ARANY JÁNOS – WENCKHEIM BÉLÁNAK

Budapest

n, folyó hó 11-én 2366 elnöki szám alatt kibocsátott, de hozzám csak ma érkezett hivatalos leveléből, hogy császári és apostoli királyi Felsége, magyar királylyá történt dicső megkoronáztatása alkalmából, folyó hó 9-én kelt legfelsőbb elhatározásával, irodalmi csekély működésemet legmagasabb figyelmére méltatni s annak elismeréseül nekem a Szent-István rend lovagkeresztjét, dijmentesen, legkegyelmesebben adományozni méltóztatott.

n

Jegyzet császári és apostoli királyi Felsége

[szerkesztői feloldás]

...

nekem a Szent-István rend lovagkeresztjét

[szerkesztői feloldás]

...

adományozni méltóztatta – Ennek szövegét lásd

AJ

Arany János

1867. jún. 12- én

Eötvös József

nek írt levelének (2109.) jegyzetében.

Egy boldogabb időszak tanújelét látom ebben is a fejedelmi hatalommal kibékült nemzetre, és különösen a magyar irodalomra nézve, melynek egyik ágát, tehetségem szűk határai közt, müvelni én is törekedtem. Teljesen átértem, hogy itt nem annyira egyéni, mint az irodalomnak szánt kitűntetés forog fenn; melynek személyemről elhárítása azonfelül kellemetlen zavaró hang gyanánt elegyednék a király és nemzet között oly szerencsésen helyreállt harmoniába.

Azonban, Kegyelmes Uram! azt nem tekintve is, hogy midőn az irodalom és tudomány ily legmagasb kegy általi kitüntetéséről van szó, én mint azok képviselője semmi jogon nem szerepelhetek: eddigi életem egész folyama, egész viseletem, házi és anyagi körűlményeim oly sekélyes egyszerűséget mutatnak fel, hogy azzal e rangbeli kegyteljes megkülönböztetés a legélénkebb contrastot képezi, kivesz mintegy saját énemből, s életemet önmagával meghasonlásba ejti.

n

Jegyzet

eddigi életem egész folyama, egész viseletem, házi és anyagi körlményeim oly sekélyes egyszerséget mutatnak fel, hogy azzal e rangbeli kegyteljes megkülönböztetés a legélénkebb contrastot képezi, kivesz mintegy saját énemből, s életemet önmagával meghasonlásba ejti

–

AJ

Arany János

válaszlevelének megírásában minden bizonnyal közrejátszott Böszörményi László és

Vajda János

Kossuth-párti napilapjának, a Magyar Ujságnak 1867. jún. 15-i száma. (Megjelent: Vajda 1954. 101–103.) Ebben jelentek meg a következő sorok: „Hja, akkor

[szerkesztői feloldás]

1848-ban

a valódi érdemben keresték az emberek a kitüntetést. Nagy köröszt, kis köröszt, lovag köröszt stb. akkor valóságos büntetésnek vétetett volna.

[szerkesztői feloldás]

Helyesen: a nagy-, a közép- és a kiskereszt, mert az utolsót nevezték lovagkeresztnek.

Most azonban teljesen ellenkező irányban haladunk.

[szerkesztői feloldás]

…

Az ilyen emberek, akárhogy esküdöznek, denique népszerütlenek. A népszerütlenségnek ellenmérgeül, a sebzett hiuság enyhitő tapaszául van szükség a rangok, czimek s érdemrendekre. Mert hiszen zsiros hivatallal s egyéb anyagi jutalommal ki győzné az embereket! Ezek a kitüntetések, ezek a kisebb nagyobb rendjelek, melyekkel nemesi, bárói, herczegi rangok járnak, végre oly vetélkedést idéznek föl egy-egy pálya emberei közt, mely valóságos járvánnyá fajul. Mindenki titkolja, szörnyen tiltakozik, hogy is eped egy ily »semmiség« után; gunyolja, gyermekes badarságnaknevezi ez »üres« kitüntetést. De azonban megkapja egy vetélytársa, és – persze elfogadta! És az emberek oly ostobák, oly törpék, hogy e kitüntetést – csakugyan kitüntetésnek tartják, és bókolnak az illető előtt! És őt, ki szintén szerzett érdemeket, kifeledé a kormány… hah! a hálátlan! ott kell hagyni őket! De nem! akkor elárulná magát, titkos epedezését… Oh igen, sokkal jobb lesz egy fokkal magasabb kitüntetésre szert tenni. Fölteszi tehát magában, hogy ezentúl még buzgóbban szolgálja a hatalmat, még több érdemet szerez, aztán meglesz a magasabb érdemrend, s azzal a mellén, diadalérzettől ragyogó arczczal megy találkozni gyülölt vetélytársával!” A Magyar Ujság cikkéhez illik A csillag-hulláskor hatodik és hetedik darabja:

Kis keresztem

Hogy szereztem?

