Bevezetés a Jegyzetekhez
Vörösmarty Mihály levelezésének kritikai kiadását kívánják szolgálni e kötetek.
Azon levelekét, amelyeket ő írt, s azokét is, amelyeket hozzá írtak. Az idők már
mindenképpen megérettek arra, hogy ezek a levelek, Vörösmarty Mihály minden
munkái kritikai kiadásának keretében, végre megjelenhessenek.
Először Toldy Ferencnél, Kazinczy Gáborral folytatott levélváltása során
találkozunk e gondolattal, de szűk körű tervezet formájában. Miután Toldy Ferenc
már előbb rá tudta venni Kazinczy Gábort arra, hogy vállalja el Kazinczy Ferenc
és Berzsenyi Dániel, továbbá Kazinczy Ferenc és Dessewffy József leveleinek
sajtó alá rendezését, fölvetette előtte Kazinczy Ferenc és Kisfaludy Károly-köre
levelezése kiadásának eszméjét is. Toldy Ferenc minden lelkesedésével csüngött
ezen az elgondolásán: ,,A Kisfaludy-köri kötet is szép illy egészet fog adni!
Adjuk benne Kisf., Vty., Bajza, Bártfay, Zádor, Tol. levelezéseiket, azaz a
Kczyéit, amelyeket megkerithetünk; aztán Kisf. és Vtyéit egészen, a többiekétől
a legszükségesb kivonatokat” — írta Kazinczy Gábornak Pest. 8. oct. 1858.
levelében. (MTA Ki. MIL 4 r. 126.) Kazinczy Gábor készséggel vállalta el a
kiadás gondolatát. Ennek azonban egész munkáját úgyszólván Toldy Ferenc egyedül
végezte, még az előszó anyagát is ő adta Kazinczy Gábor részére, aki csak a
nevét adta a vállalkozáshoz.
A tervezett levélanyagot Toldy Ferenc csakhamar egybegyűjtötte, csak Kazinczynak
és Vörösmartynak, továbbá Kazinczynak és Zádor- nak a levelezése hiányzott. A
levelek e része Zádomak, a nagy levél- és kéziratgyűjtőnek birtokában volt.
Zádor azonban, aki 1853 óta mint a legfőbb semmittő törvényszék tanácsosa
működött Bécs- ben, nyilván politikai aggodalomból nem akarta, vagy talán nem is
merte e leveleket kezéből kiadni. Toldynak végre hosszas, könyörgő, közben régi
barátságukat szétszakitással fenyegető levélváltása után, továbbá özv.
Vörösmarty Mihálynénak, Thaly Lajosnak, Zádor sógorának, és Kazinczy Gábornak
ismételt közbenjárására sikerült csak a Kazinczy—Vörösmarty-leveleket Zádor
Györgytől kicsikarni. (L. errevonatkozólag Toldy és Kazinczy G. levelezését. MTA
Ki MIL 4 r. 104.—4 r. 126. Kiadva: Figyelő. 1878.) így jelent meg: Kazinczy
Ferenc levelezése Kisfaludy Károllyal s ennek körével. Kiadta Kazinczy Gábor.
Pest 1860. E kötetben kerültek először gyűjtemény- szerűen nyilvánosságra
Vörösmartynak és Kazinczynak egymással váltott levelei, szám szerint 10. (I. m.
207—218.)
Négy Vörösmarty-levelet közölt GYULAI PÁL: Vörösmarty összes munkái. I—VIII.
Budapest 1884—85. VIII. k. 401 — 410.
Vörösmarty levelezesét először Czapáry László foglalta össze, születésének
századik évfordulóján: Vörösmarty Emlékkönyve. Székesfehérvár 1900. Műve, a
benne közölt leveleken kívül, Vörösmartyra vonatkozólag sok becses adatot és
tanulmányt is nyújtott. Gyulai Pál Vörösmarty életrajzának s műveinek kiadása
óta a Vörösmarty- irodalomnak ez volt az első nagyobb szabású jelentkezése. Az
Emlékkönyv 285 levelet közölt; ezek közül 125 Vörösmartytól való, 160 pedig
hozzá írott. Czapáry Emlékkönyve nyomán Kiss Ernő foglalkozott Vörösmarty
levelezésével, s rajzolta meg Vörösmarty levélírói arcképét, s méltatta a
levelek értékét. (Erdélyi Múzeum; 1902. XIX. I. 18—32., II. 89-96.)
Az azóta eltelt félszázad, amely alatt az irodalomtörténetirás figyelme is többet
foglalkozott Vörösmarty költészetével, sok új levelet hozott nyilvánosságra. E
levelek jelentékenyen gyarapították Vörös-marty-ismereteinket. Azonban tényleges
számuk, Vörösmarty jelentőségéhez mérve, meglepően és fájdalmasan csekély.
Sok magyarázat deríthet fényt a Vörösmarty-levelek e feltűnő hiányosságára.
Bizonyos, hogy az 1848 előtt és után működő levélcenzúrát e részben sok
felelősségterheli. A titkos rendőrség gyanakvásától tartó félelem is sok
levélnek lehetett végzete. Az a tény, hogy a megmaradt leveleknek alig van
politikai súlya, bizonyára arra a joggal jelentkező aggodalomra vezethető
vissza, hogy a levelek esetleg ellenségek vagy árulók lehetnek. Vörösmarty is
ezekre a lehetőségekre célzott, amikor feleségének 1849-ben, egy alkalmilag
küldött levelében ezeket írta: „Lear' fordítását ’s egyéb töredék irataimat (a’
kiadatlanokat) jól bepakolva 's nevein rá jegyzésével jó lesz minél előbb
általadni. Minden egyéb haszontalan iratot elégethetsz. Titkos irataim soha sem
voltak; de nem szeretném, ha bármi irataim között is tiszteletlen kezek
turkálnának.” Azután a levelek irodalmi érték-tisztelete és megbecsülése sem
alakult ki ez idő tájt egyetemesen. Nem mindenkiben élt a levél iránt műgyűjtői
szenvedéllyel táplált olyan „literatori” kegyelet, mint Jankovichban,
Kazinczyban, Kovacsóczyban vagy Stettnerben. Sokan akadtak olyanok is, mint
Fábián Gábor, aki, mikor Abafi Lajos felkérte, hogy engedje át levelei egy
részét közlés végett folyóiratának, a Figyelőnek, a késői bánat sajnálatával
felelte: a. legnagyobb részét elégettem,... nagy halmaz levelet, különösen Zador
György, Vörösmarty barátomtól stb. Most bánom, hogy ez Autodafét elkövettem.”
(KARA Győző: Fábián Gábor levelezése. ItK 1893. 224.)
Így tartalmaz ilyet STAUB MÓRnak 1868. ápr. 9-én kelt beszámolója fehérvári
útjáról. (Miért találhatni oly keveset Vörösmarty Mihály kézirataiból? MTA Ki
Tört. 2r 11. sz./b) Az irat Toldy hagyatékában van. Staub valószinűleg Toldynak
küldte ezt a jelentést. Staub Vörösmartynak Peöcz Károlyhoz irt egyik levelét
(Pest, Augusztus 14-én 1824.) találta meg. De hozzáteszi: „még többet is
kaphattam volna, ha, mint Peöcz úr állítá, házának leégésénél többi iratai el
nem vesztek volna.” Peöcz Károly azután Staub Mórt Szőke Dániel pusztanyéki
birtokoshoz utasította, akitől a következőket tudta meg. A forradalom leveretése
után Nyékre egy zsandárőrséget helyeztek. Szőke Dániel a kerületi
zsandárparancsnokkal jó kapcsolatba került, s így idejében megtudta, hogy
Baracskán — ekkor tartózkodott ott Vörösmarty — Pázmándi Denes volt 48-as
főispánnál házkutatást készülnek tartani, s hogy Vörösmarty is gyanúba került,
azzal vádol- tatva, hogy Pázmándi lakásán titkos gyűléseken vett részt. Szőke
figyelmeztette Pázmándit a készülő házkutatásra, aki erre elégette számos
iratát, többek közt olyanokat is, amelyek Vörösmartytól valók voltak.
Foglalkozik e kérdéssel CZAPÁRY LÁSZLÓ is. „Sajnos, hogy Vörösmartynak politikai
jellegű levelezéséből csak nagyon keveset sikerült megszereznünk. E nemű
levelezése, úgy látszik, mind megsemmisült, mind a hozzá intézett, mind a tőle
származó levelek. Vörösmarty 1849-ben házkutatástól tartva, a bujdosás napjaiban
azon levélbeli megbízatást adta, hogy írásaiból a megtartandókat még november
hónapban biztos kézre adják, a többit meg égessék el. . . Vörösmartynak Bezerédi
Istvánhoz írt politikai leveleit, Bezerédi István tanúsága szerint, a politikai
üldözéstől való félelemben égették el. A költő fia, Vörösmarty Béla említi, hogy
egy alkalommal az ötvenes években, midőn házkutatást tartottak a szomszédos
faluban lakó Pázmándi Dénesnél, az 1848-iki képviselőház elnökénél, ennek a
kertek alatt egyik cselédjétől küldött híradására, Vörösmarty is a hozzá irt
politikai érdekű leveleket mind elégette.” (Vörösmarty Emlékkönyve. Előszó.)
Anekdota-szerű történetet írt meg EÖTVÖS KÁROLY Utazás a Balaton körül c.
könyvében (a „Gyulai Pál úr” c. fejezetben). E szerint Gyulai elkérte
Vörösmartynétól Vörösmartynak és Deáknak mintegy 40 levelét, hogy felhasználja
őket Vörösmarty életrajzában.Feldolgozás előtt megmutatta őket Deáknak, hogy
engedélyét kérje. Deák indiszkréciónak minősítette a dolgot, felháborodott s az
egész levél-köteget az égő kályhába dobta.
Mindezek ellenére a magunk részéről mégis azt hisszük, hogy Vörösmarty
levelezéséből nem azért maradt fenn aránylag oly kevés, mert a levelek
elvesztek, hanem, mert azok javarészt — ma is ismeretlen helyeken — lappanganak.
Alig gondolható el pl., hogy Vörösmarty Mihály, akinek hat férfitestvére volt —
kimutathatólag egyikkel sem élt rossz viszonyban, legközelebb állott hozzá
János, aki Szent Ágotán volt gazdatiszt, s akinél családostul többször
megfordult —, egyik öccséhez sem írt volna soha egyetlen egy levelet sem, vagy
ha irt is volna, éppen ezek vesztek volna el. A "múlt század vége felé irói
körökben keringett is valamiféle hír, amely arról tudott, hogy Vörösmartynak
János öccséhez írt legalább kétszáz levele bujdosik valahol. Vajon merre? Még
feltűnőbb ez a levél-lappangás Deák és Vörösmarty levelezése utó-történetében!
Hogyan lehetséges az, hogy Deáknak Vörösmartyhoz írott valamennyi vagy legtöbb
levele megmaradt, de Vörösmartynak Deákhoz intézett minden levele hiányzik? Deák
előtt Vörösmarty többet jelentett, mint jóbarátot: a legeszmé-nyibb embert. Nem
gondolhatni tehát róla azt, hogy közömbösen nézte volna Vörösmarty hozzá írt
leveleinek sorsát. De viszont akkor meg hol van Deák hagyatéka?
Vörösmarty levelezése azonban mindezek ellenére tovvábra is az irodalomtörténeti
érdeklődés és kutatás állandó és egyre jobban fejlődő mimkakörében maradt.
E történelmi menetnek fontos állomását jelentette VÁCZY JÁNOS Kazinczy Ferenc
Levelezése. I—XXI. Bp. 1890—1911. egybegyűjtő munkájának megjelenése. E
monumentális sorozat XX., XXI. kötetei foglalják magukban Kazinczy és Vörösmarty
levelezését. Váczy János kiadása első állomás a Vörösmarty-levelezés kritikai
történetében. Ahol hozzáférhetett, a leveleket az eredeti kéziratok után
közölte, betűhív másolatban, gazdag jegyzeteléssel. Ahol azonban az eredeti
levél-kézirat nem állott rendelkezésére, ott a már kiadott szövegekkel
dolgozott.
Inkább pedagógiai, mint irodalmi célt szolgált FÁBIÁN ISTVÁN hasznos
összeállítása: Magyar írók Levelei. (A Tanítás Problémái sorozat 21. sz.)
Budapest 1938., amelyben CZAPÁRY LÁSZLÓ Emlékkönyve alapján Vörösmarty
levelezéséből 12 levelet közöl. (208—232.)
WALDAPFEL JÓZSEF Vörösmarty Mihály Válogatott Művei — Magyar Klasszikusok III.
kötet — kiadásában, Budapest 1950. 20 Vörösmarty-levelet hozott részint a maga
kutatásából, részint pedig CZAPÁRY Emlékkönyvéből és VÁCZY JÁNOS gyűjteményéből.
(266—300.)
JENEI KÁROLY a MTA és az OSZK kézirattárából 26 kiadatlan Vörösmarty-levelet
jelentetett meg: Vörösmarty Kiadatlan Levelezéséből. Fehérvár. A Vörösmarty
Irodalmi Társaság Irodalmi és Helytörténeti Antológiája. 3. 1955. (327—355.)
Mind a maga kutatásából, mind pedig már megjelentekből igen gazdag dokumentációs
levél-anyagot dolgozott bele munkájába LUKÁCSY SÁNDOR—BALASSA LÁSZLÓ: Vörösmarty
Mihály. Bp. 1955.
E gyűjteményes kiadásokon kívül eső egyes levelek megjelenése helyét és idejét az
illető levelekhez fűzött Jegyzetek-ben közöltük.
A Vörösmarty-levelezés maradványainak ilyen helyzetében természetes, hogy ez a
kiadás sem igényelheti a maga részére azt a vágyva vágyott kiváltságot, hogy a
levelek teljességének kérdését véglegesen megoldhassa. E téren a jövendő
kutatásnak még igen sok feladata marad, s a felfedező munkára szerencsés
meglepetések várhatnak. Várjanak is! Úgy gondoljuk azonban, hogy éppen a
Vörösmarty-irodalom állandónak hitt folytonossága újabb nyeresége, hogy a Magyar
Tudományos Akadémia e kötetekkel kritikai kiadásban
bocsátja nyilvánosságra a Vörösmarty-levelezés eddig ismert vagy ismeretlen
adatait.
Ezért, hogy a leggondosabb odaadással és ellenőrzéssel tudjuk megvalósitani az
akadémiai kiadás e szándékát, amennyire ez lehetséges volt, visszamentünk az
egyes leveleknek eredeti fogalmazásban fennmaradt első szövegéhez és ennek
betűhív másolatát adjuk itt közzé. Igyekeztünk nyomon követni a levél-szöveg
teljes és végleges kialakulását, ennek egyes részleteit: a levélíró küzdelmeit,
harcait az „egyetlen” szó megjöttéért, idejének kivárásáért; a gondolat és szó
pontos egymásratalálásáért; a levélstílus megalkotásáért; szemérmesen tartózkodó
avagy életszerű nyíltsággal kiáradó elhatározásáért, azaz mindazt, ami akkor,
azzal és azalatt történik, amíg egy levélíró gondosan felrak-e avagy az írás
lázában elhagy egy ékezetet; világossá tagolja-e pontos vesszőhasználatával a
mondatot, avagy vesszőtlen mohósággal habzsol benne mindent össze; igényes-e a
szavak gondozásában, s ezért javítgatva, csiszolgatva használja-e őket, avagy
megelégszik megszokott szolgálatukkal, s nem kíván választékos megjelenést
tőlük; az irodalmi mondat kényes eleganciájával dolgozik-e levelén, avagy csak
hétköznapi kiszolgálójának tekinti azt? A szövegközlésnek ezt a filológiai
hűségét nem tudtuk megtartani ott, ahol az eredeti levél vagy nincs már meg,
vagy lelőhelye ismeretlen s hozzáférhetetlen. Az utóbbi esetben a leveleket úgy
vettük át, ahogy első kiadóik közölték őket.
A kritikai kiadás igényéhez híven törekedtünk a levelek eredeti helyesírásának
pontos követésére. E téren azonban sokszor reménytelen nehézségekkel
találkoztunk. A levelek közül csak igen kevés való az Akadémia helyesírása
megjelenésének éve (1832) előtti időszakból, legtöbb az ezután következő
félszázad szülötte. Éppen ezért a levelek első csoportja mutatja a helyesírás
kialakulásának küzdelmes útját. Viszont a második rész már jelzi az Akadémia
helyesírásának diadalmas hatását. Eltűnnek a ts, tz
írásjelek, uralomra jut Révai nyelvtudománya, az ypszilonista és jottista
küzdelem javarészt megoldódik az alaktani elv győzelmével, a kettőzésben a
tőbeli hosszú mássalhangzó csonkított kettőzéshez jut (asszony), viszont az
alaktani úton létrejött hosszúságot csonkítatlan kettőzés jelöli (veszszen). (L.
DEME LÁSZLÓ: Az irodalmi nyelv hangállománya és a nyelvjárások. Nyelvünk a
reformkorban. Szerk. Pais Dezső. Bp. 1955. 42.) De soká megmaradt még az a és e
magánhangzóknak hiányjellel való írása: a’, e’. Sőt, mikor Vörösmarty az
Akadémia 1845. nagygyűlésének IX. ülésén, nov. 22-én bejelentette, hogy a magyar
nyelvtan elkészült, s megkérdezte, hogy az a és e után kell-e tenni hiányjelet,
a nagygyűlés 13 igen s 5 nem szavazattal úgy döntött, hogy a hiányjel továbbra
is megtartandó. (Nagygyűlési jegyzőkönyv. 1845. IX. ülés LXXVIII. pont.)
Emellett azonban még elég követője marad Verseghy helyesírásának és az egyéni
utakon járó „önnön orthographiának” is. Mindezeken az eltéréseken kivül nagyon
sok a következetlenség az egyes levelekben, s ez főleg a magánhangzók
időértékének bizonytalan és hullámzó jelölésében s a szavak összeírásának
egészen egyéni módjában nyilatkozik meg. Legtöbbször nincs itt szó elvi
tudatosságról vagy nyelvjárástól befolyásolt hangzás-érzékről. A leveleken belül
jelentkező helyesírási egyenetlenségek oka lélektani természetű, a levélíró
pillanatnyi lelkiállapotával, belső koncentrációjával függ össze. Ezenkívül
bizonyos fokig temperamentum kérdése is. Az izgatott, a gyors, a türelmetlen, a
fáradt, a már elromlott, vagy az írásra már ráunt kéz csak hanyagul jelzi az
odavetett írásjeleket, vagy kényelme ellen való, fölösleges mozdulatnak tartja,
hogy a betűvetés vonalvezetését megszakítsa azzal, hogy kezét fölemelje, és így
új mozdulattal fárassza magát, hanem benne marad az írás vonalának lendületében,
s megszakítás nélkül sodor össze egyébként külön álló szavakat. Ez az oka annak,
hogy egy levélben néha ugyanaz a magánhangzó rövid vagy hosszú jelzéssel fordul
elő, s a szavak összeírásában is oly sok a következetlenség.
Amennyire az lehetséges volt, a levelekhez fűzött Jegyzetekben igyekeztünk minden
személyi és tárgyi vonatkozást megvilágítani, úgy, hogy történelmi
összefüggésükkel a levelek szellemi és kormegvilágító hátteréül szolgáljanak. A
Yörösmarty-levelezés után a Függelékben közöltünk 13 dokumentációs és
forrástörténeti levelet.
A most kiadott levelek száma, amelyben nincsen benne a Függelékben közölt 13
levél: 396. Ezek közül Vörösmartytól való 199, hozzá írott 197. E levelek közül
most jelenik meg először 31, közülök Vörösmartytól írott 6, hozzá intézett 25.
Ahol a Jegyzetekben a levelek kiadásáról nincs szó, ezzel azt kívánjuk jelezni,
hogy itt jelennek meg először. A Függelékben adott 13 levél közül már megjelent
10, itt jelenik meg először 3. összefoglalva a Vörösmarty-levelezés és a
Függelék leveleit, az e kötetben kiadott levelek száma 409, ezek közül már
megjelent 371, most jeleink meg először 34.
E helyen is hálásan köszönöm lektoraimnak: Horváth Károlynak, Lukácsy Sándornak,
Szauder Józsefnek és Tóth Dezsőnek szíves fáradozását és értékes támogatását,
amellyel lekötelező módon voltak segítségemre.
Sokszoros, mély köszönetemet fejezem ki különösen a MTA Ki-nak, továbbá a MTA
könyvtárának; az OSzK Ki-nak; a Magyar Irodalomtörténeti Intézet
Eötvös-könyvtárának; a piaristák budapesti rendházának; Petrovits Ede pécsi
püspöki, Holl Béla váci püspöki, Hadnagy Albert Tolna megyei levéltárosoknak;
Dr. Szentkláray Emilnek, az ODK tud. főmunkatársának; fPerczel Dezsőnek,
Bonyhádon; Pór József bonyhádi apátplébánosnak, Gáthy Ferenc ny. főjegyzőnek,
Bonyhádon; Horváth Anna pincehelyi tanárnőnek; Szentmihályi Ferenc bácsalmási
apátplébánosnak, Fekete Dezsőnek, bácsalmási járási könyvtárvezetőnek azért az
előzékeny figyelemért, amellyel készséggel támogatták munkámat.
Vörösmarty Mihály nem tartozik a klasszikus levélírók közé. A levelet nem is
tekintette olyan különleges irodalmi forrnának, mint Kazinczy. Egyébként is
levelei különböznek minden kortársáéitól. Más volt levélírásának módja, mint
Deáké. Hiányzott belőle az az értekező súlyosság és nyugalom, a gondolatoknak az
a tömörített energiája, a humornak az a csendes mélysége, amely Deák leveleit
jellemzi. Levélstílusa Kölcsey ünnepélyes érzelmessegétől is messze áll. Csak
néha emlékeztet rá keserű pátoszával és nemzeti, emberi érzéseinek levert
elsötétedésével és kiábrándulásával. Sok van leveleiben Wesselényi politikai és
szociális indulataiból és tüneményesen szép viharzásából, de érzelmeinek,
hangulatainak terjedelme színesebb és gazdagabb, mint az övéi. Férfiasabb és
keményebb veretű levélíró, mint a mindig rugalmas és simulékony Toldy. Nem
polemikus és küzdelmeinek intellektuális szenvedélyeivel nem sebzi meg maga
körül az életet, mint Bajza. Leveleinek szellemi elevensége és térfogata
általában átfogóbb képességű, mint bárkié azok közül, akikkel levelezésben áll.
Csak nem egyenletesen használja őket. Senkihez sem hasonlít. Egyénien éli a maga
hullámzó hangulatú és változatos menetű, végletes levél-életét. Sohasem ugyanaz,
mindig más. A lét-érzés minden húrján szuverén és kifogyhatatlan gazdagsággal
játszik. Tud az élet minden gondjára ráfeledkezően kisnemesi örömöknek szinte
nyárspolgári élvezője lenni, de nem egészen. Egy hang, egy érzés, valami abból a
szellemi fensőbbségből, amelyre egész lénye be van állítva,visszatartja, hogy el
ne akadjon bennük, s a levél mindennapjainak prózai szederindái közt is tudjon
minden égi és emberi szépségnek, igazságnak álmodója s megkiáltója lenni. Néha
szófukar, máskor pazarló bőséggel és lenyűgözően beszédes; egyszer kiábrándult
unottsággal ásít rá a világra, másszor pedig az élet költészetét és kozmikus
dalát zendíti fel belőle. Levelében nincs klasszikus mérték és rend, az élet
egy-egy helyzetéhez önmagát ünnepélyesen előre beállító magatartás. A pillanat
lírai géniusza lesz úrrá felette, és ez a hangulata adja kezébe a tollat.
Életkedve hallatszik be levelein keresztül. Hol egyszerűen, közvetlenül, hol
duzzogóan, szemrehányóan, leverten, de aztán humorával , adomázó kedvével, s ha
kell: mindent égbe sodró szárnyalással is. Új ez a hang, nem a régi magyar
levelek hagyományainak iskolájából való, bár nem tudja levetni itt kapott és
kegyelettel megőrzött, egykét drága fénnyel felragyogó vonását, amelyek annyi
természetes és nem fitogtatott előkelőséggel illenek hozzá. A romantika vonul be
ezzel a hanggal Vörösmarty leveleibe az emberi léleknek arra a kifejező
szolgálatára, amellyel — leveleivel egyidejűleg — megjelent novellái-ban,
drámáiban és lírájában is. Ez a romantika, akármennyire felfokozott és
irreálisnak tetsző is a nyelvképzelete, mégis csak az irodalmi nyelv és beszéd
emberi teljességét hozta meg. S ha szenvedélyessége az emberi arányok rendes
mértéke fölé lobban is fel, megdöbbentően világit bele az ember mélységeibe is.
És ugyanekkor a nyelvről leolvasztja a stílus antikos bronzát és a népiesség, a
mindennapi közvetlenség friss színeivel futtatja tele, ezek iránt teszi
fogékonnyá.
Ez az élőszavas, sokszor ijesztően stilizálatlan hang, amely mégis líj
levélstílust teremtett, és szinte hallhatóvá teszi Vörösmarty leveleit,
magyarázza meg, miért oly vonzóak, szeretetre méltóak. Csak Petőfiéit lehet és
kell majd így szeretni. Úgyis, mintha feléje mutatnának!
Vörösmarty híresen rossz és nehézkes levélíró. Meghatározhatatlan és
kiszámíthatatlan, hogyan és mikor szánja magát rá egy levél megírására. Tud soká
hallgatni, amikor egyszercsak elfogja a levélírói kedv, s ilyenkor bőséggel
áradóak lesznek levelei. A harmincas évek közepétől azonban apad ez az amúgyis
elég ritka áradás. Fogalmazása kezd türelmetlen, elsietett, egyre szűkszavúbb
lenni. Elhagyja, unja a részletezést, csak vázol, fantáziátlan, rest és száraz.
Közben betűvetése és irásmodora is elromlik. Kb. 1825-ig gyönyörűen ír. Pontos
és szabályos betűi szinte leheletszerű könnyedséggel szépek és finomak, de azért
egyéniek és jellemzőek. Nem olyan nehéz, vaskos, plasztikai idomúak, mint
Deákéi; körvonalukban nem is olyan élesen és kemé-nyen határozottak, mint
Bajzáéi; hiányzik belőlük Kazinczy betűinek artisztikus csiszoltsága és Toldy
betűvezetésének sima áramlása. A használt levélpapiros minőségében is
meglehetősen eltér kortársaitól. Vörösmarty legtöbbször diósgyőri merített
negyed- vagy nyolcad- rét papirosra írt. Deák, Döbrentei, Fábián, Kazinczy,
Kölcsey, Kisfaludy, Toldy, Zádor és mások inkább angol és osztrák vízjeles,
hasonló alakú papirost használtak. Vörösmarty írásharmóniája már 1826-ban
bomladozik. Sorai kezdenek meglazulni és betűi egymástól elválni. Ezt maga is
észreveszi, s meg is írja Stettnernek; „Ne neheztelj, hogy illy rondán írok:
sebesen jár eszem, s kezem nem győzi. . .” így is lehetett: írása nem tudta
követni gondolatai zseniális rajzását. Ezért szinte csak kivonatolja őket. írása
azonban fokozatosan hanyatlik. 1850 után sorai csakúgy, mint betűi széthullanak.
Mintha a közeledő halál lehelete dúlna fel bennük minden rendet, és szedne le
róluk minden ékességet . . . így értjük meg most már azt, hogy lelkéhez
legközelebb álló barátaitól — Teslér Lászlótól kezdve, Stettner Györgyön és
Fábián Gáboron át, Deák Ferencig — egy panasz hallatszik feléje állandóan: lusta
hallgatásáért és kurta leveleiért. Teslér László ugyanazt hányja Vörösmarty
szemére, mint majd később Deák: „Ha írsz, olly röviden írsz, hogy semmit ki nem
lehet tanulni leveledből”. Deák ezt így fejezi ki: „Némelly leveledben nem
sokkal jobb az összefüggés, mint a kadarka lével jóllakott göcseji parasztnak
okoskodásában . . Még Vörösmarty feleségének is panaszkodik emiatt: „Miska rossz
levelező, ez megrögzött nyavalálya..
Vörösmarty nem is védekezett e vádak ellen. Nyíltan, magát valami tehetetlen
passzivitásnak megadó kényszerűséggel vállalta el azok igazságát. Stettner
Györgynek be is vallja: „Egy szóm sincs az ellen, hogy Te most is jó idő óta
káromkodással kevert zúgolódás közben hanyagságomat emlegeted és
levélírásiszonyomat és mindazon bűnt, melly szerint, a’ meztelen két lábú állat
választ írni elmulaszt.” (Stettnerhez Pest Oct. 29-én 1847. írt levele.) Többi
barátaival folytatott levelezésére is ráterpeszkedik ez az írás-iszony. „Azt
várjátok, tudom — írja Nagyváradról Bajzának —, hogy mint Peleskey, hosszas
készülődések után megkezdett utam minél czifrábban előtökbe adjam . . . Azonban
Peleskey nem válik belőlem, kivált levélírásban; mert a’ levélírás, Barátom,
irtóztató dolog . . Adorján Boldizsárhoz írott soraiban szinte levélírói
önarcképét rajzolja meg: „Igen jól esik, hogy Ön minden levélírói pontatlanságom
vagy inkább hanyagságom mellett is emlékezetben tart . . . Én igen örömest
olvasok levelet, kivált jó barátoktól; de épen olly nem örömest írok. Isten
tudja miért.”
Erre a miért-re talán mi jobban tudunk felelni, mint Vörösmartynak önmagáról oly
mély szemérmességgel hallgatni vagy legalábbis nehezen és ritkán megnyilatkozni
szerető és akaró férfiassága.
Gondolnunk kell arra, hogy azoknak a leveleknek a zöme, amelyeknek ma ismeretében
vagyunk, Vörösmartynak 1825 — 48. terjedő életszakából valók. Ezek az'évek
összeesnek Vörösmarty írói, akadémiai, közéleti és literátori munkásságának
legelfoglaltabb szakával. Zsúfolt: költői ihlettel telített, tudós, kiadói,
szerkesztői, színilázi, majd politikai és társadalmi munkától elhasznált,
kenyér-gondok terhétől is meghajlott esztendők, amelyek lelke minden pillanatát
állandó feszültségben, zaklatottságban és sokszor remegésben tartották. Az az
idő pedig, amely esetleg számára ezeken felülj még megmaradt, ráment az éppen
akkor ébredni kezdő pesti életre. Ő az első író, akinek fővárosi életformája
van, s aki éppen úgy vezető ihletője, mint áldozata annak az ezer ingerű
nyilvánosságnak, amellyel Pest ekkor jövendő országos hivatására készült. A
politika, az irodalom, a művészet, a társas élet mozgalmai, különböző alakulatai
mind versenyt futnak egymással, hogy kiépítsék a maguk új irányait, meghódítsák
és megszervezzék közönségüket és küzdelmeik, törekvéseik színterébe vonják be a
felébresztett nemzeti és társadalmi tudat erkölcsi és anyagi támogatását,
rokonszenvező pártfogását és együttműködését. Ez a Vörösmarty életére ránehezedő
zsúfoltság magyarázza meg, hogy levelezése első idejében nyomon lehet követni
költői működése minden mozzanatát, de későbbi leveleiben kevesebb az irodalom, s
a világhoz való állásfoglalása töredékes megnyilatkozású, nyugtalan, de nem
egységes. Nincs ideje ahhoz, hogy egészen és zavartalanul önmagáé lehessen.
Elvont, elméleti jellegű problémák esztétikai és irodalomtörténeti kérdések is
alig foglalkoztatják, nyelvészetiek is csak pályája kezdetén. Közel, mindig
közelebb jut az élethez, amelynek kizárólagos politikai telítettségén s hőfokán
elvérzik egyéni s családi története. Vörösmarty mindenütt ott van. Jelenléte
eszményítő és cselekvésre ihlető szimbólum, költészete pedig életté lesz.
Költeményeinek sorai kilépnek vers-életük zártságából, mint önállósult igék
járják be az országot: Rajta ragyognak verseny-díjak aranyserlegein; új magyar
életre lelkesítik az ifjúságot tankönyveik első lapjairól, ahol mint sugalló
mottók lángolnak; vármegyék elöregedett és megfakult retorikáját friss
világossággal és temperamentummal fiatalitják és korszerűsítik; az ország első
színpadán velük zendül fel a legszebb magyar nyelv zenéje és gyönyörűsége,
amelynek boldog esodálója és élvezője lesz minden magyar; rajtuk és velük
növekedik fel egy már új magyarság-fogalom és nemzedék, amely a heroikus
cselekvés jövőjáró lendületével tudja vállalni egy új Magyarország feladatait,
amelynek ígéret-földje felé a Szózat honmegtartó bizalmával és hitével indult
el. Ezt teremtette meg Vörösmarty, de ez szívta is fel őt arra, hogy levélírói
magánélete ne igen maradhasson.
Ezzel szemben a Vörösmartyhoz írt levelek jobban, egészebben és igazabban
hordozzák magukon a levél műfaji vonásait. Elsősorban a személyes megjelenést
képviselő mély és nagyon őszinte, ünnepi hódolat közelít bennük Vörösmarty felé.
Akár bizalmas vagy meghitt baráti szeretet írja is őket, amely fesztelen és
közvetlen nyíltságával nemegyszer pajzán hangra oldja fel ezt a néha talán
megmerevedéssel fenyegető ünnepélyességet, akár valamely irodalmi, politikai
vagy egyéb alkalomszerűség a levél ihletője, mindegyiknek szinte atmoszferikus
jellemzője lesz Vörösmarty kiválóságának, fensőbbrendűségének csodálattal és
szeretettel áthatott elismerése. Ez a páratlan tiszteletérzés határozza meg, sőt
diktálja a levelek kötelező irodalmi megfogalmazását és végső formába öntését,
éppen úgy, mint közlendő anyaguknak választékos jellegét, természetet és
minőségét. Az lehet, hogy néha e levelek magasabb szempontokat nem bírnak el. De
soha nem renyhék, nem üresek, nem céltalanok; valami aktualitás mindig vagy
izzik, vagy még mindig kisugárzik belőlük, amely megmagyarázza Vörösmartyra
vonatkozó illetékességüket. Ez a változatos levéljelleg befolyásolja Vörösmarty
válaszait, amelyek — sajnos — igenigen hiányosan maradtak fenn. Néha válasza nem
több, mint hivatalos tudomásulvétel. Néha azonban levélírói kényelmességét,
húzódozását vagy múzsátlan fáradtságát legyőzi a hozzá irt levél személyének
szellemi kitűnősége, egyéni szeretetreméltósága, baráti avagy emberi érzéseinek
hűségesen hozzá ragaszkodó vonzalma, a vele közölt tárgy fontossága, vagy annak
az alkalomnak, amelyben éppen él, a magát közöltetni vágyó rendkívülisége s
ilyenkor születnek meg az úgynevezett nagy Vörösmarty-levelek.
A Vörösmarty-levelezésnek ebben a kettős vonásában szinte magától adódik e
leveleknek kétfelé oszló jelentősége.
Az egyik jelentőséget a leveleknek külső történeti: politikai, irodalmi,
társadalmi érdeke adja meg. Ennek a történeti erdeknek természetesen aszerint
van súlya és értékfokozata, hogy ki az, aki írta őket. Vannak e levelek írói
közt, akik ennek a korszaknak tiszteletre méltó, de már elsüllyedt vagy
elfelejtett névtelenjei. De viszont vannak olyanok is, akiknek már a nevük is
történelmet jelentett és jelent, s életük hozzátartozik történelmi létünk
fenséges fejezeteihez. Nem mind és nem egyforma arányban vesznek részt e
levelezésben és igen sokszor inkább csak más levelekből tudunk róluk. Talán
ezeknek a rendkívüli személyeknek a levél-közleménye nem is mindig arányos
történelmi létük fontosságával. Előfordul az, hogy egy kisebb szabású egyéniség
levelében kortörténeti szempontból értékesebb és érdekesebb adatok vannak. De ne
felejtsük el, hogy itt mindig levélről és levelezésről van szó, amelynek
egyetlen indítéka van: a személyileg értelmezett és átélt aktualitás és nem
történetírás.
Az államférfiak közül Deák állott legrégibb és legsűrűbb
levelezésben Vörösmartyval. Korán, 1825-ben kezdődött, Vörösmarty haláláig
tartott, s ennek családjával ezután is folytatódott. E levelekben politikáról
igazában alig esik szó. Inkább Deák, a jóbarát, a Vörösmarty életének irodalmi
vonalában álló és ez iránt érdeklődő literátor, a bölcs és rendkívül finom lelkű
humanista, s a közélet érzékeny és kitűnő szemű figyelője áll előttünk. Két
Deák. Az egyik csak és csupa irodalom, irodalom-esztétikai és kritikai vonzalom
és hajlam, önmagát az irodalomban feltaláló és élvezni tudó csiszoltság és
ízlés. Tovább azonban nem jut el. Csak Vörösmarty hozzáírt levelének egy-két
célzásából sejtjük, hogy Vörösmarty szerette volna azt a passzív állapotot aktív
alkattá átihletni. Ez azonban Deákban nem készült el soha. A másik Deák pedig a
jövő ígérete, sejtelme, amely Deáknak már ekkor jelentkező bámulatos
komprehenzív elméjében és érett ítélő- erejében jelentkezett. Mintha ez a két
Deák együtt jelennék meg egyetlen Vörösmartyhoz küldött, valódi politikai
levelében, amelyet 1832. február 24-én írt hozzá. Különös összetalálkozás !
Amikor Deák ezt a levelét írta, nem gondolt arra, hogy egy év múlva ki kell majd
lépnie kehidai magányából, s 1833. április 15-én megyei követ lesz a pozsonyi
országgyűlésen. Ebbe a távlatba állítva be e levelet, önkéntelenül is azt a
benyomást teszi, hogy az Deák politikai programjának foglalata. Azonban ez a
levél — más is: Deák Ferencnek vívódások közt megrajzolt, fájdalmasan szép
fiatalkori önarcképe. Deák hallatlan erővel es tárgyilagossággal személyteleníti
el belső szenvedéseit s valami magasabb kultúrájú életforma után vágyódó
nyugtalanságát. Nagyszerű férfiassággal tudja leigázni mondatait, de azért ezek
lírai eresztékén átsajog a kín: szorítja, gyötri, sorvasztja a falu kicsinysége,
elmaradottsága, szellemtelensége. Kivágyódik belőle Pestre, a városba, a
szellemi lét és nagy események történelmi arénájába. S talán egész életében
utoljára most ébred fel benne ez a vágyódás lelkének soha el nem árult és fel
nem fedett világa felé. Ez a romantikus megsóhajtása a maga vágyainak csakhamar
kilobban lelkéből. Más, reálisabb látomás lángja gyullad ki előtte: ,,A kétes
remények és bizonytalan aggódások” magyar földje, amelyen új magyarságot akar
felépíteni, „hogy egykor a valóságos Magyar Nemzet négyszázezerből tizenkét
millióra emeltessék.” Ez már politikai program, s a levél — a magának végleges
hivatást választott Deákkal — ennek a meghirdetője. Erkölcsi méltóságával és
megrendítő hivatás-tudatával odatartozik Kölcsey Országgyűlési Naplójának
eszményi magasságába.
Több és izzóbb légkörű, ezenkívül szenvedélyesebben kihangsúlyozott politikai
gondolatot közvetítenek Vörösmarty felé Wesselényi levelei. Ezek is, mint
Deákéi, ugyanekkor emberi közvetlenséggel és Wesselényi megrendítő sorsán
megmélyülő, tiszta, nemes baráti érzésekkel vannak áthatva. Főleg egy politikai
gondolat uralkodik bennök: az úrbért kérdése. Wesselényi erről akkor fejtette ki
felfogását, amikor előzőleg Vörösmarty nyilatkozott róla egy levelében:
„Jótékonyságnak az úrbért csak egy feltét alatt ismerem el, ha tudniillik hozzá
értjük az örök váltságot . E nélkül az úrbér ördögi találmány, örökös gyűlölség
konyhája, természetes élesztője azon rút szenvedélyeknek, melyek kitörését nem
szükség borzasztó színekkel festenünk, hogy az embert vadállatnál undokabbnak
tartsuk . . . S azt kérdem; méltó-e ily állapot megnyeréséért fáradozni? Soha
sem. Emiéi czudarabb állapotot kigondolni sem lehet, ez valóságos mészárszéki
intézet barommá aljasitott emberek számára.” Wesselényi válasza sejteti, hogy
Vörösmarty felfogását a módot illetőleg Erdélyben a kérdés nem reális ismeretén
alapulónak tartja. De másrészt boldog lelkesültséggel magasztalja Vörösmartynak
a jobbágyság sorsát megoldani kész nemes emberi szándékait: „Leveled tartalma
Szentírás. Szeretném annak lelkes és dönthetetlen igaz szavait honunk minden
nemesei; s főként az Érdél lyiek fülébe dörgeni, ’s harsogtatni a szent igét
rónán, bértzen át, hogv rázná érzésre ’s öntudatra a szennyes önzés által
kövesülteket."
Az 1835-ös országgyűlésnek folytonosan elakadó, eredményre eljutni alig tudó
helyzetéről rajzol szánalmas és leverő képet Fáy András Vörösmartynak
Pozsonyból, 1835. dec. 10-én kelt levelében. Fáy nem igazi politikus, de azért a
vármegyei gyűléseken kicsiszolt szeme jól meglát mindent: „Valamire való
tárgyaink mind elesnek vagy a fő Táblánál vagy ott fenn, Majd meglátjuk; mi lesz
a magyar törvény- czikkelyekből? Ebben alig ha meg nem feneklünk... De az nagy
szerencse, és előhaladás, hogy a liberalismus csak ugyan tartja a diva-tot . . .
Deák Ferkó alig ha nem legjobb Gescháftsmannja a diaetának..."
Ugyanennek az országgyűlésnek legfájdalmasabb és legszomorúbb eseményéről számol
be Vörösmartynak Zarka János: „Szathmár- megyének követei Kölcsey és Eötvös, —
minthogy ugyan azon balítéleteket, mellyek ellen az egész országgyűlés alatt
utasításuknál fogva buzgón hartzoltak, későbbi pótló utasításuknak
következésében védelmezni kellett volna; — követségekrül lemondottak. Ezen
pótolhatatlan veszteséget minden hazafi, — annál inkább mi, kik véle legalább
személlyes meggyőződésünkből egy hitvalláson lévén hivatalunknál fogva egy
körben dolgoztunk, — méllyen érezzük.”
A politikai levélírók közt megjelenik Kölcsey is, de jelentőségének azzal a
kettősségével, amellyel egyforma dicsőséggel osztozik működésén az irodalom és a
politika. Kölcseyt Vörösmartynak az a levele készteti irodalompolitikai
állásfoglalásának megnyilatkoztatására, amellyel felpanaszolja neki az Athenaeum
szerkesztésének nehézségeit: „Mennyire szigorú, következetlen, sőt mondhatni
őrülten szolgai itt kivált heti iratokra nézve, a’ censura. Minden moccanás
zendülési jelenségnek, ’s minden a' miben lélek van, veszedelmesnek tartatik. A
tápláló mag kiirtatik, 's mi csoda, ha a' megmaradó szalmát, alig a’ barmok
eledelét, ember nem szereti." Vörösmarty prózája ritkán ilyen kiáltó és
feljajduló erejű, mint itt. Minden szavában lírája legsötétebb és
legremenytelenebb hangja morajlik fel. XIX. század eleit irodalmunkban nincs még
egy ilyen, szellemi helyzetünket feltáró levelünk. Kölcsey, akinek lelki
hangulatával Vörösmarty néha annyira rokon volt, hasonló, avagy talán még
mélyebb lehangoltságú sorokkal felelt Vörösmartynak: „Barátom, a’ privilegiumos
nemzet eredendő bűnei önmagukat boszulják meg. Sokszor, felette sokszor kell
mondanunk, legalább illő lenne mondanunk, mit fejszéhez nyelet adó erdő faji
mondottak: Merítő plectimur... Minek nekünk literatura, kik nemzet nem
vagyunk?”
Egészen magában álló jelenség az 1827-i országgyűlési ifjúság levele
Vörösmartyhoz, akinek, „mint Hazánk egyik nagy reményű írójának” barátságuk
jeléül megküldik Nagy Pál „képét”.
