci bakatort kupákban, a hatalmas rigyi szilvapálinkát butykosokban.
A muzsikusok fölakasztották hegedűiket a falon a fogasokra, aztán letelepedének és lakmározának… De milyen finom volt minden! Csak ne lett volna mindennek sajátságos doh szaga! Az idő nem igen lehetett már fiatal, a gyertyák majdnem tövig égtek, a széláram (valahol ablak lehet nyitva) kísértetiesen lobogtatta… Az összegyűlt nemes urak, asszonyságok és kisasszonyok föl s alá tolongva, hullámozva fecsegtek, pletykáztak, kergetődztek. A terem egyik szögletében »hogy tetsziket« játszottak a fiatalabbak, egy másik csoportban fehér csipkés keszkenőt hajigáltak egymásra, »haragszom rád«-ot kiáltozva, s aki eltévesztette, zálogot kellett neki adni, aminek az lett a vége, hogy apránkint minden aranygyűrű s fülbevaló a zálogbíró kezébe került egy garmadába, mire megjegyzé egy fürge, púpos emberke, valami kasznárforma:
– A mi utódaink igazán ostobák. Kiássák az aranyat a földből nagy költséggel s aztán megint beássák a földbe nagy költséggel.
Egy másik okulárés, borotvált arcú emberke, aki ki-kivette burnótszelencéjét a zsebéből és szippantott, látszott itt a legnépszerűbbnek, sorba járt, mindenkivel kezet szorított s kedveskedő hangon tudakolta:
Minden olyan szép, olyan vidám volt… Zahrada nem győzte nézni a sok karcsú asszonykát s oldalba is döfte egyszer Safranyikot s kacsintott hamiskásan a szemeivel:
Safranyik egy pajzán mosolygású barnára mutatott, aki közel a tükörnél állt. A kacér hölgyecske legott észrevette a Safranyik éhes tekintetét (meglehet, hallotta is szavait), visszakacsintott a Safranyikra, de úgy, hogy ez egész testében megborzongott, mindjárt kilelte a hideg. Még furcsábban járt a selyma Zajcsek, aki egy ételhordó leány derekát próbálta megcsipkedni, de úgy megszúrta valami (mintha egy éles csont lett volna), hogy felszisszent s azóta csendesen viselte magát, azaz ivott, de ivott Zahrada is, mindnyájánál többet ivott Safranyik, még mindig kezében tartva az öreg hajporos dáma legyezőjét… (De már jöhetne is érte a kedves öregecske!) Kezdtek letapadozni a szempilláik… Csak félfüllel hallották már a zsongást-bongást, míg végre némaság és csönd lett, miattuk akár föl is fordulhat az egész világ, mélységes álomba merülének.
Mikor fölébredtek és megdörzsölték a szemeiket, reggel volt… A nap arany tányérja fölbukkant a málnádi kopasz hegy mögül.
Szétnéztek, hol vannak. Hát a krizsnóci temetőben találták magokat, sír sír mellett, épületnek se híre, se hamva; a hegedűik pedig föl voltak akasztva a sírkeresztekre. Zajcsek feje mellett, mintha arról csúszott volna le, egy nagy emberi koponya hevert (a pillangós arany főkötő helyett, amit a menyecske a fejére tett), a Zahrada pedig egy lapockacsontot szorongatott görcsösen a markában.
Rémülten ugráltak föl a jámborok s fogvacogva rohantak be a faluba, ahol is elbeszélték az eset minden apró részleteit, melyekből a hüledező falusiak ráösmertek vala régen eltemetett apáikra és anyáikra, még a ruhák is ugyanazok voltak, amikben eltemették.
Mindez igen csodálatos és hihetetlen volt, de éppen azért készségesen elhitték (hogyne, mikor három olyan becsületes ember látta) s tejben-vajban fürösztötték a három csehet, kik aztán az egész telet Krizsnócon töltötték s házról-házra járván vendégségbe, a téli estéken elmesélték az elhalt apák tivornyázását a fiaknak és unokáknak. A történet mindig több-több lett. Vagy Zahradának, vagy a Safranyiknak jutottak még eszébe új és pikáns részletek túlvilági nemzetes uraimékról – amit bizony megint meg kellett hallgatniok a nemes
familiáknak –, újra invitáltatának vacsorákra és vendégségekre a muzsikusok.
Míg végre megharaguvék és közbelépett tiszteletes Szirotka Sámuel uram, a mostani papunknak az elődje, ki is maga elé hívatván ama cseheket, megdorgálá őket emberségesen, amint kellett: