AJOM19

Jegyzet

A legmélyebb megdöbbenéssel vettük szíves tudósítását szegény

Tompáné

Tomapa Mihályné Soldos Emília

állapotáról

– másnap, 1880. nov. 29-én halt meg Putnokon, ahol 1869 tavaszától élt. Lásd -nak írt 1880. dec. 3-i levelét (2597.) . leveleit lásd TMLev II. Függelék (466–506.). „sal és val az 1870-es években is folytatott levelezéséről a nak írt leveleiben többször is megemlékezik. Úgy gondoljuk, hogy ezek a levelek – mint legféltettebb kincsek – vagy neveltlánya őrizetében voltak, s aztán, haláluk után rokonok vagy ismerősök kezébe kerülve, máig is lappanganak vagy örökre elvesztek...” (Uo. 466.) Példák a hoz írt leveleiből: „Szegény jó Aranyékról, bár nem igen örvendetes hirt, azonban mégis igenjól – rólok azt a nehány sort olvasnom. A sors kemény csapását még tetézi jelen állapotjok is: mert hijában, bár menynyire lelkökhöz van is forva az az ártatlan kis gyermek: igen fel tudom fogni mit tesz ily késő napokban, már ily kis korú gyermeknek a gondja. Egész lelkemből sajnálom őket

[törölt]

« is »

. Csupa kiméletből nem irtam már nekik igen régen, mindig csak panaszkodjam!” (Hanva, 1868. júl. 4. Uo. 476.) „Épen e pillanatban kapom a kedves levelét. Milyen levél? A köny csordult ki szememből, lehetetlen volt ezt meg nem csókolni. A sir emlékre, egy kis föliratot kértem volt: mire nézve majd későbben lehet értekezni, ha majd jobban ki fejlik ez ügy.” (Hanva, 1869. márc. 30. Uo. 485.) „Szegény jó Aranyék aggodalmukra igen sokat félve gondolok. Istenem, ha még!... Csak addig volna az élet! Ne engednék azt a fiút, annyit dolgozni: nem kellene neki hivataloskodni. Külömbben is az a tevékeny munkás lélek, képzelem mily lelki ismerettel viszi elválalt kötelességét.” (Hanva, 1869. ápr. 6. Uo. 486.) ék családi körülményeiről nemrég értesült tól. (Putnok, 1872. március 13. Uo. 506.) „pár héttel ez előtt ról nagy megilletődéssel olvastam leveléből a leverő hírt hogy szeme romolni kezd. Irtóztató csapás lenne az áldott emberre ha látását veszitené. Pedig félni lehet az olyan csillogó fekete szem mint az övé hajlandó a hályogra. Ha jól tudom édes atyaja

 [!]

[sic!]

is világtalanságban élte utólsó éveit. Őrizze meg a jó Isten! Egyebiránt a mít reánk mért, főhajtással kell fogadnunk.” (Putnok, 1876. dec. 27. Uo. 502–503.)

Jegyzet

Fájdalom, mi mind ketten betegek lévén nem lehetünk a haldokló ágya mellett

– Vesd össze nak, 2590.  1880. dec. 5.: „Nőm köhögése és rekedtsége, torokfájása némi lázzal párosulván, most bizony gyöngélkedik, engem pedig ideges bajom s vértolulásom az agyra háborgatott e napokban.” Lásd 1870. jan. 24-én nek (2250.) , 1876. nov. 11-én nak (2466.) , 1880. márc. 2-án Duka Tivadarnak (2571.)  és 1880. szept. 2-án nek (2582.)  írt levelét.