X (Close panel)Bibliográfiai adatok

Politikai betegség

Forrás

Bibliográfiai adatok

Szövegtanúk listája

  • Szövegtanú mk-42-pb-witPah: Pápai Hírlap 1. évf., 15. sz., 1888. aug. 19., 1−3.
  • Szövegtanú mk-42-pb-witKrk: Mikszáth Kálmán összes művei. Elbeszélések. XVI. 1893-1897. S. a. r. Hajdu péter. Budapest, Argumentum. 2007. 158–160.

Elektronikus kiadás adatai

A kiadásról

Kiadó: Petőfi Irodalmi Múzeum [REF] [REF]

Kiadás helye: Budapest [REF]

Dátum: 2014

©Free Access - no-reuse [REF]

 
  Politikai betegség  
  Sok az időnk, kevés a pénzünk. Ha angolok volnánk, ahol az idő sok pénz, igazi gazdag emberek
lennénk
*
Szövegtanú:
Mikszáth Kálmán összes művei. Elbeszélések. XVI. 1893-1897. S. a. r. Hajdu péter. Budapest, Argumentum. 2007. 158–160.
 
lennének
*
Szövegtanú:
Pápai Hírlap 1. évf., 15. sz., 1888. aug. 19., 1−3.
 
.  
  Hanem hát Magyarországon a sok idő ahelyett, hogy sokat jövedelmezne, sok pénzbe kerül.  
  Az ember, ha ideje van, nem tudja, mit csináljon vele, mert
azt
*
Szövegtanú:
Mikszáth Kálmán összes művei. Elbeszélések. XVI. 1893-1897. S. a. r. Hajdu péter. Budapest, Argumentum. 2007. 158–160.
 
az
*
Szövegtanú:
Pápai Hírlap 1. évf., 15. sz., 1888. aug. 19., 1−3.
 
