X (Close panel)Bibliográfiai adatok

A SZERENCSE PONGYOLÁBAN

Forrás

Bibliográfiai adatok

Szövegtanúk listája

  • Szövegtanú mk-42-szp-witMSz: Magyar Szalon 1893. november és december, 11. évf., 2 és 3. sz. Teljes névjelzéssel az 10 alábbi részletezés szerint: november (249–254 hasáb): Elejétől a »Lett nagy sürgés-forgás…« kezdetű szakaszig <Vége következik>. december (477–494 hasáb): A »Hatalmas trakta…« kezdetű szakasztól végig <Vége>.
  • Szövegtanú mk-42-szp-witKrk: Mikszáth Kálmán összes művei. Elbeszélések. XVI. 1893–1897. S.a.r. Hajdu Péter. Budapest, Argumentum. 2007. 23–37.

Elektronikus kiadás adatai

A kiadásról

Kiadó: Petőfi Irodalmi Múzeum [REF] [REF]

Kiadás helye: Budapest [REF]

Dátum: 2014

©Free Access - no-reuse [REF]

 
  A SZERENCSE PONGYOLÁBAN  
  Mikor a sárosmegyei ember lejön
n
Jegyzet lejönMK* használja a »le« igekötőt főváros–vidék relációban is (Budapestről* lemennek a közélet szereplői vidékre, Bécsből* lejön a király Budára*), másrészt azonban a magasabb hegyek közül is lejöhetnek szereplők (így néha a tótok is lejönnek Pestre*). Sáros* jóval magasabban fekszik, mint Nógrád*.
háztűznézőbe Nógrádba, mindig azon tűnődnek a szélesen elterülő atyafiságok: No, ugyan melyik csalja meg a másikat?”  
  Különös egy játék ez. A kutyabőr még egyszer felágaskodik, mint egy megbokrosodott paripa s próbálja levetni kemény lovagját, a szegénységet. Ha csak egy napra is, ha csak egy percre is.  
  Jön négylovas bricskán Ferenc úrfi, a két ló (a jobbik két ló) kölcsön van kérve, a cifra hámot a szíjgyártó adta (három forint a kopási díj naponkint), a bunda szintén árendába
n
Jegyzet árendába – bérbe. (A bundabérlés intézményéhez lásd a Haszonbérlő koromból*+ c. elbeszélést: Krk 34, 38−45.)
van véve a szabótól, a cifra kocsis pedig, a strucctollas kalapú, mindenes legény odahaza. Csak a libéria, az még valóság. Libéria van vagy négy rendbeli s mikor vendég közelg az ütött-kopott ősi kúria felé, hangzik a harsány kiáltás: Chlapci do liberiji! (Libériába, gyerekek!)
n
Jegyzet a harsány kiáltás: »Chlapci do liberiji!« (Libériába, gyerekek!)A gavallérok*+ban (Krk 8,194) már az úgynevezett sárosi őrszem hallatja ezt a kiáltást, hasonló eredménnyel.
Mire béres, csősz, sőt még az ostoros gyerek is libériába ugranak egy perc alatt, mint a karikacsapás.  
  A sárosmegyei emberről az a közmondás van, hogy csak otthon szegény. De van is az otthon valamikor! A nógrádmegyeiről pedig az a közmondás, hogy csak otthon úr. De nem is megy ám az el otthonról. Az élelmes, és a nagyvilágban meg tudja találni a búzaszemet, ez gyámoltalan, aki pipázgatva, bizonyos fatalizmussal nézi ambitusából, hogy szalad el az egyik föld a másik után, a földdel a tizenkét ökör, az ökrök után a négy ló, míg végre nem marad meg csak a kúria meg az egyik tehénke; de hát a kúria megvan. Az az utolsó, ahhoz végleheletig ragaszkodik – ott, ha üres is a ládafiók, még mindig van egy palack pezsgő elásva a pincében, egy pár kravátlis szivar
n
Jegyzet kravátlis szivarMK* nagyon ritkán használja a németes kravátli szót a nyelvújítási ’nyakkendő’ helyett, az azonban a szivar papírgyűrűjét nem jelentheti. A jó márkájú szivaroknak ez némiképp humoros megnevezése.
a dobozban. A sárosi ember, ha már az övé fogytán van, azt gondolja magában: Van még másoknak elég, majd azoktól szerzek, s felkeresi a jó szerencsét, ahol találja: ellenben a nógrádi ember a sorsra bízza magát, meghúzódik az ő házában, mint a csiga, s ott a meleg kandallónál (hiszen csak éppen olyan meleg, mint azelőtt volt) várja a jó szerencsét; majd idejön az magától is.  
  Azért tehát az az illendő dolog, hogy a nógrádi embernek lánya legyen, akibe beleszeret valami gazdag ember, előjön és elveszi, a sárosi embernek pedig fia legyen, aki ha valamely szoknyán pénzszag érzik, a föld alól is, a világ szélén is fölturkálja.  
  Így kellene ennek lenni, és az én elbeszélésemben úgy is van. Kerechényi Miklós viceispán úrnak egyetlen, Ferenc nevű fia volt. Mikor az öreg úr haldokolt, elhívatta magához a megyei tisztikar oszlopos embereit és így szólt elhaló, de még akkor is jóízű hangon:  
  – Én már megyek. Ne rázzátok a fejeteket, azt én jobban tudom… Íme itt van, ez az a pecsét (s kihúzta a megye
pecsétjét
*
Szövegtanú:
Mikszáth Kálmán összes művei. Elbeszélések. XVI. 1893–1897. S.a.r. Hajdu Péter. Budapest, Argumentum. 2007. 23–37.
 
pecséjét
n
Jegyzet Nyomdahiba.
*
Szövegtanú:
 
a vánkos alól), amellyel harminc évig nyomtam az igazságot. Átadom becsülettel. Mindig jó magyar ember voltam s igyekeztem more patrio
n
Jegyzet more patrio – atyáink szokása szerint, és ebből adódóan: hazai szokás szerint.
élni veletek, kedves atyámfiai és barátaim. Megittam egy pince bort, fenntartottam egy kártyagyárat és eközben igazgattam a nemes vármegyét. Ez tőlem elég volt. Most már elfáradtam, nem megyek tovább veletek. Hanem a fiamra legyen gondotok ezután, mert én mindenét elköltöttem.  
  Az urak könnyes szemekkel bólingattak és verték a mellüket. Kicsiben ugyanaz a kép volt, ami egypárszáz évvel ezelőtt a bécsi várban játszódott le vitéz Mátyás király ágyánál.  
  Azután a fiát, a daliás, csinos Ferencet intette magához:  
  – Te azonban ne várd, hogy ők segítsenek. Magad iparkodj a magad szerencséjén. Amit a dámák vittek el… amit elvitt a négy dáma (sohase fogj kártyát a kezedbe), mind visszahozhatja egyetlen dáma. Fiatal vagy, szép eszed, jó alakod van, forgolódj, ügyeskedj, hál’ Isten van elég muskátlis ablak az országban.  
  Úgy, úgy, ezek az ablakok! A felső vidékiek ezekre dolgoznak. A haldokló nemes azt mondja a fiának: Van elég muskátlis ablak. A haldokló paraszt azt mondja a fiának: Van elég törött ablak.”  
  Ez az örökség.  
  És a különféle ablakok csakugyan táplálják, fenntartják azt az országrészt.  
  Kerechényi Ferenc szót fogadott apjának, s halála után a vagyonka romjaiból kifejtvén annyi fényt, amennyit lehetett, elindult feleséget keresni. Hol járt, hol nem járt, ki győzné elszámlálni, az azonban bizonyos, az azonban bizonyos, hogy nálunk Kataházán is megfordult, ahol Horwáthéknak volt egy csinos, sőt gyönyörű leánykájuk, Eszti.  
  A Horwáthék elszegényedett, de rangtartó család volt. Nevöket kettős v-vel írták, megkülönböztetésül a bibiti Horváthok-, a Voxit-Horváthok-, a nagyváradi Horváthok- és a felsőbogácsi Horváthoktól.  
  Esztike, ez a bájos kis gazella csak nemrég került ki a balassagyarmati apácáktól
n
Jegyzet balassagyarmati apácák – Külön leányiskolát Balassagyarmaton* 1857-ben alapítottak, a zárdát akkor az angolkisasszonyokra bízták. 1890 körül a zárdai tanítást átadták a szatmári irgalmas nővéreknek.
, hol megtanulta a kátét, az egyszeregyet, a kis tükört
n
Jegyzet kis tükörtLosonczi István* (1709–1780) ceglédi* és kőrösi* iskolaigazgató tankönyve, a Hármas kis tükör*+ rendkívül népszerű volt, és MK* is többször idézi.
(Nógrád vármegyében kell járni nagy sáron), a német nyelvet és egy kicsit franciául is parlírozni
n
Jegyzet parlírozni – társalogni, csevegni. A kifejezés, melyet MK* csak itt használ, rendkívül sokatmondó, hiszen a francia parler ige német változatának (parlieren) magyar átvételéről van szó, és így azt sugallja, hogy az iskolában tanult francia csevegésben lehet némi németes íz. Németül egyébként a kifejezés azt is jelenti: ’idegen nyelven beszélni’.
, éppen csak annyit, hogy feszíteni lehessen vele, és – mint mondani szokták – hogy el ne adhassák. Azaz ebben az esetben megfordítva, hogy minél jobban eladhassák.  
  Kapitális
n
Jegyzet Kapitális − nagyszerű, kiváló.
, életre való gyerek volt az Eszti. Kicsi korában örökké a fák tetején járt, felmászott verébfészkek után a pajtapadlásokra. Olyan volt, mint egy kis ördög, maszatos, piszkos egész nap, verekedett a parasztfiúkkal és gyakran szaladt be az anyjához betört fejjel. Csintalan és akaratos volt. Az apja, aki a fél vármegye vendégségeire, disznótoraira járt, többnyire kénytelen volt magával vinni. Egyszer, amikor megtagadta, bebújt a bricska saroglyájába, betakarta magát szénával, s amint végre a harmadik faluban megérkezett Horwáth Mihály uram a lagzis házba, hát majd kővé meredt, mikor a saroglyából kiugrik az Eszti lelkem, boglyosan, gyűrötten, végighasított szoknyával, rongyos cipőcskében: Itt vagyok, ragyogok, mint a fekete szurok. Majd kiégett a szeme szégyenében a szegény Horwáth Mihálynak.  
  Hanem amilyen gonosz portéka volt a kis boszorka azelőtt, éppen olyan csodálatos jó tündér lett belőle, mikor a zárdából hazahozták és ráadták az első hosszú ruhát.  
  Otthon nagy szegénységet talált, a telekkönyvi teherlap már annyira tele volt, hogy majd minden héten kicsordult, végrehajtók, ügyvédek egymásnak adták a kilincset, az öreg úr váltig sóhajtozott: nehéz fenntartani az állapotot. (Ezt a válogatott kínszenvedést, ezt a bábeli zűrzavart nevezte
ő állapotnak). De
*
Szövegtanú:
Mikszáth Kálmán összes művei. Elbeszélések. XVI. 1893–1897. S.a.r. Hajdu Péter. Budapest, Argumentum. 2007. 23–37.
 
ő állapotnak, de
n
Jegyzet A megnyitott zárójel nincs bezárva.
*
Szövegtanú:
 
csak mégis fenntartotta, hol itt, hol ott tapasztott be egy lyukat – természetesen úgy, hogy másik két új lyukat csinált helyette; művészet volt az, szinte megfoghatatlan, de az Isten bölcs, kinek elveszi a látását, a hallásában pótolja vissza, kit az Isten alperesnek alkot, megadja neki a sajátságos tehetséget, a felperesekkel bánni tudni. Oh szépen, logikusan van a világ összeállítva.  
  Künn a faluban nem lehetett észrevenni semmit – az ablakba csak a muskátlit teszik ki, meg az időt mutogató barátot
n
Jegyzet az időt mutogató barátot − egyfajta barométer működött így.
, aki hol kijön, hol bemegy a kápolnájába, de a gondokat nem teszik ki. A mészáros nem adott hitelbe húst, hát néha napokig nem volt hús az asztalon – csak a cselédnek hozattak egy félfontot, hogy az szét ne híresztelhesse; az urak azt mondták, hogy meg van a gyomruk terhelve, az orvos eltiltotta. Éppen ez az orvos tiltotta el Mihály úrnak a borocskát is. Szűkecskén éltek, néha még éheztek is, de azt senkinek sem volt szabad megtudni.  
  És bent a szobákban is fenn volt tartva az állapot, amit a szem látott, az mind úri volt, csinos, takaros, de bent a szekrényekben már ott sziszegett a nyomorúság; a Mihály úr díszruhájáról le voltak szedve az aranygombok, az asszony ékszertokja üresen állt, nem volt már egyéb arany a kéznél, csak az Esztike lencse nagyságú fülbevalója, még az öreg úr nagy pecsétgyűrűje is bevándorolt a városba – azt mondták, megrepedt a címeres kő, újat tesz bele az ötvös. Az ezüstkanalak, -ibrikek és -tálak, az óriási ezüstserlegek, mind-mind elmentek német szóra
n
Jegyzet német szóra – Szokás volt a régi Magyarországon* a gyerekeket hosszabb időre német városokban, német családoknál elhelyezni (gyakran csere alapon), hogy a nyelvet anyanyelvi környezetben megtanulják. Jelen esetben azonban a zálogházak német nyelvű tulajdonosairól van szó.
. És Esztike mihelyt hazajött s fölvette a hosszú ruhát, egy perc alatt komoly, öntudatos hajadonná fejlődött. A hosszú ruhának volt-e az a bűvereje, vagy pedig az a távollevő ezüst volt-e az instruktora
n
Jegyzet instruktor − tanító.
, nem tudhatni, de annyi tény, hogy rögtön megokosodott és érezte, mire kell törekednie.  
  Egy-két vendégségből, házi mulatságból csakhamar szétröpült szépségének híre – de mégis csak lassan jött a szerencse. Lassan jár az, akár a rák az élesztővel
n
Jegyzet akár a rák az élesztővel – A szóláshasonlat a Fekete város*+ban is előfordul, Krk 22, 205:21.
.  
  – Messzire való feleség! – mondogatták a környékbeli pletyka körökben. Ami annyit jelentett, hogy az itteni fiatalemberek is mind messzire való férjek.  
  Végre azután Miklós-napkor csakugyan egy messziről való fiatalember, a Kerechényi Ferenc állított be a Horwáth-portára, rangosan, négy lovon, csengő szerszámmal, libériás kocsissal.  
  Jaj, micsoda szépséges fiatalember, úgy néz ki, mint egy királyfi. Finom a járása, finom a beszédje. Milyen szerencse az Esztikére. Burokban született az a leány. Mert a vak is látja, hogy ez egy született úr, minden mozdulatán meglátszik, hogy nem egy-két ekével szántanak odahaza, a hangja is olyan ropogós, úrias, parancsoló, olyan harminc ökörhöz való hang.  
  Lett nagy sürgés-forgás a házban, pulykahalál, malachalál. Szaladj fiam, Zsuzska Feketéékhez, kérd elé az ezüstneműt kölcsön. A szomszédasszonyt, a Pungónét el kell hívni segíteni, a béresné is hadd álljon be a konyhába a fazekakhoz. Sicc, te cudar macska, még megeszed azt a kis tejfölt, amit a papéktól hoztunk. Panka, verj hamar egy kis tojáshabot! Hogy fa nincs? Hát uccu, vegyetek a kerítésből, de szaporán!  
  Hatalmas trakta került ki, oly ügyesen, gyorsan, hogy az akadályokkal való küzdelmet a legélesebb szem sem vehette volna észre – pedig az élességet (még ha éles volt is Kerechényié) úgy kicsorbította, eltompította az Esztike gyönyörű szemének egy-két pillantása, hogy hősünk a kócmadzagot is selyempántlikának nézte; minden úgy ment, mint a karikacsapás, s az a látszata volt, hogy ez itt mindennapi dolog, úgy volt tegnap is, azelőtt is, és úgy lesz mindig – az inas mindennap felhúz az ebédhez egy pár újdonatúj kesztyűt.  
  Az összekölcsönzött fényben kétségtelenül volt valami bántó bizarrság, amely csak annyira takarta el a szegénységet, mint a lapu a macskát; vagy a farka vagy a feje kilátszik – de egy szép leányarc és egy pókhálós palack burgundi csodákat művel. A szegénység furcsaságnak, különcködésnek vette ki magát. Az ember megesküdött volna rá, hogy ez csak eredetiség ezektől a Horwáthéktól.  
  Kerechényi el volt bűvölve a leány által.  
  – Nekem való falatka – mondogatta magában –, elveszem, ha addig élek is.  
  Sok-sok semmiségekről folyt az asztal fölött a beszéd, Kerechényi beszélt a maga hatalmas atyafiságáról; két gróf- és egy báróval van vérbeli nexusban
n
Jegyzet vérbeli nexusban – vérrokonságban.
a család, mire a Horwáthék is előhozták a maguk őseit, a Nedec várát birtokló Horwáthokat, akik már régen lehettek volna bárók, de Horwáth Jakab el nem fogadta Mária Teréziától a hétágú koronát, mert egy német menyasszony járt volna vele, a szeplős Trauttmansdorf comtesse
n
Jegyzet Trauttmansdorf comtesse – A comtesse grófnőt jelent, a Trautmansdorf igen előkelő osztrák család, melyet MK* a Fekete város*+ban is említ, Krk 23, 171:5.
.  
  Hanem a Feri füleit nem annyira a páncélos ősök csiklandozták meg kellemesen, mint inkább özvegy Himlerné, szül. Horwáth Borbála, ki elég megátalkodott volt egy gazdag pesti nyárspolgárhoz hozzámenni. Horwáth Mihály őszintén bevallotta a családon esett ezt a foltot, megjegyezvén, hogy ilyen makula nincs több a családfán, mire Horwéth mama csillapítón szólt közbe:  
  – Ugyan ne bántsd a Borcsát. Csak éppen neked nem illik kárhoztatni. Hisz mindenét lányodra hagyja.  
  – Ami igaz, igaz! – felelte Mihály úr olyan hangon, mint aki nem nagy súlyt fektet az egész hagyományra, hiszen csak két háromemeletes házról van szó.  
  – Szokták gyakran látogatni? – kérdé Kerechényi Esztitől.  
  – Amikor Pestre megyünk, hozzá szállunk.  
  – Lejönnek-e az idén a jogászbálra?  
  – Kérdezze meg a mamától!  
  – Ugyan jöjjenek el, az isten áldja meg magokat.  
  Az öregek összenéznek jelentőségteljesen, s egymást megértvén, a mama felelt:  
  – Ha Esztinek kedve lesz. Mert biz ő amolyan otthonülő hamupipőke.  
  Erre azután még inkább rátért a beszéd a jogászbál kellemetességeire, s addig-addig nyaggatta Ferenc úrfi a leányt, hogy csak jöjjenek el, míg az végre megígérte. Még kezet is adott rá.  
  – És hova szoktak szállni?  
  – A gyermektelen özvegyhez. (A gyermektelen jelző soha sem maradt el a Himlerné neve mellől.)  
  – Én az Angol királynő-be
n
Jegyzet Angol királynő1919-ig Budapest* egyik legelőkelőbb szállodája, írók, politikusok találkozóhelye. A Nagyhíd (ma V. ker., Deák Ferenc) utca 1. szám alatt állt. Itt lakott Deák Ferenc*.
szoktam szállni. Kényelmes hely, egy kicsit drága ugyan, de közel van a Redouthoz
n
Jegyzet Redout – Vigadó.
.  
  Aztán még sok mindenfélével dicsekedett az egyik rész is, a másik is, mialatt nem egy édes pillantást váltottak az Eszterrel, egy ízben, mikor a mama kiment, s az öregúr a csibukját gyújtogatta, háttal fordulva a fiatalok felé, Feri hirtelen odakapott az Eszter keze után, és
megcsókolja
*
Szövegtanú:
Mikszáth Kálmán összes művei. Elbeszélések. XVI. 1893–1897. S.a.r. Hajdu Péter. Budapest, Argumentum. 2007. 23–37.
 
megcsókolia
n
Jegyzet Nyomdahiba, amelynek azonban »megcsókolta« javítása is elképzelhető az igeidők egyeztetése okán.
*
Szövegtanú:
 
.  
  Eszter fülig pirult és durcásan mondá:  
  – Ugyan menjen!  
  – Igaza van! Meg is büntetem magamat.  
  S ezzel vakmerően újra az Eszter keze után nyúlt s azt megfogva, a rózsás kis tenyérrel pofon ütötte magát pajkosan.  
  – Jaj de nagy bolond maga. A saját kezével verekedjék.  
  Feri ábrándosan nézett a szeme közé.  
  – Magától függ, hogy ez is az én kezem legyen.  
  Így múlt el a délután, s mikor estefelé felült Kerechényi a bricskára, kezébe fogva a gyeplőt és az ostort, még egyszer odakiáltá az ambitusra, ahonnan a leány nézte:  
  – Tehát a jogászbálon!  
  Nos, a jogászbál csak olyan volt ebben az évben is, mint egyébkor. Kedélyes, fesztelen, a vége felé duhaj. A négyest két kolonban
n
Jegyzet kolonban − oszlopban vagy sorban.
táncolták, éppen mint tavaly. A csillárok és a szép szemek is csak úgy ragyogtak, mint azelőtt. Egyébként pedig kitűnő termés volt. Sok szép bakfis került bemutatásra. Hanem azért Horwáth Eszter mégis a legszebbek egyike volt, halaványkék tarlatán
n
Jegyzet tarlatán – lenge szövésű, erős kikészítésű pamutszövet, amelyet főleg báli ruhákhoz használtak.
ruhájában, sárgás búzakalászdísszel a hajában.  
  Többnyire együtt táncoltak Kerechényi Ferivel, nemcsak a második négyest, hanem a kotillont
n
Jegyzet kotillon − füzértánc.
is. Pedig a bűbájos deli táncosnőre szívesen pályáztak volna mások is (köztük egy miniszteri titkár, Krupatzky Iván és egy torontáli földbirtokos, Joannovics Jázó legyeskedtek nagyon körüle), de Feri különböző cselfogásokkal marta el őket. Az volt tehát a bálban az általános nézet, hogy a nógrádi tündér már fogságban van.  
  A szünóra alatt ott vacsorált Feri velök, pezsgőt hozatott, csapta a szelet
n
Jegyzet csapta a szelet – A kifejezés MK*-nál ’felhajtást csinálni’, ’feltűnést kelteni’ jelentésben szokott állni. A manapság használatos ’udvarol’ jelentése a »csapja a levet« kifejezésnek van.
, gorombáskodott a pincérekkel és elhúzatta az Esztike nótáját: Megégett a csiribiri csárda.  
  Bizony a csiribiri csárda se égett jobban, mint az Esztike szíve most.  
  Hajnalban, mikor elváltak, s Feri kikísérte őket a kocsihoz, a mama így szólt hozzá:  
  – Ha jobb dolga nem lesz, látogasson meg bennünket délután. S megmondta a gyermektelen özvegy lakcímét.  
  – Otthon lesznek?  
  – Várni fogjuk.  
  A gyermektelen özvegynél nagy uzsonna volt. Minden gazdagságot, pompát lehelt a derék asszonyságnál, ki az ötven és negyven év között lebegett korra nézve, de nem volt éppen kellemetlen. Egy kicsit hízásnak eredt ugyan, de a szemeiben ott fénylett még az életvágy. Ferit kellemetlenül érintette a kinézése: Az ördög vigye el, hisz ez még férjhez mehet!”  
  Egyébiránt igen nyájasan fogadta Ferit, ügyes, élénk társalgó volt, mindjárt kiösmerte magát, ki miről szeret beszélni, roppant meg tudott röhögni minden banalitást s fölséges megjegyzésnek talált minden abszurdumot. Az emberek, amíg vele beszéltek, csupa lángelméknek képzelhették magokat – s ez nem éppen kellemetlen az embereknek.  
  Himlerné csupa méz, csupa cukor volt a falusi atyafiakhoz, kétszer is elejté a megjegyzést, mikor Esztike valami nagybecsű képet, szobrot vagy vázát nézegetett: Hiszen ez is a tied lesz, mint minden, ami itt van. A jó nénike olyan szeretetreméltó volt, hogy azzal a különös művészettel, mely csak a nőknek adatott, egy-két óra múlva bizalmasává tette a fiatalembert s bevonta a kis mellékszalonba, maga mellé ültette egy pamlagra, hogy kivallassa a szíve szándékáról.  
  – Elveszem, ha hozzám jön – mondá merészen Ferenc. – De vajon hozzám jön-e?  
  A gyermektelen özvegy a szemével hunyorított igent.  
  – Miből gondolja?  
  – Az Eszti magaviseletéből. Csak rajta, meg kell kérni.  
  – Vállalja magára – mondá Kerechényi –, akár mindjárt.  
  – Szívesen, de mindjárt lehetetlen, mert az apjától kell megkérni, aki nincs itt. Hanem lássuk csak, meddig lesz Budapesten?  
  – Az esti, vagy legfeljebb a holnapi vonattal elutazom.  
  – Az baj; maradjon itt egypár napig, s én akkor elmegyek önnel Kataházára és jótállok a sikerről.  
  – Nem maradhatok. Hova gondol? A tisztem sürgönyzött. Teljességgel nem lehet. Sürgős gazdasági teendők. De a jövő héten eljöhetek. Jó lesz?  
  – Jó. Addig megcsináltatom a gyűrűket is.  
  Ezzel a titkos megállapodással búcsúzott el Esztikétől. A viszontlátásig! – rebegte az halkan, fojtott hangon; a mamának kezet csókolt s a szokott legyen szerencsénk, ha arra jár után rejtelmes mosollyal felelte:  
  – Hamarabb ott toppanok, mintsem gondolnák.  
  Esztike halaványan, ösztönszerűleg kísérte az ajtóig, tovább is, mint illett volna, s elhalón, ábrándosan tette hozzá a Kerechényi szavaihoz:  
  – Ha ugyan addig el nem felejt bennünket.  
  A csinos legényke visszafordult erre, elborult tekintettel:  
  – Magát elfelejteni? Oh az nem lehet!  
  – Csak úgy gondoltam – hebegte vérvörössé gyúlva egy szempillanat alatt –, ha sokáig nem lát.  
  – Mindig látni fogom, amikor a szememet behunyom – s érzés, melegség rezgett a hangjában.  
  Elment; léptei elkongtak a lépcsőkön, s a gyermektelen özvegy fölkacagott, mint egy nagy színésznő a siker után:  
  – No ez ugyan lépen ragadt. Szerelmes a bolondulásig az Esztibe. Nekem mindent bevallott. A jövő héten eljövünk hozzátok, tartsatok otthon mindent rendben. Eszti, te burokban születtél, gyermekem, A fiú fess és előkelő. A kezemet merném a tűzbe tenni, hogy gazdag is.  
  – Kétségtelen – erősíté a mama sugárzó arccal –, gazdag, akármibe mernék fogadni, hogy gazdag. Aztán milyen család, milyen család.  
  – Az ördög vigye a családot! – szólt a gyermektelen özvegy. – Esztinek nem olyan emberre van szüksége, akinek sok ősei vannak, hanem sok ökrei.  
  – De ha vannak ősök, az nem baj, azok is jók.  
  – Dehogy jók, dehogy. Azok sohase jók. Mert hidd meg nekem, Malvina, hogy a jó ősök sokat esznek
n
Jegyzet a jó ősök sokat esznekMK* máshol is leírja ezzel a metaforával a ranggal járó költségeket: Általában ezek a különféle állatok a nemesi címerekben nagyon sokat esznekA beszélő köntös*+, Krk 3, 233:18–20); Szép, szép a mandátum, de nagyon sokat eszik (Vidéki alakok*+, Krk 39, 114:37–38).
, sokat fogyasztanak. Himler azért szerzett két házat, mert nem volt családja, se felmenő, se lemenő. A felmenő még falánkabb, hidd meg, falánkabb.  
  Horwáthné csak a fejét rázta, hogy nem érti, de nem akart többé ellentmondani.  
  – Úgy van, úgy – ismétlé. – Kerechényi jómódú fiú, pompás
parti
*
Szövegtanú:
Mikszáth Kálmán összes művei. Elbeszélések. XVI. 1893–1897. S.a.r. Hajdu Péter. Budapest, Argumentum. 2007. 23–37.
 
parthie
*
Szövegtanú:
 
. Ha láttad volna, hogy rendelte, fizette tegnap a pezsgőt, s mindezt olyan természetesen, minden színe nélkül a hencegésnek vagy a feszítésnek. Az ilyesmit mindjárt felösmeri az ember. de nem volt szép tőled, Boriska, hogy holnapra meg nem hívtad, a gyerekek hadd ösmerkedtek volna össze még jobban.  
  – De hisz azt mondtátok, hogy holnap elutaztok, s aztán ő már alkalmasint ma utazik. A gazdatisztjétől kapott sürgönyt.  
  – Az ördög vigye el azt a gazdatisztet!  
  Ez a kis Esztike mérges mormogása volt, szívéből jött, hanem az ördög számára mégis meglehetős sovány megbízatás volt, mert Kerechényinek nem volt gazdatisztje, abból az egyszerű okból, hogy gazdasága se volt, minél fogva tehát sürgönyt se kaphatott a gazdatisztjétől, hanem szent egy igaz, hogy mégis haza kellett mennie, annyira elfogyott a költsége, hogy már a vendéglői szobát is csak úgy fizethette ki reggel, ha valamelyik gyűrűjét német szóra küldi.  
  Éppen annyija maradt reggel, hogy kimehetett a vasúthoz s ott egy harmadosztályú jegyet válthatott hazáig. Otthon majd csak szerez egy kis pénzmagot az ismerősöktől, rokonoktól s visszajön pár nap múlva.  
  Annyira restellte a harmadosztályú jegyet, hogy szinte hörögve mondá a pénztárnál:  
  – Egy harmadosztályú jegyet!  
  A pénztárnok egy futólagos pillantást vetett a finom öltözékű, előkelő kinézésű uracsra s még egyszer kérdé, mintha rosszul hallotta volna az előbb:  
  – Harmadosztályút?  
  – Igen, az inasomnak.  
  Elpirult s sietve ment a
peronra
*
Szövegtanú:
Mikszáth Kálmán összes művei. Elbeszélések. XVI. 1893–1897. S.a.r. Hajdu Péter. Budapest, Argumentum. 2007. 23–37.
 
perronra
*
Szövegtanú:
 
, de képzelhetni zavarát, mikor megpillantotta Horwáthnét Esztikével, amint ott álldogáltak kofferjeik,
plédjeik
*
Szövegtanú:
Mikszáth Kálmán összes művei. Elbeszélések. XVI. 1893–1897. S.a.r. Hajdu Péter. Budapest, Argumentum. 2007. 23–37.
 
plaidjeik
*
Szövegtanú:
 
és kalapskatulyáik mellett.  
  Lábai a földbe gyökereztek, nem bírt mozdulni, azt hitte, mindjárt elsüllyed a világ.  
  A mama is azonnal észrevette őt s ijedten fogta meg az Eszti karját:  
  – Elvesztünk!  
  (Azoknak is III-ik osztályú jegyük volt.)  
  A hölgyek elfordították a szemeiket, s Feri is próbálkozott félrenézni. A helyzet tarthatatlan volt. Az Esztike keze remegett a mamáéban.  
  – Nem lehetne-e kicserélni a jegyeket?  
  – Nem – sziszegte az öreg Horwáthné keserűen, s e dacos keserűség főleg a gonosz szándékú sorsnak szólt.  
  De hát mit tegyünk? – kérdé a leány félénken.  
  – Kivágjuk magunkat – felelte a mama, s elkényszeredett arcát egyszerre a mosoly önté el, nyájasan közeledett Kerechényi felé.  
  Az egyenruhás vasúti szolga meglóbázta a csengettyűjét, élénken kiáltva az állomásokat.  
  – Első csengetés! – jegyezték meg az utasok csoportjaiban.  
  – Ah kedves Kerechényi! – hallatszott most a Horwáthné hangja. – Ön most utazik?  
  Kerechényi megfordult, bár előbb is jól látta, hogy a hölgyek feléje jönnek, s a gyufaáruló fiúcskát rémítő dühében összeszidta: Eltakarodj innen, mert pofon ütlek!”  
  Nagy meglepetést mutatott, Horwáthnét s Esztit látva maga előtt.  
  – Milyen véletlen; ez igazán véletlen! – Zavarodottan pödörgette a bajuszát. – Én igazán szerencsés csillagzat alatt születtem – tette hozzá egy hirtelen ötlettel –, hogy olyan fölséges ösztönöm van, s megéreztem, hogy utaznak.  
  Horwáthné kedélyesen mosolygott.  
  – Sajnálom, hogy el kell rontanom az ösztöne iránt táplált hitet.  
  – Hogyan?  
  – Mert nem utazunk még, csak egy barátnőnket kísértük ide. Mi majd csak a következő vonattal fogunk elmenni.  
  Kerechényi összecsapta a kezeit:  
  – No ez nagyszerű! Igazán nagyszerű dolog. Én is egyik barátomat kísértem idáig.  
  – Ugyan ne tréfáljon – szólt Esztike –, hiszen itt van a bőröndje is.  
  Valóban ott volt a Kerechényi bőröndje, elegáns, ötpontos koronával, alatta a K. F. betűkkel. Ez egyszer tagadhatlan tény.  
  – Szavamra mondom, nincs szándékom elutazni – bizonykodott Kerechényi, meglehetősen kényelmetlenül érezve magát. – Én is a következő vonattal indulok.  
  – Miattunk ne tartóztassa magát, öcsémuram – pergett a Horwáthné ügyes nyelve –, hiszen tudjuk mi, hogy udvarias gavallér. De azt is tudjuk, a Borcsa elbeszélte, hogy a gazdatisztje sürgönyzött, s múlhatatlanul haza kell mennie. Nagyon sajnálnánk, ha miattunk…  
  – Nem, nem; becsületemre mondom, még egy kis dolgom van a városban.  
  – Tehát együtt megyünk Bajnafalváig.  
  – Tartom szerencsémnek, a következő vonattal.  
  A másodikat csengették, az utasok beszálltak a szokott mohósággal és robajjal – a mi személyeink ellenben maradtak. Feltűnő volt, hogy sem a jóbarát, akit Kerechényi kísért ki, sem a Horwáthék barátnéja nem jelentkezett sehol a láthatáron, mintha a föld nyelte volna el.  
  Málháikat a kapusnál hagyták s megindultak a városba.  
  – Olyan szép az idő, szeretem az ilyen ropogós derült telet – szólt Horwáthné –, ránk férne egy kis járás. Mit szólsz hozzá Esztike, ha gyalog megyünk be?  
  – Jó lesz, mama.  
  – Nem fogsz nagyon elfáradni?  
  – Nem, mama.  
  Feri engedelmet kért, hogy egy darabon kísérhesse őket.  
  – A bazilikánál beülök egy kocsiba és áthajtatok Budára, mert a belügyminisztériumban van dolgom.  
  A zavar elmúlt. Mind a két fél nagyot lélegzett, kimenekülvén a hínárból. Most már fesztelenül, vidáman csevegtek megint.  
  A bazilikánál elváltak.  
  – A viszontlátásig!  
  – A kétórai vonattal.  
  – Igen, a kétórai vonattal.  
  A vonatok háromszor indultak Kataháza felé. Ugyanezen a vonaton kellett mennie Kerechényinek is egy darabon, így hát együtt utaznak délután, vagy legalább utazhatnának.  
  Milyen gyönyörűség lenne ez – gondolta magában Kerechényi –, ha egy első osztályú jegyem volna. De erre ezúttal nem futotta ki. (Történetünk idejében még nem volt behozva a zóna
n
Jegyzet zóna – A Baross Gábor* által 1889-ben (heves viták után, de végül is nagyszerű eredménnyel) bevezetett új vasúti díjszabás főleg a nagyon rövid és a nagyon hosszú utazásoknál csökkentette jelentősen az árat. Lásd Gyömrei Sándor*Vértessy Miklós *: Baross Gábor*+. Budapest*, 1937. Atheneum, 98–111.
.)  
  Tisztában volt tehát, hogy elsétálja a napot s a délután öt órakor induló kalarábévonaton
n
Jegyzet kalarábévonat − a zöldséges kofáknak való olcsó és lassú vonat.
pályázik haza. Feláldozza ugyan az éjszakát, de nem ejt látható szennyfoltot a Kerechényi-címeren s nem ereszti könnyelműen szélnek a már markában levő szerencsét. Csak hadd menjenek Esztikéék délután.  
  Szeretett volna valami ismerőssel találkozni, akitől pénzt kérhetne kölcsön. Egy országot érne most egy első osztályú jegy! Két óráig kódorgott a legnépesebb utcákon, de nem talált ismerőst, pedig azt írják azok a füllentő újságírók, hogy az egész Sáros Budapesten van. Nincsen itten egy lélek se.  
  Felsóhajtott. Vége van. Esztikéék most indulnak! Betért az
Első Április-ba
*
Szövegtanú:
Mikszáth Kálmán összes művei. Elbeszélések. XVI. 1893–1897. S.a.r. Hajdu Péter. Budapest, Argumentum. 2007. 23–37.
 
Első Április-be
*
Szövegtanú:
 
n
Jegyzet »Első Április« – Az »április elseje« dátum németes szórendje a régi Pest* etnikai viszonyairól árulkodik.
megebédelni. Az originális vendéglőbe, hol otthon találja magát a vidéki, s ahol még akkor a híres étvágyú
Moháczi báci
*
Szövegtanú:
Mikszáth Kálmán összes művei. Elbeszélések. XVI. 1893–1897. S.a.r. Hajdu Péter. Budapest, Argumentum. 2007. 23–37.
 
Moháczi báczi
n
Jegyzet A szójáték kedvéért megtartottam az eredeti írásmódot, bár egyébként a Krk gyakorlatának megfelelően a cz-s írásmódot minden külön jelölés nélkül modernizáltam. MK* és ennek megfelelően a Krk máshol ingadozik a »Moháczi bácsi« (A jó öreg Raksányi*+, Krk 34,85: 2; A T. Házból [1883. márc. 11.]*+ Krk 65,203: 13; »Moháci báci«*+, Krk 54, 10–12) és a »Moháci báci« között (Jókai Mór élete és kora*+, Krk 18,123: 28; »Moháci báci«*+, Krk 54,13–15). Az előbbi nem adja vissza a név komikumát, ami az illető úriember selypítésének utánzásából adódott (lásd a Jókai Mór élete és kora*+ fent utalt helyét: Egy kövér fickó, ki selypítve beszélt); az utóbbival az a probléma, hogy a tulajdonnév hagyományos írásmódját változtatja meg.
*
Szövegtanú:
 
n
Jegyzet Moháczi báczi – A hetvenes évek Budapestjének* e nevezetes figurájáról MK* nekrológot is írt (Krk 54,10–15*+), amelyben szintén szerepel az itt emlegetett utasítás a töltött káposzta elkészítéséről (11–12). Alakjáról további érdekes adalékokkal szolgál Bisztray Gyula* Ki volt »Moháci báci«?*+ c. jegyzete (Krk 54,334–335*+).
volt a bámulat tárgya, átfalva magát az egész étlapon s minden egyes ételnél instrukciókat adva a pincérnek:  
  – Hozzon, barátom, töltött káposztát! Egy szor orja, egy szor füle, egy szor kövérje, egy szor töltelék. Értette?  
  Az Első Április a Képíró utcában
n
Jegyzet a Képíró utcában – A Képíró utcát, a Kecskeméti utca egyik apró mellékutcáját ma is így hívják. MK* jól ismerte e helyet, hiszen ott, a Képíró u. 9. szám alatti garniszállóban nyomorgott a hetvenes évek végén (lásd 76. levél, Krk 24,154), amíg Enyedi Lukács* Szegedre* nem vitte.
volt, szegény jogászok és kezdő írók fészke az olcsóságánál fogva, egy bíztató képpel az étlapon, mely egy roppant sovány és egy végtelenül kövér embert ábrázolt, amint az utcán találkoznak.  
  – Hova jár ebédelni? – kérdi a sovány ember, elbámészkodva emennek a potrohán.  
  – Ide az
Első Április-ba
*
Szövegtanú:
Mikszáth Kálmán összes művei. Elbeszélések. XVI. 1893–1897. S.a.r. Hajdu Péter. Budapest, Argumentum. 2007. 23–37.
 
Első Április-be
*
Szövegtanú:
 
.  
  – No az derék, ezentúl én is ide járok.  
  Mindez a kép alá volt írva, s miután nagyobb felültetést kigondolni se lehet, mint a kövér úr fecsegése, nyilván ezért volt a vendéglő neve Első Április.  
  Ebéd után kigyalogolt hősünk a vasúthoz (már konfortáblira
n
Jegyzet konfortábli – egylovas bérkocsi. A német komfortabel ’kényelmes’ melléknévből a magyarban megszokott módon képzett szó összevont alakja a konflis. A latin eredetű kifejezés egyébként nemzetközi vándorszó volt.
se telt). Mire a Bazilikához ért andalgó lépésekben, már háromnegyedet ötre mutatott a toronyóra. Sietnie kellett. Méltóság ide, méltóság oda, futni kezdett, s lihegve ért be a vasúti portáshoz, ahol a málhája volt.  
  – Nem ment még el a vonat?  
  – Siessen az úr, mert mindjárt lekésik.  
  Fölkapta bőröndjét s ész nélkül rohant végig a pályaudvaron, a hetedik vágányhoz, ahol éppen akkor csapkodták be a
kupéajtókat
*
Szövegtanú:
Mikszáth Kálmán összes művei. Elbeszélések. XVI. 1893–1897. S.a.r. Hajdu Péter. Budapest, Argumentum. 2007. 23–37.
 
coupé-ajtókat
*
Szövegtanú:
 
a konduktorok
n
Jegyzet konduktorok – kalauzok.
, mire harsányan hangzott fel az indulási jelszó: Mehet!”  
  Kerechényi éppen csak hogy be tudott ugrani egy harmadosztályú kocsiba, hol mint a mazsolaszőlő, összenyomva ültek az utasok s úgy fogadták az új passasiert
n
Jegyzet passasiert − utast.
, mint az egyiptomiak a hetedik sovány esztendőt. Ámbár azok talán már a hatodikat is rosszul fogadták.  
  Mindenki fölszisszent, egy hölgy fel is sikoltott és elájult.  
  Az utasok csodálkozva néztek oda. Kerechényi ijedten tántorodott hátra.  
  A
kupé
*
Szövegtanú:
Mikszáth Kálmán összes művei. Elbeszélések. XVI. 1893–1897. S.a.r. Hajdu Péter. Budapest, Argumentum. 2007. 23–37.
 
coupé
*
Szövegtanú:
 
túlsó szögletében Horwáthné ült az Esztikével.  
  Most már világos lett minden. A mesterséges
nimbusz
*
Szövegtanú:
Mikszáth Kálmán összes művei. Elbeszélések. XVI. 1893–1897. S.a.r. Hajdu Péter. Budapest, Argumentum. 2007. 23–37.
 
nymbus
*
Szövegtanú:
 
lehámlott. Tisztában voltak mind a ketten. Esztikéék is azért maradtak az öt órai vonatra, mert azt hitték, hogy Kerechényi a két óraival megy.  
  A játékosdi véget ért… Hidegen, zavartan köszöntötték egymást, mintha kölcsönösen mondanák:  
  – Aha! Meg akartál csalni!  
  Mindenik arcán ott volt a röstelkedés mellett a szemrehányás is.  
  Hanem végre is nem lehetett szavakba foglalni (pláne tanúk előtt), tehát helyreigazították a kedélyüket, jó képet csináltak a dologhoz s közömbös tárgyakról kezdtek meglehetősen vontatott, kelletlen beszélgetést – mígnem a konduktor kiáltása ennek is véget vetett:  
  – Bajnafalva, két perc!  
  – Itt át kell szállnom– mondá Kerechényi –, kezeiket csókolom!  
  Átnyalábolta bőröndjét s még egy pillantást vetett a hölgyekre.  
  Horwáthné hidegen biccentett a fejével:  
  – Jó napot!  
  Esztike pedig elfordította tekintetét a
kupé
*
Szövegtanú:
Mikszáth Kálmán összes művei. Elbeszélések. XVI. 1893–1897. S.a.r. Hajdu Péter. Budapest, Argumentum. 2007. 23–37.
 
coupé
*
Szövegtanú:
 
túlsó ablakára, mintha a vidék nézésébe merülne, és semmi egyéb nem érdekelné, csak az óriás hólepedő, mely az alvó természetet befedi.  
  Az ifjú leszállt, eltűnt a szemük elől, tán örökre, a
kupéajtó
*
Szövegtanú:
Mikszáth Kálmán összes művei. Elbeszélések. XVI. 1893–1897. S.a.r. Hajdu Péter. Budapest, Argumentum. 2007. 23–37.
 
coupé-ajtó
*
Szövegtanú:
 
becsukódott utána, a mama átkarolta a leányát és szomorúan kérdé, mélyen a szemeibe nézve:  
  – Nos, mit szólsz ehhez az esethez?  
  Esztike vállat vont és közömbösen mondá:  
  – Semmit, mama. A pech, pech!  
  A mama hozzáhajolt és megcsókolta:  
  – Te okos gyerek vagy, fiacskám. Neked jövőd van.  
  Eszti nem felelt többé, odahajolt a befagyott ablakhoz s rózsás körmeivel egykedvűen kapargatta le róla a jégvirágokat.  
 
 
  A SZERENCSE PONGYOLÁBAN  
  Mikor a sárosmegyei ember lejön
n
Jegyzet lejönMK* használja a »le« igekötőt főváros–vidék relációban is (Budapestről* lemennek a közélet szereplői vidékre, Bécsből* lejön a király Budára*), másrészt azonban a magasabb hegyek közül is lejöhetnek szereplők (így néha a tótok is lejönnek Pestre*). Sáros* jóval magasabban fekszik, mint Nógrád*.
háztűznézőbe Nógrádba, mindig azon tűnődnek a szélesen elterülő atyafiságok: No, ugyan melyik csalja meg a másikat?”  
  Különös egy játék ez. A kutyabőr még egyszer felágaskodik, mint egy megbokrosodott paripa s próbálja levetni kemény lovagját, a szegénységet. Ha csak egy napra is, ha csak egy percre is.  
  Jön négylovas bricskán Ferenc úrfi, a két ló (a jobbik két ló) kölcsön van kérve, a cifra hámot a szíjgyártó adta (három forint a kopási díj naponkint), a bunda szintén árendába
n
Jegyzet árendába – bérbe. (A bundabérlés intézményéhez lásd a Haszonbérlő koromból*+ c. elbeszélést: Krk 34, 38−45.)
van véve a szabótól, a cifra kocsis pedig, a strucctollas kalapú, mindenes legény odahaza. Csak a libéria, az még valóság. Libéria van vagy négy rendbeli s mikor vendég közelg az ütött-kopott ősi kúria felé, hangzik a harsány kiáltás: Chlapci do liberiji! (Libériába, gyerekek!)
n
Jegyzet a harsány kiáltás: »Chlapci do liberiji!« (Libériába, gyerekek!)A gavallérok*+ban (Krk 8,194) már az úgynevezett sárosi őrszem hallatja ezt a kiáltást, hasonló eredménnyel.
Mire béres, csősz, sőt még az ostoros gyerek is libériába ugranak egy perc alatt, mint a karikacsapás.  
  A sárosmegyei emberről az a közmondás van, hogy csak otthon szegény. De van is az otthon valamikor! A nógrádmegyeiről pedig az a közmondás, hogy csak otthon úr. De nem is megy ám az el otthonról. Az élelmes, és a nagyvilágban meg tudja találni a búzaszemet, ez gyámoltalan, aki pipázgatva, bizonyos fatalizmussal nézi ambitusából, hogy szalad el az egyik föld a másik után, a földdel a tizenkét ökör, az ökrök után a négy ló, míg végre nem marad meg csak a kúria meg az egyik tehénke; de hát a kúria megvan. Az az utolsó, ahhoz végleheletig ragaszkodik – ott, ha üres is a ládafiók, még mindig van egy palack pezsgő elásva a pincében, egy pár kravátlis szivar
n
Jegyzet kravátlis szivarMK* nagyon ritkán használja a németes kravátli szót a nyelvújítási ’nyakkendő’ helyett, az azonban a szivar papírgyűrűjét nem jelentheti. A jó márkájú szivaroknak ez némiképp humoros megnevezése.
a dobozban. A sárosi ember, ha már az övé fogytán van, azt gondolja magában: Van még másoknak elég, majd azoktól szerzek, s felkeresi a jó szerencsét, ahol találja: ellenben a nógrádi ember a sorsra bízza magát, meghúzódik az ő házában, mint a csiga, s ott a meleg kandallónál (hiszen csak éppen olyan meleg, mint azelőtt volt) várja a jó szerencsét; majd idejön az magától is.  
  Azért tehát az az illendő dolog, hogy a nógrádi embernek lánya legyen, akibe beleszeret valami gazdag ember, előjön és elveszi, a sárosi embernek pedig fia legyen, aki ha valamely szoknyán pénzszag érzik, a föld alól is, a világ szélén is fölturkálja.  
  Így kellene ennek lenni, és az én elbeszélésemben úgy is van. Kerechényi Miklós viceispán úrnak egyetlen, Ferenc nevű fia volt. Mikor az öreg úr haldokolt, elhívatta magához a megyei tisztikar oszlopos embereit és így szólt elhaló, de még akkor is jóízű hangon:  
  – Én már megyek. Ne rázzátok a fejeteket, azt én jobban tudom… Íme itt van, ez az a pecsét (s kihúzta a megye
pecsétjét
*
Szövegtanú:
Mikszáth Kálmán összes művei. Elbeszélések. XVI. 1893–1897. S.a.r. Hajdu Péter. Budapest, Argumentum. 2007. 23–37.
 
pecséjét
n
Jegyzet Nyomdahiba.
*
Szövegtanú:
 
a vánkos alól), amellyel harminc évig nyomtam az igazságot. Átadom becsülettel. Mindig jó magyar ember voltam s igyekeztem more patrio
n
Jegyzet more patrio – atyáink szokása szerint, és ebből adódóan: hazai szokás szerint.
élni veletek, kedves atyámfiai és barátaim. Megittam egy pince bort, fenntartottam egy kártyagyárat és eközben igazgattam a nemes vármegyét. Ez tőlem elég volt. Most már elfáradtam, nem megyek tovább veletek. Hanem a fiamra legyen gondotok ezután, mert én mindenét elköltöttem.  
  Az urak könnyes szemekkel bólingattak és verték a mellüket. Kicsiben ugyanaz a kép volt, ami egypárszáz évvel ezelőtt a bécsi várban játszódott le vitéz Mátyás király ágyánál.  
  Azután a fiát, a daliás, csinos Ferencet intette magához:  
  – Te azonban ne várd, hogy ők segítsenek. Magad iparkodj a magad szerencséjén. Amit a dámák vittek el… amit elvitt a négy dáma (sohase fogj kártyát a kezedbe), mind visszahozhatja egyetlen dáma. Fiatal vagy, szép eszed, jó alakod van, forgolódj, ügyeskedj, hál’ Isten van elég muskátlis ablak az országban.  
  Úgy, úgy, ezek az ablakok! A felső vidékiek ezekre dolgoznak. A haldokló nemes azt mondja a fiának: Van elég muskátlis ablak. A haldokló paraszt azt mondja a fiának: Van elég törött ablak.”  
  Ez az örökség.  
  És a különféle ablakok csakugyan táplálják, fenntartják azt az országrészt.  
  Kerechényi Ferenc szót fogadott apjának, s halála után a vagyonka romjaiból kifejtvén annyi fényt, amennyit lehetett, elindult feleséget keresni. Hol járt, hol nem járt, ki győzné elszámlálni, az azonban bizonyos, az azonban bizonyos, hogy nálunk Kataházán is megfordult, ahol Horwáthéknak volt egy csinos, sőt gyönyörű leánykájuk, Eszti.  
  A Horwáthék elszegényedett, de rangtartó család volt. Nevöket kettős v-vel írták, megkülönböztetésül a bibiti Horváthok-, a Voxit-Horváthok-, a nagyváradi Horváthok- és a felsőbogácsi Horváthoktól.  
  Esztike, ez a bájos kis gazella csak nemrég került ki a balassagyarmati apácáktól
n
Jegyzet balassagyarmati apácák – Külön leányiskolát Balassagyarmaton* 1857-ben alapítottak, a zárdát akkor az angolkisasszonyokra bízták. 1890 körül a zárdai tanítást átadták a szatmári irgalmas nővéreknek.
, hol megtanulta a kátét, az egyszeregyet, a kis tükört
n
Jegyzet kis tükörtLosonczi István* (1709–1780) ceglédi* és kőrösi* iskolaigazgató tankönyve, a Hármas kis tükör*+ rendkívül népszerű volt, és MK* is többször idézi.
(Nógrád vármegyében kell járni nagy sáron), a német nyelvet és egy kicsit franciául is parlírozni
n
Jegyzet parlírozni – társalogni, csevegni. A kifejezés, melyet MK* csak itt használ, rendkívül sokatmondó, hiszen a francia parler ige német változatának (parlieren) magyar átvételéről van szó, és így azt sugallja, hogy az iskolában tanult francia csevegésben lehet némi németes íz. Németül egyébként a kifejezés azt is jelenti: ’idegen nyelven beszélni’.
, éppen csak annyit, hogy feszíteni lehessen vele, és – mint mondani szokták – hogy el ne adhassák. Azaz ebben az esetben megfordítva, hogy minél jobban eladhassák.  
  Kapitális
n
Jegyzet Kapitális − nagyszerű, kiváló.
, életre való gyerek volt az Eszti. Kicsi korában örökké a fák tetején járt, felmászott verébfészkek után a pajtapadlásokra. Olyan volt, mint egy kis ördög, maszatos, piszkos egész nap, verekedett a parasztfiúkkal és gyakran szaladt be az anyjához betört fejjel. Csintalan és akaratos volt. Az apja, aki a fél vármegye vendégségeire, disznótoraira járt, többnyire kénytelen volt magával vinni. Egyszer, amikor megtagadta, bebújt a bricska saroglyájába, betakarta magát szénával, s amint végre a harmadik faluban megérkezett Horwáth Mihály uram a lagzis házba, hát majd kővé meredt, mikor a saroglyából kiugrik az Eszti lelkem, boglyosan, gyűrötten, végighasított szoknyával, rongyos cipőcskében: Itt vagyok, ragyogok, mint a fekete szurok. Majd kiégett a szeme szégyenében a szegény Horwáth Mihálynak.  
  Hanem amilyen gonosz portéka volt a kis boszorka azelőtt, éppen olyan csodálatos jó tündér lett belőle, mikor a zárdából hazahozták és ráadták az első hosszú ruhát.  
  Otthon nagy szegénységet talált, a telekkönyvi teherlap már annyira tele volt, hogy majd minden héten kicsordult, végrehajtók, ügyvédek egymásnak adták a kilincset, az öreg úr váltig sóhajtozott: nehéz fenntartani az állapotot. (Ezt a válogatott kínszenvedést, ezt a bábeli zűrzavart nevezte
ő állapotnak). De
*
Szövegtanú:
Mikszáth Kálmán összes művei. Elbeszélések. XVI. 1893–1897. S.a.r. Hajdu Péter. Budapest, Argumentum. 2007. 23–37.
 
ő állapotnak, de
n
Jegyzet A megnyitott zárójel nincs bezárva.
*
Szövegtanú:
 
csak mégis fenntartotta, hol itt, hol ott tapasztott be egy lyukat – természetesen úgy, hogy másik két új lyukat csinált helyette; művészet volt az, szinte megfoghatatlan, de az Isten bölcs, kinek elveszi a látását, a hallásában pótolja vissza, kit az Isten alperesnek alkot, megadja neki a sajátságos tehetséget, a felperesekkel bánni tudni. Oh szépen, logikusan van a világ összeállítva.  
  Künn a faluban nem lehetett észrevenni semmit – az ablakba csak a muskátlit teszik ki, meg az időt mutogató barátot
n
Jegyzet az időt mutogató barátot − egyfajta barométer működött így.
, aki hol kijön, hol bemegy a kápolnájába, de a gondokat nem teszik ki. A mészáros nem adott hitelbe húst, hát néha napokig nem volt hús az asztalon – csak a cselédnek hozattak egy félfontot, hogy az szét ne híresztelhesse; az urak azt mondták, hogy meg van a gyomruk terhelve, az orvos eltiltotta. Éppen ez az orvos tiltotta el Mihály úrnak a borocskát is. Szűkecskén éltek, néha még éheztek is, de azt senkinek sem volt szabad megtudni.  
  És bent a szobákban is fenn volt tartva az állapot, amit a szem látott, az mind úri volt, csinos, takaros, de bent a szekrényekben már ott sziszegett a nyomorúság; a Mihály úr díszruhájáról le voltak szedve az aranygombok, az asszony ékszertokja üresen állt, nem volt már egyéb arany a kéznél, csak az Esztike lencse nagyságú fülbevalója, még az öreg úr nagy pecsétgyűrűje is bevándorolt a városba – azt mondták, megrepedt a címeres kő, újat tesz bele az ötvös. Az ezüstkanalak, -ibrikek és -tálak, az óriási ezüstserlegek, mind-mind elmentek német szóra
n
Jegyzet német szóra – Szokás volt a régi Magyarországon* a gyerekeket hosszabb időre német városokban, német családoknál elhelyezni (gyakran csere alapon), hogy a nyelvet anyanyelvi környezetben megtanulják. Jelen esetben azonban a zálogházak német nyelvű tulajdonosairól van szó.
. És Esztike mihelyt hazajött s fölvette a hosszú ruhát, egy perc alatt komoly, öntudatos hajadonná fejlődött. A hosszú ruhának volt-e az a bűvereje, vagy pedig az a távollevő ezüst volt-e az instruktora
n
Jegyzet instruktor − tanító.
, nem tudhatni, de annyi tény, hogy rögtön megokosodott és érezte, mire kell törekednie.  
  Egy-két vendégségből, házi mulatságból csakhamar szétröpült szépségének híre – de mégis csak lassan jött a szerencse. Lassan jár az, akár a rák az élesztővel
n
Jegyzet akár a rák az élesztővel – A szóláshasonlat a Fekete város*+ban is előfordul, Krk 22, 205:21.
.  
  – Messzire való feleség! – mondogatták a környékbeli pletyka körökben. Ami annyit jelentett, hogy az itteni fiatalemberek is mind messzire való férjek.  
  Végre azután Miklós-napkor csakugyan egy messziről való fiatalember, a Kerechényi Ferenc állított be a Horwáth-portára, rangosan, négy lovon, csengő szerszámmal, libériás kocsissal.  
  Jaj, micsoda szépséges fiatalember, úgy néz ki, mint egy királyfi. Finom a járása, finom a beszédje. Milyen szerencse az Esztikére. Burokban született az a leány. Mert a vak is látja, hogy ez egy született úr, minden mozdulatán meglátszik, hogy nem egy-két ekével szántanak odahaza, a hangja is olyan ropogós, úrias, parancsoló, olyan harminc ökörhöz való hang.  
  Lett nagy sürgés-forgás a házban, pulykahalál, malachalál. Szaladj fiam, Zsuzska Feketéékhez, kérd elé az ezüstneműt kölcsön. A szomszédasszonyt, a Pungónét el kell hívni segíteni, a béresné is hadd álljon be a konyhába a fazekakhoz. Sicc, te cudar macska, még megeszed azt a kis tejfölt, amit a papéktól hoztunk. Panka, verj hamar egy kis tojáshabot! Hogy fa nincs? Hát uccu, vegyetek a kerítésből, de szaporán!  
  Hatalmas trakta került ki, oly ügyesen, gyorsan, hogy az akadályokkal való küzdelmet a legélesebb szem sem vehette volna észre – pedig az élességet (még ha éles volt is Kerechényié) úgy kicsorbította, eltompította az Esztike gyönyörű szemének egy-két pillantása, hogy hősünk a kócmadzagot is selyempántlikának nézte; minden úgy ment, mint a karikacsapás, s az a látszata volt, hogy ez itt mindennapi dolog, úgy volt tegnap is, azelőtt is, és úgy lesz mindig – az inas mindennap felhúz az ebédhez egy pár újdonatúj kesztyűt.  
  Az összekölcsönzött fényben kétségtelenül volt valami bántó bizarrság, amely csak annyira takarta el a szegénységet, mint a lapu a macskát; vagy a farka vagy a feje kilátszik – de egy szép leányarc és egy pókhálós palack burgundi csodákat művel. A szegénység furcsaságnak, különcködésnek vette ki magát. Az ember megesküdött volna rá, hogy ez csak eredetiség ezektől a Horwáthéktól.  
  Kerechényi el volt bűvölve a leány által.  
  – Nekem való falatka – mondogatta magában –, elveszem, ha addig élek is.  
  Sok-sok semmiségekről folyt az asztal fölött a beszéd, Kerechényi beszélt a maga hatalmas atyafiságáról; két gróf- és egy báróval van vérbeli nexusban
n
Jegyzet vérbeli nexusban – vérrokonságban.
a család, mire a Horwáthék is előhozták a maguk őseit, a Nedec várát birtokló Horwáthokat, akik már régen lehettek volna bárók, de Horwáth Jakab el nem fogadta Mária Teréziától a hétágú koronát, mert egy német menyasszony járt volna vele, a szeplős Trauttmansdorf comtesse
n
Jegyzet Trauttmansdorf comtesse – A comtesse grófnőt jelent, a Trautmansdorf igen előkelő osztrák család, melyet MK* a Fekete város*+ban is említ, Krk 23, 171:5.
.  
  Hanem a Feri füleit nem annyira a páncélos ősök csiklandozták meg kellemesen, mint inkább özvegy Himlerné, szül. Horwáth Borbála, ki elég megátalkodott volt egy gazdag pesti nyárspolgárhoz hozzámenni. Horwáth Mihály őszintén bevallotta a családon esett ezt a foltot, megjegyezvén, hogy ilyen makula nincs több a családfán, mire Horwéth mama csillapítón szólt közbe:  
  – Ugyan ne bántsd a Borcsát. Csak éppen neked nem illik kárhoztatni. Hisz mindenét lányodra hagyja.  
  – Ami igaz, igaz! – felelte Mihály úr olyan hangon, mint aki nem nagy súlyt fektet az egész hagyományra, hiszen csak két háromemeletes házról van szó.  
  – Szokták gyakran látogatni? – kérdé Kerechényi Esztitől.  
  – Amikor Pestre megyünk, hozzá szállunk.  
  – Lejönnek-e az idén a jogászbálra?  
  – Kérdezze meg a mamától!  
  – Ugyan jöjjenek el, az isten áldja meg magokat.  
  Az öregek összenéznek jelentőségteljesen, s egymást megértvén, a mama felelt:  
  – Ha Esztinek kedve lesz. Mert biz ő amolyan otthonülő hamupipőke.  
  Erre azután még inkább rátért a beszéd a jogászbál kellemetességeire, s addig-addig nyaggatta Ferenc úrfi a leányt, hogy csak jöjjenek el, míg az végre megígérte. Még kezet is adott rá.  
  – És hova szoktak szállni?  
  – A gyermektelen özvegyhez. (A gyermektelen jelző soha sem maradt el a Himlerné neve mellől.)  
  – Én az Angol királynő-be
n
Jegyzet Angol királynő1919-ig Budapest* egyik legelőkelőbb szállodája, írók, politikusok találkozóhelye. A Nagyhíd (ma V. ker., Deák Ferenc) utca 1. szám alatt állt. Itt lakott Deák Ferenc*.
szoktam szállni. Kényelmes hely, egy kicsit drága ugyan, de közel van a Redouthoz
n
Jegyzet Redout – Vigadó.
.  
  Aztán még sok mindenfélével dicsekedett az egyik rész is, a másik is, mialatt nem egy édes pillantást váltottak az Eszterrel, egy ízben, mikor a mama kiment, s az öregúr a csibukját gyújtogatta, háttal fordulva a fiatalok felé, Feri hirtelen odakapott az Eszter keze után, és
megcsókolja
*
Szövegtanú:
Mikszáth Kálmán összes művei. Elbeszélések. XVI. 1893–1897. S.a.r. Hajdu Péter. Budapest, Argumentum. 2007. 23–37.
 
megcsókolia
n
Jegyzet Nyomdahiba, amelynek azonban »megcsókolta« javítása is elképzelhető az igeidők egyeztetése okán.
*
Szövegtanú:
 
