Fordítás
Német:
Die rothen Glocken. Ford.
C. Langsch,
.
Als Manuskript gedruckt (lásd
Akadéiai
értesítő
*
21 [1910] 576).
Akadémiai Értesítő. Budapest: MTA. 1890–1955.
[OSZK]
Keletkezése
Ennek a szakirodalomban oly nagyra értékelt elbeszélésnek a keletkezési
körülményeiről, forrásairól semmit sem tudunk. Az életműben elfoglalt helyéről,
motivikus kapcsolatairól viszont az alább idézett irodalom alapos tájékoztatást
nyújt.
Szövegváltozatok
Minthogy a
Kísértet Lublón és egyéb
elbeszélések
*
négy kiadása közül (melyből a 2. és a 3. belső
címlapján a »Második kiadás« felirat szerepel) az első kettőnek azonos a szedése, a
harmadiknak és a negyediknek szintén, a Kí1Mikszáth Kálmán: Kísértet Lublón és egyéb elbeszélések. Budapest:
Légrády testvérek.
[OSZK]
*
az első két (képes) kiadást, a Kí2Kísértet Lublón és egyéb elbeszélések Mühlbek Lajos [Mühlbeck
Károly], Neogrády Antal és Jankó János rajzaival. Bp. [1896] Légrády testvérek
kiad. 127–141. l.
[OSZK]
*
a harmadik
és negyedik (képek nélküli) kiadást jelöli. Az eltérések száma csekély. A KrkKísértet Lublón és egyéb elbeszélések Mühlbek Lajos [Mühlbeck
Károly], Neogrády Antal és Jankó János rajzaival. Bp. [1899] Légrády testvérek
kiad. 127–141. l.
[OSZK]
*
szövege az ultima
manus elve alapján a Kí2Mikszáth Kálmán összes művei. Szerk. Bisztray Gyula, Király
István. Budapest: Akadémiai. 1958–
[OSZK]
*
-n
alapul.
Kísértet Lublón és egyéb elbeszélések Mühlbek Lajos [Mühlbeck
Károly], Neogrády Antal és Jankó János rajzaival. Bp. [1899] Légrády testvérek
kiad. 127–141. l.
[OSZK]
Irodalom
Kiss Ernő
(
Mikszáth
Kálmán
*
. Kolozsvár, 1910. Gámán J. Örököse, 21–22) ezen a
novellán mutatja be MK meseszövési technikáját: „»A realitás iránt
való élénk érzéke még jelentősebben nyilvánul meg meseszövésének módjában.
Említettem már, hogy mihelyt valami tárgyat egy-egy intuícióval megismert, ez elég
volt arra, hogy megalkossa művét. Ilyenkor meséje is igen egyszerű. Természetes,
hogy e meséket is a legegyszerűbben szövi. Mintha nem is volna bennük semmi
művészet. Pedig éppen ezekben nyilvánul meg meseszövésének legművészibb
tulajdonsága, az arányosság.«” A novella tartalmának ismertetése után így
folytatja: „»Ennyi az egész elbeszélés […]: egyszerű és arányos szövésű, melyhez
még néhány bevezető sort csatol az író, melyekkel magával hozza kapcsolatba. Csak
úgy találomra vettük ezt elő; de igen sokat lehetne idéznünk, melyek ilyenek.
Nincs ezekben semmi fölös, semmi henye részlet; de megvan művészi
bevégzettségük.«”
Kiss Ernő: Mikszáth Kálmán. Kolozsvár, Gámán Ny., 1910.
[OSZK]
Várdai Béla
(
Mikszáth
Kálmán
*
. Budapest, 1910. Franklin-Társulat 133-134)
Jánoska halálával kapcsolatban
A ló, a bárányka és a nyúl
című
novellát „»kis remeknek«” nevezi, „»melyben a gyermekszoba poézise oly
szívetindítón vegyül az apai lélek marcangoló kínjával. Ez a kis elbeszélés többet
ér, mint Mikszáth összes gyermekmesekönyvei együttvéve. Méltó párját írta meg
ennek később A piros harangok-ban.«” A novellát újra
megemlíti a
Kísértet
LublónVárdai Béla: Mikszáth Kálmán. Budapest, Franklin, 1910.
[OSZK]
*
kapcsán mint a vele „»egy kötetben megjelent nehány kisebb
elbeszélés«” egyikét, melyet „»bájos kedvességében is mélyen megindító
gyermektörténetnek«” nevez ( ).
Mikszáth Kálmán: Kísértet Lublón és egyéb elbeszélések. Budapest:
Légrády testvérek.
[OSZK]
Németh G. Béla
(
Az eszmélkedő, kései Mikszáth. In
Századutóról –
századelőről: irodalmi és művelődéstörténeti tanulmányok
*
.
Budapest, 1985. Magvető) a novellát mint „»a természet funkcionális
rendjét világ- és történetszemléletté emelő
kesernyés-rezignált-elégikus magyarázat«” ( ) egyik
példáját említi: „»A gyerek (s az állat) biztosabban felel a célelvűség kérdésére,
mint a természeti szükség útmutatásának hátat fordító
felnőtt. Őszinte és igaz világ az övéké; a létezés törvényeit és szükségeit
tisztábban mutatja meg, mint a felnőtteké. S jobban beleilleszkedik a természeti
egyetemesség rendjébe is. Elfogadó nyugalommal veszi az élet ama természeti
megrázkódtatásait, magát a halált is, amiket a felnőtt mint abszurdakat tekint.