okvetlenül agyon kell ütni valahogy.  
  Arra pedig legalkalmasabb vagy a kaszinó, vagy a korcsma, vagy a kávéház, ahol ha kártyakompanista nem akadna, politizáló embert okvetlenül találhatni.  
  No ’iszen a volna még szép, hogy Magyarországon még olyan ember is akadna, aki a legfontosabb politikai aktusok fölött is ne mondhasson minden kétséget kizáró, végérvényes ítéletet. Olyan itt elő nem fordul. Itt minden ember úgy születik már, hogy ő a legokosabb.  
  A politizálási viszketegség a földgömb egyetlen országában sincs annyira kifejlődve, mint itt, s talán sehol sem mutat föl annyi humoros alakot.  
  Én csak egyet írok le a sokféle közül: a derék Károly urat, ki abban a kávéházban szokott reggelizni, ahol én. A naponkénti kávé és kifli mellé rendesen megkapom Károly úr társaságát is. S az nem utolsó csemege a reggelihez.  
  Károly úr tisztességes bádogosmester a Ferencvárosban, az üzlete − mondják − igen jól menne, ha otthon tartaná az orrát, hanem hát örökké a kávéházban van.  
  Károly úr ott ül szétvetett lábakkal a márványasztal mellett, kalapja búsan szemére húzva, amint illik egy búbánatos hazafihoz ebben a pecsovics világban. Az egyik tenyere a »Pesti Napló«-n pihen, nehogy azalatt elvihesse valaki, míg ő az »Egyetértés«-ből tanulmányozza az igazibb politikát. A hóna alatt a »Pesti Hírlap«-ot szorongatja, míglen lábaihoz a »Fővárosi Lapok«-at függőlegesen leeresztve, úgyhogy a csizmaszártól nem láthatják más dühös újságfalók fürkésző szemei. Csak a »Nemzet«-et hagyja őrizetlenül. Azt úgysem veszi el senki.  
  Károly úr szájában virgínia szivar van, s az a hőmértéke szíve érzelmeinek, lelke hullámzásának és Európa sorsa váltakozó esélyeinek.  
  Ha adójavaslatokról, költségvetésekről olvas, dühös füstmacskák szállnak föl a levegőbe; mikor semmi füst nem hömpölyög tömött bajusszal beárnyékolt szájából, a kedves cikkíróját élvezi; szinte kigömbölyödik az ábrázata, még a lélegzete is eláll, még a virgíniát is elfelejti, s az minden megfékezés nélkül inog a szájában ide-oda.  
  Ha orrán keresztül jő a füst, ez akkor rendkívüli dolgot jelent: utálatos fekete pontokat szimatol meg akkor Károly úr Európa egén.  
  Mikor aztán összevissza olvasott mindent, leteszi, vagy mint hajdan Ghyczy Kálmán szokta, egész a homlokára taszítja fel a pápaszemet s elkezdi resumálni, ami figyelemreméltót talált.  
  – Hja! Hja! Így van az! Már ebből aztán rettenetes nagy baj lesz. Én nem tudom, mi az istennyilát csinálunk?  
  Szegény Károly úr – a gond száz ráncot vet homlokára, hogy hát mi is lesz most már a szerencsétlen Európából, ha neki nem jut eszébe semmi?  
  Ha azt olvassa ki a lapokból, hogy háború készül, sóhajtva mondja:  
  – Vér! Megint vér! Megint új vér!  
  Ha azt olvassa, hogy béke lesz, keserűen rázza fejét:  
  – Mily hazugság! Megint hazugság! Megint új hazugság!  
  Egyszóval Károly úr mindig háborút olvas ki, akár van odaírva, akár nincs odaírva.  
  A háború az ő elementuma. Ezt hajhássza már évek óta; lesi mint a vadász a nyulat. Örül neki, ha közel van, s lövöldözget rá.  
  Károly úr nem szeret otthon lenni; ami dolog odahaza van, hadd végezzék el a legények.  
  Szorosabb barátságot nem köt senkivel, a közönséges ismerősök terhére vannak. Mit is törődnék ő holmi parányi férgekkel, akik születnek, mozognak s itt járnak egy darabig a földtekén, aztán egy napon csak nyomtalanul eltűnnek valahova – s nincsenek többé itt.  
  Az ő ismerősei a királyok, diplomaták és írók. Ezek a családja, ezek a rokonai, kiket, mint a gibic a játékosokat, figyelemmel kísér, hozzájok tapadó rokon- vagy ellenszenvvel – ahogy megérdemlik.  
  Károly úr rokonszenveire rossz idő jár. Azért-e, hogy ő peches ember, vagy hogy tán azért, mert a hatalmasoknak mindég ellensége − még ha előbb rokonszenvezett is velök.  
  Tíz év óta a legantipatikusabb alakja, a vén Bismarck húz be minden valamirevaló zsinórt. Az öreg Moltke paklizik, az ügyetlen Tisza pedig csak oszt, és soha sincsen egyetlen tromfja sem.  
  Egyszóval sohasem az nyer, akinek ő kívánja.  
  Sokszor megkísértem az öreg Károly urat kizökkenteni a politika kerékvágásából; de nem lehet.  
  Hallgat is rám, ha más dolgokra viszem a beszélgetés rúdját, vagy legalább hallgatni látszik, de azért esze másutt kalandoz, mert amint nyugodtan beszélek az idei termésről, egyszerre közbevág;  
  – Zab ugye termett elég?  
  – Hála istennek…  
  – És mért termett? – kérdé nagy, szürke szemeit rám szegezve.  
  – Mivelhogy jó termő esztendő volt, se sok eső, se nagy szárazság…  
  – Ej, dehogy. Azért termett annyi zab, öcsémuram, mert a gondviselés is úgy gondolkozik, mint én, a gondviselés is úgy tudja, mint én magam, hogy nagy háború lesz az idén.  
  – Nem tudom, kivel lenne!  
  − Nono, öcsémuram… Azért árasztotta el zabbal az országot, huszárok lovának hízeleg az Isten.  
  Károly úr mindenből politikai következtetést von, bármire tévedjen is a szó. Ez a politikai betegség üt ki rajta mindenütt.  
  Ha a kövezetet nézi, azok a kövek jutnak eszébe, melyekből a torlaszokat építették a júliusi forradalomkor Párizsban; ha az átellenes trafikboltra esik pillantása, a monopólium kárhozatos volta motoszkál a fejében, míg ha furmányos szekeret lát végigdöcögni a Széna téren, a pestmegyei előfogatok emléke virít ki előtte. Szakaszt is belőle nyomban egy csomó szóvirágot.  
  − Ugyan ne politizáljon már annyit, bátya! Beszéljünk inkább az asszonyokról.  
  − Hja! ezek csak az igazi politikusok; a nők csak az igazi diplomaták…  
  És bámulatos lelemény már éppen kiaknázná politikai kombinációkra e tárgyat, ha véletlenül ott nem teremne sírva-ríva a Pista inas. Patakzó könnyeit piszkos bőrkötényével törülgeti.  
  − Mit akarsz itt? Mit háborgattok? Odaadtam a kulcsot.  
  − Nagy baj van otthon. A Franz…  
  − Miféle Franz? Tán a francia?…  
  − Nem, hanem Franz, az öreg legény feltörte a kasszát a boltban s elszökött vele.  
  − A gazember − sziszegi Károly úr dühösen. − Hát nem mondom, öcsémuram, tökéletesen igaza van ennek a cikknek, hogy a korrupció már elhatolt a nagyoktól a kicsinyekhez is.  
 