.  
  Eszter fülig pirult és durcásan mondá:  
  – Ugyan menjen!  
  – Igaza van! Meg is büntetem magamat.  
  S ezzel vakmerően újra az Eszter keze után nyúlt s azt megfogva, a rózsás kis tenyérrel pofon ütötte magát pajkosan.  
  – Jaj de nagy bolond maga. A saját kezével verekedjék.  
  Feri ábrándosan nézett a szeme közé.  
  – Magától függ, hogy ez is az én kezem legyen.  
  Így múlt el a délután, s mikor estefelé felült Kerechényi a bricskára, kezébe fogva a gyeplőt és az ostort, még egyszer odakiáltá az ambitusra, ahonnan a leány nézte:  
  – Tehát a jogászbálon!  
  Nos, a jogászbál csak olyan volt ebben az évben is, mint egyébkor. Kedélyes, fesztelen, a vége felé duhaj. A négyest két kolonban
n
Jegyzet kolonban − oszlopban vagy sorban.
táncolták, éppen mint tavaly. A csillárok és a szép szemek is csak úgy ragyogtak, mint azelőtt. Egyébként pedig kitűnő termés volt. Sok szép bakfis került bemutatásra. Hanem azért Horwáth Eszter mégis a legszebbek egyike volt, halaványkék tarlatán
n
Jegyzet tarlatán – lenge szövésű, erős kikészítésű pamutszövet, amelyet főleg báli ruhákhoz használtak.
ruhájában, sárgás búzakalászdísszel a hajában.  
  Többnyire együtt táncoltak Kerechényi Ferivel, nemcsak a második négyest, hanem a kotillont
n
Jegyzet kotillon − füzértánc.
is. Pedig a bűbájos deli táncosnőre szívesen pályáztak volna mások is (köztük egy miniszteri titkár, Krupatzky Iván és egy torontáli földbirtokos, Joannovics Jázó legyeskedtek nagyon körüle), de Feri különböző cselfogásokkal marta el őket. Az volt tehát a bálban az általános nézet, hogy a nógrádi tündér már fogságban van.  
  A szünóra alatt ott vacsorált Feri velök, pezsgőt hozatott, csapta a szelet
n
Jegyzet csapta a szelet – A kifejezés MK*-nál ’felhajtást csinálni’, ’feltűnést kelteni’ jelentésben szokott állni. A manapság használatos ’udvarol’ jelentése a »csapja a levet« kifejezésnek van.
, gorombáskodott a pincérekkel és elhúzatta az Esztike nótáját: Megégett a csiribiri csárda.  
  Bizony a csiribiri csárda se égett jobban, mint az Esztike szíve most.  
  Hajnalban, mikor elváltak, s Feri kikísérte őket a kocsihoz, a mama így szólt hozzá:  
  – Ha jobb dolga nem lesz, látogasson meg bennünket délután. S megmondta a gyermektelen özvegy lakcímét.  
  – Otthon lesznek?  
  – Várni fogjuk.  
  A gyermektelen özvegynél nagy uzsonna volt. Minden gazdagságot, pompát lehelt a derék asszonyságnál, ki az ötven és negyven év között lebegett korra nézve, de nem volt éppen kellemetlen. Egy kicsit hízásnak eredt ugyan, de a szemeiben ott fénylett még az életvágy. Ferit kellemetlenül érintette a kinézése: Az ördög vigye el, hisz ez még férjhez mehet!”  
  Egyébiránt igen nyájasan fogadta Ferit, ügyes, élénk társalgó volt, mindjárt kiösmerte magát, ki miről szeret beszélni, roppant meg tudott röhögni minden banalitást s fölséges megjegyzésnek talált minden abszurdumot. Az emberek, amíg vele beszéltek, csupa lángelméknek képzelhették magokat – s ez nem éppen kellemetlen az embereknek.  
  Himlerné csupa méz, csupa cukor volt a falusi atyafiakhoz, kétszer is elejté a megjegyzést, mikor Esztike valami nagybecsű képet, szobrot vagy vázát nézegetett: Hiszen ez is a tied lesz, mint minden, ami itt van. A jó nénike olyan szeretetreméltó volt, hogy azzal a különös művészettel, mely csak a nőknek adatott, egy-két óra múlva bizalmasává tette a fiatalembert s bevonta a kis mellékszalonba, maga mellé ültette egy pamlagra, hogy kivallassa a szíve szándékáról.  
  – Elveszem, ha hozzám jön – mondá merészen Ferenc. – De vajon hozzám jön-e?  
  A gyermektelen özvegy a szemével hunyorított igent.  
  – Miből gondolja?  
  – Az Eszti magaviseletéből. Csak rajta, meg kell kérni.  
  – Vállalja magára – mondá Kerechényi –, akár mindjárt.  
  – Szívesen, de mindjárt lehetetlen, mert az apjától kell megkérni, aki nincs itt. Hanem lássuk csak, meddig lesz Budapesten?  
  – Az esti, vagy legfeljebb a holnapi vonattal elutazom.  
  – Az baj; maradjon itt egypár napig, s én akkor elmegyek önnel Kataházára és jótállok a sikerről.  
  – Nem maradhatok. Hova gondol? A tisztem sürgönyzött. Teljességgel nem lehet. Sürgős gazdasági teendők. De a jövő héten eljöhetek. Jó lesz?  
  – Jó. Addig megcsináltatom a gyűrűket is.  
  Ezzel a titkos megállapodással búcsúzott el Esztikétől. A viszontlátásig! – rebegte az halkan, fojtott hangon; a mamának kezet csókolt s a szokott legyen szerencsénk, ha arra jár után rejtelmes mosollyal felelte:  
  – Hamarabb ott toppanok, mintsem gondolnák.  
  Esztike halaványan, ösztönszerűleg kísérte az ajtóig, tovább is, mint illett volna, s elhalón, ábrándosan tette hozzá a Kerechényi szavaihoz:  
  – Ha ugyan addig el nem felejt bennünket.  
  A csinos legényke visszafordult erre, elborult tekintettel:  
  – Magát elfelejteni? Oh az nem lehet!  
  – Csak úgy gondoltam – hebegte vérvörössé gyúlva egy szempillanat alatt –, ha sokáig nem lát.  
  – Mindig látni fogom, amikor a szememet behunyom – s érzés, melegség rezgett a hangjában.  
  Elment; léptei elkongtak a lépcsőkön, s a gyermektelen özvegy fölkacagott, mint egy nagy színésznő a siker után:  
  – No ez ugyan lépen ragadt. Szerelmes a bolondulásig az Esztibe. Nekem mindent bevallott. A jövő héten eljövünk hozzátok, tartsatok otthon mindent rendben. Eszti, te burokban születtél, gyermekem, A fiú fess és előkelő. A kezemet merném a tűzbe tenni, hogy gazdag is.  
  – Kétségtelen – erősíté a mama sugárzó arccal –, gazdag, akármibe mernék fogadni, hogy gazdag. Aztán milyen család, milyen család.  
  – Az ördög vigye a családot! – szólt a gyermektelen özvegy. – Esztinek nem olyan emberre van szüksége, akinek sok ősei vannak, hanem sok ökrei.  
  – De ha vannak ősök, az nem baj, azok is jók.  
  – Dehogy jók, dehogy. Azok sohase jók. Mert hidd meg nekem, Malvina, hogy a jó ősök sokat esznek
n
Jegyzet a jó ősök sokat esznekMK* máshol is leírja ezzel a metaforával a ranggal járó költségeket: Általában ezek a különféle állatok a nemesi címerekben nagyon sokat esznekA beszélő köntös*+, Krk 3, 233:18–20); Szép, szép a mandátum, de nagyon sokat eszik (Vidéki alakok*+, Krk 39, 114:37–38).
, sokat fogyasztanak. Himler azért szerzett két házat, mert nem volt családja, se felmenő, se lemenő. A felmenő még falánkabb, hidd meg, falánkabb.  
  Horwáthné csak a fejét rázta, hogy nem érti, de nem akart többé ellentmondani.  
  – Úgy van, úgy – ismétlé. – Kerechényi jómódú fiú, pompás
parti
*
Szövegtanú:
Mikszáth Kálmán összes művei. Elbeszélések. XVI. 1893–1897. S.a.r. Hajdu Péter. Budapest, Argumentum. 2007. 23–37.
 
parthie
*
Szövegtanú:
 
. Ha láttad volna, hogy rendelte, fizette tegnap a pezsgőt, s mindezt olyan természetesen, minden színe nélkül a hencegésnek vagy a feszítésnek. Az ilyesmit mindjárt felösmeri az ember. de nem volt szép tőled, Boriska, hogy holnapra meg nem hívtad, a gyerekek hadd ösmerkedtek volna össze még jobban.  
  – De hisz azt mondtátok, hogy holnap elutaztok, s aztán ő már alkalmasint ma utazik. A gazdatisztjétől kapott sürgönyt.  
  – Az ördög vigye el azt a gazdatisztet!  
  Ez a kis Esztike mérges mormogása volt, szívéből jött, hanem az ördög számára mégis meglehetős sovány megbízatás volt, mert Kerechényinek nem volt gazdatisztje, abból az egyszerű okból, hogy gazdasága se volt, minél fogva tehát sürgönyt se kaphatott a gazdatisztjétől, hanem szent egy igaz, hogy mégis haza kellett mennie, annyira elfogyott a költsége, hogy már a vendéglői szobát is csak úgy fizethette ki reggel, ha valamelyik gyűrűjét német szóra küldi.  
  Éppen annyija maradt reggel, hogy kimehetett a vasúthoz s ott egy harmadosztályú jegyet válthatott hazáig. Otthon majd csak szerez egy kis pénzmagot az ismerősöktől, rokonoktól s visszajön pár nap múlva.  
  Annyira restellte a harmadosztályú jegyet, hogy szinte hörögve mondá a pénztárnál:  
  – Egy harmadosztályú jegyet!  
  A pénztárnok egy futólagos pillantást vetett a finom öltözékű, előkelő kinézésű uracsra s még egyszer kérdé, mintha rosszul hallotta volna az előbb:  
  – Harmadosztályút?  
  – Igen, az inasomnak.  
  Elpirult s sietve ment a
peronra
*
Szövegtanú:
Mikszáth Kálmán összes művei. Elbeszélések. XVI. 1893–1897. S.a.r. Hajdu Péter. Budapest, Argumentum. 2007. 23–37.
 
perronra
*
Szövegtanú:
 
, de képzelhetni zavarát, mikor megpillantotta Horwáthnét Esztikével, amint ott álldogáltak kofferjeik,
plédjeik
*
Szövegtanú:
Mikszáth Kálmán összes művei. Elbeszélések. XVI. 1893–1897. S.a.r. Hajdu Péter. Budapest, Argumentum. 2007. 23–37.
 
plaidjeik
*
Szövegtanú:
 
és kalapskatulyáik mellett.  
  Lábai a földbe gyökereztek, nem bírt mozdulni, azt hitte, mindjárt elsüllyed a világ.  
  A mama is azonnal észrevette őt s ijedten fogta meg az Eszti karját:  
  – Elvesztünk!  
  (Azoknak is III-ik osztályú jegyük volt.)  
  A hölgyek elfordították a szemeiket, s Feri is próbálkozott félrenézni. A helyzet tarthatatlan volt. Az Esztike keze remegett a mamáéban.  
  – Nem lehetne-e kicserélni a jegyeket?  
  – Nem – sziszegte az öreg Horwáthné keserűen, s e dacos keserűség főleg a gonosz szándékú sorsnak szólt.  
  De hát mit tegyünk? – kérdé a leány félénken.  
  – Kivágjuk magunkat – felelte a mama, s elkényszeredett arcát egyszerre a mosoly önté el, nyájasan közeledett Kerechényi felé.  
  Az egyenruhás vasúti szolga meglóbázta a csengettyűjét, élénken kiáltva az állomásokat.  
  – Első csengetés! – jegyezték meg az utasok csoportjaiban.  
  – Ah kedves Kerechényi! – hallatszott most a Horwáthné hangja. – Ön most utazik?  
  Kerechényi megfordult, bár előbb is jól látta, hogy a hölgyek feléje jönnek, s a gyufaáruló fiúcskát rémítő dühében összeszidta: Eltakarodj innen, mert pofon ütlek!”  
  Nagy meglepetést mutatott, Horwáthnét s Esztit látva maga előtt.  
  – Milyen véletlen; ez igazán véletlen! – Zavarodottan pödörgette a bajuszát. – Én igazán szerencsés csillagzat alatt születtem – tette hozzá egy hirtelen ötlettel –, hogy olyan fölséges ösztönöm van, s megéreztem, hogy utaznak.  
  Horwáthné kedélyesen mosolygott.  
  – Sajnálom, hogy el kell rontanom az ösztöne iránt táplált hitet.  
  – Hogyan?  
  – Mert nem utazunk még, csak egy barátnőnket kísértük ide. Mi majd csak a következő vonattal fogunk elmenni.  
  Kerechényi összecsapta a kezeit:  
  – No ez nagyszerű! Igazán nagyszerű dolog. Én is egyik barátomat kísértem idáig.  
  – Ugyan ne tréfáljon – szólt Esztike –, hiszen itt van a bőröndje is.  
  Valóban ott volt a Kerechényi bőröndje, elegáns, ötpontos koronával, alatta a K. F. betűkkel. Ez egyszer tagadhatlan tény.  
  – Szavamra mondom, nincs szándékom elutazni – bizonykodott Kerechényi, meglehetősen kényelmetlenül érezve magát. – Én is a következő vonattal indulok.  
  – Miattunk ne tartóztassa magát, öcsémuram – pergett a Horwáthné ügyes nyelve –, hiszen tudjuk mi, hogy udvarias gavallér. De azt is tudjuk, a Borcsa elbeszélte, hogy a gazdatisztje sürgönyzött, s múlhatatlanul haza kell mennie. Nagyon sajnálnánk, ha miattunk…  
  – Nem, nem; becsületemre mondom, még egy kis dolgom van a városban.  
  – Tehát együtt megyünk Bajnafalváig.  
  – Tartom szerencsémnek, a következő vonattal.  
  A másodikat csengették, az utasok beszálltak a szokott mohósággal és robajjal – a mi személyeink ellenben maradtak. Feltűnő volt, hogy sem a jóbarát, akit Kerechényi kísért ki, sem a Horwáthék barátnéja nem jelentkezett sehol a láthatáron, mintha a föld nyelte volna el.  
  Málháikat a kapusnál hagyták s megindultak a városba.  
  – Olyan szép az idő, szeretem az ilyen ropogós derült telet – szólt Horwáthné –, ránk férne egy kis járás. Mit szólsz hozzá Esztike, ha gyalog megyünk be?  
  – Jó lesz, mama.  
  – Nem fogsz nagyon elfáradni?  
  – Nem, mama.  
  Feri engedelmet kért, hogy egy darabon kísérhesse őket.  
  – A bazilikánál beülök egy kocsiba és áthajtatok Budára, mert a belügyminisztériumban van dolgom.  
  A zavar elmúlt. Mind a két fél nagyot lélegzett, kimenekülvén a hínárból. Most már fesztelenül, vidáman csevegtek megint.  
  A bazilikánál elváltak.  
  – A viszontlátásig!  
  – A kétórai vonattal.  
  – Igen, a kétórai vonattal.  
  A vonatok háromszor indultak Kataháza felé. Ugyanezen a vonaton kellett mennie Kerechényinek is egy darabon, így hát együtt utaznak délután, vagy legalább utazhatnának.  
  Milyen gyönyörűség lenne ez – gondolta magában Kerechényi –, ha egy első osztályú jegyem volna. De erre ezúttal nem futotta ki. (Történetünk idejében még nem volt behozva a zóna
n
Jegyzet zóna – A Baross Gábor* által 1889-ben (heves viták után, de végül is nagyszerű eredménnyel) bevezetett új vasúti díjszabás főleg a nagyon rövid és a nagyon hosszú utazásoknál csökkentette jelentősen az árat. Lásd Gyömrei Sándor*Vértessy Miklós *: Baross Gábor*+. Budapest*, 1937. Atheneum, 98–111.
.)  
  Tisztában volt tehát, hogy elsétálja a napot s a délután öt órakor induló kalarábévonaton
n
Jegyzet kalarábévonat − a zöldséges kofáknak való olcsó és lassú vonat.
pályázik haza. Feláldozza ugyan az éjszakát, de nem ejt látható szennyfoltot a Kerechényi-címeren s nem ereszti könnyelműen szélnek a már markában levő szerencsét. Csak hadd menjenek Esztikéék délután.  
  Szeretett volna valami ismerőssel találkozni, akitől pénzt kérhetne kölcsön. Egy országot érne most egy első osztályú jegy! Két óráig kódorgott a legnépesebb utcákon, de nem talált ismerőst, pedig azt írják azok a füllentő újságírók, hogy az egész Sáros Budapesten van. Nincsen itten egy lélek se.  
  Felsóhajtott. Vége van. Esztikéék most indulnak! Betért az
Első Április-ba
*
Szövegtanú:
Mikszáth Kálmán összes művei. Elbeszélések. XVI. 1893–1897. S.a.r. Hajdu Péter. Budapest, Argumentum. 2007. 23–37.
 
Első Április-be
*
Szövegtanú:
 
n
Jegyzet »Első Április« – Az »április elseje« dátum németes szórendje a régi Pest* etnikai viszonyairól árulkodik.
megebédelni. Az originális vendéglőbe, hol otthon találja magát a vidéki, s ahol még akkor a híres étvágyú
Moháczi báci
*
Szövegtanú:
Mikszáth Kálmán összes művei. Elbeszélések. XVI. 1893–1897. S.a.r. Hajdu Péter. Budapest, Argumentum. 2007. 23–37.
 
Moháczi báczi
n
Jegyzet A szójáték kedvéért megtartottam az eredeti írásmódot, bár egyébként a Krk gyakorlatának megfelelően a cz-s írásmódot minden külön jelölés nélkül modernizáltam. MK* és ennek megfelelően a Krk máshol ingadozik a »Moháczi bácsi« (A jó öreg Raksányi*+, Krk 34,85: 2; A T. Házból [1883. márc. 11.]*+ Krk 65,203: 13; »Moháci báci«*+, Krk 54, 10–12) és a »Moháci báci« között (Jókai Mór élete és kora*+, Krk 18,123: 28; »Moháci báci«*+, Krk 54,13–15). Az előbbi nem adja vissza a név komikumát, ami az illető úriember selypítésének utánzásából adódott (lásd a Jókai Mór élete és kora*+ fent utalt helyét: Egy kövér fickó, ki selypítve beszélt); az utóbbival az a probléma, hogy a tulajdonnév hagyományos írásmódját változtatja meg.
*
Szövegtanú:
 
n
Jegyzet Moháczi báczi – A hetvenes évek Budapestjének* e nevezetes figurájáról MK* nekrológot is írt (Krk 54,10–15*+), amelyben szintén szerepel az itt emlegetett utasítás a töltött káposzta elkészítéséről (11–12). Alakjáról további érdekes adalékokkal szolgál Bisztray Gyula* Ki volt »Moháci báci«?*+ c. jegyzete (Krk 54,334–335*+).
volt a bámulat tárgya, átfalva magát az egész étlapon s minden egyes ételnél instrukciókat adva a pincérnek:  
  – Hozzon, barátom, töltött káposztát! Egy szor orja, egy szor füle, egy szor kövérje, egy szor töltelék. Értette?  
  Az Első Április a Képíró utcában
n
Jegyzet a Képíró utcában – A Képíró utcát, a Kecskeméti utca egyik apró mellékutcáját ma is így hívják. MK* jól ismerte e helyet, hiszen ott, a Képíró u. 9. szám alatti garniszállóban nyomorgott a hetvenes évek végén (lásd 76. levél, Krk 24,154), amíg Enyedi Lukács* Szegedre* nem vitte.
volt, szegény jogászok és kezdő írók fészke az olcsóságánál fogva, egy bíztató képpel az étlapon, mely egy roppant sovány és egy végtelenül kövér embert ábrázolt, amint az utcán találkoznak.  
  – Hova jár ebédelni? – kérdi a sovány ember, elbámészkodva emennek a potrohán.  
  – Ide az
Első Április-ba
*
Szövegtanú:
Mikszáth Kálmán összes művei. Elbeszélések. XVI. 1893–1897. S.a.r. Hajdu Péter. Budapest, Argumentum. 2007. 23–37.
 
Első Április-be
*
Szövegtanú:
 
.  
  – No az derék, ezentúl én is ide járok.  
  Mindez a kép alá volt írva, s miután nagyobb felültetést kigondolni se lehet, mint a kövér úr fecsegése, nyilván ezért volt a vendéglő neve Első Április.  
  Ebéd után kigyalogolt hősünk a vasúthoz (már konfortáblira
n
Jegyzet konfortábli – egylovas bérkocsi. A német komfortabel ’kényelmes’ melléknévből a magyarban megszokott módon képzett szó összevont alakja a konflis. A latin eredetű kifejezés egyébként nemzetközi vándorszó volt.
se telt). Mire a Bazilikához ért andalgó lépésekben, már háromnegyedet ötre mutatott a toronyóra. Sietnie kellett. Méltóság ide, méltóság oda, futni kezdett, s lihegve ért be a vasúti portáshoz, ahol a málhája volt.  
  – Nem ment még el a vonat?  
  – Siessen az úr, mert mindjárt lekésik.  
  Fölkapta bőröndjét s ész nélkül rohant végig a pályaudvaron, a hetedik vágányhoz, ahol éppen akkor csapkodták be a
kupéajtókat
*
Szövegtanú:
Mikszáth Kálmán összes művei. Elbeszélések. XVI. 1893–1897. S.a.r. Hajdu Péter. Budapest, Argumentum. 2007. 23–37.
 
coupé-ajtókat
*
Szövegtanú:
 
a konduktorok
n
Jegyzet konduktorok – kalauzok.
, mire harsányan hangzott fel az indulási jelszó: Mehet!”  
  Kerechényi éppen csak hogy be tudott ugrani egy harmadosztályú kocsiba, hol mint a mazsolaszőlő, összenyomva ültek az utasok s úgy fogadták az új passasiert
n
Jegyzet passasiert − utast.
, mint az egyiptomiak a hetedik sovány esztendőt. Ámbár azok talán már a hatodikat is rosszul fogadták.  
  Mindenki fölszisszent, egy hölgy fel is sikoltott és elájult.  
  Az utasok csodálkozva néztek oda. Kerechényi ijedten tántorodott hátra.  
  A
kupé
*
Szövegtanú:
Mikszáth Kálmán összes művei. Elbeszélések. XVI. 1893–1897. S.a.r. Hajdu Péter. Budapest, Argumentum. 2007. 23–37.
 
coupé
*
Szövegtanú:
 
túlsó szögletében Horwáthné ült az Esztikével.  
  Most már világos lett minden. A mesterséges
nimbusz
*
Szövegtanú:
Mikszáth Kálmán összes művei. Elbeszélések. XVI. 1893–1897. S.a.r. Hajdu Péter. Budapest, Argumentum. 2007. 23–37.
 
nymbus
*
Szövegtanú:
 
lehámlott. Tisztában voltak mind a ketten. Esztikéék is azért maradtak az öt órai vonatra, mert azt hitték, hogy Kerechényi a két óraival megy.  
  A játékosdi véget ért… Hidegen, zavartan köszöntötték egymást, mintha kölcsönösen mondanák:  
  – Aha! Meg akartál csalni!  
  Mindenik arcán ott volt a röstelkedés mellett a szemrehányás is.  
  Hanem végre is nem lehetett szavakba foglalni (pláne tanúk előtt), tehát helyreigazították a kedélyüket, jó képet csináltak a dologhoz s közömbös tárgyakról kezdtek meglehetősen vontatott, kelletlen beszélgetést – mígnem a konduktor kiáltása ennek is véget vetett:  
  – Bajnafalva, két perc!  
  – Itt át kell szállnom– mondá Kerechényi –, kezeiket csókolom!  
  Átnyalábolta bőröndjét s még egy pillantást vetett a hölgyekre.  
  Horwáthné hidegen biccentett a fejével:  
  – Jó napot!  
  Esztike pedig elfordította tekintetét a
kupé
*
Szövegtanú:
Mikszáth Kálmán összes művei. Elbeszélések. XVI. 1893–1897. S.a.r. Hajdu Péter. Budapest, Argumentum. 2007. 23–37.
 
coupé
*
Szövegtanú:
 
túlsó ablakára, mintha a vidék nézésébe merülne, és semmi egyéb nem érdekelné, csak az óriás hólepedő, mely az alvó természetet befedi.  
  Az ifjú leszállt, eltűnt a szemük elől, tán örökre, a
kupéajtó
*
Szövegtanú:
Mikszáth Kálmán összes művei. Elbeszélések. XVI. 1893–1897. S.a.r. Hajdu Péter. Budapest, Argumentum. 2007. 23–37.
 
coupé-ajtó
*
Szövegtanú:
 
becsukódott utána, a mama átkarolta a leányát és szomorúan kérdé, mélyen a szemeibe nézve:  
  – Nos, mit szólsz ehhez az esethez?  
  Esztike vállat vont és közömbösen mondá:  
  – Semmit, mama. A pech, pech!  
  A mama hozzáhajolt és megcsókolta:  
  – Te okos gyerek vagy, fiacskám. Neked jövőd van.  
  Eszti nem felelt többé, odahajolt a befagyott ablakhoz s rózsás körmeivel egykedvűen kapargatta le róla a jégvirágokat.