Feleljétek ezt, ha kérdik:

Elkopott a lába térdig.

Székács, Arany, Szilassy

S hazánk több ily pimaszi

Keresztekért akarnak

Sírt ásni a magyarnak!

Vesd össze

Arany László

lábjegyzetével: „Egy-két bántó czélzás

Arany

Arany János

ellen is volt az ellenzéki lapokban, mikor a rendjelet kapta.” (Arany János hátrahagyott versei. Bp.,

Ráth Mór

, 1888. I. 417.)

Én, a nép fia s igénytelen dalnoka[törölt]
« – »

, –

Beszúrás

ki a győzelem bizonyosságával már két izben (1861 és 1865-ben) utasíték vissza országképviselői mandatumot a nép kezéből, – valóban, benső önállásom sérelmének látszata nélkül, felyülről sem fogadhatom el e kitüntetést.

Esedezem azért alázatosan, méltóztassék császári és apostoli királyi Felségénél, jobbágyi hódolattal párosult legmélyebb hálaérzetem tolmácsolása mellett, olymódon közbenjárni, hogy e legkegyelmesb adományozás, habár egész csendben is, minden további foganat nélkül maradjon.

n

Jegyzet

hogy e legkegyelmesb adományozás, habár egész csendben is, minden további foganat nélkül maradjon

– A családon kívül csak nagyon kevesen ismerhették a kitüntetés

AJ

Arany János

-sal kapcsolatos eseményeit,

Szász Károly

feltehetőleg nem. , aki a VU 1867. jún. 9-i (23.) számában megjelent 1867. Pünköstben c. versét ezzel a sorral indította: „Jövel Szent Lélek! szállj le a királyra”, a következő év tavaszán így emlékezett: „Nem rég, egy ünnepélyes alkalommal, midőn az irodalom, tudomány, müvészet is megtiszteltetésben részesült, is a Sz. István rend keresztjével ajándékoztatott meg. Sokkal szerényebb volt, mintsem azt visszautasitsa, de mellén még nem látta senki, s valaki azt mondta – találóan – fel le: hogy érdemkeresztjét belül viseli.” (–á–r–: Arany János. VU 1868. 16. szápr. 19. 185.) –

Toldy Ferenc

1867. dec. 26-i levelében (2139.) „Méltóságos Úr”- nak szólította

AJ

Arany János

-t: ez a kitüntetés nyomán igényelhető (de nem igényelt!) bárói címhez járt. –

Szász Károly

Arany

Arany János

ravatalánál ezt mondta: „Koszoruink és tapsaink elől, a hol lehetett, önként kitért, s ha ki nem térhetett, lehajtott fővel, majdnem tiltakozva fogadta a babért, mely homlokát és lantját díszitend vala. Ragyogóbb szellem soha sem járt igénytelenebb ruhában. Még a mivel a királyi kegy és elismerés, a nemzet egy nagy napján megajándékozá, bár hódolattal fogadta, azt sem viselte soha, távol akarván tartani a maga egyszerüségétől a külső fénynek legkisebb csillámát is”. ( VU 1882. 44. okt. 29. 702.) – Erre következett a névtelen – feltehetőleg

Arany László

tól származó – helyesbítés: „

Arany János

rendjele. Midőn a koronázás alkalmával Felsége

Arany

Arany János

t a sz. István-rendjellel kitüntette s

Eötvös

Eötvös József

b. minisztert arról értesité,

Arany

Arany János

kezdetben nem akarta elfogadni a rendjelt.

Eötvös

Eötvös József

nek ismételt sürgetésére végre elfogadá, de kijelenté, hogy azt soha sem fogja viselni. Nem is viselte. Ez alkalomra irta

Arany

Arany János

a következö verset:

Törvénykeznek határt járnak,

Egy legényre jó sort vágnak,

Én is a mit a sors rám mért

Elszenvedem a hazámért!”

AJ

Arany János

1867. jún. 12-én

Eötvös

Eötvös József

höz írt levelét (2109.) utólag rekonstruálta. Ennek bevezetéséből tudjuk, hogy „12-én reggel megirtam e levelet. A hivatalos lapban megjelent kitüntetésem 12-én; olvastam fél kilenczkor.” Hivatalosan tehát nem

Eötvös

Eötvös József

révén, hanem a Budapesti Közlönyből tudta meg a kitüntetés hírét. A csillag-hulláskor kilencedik darabja A szomorú kinézéső lovag; ennek második versszaka az AJÖM VI. kötetben (141.):

Ha békülnek, határt hánynak,

Egy suhancra jó sort vágnak:

Én is, amit sorsom rám mért,

Elszenvedem – a hazámért!

Ki mély tisztelettel vagyok

Pest

Budapest

en, 1867. jún. 15-én

Nagyméltóságodnak

alázatos szolgája

AranyJános

Szerkesztői feloldás: