Kosztolányi Dezső: Aranysárkány

Délután nem volt iskola.  

Azaz, amint a diákok igen helyesen mondták, iskola az volt, mert iskola mindig van, sajnos, csak előadás nem volt, hála Istennek.  

Liszner Vili nagy, világos diákszobájában ült, fönn az első emeleten, az üzletük fölött. Csinosan kötött könyvet olvasott, „A bajnok”-ot, mely tanácsokat ad az atlétának, hogy kell élnie s hogy semmit se vétett a szabályok ellen. Aztán elkomorodva „készülni” kezdett.  

Kiemelte a körzőt lila bársonyágyából, kört ahhoz egy érintőt, mely nem egészen érintette a kört. Tovább nem jutott.  

Elővette a fizikát, mely födél nélkül, meggyötört, salátás lapjaival kétszer vastagabbnak rémlett, mint a többieké, találomra kinyitotta egy oldalon s ott ezt látta:  

 

Nézte a képletet, hosszan és türelmesen.  

Nem volt kedve élni.  

Mi ennek az értelme? Csodálkozott rajta. Ki találja ki az ilyent a diákok bosszantására? Düh torkát. Mint a kukacok nyüzsögtek előtte a buta számok és mint a giliszták.  

egyet. Tagjait izomláz borzongatta a folytonos, erőszakos  

Azért itt várta meg ki minden délután eljön hozzájuk, hogy fejébe verje ezeket a szamárságokat. Vilinek a számtanból, fizikából különösen rosszul állt a szénája.  

Addig legalább a számtani példatárat lapozgatta, kelletlenül, mamlasz motozással.  

Órákig el tudta ezt olvasni. Valaki posztót vásárolt... az apa nyolc évvel ezelőtt pont százszor idősebb volt, mint a fia, nyolc év pedig négy év háromszor volt idősebb, mint a fia... egy gazdag ember két bérest fogadott... Ezeken elábrándozott. Szórakoztatták a tények, az alakok, a tárgyak s eszébe se jutott, hogy a meg lehet, meg kell oldani. Szőtte-szövögette lusta álmait. milyen az a posztó? És ki az a bizonyos apa meg a Szakálla van-e az öregnek s a fia tud-e kerékpározni? Aztán hol lakhatott az a gazdag ember? Mihelyt azonban számolásra került a sor, elkedvetlenedett s azzal ütötte el az egészet, hogy posztóra semmi szüksége, az apa, meg a gazdag ember mind unalmas, ostoba  

Tollszárat rágcsált, melynek már leharapdálta. Mint az egészsége érdekében nem cigarettázott. De évente elszopogatott néhány tollszárat,  

Nem lehetett azt hogy nem tanult Azt sem, hogy nem tudott semmit. Mindez tévedés és igazságtalanság. Vili tanult is, tudott is. Többet ült a könyv előtt, mint mások, de kedvetlenül és unatkozva, csak hogy az idő Fejében pedig rengeteg össze, ilyesmik: „veszem ennek a négyzetgyökét és aztán beszorzok...”, vagy: „az általa folyadék vagy: „a beltagok és kültagok szorzata...”, vagy: „a gyökvonás műveleti törvénye nem egyéb...”, de ezek egymástól függetlenül lebegtek, valahogy nem voltak együtt.  

Becsapta a számtani példatárat, fejét ráhajtotta tornainges, csupasz karjára s azzal mulatott, hogy fogával elkapta a rajta pihédző és addig emelte a bőrt, s vele együtt karját is, fájdalmat nem érzett.  

Glück Laci, a belépett. Fekete, Vilinek. Ha együtt a gimnáziumba, festettek egymás mellett, mint a bernáthegyi mellett a puli.  

– Dolgoztál?  

– Aha.  

– Lássuk – mondta és már leült.  

Gyors volt a mozgása, gyors a beszéde, gyors az esze. Ezek versenyeztek egymással. De mozgása nem érte utol beszédét s beszéde sem érte utol eszét. Akárhogy hadart, szája csak kullogott agya után. Köpte a számokat.  

– Hol a rajz?  

– Itt.  

– Rossz – szólt Glück Laci és ledobta a  

Vili piszmogott. Nagyon tartott tőle. Az öreg Liszner arra is fölhatalmazta, hogy szükség esetén verje meg de ő bántotta. Szerették egymást. Vili az iskolában védelmezte őt orvtámadások ellen, Glück Laci neki.  

Pesztonka hozta ozsonnáját, kávét, sok föllel, mert Laci szerette, három vizeszsömlyét, mert Laci azt is szerette. Kedvébe jártak. Szegény alig evett.  

– No mi lesz? – kiáltott Vilire, nyomkodva orrát gombócba vörös-kék zsebkendőjével – siessünk, nincs A kör mellé egy érintő. Megvan?  

Glück Lacit maga Novák ajánlotta ide. Azt mondta róla, hogy „logikus Ő valóban nemcsak tudta a hanem „értette” is. hogyan. Kikapta Vili kezéből a körzőt meg a vonalzót, maga csinált meg mindent, mutogatott, fejtegetett, érvelt. Ha ez akkor az és viszont. Nohát persze, világos. Vili is bólintott, hogyne. De nem értette. Nehéz feje volt.  

Lassanként szállingóztak a többi diákok is.  

A lakásba a át kellett menni, a homályos csigalépcsőn, mely a gyömbér és bors szagát árasztotta, mint odafönn minden.  

Benn a boltban a kedves Liszner Kálmán bácsi fogadta fia vendégeit.  

Az egyszer és mindenkorra Vili összes osztálytársait, hogy amikor akarnak, nézzenek föl, tanuljanak együtt és a közös elmetornán, viták hevében pallérozzák  

Fényes ozsonnát adott.  

Egy nyitott dobozok álltak, finom sóskifli s ami a legjobb, diós birsalmasajt. Ki-ki nélkül annyit vehetett, amennyit  

Mindent megtett volna a öreg ezért a Üsse a kő, gondolta, azt a pár száz falják föl az egész boltot, csak Vili  

Jámbor érkezett legelőbb. Az mindennap megjelent, nemcsak az ozsonnák, hanem Glück Laci értékes, hasznos előadása végett. Azonnal melléje telepedett s  

Neki is csak az volt a vágya, hogy „átmenjen” az érettségin, akárhogy, de lábbal, mint valami borzasztó  

Egész diákkorában folyton tanult, attól hogy elveszti melyet apja, egy szegény adótiszt, nem tudott volna megfizetni. Mozgott a szája, zsebkendőt tartott eléje, mintha fájna a foga. De nem fájt a foga.  

Ő a szóról-szóra-magolók, a rejtve-biflázók közé tartozott, kik beszedik magukba a mondatokat, tankönyveket nyelnek és ha kérdezik őket, a tanárok elé okádják. Akárhol kezdték el, tudta folytatni. Fejében nagyobb rend mint Viliében. Mégis félt, rettenetesen félt, hogy nem egészen érti. Jeges verejték gyöngyözött tenyerén, hallgatta Glück Lacit.  

– – kérlelte őt – lassabban, lassabban – s utána mondta minden szavát.  

azonban fölnézett pár percre majdnem mindenki: Varjas Jóska, ki senkinek se tekintett szemébe, egy mogorva, dacos sötét, mint a kos, kit apja kiskorától fogva vert s nem törődve azzal, hogy fia már nagyobb nála, most tett le rossz szokásáról és valahányszor Jóska intőt hozott haza, lecsatolta irgalmatlanul elpáholta őt, aztán Packa, az ismert Vili bajnoktársa, ki ádámcsutkás nyakával, lobogó hajával Petőfihez s Petőfinek is nevezték, aztán Zöldy, ki pápaszemet hordott, mindig röhögött és csillagásznak készült, aztán Paróczay, ki a napra nézve villámgyorsan mozgatta a szeme előtt, aztán Kovács Sándor, egy beteg diák, sem szólt, aztán Kertész Béla, ki áprilisban vesztette el édesanyját s tőle szép gyászruháját, fekete nyakkendőjét, aztán még Latky Aladár, ki és Urbán Elemér, ki csak arról nevezetes, hogy minden lyukba belefér.  

Oláh Gyuszi Huszár Bandival, a másik bajnokkal nyitott be. Ezek barátkoztak. Egymás előtt ültek az osztályban s órák alatt leveleztek.  

Gyuszi a nyolcadik bohóca kedves nebuló, ki akarata ellenére csöppent ebbe a szerepbe, az öt nővére miatt. Állandóan bosszantották azzal, ami végre nem is oly nagy szégyen, hogy öt nővére van, Oláh Böske, Oláh Ilka, Oláh Mariska, Oláh Teri és Oláh Gizi s nevüket az is, bizonyos tiszteletlen kérdésekkel s kérésekkel kapcsolatban. Ennélfogva nevetségessé lett. Bronzarca volt, akárcsak nővéreinek, az  

Viszont Bandinak oly arca volt, mintha abban a pillanatban hirtelen elpirult volna. Ugyanily arcbőrrel rendelkezett három bátyja is, Huszár Elek, Huszár Géza, Huszár Bálint, vele együtt mind s az is udvaroltak, keresztül-kasul. Ez a két család, a bronz és szerette egymást.  

A diákok először is ettek, kivétel nélkül. Oláh Gyuszi a birsalmasajtot a körző hegyére mint villára s fejesléniával kanalazta föl. Petőfi, a szabadság apostola, a és sóskiflit pártolta. Egy-kettő a minden. Hová el? A diákgyomrok feneketlen mélységébe.  

Gyuszi ugratta a többieket. Sokat nyelt osztálytársai miatt s mielőtt elvált volna tőlük, igyekezett visszaadni a kölcsönt.  

Elfanyalodott arccal mondta:  

– Én egy büdös se tudok. De nem tanulok. Mi történhetik? megbukom. Elmegyek  

Dörömbözött öklével, mint a ki nyomtat le.  

Ez a zaj izgatta a kedélyeket, még Glück Lacit is. Mindenkit érhet szerencsétlenség.  

Nem feleltek rá. Ismerték Gyuszit. Afféle ál-rossztanuló volt, kinek csak a szája járt s mint „a Most is önmagát  

– Különben is az osztályvizsga semmi. Kár arra készülni. Hanem az érettségi, az érettségi. Rossz vannak.  

– Micsoda?  

– Csak az, hogy az idén még komiszabb  

– Honnan tudod? – kérdezte sápadt hangon szegény Jámbor.  

– Hallottam.  

– Kitől?  

– Hallottam.  

Jámbor megrőkönyödött. Gyuszi bizonyára hallotta. Olyan volt az arca, mint aki hallotta.  

Közelebb Glück Lacihoz, mint valami védőszenthez s arra kérte, még egyszer magyarázza gyorsan a rezgőmozgást.  

Kezdte is Glück Laci, de Gyuszi nem engedte odafigyelni, tovább szutyongatta őt meg a többieket, hideglelős rémülettel összehazudva zöldet, kéket. Félig-meddig maga is elhitte, amit kitalált.  

Megfogta Jámbor kabátgombját.  

– ám, öcsém. Mondd például, hogy a főigazgatót?  

Jámbor fölugrott a székről, mintha már előtte lenne a főigazgató.  

– Hát – szólt vállat vonva – „főigazgató