A Vörösmartyhoz írt levelek politikai képe, tájékoztatása tehát töredékes,
alkalmi jelentőségű, nem nyújt döntő adatokat ahhoz, hogy csak belőlük tudjuk
megértem a század irányait és korváltó fordulatait. Ezt a hiány-érzetünket
különösen fokozza olyan feltűnő tény is, hogy a Vörösmarty-levelezésben
Széchenyi Istvántól és Kossuth Lajostól csak egy-egy levelet találunk, de ezek
sem politikai jellegűek, hanem irodalmiak. Széchenyi Istváné az Akadémiára
vonatkozik, Kossuth Lajosé pedig az Athenaeumra. Egyébként az ellenzék
vezéreinek leveleit is hiába keressük a Vörösmarty-hagyatékban.
Igaz, hogy Vörösmarty a pozsonyi országgyűlés eseményeiről a lapokból is
értesülhetett. Az a két levél, amelyet Teleki László ír Pozsonyból
Vörösmartyhoz, mint az Ellenzéki Kör elnökéhez, bár az átalakulás erdemére és
tényére vonatkozik, mégis inkább bizalmas kérés hozzá, hogy befolyásával
akadályozzon meg Pesten minden olyan mozgalmat, amely a pozsonyi politikai
sikerek állandóságát esetleg kockáztatná. Az Erdélyben történt események közül
Vörösmartynak egy jóbarátja, Ljfalvy Sándor írta meg neki azokat, „mikre
megborzad az emberiség, s Istenben való hitét koczkáztattya.”
Ami a márciusi napok után következett, azokra vonatkozólag Vörösmartynak már nem
volt szüksége levelekre. Mint aktív politikusnak közvetlen része volt az
események intézésében, s neki is tragikus sorsa lett az, hogy — mint feleségének
irta — „az események ellene fordultak".
Az alkalmi levélírás aligha tudott megfeledkezni olyan eseményről, mint az
1831-ben kiütött kolera-járvány, amely megrenditette az egész ország nyugalmát.
Erre vonatkozólag ketten is értesítik Vörösmartyt: Balásházy János, aki a
járvány felvidéki lefolyását írja le, mindenre kiterjedő és hűséges
tárgyilagossággal. S aztán Deák Ferenc, aki a kolera Vas megyei útjáról számol
be Vörösmartynak. Jóval ennek az országos csapásnak a kitörése előtt, még
1826-ban Deák megírta neki a zalaegerszegi tűzvészt is, amely majdnem
elpusztította az egész várost. A két, időben egymástól távol álló esemény
egybetartozik Deák leíró művészetében. Deák emberi, jogászi, politikai és írói
lelkiismeretességére vall, ahogy mind a két csapást, nyers és rideg
tényszerűsége föle emelkedve, a maga következteteseinek távlatábol írja meg.
Azok a levelek, amelyeket Vörösmartyhoz iró-kortársai írtak, feltűnően gyér
számban maradtak fenn, vagy legalábbis igen kevésről tudunk. Lehet azonban, hogy
talán Vörösmarty levelezésének ez a szakasza valóban ritka is volt. Hisz
kongeniális társaival együtt élt, együtt teremtett irodalmat Pesten, amely ekkor
már az irodalmi elet középpontja lett, így tehát levélváltásra nem is igen volt
szüksége. Ő maga még átélte az irodalomnak szervezett középpontot meg nem ismerő
korszakát. Görbőn kapta meg Kisfaludy Károdnak az Aurórába, tehát az irodalomba
verseit befogadó levelét. Az ő útja is elzarándokolt Széphalomra, Kazinczyhoz,
hogy ha nem is mint mesterenek, de mint a szabadabb idők harcosának” bemutassa
tiszteletét. Es Kölcsey vidéki távollétét állandó levelezéssel igyekezett
magához közelebb hozni. Az természetes, hogy amikor az új irodalom
középpontjában Vörösmarty, mint író, szerkesztő, az Akadémia tagja, rendkívüli
tekintélyhez jut el, ő maga is középpontja lesz a korszakát lejárt és azt
felváltó írói nemzedék leveleinek. Ezek a levelek ritkán jelentősek, és csak
néha van irodalmi mondanivalójuk. Nincs is tehát az az irodalomtörténeti vagy,
esztétikai súlyuk, mint Arany leveleinek. A letűnt nemzedékből Édes Gergely egy
vers közlését kéri a Koszorúba. Kazinczy leveleinek lenne a legszebb hivatása:
fogadni a fiatal Vörösmartyt, de ennek levelei tele vannak óvatos tartózkodással
es bókokba stilizált idegenkedéssel. A szorosan vett kortárs-nemzedekből Bajza
JÓZSEF Az epigramma theóriája c. értekezését küldi meg Vörösmartynak levelében.
Czuczor Gergely és Guzmics Izidor szorgalmas előfizető-gyűjtéseikről számolnak
el leveleikben. Döbrentei Gábor sima, de hűvös levélben juttatja Vörösmarty
kezéhez Berzsenyi Dániel uj kiadású verseit. Erdélyből Kelemen János, a
kolozsvári református kollégium könyvtámoka küldi meg Vörösmartynak egy lelkes
fiatal írócsoport verses kiadványát: az Aglája II. kötetét. Garay János mint a
Kisfaludy Társaság h. titkára hivatalból ír Vörösmartynak, vagy mint akadémikus
hálálkodik Vörösmarty pártfogásának, amiért hozzájuttatta az Akadémia
nagydíjához. Hódolóbb, ragaszkodóbb hangú levelet senki sem tud úgy írni neki,
mint Garay. A fiatal Lukács Móric első cikkét küldi el alázatos levél
kíséretében a Tudományos Gyűjtemény szerkesztőjének. Sárosy Gyula Vörösmarty
drámájának, a Marót bánnak terjesztésére ajánlja fel készséges
szolgálatait.Somssich Pál „versecskéivel” és szórejtvényeivel próbálkozik.
Szentmiklossy Alajos Vörösmarty költői hírnevének dicsőségével szeretné
felékesítem új antológiáját, amelybe verset kér tőle. Csató Pál tisztán csak a
maga hiúságát és becsvágyát akarja kielégíteni, amikor minden elvi irány nélkül
dörgölőzködik oda Vörösmarty barátságához. Avagy esetleges baráti, családi,
rokoni ünnepeket, örömöket, szívességeket s alkalmakat szolgálnak a levelek,
amelyekből azonban — Kisfaludy, Kazinczy, Kölcsey és Toldy leveleit nem számítva
ide — hiányzik minden magasabb érdekű irodalmi elvi szempont megvitatása.
Különleges hangjával vonja magára a figyelmet egy „16 évi Bölcselkedő”-nek,
Mészáros Károlynak Vörösmartyhoz, „a jó atyához”, írt levele, melyben bemutatja
neki az ő költészetének hatása alatt készített „zsengéit”, s kéri bírálatát:
„sikeres lészen é az e pályán lévő fáradhatatlan szorgalmam? vagy nem.”
E levelek irodalmi érdektelenségéből magasan emelkednek ki Toldy Ferencnek
németországi útjából Vörösmartyhoz írott levelei. Amikor Toldy arról értesíti
őt, hogy járt Goethénél, s találkozott, többször is, Tieck-kel, Vörösmarty
lelkét szokatlan kérdés izgalma szállja meg. A német irodalomban megkezdődött az
érdeklődés a magyarság szellemi élete felé. Vajon mit tart erről az európai
irodalom mindenütt csodált nagysága, Goethe, s „talál-e valami figyelmet
nyelvünk iránt?” S olyan műbiráló, mint Tieck, lel-e „dolgozataink között
olvasásra méltót?"
Hiszen már elég sok antológia és fordítás nyújthatott tájékoztatót a megújult
magyar irodalomról. Ott vannak: Gaai, GYÖRGYnek, az első ismertetőnek,
fordításai: Theater der Magyaren, 1820., Márchen der Magyaren, 1822. Fáy András
németül is kiadott meséi, 1825. Toldy Ferenc irodalomtörténete és antológiája:
Handbuch der ungrischen Poesie 1828. Blumenlesen aus Ungrischen Dichtem, in
übersetzungen von Gruber, Gráf Mailath, Paziazi u. A. gesammelt und mit einer
einleitenden Gescloichte der Ungr. Poesie begleitet von Franz Toldy. Pest und
Wien. 1828. Mednyánszky Alajos gyűjteményei: Malerische Reise auf dem Waagflusse
in Ungam, 1826. Erzáhlungen, Sagen und Legenden aus Ungams Vorzeit. 1829. Gr.
Mayeáth János kiadványai: Magyarische Sagen és und Márchen, 1825. Übersieht der
Geschichte der Magyarischen Poesie s az ezzel egybekapcsolt Magyarische
Gedichte, 1825. Himfy’s Auserlesene Liebenslieder. 1829 . . . (L. Helle Ferenc:
A magyar—német művelődési kapcsolatok története. Bp. 1942. 130—133.) — Továbbá:
Steinacker Gusztáv Vilmos (1809—1877): Pannónia. Blumenlese auf dem Felde der
neuem ungarischen Lyrik in metrischen Uebertragun- gen. Pannónia. Virágfüzér az
újabb magyar költészet mezejeről. Lipcse 1840. Párhuzamos német és magyar
szöveggel. — (Sz. J. XII. k. 1427.)
A korabeli német kritikai folyóiratok és szépirodalmi lapok állandóan számon
tartották — hol ellenérzéssel, hol elismeréssel — a magyar műveket. Ezek között
a Wiener Theaterzeitung éppen Vörösmartynak az Aurorában megjelent Homonna völgye (későbbi címe: Hábador) és Tündérvölgy c. költeményeiről irta, hogy bennük a
képzeletnek olyan lendületes ereje, olyan káprázatos képgazdagság és a kifejező
erőnek oly színes bősége uralkodik, hogy jó fordításban még az angol közönséget
is lelkes csodálatba ejtené, és szerzőjük nevét világhírűvé tenné. Pálos
Berxardix: Irodalmunk ismertetése XIX. századeleji német folyóiratban. Pécs
1929. 70. 1.)
" Vörösmartynak más költeményei is ott állottak a német olvasóközönség előtt. A
Cserhalom, Trettner György átültetésében, 3 kiadást
is megért. TOLDY Handbuchjában jelent meg több verse. Toldyhoz intézett kérdése
tehát érthető volt, annál is inkább, mert Toldy azt írta neki, hogy a Handbuchot
ott hagyta Goethenél, a Blumenleset pedig Tieckneí.
Toldy válasza azonban nagy csalódást jelentett Vörösmarty számára. Goethe „még
nem vett magának időt” a Handbuch elolvasására. Tieck sem nézte meg a
Blumenleset, pedig a Cserhalomra, még külön, „in spécié”
is figyelmessé tette . . . Berlinben „a magyar nyelv alkotmányáról,
tulajdonságairól és történetéről” tartott előadása sem hozta meg a várt sikert.
Toldynak csakúgy, mint Vörösmartynak, csak az az egy tény szolgálhatott
vigasztalásul, hogy a közönség elismeréssel fogadta a Cserhalom bemutatását:
„Sehr schön !”
