Aranysárkány fejléc kép
MegjegyzésekBibliográfiai adatok
 
Vörösmarty Mihály– Klivényi Jakab
[szerkesztői feloldás]
n
Jegyzet
Klivényi Jakab
 Született 1800-ban Szekszárdon. Gimnáziumi tanulmányait ciszterciták pécsi gimnáziumában végezte. Már ekkor kezdett verseket írni lőbb latin nyelven. Majd a pesti egyetem filozófiai tanfolyamára kerül, ahová együtt jár
Vörösmarty
Vörösmarty Mihály
val. „
Vörösmarty
Vörösmarty Mihály
–
Szalay
Szalay Antal
feljegyzése szerint – kiválóan kedvelte.” Ekkor kezd
Klivényi
Klivényi Jakab
magyar verseket írni. Verseinek évrend szerint csoportosított füzetét a pécsi káptalani levéltár őrzi. Munkásságáról tanulmány jelent meg az ItK 1908. évi folyamában, 391–405. ., Tordai Ányostól: Klivényi Jakab kiadatlan versei címen. Az egyetem után
Klivényi
Klivényi Jakab
a papi pályára lépett és a pécsi szemináriumban kezdte meg tanulmányait.
Klivényi
Klivényi Jakab
nek növendékpapsága első két évében sok volt a nyngtalansága, amely csak
Vörösmarty
Vörösmarty Mihály
felé oldotta fel hol tanácskérő, hol pedig magát jólesően kipanaszkodó bizalmát
Vörösmarty
Vörösmarty Mihály
is ez idő tájt élte a maga válságos éveit. Így tehát levelezésük egymás rokon hangulatából táplálkozott. Kettőjük közül
Vörösmarty
Vörösmarty Mihály
volt a küzdelmeit erősebben elbíró és megoldó egyéniség.
Klivényi
Klivényi Jakab
válságait főként az okozta, hogy egyes papnöveldei elöljárói értetlenül állottak szemben az új magyar irodalom törekvéseivel, főleg pedig a színjátszással, amelynek látogatásától Király József pécsi püspök papjait el is tiltotta. 1824-ben Nádasdra kerül káplánnak.
Vörösmarty
Vörösmarty Mihály
val állandó levelezésben áll, aki több művét (Salamon, Zsigmond) megküldi számára. Nádasdon hét év alatt csak tíz verset írt, később már csak „rejtett szavakat”, verses szórejtvényeket. Felhagyott ifjúkori irodalmi terveivel. A Zalán futása számára nagy buzgalommal iparkodott előfizetőket gyűjteni, de csak négyet sikerült szereznie. Nádasdon 1831-ig káplánkodott. Ekkor történelem tanár lesz a Szepessy Ignác pécsi püspök felállította pécsi líceumban, 1837-ben Berkesden plébános, 1855-ben pécsi kanonok. 1866-ban halt meg Pécsett. Brüsztle. II. k. 217–218. – Néhai Szentkirályi I. pécsi káptalani levéltáros feljegyzései után Petrovics Ede szívességéből. – Tordai Ányos: Klivényi Jakab kiadatlan versei. ItK 1908. 391–405. – Tóth Dezső: Vörösmarty Mihály. Bp. 1957. 17–18. – Vty Akad. Kiad. I. 496–498. 549. 584–585.
hoz Börzsöny. 3 Jul. 1821.  
 
 
  Meddig fogsz az ígéret után hallgatni, Barátom?
  Meddig gyötrőd még lelkemet annyi felől?
  Zajgó Pestieket kérdék aggódva; hazádat
  kérdém, ’s nem jöhetett a’ bizonyosra eszem.
  Sőt, hogy Bécsben vagy, már azt is kelle gyanítnom:
 
Pest
Budapest
ről illy tévedt szó jőve rólad előbb.
  A’ hír’ puszta szavát vizsgálni megunta figyelmem,
  és lelkem szomorún csüggede kéte miatt.
  Ám mondád, hogy Pécsre sietsz; de utána igérted,
  hogy fogsz írni, mihelyt Pécsi helyedre jutandsz.
  Jég, ’s hófürtökkel tájunkra borúlt az erős tél:
  bú vala folytában; bú vala lelkemen is.
  Majd a’ gyenge tavasz hüs szellőn szállá le, ’s ezt is
  már rekedő hévvel váltani kezdi nyarunk,
  ’S még sem jő leveled. Nem jő vele kedv, öröm onnan,
  hol tán most téged lelki nyugalmad ölel.
  Végre tudom, hol vagy, ’s még sincs tudtomra, miként vagy.
  Ezt én csak tőled tudhatom: ird meg azért.
  Vagy hát elfeledéd, mint részes lelkem ügyedben?
  Melly igen óhajtlak, féltelek, elfeledéd?
  Még ösmersz e
Klivényi
Klivényi Jakab
, hogy így bánsz gyenge szivemmel;
  hogy kétségekkel fojtod el érzetimet?
  Ösmerj újra: keservidben keseredve veszek részt,
  és öröm az nekem is, a’ mi tenéked öröm.
  Osztozom a’ vígban, szomorúban véled; imígy ez
  enyhűl; az gyarapúl, ’s kétszeresítve tiéd.
  Végre talán kérdéd, ki vagyok? ki nyög illy szomorodva?
  Puszta magányosság’ bús fia, – én vagyok az.
  Én, kit társaitól különítvén
[törölt]
« .…. »
 félre szakasztott
  a’ bölcs gondviselés, ’s Tolnai földre vetett.
  Itt mint élek most? O! tudják a’ kies erdők,
  tudja hegyed, völgyed, Börzsönyi puszta vidék.
  Gond töltvén fejemet gyakran visz tétova lábam:
  ez ligeten, ’s erdőn hűsbe ragadva viszen.
  Szédelg mindenüvé, éjszaknak, délnek egyenlőn,
  ellene a’ napnak, ’s tévedez a’ nap után.
  Haj! és nem hoz viszsza nyugottan. Menni kivánnék,
  menni, hová láb nem visz, ’s csak az elme segít.
  Gyakran nézegetek dombomról csendes örömmel
  a’ suhogó erdő fái, ’s homálya fölött.
  Meszsze ki pillantok sik zöld térekre körűlem,
  mig látásom az ég’ végire jutva kivész.
 
[törölt]
« mig szemem éle az ég’ végire jutva kivész. »
  ’S haj! Ott vész örömem: megürűlt keblembe unalmas
  munkák’ gondja rohan, ’s kedvem ezt űzi, öli.
  Napjaim így múlnak, ’s nyomorúlt, hogy mulnak, örűlök,
  bár nincs mit várnom csalfa reményem után.
  Csillog ez, int távollétében, ’s távozik ismét:
  illyet szűl, ’s temet el mindenik óra nekem.
  Ám legyen úgy. A’ jó Istennek gondja leszen ránk,
  És te, – tovább már nem várhatok – írj, ha szeretsz.
 
 
 

Megjegyzések:

A levél autográf; eredetije a MTA Ki-ban van: MIL 4. r. 125. Nvolcadrét, 3 1.