 
  Politikai betegség  
  Sok az időnk, kevés a pénzünk. Ha angolok volnánk, ahol az idő sok pénz, igazi gazdag emberek
lennénk
*
Szövegtanú:
Mikszáth Kálmán összes művei. Elbeszélések. XVI. 1893-1897. S. a. r. Hajdu péter. Budapest, Argumentum. 2007. 158–160.
 
lennének
*
Szövegtanú:
Pápai Hírlap 1. évf., 15. sz., 1888. aug. 19., 1−3.
 
.  
  Hanem hát Magyarországon a sok idő ahelyett, hogy sokat jövedelmezne, sok pénzbe kerül.  
  Az ember, ha ideje van, nem tudja, mit csináljon vele, mert
azt
*
Szövegtanú:
Mikszáth Kálmán összes művei. Elbeszélések. XVI. 1893-1897. S. a. r. Hajdu péter. Budapest, Argumentum. 2007. 158–160.
 
az
*
Szövegtanú:
Pápai Hírlap 1. évf., 15. sz., 1888. aug. 19., 1−3.
 
okvetlenül agyon kell ütni valahogy.  
  Arra pedig legalkalmasabb vagy a kaszinó, vagy a korcsma, vagy a kávéház, ahol ha kártyakompanista nem akadna, politizáló embert okvetlenül találhatni.  
  No ’iszen a volna még szép, hogy Magyarországon még olyan ember is akadna, aki a legfontosabb politikai aktusok fölött is ne mondhasson minden kétséget kizáró, végérvényes ítéletet. Olyan itt elő nem fordul. Itt minden ember úgy születik már, hogy ő a legokosabb.  
  A politizálási viszketegség a földgömb egyetlen országában sincs annyira kifejlődve, mint itt, s talán sehol sem mutat föl annyi humoros alakot.  
  Én csak egyet írok le a sokféle közül: a derék Károly urat, ki abban a kávéházban szokott reggelizni, ahol én. A naponkénti kávé és kifli mellé rendesen megkapom Károly úr társaságát is. S az nem utolsó csemege a reggelihez.  
  Károly úr tisztességes bádogosmester a Ferencvárosban, az üzlete − mondják − igen jól menne, ha otthon tartaná az orrát, hanem hát örökké a kávéházban van.  
  Károly úr ott ül szétvetett lábakkal a márványasztal mellett, kalapja búsan szemére húzva, amint illik egy búbánatos hazafihoz ebben a pecsovics világban. Az egyik tenyere a »Pesti Napló«-n pihen, nehogy azalatt elvihesse valaki, míg ő az »Egyetértés«-ből tanulmányozza az igazibb politikát. A hóna alatt a »Pesti Hírlap«-ot szorongatja, míglen lábaihoz a »Fővárosi Lapok«-at függőlegesen leeresztve, úgyhogy a csizmaszártól nem láthatják más dühös újságfalók fürkésző szemei. Csak a »Nemzet«-et hagyja őrizetlenül. Azt úgysem veszi el senki.  
  Károly úr szájában virgínia szivar van, s az a hőmértéke szíve érzelmeinek, lelke hullámzásának és Európa sorsa váltakozó esélyeinek.  
  Ha adójavaslatokról, költségvetésekről olvas, dühös füstmacskák szállnak föl a levegőbe; mikor semmi füst nem hömpölyög tömött bajusszal beárnyékolt szájából, a kedves cikkíróját élvezi; szinte kigömbölyödik az ábrázata, még a lélegzete is eláll, még a virgíniát is elfelejti, s az minden megfékezés nélkül inog a szájában ide-oda.  
  Ha orrán keresztül jő a füst, ez akkor rendkívüli dolgot jelent: utálatos fekete pontokat szimatol meg akkor Károly úr Európa egén.  
  Mikor aztán összevissza olvasott mindent, leteszi, vagy mint hajdan Ghyczy Kálmán szokta, egész a homlokára taszítja fel a pápaszemet s elkezdi resumálni, ami figyelemreméltót talált.  
  – Hja! Hja! Így van az! Már ebből aztán rettenetes nagy baj lesz. Én nem tudom, mi az istennyilát csinálunk?  
  Szegény Károly úr – a gond száz ráncot vet homlokára, hogy hát mi is lesz most már a szerencsétlen Európából, ha neki nem jut eszébe semmi?  
  Ha azt olvassa ki a lapokból, hogy háború készül, sóhajtva mondja:  