Nemcsak öreg korának, s nemcsak az ő termésének, de a magyar elbeszélő művészetnek
is egyik legszebb darabját alkotta meg az irdatlan búzatáblán pipacsok és lepkék,
fürjfiak és kisnyulak után halálba kódorgó, fáradó, álmosodó, szepegő és szunnyadó
kis parasztgyerek történetében, a Piros harangok-ban«”.
„»A kétféle lét- és értéktudat, cselekvés- és célösztön összeütközéséből – a
gyerekéből és a felnőttéből – a fabulálás hangnemén, az elmondás modalitásán át
a természeti erő hatalmának oly tragikus látomását és
egyben olyan elfogadó elégiáját teremti meg, amely már az ún. végső kérdések
sürgetésének és meddőségének melankóliáját csendíti meg. Mégpedig anélkül, hogy
kiiktatná az adott szociális tényezőket, a lehető szociális következtetéseket. A
kis Marci a dűlő menti testvérőrzésből indul neki gyermeki játékszükségletével a
tenger búzatáblának, s ott is találják meg, a nyárvégén, a napszítta apró
csontokat, mesélvén róla immár históriává szelídített elbeszéléssel, természeti
történéssé értelmeződött tudomásulvétellel.”
Századutóról, századelőről: Irodalom- és művelődéstörténeti
tanulmányok / Németh G. Béla, Budapest, Magvető, 1985.
[OSZK]
„A ›végső‹ kérdéseket csendíti meg ez a kis remekmű. Itt nem reflexív
fogalmisággal, hanem a látomás sugalmi erejével«” ( ).
„»A gyerek (és az állat) világában megvan és megmutatkozik az egyesben is a nem, a
species törvényének érvénye és lényegének azonossága. A nem és az egyed törvénye,
lényege romlatlan természeti távlattal nézve azonos. A kis Marci a búzatáblában
boldogan fedezi föl ›tavalyi nyulát‹, ›virágát‹, ›madarát‹ (Piros harangok)«” ( )
„»Az egymásra átmutató, de a végső feleletekkel adós paralelizmusok
melankóliája«” című alfejezetben a kiemelt részben hivatkozik jelen
novellánkra: „»Nem gyerekidillek ezek […] Alapvető szerkezeti, hangnemi, értékutaló
jelrendszeri tényezőjük, jelentésrendszeri sajátságuk egyfajta paralelizmus és
analogizmus. Nem szorosabb értelmű jelképiségről, nem határozott átutalásról, nem
korrespondenciáról van szó, hanem párhuzamos egymásra mutatásokról, hasonlóságok
egymásra mutatásáról. Az író narrátori szava nemcsak s tán nem is elsősorban a
fabula családi, szülői s emlékezési volta miatt oly személyes és bensőséges,
otthonos és barátságos, kedv- és bizalomteli, hanem a megtalált állandóságok,
hasonlóságok, párhuzamosságok miatt. A ›tavalyi nyúl‹ s az
idei, a Berci gyerek, a család mostani öröme és Jánoska, az egykori,
Szontágh Pál kutyáinak hűsége régi és új gazdáihoz, az író gyermekeihez, a gólya
porontymentő fortélya és a vadrécéé, sőt a kedves Timpi szamár ezer furfanggal
való ragaszkodása természetéhez s szélházi gazdájáé is, valahol s valahogy
párhuzamos, analóg; az életnek, a létezésnek mindig ugyanarra a rendező erőjére,
elvére, törvényére mutatnak. Ugyanannak a reménynek a birodalmára – de ugyanannak
a reménynek a mélabújára is. Mert az erő, az elv, a törvény tudása még nem egyben
értése is. Nem egyben ama ›végső kérdéseké‹ is, amelyeknek maguk vélte értőivel
is, s amelynek maguk vélte kiiktatóival, fölöslegessé tevőivel, értelmetlenné
tudóival is kételkedő mélabúval áll szemben az emberi lélek, az emberi
szellem.«” ( )
Eisemann György
(
Mikszáth
Kálmán
*
. Budapest, 1998. Korona 74–75. l.)
Németh G. Béla
gondolatmenetét reprodukálja és idézi, néhány módosító megjegyzéssel. Csak az
utóbbiakat idézzük: „»Mikszáth művészetének ›filozofikuma‹, bizonyos bölcseleti
diszkurzusokkal való kapcsolata tehát nem a közvetlen (akár intertextuális)
viszonyulás, hanem – Németh G. Béla szavait idézve – a ›hangnemi képesség‹
szintjén valósult meg. S hogy e szint a korban időszerű ›végső kérdések‹
tekintetében ezért mindig csak forgácsokat, részleteket (folytonosan
transzformálódó mozzanatokat) vetett fel, s hogy az ekként mozaikos életművet
ezért nem lehet ›egységként, egységes egészként jellemezni‹, azt ma már talán nem
mindig hanyatlásnak, hanem esetenként modern produktivitásnak tarthatjuk. Azzal
együtt, hogy ›gondolati szélességben és lelki bonyolultságban‹, vagyis a modernség
itt felhozható szempontjai körül alig tájékozódik e próza. Németh G. Béla a kései
novellák közül méltán emeli ki még A piros harangok (1901)
[?] című remeket.«”
Eisemann Gyögy: Mikszáth Kálmán. Budapest, Korona, 1998.
[OSZK]