X (Close panel)Bibliográfiai adatok

A PAPI STÍLUS

Forrás

Bibliográfiai adatok

Szövegtanúk listája

  • Szövegtanú mk-42-ps-witPah: Pápai Hírlap. 1. évf. 21. sz., 1888. szept. 30. 1–2.
  • Szövegtanú mk-42-ps-witKrk: Mikszáth Kálmán összes művei. Elbeszélések. XVI. 1893–1897. S.a.r. Hajdu Péter. Budapest, Argumentum. 2007. 160–161.

Elektronikus kiadás adatai

A kiadásról

Kiadó: Petőfi Irodalmi Múzeum [REF] [REF]

Kiadás helye: Budapest [REF]

Dátum: 2014

©Free Access - no-reuse [REF]

 
  A PAPI STÍLUS  
  (Krónikás történet)  
  A mi papjaink mindig nagy stiliszták voltak. Pázmány legszebben írt a maga korában. Haynald, Simor igazi virtuózok az elokvenciában.  
  De liberálisok is voltak a mi papjaink mindig azelőtt. − S ha ma egy kicsit kötekednek is egyben-másban, de csak próbálnák rángatni alólunk a szabadságot, hogy fognák görcsösen két kézzel főtisztelendő és méltóságos uraimék is!  
  Hát még a Rákóczy korában! Nem egy katolikus pap volt akkor, akinek erős kálvinista nyaka volt, s lelkük odaszított a gonosz, sárga csizmás kurucokhoz.  
  Különösen a rozsnyói papról, Székely Jánosról jegyez fel említésre méltó dolgot az öreg krónika.  
  Hogy, azt mondja, a Rákóczy leveretése után ki volt adva a rendelet a császár bekövetkező neve napján istentisztelettel és szent könyörgéssel ünnepelni úgy a névnapot, mint a győzelmes fegyvereket.  
  Székely János félretette a hatósági rendeletet és nem tartott semmi könyörgést, hanem bevonatta gyásszal az oltárt.  
  Gonosz besúgók akadtak már abban az időben is, akik följelentették az esetet, mire fenyegetőbb parancs érkezett be, s a rozsnyói bíró megbízatott, hogy a rendelet végrehajtására felügyeljen s arról jelentést tenni ne mulasszon.  
  A következő vasárnap volt a lojális könyörgés kitűzve.  
  Az egész város lázban volt, hogy mit fog főtisztelendő Székely János uram tenni? Imádkozik-e vagy nem imádkozik?  
  Az egész templom megtelt, fej fej mellett volt, még a lélegzetét is elfogta mindenki. Soha nem volt még ilyen érdekes isteni tisztelet Magyarországon!  
  Az ősz pap arcvonásain ott volt a keménység és a dac most is.  
  Végre bekövetkezett a döntő pillanat.  
  Összetette hófehér kezei könyörgésre, de szemeit nem emelte az égre, hanem a föld felé süllyeszté szégyenlősen.  
  Ajka megnyílt, és minden szava bánatosan csendült végig a hosszú templomon, amint halkan elkezdé:  
  Felsőbb rendeletből könyörgök hozzád, Úristen, mennyei atyánk! − és a többi, meg a többi.  
  Így vágta ki magát az ügyes stílusával − az emberei, a fölebbvalói és az Isten előtt.  
  − Nagy lutheránus − mondogatták aztán róla tréfásan. − Hanem iszen nem is lesz őbelőle püspök!  
  Pedig mégis az lett. Mert már azt a politikát akkor is értették Bécsben, hogy a legnagyobb szájba kell beledugni a legnagyobb karáj kenyeret.  
  Mint püspökről is maradt fel egy története a jó stílusáról és a finom ötleteiről.  
  Egyszer egy falusi pap jött hozzá segélyt kérni, aki különben is gyakran alkalmatlankodott s ösmerős volt arról, hogy a patrónusokat, a nagyurakat folyton szipolyozta.  
  Keservesen zokogva és hosszadalmasan panaszolta el, hogy nem bír megélni, hogy a hívei nem fizetnek.  
  A püspök türelmesen hallgatta.  
  Elmondta a csapásokat, amik érték, búzája nem termett, a gyümölcseit ellopdosták, tisztességes ruhát nincs módja varratni. Emberek nem halnak, nem születnek. Kő megindult volna a panaszán, de a püspök ásítozva nézett ki az ablakon s csak fél füllel látszott vigyázni a szupplikánsra.  
  Mikor elvégezte, és átnyújtotta a folyamodványt, a püspök még akkor is úgy vette azt át, hogy hátra sem nézett.  
  − Várom a legkegyesebb indorsátáját − rebegi a pap meghajolvást lesve a püspök feleletét.  
  − Nem felelek − mond a püspök szellemesen, − hanem kérdezek. Jöjjön csak idébb, domine reverende. A kegyelmedé az a szép fogat odalent?  
  S ebben a kérdésben ugyancsak benne volt a felelet, hogy egy szót sem hisz a pap szavaiból.  
  És a kozák pap nem is kérdezősködött többé soha a körülményesebb válasz iránt.  
 