Amit azonban Vörösmarty nem kapott meg sem Goethetől, sem Tiecktől, azt — ha
későbben is: 1843-ban — megkapta Liszt Ferenctől, amikor levélben köszönte meg
neki költeményét: „Teleky Sándor gróf útján arról értesülök, hogy
Tekintetességed azzal tisztelt meg, hogy verset irt hozzám, olyat, a minőt ön
írni szokott, szépet, gyönyörűt. Nem tudom eléggé kifejezni, mennyire hízeleg ez
nékem, s engedje meg, hogy mindennapi keresettség nélkül megmondhassam, mily
mélyen meg vagyok hatva ...” Liszt meghatottságából több érzik ki, mint a
köszönet megszokott vagy kötelező levél-udvariassága. Benne van az elismerése
annak is, hogy szellemileg rokonok!
Egyszerre megváltozik a Vörösmarty-levelezés belső képe, világa hangulata,
közlés-köre, sőt még stílus-modora is, amint azokat a leveleket olvassuk, amelyeket Vörösmarty irt másokhoz, legyenek ezek akár
hozzátartozói, akár jóbarátai, akár hivatalos személyek vagy intézmények. E
levelek jó részének a rájuk irt válaszai is megvannak, így tehát egységesebb,
egészebb, összefüggőbb és életszerűbb benyomást nyújtanak, mint azok a levelek,
amelyek magányosak és csonkák: sem előzményük, sem folytatásuk nincsen. Ezért
csak részletérdekességük és jelentőségük van.
Vörösmarty egyéniségének, fejlődésének, belső és külső élete legfontosabb
mozzanatainak, az élethez, a korhoz, a történelemhez fűződő kapcsolatainak
megvilágítására és megértésére igazában ezek a tőle írt levelek nyújtják a
legértékesebb adatokat. Nem lesz ez meglepő, ha arra gondolunk, hogy ezeknek a
leveleknek a zöme baráti légkörű, társadalmi tükrözésű, az irodalom
mindennapjainak menetére rávilágító jellegű, Vörösmartynak tehát legszemélyesebb
megnyilatkozásai, amelyeknek éppen a nyíltsága és fokozatos kitárulása adja meg
az emberi hitelességet. Közelükbe jutni nem jelent sem kockázatot, sem
csalódást. Vörösmarty kibírja a közelséget, s levelei megismerése árán nem kell
sem az emberben, sem a költőben feladnunk egyetlen egy vonást sem abból, amit
bennük az egymás után következő nemzedékek során egyre többet felfedezőbben és
korszerűbben tiszteltünk és értékeltünk. Sőt éppen e levelek, amelyek sűrű és
bizalmas váltásukkal sokszor szinte naplószerűen hatnak, értetik meg Vörösmarty
kialakulását, fejlődését, útjait, törekvéseit, szenvedéseit és harcait
eszményeiért, amelyek éppen úgy szolgálták a magyarság, mint az emberiség
fejlődését. Talán sok ezekben a levelekben a kicsi emberi pillanat, az egyélű
érdekességű részlet, az irodalmi és politikai realia, a túlságosan
kihangsúlyozódó aktualitás, az idő napi hullámzása és lélegzése. De mindezek a
jelentéktelennek látszó levélanyagok irodalmi és történelmi eseménnyé nőnek meg
Vörösmarty életének egyre országosabb értelmű és tekintélyű arányain, amelyeknek
nemegyszer kísérőivé és tanúságtevőivé válnak — különleges fontosságú
tartalmukkal — maguk e levelek is. Ebben az egyre mélyülő és teljesebben
kibontakozó magatartásban fejeződik ki a Vörösmarty levelezésének másik
jelentősége.
Vörösmarty levél-világának első személyei, akikkel megismerkedünk, édesatyja és
édesanyja. Levél nincs tőlük. Édesanyját úgy látjuk, ahogy Vörösmarty szeretete,
féltése és áldozatos gondoskodása állítja elénk: szegény asszonynak, nagy
édesanyának. Szokatlan ebben a Vörösmartynak hajnalodó éveiből való levélben az
élet gondjainak korai jelentkezése, amely szinte sejtelemszerűen vetíti rá
árnyékait Vörösmarty jövőjére, amely — még utolsó levelének tanúsága szerint is
— soha nem ismerte az anyagi gondtalanság örömeit.
A Perczel-családnál töltött nagyfontosságú évekről kevés levél beszél. Perczel
Sándornak fiaihoz irt levelei azonban elmondják azt, amiről Vörösmarty mindig
hallgatott, hogy mit jelentett az ő egyénisége és nevelői munkája a családban.
Vörösmartyt rendkívüli tisztelet vette körül Börzsönyben. Helyzetét össze sem
lehet hasonlítani más nevelőkéivel. Vörösmarty azonban ennek a kiváltságos
állapotnak csak erkölcsi élvezője volt. Az az önérzet, amellyel éppen annak
tudatában, nevelői munkája végeztével, búcsúzott Perczeléktől, tovább is
jellemzője maradt a családhoz való kapcsolatának. Vörösmarty soha nem használta
fel a hatalmas Perczel Sándor befolyását a maga pályája érdekében. Érzületét
mindig érdektelenül, tisztán őrizte meg. Csak becsületére volt még ilyen
féltékeny.
Bonyhádi tartózkodása idején kezdődött, illetőleg mélyült el Egyed Antal —
Klivényi Jakabot már Pesten ismerte —, Teslér László és Juranits László világi
papokkal való barátsága, amely — Bonyhádról történt távozása után — majd egy
évtizedig levélben élt tovább. Kedvesebb, eszményibb irodalmi tájképet aligha
lehet elképzelni, mint ezt a barátságot, amelyet az irodalomról, mint egyetlen
és legnagyobb értékeszmenyről alkotott kultusz-fogalom és az érte lángoló
rajongás töltött ki és tartott össze. E lelkes kis csoportban két nemzedék
állott egymás mellett: az öreg Juranits László, aki még a régi magyar
klasszikusokért, különösen pedig Pázmányért lelkesedett, közben titokban
Bacsányi Jánossal levelezett, és munkái kiadásáért fáradozott. Ellenben Egyed,
Klivényi és Teslér már Kazinczy követői és irodalmi hitvallói, vele leveleznek,
hozzá írnak verseket, és mindegyiket vonzotta az új irodalom legnagyobb
gondolata: a fejlődés. Szinte a szimbólum erejével hat, hogy mind a két nemzedék
magának akarja Vörösmartyt megnyerni, nem is sejtve, hogy ennek a hallgatag,
szerény, önmagáról soha nem beszélő Vörösmartynak, aki Zalán futásával oly
váratlanul lepte meg az országot és — _őket is, ez lesz majd a költői jövője és
küldetése, hogy az antikos klasszicizmust befejezze és valami újat hozzon . . .
Vörösmarty felismerte, hogy közöttük, ha nem is nagy, de egyetlen produktív
tehetség Egyed Antal, műfordításaival. Klivényi Jakab mint ember volt előtte
érdekes: nvugtalanságai között hogyan talál rá magára. Juranits László elmúlt
kora előtt tisztelettel meghajolt, de érzéseit, kritikájával, sosem bántotta
meg. Irodalmilag legműveltebbnek tartotta Teslér Lászlót, akitől sokat "tanult
és kapott. Teslér egy darabig Kazinczyas szerepet játszott Vörösmarty körül.
Buzdította, könyvekkel irányította, kritizálta, magasztalta Vörösmartyt, közben
a maga költői illúzióit: eposzi és drámai terveit is feltárta előtte. Később
azonban Vörösmarty érzékenységén rájött nemcsak arra, hogy Vörösmarty kinőtt az
ő iskolájából, de ráeszmélt arra is, hogy ő csak „zönögő” Vörösmarty rendkívüli
képességei mellett. Abba is hagyta az irodalommal való foglalkozást. Azonban
mindvégig Vörösmarty barátsága bizalmának közelségében élt. Vörösmartynak
hozzáírt, legtöbb levele megmaradt. A 30-as évekig kinyúló levelezésükben
Vörösmarty állandóan tájékoztatta a pesti irodalmi élet főbb eseményeiről,
egyedül vele közölte a Conversations Lexikon por történetét s róla vallott
felfogását. Vörösmarty annvira megtisztelte Testért bizalmával, hogy azt is
tudtára adta, hogy 1827-ben Székesfehérvárott szándékozik letelepedni, mert
Pesten nem tud megélni, a nyomor fenyegeti. Úgy látszik, hogy ekkor Teslér, nagy
tapintattal, anyagilag támogatta is Vörösmartyt. A levélváltáson kívül személyes
találkozás is erősítette barátságukat: Vörösmarty meglátogatta Teslért Bükösdön,
majd Helesfán. Teslérhez nemcsak ennek önzetlenül feléje sugárzó baráti érzülete
vonzotta, hanem talán még jobban nagyszerű hazafias magatartása. Gyönyörű
barátságuk a szabadságharc tragédiájában omlott össze.
Vörösmarty még Börzsönyben volt, amikor megkezdte levelezését Stettner (később
Zádor) Györggyel. Ez a levelezés 1824-ben kezdődött, és 1849 novemberéig
tartott. Szerencsére a levelek, jó részben, válaszaikkal együtt megmaradtak, s
igy kettőjük történetéről egész és való képet kapunk.
Stettner György talán az utolsó literátor irodalmunkban. Igazában jogász, de
egész életét az irodalom érdekli. író, műgyűjtő, irodalompártoló, az irodalom
eszményeinek és törekvéseinek lelkes hive, s mindenekelőtt: igen finom látású és
érzéklésű kritikus.Nagy veszteség, hogy Toldy mellett elhallgatott.
Vörösmartyról, működéséről s alkotásairól talán többet tudott volna mondani,
mint Toldy. Barátságban áll vagy legalábbis a tisztelet érzéseivel vonzódik
minden írohoz, de legigazabban és legállandóbban Vörösmartyt szereti, s
legtöbbre őt tartja. Ő ismerteti meg Vörösmartyt Deákkal,és ő próbálja meg —
sikertelenül — a még el sem készült, máris leszakadt hidat Kazinczy és
Vörösmarty között felépítem. Vörösmarty is mindig mélyülőbb barátsággal
ragaszkodik Stettnerhez, és életének legjelentősebb éveit szellemileg vele éli
le. Levélváltásuk erre a kapcsolatra világít rá.
Az a Vörösmarty, aki ezeket a leveleket írja Stettnerhez, az irodalmi életnek már
mind nagyobb hatású kitűnősége. A levelek tükrében nyomon követhetjük útját s
kiépülő irodalmi hátterét. Látjuk dicsőségét: a Zalán futása és a Cserhalom
diadalmas megjelenését, drámáinak, a Salamon-nak, Bujdosó-nak, Vémász-nak
nyomorgó könyvéletét; Vörösmarty költői ihletének az anyagi gondok terhébe
belevesző elfulladását, és barátainak lelkes küzdelmét az előfizetők
megszerzéséért. Ellőttünk áll az életbe elinduló ifjú Vörösmarty, akinek
szerelmi csalódása fölemészti minden erejét és bizalmát, aki azonban rátalál
életkedvére és legyőzi apátiáját. Az Akadémiának időbeli sorrendben és írói
méltóságban is első és legmunkásabb tagja, szerkeszti néhányad magával, köztük
Stettnerrel is, a német—magyar s magyar—nemet szótárt, harcol az Akadémia
eszményeiért. A Tudományos Gyűjteménynek mint szerkesztő, amennyiben rajta
múlik, tekintélyt és bizalmat szerez. A folyóirat-irodalmat, amely akkor kezd
felsarjadni, szeretné magasabb színvonalra emelni, mint amelyen volt a Hébe és a
Felső Magyarországi Minerva. Ezért pártolja az Aurórát, a Kritikai Lapok
megindítását, és ezért áll bele legjobb képességeivel az Athenaeuin és a
Figyelmező programjának szolgálatába. Nagy és kényes igényeket támaszt az írók
és tudósok irányában. Nemcsak néhai tanára, Czinke Ferenc felé mer sújtani
kritikája: „Szárnya szegett ember aki elég tisztességes lehetne ősz hajában, ha
hallgatni tudna, most nevetség s boszankodás tárgya hazánk főintézetében (= az
egyetemen.)” Erős bírálat alá veszi Verseghyt is, akinek elismeri ugyan „szép
tehetségét” és fordítói készségét, „ellenben untat... maga által egész csömörig
emlegetett tiszta magyarsága, s az a megrögzött szándék, mellyel, mintha
nyelvünknek eskütt ellensége volna, képtelen szabásait igyekszik rá tolni."
Vörösmarty tovább is megy. Amikor Stettner Kisfaludy Sándor színműveiről kéri
véleményét, Vörösmarty általános érvényességre igényt tartó felfogással felel,
amelyben kritikai álláspont is van: „Mind a kettőben az igen messze vitt
hazafiúskodás szinte nem jól esik a legbuzgóbb magyarnak is. Tudod, szent érzés
az; de nem kell vásárra vinnünk, ’s úton útfélen üvöltenünk; hanem csak ott, hol
hathatósabb rugói, vagy nevezetesebb következtetései lehetnek.” Vajon, ha
Kazinczy olvasta volna Vörösmarty e levelét, megírta volna-e a Pannonhalmi
utazás viharkeltő sorait!?... Vörösmarty kritikája nem ismer kíméletet.
Kovacsóczyt és Thewrewket, a Hébe és Kazinczy kedvenceit, nem is tartja
költőknek. (Thewrewktől később Kazinczy is elfordult.) Fáy Andrásban
kifogásolja, hogy mindig a maga régi csapásán jár. Kazinczyt pedig már
befejezett életnek látja, nincs mondanivalója, „nagyon meglátszik rajta
öregsége.” ... A negyvenes évek levelei Vörösmartyt már a politikai tevékenység
és izgalmak sodrában jelentetik meg Stettner előtt Pesten és Debrecenben.
Vörösmarty irodalmi tudatosságára legjobban jellemző és a Stettnerrel váltott
levelek sorából szinte már az értekezés műfajába emelkedik fel 1825. dec. 12 és
1826. jan. 2-án hozzá írt két levele, amelyeket nyelvészeti érdekük
egybekapcsol. Mindegyikben e korszaknak sokat vitatott kérdésével: a
helyesírással foglalkozik. Vörösmarty látta azt a nagy ingadozást,
következetlenséget és határozatlanságot, amely között az e korabeli helyesírás
megoldatlanul tengett és lengett. Révai Miklós nyelvtudományának útján akarta
azt ebből a zavarból kivezetni. Mivel azonban nem volt még egészen birtokában a
hangtani törvények ismerete, azért pl. az ilyen nehézséget, mint a hálálnék -
halálnak fejlődést ,,a szokás szebb hangot kereső” törvényszerűségével
igyekezett megmagyarázni. így fogadta el a helyesírás alapelvéül az etimológia
mellett a szokást is. „Nem kell oktalanul zúgolódnunk a’ szokás ellen is: tudod,
én annak vak imádója nem vagyok; de mikor sem Etymologia, sem Analógia, sem
Euphonia, sőt még a legutolsó Oeconomia sem biztat, minek pártoljak en el csupa
literatori kényességből az élő, olvasó, de nem író többségtől?” A helyesírás
akadémiai története alapjában Vörösmartynak ezen a felfogásán fejlődött
tovább.
Vörösmarty nyelvészeti felfogásában különös kihangzása és nyoma- téka van ennek a
szónak: Én ! Amikor arról szól, hogy bizonyos igéknek kettős gyökerük s ennek
következtében kettős „ágozatjuk” van, mint pl. nyugosz és nyűgöd, s ezért
írhatjuk „a nehéz kimondású, nyugodtam helyett
természetesebben és kimondhatóbban nyugottam, akkor
hozzáteszi: „Én efféle igéink két ágozatján nem hogy búsulnék, még inkább
örülök, inért bőséget mutat a hangváltozásban és néha segítséget a metrumban. A
mi pedig a’ többieket illeti, tetszésem azokban is csak úgy uralkodik, ha döntő
okaim nincsenek.” Én ! . . . A nyelvész tudománya mögül előbukkan a kitűnő
nyelvérzékű magyar és a nyelvképzelete zseniális ízlésével törvényt diktáló
költő, a romantikus alkotó, aki soha nem beszél önmagáról, de félelmetes
nagyszerűséggel tudja sejtetni, hogy ki, s hogy önálló, más világa van. Az
én-tudatnak ebből e hármas forrásából fakad Vörösmarty nyelvproblémáinak
megoldása. Ez azonban csak elméletben van így. A gyakorlatban Vörösmarty
egyetlen parancsoló nyelv-akaratot ismer: „Az én akaratom és tetszésem” Ilyen
szuverénül magyar költő önmagáról még nem szólt soha. Akkor használja e szavait,
amikor Stettner a Zalán futása megjelenése után kifogásolta egy néhány
„különözéseit”. Vörösmarty nem vitatkozik, de nem is védi magát. Egyszerűen
állít nemcsak nyelvészeti tudásának felkészültségével, hanem még inkább úgy,
ahogy az alkotó művész állítja a maga remekét, benne önmagát es azt a titokzatos
folyamatot, amellyel teremtett. Végzetesen tévedne azonban az, aki Vörösmarty e
kijelentéséből — 26 eves! — arra következtetne, hogy fölényesen magabízó és nem
ismeri tehetsége határát. Sőt! Vörösmarty e szavaiban fejezi ki költői jövője
sejtelmét: Nem a műfaji remeklés, nem a kompozíció, nem a téma-látás és kezelés,
hanem a nyelv lesz az ö költői életének „substantiája".
Kevesen hasonlítanak Vörösmarty hoz abban, hogy — mint ő — egy mindig fölfelé
ívelő költői pálya oromzataira feljutva, megcsodálni való alázatossággal csak
annyit tudjanak magukban látni, amennyit — e gondolatát más formába átalakítva —
ő látott: „Ha a’ Magyar verseimben kedvet találhat, a’ nyelvnek köszönheti,
mellynek bája valamennyire hatalmamban volt. így ítéltem magamról!"...
(Stettnerhez 23 Auguszt. 1827. írt levele.) Ügy tetszik, mintha ez az
ítélet-tartás genius-avatás is volna egyúttal...
Külön igénnyel kívánkoznak ki Vörösmarty—Stettner levelezéséből ebben
Vörösmartynak Perczel Etelka iránt érzett szerelmét feltáró, bizalmas
vallomásai. E levelek nemcsak Vörösmarty belső feszültségének, magányosságra
kötelező, s hallgatásra redukált férfias érzéseinek feloldói, hanem tanúságtevői
is egyúttal annak az átváltásnak, amikor a szenvedés élménye a mindennapok
levélírójában megszólaltatja a költőt, s a levél-prózának szánt írás költői
levéllé, csupa költészetté válik. Vörösmarty leveleiben ritka eset az élet
egy-egy mozzanatának költői megjelenítése. Levélírói élmény-módja és hangja hol
játékos, hol keserű, hol cinikus, hol leverő, hol kételkedő, hol gúnyos, és
mindent kikacagó, hol háborgó, hol vitatkozó, hol viharzó... Mind olyan
állapotformák és helyzetek, amelyekben kialszik, eltűnik, eltorzul vagy
összetörik az ihletnek érzékenyen felfénylő finomsága.
E levelek azonban, anélkül, hogy Vörösmarty tudta vagy akarta volna, költői
remeklések. Kötetlen formában irt lírai monológok, kis pszichológiai én-drámák,
amelyekben először jelentkezik Vörösmartynak egyik legnagyobb képessége: a
vívódó, küzdő, ellentétektől lüktető drámai nyelv. A próza alig bírja el e
nyelvnek önmagának már más formát kereső, szenvedélyes és fölhevült izgalmát.
Csak még egy lépés és máris híresen szép jambusai előtt állunk. Csak arra
várnak, hogy a próza lemondjon határairól, s ők vegyék át a magasabb igényű
nyelv szolgálatát...
Stettner György levelei mellett Fábián Gáboréi maradtak fenn legnagyobb számmal.
Ezekben azonban már kevesebb a teljes levélpárok maradványa, s a Vörösmarty írta
levelek is kisebb mennyiségben szerepelnek. Többségük Fábián Gábortól való.
Fábián Gábor is hasonló lelki alkatú egyéniség, mint Stettner György. Talán
vérmérsékletileg különböznek egymástól, és mintha Stettner irodalmi érdeklődése
egyenletesebb és nagyobb körű volna. Mindkettőnek műfordítás az ereje. Egyébként
Fábián is literátor- tipus, s jogászi élete mellett az irodalomban találja fel
egészen önmagát.
Leveleinek irányát és tárgyát éppen úgy, mint Stettnerét is, az hleti és
határozza meg, hogy szintén vidéken él, a vidéki élet azonban nem elégíti ki.
Amit egyik levelében írt Vörösmartynak, az áll valamennyire: „Levelemnek... a’
baráti megemlékezés mellett inkább csak az a’ czélja, hogy általa Téged
szóllítsalak fel a’ hozzám teendő termékenyebb tárgyú tudósításokra.” Levelezése
Vörösmartyval nem ölel fel olyan nagy időt, mint Stettneré: a megmaradt levelek
két dátum közé esnek: 1825 — 1838. Ez azonban nem valószínű. Hiszen tudjuk, hogy
Fábián egész „halmazát” égette el Vörösmarty hozzá irt leveleinek.
Fábián a távoli vidéken élők szellemi éhségével érdeklődik Vörösmartytól minden
iránt. Elsősorban az foglalkoztatja, hogy mit ír Vörösmarty. Egy-egy költeményén
boldog és büszke élvezettel tud elgyönyörködni. Általában látszik, hogy együtt
érez, szinte együtt él Vörösmarty minden napjával: aggodalmaival és sikereivel.
Amikor hírét veszi Vörösmarty szándékának, hogy Fehérvárra akarja „el hordani
poggyászát", kedves megindultsággal igyekszik erről lebeszélni: „Ne menj, Édes
Mískám, Pestről, ha lehet; az ollyan Poétának, mint Te vagy, in Űrbe kell
laknia, mint lakott Máró, Ovid . . . Ne add Te magad ama gyalázatos prókátori
mesterségre; néked elkeli élned a' nélkül is szépen in dulci otio.” Lelkesen
értesíti: „a Zalán futása szép híre erre virágzik mindenfelé”, s buzgón gyűjt
előfizetőket. S mivel őt csak az eposz érdekli — „tudván azt, hogy a' mi egyszer
Eposz, azért én esenkedve esenkedem és bolondulva bolondulok” — azért izgatja,
mikor készül el Vörösmarty tündéri éposza, és igaz-e az a hír, hogy „egy német
eposzt csinált”. Való, hogy Fábián Gábor sokat foglalkozott az eposszal. Ezért
hívta fel Vörösmarty figyelmét arra, hogy a neki még kéziratban megmutatott
Zalán futása elé írjon valami bevezetőt, mert így csonkán hat. Ő maga is írt egy
eposzt, úgy szólván egész életén át dolgozott rajta: Buda haragja. Már
1823-bankészenvolt, de csak 1876-ban adták ki tisztelői. Ekkor már inkább
kegyeleti, mint irodalmi értéke volt.
Ezzel a Vörösmartyhoz vonzódó állandó rokonszenvével üdvözli Vörösmartyt, mint a
Tudományos Gyűjtemény „redactorát”, s bízik abban, hogy a vele „valahára
megbékélt szerencse” méltó életmódot biztosít számára. Éppen ilyen lelkesedéssel
köszönti az Aurórát, az Élet és Literaturát, Kölcsey és Schedel nagy jövőt ígérő
munkásságát.
Vörösmarty és Fábián levelezése kiterjed magánéletükre is. Fábián beszámol
Vörösmartynak szerencsétlen házasságáról, elégedetlenségéről, az aldunai és
nagyváradi debreceni, zempléni utazásáról, amelyet, Vörösmarty egy a Mátrában
megtett, viharos kirándulásáról szóló, színes, humoros, eleven lüktetésű
levelével viszonoz. Fábián állandóan hívja Vörösmartyt, hogy látogassa meg.
Leveleinek hangja vidám, nemegyszer dévajkodó, pajzán, jókedvre ingerlő. Mintha
fel akarná hangolni Vörösmarty levert életkedvét, amely 1827-ben nemcsak sötét,
hanem cinikusan magára unt is volt: „Az én Múzsácskám nem igen pengeti a’
lantot, meghúzza magát a kályha megett téli bundájában, ’s a’ drága időt vagy
elkáromkodja, vagy ásítoz, mint a’ nyárban legyet fogó kutya. Ki fene szeressen
illy kölletlen teremtést?”
Ezeket az átmeneti változatú s terméketlen hangulatokat azonban szerencsésen
ellensúlyozzák azok az irodalmi értékű eredmények amelyek e leveleknek köszönik
létüket. Amikor Vörösmarty szerkesztő lett, Fábián munkatársi segítségét kérte.
Vele íratja meg a Tudományos Gyűjtemény számára —1828. V. 62—79' — Szögyén
Zsigmond alkancellár életét. Vörösmarty hatásának kell tulajdonítani, hogy
Fábián Gábor lefordította a Frithiof mondát, amelyből egy részletet a Koszorúban
mutatott be (1828). Sok része lehetett Vörösmartynak abban is, hogy az
Ossián-forditás is megjelenhetett. Szép munkák őrzik barátságuk emlékét. Ilyen
kiterjedt, ennyire személyes és bizalmas levelezést, mint amilyen Stettneré és
Fábiáné volt, Vörösmarty nem folytatott senkivel, még Bajzával és Toldyval
sem.
A többi levelei mind szórványszerűek és egymástól elkülönülő alkalmi érdekűek.
Mint a Vörösmarty-levelek általában: ezek is udvariasak, férfias önérzettel és
mértéktartással előzékenyek. Hangban és stílusban csak akkor engednek fel
tartózkodásukból, ha lelkéhez és megértéséhez közel álló barátainak szólnak.
Mint a Tudományos Gyűjtemény szerkesztője _így vált levelet Bitnicz Lajossal,
Rumy Károllyal, Mayer Józseffel. Édesanyja anyagi járandóságának és Bajza
tervezett Külföldi Színjátékok vállalata érdekében keresi fel leveleivel Horváth
Ferenc székesfehérvári papbarátját. Toldyval váltott levelei vagy az Akadémia
életének kiválóbb mozzanataira vonatkoznak, vagy más irodalmi kérdést érintenek.
Legfontosabb ezek között Toldyhoz, egy dráma-írói egyesület szervezéséről hozzá
intézett tervezete, és két kisebb terjedelmű, de annál jelentősebb érdekű
levele, amelyek egyikében Toldynak a Figyelmezőben önkénves felfogású
helyesírását teszi szóvá, a másikban pedig Toldy verstani tévedéseit bírálja.
Pestről való távollétében többször gondol Bajzára. így értesíti őt színes, meleg
közvetlenséggel Ferenczy Istvánnal együtt 1834-ben tett vidéki útjáról. Érdekes
az a levele, amelyet valószínűen Ágotáról írt hozzá. Szokatlan benne az az éles
gúny, amellyel Szemere folyóiratáról nyilatkozik: „Furcsa dolog! ez a tönkre
ment meddő anya szüntelen vajúdik ’s váltott gyermeket szül, vagy inkább
csentet; mert magának már régóta semmi szülöttje nincs . . . Szegény
literaturánk...!” Megjelenik az 1839. ország-gyűlésen, amelyről finom
megjegyzéseket küld bizalmas hangú levelében Bajzának. Az országgyűlés
menetéről, belső válságairól, a szereplő politikusokról kitűnő jellemzést ad. A
középpont természetesen itt is Deák: „Fáradhatatlan ’s ügyességét minden fél
elismeri. Szeretik és tiszteletben tartják eszén kívül mérséklete és
vigyázatossága miatt."
Aztán kedves, meghitt, de gyorsan eltűnő alkalmakon surran el egy-egy bizalmas
ragyogású levél: Czuczorhoz, meghívóul fiának keresztelőjére. Szemere Miklóshoz
és Sárosy Gyulához hálául, a „Jó borok” küldőihez. Ez a közvetlen baráti
kedvesség vonja be Vörösmartynak Fáy Andráshoz írt leveleit is, amelyeket az
árviz alkalmából írt hozzá, és gondos figyelemmel értesítette háza állapotáról.
S valami különösen meleg megbecsülés ihleti Vörösmartynak Garay Jánoshoz, s
nemes humanizmus sugározza be Ujfalvy Sándorhoz küldött leveleit.
Csak formájával tartozik ide, tartalmával és céljával egy lévé kereteit átlépi
Vörösmartynak az a két javaslata, amelyet az Akadémia folyóiratának a
Tudománytárnak szerkesztési elveiről és az Akadémia alapszabályainak időszerű
megváltoztatásáról terjesztett az Akadémia vezetősége elé.
1843-ban új hang jelentkezett Vörösmarty levelezésében. Baráti és közérdekű
levelei sorában tűnik fel menyasszonyához: Csajághy Laurához írt levele. Az
irodalom, a politika, a közélet küzdő, szenvedő embere hangot vált, s e
levelében felzendíti a költő boldog képzeletének gyöngyházfényű szavait.
Sajnos, ennek a levélnek nem volt boldog folytatása. Derűs fénye rávetődik
egy-két utána következő levélre, amelyeket Vörösmarty utazásaiból: a Vág
mellékéről. Siklósról és Zsibóról küldött haza feleségének. De ez a zavartalan
és csendes fény csakhamar kialszik a szabadságharc viharában írt levelekben.
Mintha egy egészen más Vörösmarty lett volna ezek írója. Shakespeare-i bennük
minden: a kozmikus erejűvé kitáguló hangnak, az életet megátkozó keserűségnek, s
a történelemtől minden neki adott hitet és bizalmat visszakérő reménytelenségnek
kísérteties éjszakája. Az emberi és magyar fájdalom szent szenvedése hangolni
kezdi Vörösmarty bomlott vízióiban A vén cigány
húrjait.
A feleségéhez a szabadságharc alatt és után, titokban és alkalmilag küldött, nem
nagy számban fennmaradt levelek osztozkodnak Vörösmarty sorsában: menekülnek,
bujdosnak és egyre félelmesebb lesz közöttük a hallgató hézag. Mégis
beszédesebbek, mint voltak verőfényes napjaiban. Es akármilyen végletes is e
levelek hangulata, mindig van két, fenséges magaslattal kiemelkedő nyugvó
pontjuk. Az egyik az, ahol Vörösmarty a maga politikai igazáról beszél, amikor
arról értesül, hogy felesége közbejárt érdekében: „Köszönöm rólami
gondoskodásodat, csak egyre figyelmeztetlek: helyzetem ollyan, hogy azt legjobb
nem bántani. Nem szeretném becstelenséggel vásáriam meg életemet, vagy
szabadságomat, ha mélyebben volnék is a’ múlt idők izgalmaiba merítve. Mi
engemet illet, én egyszerű kötelességet teljesítettem: végét be kell vámom." A
másik pedig feleségének lelki nagysága, amelyre sorsán kiengesztelődő, vallásos
megnyugvással tekint fel ő, az aggodalmaktól beteggé gyötört férj és atya: „Édes
kis nőm, még sokat kellene írnom; de igen komor hangulatban vagyok, nem akarlak
téged is elkomoritani. Csak isten neked erőt adjon eltűrni sorsodat,
csüggedetlenül őrködni magad ’s gyermekeid felett, úgy én is nyugott leszek, 's
hiszem is, hogy a’ ki annyi szenvedést túl éltél, edzve vagy helyzeted bajaival
’s nehézségeivel megküzdeni".
A szabadságharc utáni Vörösmarty helyzetéről, állapotáról csak néhány barátjához
írt levele tájékoztat. Megrendítő ez a tört sugarú és „időn kívül jutott’’
lélek, amikor a’ literatorság minden kínjával küzd a „megélhetés megalázó
kenyeréért”.
Vörösmarty levél-életének bemutatása után természetesen vetődik fel a kérdés,
vajon az itt közölt levelek irodalomtörténeti avagy lélek tani érdekűek-e,
mennyire világítanak bele Vörösmartynak emberi és költői egységébe, s hogyan
segítenek hozzá Vörösmarty teljesebb megismeréséhez.
Az a Vörösmarty, aki e levelek éveiből bontakozik elénk, talán inkább lélektani,
mint irodalomtörténeti igényt és figyelmet ébreszt maga iránt. Az az anyag
ugyanis, amelyet e levelek szolgáltatnak Vörösmarty kialakulása történetéhez,
lényegében ismeretes az irodalom tudománya előtt. De mindeddig kihasználatlan és
nem eléggé méltatott Vörösmarty levelezésének lélektana. Márpedig ennek
feltárása azért is fontos, mert vele sokoldalúbb megvilágítást kap a történeti
Vörösmarty szemlélete és értékelése.
A levelek címzése...: A Vörösmarty-levelezésben előforduló
levelek inegcímzésének kétféle módjával találkozunk. Az első az, hogy a levélíró
borítékot használt, s ezt címezte meg. A másik pedig az, hogy a levélíró a
levelet összehajtogatta, lepecsételte, külső üres felületére ráírta a címet, s
így adta postára vagy küldte alkalmilag, kézből. A levelek legnagyobb része
borítékban került postára, de ezek a borítékok majdnem mind elvesztek. Ez az oka
annak, hogy ezeken a leveleken nem találunk soha lakás-jelzést. Viszont azok a
levelek, amelyek maguk szolgáltak borítékul is maguknak, megőrizték a címzett
pontos lakóhelyét.