  – Vér! Megint vér! Megint új vér!  
  Ha azt olvassa, hogy béke lesz, keserűen rázza fejét:  
  – Mily hazugság! Megint hazugság! Megint új hazugság!  
  Egyszóval Károly úr mindig háborút olvas ki, akár van odaírva, akár nincs odaírva.  
  A háború az ő elementuma. Ezt hajhássza már évek óta; lesi mint a vadász a nyulat. Örül neki, ha közel van, s lövöldözget rá.  
  Károly úr nem szeret otthon lenni; ami dolog odahaza van, hadd végezzék el a legények.  
  Szorosabb barátságot nem köt senkivel, a közönséges ismerősök terhére vannak. Mit is törődnék ő holmi parányi férgekkel, akik születnek, mozognak s itt járnak egy darabig a földtekén, aztán egy napon csak nyomtalanul eltűnnek valahova – s nincsenek többé itt.  
  Az ő ismerősei a királyok, diplomaták és írók. Ezek a családja, ezek a rokonai, kiket, mint a gibic a játékosokat, figyelemmel kísér, hozzájok tapadó rokon- vagy ellenszenvvel – ahogy megérdemlik.  
  Károly úr rokonszenveire rossz idő jár. Azért-e, hogy ő peches ember, vagy hogy tán azért, mert a hatalmasoknak mindég ellensége − még ha előbb rokonszenvezett is velök.  
  Tíz év óta a legantipatikusabb alakja, a vén Bismarck húz be minden valamirevaló zsinórt. Az öreg Moltke paklizik, az ügyetlen Tisza pedig csak oszt, és soha sincsen egyetlen tromfja sem.  
  Egyszóval sohasem az nyer, akinek ő kívánja.  
  Sokszor megkísértem az öreg Károly urat kizökkenteni a politika kerékvágásából; de nem lehet.  
  Hallgat is rám, ha más dolgokra viszem a beszélgetés rúdját, vagy legalább hallgatni látszik, de azért esze másutt kalandoz, mert amint nyugodtan beszélek az idei termésről, egyszerre közbevág;  
  – Zab ugye termett elég?  
  – Hála istennek…  
  – És mért termett? – kérdé nagy, szürke szemeit rám szegezve.  
  – Mivelhogy jó termő esztendő volt, se sok eső, se nagy szárazság…  
  – Ej, dehogy. Azért termett annyi zab, öcsémuram, mert a gondviselés is úgy gondolkozik, mint én, a gondviselés is úgy tudja, mint én magam, hogy nagy háború lesz az idén.  
  – Nem tudom, kivel lenne!  
  − Nono, öcsémuram… Azért árasztotta el zabbal az országot, huszárok lovának hízeleg az Isten.  
  Károly úr mindenből politikai következtetést von, bármire tévedjen is a szó. Ez a politikai betegség üt ki rajta mindenütt.  
  Ha a kövezetet nézi, azok a kövek jutnak eszébe, melyekből a torlaszokat építették a júliusi forradalomkor Párizsban; ha az átellenes trafikboltra esik pillantása, a monopólium kárhozatos volta motoszkál a fejében, míg ha furmányos szekeret lát végigdöcögni a Széna téren, a pestmegyei előfogatok emléke virít ki előtte. Szakaszt is belőle nyomban egy csomó szóvirágot.  
  − Ugyan ne politizáljon már annyit, bátya! Beszéljünk inkább az asszonyokról.  
  − Hja! ezek csak az igazi politikusok; a nők csak az igazi diplomaták…  
  És bámulatos lelemény már éppen kiaknázná politikai kombinációkra e tárgyat, ha véletlenül ott nem teremne sírva-ríva a Pista inas. Patakzó könnyeit piszkos bőrkötényével törülgeti.  
  − Mit akarsz itt? Mit háborgattok? Odaadtam a kulcsot.  
  − Nagy baj van otthon. A Franz…  
  − Miféle Franz? Tán a francia?…  
  − Nem, hanem Franz, az öreg legény feltörte a kasszát a boltban s elszökött vele.  
  − A gazember − sziszegi Károly úr dühösen. − Hát nem mondom, öcsémuram, tökéletesen igaza van ennek a cikknek, hogy a korrupció már elhatolt a nagyoktól a kicsinyekhez is.