 
  A PAPI STÍLUS  
  (Krónikás történet)  
  A mi papjaink mindig nagy stiliszták voltak. Pázmány legszebben írt a maga korában. Haynald, Simor igazi virtuózok az elokvenciában.  
  De liberálisok is voltak a mi papjaink mindig azelőtt. − S ha ma egy kicsit kötekednek is egyben-másban, de csak próbálnák rángatni alólunk a szabadságot, hogy fognák görcsösen két kézzel főtisztelendő és méltóságos uraimék is!  
  Hát még a Rákóczy korában! Nem egy katolikus pap volt akkor, akinek erős kálvinista nyaka volt, s lelkük odaszított a gonosz, sárga csizmás kurucokhoz.  
  Különösen a rozsnyói papról, Székely Jánosról jegyez fel említésre méltó dolgot az öreg krónika.  
  Hogy, azt mondja, a Rákóczy leveretése után ki volt adva a rendelet a császár bekövetkező neve napján istentisztelettel és szent könyörgéssel ünnepelni úgy a névnapot, mint a győzelmes fegyvereket.  
  Székely János félretette a hatósági rendeletet és nem tartott semmi könyörgést, hanem bevonatta gyásszal az oltárt.  
  Gonosz besúgók akadtak már abban az időben is, akik följelentették az esetet, mire fenyegetőbb parancs érkezett be, s a rozsnyói bíró megbízatott, hogy a rendelet végrehajtására felügyeljen s arról jelentést tenni ne mulasszon.  
  A következő vasárnap volt a lojális könyörgés kitűzve.  
  Az egész város lázban volt, hogy mit fog főtisztelendő Székely János uram tenni? Imádkozik-e vagy nem imádkozik?  
  Az egész templom megtelt, fej fej mellett volt, még a lélegzetét is elfogta mindenki. Soha nem volt még ilyen érdekes isteni tisztelet Magyarországon!  
  Az ősz pap arcvonásain ott volt a keménység és a dac most is.  
  Végre bekövetkezett a döntő pillanat.  
  Összetette hófehér kezei könyörgésre, de szemeit nem emelte az égre, hanem a föld felé süllyeszté szégyenlősen.  
  Ajka megnyílt, és minden szava bánatosan csendült végig a hosszú templomon, amint halkan elkezdé:  
  Felsőbb rendeletből könyörgök hozzád, Úristen, mennyei atyánk! − és a többi, meg a többi.  
  Így vágta ki magát az ügyes stílusával − az emberei, a fölebbvalói és az Isten előtt.  
  − Nagy lutheránus − mondogatták aztán róla tréfásan. − Hanem iszen nem is lesz őbelőle püspök!  
  Pedig mégis az lett. Mert már azt a politikát akkor is értették Bécsben, hogy a legnagyobb szájba kell beledugni a legnagyobb karáj kenyeret.  
  Mint püspökről is maradt fel egy története a jó stílusáról és a finom ötleteiről.  
  Egyszer egy falusi pap jött hozzá segélyt kérni, aki különben is gyakran alkalmatlankodott s ösmerős volt arról, hogy a patrónusokat, a nagyurakat folyton szipolyozta.  
  Keservesen zokogva és hosszadalmasan panaszolta el, hogy nem bír megélni, hogy a hívei nem fizetnek.  
  A püspök türelmesen hallgatta.  
  Elmondta a csapásokat, amik érték, búzája nem termett, a gyümölcseit ellopdosták, tisztességes ruhát nincs módja varratni. Emberek nem halnak, nem születnek. Kő megindult volna a panaszán, de a püspök ásítozva nézett ki az ablakon s csak fél füllel látszott vigyázni a szupplikánsra.  
  Mikor elvégezte, és átnyújtotta a folyamodványt, a püspök még akkor is úgy vette azt át, hogy hátra sem nézett.  
  − Várom a legkegyesebb indorsátáját − rebegi a pap meghajolvást lesve a püspök feleletét.  
  − Nem felelek − mond a püspök szellemesen, − hanem kérdezek. Jöjjön csak idébb, domine reverende. A kegyelmedé az a szép fogat odalent?  
  S ebben a kérdésben ugyancsak benne volt a felelet, hogy egy szót sem hisz a pap szavaiból.  
  És a kozák pap nem is kérdezősködött többé soha a körülményesebb válasz iránt.